Érdekességek Montgomery tábornagy emlékiratából

I. Fejezet

Gyermekkor

„Mire az iskolát elhagytam egy nagyon fontos elv kezdett tudatosodni bennem.

Az, hogy az élet könyörtelen küzdelem és egy fiúnak el kell tudnia viselni a pofonokat és a balsikereket. Sok tulajdonságot kell elsajátítania, ha sikert akar elérni: ezek közül kettő létfontosságú, a kemény munka és teljes feddhetetlenség…”

5. Fejezet

A hadsereg Angliában, Dunkerque után

„1940. nyarán, a déli parton Brighton közelében találkoztam először Winston Churchill-lel és feleségével. Mielőtt a történetet folytatnám, szeretném elmondani az első találkozást, mivel gondolataim gyakran visszatérnek hozzá, és mindketten gyakran felidézzük.

Hadosztály-parancsnokságom Steyning közelében volt egy házban, amely egy dombvidék északi részén állt. Közölték velem, hogy a miniszterelnök július 2. délutánját a hadosztályomnál kívánja tölteni. Gépkocsin érkezik, és úgy intézzem, hogy Brightonban fejezze be látogatását, mivel este vissza óhajt térni Londonba.

Feleségével és másokkal érkezett. Sohasem tudtam meg, hogy Churchill ezen a napon mit gondolt rólam, de azt tudom, hogy ő roppant nagy hatást tett rám. Mindent megmutattam neki. Elégedett volt, különösen a zászlóalj golyószórós szakaszának tevékenysége tetszett neki. Utána végigmentünk a tengerparton és este 7 óra 30 perc körül értünk Brightonba. Azt javasolta, hogy vacsorázzam vele és társaságával a Royal Albion szállodában. Evés közben sokat beszélgettünk.

Megkérdezte, mit akarok inni a vacsorához, és én azt feleltem, hogy vizet. Ettől megdöbbent. Azt mondtam, hogy sem nem iszom, sem nem dohányzom és százszázalékos az erőnlétem, mire rögtön azt válaszolta, hogy ő iszik és dohányzik is és kétszáz százalékos kondícióban van…”

6. Fejezet

Parancsnoki elveim

„Elhagytam Angliát, hogy a hadvezetést a harctéren gyakoroljam… Bár sok mindent kell elmondanom parancsnoklási elveimről, azt egy szóval foglalhatom össze: vezetés.

Harry Truman az Emlékirataiban azt írja, hogy a történelem tanulmányozásából megtanulta:

a vezető az az ember, akiben megvan a képesség, hogy másokkal megtetesse azt, amit azok nem akarnak megtenni, sőt még szívesen is tegyék…

A képesség egymagában nem elég, a vezetőnek akarnia is kell képességet használni.

A katonai vezető számára az egyetlen irányelv: döntés a cselekvésben, józanság a válságban… A vezetőnek tudnia kell mit akar. Világosan látnia kell célját, és törekednie kell elérésére. Mindenkivel tudatnia kell, hogy ő mit akar és mik irányvonalának alapelvei. Valójában szilárdan kell irányítania és világosan vezetnie. Meg kell teremtenie maga körül azt, amit én légkörnek szoktam nevezni.”

7. Fejezet

A 8. hadsereg

Gondolataim az egyiptomi repülőúton

Montgomery 1942. aug. 12-én érkezett Kairóba. „Augusztus 13-án reggel elhagytam a nagykövetséget, hogy elinduljak a sivatagba.

A 8. hadsereg rangidős tisztje de Guingand dandártábornok (ma Sir Francis vezérőrnagy) volt.

Freddie de Guinganddel régi barátok voltunk… Most újra itt volt és várt, úgy ahogy megbeszéltük az Alexandrián kívüli keresztútnál, ahol az út Kairóból nyugat felé fordul a part mentén. Soványnak és elgyötörtnek látszott, nyilvánvalóan nagy teher nehezedett rá. A gépkocsiban az együtt töltött napokról beszéltem és több felidézett eseten mindketten jót nevettünk. Feszültsége hamar felengedett, és egy idő után így szóltam: No Freddie cimborám a képedről úgy látom, hogy itt egy kis zűrzavar van. Mesélj valamit róla.

Ő erre elővett egy nekem címzett iratot, amely elemezte a helyzetet és a fontosabb tényeket. Én azt mondtam neki, hogy Freddie ne butáskodj. Tudod, hogy soha semmilyen irományt nem olvasok el, amikor tudok keríteni valakit, aki élőszóban elmondhatja. Tedd el azt a seggtörlő papírt és könnyíts a lelkeden…”

9. Fejezet

Az alameini ütközet

„Megérkezésemkor ígéretet tettem a 8. hadseregnek, hogy mindaddig, amíg nem vagyunk felkészülve, nem fogom megindítani nagyszabású támadásunkat. Október előtt nem tudtam felkészülni. A holdtölte október 24-re esett. Elhatároztam, hogy október 23-án éjjel fogok támadni és erről értesítettem Alexandert. A miniszterelnökség azonnal reagált. Alexander táviratot kapott a miniszterelnöktől, hogy a támadásnak szeptemberben kell megindulnia, hogy időben összhangban legyen bizonyos orosz támadásokkal és a szövetségesek partraszállásával, amelyet november elejére terveztek végrehajtani az észak-afrikai part nyugati részén (Torch-hadművelet). Alexander eljött hozzám, hogy megtárgyaljuk a választ.

Véleményem szerint őrültség lenne szeptemberben támadni. Mégis támadjak? Alexander, mint mindig most is teljes szívvel támogatott, és a válasz olyan volt, amilyet én vártam… Ha a kormány elrendeli a szeptemberi támadást, akkor keressenek rá valaki mást. Többé nem esett szó a szeptemberi támadásról…”

Az alameini győzelem után néhány hónapra:

„1943. február 3-án és 4-én a miniszterelnök és a birodalmi vezérkari főnök látogatást tett Tripoliban… A díszszemle nagyon nagy hatással volt Winston Churchillre és mélyen meghatódott, amikor a csapatok elvonultak előtte: látszott rajtuk, hogy igen jó erőben vannak és gyönyörű a tartásuk. Én nagyon büszke voltam rá, hogy parancsnokuk lehetek. Megkértem, szóljon néhány szót parancsnokságom tisztjeihez és katonáihoz. A következőket mondta:

Az alameini győzelem óta minden éjjel egy napi menettel közelebb vertétek fel hordozható sátraitokat a hazához. Majd egyszer, amikor az emberek azt fogják kérdezni tőletek, mit csináltatok a második világháborúban, elég lesz, ha ezt mondjátok: a 8. hadsereggel meneteltem.”

12. Fejezet

Az olaszországi hadjárat

1943. szeptember 3. - december 31.

„1943. augusztus 17-én olyan döntés született, hogy az olasz szárazföldet két hadsereg fogja elözönleni: A 8. hadsereg, a Messinai-szoroson keresztül - Baytown hadművelet. Az 5. amerikai hadsereg Salernonál - Avalanche-hadművelet.

Eisenhower tájékoztatott bennünket azokról a tárgyalásokról, amelyek az olasz kormánnyal a fegyverszünetről folytak. Az olaszok azt mondták, hogy elegük van a háborúból. Úgy látszik, hogy ha partra szállunk az olasz szárazföldön, egy adott pillanatban hajlandók csatlakozni hozzánk, és harcolni a németek ellen. Én megjegyeztem, hogy ez úgy néz ki, mint a legnagyobb átejtés a történelemben. Kifejtettem, hogy az olaszok sohasem fognak tisztességesen harcolni a németek ellen, és ha megpróbálják, lemészárolják őket… Alig vártam a partraszállást az európai kontinensen szeptember 3-án, a háború kitörésének negyedik évfordulóján. Nem sokára a háború ötödik évébe lépünk és még sok megtorolni valónk van. 1940. májusában sokakkal együtt Dunkerque-nél engem is a tengerbe szorítottak a németek. 1943. májusában abban a nagy örömben volt részem, hogy Tunéziában segítettem a tengerbe szorítani a németeket. 1943. augusztusában az az újabb öröm ért, hogy Szicíliában segíthettem a tengerbe kergetni a németeket…”

13. Fejezet

Angliában a „D”-nap előtt

1944. január 2. - június 6.

„Amikor december 31-én este Marrakeshba érkeztem, a miniszterelnököt az Overlord-hadművelet egy példányának tanulmányozása közben találtam… ez volt a normandiai invázió terének fedőneve. Ideadta nekem, hogy olvassam el, és azt mondta, szeretné tudni, mi a véleményem a javasolt hadműveletről. Azt feleltem, hogy nem én vagyok a katonai tanácsadója.

Ezzel egyetértett, de azt mondta, hogy ennek ellenére szeretné, ha tanulmányoznám a tervet és közölném vele első benyomásaimat. Én azt mondtam, hogy majd magammal viszem az ágyba és reggel közölni fogom benyomásaimat, a miniszterelnök tudta, hogy szeretek korán lefeküdni… Aznap, szilveszterkor élvezetes vacsoránk volt a miniszterelnökkel, kíséretével és a feleségével. Tudtam, hogy a vacsora soká fog tartani… ezért engedélyt kértem arra, hogy vacsora után hamar lefeküdhessek, azzal az ürüggyel, hogy el kell olvasnom az Overlord tervét. Ezzel eltöltöttem egy kis időt és feljegyeztem első benyomásaimat. Ezeket reggeli előtt legépeltettem és amint az írás készen lett elvittem a miniszterelnöknek. Ágyban volt és feljegyzésemet rögtön elolvasta.

Aznap este, vacsora után elindultam Angliába. Eisenhower nem engedte meg, hogy az utat kétmotoros Dakota repülőgépen tegyem meg. Ezért egy C/54 típusú négymotoros amerikai repülőgépre szálltam. Saját repülőgépemet telerakattam naranccsal és azt mondtam a pilótának, repüljön Angliába. Január 2-án érkeztem Londonba.

Tiszti étkezdénk Latymer Courtban (London belső negyedében) volt az iskolához vezető úttal szemben egy bérházban: én is ott laktam. Nagyon vidám társaság volt együtt és esténként a vacsoránál sok mindenről beszélgettünk. A beszélgetés gyakran fogadásokkal végződött. Azt javasoltam vezessünk egy fogadó könyvet, amelybe minden fogadást bevezetünk és a felek aláírják.

A törzsfőnököm (De Guingand) volt a legderülátóbb - alaptalanul. 1943. március 4-én, amikor még Afrikában harcoltunk a következő fogadást kötötte velem: a német hadsereg megszűnik, mint szervezett testület az alábbi időpontokig:

1944. január 1.                                               5 font ugyanannyi ellenében

1944. április 1.                                               5 font 15 font ellenében

1945. február 1.                                             15 font 5 font ellenében

1945. március 20.                                          5 font 10 font ellenében

A szín most változott, áttevődött Angliába, a 21. hadseregcsoport tiszti étkezdéjébe.

Ramsay tengernagy 1944. január 26-án 5 fontban ugyanannyi ellenében fogadott velem, hogy a Németország elleni háború 1945. január 1-jére befejeződik Az alsóház elnöke is szerepelt a fogadók között. Sir Alain Herbert jó barátom volt és gyakran meglátogatott. Ilyenkor mindig tengerészaltiszti egyenruhát viselt.

Valamikor a „D”- nap előtt a miniszterelnöknek nem tetszett az, amit mi a harcoló csapatok és a járművek közötti helyes aránynak tartottunk a normandiai parton történő partraszállásnál. Szerinte nem elég a puskás és szuronyos ember és túl sok a tehergépkocsi, a rádiós kocsi és egyebek. Azt mondta ,hogy eljön Portsmouth közelében lévő parancsnokságomra és a törzzsel együtt megvizsgálja az ügyet. Én meghívtam vacsorára, hogy találkozzék törzsem tisztjeivel, 1944. május 19-én jött el hozzánk. Megkértem, hogy mielőtt a többiekkel találkozna, jöjjön dolgozószobámba egy rövid beszélgetésre.

Miután kényelmesen elhelyezkedett ülőhelyén, így szóltam hozzá:

Úgy tudom uram, hogy törzsemmel meg akarja vitatni az első hullámban partra szálló katonák és a járművek közti arányt. Ezt nem engedhetem meg önnek. Törzsem javasol és én hozom a végső döntést: ők utána azt teszik, amit mondok nekik. Velem vitatkozhat, de nem a törzsemmel. Ha ön úgy gondolja, hogy rossz, ez csak azt jelentheti, hogy többé nem bízik bennem. Szavaimat kínos csend követte. A miniszterelnök nem válaszolt azonnal, ezért úgy gondoltam, legjobb lesz, ha megmozdulok. Ezért felálltam és azt mondtam, hogy menjünk át a másik szobába, szeretném bemutatni a törzsemet. A miniszterelnök nagyszerűen viselkedett. Szemével hunyorítva így szólt: Megtiltották, hogy bármit megbeszéljek önökkel uraim. A vacsora jó hangulatban telt el és amikor a miniszterelnök eltávozott, azzal az érzéssel feküdtem le, hogy milyen csodálatos ember - túl nagy ahhoz, hogy kérkedjen méltóságával, vagy ne lássa be, amikor nincs igaza.

Június 6.

A napot a Broomfield House kertjében töltöttem. Reggeli után a BBC számára feljegyzést készítettem a hadseregekhez intézett személyes üzenetemhez, amelyet behajózáskor kellett felolvasni a csapatok előtt. A reggel elmúltával értesültünk róla, hogy csapataink partra szálltak és minden jól megy. Úgy döntöttem, hogy Normandiában van a helyem. Csak akkor lehetek hasznos, ha elhagyom Porstmouthot. Ezért este 9.30-kor felszálltam a Faulknor rombolóra (kapitány C.F.H. Churchill), amely a kikötőben horgonyzott, hogy átvigyen a csatornán…”

14. Fejezet

A normandiai ütközet

1944. június 6.- augusztus 19.

„A D+1 napon 5-6 mérföld mélyen voltunk benn a szárazföldön. Június 12-én a miniszterelnök és Smuts tábornok meglátogatott Normandiában. A miniszterelnök kitűnő hangulatban volt. Rögtön hajlandó volt elismerni, hogy a harcmező ura vagyok, és azt kell tennie, amit mondtam neki.

Normandiában sok mindennel vádoltak. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor hivatalosan hadműveleti parancsnokságom törzsének egyik tisztjével kerültem szembe, aki azzal vádolt meg, hogy nemcsak elnézem a fosztogatást, hanem részt is veszek benne.

Rájöttem, hogy a híreket egy ezredes terjeszti Londonban, akit eltávolítottam hadműveleti parancsnokságomról. Július elején az egyik segédtisztem lelőtt egy disznót, amely összevissza szaladgált táborhelyemen és nem lehetett megfogni. A disznó az egyik gazdáé volt. Az ügyet az ezredes intézte el, a gazdának megfizettük a disznó árát, a disznót pedig megették a katonák…”

16. Fejezet

Az arnhemi ütközet

1944. szeptember 17-25.

„Amikor az északi szárnyon, Eisenhower parancsának megfelelően, előrenyomultunk a Ruhr-vidék felé, két nagy vízi akadály állt előttünk - a Meuse és a Rajna. Bármelyik útvonalat választottuk, további akadályokba ütköztünk: a nagy csatornákba.

A tervem az volt, hogy mindezeken az akadályokon keresztül erélyesen előretörök és még mielőtt az ellenség eléggé át tudná csoportosítani az erőit, hogy megállítson bennünket, hídfőállásokat foglalok a Rajna túlsó partján.

A csapás Arnhem felé irányul. A terv jellemző vonása, hogy a deszantőrök „szőnyeget terítenek” az öt nagy vízi akadályon keresztül az Eindhovenból Udenbe, Gravéba, Níjmegenbe és onnan Arnhembe vezető műút tengelyébe.

A 30. amerikai hadtest feladata az volt, hogy e szőnyeg tengelye mentén tevékenykedjék, és Arnhem körzetében vegye fel a kapcsolatot az 1. angol ejtőernyős hadosztállyal, majd attól északra létesítsen hídfőállást az Alsó-Rajna (Neder Rijn) túlsó oldalán.

Az egész hadművelet a Market Garden fedőnevet kapta. Minden bizonnyal merész terv volt. Bradley tábornok azt mondta róla, hogy a háború legötletesebb terve. De abban a pillanatban, ahogy értesült róla, megpróbálta hatályon kívül helyeztetni, nehogy lehetőségeket nyisson az északi szárnyon és esetleg kérhessem, hogy az amerikai csapatokat helyezzék parancsnokságom alá. Bradley a kettős csapás mellett kardoskodott - a Saar-vidék és a Ruhr-vidék ellen. Ugyanígy Patton is.

Valahányszor úgy látszott, hogy Eisenhower a Ruhr vidék elleni támadást pártfogolja, Patton azt szokta mondani, hogy ő (Eisenhower) a britek legjobb tábornoka. Eisenhower azonban hitt a Market Garden hadműveletben.

Én már kioktattam alárendelt parancsnokaimat, hogy amint Németország területére lépünk ügyeljenek a biztonsági intézkedésekre és személyes biztonságukra. Parancsom másolatát egy tiszt, aki átjött hozzám meglátogatni, elvitte a hadügyminisztériumba.

Ők viszonzásul a következő táviratot küldték: Alig kétséges, hogy elszánt emberek részéről határozott és egyértelmű erőfeszítések történnek az Ön meggyilkolására. Remélem tisztában van vele, hogy megjelenése ruházata feltűnő, ezért nyilvánvaló célpont az ellenség számára.”

Megjegyzés: Montgomery öltözéke a baszk sapkán kívül egy kopottas magas nyakú pulóverből és bőszárú vasalatlan kordbársony nadrágból állt.

A Market Garden - hadművelet 1944. szeptember 17-én kezdődött „Mint mindenki tudja Arnhemtől északra nem foglaltunk hídfőállást. Ámde a Meuse és a Grave és az Alsó Rajna átkelőhelyeinek birtokbavétele később igen értékesnek bizonyult: Felszabadítottuk Hollandia nagy részét és meg volt az ugródeszka az utána következő győzelmes Rajna vidéki ütközetekhez.

Akárcsak Normandia után, Arnhem után is keserű csalódást éreztem. Ez volt a második kísérletem a Ruhr vidék gyors elfoglalására… És itt be kell ismernem egy nagy hibámat - lebecsültem az Antwerpen megközelítési útjaiért vívott harc nehézségeit, ami biztosította volna számunkra a kikötő használatát. Úgy számítottam, hogy a kanadai hadsereg ezt az alatt elvégzi, amíg mi a Ruhr-vidék ellen támadunk. Tévedtem.”

18. Fejezet

Az ardenneki csata

1944. december 16. - 1945. január 16.

„December 16-án reggel úgy éreztem, hogy pihenésre van szükségem. Ezért elhatároztam, hogy könnyű Miles típusú repülőgépemen Eindhovenba megyek, leszállok az egyik golfpálya pázsitos részén és játszom néhány partit. Reest megkértem, hogy leszálláskor várjon egy-két ütővel. Minden rendben ment és játszani kezdtünk. De játékunkat hamarosan félbeszakította egy távirat, amely közölte, hogy a németek aznap reggel az 1. amerikai hadsereg arcvonalán nagyszabású támadást indítottak és a helyzet nem világos. Elbúcsúztam Reestől és egyenesen visszarepültem zonhoveni hadműveleti parancsnokságomra…”

Megjegyzés: Dai Rees híres hivatásos golf játékos volt a 2. hadsereg repülőcsoportjának gépkocsivezetője.

19. Fejezet

Az európai háború vége

„A miniszterelnök velem volt hadműveleti parancsnokságomon és március 24-én hajnalban figyelte, amint  az ejtőernyős hadosztályok földet érnek a folyón túl.”

Megjegyzés: Ez a folyó a Rajna volt.

„Most már mélyen Németország belsejében harcoltunk és megkérdeztem a miniszterelnököt, mikor harcoltak brit csapatok utoljára német földön. Azt mondta, hogy 1813. október 18-án a lipcsei csatában, ahol a Rakéta Dandár - jelenleg a Királyi Lovastűzérség „O” ütege- harcolt. Ez volt az ütközet egyetlen brit egysége. Parancsnoka Richard Bogue kapitány volt, aki az ütközetben Poundsdorfnál elesett. Megkérdeztem a tüzérparancsnokot és közöltem a miniszterelnökkel, hogy a „O” üteg most a Királyi Lovastűzérség 1. osztályában Olaszországban van Alexander tábornagy  parancsnoksága alatt.”

20. Fejezet

A német fegyverletétel

„Május 3-án Keitel tábornagy Dönitz tengernagy hozzájárulásával delegációt küldött a Lüneburger Heiden lévő parancsnokságomra, hogy megkezdje a fegyverletételi tárgyalásokat. A küldöttség 11.30-kor érkezett meg és tagjai a következők voltak:

von Friedenburg vezértábornagy a német haditengerészet főparancsnoka,

Kinzel tábornok, Busch tábornagy vezérkari főnöke a német szárazföldi erők parancsnoka északi és nyugati szárnyamon,

Wagner ellentengernagy,

Freidel őrnagy, a törzs egyik tisztje.

Ehhez a négytagú küldöttséghez később még Pollek ezredes, a törzs egy másik tisztje csatlakozott.

A küldöttséget lakókocsimhoz vezették, ahol felsorakozott a brit zászló alatt, amely büszkén lobogott a szélben. Néhány percig várattam őket. Majd kijöttem lakókocsimból és elindultam feléjük. Ők a zászló alatt tisztelegtek. Nagy pillanat volt. Tudtam, hogy a németek azért jöttek, hogy megadják magukat és a háborúnak vége…

Kik ezek az emberek? - kérdeztem tolmácsomtól. Ő megnevezte őket.

Utána így szóltam: mit akarnak?

Ezután Friedeburg felovasta Keitel tábornok levelét., aki felajánlotta a Berlin és Rostock közötti arcvonalról visszavonuló három német hadsereg fegyverletételét.. Én nem voltam hajlandó elfogadni ezt a javaslatot, mondván, hogy ezek a hadseregek kötelesek az oroszok előtt kapitulálni… Friedeburg azt mondta, elképzelhetetlen, hogy az oroszok előtt kapituláljanak, mivel azok barbárok és a német katonákat egyenesen Oroszországba küldik dolgozni.

Én azt feleltem, hogy mindezeket a németeknek ezelőtt kellett volna meggondolniuk, mielőtt háborúba kezdtek és különösen mielőtt 1941. júniusában megtámadták az oroszokat.

Utána megkérdeztem, meg akarják-e beszélni a nyugati szárnyamon lévő erőik fegyverletételét. Azt mondták nem. De nagyon aggódnak az azokon a területeken élő polgári lakósságért… szeretnének velem megbeszélni valamilyen módot arra, hogy az én erőim közeledtével csapataik lassan visszavonulhassanak. Erre nem voltam hajlandó.

Ekkor elhatároztam, hogy váratlanul megemelem a tétet.

Friedeburghoz fordulva ezt mondtam:

Hajlandó kapituláltatni előttem a nyugati és északi szárnyamon lévő összes német erőt, beleértve a Hollandiában, Frieslandban, a Fritz-szigeteken és Helgolandban, Schlezwig-Holsteinben és Dániában lévő összes erőt? Ha ezt megteszi, a velem közvetlenül szemben álló és a Dániában lévő erők fegyverletételét a harcmezőn elfogadom.

Friedeburg azt mondta, hogy nem teheti meg… Azt mondtam, hogy amennyiben az említett területeken lévő német erők nem hajlandók feltétel nélkül letenni a fegyvert, parancsot adok a harc folytatására. Utána a térképen megmutattam a nyugati fronton kialakult helyzetet. Nekik erről fogalmuk sem volt és nagyon izgatottak lettek. Azt gondoltam kívánatos lenne egy kis ebédszünet, hogy gondolkodhassanak. Elküldtem őket, hogy külön ebédeljenek meg egy sátorban, ahol egy tisztemen kívül senki más nincs jelen. Von Friedeburg ebéd közben sírt és a többiek is szerfölött hallgatagok voltak.

Ebéd után értük küldtem és ezúttal sátramban tanácskoztunk. Ezt a megbeszélést egy ultimátummal kezdtem. Az általam megnevezett területeken meg kell adniuk magukat… Ha erre nem hajlandók, folytatom a harcot. Belátták, hogy helyzetük reménytelen, de azt mondták, nincs felhatalmazásuk arra, hogy teljesítsék követeléseimet. De készek javasolni Keitel tábornagynak a 21. hadseregcsoport nyugati és északi szárnyán lévő összes német erő feltétel nélküli fegyverletételét.

Ketten közülük visszamennek az OKW-ra (Oberkommando der Wehrmacht - a szárazföldi erők főparancsnoksága) beszélnek Keitellel és megszerzik a hozzájárulását.

A valóságban von Friedeburg és Freidel ment vissza Flensburgba és gépkocsin. Hamburgon keresztül a német vonalakig a kanadai segédtisztem Trumbull Warren alezredes kísérte őket.

Azt mondtam, hogy másnap, május 4-én délután 6 órára vissza kell érniük a parancsnokságra.

Kinzel és Wagner parancsnokságomon maradt.”

Megjegyzés: Von Friedeburg és Freidel egy Montgomery tábornagy által kezdeményezett sajtókonferencia közben ért vissza a parancsnokságra.

„A német küldöttség lakókocsim mellett ismét felsorakozott a brit zászló alatt. Von Friedeburgot magammal vittem lakókocsimba, hogy egyedül beszélhessek vele. Megkérdeztem tőle, hogy aláírja-e a megadás általam követelt feltételeit. Azt felelte, hogy igen. Nagyon levert volt, felszólítottam csatlakozzon a kint várakozókhoz. Már majdnem 6 óra volt.

Kiadtam a parancsot, hogy a szertartás azonnal kezdődjék meg az erre a célra felvert sátorban, amelyet hangrögzítő készülékkel szereltek fel.

Az okmány nyelve angol volt és a küldöttség nem értette, de adtam nekik német másolatokat. Az eredetit közönséges katonai írólapra gépelték. Az eredeti az én birtokomban van és sohasem fogok megválni tőle: történelmi dokumentum. Azt nem tudom, hogy mi történt azzal a tollal, amelyet mindnyájan használtunk. Azt hiszem, valaki ellopta.

A négy német közül, akik május 3-án a lüneburgi pusztán lévő parancsnokságomra érkeztek, ma már csak egy van életben. Ez Wagner ellentengernagy, aki jelenleg a nyugat-németországi védelmi minisztérium haditengerészeti osztályának helyettes vezetője. A többi három erőszakos halált halt. Von Friedenburg megmérgezte, Kinzel agyonlőtte magát, Freidel pedig nem sokkal később gépkocsibaleset áldozata lett.

Amikor május 3-án a németek megérkeztek hozzám, megparancsoltam minden támadó tevékenység beszüntetését. Tudtam itt a vég és nem akartam, hogy a rám bízott csapatoknak több veszteségük legyen. Most pedig 1945. május 5-én, csütörtök reggel 8 órai hatállyal kiadtam a tűzparancsot.”

Összeállította:

Dr. Temesvári Tibor

Forrás: Eredeti cím:

The Memoirs of Field-Marshal the Viscount

Montgomery of Alamein, K.G

The World Publishing Company

Cleveland and New York, 1958.

Fordította

Auer Kálmán

Montgomery tábornagy emlékiratai

Kossuth Könyvkiadó 1996.