Két politikai bizottsági ülés 1954-ből...

Magyarországon szovjet mintára a kommunista párt strukturája, szervezeteinek hierarchikus viszonyrendszere még az ún. „koalíciós időkben” kialakult. 1945-1989 között ennek elvi alapjai nem változtak. A párt csúcsszerve egy nagyobb létszámú testület volt, amit központi vezetőségnek, vagy központi bizottságnak hívtak. Ezek a testületek nem tévesztendőek össze a központi vezetőséggel vagy központi bizottsággal, amelyek munkáltatói jogokat is gyakoroltak és apparátusokat foglalkoztattak. A párt legfelsőbb döntéshozó szerve ugyanakkor a kezdetben három, majd ötévenként ülésező Kongresszus volt.

A hierarchia csúcsát ezek a szervek jelentették, történelmi tények bizonyítják, hogy rendszerint „fügefalevél”-ként, formálisan működtek. Nagyrészt a politikai bizottságokban, vagy a titkárságokban már eldöntött ügyek kerültek e testületek napirendjére.

Különösen szembetűnő volt formális tevékenységük az ötvenes években, de ez jellemezte működésüket még hosszú időn keresztül, egészen az MSZMP-nek, mint pártnak a megszűnéséig.

A központi vezetőség, a központi bizottság első számú vezetőjét „főtitkárnak” vagy „első titkárnak” nevezték, akik ún. „függetlenített” személyek voltak, feladataik ellátásáért fizetést kaptak A főtitkár, vagy első titkár mellett ugyancsak „függetlenítettként” titkárok dolgoztak. A titkárok, főtitkár, vagy első titkár, néha más személyt vagy személyeket is bevonva alkotta a titkárságot. Ez a politikai bizottságnál még szűkebb testület volt, igen erős koncentrált hatalommal. Gyakorlatilag itt dőltek el, nemcsak a párt belső ügyeivel kapcsolatos kérdések, hanem az országot érintő jelentős politikai kérdések is. Különösen szembetűnő volt szerepe a „kamarilla politika” megteremtésében a Rákosi korszakban. Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Révai József az ún. „moszkoviták”¹ klikkszerűen - minden más párt szervet megkerülve - tartották kezükben a tényleges hatalmat.

A politikai bizottság a titkárságnál bővebb, rendszerint 9-11 fős testületként szerveződött egészen a rendszerváltásig.

Negyvennégy év alatt 1945-1989 között összesen 68 személy vett részt a politikai bizottságok munkájában. Közöttük mindössze csak három nő akadt: Benke Valéria (1970-1985), Csehák Judit (1987-1989), és Tatai Ilona (1988-1989).

Az első politikai bizottság

Az elsőt az MKP (Magyar Kommunista Párt) Országos Értekezlete 1945. május 20-21. között megtartott ülésén hozták létre.

Tagjai voltak: Farkas Mihály, Horváth Márton, Gerő Ernő, Kádár János, Kiss Károly, Kovács István, Kossa István, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József.

És az utolsó:

A rendszerváltást közvetlen megelőzően az MSZMP (Magyar Szocialista Munkás Párt) egy politikai bizottságként működő szervet hozott létre az ún. elnökséget. Ennek tagjai:

Nyers Rezső, Grósz Károly, Németh Miklós, Pozsgai Miklós voltak.

A párt egyébként 1989. október 6-10. között szűnt meg.

Egy politikai bizottsági ülés a sok közül először

Ennek az ülésnek a hangulatát, a politikai erőviszonyok pillanatnyi állapotát az ún. vitát Aczél Tamás ² - Méray Tibor³: „Tisztító vihar” című munkájában örökítette meg.

Az ülésre valószínűleg 1954 tavaszán talán márciusban kerülhetett sor. Az elbeszélésből nem lehet pontosan következtetni az ülés időpontjára, arra, hogy hányan és pontosan, kik voltak jelen az ülésen. A szerzők csak a „megszólalókat” nevesítették.

Mindenesetre alaposan feltehető, hogy egy tizenegy tagú politikai bizottságról volt szó az alábbi tagokkal: Ács Lajos, Gerő Ernő, Földvári Rudolf, Hegedűs András, Hidas István, Kristóf István, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Zsofinyecz Mihály, Farkas Mihály (1953. 08. 12-től) és Apró Antal (1953. 10. 31-től).

A visszaemlékezést érdemes szó szerint idézni. Stílusa, könnyedsége, a szerzők politikai érzéke, árnyalatokat is felismerő - azt igen jól tükröző - képessége teszi élvezetessé a történetet.

Az ülés előzményei:

Kiszeljov szovjet nagykövet a Nagy Imre által 1953. július 5-én meghirdetett kormányprogram után néhány héttel kereste fel Nagy Imrét. „Az új miniszterelnöknek ekkor már voltak bizonyos tapasztalatai a helyzet alakulását, a munkamenetet illetően. Kiszeljov éppen ezekre a tapasztalatokra épített. Felhívta Nagy Imre figyelmét arra, hogy a jelek szerint a legnehezebb feladat a pártapparátus ellenállásával való megbírkózás. Külön súlyosbítja ezt, hogy - úgy látszik - Rákosira e téren nem lehet számítani: ellenkezőleg - s a budapesti pártaktíva előtt elmondott (július 11-i) beszéd ékes bizonyíték rá-, magában Rákosiban található a legnagyobb ellenszegülés az új vonallal és az új módszerekkel szemben és ő bátorítja, bujtogatja a háttérből a funkcionáriusokat ellene.

Nagy Imre ilyként meglehetősen egyedül van a legfelsőbb vezetésben. A dolgok így lassan és bizonytalanul haladnak előre, s ily módon az egész új program veszélybe kerül. Nagy Imrének éppen elég, ha az állami apparátust a kezébe tudja tartani: szűksége van valami segítségre a pártban, valakire, akinek megvan a tapasztalata és energiája ahhoz, hogy Rákosi manővereit leszerelje és ellensúlyozza. Itt van például Farkas. Igen, hogyne Farkasnak súlyos hibái vannak, pöfeteg, népszerűtlen diktátor volt. De mégis most itt van, munka nélkül kihasználatlanul és ő, Kiszeljov beszélt vele; Farkas már belátja hibáit és hajlandó a változásra. A leglelkesebben beszél az új programról: meg kellene vele kísérelni a dolgot. Arról természetesen szó sem lehet, hogy újra a hadsereg élére kerüljön: ott túl nagy volt az öröm és megkönnyebbülés, amikor leváltották. De mit szólna ahhoz Nagy Imre, ha a pártapparátusba visszavennék? Mondjuk, egyik titkárnak, Rákosi mellé? Óriási gyakorlata van a pártmunkában, kitűnő szervező, és ha energiáját nem rosszra, hanem jóra használják fel, akkor az új irányzat és személy szerint Nagy Imre fontos támogatót kapna. Ő Kiszeljov, személyesen vállalja érte a felelősséget.

Nagy Imre végighallgatta az érvelést, egyszer-kétszer ellentmondott, aztán elkövette életének egyik legsúlyosabb hibáját: elfogadta Kiszeljov ajánlatát.

Egyrészt valóban végtelenül magárahagyatottnak érezte magát a vezetésben a minden módon ellenálló apparátusban, másrészt a szovjet nagykövetről annyit tudott, hogy az új politikához vonzódik: ő volt az egyik előkészítője annak a jelentésnek, amelynek alapján Rákosit Moszkvában olyan keményen megleckéztették. Leküzdötte személyi ellenszenvét, s pár nappal később a sajtóban rövid kommüniké közölte, hogy Farkas Mihály elvtársat ismét a Politikai Bizottság tagjává választották, mint a Központi Vezetőség titkárát. A tömzsi, jól táplált, kopaszodó férfiú levetette tábornoki uniformisát és szürke civil ruhát öltött: a tegnapi katonai szakértőt ma a pártvezetésben az agitáció és propaganda, s ezen belül a művészet az irodalom a tudomány legfőbb irányításával bízták meg.

A meglepő (vagy természetes?) az volt, hogy - úgy látszott Farkas komolyan veszi ígéretét. Hangos támogatója, első vonalbeli harcosa lett az új irányzatnak, még magatartásában is meglátszott a változás: igyekezett szerényebben és finomabban viselkedni, gumiarcának addigi kemény és katonássá merevített vonásait próbálta mosolygóssá alakítani. Egyre többet beszélt arról, hogy az irodalomban eddig, bizony, komoly hibákat követett el a párt, több szabadságot kell engedélyezni az íróknak, mert parancsolgatással lehetetlen messzire jutni. Környezetébe fogadta s pertu barátjává emelte Urbán Ernőt, a lázító „Uborkafa” íróját, s ha Kuczkáékat nem is támogatta, mindenesetre nagy megértést tanúsított az új írói törekvésekkel kapcsolatban.”

Az előterjesztők:

„Szorosan együtt dolgozott vele akkortájt két férfi, akik annak idején Révai József⁴ legközvetlenebb munkatársai voltak: az egyik Horváth Márton⁵, akihez a pártapparátusban az irodalom és a művészetek problémái tartoztak, s tíz éven át, mint Révai első számú helyettese szerepelt a közéletben, a másik Darvas József⁶, az író, aki most Révaitól átvette a népművelési miniszter tisztét. Ez a két ember az irodalompolitikában mást sem csinált egy évtizeden át, mint Révai téziseit magyarázta, népszerűsítette, „kimunkálta”, s a „gyakorlatba” ültette át, most igen lassan és óvatosan nekilátott annak, hogy átértékelje az elmúlt évek tevékenységét.”

A jelentés főbb megállapításai:

„Az első általuk kifejtett tézis az volt, hogy míg a politikai és gazdasági életben a párt súlyos hibákat követett el, addig a kultúrpolitikai vonalvezetés alapjában véve helyes volt, csak a módszerekben történtek bizonyos hibák. Hiba volt, hogy a párt megengedhetetlen mértékben folyamodott adminisztratív módszerekhez, folyóiratokat tiltott be, kiadóhivatalokat szűntetett meg, írókat némított el, ahelyett, hogy meggyőzéssel igyekezett volna megnyerni a különböző felfogású képviselőit. Zavarták az előrehaladást más helytelen módszerek is: „a deklaratív forma, a demokratikus vezetési elvek gyakori megsértése…. A túl éles, túlzottan támadó hang, a hibák egyoldalú kiugratása, mely nem vette figyelembe, hogy általában nem az ellenséggel, hanem meggyőzésre szoruló, zavaros nézeteket valló írókkal állunk szemben -taszítóan hatott.”

Mindez a félreérthetetlenül félreállított istenség, Révai személy szerint bírálata volt. De a két egykori hűséges tanítvány nem állt meg ennél: hamarosan kiderítették, hogy eddigi mesterük nem csak a módszereket, de a lényeget illetően is komoly hibákat követett el. Tisztelettel adóztak ugyan Révainak, amiért felvette a harcot a sematizmus, az élet szürke, leegyszerűsített túl szépre festett ábrázolása ellen: ebben - mondották, nem utolsósorban Rákosi és Gerő felé vágva - benne van Révai zsenialítása, aki megérzett valamit abból a hajszolt, egészségtelen ütemből, amit a többi vezető rákényszerített az országra. Mégis a lényeget Révai sem vette észre: „A tünetekre felfigyeltünk, de nem tudtuk meglátni, hogy az elkövetett hiba eszmei gyökere a párt politikájában, a túlzott tempóban, az előrehaladásban van.”

Nem kisebb dolog volt ez, mint a marxista ideológia magyarországi fejedelmét vulgár-marxizmussal gyanúsítani. Elvégre csak a tüneteket meglátni, csak az írókat megleckéztetni, s a művek eltorzult ábrázolásmódjának okait csak az írók művészi gyengeségeiben és ideológiai felkészületlenségében, nem pedig az adott valóságban kell keresni - ennek a világon semmi köze nincs a marxizmushoz, a materializmushoz, ez nem egyéb megbocsáthatatlan, kárhozatos és Révai által ezerszer megátkozott kispolgári, szubjektív idealizmusnál. Anélkül, hogy mindezt ilyen nyíltan kimondták volna, tulajdonképpen hóhért akasztottak: Révairól nem csak az derült ki, hogy módszerei voltak hibásak, hogy erőszakos vagdalkozása átalakult harccá mindenki ellen, olyan küzdelemmé, amelyben a párt úgyszólván magára maradt, hanem kiderült az is, hogy még marxistának is gyengécske.”

Aczél Tamás és Méray Tibor szerint:

„E megállapítások alkották a gerincét annak az elaborátumnak, amely most Horváth Márton aláírásával a Politikai Bizottság elé került. Volt persze sok minden más is: elhatárolás a jobboldali jelenségektől, Kuczka és mások bizonyos túlzásainak bírálata, a pártirányítás fenntartásának, az ideológiai munka fokozásának szükségessége - de az új mégiscsak valamelyes nagyobb irodalmi szabadság meghirdetése volt, igen mértékletesen, a marxizmus-leninizmus alapigazságaival jócskán körülbástyázva, ám mégis azt sejtetve, ami egynémely korábbi jelenségből már érzékelhetővé vált: hogy azok, akik most az irodalmi életet irányítják, inkább a feléledő, valóságábrázoló irányzatokat támogatják, mint a régit, az úgynevezett szektariánust.”

Tárgyalják a napirenden lévő előterjesztést:

„Jó órás várakozás után végül is sorra került ez a napirendi pont is. Ilyenkor szokás volt alapos vizsgálat alá venni az előző napirendi pont tárgyalásáról távozó meghívottak arcát. Arról többnyire le lehetett olvasni milyen hangulatban vannak odabent az „elvtársak”. Ipari szakemberek jöttek ki az írók előtt, s eléggé megnyúlt orral vonultak el, úgy látszik, baj lehet a tervek teljesítése körül. Az elvtársak rosszkedvűek lehettek. Az írók szíve elszorult.

De fogadtatásuk szívélyes volt. A nem túlságosan nagy teremben négyzet alakban összerakott, zöld posztóval fedett asztalok körül ültek, legközépen Rákosi Mátyás, mellette balra Gerő Ernő, jobbra egy szék üresen, aztán még tovább jobbra, de már a hajlat után: Farkas Mihály, s tovább mindkét irányban a többiek a kisebb rangúak. A meghívottak a négyzet negyedik, szabad oldalán foglaltak helyet, szemben Rákosival.

Gondos kezek már előre papírt és ceruzát készítettek oda, az esetleges jegyzeteléshez, s minden szék előtt ott volt az immár hagyományos kis ásványvizes üveg.

Rákosi Mátyás felolvasta a meghívottak névsorát, megállapította, hogy mindenki jelen van, aztán üdvözölte az író elvtársakat. Egy bejelentése van - mondta Nagy Imre elvtárs elnézést kér, de halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tud részt venni a megbeszélésen.

Horváth Márton kapott elsőnek szót. Röviden megtámogatta saját jelentését, elmondta mi tette indokolttá, sőt elengedhetetlenné, hogy a párt állást foglaljon a szőnyegen lévő kérdésekben.

Az ilyen tárgyalások mechanizmusa mindig az volt, hogy először a meghívottak kaptak szót. El kellett mondaniuk, amit gondolnak, anélkül, hogy tudnák a „nagy titkot”: mit gondolnak ugyanerről az „elvtársak”, azaz a párt. Az istenek tanácsa többnyire szemrebbenés nélkül hallgatta a felszólalásokat, s a megidézett halandók általában hiába igyekeztek egy mosolyból vagy fejbólintásból némi támpontot nyerni a vita kimenetelét illetően. A tanács mosolytalan testület volt.

A „ jobboldal”, amelyet ezen az ülésen elsősorban Kónya Lajos költő az Írószövetség főtitkára és a szimatolva helyezkedő kritikus Király István kritikus a „Csillag” című folyóirat szerkesztője képviselt, megelégedett azzal, hogy támogassa a Horváth-féle jelentést. Elmondták, hogy az új helyzetben megélénkült az irodalom, az írók bátrabbak, szabadabban írnak, úgy érzik, hogy a versek a novellák művészi értéke is nő azzal, hogy a teljesebb valóságot tárják fel, s meggyőződésük, hogy ezzel nem gátolják, hanem segítik a párt munkáját.

A „balszárny” - a moszkovita Illés Béla: az Írószövetség párttitkára: Méray Tibor: a „Szabad Nép” irodalmi rovatvezetője: Fekete Sándor - sokkal hevesebb és ingerültebb volt. Elsősorban a „pártféltés” beszélt belőlük: a kommunista írók soraiban a kispolgári ingadozás kapott lábra - mondották - egyesek megijedtek a nehézségek, és bajok láttán, s jó formán mindaz, amit a „jobboldal” eredménynek, a valóság hiteles ábrázolásának tüntet fel, nem egyéb szűklátókörű siránkozásnál, az igazság meghamisításánál, gyáva sápitozásnál. A helyzetért azonban - tették hozzá - nem csupán a megingott írók a felelősek: felelős a párt jelenlegi irodalompolitikai irányítása is, elsősorban az előterjesztés szerkesztője, Horváth Márton, mert gyengeségeivel, kapkodásával, ingadozásával nemhogy megfékezte volna, de inkább bátorította a lábrakapó zavaros és káros irányzatokat.

Abban, hogy ennyire élesek voltak, a „balszárny” felszólalóit a politikai szektarianizmus mellett morális, emberi meggondolás is vezette. Nem volt más ez, mint a Révaihoz való hűség, s vele egybefonva Farkassal, Horváthtal és Darvassal szembeni ellenszenv. Ezek a „baloldaliak” alig titkolt undorral figyelték, hogyan patakzanak a liberális, megértő szólamok annak a Farkas Mihálynak a szájából, aki pár hónappal ezelőtt még durvaságáról és embertelenségéről - volt közismert.

S nem kevésbé találták ízléstelennek azt sem, hogy Horváth és Darvas, akik a hatalmon lévő Révainak nem tudtak hogyan gazsulálni, most a fogatlan oroszlánba törlik csizmájukat s aztán rá is lépnek, hogy így magasabbnak látszanak. Addig még ők is hajlandók voltak elmenni, hogy Révai módszereiben elismerjék a hibákat, elvégre a „bolond gróf” hisztériás kitöréseiért, ordítozásaiért ők sem rajongtak: de a lényegeget illetően nem mentek bele kompromisszumba. „Ezerszer inkább Révai - gondolták -, mint Farkas, ez a felfújt hólyag, aki húsz könyvet nem olvasott életében, s Horváth meg Darvas, ezek a gyáva karrieristák, akik úgy hajladoztak, ahogyan a szél fúj.” Az ő szemükben az új irányzat ellen éppen elegendő érv volt az is, hogy kik képviselték!

A helyzet tehát teljesen nyílt volt Vajon melyik csoport fog igazat kapni: a „jobb”, vagy a „baloldal”?

Az istenek közül először Farkas Mihály szólalt fel. Nagyon mértéktartóan, nagyon körültekintően fogalmazott: igen - mondotta -, a javaslatnak még bizonyos fogyatékossáagai, ezt a részt pontosabban, alaposabban kell kifejteni - de alapjában és félreérthetetlenül a Horváth- féle tézisek mellett állt.

Bata István altábornagy, az új honvédelmi miniszter volt a következő. Jóformán senki sem értette, miről beszél, üres frázisokat pötyögtetett el, dadogva, befejezetlen mondatokkal, alanyok és állítmányok nélkül arról, hogy az irodalom milyen szép és fontos dolog. Ez az apró termetű, ijedt tekintetű emberke villamoskalauzból lett generálíssá; s az írók - jobb és baloldaliak egyaránt - meghökkenten gondoltak arra, hogy - rangjánál fogva - egy egész nemzet hadserege van erre a figurára bízva, akire ők még egy villamoskocsit sem mernének teljes felelősséggel rábízni.

Gerő Ernő következett. A „feszített ötéves tervek” készítője, a „vas és acél országának” megálmodója, akit Moszkvában a gazdasági élet irányítása alól felmentettek, s most a belügyminiszteri tisztet töltötte be a kormányban. Pattogó rövid mondatokban beszélt.

Nem tartott sokáig, amíg kiderült: a Horváth-féle tervezet ellen szólal fel. Kétségtelen - mondotta -, hogy Horváthék sokat dolgoztak a téziseken és nem egy használható részlet van bennük. De alapjában véve az egész még nyers, csiszolatlan, nem eléggé átgondolt, elhamarkodott. Nem rejtette véka alá azt sem, miért ez a véleménye. A párt - fejtette ki - nem tehet engedményeket, amikor a marxizmus-leninizmus alapelvéről van szó. Több szabadságot az irodalomnak - ez így nagyon szépen hangzik: de kétféle szabadság van: burzsoá és szocialista szabadság. Nagyon határozottan le kell szögezni, hogy mi a burzsoá ideológiának továbbra sem engedélyezünk semmiféle szabadságot. Az elvtársak a beadványban sokallják az adminisztratív rendszabályokat. Ő megmondja őszintén, úgy ahogy gondolja: kevesli a jelenlegi kemény fellépéseket.

Itt van például ennek az „Uborkafának” az ügye. Nem vonja kétségbe, hogy Urbán Ernő, a darab írója jó szándékú és tehetséges ember. De ez a darab, így ahogy van, politikai botrány. Urbán ebben az esetben közönséges Zoscsenko⁷! Horváth elvtárs pedig, akinek kötelessége volna résen állni, szó nélkül tűri az ilyesmit. Darvas elvtárs, a népművelési miniszter, ahelyett, hogy fellépne ellene, még kritikát ír róla a „Szabad Nép”-ben és megdícséri. Ez így nem mehet tovább. A pártnak keményen és határozottan rendet kell teremtenie.

Amikor Gerő idáig ért, a moszkovita Illés Béla fellelkesülten közbeszólt:

- És akkor ezek az írók sorba jönni fognak, elvtársak és kezet fognak csókolni nekünk…..

Farkas Mihály, aki mindeddig komoran és némán hallgatta Gerő beszédét, most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megszólaljon. Nem Gerővel vitatkozott, hanem - Illés Bélával.

A pártnak - mondotta nagyon élesen és hadarva - semmi szüksége sincs arra, hogy az írók kezet csókoljanak neki… Mi nem alázatos, hanem egyenes tartású irodalmat akarunk… A maguk baja Illés elvtárs, hogy csak lebunkózásokban és kézcsókokban tudnak gondolkozni…

Csend támadt

Mindenki gondolt valamire, talán mindenki másra, talán mindenki ugyanarra. Meglehetősen furcsa volt, hogy éppen Farkas Mihály beszél az emberek megalázása ellen. Másfelől, amit mondott, az kétségtelenül jól hangzott.

A teremben megmerevedett a feszültség. Gerő hirtelen kijelentette, hogy ő elmondta, amit mondani akart.

Mindenki Rákosira nézett. Ő elnökölt, mint mindig az övé volt a zárszó.

Mit mond? Kinek ad igazat? Hogyan dől el a vita?

A pártvezér szinte pillanatok alatt feloldotta a feszültséget. Kitűnő hangulatban volt: mintha nyoma sem maradt volna benne a sérelmek, amely fél esztendeje Moszkvában és a budapesti parlamentben érte. Látszott rajta, hogy élvezi a vitát meg a témát: nem statisztikáról, tervteljesítésről, hanem irodalomról van szó. Mintha egy kis szórakozást, felüdülést jelentene neki ez az egész. Amellett, az eddigi felszólalók véres komolysága után, mindjárt arról is gondoskodott, hogy az egész problémakör fontosságát a megfelelő szintre szállítsa le.

A vita során az egyik író hozzászóló arról beszélt, hogy a pártnak végül is le kell csillapítania azt a vihart, amely az irodalom berkeiben dúl.

Vihar? - mosolygott most bölcs nyugalommal Rákosi. - Miféle vihar? .... Vihar egy pohár vízben.

Ebben minden benne volt. A felhevült vitatkozóknak egy mondattal értésére adatott, hogy a párt ugyan kész arra, hogy tárgyaljon az irodalom ügyéről, segítséget adjon a problémák megoldásában, de azért vannak ennél ezerszer lényegesebb dolgok. Ő, Rákosi elvtárs, személy szerint is szívesen megadja a maga tanácsát, de azért egy másodpercig sem hajlandó elveszíteni a szemmértékét. Nem kell túlzott fontosságot tulajdonítani ennek a kis irodalmi mozgolódásnak.

Ilyen értelemben, s főként ilyen hangulatban szólt hozzá a felmerült kérdésekhez is. Tréfálkozott, anekdotázott, régi börtönélményeiről beszélt, arról, hogy a börtönben levelet kapott Romain Rolland-tól is - biztosan hallották már az elvtársak ezt a nevet - s a francia író biztosította őt a megbecsüléséről s a támogatásáról: mert hát igen, a tehetséges, híres írók mindig a haladás mellett foglaltak állást és nem volt annyi „hasfájásuk” a valóság ábrázolásával meg a „teljes igazsággal” kapcsolatban, mint a mi derék író elvtársainknak.

„Valóság” „igazság” - persze ezek nagyon fontos dolgok, és a párt feltétlenül azt kéri az íróktól, hogy az igazságot ábrázolják. De azt már Arany János is megmondta a maga Ars poeticájában - pedig hát ez az Arany János nem volt valami nagy forradalmár -: „Nem a való hát, annak égi mása/ Lesz, amitől függ az ének varázsa.” Vagyis, hogy nem egészen úgy kell bemutatni a valóságot, amilyen, mert sokszor rút meg ízléstelen - nem árt azt olykor-olykor az írónak egy kicsit megszépítenie.

Itt már a lényegről beszélt. Hiszen tulajdonképpen ez volt az írókat megosztó és foglalkoztató legfőbb kérdés. A történeteket és tréfákat hallgatva, egyre kevesebb kétség maradt afelől, hogy a párt vezetője melyik irányzat mellett foglal állást. És még egyszerűbbé vált a kép akkor, amikor Urbán darabja az „Uborkafa” került szóba.

A Horváth-féle előterjesztésnek volt egy része, amely - éppen ezzel a színdarabbal kapcsolatban - az új szatírairodalomról szólt. Nagyon bonyolultan, pártszerűen és körmönfontan, de mégiscsak amellett foglalt állást, hogy az írók írjanak - a rendszer mellett álló, de azért a hibákat élesen feltáró - friss, bíráló szatírákat.

Rákosinak nem tetszett ez a részlet.

Minek a mi íróinkat arra bíztatni - kérdezte -, hogy a saját rendszerüket gúnyolják?  Hát nincs elég gúnyolnivaló a Horthy rendszeren, a múlton? Miért nem azt bírálják? Hát már mindent megírtak róla? Aztán meg nem él közöttünk elég maradványa a múltnak? Arisztokraták, bankárok, csendőrök, szolgabírák, kulákok? Miért nem ezeket leplezik le? Miért csinálnak sportot abból, hogy a mi jó elvtársainkat csúfolják: a tanácselnököket, meg a pártitkárokat? A mi rendszerünk még nagyon fiatal, még zsengék a hajtások - s nem engedheti meg magának, hogy csak úgy hoci-nesze, az írók beletiporjanak….

- Aztán - és most már nagyon komolyan beszélt - miért olyan biztos, hogy amit az írók látnak, az a valóság? Miért hiszik magukról az író elvtársak, hogy ők a legokosabbak? Hátha tévednek és éppen abba találnak belevágni, ami jó és egészséges - És elismételte azt, amit a Nemzeti Színház igazgatójának mondott, amikor megnézte az „Uborkafát”: - Bánjanak csínján az ilyen szatírákkal…. Kés, villa, olló nem gyerek kezébe való.

A Horváth-féle tézisek megbuktak. Rákosi, anélkül, hogy a többiek véleményét megkérdezte vagy szavaztatott volna, közölte, hogy a Politikai Bizottság ebben a formájában nem fogadja el a javaslatokat és visszadja őket Horváthnak és Darvasnak - átdolgozás céljából. „Mához két hétre újra megtárgyaljuk - foglalta szavakba a határozatot -, addig foglalják bele az elvtársak, amit itt hallottak… Kevesebbet beszéljenek arról,hogy mi a párt - és többet arról, mi az írók feladata.”

A meghívottak távozhattak. Összehajtogatták feljegyzéseiket, kis meghajlással elbúcsúztak a Politikai Bizottságtól és kisiettek a teremből. A „baloldal” diadalmasan, a „jobboldal” letörten. Nem volt kétséges, hogy ki győzött és ki vesztett.”

A két ülés között:

„A következő két hét alatt nem történt különösebb esemény. Ami az „Uborkafát”, ezt a „zoscsenkói” merényletet illette, Urbán Ernő némiképpen átdolgozta darabját. A tanácselnök szobájának a faláról lekerültek az önfényképek, helyükbe kis piros élmunkászászlócskákat akasztottak, s a színdarab végén többé nem kergették ki bottal-vasvillával a hatalmaskodó tisztviselőket a feldühödött parasztok, hanem ehelyett a derék és becsületes párttitkár teremtett rendet a faluban. Az előadások így aztán tovább folytatódhattak, s a siker sem lett ezáltal kisebb, mert a darab még ebben az enyhített formájában is többet és bátrabban bírált, mint sematikus versenytársai.

Az előterjesztésen, amelyet a Politikai Bizottság átdolgozásra adott vissza, a két hét során szintén nem történt sok változás. Horváth Márton és Darvas József csiszolgattak rajta egyet-mást, egy-két mondatot beleírtak, egy-két mondatot kihúztak belőle, de az elaborátum irányán és mondanivalóján nem esett csorba.

Ehhez a két emberhez, Révai egykori szárnysegédeihez, akik közül az első egy dús gazdag műkereskedő-familia sokat olvasott sarja, a másik egy a falusi tanítóból lett tehetséges író volt, lényük, alkatuk, lelkük szerint közelebb állt az új, szabadabb vonal, mint a vasfegyelem és a mindenbe beleszólás. Nemcsak szolgálták Révait - szenvedtek is tőle. Tudtak- e még valamit, amit az írók nem tudtak, avagy megpróbáltak egyszer úrrá lenni ingatag jellemükön?

Tény az, hogy a felső figyelmeztetés és az egyértelmű bírálat ellenére nem alakították át lényegesen előterjesztésüket: mint két játékos, akik mindent egy tétre tesznek fel, úgy mentek az istenek tanácsának újabb ülésére: vagy győzni fognak, vagy teljesen megbuknak.”

 az ülés másodszor…

„Két hét elmúltával minden pontosan úgy kezdődött, mint az előző alkalommal. Az őrség a kapuban a meghívottak listája, „van-e az elvtársaknál fegyver?”, a kis szobácska a szendvicsekkel és almákkal, a várakoztatás és a bebocsáttatás - a templomban a szertartás rendje immár rutinná változott.

Még maga az ülés is úgy indult, mint az első alkalommal. Előbb az előterjesztés elkészítői, aztán az írók, a jobb és a baloldal mondták el mondókájukat. Kiderült, hogy mindenki megmaradt, a korábbi álláspontja mellett. Mintha másodszor pergetnék le ugyanazt a filmet: nem volt különbség.

Azaz, hogy mégiscsak volt. A politikai Bizottságnak ezen az ülésén részt vett a miniszterelnök: Nagy Imre is.

Rákosi balján ült, csendesen és komolyan: az egész tanácskozás alatt egyetlen egyszer sem mosolyodott el. Igaz nem is volt valami hangulatos ez a megbeszélés, az istenek közül senki sem volt olyan jókedvű, olyan lendületes, mint legutóbb.

Farkas elfújta a múlt heti nótáját: az előterjesztés jó, el kell fogadni úgy, ahogy van. Gerő… igen Gerővel mintha valami történt volna. Ugyanaz a dokumentum feküdt előtte, mint két héttel ezelőtt, és ő most egészen másképp beszélt róla. Nyoma sem látszott keménységének, a határozottságnak: rövid volt, csendes és mérsékletes. A javítások után - mondotta, úgy téve, mintha nem venné észre, mennyire lényegtelenek a javítások - a beadvány most már jó, látszik, hogy Horváth és Darvas elvtársak hasznosították a Politikai Bizottság útmutatásait, nincs értelme a szócséplésnek, a beadványt határozattá kell emelni.

Ugyanebben az értelemben szóltak hozzá a többiek is, Ács Lajos, Apró Antal, Végh Béla. Az írók csak hallgattak és nem értettek semmit. Nem értették, hogyan lett egyszerre elfogadható az a dolgozat, amelyik két héttel ezelőtt még elfogadhatatlan volt. A baloldal nem jutott lélegzethez: az imént mindent elkövettek, hogy megmagyarázzák a Politikai Bizottságnak: az úgynevezett javítások teljesen jelentéktelenek, Horváth és Darvas továbbra is kitartanak hibás nézeteik mellett. De mindaz, ami az érveikből két héttel ezelőtt még olyan nagy egyetértésre talált e magas testületben, most olyanná vált, mint a falra hányt borsó: az elvtársak szenvtelen arccal engedték el szavaikat a fülük mellett.

Mi történt itt?

Nagy Imre következett szólásra. Levette orráról a kis csiptetős cvikkerét és szemüveget rakott fel. Aztán egy köteg papirost vett elő és olvasni kezdett. Kiderült, hogy előre megírta egész hozzászólását.

Amit mondott, abban nem volt semmi csillogó vagy különösképpen szellemes. Nem voltak benne színek, fordulatok, anekdoták. Kissé hosszú, száraz mondatokban beszélt, de az álláspontja határozott és félreérthetetlen volt. A Horváth-féle előterjesztés helyes: legfőbb ideje volt, hogy a párt egyértelműen magáévá tegye. A kulturpolitikában az elmúlt évek során súlyos hibák voltak, ezeket minél gyorsabban ki kell javítanunk. Véget kell vetnünk annak, hogy az írókat kiskorúaknak kezeljük, bizalmatlanok és gyanúsítgatók legyünk irányukban: nagyobb szabadságot kell biztosítani az irodalom számára. Mindez természetesen nem jelenti a pártvezetésről való lemondást, de jelenti a nagyobb bizalmat, a nagyobb önállóságot. Úgy látszik - és itt a hangja keményebbé vált - hogy a „Szabad Nép” szerkesztőségében és az „Írószövetség” pártszervezetében vannak elvtársak, akik ezt nem tudják megérteni. Ezek tulajdonképpen a párt új politikáját, a kormány új programját nem értik. Minthogy ezeken a helyeken ellenállás mutatkozik, szervezeti intézkedésekre van szükség. A Politikai Bizottságnak majd erről is döntenie kell. De a legfontosabb teendő: a Horváth-féle javaslat elfogadása, párthatározattá emelése, valamint az, hogy a párt kulturális politikája a jövőben ezekre az elvekre épüljön.

Nem beszélt hosszan, talán tíz percig sem. De, aki hallgatta az világosan tudta: itt egy kerek, megérlelt, hosszú idő óta formálódó s most már teljesen kiformált álláspontjáról van szó. Ez az ember nem rögtönöz, nem finomkodik, nem taktikázik. Ennek az embernek megvan a véleménye. És abból, ahogyan ezt elmondja, a fejtartásából és a hanghordozásából még valami látszott: ez a férfi nemcsak a véleményében biztos, hanem a véleménye fontosságában is.

A baloldal értetlensége most már megrökönyödőssé vált. Az istenek soraiból az egész tárgyalás során egyetlen szó sem hangzott el mellettük. S egyáltalán nem volt félreérthető, hogy amikor Nagy Imre szervezeti intézkedésekről beszélt, akkor az ő leváltásukat, félreállításukat követelte.

Egyetlen reményük maradt még: Rákosi.

A zárszó most is a párt első titkárát illette. Rákosi most is nyugodtan, jegyzetek nélkül, magabiztosan beszélt, mint a legutóbbi ülésen: csak most mintha kevésbé élvezte volna a helyzetet, a témát és saját hangját, mint két héttel korábban.

Azzal kezdte: gondosan átnézte újból a Horváth-féle beadványt, s akárcsak Gerő, ő is azt mondhatja, lám, érdemes volt a múltkor olyan alaposan meghányni-vetni a problémákat itt a Politikai Bizottság előtt, mert az elvtársak jól fel tudták használni a hallottakat, és úgy dolgozták át az előterjesztést, hogy most már semmi akadálya az elfogadásának… Ő maga részéről teljesen egyetért Nagy Imre elvtárssal abban, hogy……

S az írók, jobb és baloldal egyaránt, most már világosan látták, mi történt itt tulajdonképpen. Nem, nem arról volt szó,hogy Rákosi vagy Gerő olyan ostobák lennének és ne vennék észre, hogy most lényegében ugyanaz a beadvány fekszik előttük, mint két héttel ezelőtt: s még arról sem,hogy az elmúlt tizennégy napban valami fontos esemény történt volna. Egyszerűen arról van szó, hogy akkor ne volt itt Nagy Imre és most itt van.

Ezzel egyetemben legalábbis két dolog vált teljesen nyilvánvalóvá, az egyik az, hogy Nagy Imre jelentősége, súlya döntő ebbe a testületben: a másik, hogy Nagy Imrének és Rákosinak -legalábbis ami az irodalmat és az irodalompolitikát illeti - más-más a véleménye.

Ez a felfedezés a baloldal számára megrázó erejű volt. Hiszen a pártvezetésben lévő ellentétekről szóló kósza pletykák nem mentek újdonságszámba: a kormányprogram meghirdetése óta az egész ország, s egy idő óta a kommunista írók jobboldala is suttogott arról, hogy a vezetésben nincs teljes egyetértés, hogy a pártban tulajdonképpen két vonal van: az egyik Nagy Imréé, a másik Rákosié. De a baloldali írók, ha ilyesmit hallottak, csak legyintettek, vagy gúnyosan mosolyogtak.

Mélységesen meg voltak győződve arról, hogy mindez csak az ellenség vágyálma, olcsó és felületes következtetés, s a párt továbbra is olyan egységes és szilárd, mint az új vonal meghirdetése előtt. Az volt a véleményük, hogy a cserék, amelyek a vezetésben lejátszódtak, nem jelentenek egyebet szereposztásnál, a tömegek megnyerésére irányuló taktikai lépésnél, a pártot, az országot továbbra is Rákosi vezeti, s Nagy Imre nem más, mint előretolt sakkfigura, akire - a párt most azt a szerepet osztotta ki, hogy éppen ezért ő hirdesse meg az enyhébb liberálisabb taktikát. Sokkal többre becsülték Rákosi és sokkal kevesebbre Nagy Imre képességeit, súlyát, tudását annál, semhogy komolyan elhitték volna, miszerint az utóbbinak önálló politikai elképzelései lehessenek.

A vita alakulása azonban egyre jobban meggyőzte őket arról, hogy tévedtek. S egy villanásnyi epizód ahhoz is elég volt, hogy minden kétségüket eloszlassa.

Rákosi éppen arról beszélt, hogy - amiként Nagy Imre elvtárs is mondotta - az írók ábrázolják mélyebben az életet, szóljanak szabadabban a jelenségekről, bírálják bátrabban a hibákat, de persze - fűzte hozzá - ne feledkezzenek meg azokról a hatalmas eredményekről sem, amelyeket a párt az elmúlt nyolc esztendő alatt elért. Jó lenne ezt a gondolatot - mondotta - a beadványban kissé erőteljesebben hangsúlyozni.

Idáig ért, amikor egészen váratlanul Nagy Imre közbeszólt:

- Volt ebben a nyolc évben hiba is bőven - mondta

- Azért eredmények is voltak - szólt vissza Rákosi.

- Kérem ismételte Nagy Imre olyan hangsúllyal, mint, aki azt mondja „hagyjuk ezt, hagyjuk”-, éppen elég sok hiba is volt akkor….

Rákosi szemmel láthatóan meghökkent. A Politikai Bizottságban nem volt szokás, hogy a tagok - idegenek, meghívottak, közönséges földi halandók jelenlétében - vitatkozzanak egymással. Itt mindenki mindig kínosan ügyelt az egység látszatára. Ez az apró szóharc sem tartott tovább néhány másodpercnél, de Rákosi, úgy látszik ezt sem találta helyénvalónak.

- Kérem - folytatta gyorsan és igyekvőn -, szeretnék emlékeztetni arra, hogy éppen én voltam az, aki Horváth elvtárs figyelmét felhívtam; készítse el ezt a beadványt, és amikor ebben az ügyben magamhoz kérettem Horváth elvtársat, akkor ő csak ott tartott, hogy a kultúrpolitikában legfeljebb módszerbeli hibákat követtünk el, és én voltam az, aki akkor azt mondtam neki: az teljesen lehetetlen, hogy amikor a nagypolitikában olyan komoly hibáink voltak, a kulturban csak a módszerekben hibáztunk volna…..

Így volt-e valóban, avagy sem - ez itt most senkit sem érdekelt. Az volt az érdekes, milyen sietve és bevont zászlókkal vonul vissza a minap még teljhatalmú vezér, hogyan magyarázkodik és hogyan kezdi el hirtelen ő hangsúlyozni az elkövetett hibákat. Lehetetlen volt ebben a parányi jelenetben meg nem hallani azt, hogy a párt vezetésén belül ellentétek vannak, s hogy a vélemények nem csupán az irodalmi kérdések megítélésében, hanem egészen alapvető elméleti problémákban is gyökeresen különböznek egymástól. A baloldal számára egyszer s mindenkorra eltűnt az a vigasz, hogy Rákosi továbbra is a régi és itt csak valamilyen szereposztásról van szó közötte és Nagy Imre között.

Pedig Rákosi ezek után még tett egy kísérletet arra, hogy híveit megvédje.Válaszolva Nagy Imrének a szervezeti intézkedéseket sürgető követelésére, melegen és megértően fordult a balosok felé és kijelentette; semmi kétség, hogy itt derék és jó szándékú elvtársakról van szó, akikkel szemben türelmesnek kell leni, s akiknek időt kell adni arra, hogy a párt új politikáját teljességgel megértsék és magukévá tegyék. De a baloldalnak ez már csekély vigasz volt: be kellett látniuk, hogy vesztettek.

S itt már nem személyi csatavesztésről, egyéni kudarcról vagy esetleges funkcióvesztésről volt egyszerűen szó. A Politikai Bizottság üléstermének közepén, a négyzet alakú asztalon, mintha láthatatlan ravatalon, egy láthatatlan holttest feküdnék. A Révai-féle kultúrpolitika.

Az emberek még lábujjhegyen járnak körülötte, még néhány dicsérő szó is elhangzik a megboldogult múlhatatlan erényeiről, de a halott már halott és nem lehet feltámasztani többé.

S ezen nem változtatott az sem, hogy maga a halott is szeretett volna még élni. Révai ugyanis a két politikai bizottsági ülés között, az elsőnek a jegyzőkönyvét megkapván, levelet intézett a pártvezetéshez és ebben legélesebben tiltakozott a Horváth-féle előterjesztés ellen. Olyan durva hangot használt, ami még tőle is szokatlan volt: Farkas Mihályt hozzá nem értő fráternek, Horváthot és Darvast ingatag, jellemtelen karrieristáknak nevezte. Mindez azonban pusztába kiáltott szó volt csupán. A levéllel az egész megbeszélés során senki sem foglalkozott, mindössze Farkas Mihály említette meg egy ízben, képmutató sajnálkozással: mennyire fájdalmas, hogy Révai elvtárs nem értette meg a kérdések lényegét és makacsul ragaszkodik a régi hibáihoz.

1954. március 11-én hatalmas, egyoldalas cikk jelent meg a „Szabad Nép”-ben. Ez a cikk annak a határozatnak az alapján készült, amelyet a Politikai Bizottság második ülésén az irodalom kérdéseiről hozott. Anélkül, hogy a baloldalt név szerint elmarasztalta, avagy a „jobboldali túlzásokat” (így például Kuczka Nyírségi Naplóját) jóváhagyta volna, ez a megnyilvánulás a sok marxista-leninista szólam közepette mégis az új kezdeményezéseket támogatta. „Nagyobb szabadság és nagyobb felelősség” - ez volt a cikk alapgondolata. Az irodalomnak több bátorítást és több szókimondási lehetőséget kell adni, de az íróknak maguknak kell vigyázniuk arra, hogy a megadott szabadsággal jól tudjanak élni és azt a párt politikájának támogatására használják.

A cikk olyan diplomatikusan volt megfogalmazva, hogy a kommunista írók közül tulajdonképpen senkit sem bántott, semmi nyíltan kifogásolhatót nem tartalmazott és valójában mindkét oldal egyetértett vele. „Kifelé” ez is történt. A „jobboldal” lelkes helyesléssel fogadta, mert úgy értelmezte, hogy a párt őt igazolta. A „baloldal” is úgy tett, mintha helyeselne, elvégre egy párthatározatot mindig helyeselni kell, amellett a Politikai Bizottság vitája után a cikk lehetett volna sértőbb is irányukban.

De a békés felszín, a hangos egyhangú helyeslések mögött ott feszültek továbbra is az ellentétek. A Politikai Bizottság kétszer tárgyalt, az istenek tanácsa ünnepélyesen határozott, de valójában nem intézett el semmit. A kommunista írók tábora is éppúgy kettéosztott, mint eddig.

Forrás:

Tóbiás Áron

In memóriam NAGY IMRE

Emlékezés egy miniszterelnökre

Szabad Tér Kiadó 1989

Szövegmagyarázat:

1. moszkoviták: a Szovjetunióból 1944/45-ben hazatért kommunista politikusok csoportja. Jelentősebb képviselői: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Nagy Imre, Vas Zoltán.

2. Aczél Tamás (1921-1994) magyar író, újságíró, magyar-angol szakos tanár. 1953-1956 között az Irószövetség titkára, Rákosit kiszolgáló irodalmi munkásságát „Sztálin-díjjal” ismerték el. 1956-ban elhagyta az országot. Szembefordult korábbi irodalompolitikai felfogásával. 1956-tól Angliában 1966-tól az Egyesült Államokban élt.

3. Méray Tibor (1924 -  ) magyar- latin szakos középiskolai tanár. 1945-től pártmunkás, 1946-tól a „Szabad Nép” újságírója. Rákosiék lelkes és odaadó híve. A koreai háború egyik tudósítója. 1953/54-ben az Irószövetség párttitkára volt. 1954/55-ben a „Szabad Nép”-nél dolgozott. Az „új szakasz” politikájának támogatója, Nagy Imre híve. 1957-től letartóztatása elől menekülve családjával Párizsban telepedett le.

4. Révai József (1898-1959) politikus, miniszter, publicista, Kossuth díjas, az MTA tagja. Az ún. „ötvenes évek” irodalompolitikájának első számú vezetője. Rákosiék már 1953-ban zsidó származása miatt moszkvai nyomásra visszahívták a politikai bizottságból. Ezt megelőzően népművelési miniszter is volt. 1945-1950 között a „Szabad Nép” főszerkesztője. 1956 után az Elnöki Tanács helyettes elnökeként „parkoló pályára” került. A moszkovita politikusok egyike.

5. Horváth Márton (1906 -1987) politikus, szerkesztő, újságíró. A KMP-nak 1931-től volt tagja. A húszas-harmincas években baloldalisága miatt üldözték. 1945-től az MKP, majd az MDP propaganda munkájának irányítója. Később a párt KV, majd a politikai bizottság tagja. 1956 után a Magyar Munkásmozgalmi Intézet munkatársa volt. 1966 ban nyugdíjazták.

6. Darvas József (1912- 1973) író, publicista, politikus, a „népi írók” mozgalmának egyik megjelenítője.

                A népi írók mozgalma a XX. század húszas-harmincas éveinek Magyarország határain átívelő irodalmi                 mozgalma volt.

Magyar írók egy csoportjának laza - világnézetileg szélsőségesen megosztott - mozgalma. Résztvevői a városi (urbánus) irodalommal szemben - sok esetben művelőivel is szembefordulva - a szegény sorsú néprétegek, az egyes emberek mindennapjairól írtak. Jellemző műfajuk a „szociográfia”, nemcsak tudományos, hanem irodalmi igénnyel megírt, társadalmi kérdéseket bemutató - leíró tanulmány (falukutatás). Tagjai a Független Kisgazda Párt, a Nemzeti Parasztpárt köré tömörültek.

Népi írók voltak: Erdei Ferenc, Darvas József, Móricz Zsigmond, Németh László, Kodolányi János, Illyés Gyula, Tamási Áron és mások.

7. Mihail Mihajlovics Zoscsenko (1895-1958) a hivatalos szovjet irodalompolitika egyik üldözöttje.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Kelt 2009. május