Már javában folyt a második
világháború. A németek 1941. telén Moszkva alatt álltak, a japánok december
6-án Pearl Harbour-nál a Csendes Óceánon megtámadták az Amerikai Egyesült
Államokat. Szinte ezzel egyidőben Anthony Eden1 Murmanszk
érintésével Moszkvába utazott, hogy diplomáciai tágyalásokat folytasson a
szovjetekkel. Joggal írhatta Churchill „A második Világháború” című nagy sikerű
könyvében, hogy „1942. a második világháború következő éve egészen új
helyzetben köszöntött Britanniára. Immár nem voltunk egyedül. Két nagyhatalmú
szövetséges állt mellettünk, Oroszország és az Egyesült Államok, ha más-más
okból is, visszavonhatatlanul elszánta magát, hogy a brit birodalommal szoros
egységben életre-halálra megvív az ellenséggel.”
Churchill ebben a hat kötetes
könyvében - amelyért nem mellesleg Irodalmi Nobel Díjat is kapott - részletesen
leírta első találkozását a diktátorral, Sztálinnal.
Betlen János kitűnő fordítása
élvezetessé, egyszersmind izgalmassá teszi előttünk a két nagy találkozását.
Érdemes mindezt szó szerint
idézni.
Az előkészületek
„Kairói tartózkodásom alatt nem
szüneteltek a moszkvai út előkészületei.
Augusztus 4-én az alábbi
táviratot küldtem Sztálinnak:
A miniszterelnök Sztálin kormányfőnek 1942.
aug. 4.
A legközelebbi napokban szándékozunk innen elindulni. Moszkvába a
következő nap érkezünk, Teheránban megszakítjuk az utazást.
A konkrét intézkedéseket részben a mi légi haderőink teheráni
szerveinek kell megtenni, az Önök megfelelő szerveivel egyetértésben. Remélem,
lehetségesnek tartja az utóbbiakat utasítani olyan értelemben, hogy
közreműködésükkel nyújtsanak messzemenő segítséget.
Egyenlőre nincs módomban az időpontot illetően Önnel már közöltekhez
bármit is hozzátenni.”
Rendkívül fontosnak tartottam
továbbá, hogy az amerikaiak is közvetlenül szerephez jussanak a küszöbönálló
tárgyalásokban.
A volt haditengerész Roosevelt elnöknek 1942.
aug. 5.
Nagyon szeretném, ha számíthatnék segítségére és támogatására a Joeval2
való tárgyalásaimon. Elengedi velem Avarellt3? Úgy érzem,
könnyebben mennének a dolgok, ha már-már mind a hárman együtt volnánk.
Meglehetősen kemény fába vágtam a fejszémet. Kérem válaszát Londonba is küldje
el. Közvetlen terveimet homályba tartom.
Roosevelt elnök a volt haditengerésznek
(Kairóba) 1942.
aug. 5.
Harrimant megkérem, hogy mihamarabb utazzon Moszkvába. Ésszerűnek
tartom az elgondolását és közlöm Sztálinnal, hogy Harriman mindkettőjük
rendelkezésére áll, és kész bármilyen segítséget megadni.
Harriman még idejében
csatlakozott hozzám Kairóban, hogy velünk utazzék.”
Kairóból először
Teheránba…
„Augusztus 10-én este a helyi
méltóságokkal vacsoráztunk a barátságos kairói nagykövetségen, majd elindultunk
Moszkvába. A küldöttség három repülőgépet töltött meg, s tagjai között volt a
birodalmi vezérkar főnöke, az oroszul is tudó Wavell tábornok, Tedder repülő
marsall és Sír Alexander Cadogan4.
Averell Harriman velem utazott. Hajnalban már a kurdisztáni hegyekhez
közeledtünk. Az idő jó volt, Vander Kloot hangulata pedig kiváló. Amikor már a
csipkézett hegyláncok közelében jártunk, megkérdeztem tőle, milyen magasságban
akar átröpülni fölöttük. Azt felelte, hogy 2600 méter
megfelel. A térképen azonban számos 3000-3500 méter magas
csúcsot fedeztem fel, az egyik pedig 5-6000 méter magas
is lehetett, igaz, hogy az távolabbra esett.
Ha az egészet nem borítják be a
felhők, az ember biztonsággal utat találhat a hegyek között. Azért mégis inkább
azt kértem, repüljünk 3500
méter magasságban, s aztán szorgalmasan szopogatni
kezdtük oxigénpalackjainkat. Amikor reggel félkilenc tájban leereszkedtünk a
teheráni repülőtérre, és már csaknem földet értünk, észrevettem, hogy a
magasságmérő 1200 métert mutat, s járatlanságomban megjegyeztem: Ezt nem árt
majd megjavítani, mielőtt ismét felszállnánk. A teheráni repülőtér több mint
1000 méterrel a tengerszínt felett fekszik - felelte Vander Kloot.
Teheránban Sír Reader Bullard,
Őfelsége követe fogadott. Ez a nyakas brit régóta szolgált Perzsiában, és nem
voltak illúziói.
Késő volt már hozzá, hogy
sötétedés előtt átrepülhessünk az Elbruz-hegység északi vonulata fölött, így
aztán a sah kegyesen meghívott ebédre a palotájába, amely egy meredek
hegynyúlványon állt, hatalmas fák között, és pazar úszómedencével volt
felszerelve. Az eget ostromló csúcs, amelyre már reggel felfigyeltem,
rózsaszínben és narancsban pompázott fölöttünk. Délután a brit nagykövetség
kertjében hosszúra nyúló értekezletet tartottunk Averell Harrimannal, valamint
számos magas rangú brit és amerikai vasúti szakemberrel, s úgy határoztunk,
hogy az Egyesült Államok vegye át az egész perzsiai vasútvonalat az öböltől a
Kaszpi-tengerig. Rendkívüli műszaki alkotás volt ez a vasútvonal; építését nemrég
fejezte be egy brit vállalat. Nyomvonalán háromszázkilencven nagy híd ívelt át
a hegyi szurdokok fölött. Harriman közölte, hogy az Elnök kész teljes kapacitással
üzemeltetni, s annyi mozdonyt, vasúti kocsit és katonai egységekbe szervezett
szakembert tud a helyszínre küldeni, amennyire nekünk semmiképpen sem telnék.
Bele is egyeztem, hogy átengedjük a vasútvonalat, azzal a feltétellel, hogy
fontos katonai igényeink elsőbbséget élvezzenek.
Teheránban nagy a hőség és a zaj,
s azt hinné az ember, hogy minden perzsának gépkocsija van, és egy percre sem
veszi le a kezét a dudáról, ezért hát a brit követségnek háromszáz méterre a
város fölött fekvő nyári rezidenciáján aludtam, magasra nőtt fák között.
Másnap, augusztus 12-én,
szerdán reggel 6.30-kor útra
keltünk; a Tebrizig húzódó hatalmas völgy fölött emelkedve északnak fordultunk
és a Kaszpi-tenger partján fekvő Anzeli felé vettük utunkat. A második hegyvonulatot
körülbelül 3500 méteres magasságban repültük át, közben a felhőket és a
hegycsúcsokat kerülgetve.
Ekkor már két orosz tiszt is tartózkodott a repülőn,
s ettől kezdve a szovjet kormány
vállalta a felelősséget biztonságunkért. Tőlünk keletre magasodott a hósipkás
hegyóriás. Észrevettem, hogy egyedül repülünk, s egy rádióüzenetből megtudtuk, hogy
a második gép, fedélzetén a vezérkari főnökkel, Wavellel, Cadogannel és
másokkal géphiba miatt kénytelen volt visszatérni Teheránba. Két óra sem telt
bele, s előttünk sziporkázott a Kaszpi-tenger vize. Anzeli fölött jártunk. Ekkor
láttam a Kaszpi-tengert először, de még emlékeztem rá, hogy negyedszázada, hadügyminiszter
koromban örököltem elődömtől egy hajóhadat, amely csaknem egy éven át
ellenőrzése alatt tartotta sápadt, nyugalmas vizét.
Közben lejjebb szálltunk, és nem
volt már szükségünk oxigénpalackra. A ködösen derengő nyugati parton terült el
Baku az olajmezőivel.”
A Volga deltája fölött
„A német seregek olyan közel
jártak már a Kaszpi-tengerhez, hogy gépünk Kujbisev felé fordult, messze
elkerülve Sztálingrádot és a harci övezetet. Így aztán a Volga deltájának
közelében repültünk el. Amerre a szem ellátott, mindenütt hatalmas barna orosz
lapáj emberi életnek szinte semmi nyoma. Itt-ott szögletes szántóföldek
húzódtak, egy-egy állami gazdaság határát jelezve. A hatalmas Volga folyó hol
kanyarogva, hol egyenes vonalban hosszan csillogott alattunk barnás, mocsaras
partjai között. Olykor a látóhatár egyik végétől a másikig országút szelte át a
vidéket, nyílegyenesen, mintha vonalzóval húzták volna. Körülbelül egy órai
nézelődés után a bombarekeszen át visszatapogatóztam a kabinomban és elaludtam.
Elgondolkodtam rajta, hogy küldetésem most abba a komor, baljós
bolsevik államba vezet, amelyet egykor oly nagy igyekezettel próbáltam nyomban
születése után megfojtani, s amelyet, amíg Hitler fel nem tűnt a porondon, a
civilizáció és a szabadság halálos ellenségének tekintettem.
Vajon mit kell most
mondanom a bolsevikoknak?
Az irodalmi hajlamokkal is
megáldott Wavell tábornok versben foglalta össze mondandónkat, s előző este
megmutatta nekem a költeményt. Számos versszakból állt és mindegyik ezzel
végződött: „Hol késik a második front?” Olyan érzés volt, mintha az ember
hatalmas jégtömböt cipelne az Északi-sarkra. Mégis biztos voltam benne, hogy
kötelességem személyesen elébük tárni a tényeket, és szemtől-szembe tisztázni
mindent Sztálinnal, nem pedig táviratokra, közvetítőkre bízni a feladatot. Így
legalább megmutathattuk, hogy nem vagyunk közömbösek a sorsuk iránt, és tudjuk
mit jelent a harcuk a háború szempontjából.
Mindig is gyűlöltük
elvetemült rendszerüket
ők pedig, amíg le nem sújtott
rájuk a német vész, közönyösen figyelték, lesöpör-e bennünket Hitler a
földszínéről, sőt keleti birtokainkon vidáman megosztoztak volna vele.”
Moszkva fölött
„A moszkvai templomok
hagymakupolái öt óra körül jelentek meg a láthatáron. Gondosan kijelölt
útvonalon repültük körül a várost, hogy csakis az előre figyelmeztetett ütegek
fölött szálljunk el, majd a főváros repülőterén szálltunk le, amelyet a háború
idején még később is volt alkalmam látni.
A repülőtéren Molotov5 várt
Orosz tábornokok népes
csoportjának és az egész diplomáciai testületnek az élén, az ilyenkor szokásos
rengeteg fényképésszel és laptudósítóval. Elvonultunk a kifogástalan katonai
feszességgel felsorakozó impozáns díszszázad előtt, előttünk a Hitler sorsát
megpecsételő hármas szövetség három nagyhatalmának himnuszát játszó
katonazenekar haladt. Ezután a mikrofonhoz vezettek, s rövid beszédet
tartottam. Az Egyesült Államok nevében Averell Harrimann beszélt. Őt az
amerikai nagykövetségen szállásolták el.”
A 7. számú állami
villa
„Molotov autóján kijelölt szálláshelyemre,
a Moszkvától tizenhárom kilométerre fekvő
„7. számú állami villá”-hoz hajtattunk. Moszkva feltűnően kihalt utcáin
áthaladtunkban leeresztettem az ablakot, hogy szippantsak egyet a levegőből, s
meglepve tapasztaltam, hogy több mint öt centiméter vastag az üveg. Ilyet még
soha életemben nem láttam. A miniszter úr azt mondja, fő az elővigyázatosság -
mondta Pavlov, a tolmács. Valamivel több,
mint félóra múlva megérkeztünk a villához.
Mindent a totális rendszerekre
jellemző bőkezűséggel készítettek elő. Szárnysegédi minőségben egy magas
termetű, jóvágású tisztet rendeltek mellém (alighanem a cári rendszernek
valamelyik hercegi családjából származott), ő látta el a házigazda szerepét is,
mintaszerűen udvarias és figyelmes volt hozzánk. A vendégek minden kívánságát
és mozdulatát fehér zakós, széles mosolyú gyakorlott személyzet leste. A hosszú
ebédlőasztalt és a körötte felállított számos tálalót roskadásig megrakták
mindenféle ínyencfalatokkal és italokkal, amiket csak a korlátlan hatalom
előteremthetett. Egy tágas hálószobába és fürdőszobába vezettek. A ragyogó, szinte
vakító villanyfényben, még meggyőzőbb volt a kifogástalan tisztaság. A csapból
vastag sugárban ömlött a hideg és a meleg víz. A hosszú út és a nagy meleg után
ugyancsak vágytam már egy forró fürdőre. Nyomban előkészítettek mindent.
Feltűnt, hogy
nem külön csapból folyik a hideg
és a meleg víz, és hogy a mosdókagylóban nincs dugó. Egyetlen csőből csobogott
a kívánt hőmérsékletre kevert víz. Ezen kívül az ember nem a mosdókagylóban mosott
kezet, hanem a csapból folyó vízsugárban. Valamivel szerényebb kivitelben
otthon is meghonosítottam aztán ezt a rendszert. Nincs is hozzá fogható, ha van
elég víz.
Jóleső locspotolás és lubickolás után válogatott ételekkel és italokkal
vendégeltek meg bennünket az ebédlőben, többek között persze kaviárral és
vodkával, de sok más egyébbel is, francia és német borokkal, olyan bőségben, amely
étvágyunkat és befogadóképességünket is messze meghaladta.”
Hétkor találkozzunk…
„Egyébként is csakhamar indulnunk
kellett Moszkvába. Molotovval előzőleg
közöltem, hogy még aznap este kész vagyok találkozni Sztálinnal, s ő azt
javasolta, hogy hétkor találkozzunk.
Megérkeztem hát a
Kremlbe,
és ekkor találkoztam először a
nagy forradalmi vezérrel, a mélyen gondolkodó orosz államférfival és
hadvezérrel, akihez aztán a rákövetkező három év során mindvégig szoros, zord,
de mindvégig izgalmas, sőt olykor szívélyes viszony fűzött. Megbeszélésünk
csaknem négy órán át tartott. Minthogy második repülőgépünk, Brookkal, Wavellel
és Cadogannal még nem érkezett meg, csak
Sztálin, Molotov, Vorosilov6, jómagam, Harrimann, a mi nagykövetünk,
valamint a tolmácsok voltak jelen.
Elbeszélésemben azokra a
feljegyzésekre támaszkodom, amelyeket az általam diktált jegyzőkönyvek
tartalmaznak, továbbá a látogatás idején hazaküldött táviratokra.”
A tárgyalások
„Az első két óra
komor, borongós hangulatban telt. Nyomban rátértem a második front
ügyére, és közöltem, hogy nyíltan akarok beszélni, és Sztálintól is teljes nyíltságot
várok. Nem jöttem volna Moszkvába, ha nem lettem volna biztos benne, hogy
képesek leszünk a tényleges helyzet alapján tárgyalni. Amikor Molotov Londonban
járt azt mondtam neki, hogy megpróbálunk kidolgozni egy franciaországi elterelő
hadmozdulatot. Félreérthetetlenül közöltem azonban Molotovval azt is, hogy
1942-re nem ígérhetek, és erről emlékeztetőt is átnyújtottam neki. Azóta Anglia
és az Egyesült Államok kimerítően tanulmányozta a dolgot. A két kormány nem
találta lehetségesnek, hogy szeptemberben jelentős hadműveletre vállalkozzék, márpedig
később az időjárás kedvezőtlenre fordul.
Mint, ahogy azonban Sztálin úr is
tudja, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 1943-ra igen nagyszabású
hadműveletet tervez. Ebből a célból 1943. tavaszára egymillió amerikai katona
érkezik meg az Egyesült Királyságba, a kijelölt gyülekezőtáborokba, s e
huszonhét hadosztálynyi expedíciós haderőt a brit kormány kész további
huszonegy hadosztállyal kiegészíteni. E hadsereg csaknem fele páncélos
alakulatokból áll majd. Eddig mindössze két és fél amerikai hadosztály érkezett
meg az Egyesült Királyságba, a tömeges szállítások októberben, novemberben és
decemberben lesznek.
Elmondtam Sztálinnak,
hogy tudom: ez a terv 1942-ben
mit sem segít Oroszországnak, lehetségesnek látszik azonban, hogy mire az
1943-as hadművelet megindulhat, a németek erősebb hadsereget állomásoztatnak
majd nyugaton, mint jelenleg. Amikor idáig értem, Sztálin arcvonásai szigorú
ráncba húzódtak, de nem szólt közbe. Aztán elmondtam, hogy nyomós érvek szólnak
az 1942-es franciaországi partraszállás ellen. Mindössze annyi partraszálló
járművünk van, amennyi egyetlen rajtaütésszerű partraszállásra elegendő a
megerődített partvonalon: hat hadosztályt tudnánk velük partra tenni és a
szárazföldön tartani. Ha a vállalkozás sikerrel járna, újabb hadosztályokat is
partra tehetnénk, de számukat korlátozná a partraszálló járművek hiánya. Az
Egyesült Királyságban, de főleg az Egyesült Államokban nagy számban épülnek
ilyen járművek és jövőre nyolcszor-tízszer annyi hadosztályt tehetünk velük
partra, mint az idén.
Sztálint, aki már addig
is igen mogorva arccal ült ott,
szemlátomást nem győzték meg az
érveim, s megkérdezte, nincs-e olyan pontja a francia partvonalnak, amelyet
meglehetne támadni. Elébe tettem egy térképet, amelyből kiderült, milyen nehéz
légiernyőt borítani minden elképzelhető partraszállási hely fölé, kivéve a Doveri-szoros
térségét.
Szemlátomást nem
értette a dolgot
és a vadászgépek hatótávolsága
felől érdeklődött. Nem repülhetnének-e például szüntelen oda-vissza?
Elmagyaráztam, hogy ezt csakugyan megtehetnénk, de a nagy távolság miatt nem
maradna idejük rá, hogy harcba bocsátkozzanak, és hozzáfűztem, hogy a légiernyőnek
akkor van értelme, ha állandóan nyitva tudjuk tartani. Erre kijelentette, hogy
Franciaországban egyetlen valamirevaló német hadosztály sincs, ezt azonban nem
fogadtam el. Franciaországban huszonöt német hadosztály állomásozott, és
ezekből kilenc az élvonalhoz tartozott.
Sztálin megrázta a
fejét
erre azt mondtam, hogy azért jött
velem a birodalmi vezérkar főnöke és Sír Archibald Wavell tábornok, hogy az
ilyen ügyeket részletesen megvitathassák az orosz vezérkarral. Egy bizonyos
ponton túl az államférfiak nem bocsátkozhatnak ilyen fejtegetésekbe. Sztálin
időközben
egyre mogorvább lett,
és kijelentette, hogy ha jól
érti, nemcsak, hogy jelentős haderővel nem vagyunk képesek második frontot
létrehozni, hanem még hat hadosztályt sem vagyunk hajlandók partra tenni. Azt feleltem, hogy bizony így van.
Partra tehetünk ugyan hat hadosztályt, de többet ártanánk vele, mint amennyit használnánk,
mert a támadás súlyos ártalmára volna a következő évre tervezett nagy
hadműveletnek. A háborúban harcolni kell, őrültségekre azonban nincs szükség,
márpedig őrültség volna olyan bajt okozni, amivel senkinek sem segítünk.
Előre féltem tőle, mint mondtam
neki, hogy rossz híreket hozok. Ha bevethetnénk százötven-kétszázezer embert, s
így jelentős német haderőt vonhatnánk el az orosz frontról, akkor nem riadnánk
vissza a cselekvéstől pusztán azért, mert veszteségek várnak ránk. De ha nem
vonnánk el egyetlen katonát sem, és csak az 1943-as kilátásokat rontanánk, az
súlyos hiba volna.
Sztálinon nyugtalanság
vett erőt;
kijelentette, hogy neki más a
háborúról alkotott felfogása. Aki nem hajlandó kockázatot vállalni, nem
nyerheti meg a háborút. Miért félünk annyira a németektől? Nem érti. Az ő tapasztalatai szerint a katonákat vérben kell megedzeni.
Aki nem edzi meg vérben a csapatait, az sosem fogja megtudni mit érnek.
Megkérdeztem, vajon feltette-e magának a kérdést, miért nem támadta meg
Hitler 1940-ben Angliát, holott erejének teljében volt, mi pedig alig húszezer
kiképzett katonával, kétszáz löveggel és ötven tankkal rendelkeztünk. Mégsem
jött át a Csatornán. Hitler ugyanis félt ettől a hadművelettől. Nem olyan
egyszerű átkelni a Csatornán. Sztálin azt válaszolta, hogy a két esetet nem
lehet összehasonlítani. Hitler angliai partraszállása a nép ellenállásába
ütközött volna, ha viszont a britek partra szállnak a nép az ő oldalukon állna.
Erre kifejtettem, hogy annál kevésbé szabad visszavonulásunkkal kitennünk a
francia népet Hitler bosszújának, s értelmetlenül feláldoznunk, hiszen az
1943-as nagy hadművelethez szükségünk lesz rá.
Nyomasztó csend állt
be.
Sztálin végül azt mondta, hogy ha
az idén nem vagyunk képesek partra szállni Franciaországban, neki nincs joga
követelőzni, kénytelen azonban megmondani, hogy nem ért egyet érveimmel.
Ekkor kiterítettem
Délkelet-Európa, a földközi-tengeri térség és Észak-Afrika térképét. Lássuk,
mit jelent a „második front”. Vajon csak az Angliával szemben fekvő megerődített
partvonal jöhet szóba? Vagy esetleg más nagyszabású vállalkozás is közös ügyünk
hasznára válhat? Úgy gondolom, jobb lesz, ha lépésről lépésre vezetem dél felé.
Nagy sikerrel kecsegtetne például, ha a nagy-britanniai csapaösszevonásokkal a
Doveri-szoros magasságában lekötnénk az ellenséget, s ugyanakkor másutt
indítanánk támadást, teszem azt.
A Loire völgyében, Gironde-ban
vagy esetleg a Schelde mentén. Ez a megoldás nagyon is beleillenék a jövő évi
nagy hadművelet keretében. Sztálin attól tartott, hogy ez nem megoldható.
Kijelentettem,
hogy csakugyan nehéz volna
egymilliós katonaságot partra tenni, de azért nem szabad elvesztenünk a
kedvünket, és nem szabad feladnunk a próbálkozást.
Ezután Németország bombázására
terelődött a szó, amivel mindenki meg volt elégedve. Sztálin hangsúlyozta,
milyen fontos, hogy romboljuk a német lakósság harci szellemét. Kijelentette, hogy
nagy jelentőséget tulajdonít a bombázásoknak és tudja, hogy támadásaink
rettenetes hatást keltenek Németországban.
Ez a kitérő enyhítette a
feszültséget, és Sztálin ezután megjegyezte, hogy hosszú beszélgetésünkből az a
benyomása: a „Pöröly”-re és a „Razziá”-ra nem vagyunk hajlandók, s csak a
németországi bombázásokkal akarjuk törleszteni a számlánkat. Úgy döntöttem, előbb
legyünk túl a nehezén, hogy aztán kedvezőbb legyen a talaj ahhoz a tervhez, amelyet
elő akarok terjeszteni. Ezért kezdetben meg sem próbáltam enyhíteni a nyomott
légkört. Sőt kifejezetten azt kértem, hogy ha már barátok és bajtársak vagyunk,
ne tegyünk lakatot a szánkra. De azért mindenki udvarias volt, és megőrizte
méltóságát.
Aztán eljött az ideje,
hogy szóba hozzam a „Fáklyát”-t.
Azzal kezdtem, hogy szeretnék visszatérni az 1942-es második front dolgára,
mert végül is azért jöttem Moszkvába. Véleményem szerint ilyen hadműveletet
nemcsak Franciaországban indíthatunk. Más helyszínek is kínálkoznak, az
amerikaiakkal együtt egy másik terv mellett foglaltunk állást, és az amerikai
elnök felhatalmazásával ezt most bizalmasan Sztálin tudomására hozom. A
következőkben erről kívánok beszélni. Hangsúlyoztam, hogy a tervnek mindenáron
titokban kell maradnia. Sztálin
ekkor felegyenesedett
székében,
elfintorodott, és azt mondta,
reméli, egy szó sem kerül belőle nyilvánosságra a brit sajtóban. Ekkor töviről
hegyire
elmagyaráztam a
„Fáklya” hadműveletet.
Sztálin nagy érdeklődéssel
hallgatta az egész históriát. Első kérdése az volt, hogyan reagál majd
Spanyolország és a vichyi Franciaország. Valamivel később megjegyezte, hogy
katonai szempontból helytálló az elképzelés, de kétséges, hogy milyen politikai
hatást tesz Franciaországra. A tervezett időpont felől is érdeklődött, és erre
azt feleltem, hogy a legkésőbbi dátum október 30-a, de az Elnök és mindenki más
is szeretné október 7-re előrehozni. A három orosz szemlátomást nagy megkönnyebbüléssel
fogadta a bejelentést.
Ekkor kifejtettem, milyen katonai
előnyökkel jár, ha felszabadítjuk a Földközi-tengert, ahonnan újabb frontot
nyithatunk meg. Szeptemberben győznünk kell Egyiptomban, október pedig
Észak-Afrikában, de közben mindvégig le kell kötnünk az ellenséget Észak-Franciaországban.
Ha az év végére birtokba vennénk Észak-Afrikát, állandóan fenyegetnénk a
hitleri Európa lágy altestét, s mindezt az 1943-as hadművelettel összefüggésben
kell szemlélni. Erre szántuk el magunkat mi és az amerikaiak. Hogy
fejtegetésemet illusztráljam is
lerajzoltam egy
krokodilt
és azon mutattam meg Sztálinnak,
hogy miközben nekiesünk a krokodil kemény páncéljának, lágy altestét is meg akarjuk
támadni. Sztálin ekkor már igen élénken érdeklődött mondandóm iránt és így
szólt:
Isten segítse ezt a
vállalkozást!
Kijelentettem, hogy
tehermentesíteni akarjuk az oroszokat. Ha Észak-Franciaországban próbálkoznánk
meg vele, a németek visszavernének. Ha viszont Észak-Afrikában, akkor jó
esélyünk volna a győzelemre és később Európában is segíteni tudnánk
Oroszországnak. Ha sikerülne megszereznünk Észak-Afrikát, Hitler kénytelen
lenne visszavonni légierejének egy részét, különben megsemmisítenénk
szövetségeseit, még Olaszországot is és partra szállnánk Európában. A
hadműveletnek jelentős hatása volna Törökországra és egész Dél-Európára, csupán
attól tartok, hogy a tengelyhatalmak megelőznek. Ha az idén megszerezzük
Észak-Afrikát, jövőre halálos támadást indíthatunk Hitler ellen.
Tárgyalásunk ezzel
fordulóponthoz érkezett
Sztálin ezután különféle
politikai nehézséget hozott szóba. Nem értenék-e félre Franciaországban a
„Fáklya”-övezet angol-amerikai megszállását? Mi a szándékunk de Gaulle-lal? Azt
feleltem, hogy egyenlőre nem akarjuk bevonni a hadműveletbe. A (Vichyhez hű)
franciák tüzelnének a gaulle-istákra, az amerikaiakra azonban valószínűleg nem.
Harriman a „Fáklya”-övezetből küldött amerikai hírszerzői jelentésekre, továbbá
Leahy tengernagy véleményére hivatkozva hathatósan alátámasztotta
fejtegetésemet. Sztálin ekkor szemlátomást
hirtelen felfogta a
„Fáklya” stratégiai előnyeit.
Fel is sorolta a mellette szóló
érveket: először, hátba támadnánk vele Rommelt7;
másodszor ráijesztenénk Spanyolországra; harmadszor; Franciaországban
összeugratnánk a franciákat és a németeket; negyedszer, Olaszországra is teljes
súlyával rászabadítanánk a háborút.
Mély benyomást tett rám ez a
figyelemre méltó felsorolást. Kiderült belőle, hogy az orosz diktátor
villámgyorsan és teljesen át tud tekinteni egy olyan problémát, amelyről
azelőtt sohasem hallott. Igen kevés kortársunk fogta volna fel alig néhány perc
alatt azokat az indokokat, amelyek hónapokon át annyi fejtörést okoztak nekünk.
Sztálin egy szempillantás alatt felfogta őket.
Megemlítettem az ötödik érvet is,
nevezetesen, hogy a Földközi-tengeren át megrövidülnek tengeri szállítási
útvonalaink. Sztálin
aggódva kérdezte,
vajon át tudunk-e jutni a
Gibraltári-szoroson. Azt feleltem, hogy ezzel nem lesz baj. Tájékoztattam az
egyiptomi parancsnoki posztokon bekövetkezett változásokról is, továbbá arról
az elhatározásunkról, hogy augusztus végén vagy szeptemberben döntő ütközetet
vívunk ezen a hadszíntéren. Végül is nyilvánvaló volt, hogy a „Fáklya”
mindhármuk tetszését elnyerte, igaz Molotov megkérdezte, nem lehetne-e már
szeptemberben elkezdeni.
Ezután kijelentettem:
Franciaország mélyponton van, mi pedig fel akarjuk rázni. Franciaország
megértette Madagaszkár és Szíria elfoglalását. Ha az amerikaiak megérkeznek, a
francia nép a mi oldalunkra áll. Franco megretten. A németek talán nyomban a
francia flottát és Toulont követelik majd a franciákól. Ettől pedig ismét
fellángolnának az ellentétek Vichy és Hitler között
Ezután felvetettem,
hogy esetleg angol-amerikai
légierőt telepítenénk az orosz hadseregek déli szárnyára, hogy megvédjük a
Kaszpi tengert és a Kaukázust, továbbá pusztán azért is, hogy ezen a hadszíntéren
is felvegyük a harcot. Részletekbe azonban nem bocsátkoztam, mert előbb persze
meg kellett még nyernünk az egyiptomi csatát, ezenkívül nem tudtam mekkorára
tervezi az Elnök az amerikaiak részvételét. Ha az elképzelés megnyeri Sztálin
tetszését, nyomban megkezdjük a részletes tervezést.
Sztálin azt felelte,
hogy rendkívül hálás lenne ezért
a segítségért, de a helyszínt és az egyéb részleteket még tanulmányozni kell.
Jómagam nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek a tervnek, mert alkalmat adott
volna rá, hogy az angol-amerikai légierő nagyobb mértékben vívjon súlyos
harcokat a németekkel, és így jóval kedvezőbb körülmények között segítsen
kivívni a légi fölényt, mint ha a Doveri-szoros fölött bocsátkoznánk kétes
vállalkozásokba. Ezután
egy nagy földgömböt
álltunk körül,
s elmagyaráztam Sztálinnak,
milyen hatalmas előnyökkel járna, ha a Földközi-tengert megtisztítanánk az
ellenségtől. Felajánlottam, hogy ha ismét találkozni akar velem, rendelkezésére
állok. Sztálin azt válaszolta, hogy az oroszoknál, a vendég szokta megmondani,
mi az óhaja. Ő mindenesetre bármikor kész fogadni engem. A legrosszabbat már
tudomására hoztam, mégis barátságos hangulatban váltunk el.
A találkozó csaknem négy óra
hosszat tartott.”
Ismét a 7. számú állami villában.
„További félóra múltán már a 7. számú
állami villában voltam. Éjfél után tollba mondtam a háborús kabinetnek és
Roosevelt elnöknek címzett táviratomat, majd azzal az érzéssel, hogy végül
megtört a jég és létrejött közöttünk a személyes kapcsolat, fáradtan lepihentem
és egészséges, hosszú álomba merültem.
Másnap csak késő délelőtt ébredtem
fel fényűző szálláshelyemen.”
A Kremlben
„Csütörtök volt, augusztus 13-a;
nekem márcsak „Blenheim napja”. Molotovval megbeszélem, hogy délben felkeresem
a Kremlben, s világosabban és részletesebben is elmagyarázom, miféle
hadműveletre készülünk. Elmondtam, mennyire ártana közös ügyünknek, ha
szemrehányások érnének, amiért elvetettük a „Pöröly” tervét, s ezért
kénytelenek volnánk nyilvánosságra hozni, milyen érvek szólnak e vállalkozás
ellen. Alaposabban kifejtettem neki a „Fáklyával” kapcsolatos politikai
elgondolásokat is. Figyelmesen végig hallgatott, de nem szólt semmit. Azt
javasoltam hadd találkozzam Sztálinnal aznap este 10-kor, de később azt
üzenték, hogy 11 jobban megfelelne, továbbá minthogy ugyanarról volna szó, mint
az előző este, magammal kívánom-e hozni Harrimant. Azt mondtam: igen, továbbá
Cadogant, Brooke-ot, Wavelt és Teddert is. Időközben ugyanis baj nélkül
megérkeztek Teheránból egy orosz gép fedélzetén. Liberátor gépükön esetleg igen
veszélyes tűz üthetett volna ki.
Mielőtt elhagytam volna ennek az
udvarias, de merev diplomatának a szobáját, a következő szavakkal fordultam
hozzá: Sztálin nagy hibát követne el, ha nyersen bánna velünk most, amikor már
idáig eljutottunk. Ritkán fordul elő, hogy egyszerre mindkét oldal rászánja
magát ilyesmire. Ekkor esett meg első ízben, hogy
Molotov felengedett,
Sztálin - mondta - nagyon bölcs
ember. Higgye meg: akármennyit vitatkozik is, mindent megért. Átadom neki az
üzenetét.
Ebédidőre visszaértem
a 7. számú állami villába.
Odakint gyönyörű volt az idő.
Olyan, amilyennek mi, angolok szeretjük - már amikor részünk van benne.
Gondoltam, felderítő utat teszünk a kertben. A 7. számú villa gyönyörű, tágas, vadonatúj
kúria egy tízhektárnyi fenyőerdő közepén, nagy ápolt pázsit és virágos kert
vette körül. Kellemes sétányok szelték át a kertet, s a gyönyörű augusztusi
időben kellemes fekvés esett a füvön a fenyőtű szőnyegen. Számos szökőkút is
volt a kertben, továbbá egy nagy üvegmedence különféle aranyhalakkal, amelyek
olyan szelídek voltak, hogy az ember kezéből ettek. Ragaszkodtam is hozzá, hogy
mindennap én etethessem őket. A birtokot öt méter magas fal vette körül,
amelyet kétfelől számos rendőr és katona őrzött.
A háztól vagy százméternyire volt
egy óvóhely is. Mihelyt alkalom adódott rá, átkísértek oda. Modern volt és
fényűző. A két végén lift vitt le huszonöt-harminc méter mélyre, ahol nyolc-tíz
szoba nyílt, vastag betonba építve. A szobákat súlyos tolóajtók választották el
egymástól. A világítás vakított. A hivalkodó „stílbútor” harsány színekben
pompázott. Engem sokkal jobban vonzottak az aranyhalak.”
A tárgyalások folytatódtak
„Éjjel 11-kor ismét
megjelentünk a Kremlben.
Sztálin és Molotov fogadott a
tolmács társaságában. Rendkívül kellemetlen vita kezdődött. Sztálin egy írást
nyújtott át, s amikor lefordították, kijelentettem, hogy írásban válaszolok rá,
és azt mondtam, meg kell értenie, hogy már eldöntöttük, mi a teendő, minden szemrehányás
hiábavaló tehát. Ezek után vagy két óra hosszat vitatkoztunk, s ezalatt
Sztálin számos
kellemetlen kijelentést tett,
elsősorban azt hangoztatta, hogy
túlságosan is félünk harcba bocsátkozni a németekkel, pedig ha az oroszokhoz
hasonlóan belevágnánk, rájönnénk, hogy nem is olyan szörnyű; továbbá, hogy
megszegtük a „Pöröllyel” kapcsolatos ígéretünket, nem juttattuk el
Oroszországba a megígért utánpótlást, csak azt küldtük el, ami megmaradt,
miután a magunk igényét már kielégítettük. Ezeket a panaszokat Sztálin
szemlátomást az Egyesült Államoknak is címezte, nemcsak Britanniának.
Állításait egytől
egyig kereken visszautasítottam,
de minden csípős megjegyzéstől
tartózkodtam. Feltételezésem szerint nem szokott hozzá, hogy minduntalan
ellentmondjanak neki, de azért nem jött méregbe, még csak ingerültnek sem
látszott. Újra csak annak a nézetének adott hangot, hogy az amerikaiak és a
britek igenis partra tudnának tenni a cherbourg-i félszigeten hat-nyolc
hadosztályt, ha egyszer légi fölényben vannak. Ha a brit hadsereg ugyanolyan
heves harcokat vívna a németek ellen, mint az orosz hadsereg, akkor nem félne
tőlük annyira. Az oroszok, s tulajdonképpen a brit légierő is, bebizonyították,
hogy a németeket le lehet győzni. Erre a brit gyalogág is képes lenne, ha az
oroszokkal egyidőben harcolna.
Ekkor közbeszóltam,
s megjegyeztem, hogy az orosz
hadsereg hősiességére való tekintettel elnézem Sztálinnak ezeket a
kijelentéseket. Az a javaslat, hogy szálljunk partra Cherbourg-nál, egyszerűen
nem veszi figyelembe a Csatornát. Sztálin végül kijelentette, hogy így nincs
értelme folytatni. Kénytelen belenyugodni döntésünkbe. Aztán váratlan
fordulattal
meghívott vacsorára
másnap este nyolcra.
Elfogadtam a meghívást, egyúttal
közöltem, hogy a rákövetkező napon, 15-én hajnalban elutazom. Joe ezt némi
aggodalommal fogadta és megkérdezte, nem maradhatnék-e tovább. Azt feleltem, hogy
szívesen maradok, ha van érteme. Hozzátettem, hogy egy nappal mindenképp tovább
maradok. Ezután szemére vetettem, hogy
magatartásában egy szemernyi bajtársiasságot sem tudok felfedezni. Nagy utat
tettem meg, hogy jó munkakapcsolat jöjjön létre közöttünk. Minden tőlünk
telhetőt elkövettünk, hogy Oroszországnak segítségére legyünk, s a jövőben is
így járunk el. Egy álló éven át magunkra hagyatva álltunk szemben
Németországgal és Olaszországgal. Most, hogy a három nagy nemzet
szövetséget kötött, a győzelem bizonyos, hacsak nem lesz köztünk széthúzás stb.
Kissé indulatosabb
hangot ütöttem meg,
s mielőtt szavaimat lefordították
volna, Sztálin megjegyezte, hogy ezt a hangnemet kedveli. Ettől kezdve, valamelyest
enyhült a feszültség.
Hosszasan ecsetelte két orosz
rakétalövedékeinek pusztító hatását, és felajánlotta, hogy bemutatja őket
katonai szakértőinknek, ha ott maradnak még Moszkvában. Közölte, hogy ők minden
tájékoztatást megadnak, de mit kapnak érte cserébe? Ne kössünk-e megállapodást,
hogy tájékoztatjuk egymást találmányainkról? Azt feleltem, hogy minden
ellenszolgáltatás nélkül bármit megkaphatnak tőlünk, kivéve azokat a
berendezéseket, amelyek, ha a szállító repülőgépeket lelőnék az ellenséges
vonalak fölött, megnehezítenék Németország bombázását.
Sztálin elfogadta ezt
a kikötést.
Abba is beleegyezett, hogy
katonai szakértői találkozzanak tábornokainkkal: ezt a megbeszélést du. 3-ra
tűzték ki.
Kijelentettem, hogy ha alaposan
meg akarják tárgyalni a „Pöröly”, a „Razzia” és a „Fáklya” különféle szakmai
kérdéseit, legalább négy órára lesz szükségük. Sztálin egy ízben megjegyezte,
hogy a „Fáklya” hadművelet katonailag helyes elképzelés, de politikai hatása
miatt nagyobb óvatosságra van szükség. Időnként visszatért a „Pöröly”-re, és
szemrehányásokat tett miatta. Amikor kijelentette, hogy nem tartottuk meg
ígéretünket, így válaszoltam:
Ezt az állítást
visszautasítom.
Minden ígéretünket megtartottuk. Ezután
arra az aide-mémoire-ra (emlékeztető franciául a szerk.) hivatkoztam, amelyet
Molotovnak nyújtottam át Londonban. Sztálin többé-kevésbé elnézést kért, és azt
mondta,hogy csak őszinte véleményének adott hangot, valamint, hogy nincs
köztünk bizalmi válság, csupán nézeteltérés.
Végül a Kaukázusra
tereltem a szót.
Megkérdeztem, meg akarja-e védeni
a hegyvidéket, és ha igen hány hadosztállyal.
Erre behozatott egy
makettet,
és kétségtelen őszinteséggel és
nagy szakértelemmel elmagyarázta, hogy huszonöt hadosztály vethető be ezen a
védvonalon. Megmutatta, hol vannak a hegyi átjárók, és kijelentette, hogy az
oroszok megvédik a hágókat. Megkérdeztem, megerődítették-e őket, s azt
válaszolta, hogy természetesen igen. Az ellenség egyelőre még nem érte el a fő
hegyvonulattól északra húzódó orosz arcvonalat. Sztálin azt mondta, hogy csapatainak
két hónapon át kell kitartaniuk, mert azután a hó járhatatlanná teszi a hegyi
utakat. Erősen bízik benne, mint mondotta, hogy katonái képesek megbirkózni a
feladattal, majd ugyancsak részletesen ismertette a Batuminál felsorakozó
fekete-tengeri flotta erejét.
A beszélgetésnek ez a része már
nem járt nagyobb bonyodalmakkal, amikor azonban Harriman azok felől a tervek
felől érdeklődött, amelyeknek értelmében Szibérián át amerikai repülőgépeket
szállítottak volna Oroszországba, és amelyekhez az oroszok az amerikaiak
hosszas sürgetésére csak nemrégiben járultak hozzá,
Sztálin kurtán így
válaszolt:
A háborúkat nem tervekkel szokták
megnyerni. Harriman végig támogatott, s egyikünk sem engedett egy jottányit
sem, de keserű szavakra sem ragadtattuk magunkat.
Búcsúzáskor Sztálin
tisztelgett,
majd a kezét nyújtotta. Megszorítottam.”
Ezt követően az angol miniszterelnök
még augusztus 14-én jelentést küldött a háborús kabinetnek. Churchill könyvében
bemutatja továbbá annak az emlékeztetőnek a szövegét, amit Sztálin 1942. aug. 13.
keltezéssel nyújtott át neki. Végül pedig augusztus 14. keltezéssel azt a
választ, amit Cadogan segítségével fogalmaztak meg a diktátor emlékeztetőjére.
A vacsora
„Aznap este vagy negyven katonai
vezető, politikai bizottsági tag és egyéb magas rangú személyiség társaságában
részt vettünk a Kremlben a hivatalos vacsorán. Sztálin és Molotov szívélyes
modorban töltötte be a házigazda szerepét. Hosszúra nyúltak ezek a vacsorák, s
kezdettől fogva egymást követték a pohárköszöntők. Valamennyire igen rövid
beszédben válaszoltunk.
Az ostoba szóbeszéd szerint ezek
a szovjet vacsorák féktelen ivászattá fajultak Ebből egy szó sem igaz. A
marsall és társai minden pohárköszöntő után egészen apró pohárból ittak, és
sohasem többet egy-egy apró kortynál. Ami engem illet jó nevelésben
részesültem.
A vacsora alatt
Sztálin,
Pavlov tolmács útján, élénk
beszélgetésbe elegyedett velem. Elmondta, hogy néhány éve George Bernard Shaw
úr8 és Lady Astor9 volt a vendégük. Lady Astor azt
javasolta, hogy hívják meg Moszkvába Lloyd Gerge-ot10, mire Sztálin így felelt: „Minek hívnánk meg? Ő állt az
intervenció élén.” „Nem igaz - vágta rá Lady Astor - Churchill félrevezette.”
Akárhogy is - mondta Sztálin - Lloyd George volt miniszterelnök, és ráadásul a
baloldalhoz tartozott. Ő volt a felelős a történtekért, mi pedig jobban
szeretjük a nyílt ellenséget, mint a hamis barátot. Nos Churchillnek
befellegzett - jegyezte meg Lady Astor. „Ebben nem vagyok olyan biztos” -
felelte Sztálin - „Nagy válság esetén az angol nép talán ismét a vén csatalóhoz
fordulna.” „Sok igazság van abban, amit mondott - szóltam közbe - Tevékeny
szerepem volt az intervencióban, és nem akarom, hogy ezt másként lássa.” Mivel
pedig Sztálin ekkor barátságosan elmosolyodott megkérdeztem: „Megbocsátott nekem?” Sztálin miniszterelnök
azt mondja - fordította Pavlov a tolmács, hogy ami elmúlt, elmúlt és a múlt az
Istené.
Egy későbbi találkozásunk alkalmával ezt mondtam Sztálinnak: „Beaverbrook
lord elmesélte, hogy amikor 1941. októberében Moszkvában járt, ön megkérdezte
tőle: „Mire gondolt Churchill, amikor azt mondta a parlamentben, hogy
figyelmeztetett a küszöbön álló támadásra?” Nos én arra a táviratra utaltam,
amelyet 1941. áprilisában küldtem önnek - azzal átnyújtottam neki annak a
táviratnak a szövegét, amelyet annak idején Sir Stafford Cripps késve adott át.
Amikor a tolmács elolvasta és lefordította Sztálinnak, a marsall vállat vont:
„Emlékszem rá. Nem volt szükségem figyelmeztetésre. Tudtam, hogy háború lesz,
de azt gondoltam, hogy nyerhetek még talán vagy fél évet.”
Nem akartam megkérdezni tőle, hogy mi lett volna mindannyiunkkal, ha
Anglia elpusztul, amikor ő annyi értékes anyagot, időt és segítséget
ajándékozott Hitlernek.”
Az angol miniszterelnök, mihelyt az ideje megengedte hivatalosabb formában
(aug. 17-én) beszámolt a fogadásról Attlee-nek11 és Roosveltnek12.
Búcsúlátogatáson Sztálinnál
„16-án hajnalban kellett
elutaznunk, és előző este 7-kor búcsúlátogatást tettem Sztálinnál. Hasznos és
fontos beszélgetés zajlott le kettőnk között. Elsősorban aziránt érdeklődtem,
megtudja-e védeni a kaukázusi hágókat, továbbá, hogy feltudja-e tartóztatni a
németeket a Kaszpi-tenger előtt, megtudja-e akadályozni, hogy rátegyék a
kezüket a Baku körüli olajmezőkre, hiszen ennek nagy jelentősége volt, s elejét
tudja-e venni, hogy Törökországon vagy Perzsián át dél felé törjenek előre.
Térképet terített elém,
és halkan, eltökélten ezt mondta:
„Meg fogjuk őket állítani. Nem kelnek át a hegyeken. Egyes hírek szerint -
tette hozzá - a törökök meg fogják támadni Turkesztánt. Ha megteszik, velük is
el tudok bánni. A törökök távol akarják magukat tartani a háborútól, és
semmiesetre sem keverednek viszályba Angliával.
Egyórás beszélgetésünk
véget ért,
s felálltam, hogy elbúcsúzzam.
Sztálin szemlátomást zavarban volt, és most szívélyesebb hangot ütött meg: „Ön
kora hajnalban indul. Nem volna kedve átjönni hozzánk egy italra?” Azt feleltem
elvben mindig is híve voltam az efféle politikának.”
Sztálin a lakásába invitálta Churchillt.
„Azzal addig vezetett mindenféle
átjárókon és termeken át, amíg ki nem léptünk a Kreml egy csöndes
mellékutcájára, újabb néhány száz méteres gyaloglás után pedig megérkeztünk a
négyszobás lakásba. Végig vezetett a nem túlságosan nagyméretű, egyszerű
méltósággal berendezett ebédlőn, dolgozószobán, hálószobán és a tágas
fürdőszobán.
Egyszer csak megjelent
egy éltes házvezetőnő,
majd egy csinos vörös hajú lány
is belépett és illedelmesen megcsókolta édesapját. Sztálin rám kacsintott, mint
aki azt akarja mondani „látja nekünk bolsevikoknak is van családi életünk.”
Sztálin lánya13
nekilátott, hogy megterítsen
s, néhány tányérral csakhamar
újra megjelent a házvezetőnő is. Közben Sztálin a dugóval bajlódott, és egyre
impozánsabb sort rakott ki a frissen bontott üvegekből. Aztán így szólt: „Mi lenne,
ha áthívnánk Molotovot is?” A közleménnyel vesződik. Itt helyben rendezhetnénk
a dolgot.
„Molotovban az a jó, hogy
bírja az italt.”
Ekkor jöttem rá, hogy ebből
bizony vacsora lesz. Úgy terveztem, hogy a 7. számú állami villában vacsorázom
Anders tábornokkal, a lengyelek parancsnokával, most azonban megkértem kiváló
új tolmácsomat, Birse őrnagyot, telefonáljon oda, hogy csak éjfél után érkezem.
Kisvártatva belépett Molotov. A két tolmáccsal együtt öten ültünk asztalhoz. Birse
őrnagy húsz évet töltött Moszkvában, és nagyon jól megértette magát a
marsallal, egy ideig külön beszélgetést is folytatott vele, én nem is tudtam
miről van szó.
Végül fél kilenctől hajnali
félháromig ott ültünk az asztalnál, s az előző találkozóval együtt aznap este
több, mint hét órát töltöttem együtt Sztálinnal.
A vacsora kétségkívül rögtönzött
ötlet volt, de később egyre újabb fogások érkeztek. Az állítólagos régi jó
orosz szokás szerint egymást hosszú sorban követő ételekből mind csipegettünk
egy keveset, s hozzá különböző jóféle borokat is szopogattunk.
Molotov a
legmegnyerőbb modorát vette elő,
Sztálin pedig, hogy ki ne
zökkenjünk a kerékvágásból, könyörtelenül köszörülte rajta a nyelvét.
Csakhamar az Oroszországba
küldött konvojokra terelődött a szó, és Sztálin goromba és durva megjegyzésre
ragadtatta magát azzal kapcsolatban, hogy a júniusi sarkvidéki konvoj csaknem
az utolsó hajóig odaveszett. A maga helyén beszámoltam erről a közjátékról. Akkor
azonban nem tudtam róla mindazt, amit most.
Sztálin úr azt kérdi - mondta Pavlov tétovázva -, hogy nincs-e a brit
tengerészetnek önérzete. Nekem elhiheti, - feleltem - hogy helyesen jártunk el.
Éppen eleggé értek a haditengerészethez és a tengeri hadviseléshez.
„Vagyis én - vágta rá
Sztálin -, én nem értek hozzá.”
Oroszország szárazföldi állatfaj -
feleltem, - a britek meg tengeri állatok. Erre elhallgatott és visszatért a
jókedve. Én pedig Molotovra tereltem a szót: „Hát azt tudta-e a marsall, hogy
külügyminisztere, amikor nemrég Washingtonban járt, azt mondta eltökélt
szándéka, hogy elmegy New Yorkba, méghozzá kíséret nélkül, tehát nem a
repülőgép műszaki hibája miatt ért haza késve, hanem, mert magánkirándulást
tett?”
Oroszországban úgyszólván
bármiről tréfálkozhat az ember vacsora közben,
Molotov arca most,
mégis elkomorult.
Annál vidámabb lett viszont
Sztálin. „Nem is New Yorkba ment - mondta -, hanem Chikágóba, a többi
gengszterhez.”
Így tehát ismét helyreállt a jó
hangulat, zavartalanul folytattuk a beszélgetést. Megpendítettem, hogy orosz
támogatással esetleg brit erők szállhatnának partra Norvégiában, kifejtettem, hogy
ha a télen meg tudnánk szállni az Északi-fokot, és megtudnánk semmisíteni az
ott tartózkodó német erőket, akkor a jövőben nyitva állna a konvojok előtt az
út. Mint már láttuk, ez az elképzelés mindig is kedvenc terveim közé tartozott.
Sztálint is szemlátomást nagyon vonzotta a dolog, s miután alaposan meghánytuk
vetettük a módját, megállapodtunk, hogy ha lehet valóra váltjuk.
Éjfél is elmúlt már,
de Cadogan még nem jelent meg a
közlemény tervezetével.
„Mondja csak - kérdeztem Sztálint
-, személy szerint járt-e ekkora idegi megterheléssel önre nézve a háború, mint
a kolhozosítás?”
Erre a marsall nyomban
felélénkült.
„Dehogyis - mondta -, a kolhozosítás iszonyú küzdelem volt.”
Gondoltam, hogy nehezen birkózott
meg vele - mondtam -, hiszen nem néhány ezer arisztokratával és nagybirtokossal
volt dolga, hanem több millió kisemberrel. „Tízmillióval
- vágta rá Sztálin, s feltartotta a két nyitott tenyerét. - Rettenetes volt. Négy
évig tartott. De ha nem akartuk, hogy rendszeresen visszatérjen a tömeges
éhínség, mindenképpen traktorokkal kellett felszántanunk a földeket. Gépesítenünk
kell a mezőgazdaságot. Amikor elláttuk traktorokkal a parasztokat, néhány hónap
alatt valamennyit tönkretették. Csak a műhelyekkel felszerelt kolhozok voltak
képesek kezelni a traktorokat. Mindent megtettünk, hogy megértessük ezt a
parasztokkal. De hiába érveltünk. Az ember a lelkét is kibeszéli a parasztnak,
de az csak azt mondja rá, hogy most hazamegy, és megbeszéli a dolgot a feleségével
meg a pásztorával.” Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben most hallottam
először. „Amikor pedig megbeszélte velük, mindig azt feleli, hogy nem kér a
kolhozból, és meglesz ő traktor nélkül is.”
„Az úgynevezett kulákokról van szó?”
„Igen - felelte, de nem ismételte meg a kulák szót; majd rövid szünet
után folytatta - nagyon keserves volt és nehéz, de elkerülhetetlen.” „Miért
mi történt - kérdeztem.” Nos hát - válaszolta - sokan rászánták magukat, hogy
velünk tartsanak. Némelyikük földet kapott a tomszki járásban, az irkutszki
járásban vagy északabbra, de a nagy többségük igen népszerűtlen volt és a
cselédeik leszámoltak velük.”
Hosszú csönd
következett,
majd ismét Sztálin szólalt meg:
„Nemcsak, hogy nagymértékben növeltük az élelmiszertermelést, hanem a gabona
minősége is összehasonlíthatatlanul jobb lett. Azelőtt minden fajta
gabonafajtákat termesztettek. Most az ország egyik végétől a másikig a
szabványosított szovjet búzafajtát kell vennie. Aki mást vet, azzal szigorúan
elbánunk. Ezzel is tovább javul az élelmiszerellátás.”
Utólag emlékezetből írom le az elhangzottakat, s számolok be arról is, hogy
döbbenten gondoltam arra a több millió férfira és nőre, akiket kiírtottak vagy
örökre áttelepítettek. Kétségkívül megszületik egyszer az a nemzedék, amely mit
sem tud majd e milliók nyomorúságáról, amelynek több élelem jut majd, s amely
áldani fogja Sztálin nevét. Nem idézem Burke szavait: „Ha a reformot csak
igazságtalanság árán tudom bevezetni, akkor lemondok a reformról.” Köröttünk
dúlt a világháború, és értelmetlen lett volna fennhangon erkölcsi
fejtegetésekbe bocsátkozni.
Egy óra körül Cadogan megérkezett a tervezettel, mi pedig munkához
láttunk, hogy végső formába öntsük.
Jókora sült malacot
tettek az asztalra.
Addig Sztálin éppen csak belekóstolt
a különféle fogásokba, ekkor azonban már félegyre járt, és ő ilyen tájban
szokott vacsorázni. Hívta Cadogant, hogy
segítsen neki elbánni a malaccal, a barátom azonban szabadkozott, és a
házigazdánk egy maga esett neki az áldozatnak. Amikor végzett vele, hirtelen
átment a szomszéd szobába, hogy meghallgassa a különböző frontszakaszokról
érkező jelentéseket: mindig két óra után szoktak neki beszámolni a hadi helyzetről.
Húsz perc is beletelt, mire visszatért, s addigra meg is egyeztünk a közlemény
szövegébe.
Félháromkor aztán
bejelentettem, hogy indulnom kell.
A villa félórányi útra volt, a
repülőtér pedig onnan újabb félórányira. A fejem hasogatott, ami ritkán fordul
elő velem. És még Anders tábornokkal is találkoznom kellett. Arra kértem
Molotovot, hajnalban ne kísérjen ki, mert szemlátomást ki volt merülve.
Szemrehányó tekintetet vetett rám, mint aki azt kérdi: „Tényleg azt gondolja, hogy
nem leszek ott?”
Churchill ezután könyvében
bemutatja a közleményt arról, hogy Moszkvában tárgyalások voltak J. V. Sztálin,
a Szovjetunió népbiztosai tanácsának elnöke és Winston Churchill úr, Nagy-Britannia
miniszterelnöke között. Az Amerikai Egyesült Államok elnökének képviseletében
jelen volt Harrimann úr is. Szovjet részről rész vettek még V. M. Molotov
külügyi népbiztos és K. E. Vorosilov marsall,; brit részről Sir A. Clark Kerr
brit nagykövet, Sir A. Brooke, a birodalmi vezérkar főnöke, továbbá Sir A. Cadogan
állandó külügyminiszterhelyettes.
Irodalomjegyzék:
Winston S. Churchill
A második világháború II. kötet
Európa Könyvkiadó Bp. 1995.
Szövegmagyarázatok:
1. Anthony
Eden (1817-1977) brit konzervatív politikus, 1923-tól parlamenti képviselő.
1936-1938. között külügyminiszter. Ellenezte Chamberlain németbarát politikáját
ezért tiltakozásul lemondott. A második világháború kitörésekor gyarmatügyi
miniszterként visszatért a kabinetbe. Az ún háborús kabinetben (Churchill
kormány) 1940-1945. között ismét külügyminiszter lett. Ezt megelőzően 1940.
májusától decemberig hadügyminiszter is volt. Churchill egyik legközelebbi
munkatársa volt. A háború után ismét külügyminiszter (1951-1955), majd
1955-1957. között miniszterelnök is volt.
2. Churchill és Roosvelt diplomáciai szintű
levelezéseikben egymás között Sztálint gyakran nevezték „Joe bácsinak.”
3. Averell
Harriman (1891-?) amerikai politikus. 1942-től az USA moszkvai nagykövete,
később kereskedelmi miniszter. 1950-től Harry Truman elnök tanácsadója.
1952-1958. között New-York Állam kormányzója.
L. B. Johnson és R. Nixon elnökök idején londoni
nagykövet. Többször tárgyalt Moszkvában a szovjet és Amerika kapcsolatok
lehetőségéről.
4.
Alexander Cadogan a külügyminiszter állandó helyettese volt.
5. Vjacseszláv
Mihajlovics Molotov (1890-1986) szovjet politikus. Sztálin egyik bizalmasa, élete
végéig, velejéig „sztálinista.” Többször volt külügyminiszter. Ő írta alá az ún.
„Molotov-Ribbentrop paktumot” Lengyelország kettéosztásáról, illetve a balti
államok szovjet megszállásáról. Róla nevezték el a „Molotov-koktélt.” Ő
Felügyelte a harmincas években az ún. „kolhozosítást”, azaz a mezőgazdaság
kollektivizálását.
A háború után különösen Sztálin halála után (1953. márc.
5.) pozíciói meggyengültek. Helyzetének megrendülését világosan jelezte
feleségének, Polina Zsemscsuzsinának, 1948. decemberében történt koncepciós
letartóztatása.
Felesége ennek ellenére vakon hitt Sztálinnak.
Molotovot külügyminiszteri posztjától 1956-ban fosztották meg.
Később Mongóliában volt nagykövet, majd a pártból is
kizárták. 1962-ben végleg visszavonult.
6. Kliment,
Jefremovics Vorosilov (1881-1969) katona, a Szovjetunió marsallja. Részt vett a
polgárháborúban. A Trockíj „lakatosból lett hadvezérnek” titulálta. Sztálin
egyik kegyeltje. A második világháború idején hadügyi népbiztosként is
tevékenykedett. Az orosz-finn háború idején „hadvezéri képességei” kudarcot
vallottak. A háború után Magyarországon „egyengette” a kommunista
hatalomátvételt, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöke. Szovjet
részről ő írta alá Magyarországgal 1945. január 20-án a fegyverszüneti
egyezményt. Vorosilov, Kaganoviccsal, Molotovval az ún „keményvonalasokhoz”,
azaz „sztálinistákhoz” tartozott. Sztálin halála után (1953. március 5.) a
Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének Elnöke lett, ezt megelőzően
1946-1953. között miniszterelnökhelyettes. Hruscsov „pártellenes-csoportként”
minősítette Molotov, Kaganovics és Vorosilov sztalinista „összetartását.”
7. Erwin
Rommel (1891-1944) német tábornagy. Részt vett az első világháborúban.
Olaszországban a caporettói áttörés nevéhez kapcsolódott. Ezért megkapta az
akkor létező legmagasabb katonai kitüntetést a „Pour le Mérite”-t. A két háború
között katonai iskolákban oktatott. Lengyelország német megtámadása idején
(1939. szept. 1.), mint Hitler testőrségének parancsnoka részt vett a megszállásban.
A francia hadjárat során a 7. páncélos hadosztály parancsnoka volt, csapataival
kijutott a bevillig. Hitlerék 1941-ben kinevezték a „Deutsches Afrikacorps”
parancsnokának. A második El-Alamein-i csatában Montgomery csapatai 1942.
októberében meghátrálásra kényszerítették haderejét, amit aztán már nem tudtak
kiheverni. Később a háború vége felé az ún. „B” hadseregcsoport élére került,
majd egy angol légitámadás során súlyosan megsérült. Állítólag tudott a Hitler
ellen készülő merényletről. A Gestapo emberei ezért öngyilkosságra
kényszerítették.
8. George Bernard Shaw, írói nevén: G. B. Shaw
(1856-1950) ír származású drámaíró. 1925-ben
munkásságát Irodalmi Nobel Díjjal ismerték el.
9. Lady
Astor, 1929-től ő volt az első parlamenti képviselőnő. Amerikai származású
Chamberlain angol politikus.
10. Lloyd
Dávid, George (1863-1945) walesi származású brit liberális politikus. 1916-1922.
között miniszterelnök. A párizsi békekonferencián ő képviselte a brit
érdekeket. Nem sok nyitottságot mutatott fel Magyarország jövőbeni sorsa iránt.
11. Clement,
Richard Attlee (1883-1967) brit munkás párti politikus. 1935-1955. között a
Munkás Párt vezetője.
1940-től részt vett az ún. „háborús kabinetben”
miniszterelnök-helyettesként. 1945-ben pártja legyőzi a konzervativokat. A
podsdami konferencián ezért már ő képviselte Nagy-Britanniát. 1951-ig volt
miniszterelnök. 1955-től haláláig a Lordok Háza tagja volt.
12. Franklin
Delano Roosvelt (1882-1945) az USA 32. elnöke, akit négyszer választottak meg
az államok elnökévé. Roosvelt a 20. század kiemelkedő személyisége volt,
demokrata párti politikus. Churchillel együtt írták alá az „Atlanti Chartát”
(1941). Ő javasolta a németek ellen a „feltétel nélküli megadás” elvének alkalmazását.
Churchill szerint is Sztálinnal szemben túlságosan is naívnak mutatkozott.
Sokat betegeskedett, paralisises beteg volt.
13. Szvetlana
Joszifovna Allilujeva (1926-?) Sztálin lánya, memoárszerző. Nyugtalan
természetű személy.
Kétszer is elhagyta országát (1967, 1986) Ny. Sz. Hruscsov
szerint ő volt az egyetlen ember, akit Sztálin állítólag szeretett. Számtalan
házasságot, szerelmi és politikai drámát élt át.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
Pécs,
2009. szeptember
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!