Egy szerb találkozása Sztálinnal

Ki volt ez a szerb?

Talán a hatvan, a hetvenes korosztályok a politika iránt érdeklődők egészen biztosan emlékeznek még Milovan Dilas (Gyilasz) szerb - ahogy akkor mondták - jugoszláv politikusra. Azért maradt meg emlékezetünkben, mert ő volt az a személy, aki már az ötvenes években szembeszállt Titóval és az akkori jugoszláv rendszer torzulásaival. Már 1937-ben a legszűkebb pártvezetőség, a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság tagja lett. A háború alatt a partizán főparancsnokság tagja volt.

A szerb hatóságok a harmincas években többször is letartóztatták, Titóék pedig ugyanezt tették vele az ötvenes években. Egyik leghíresebb könyve „Az új osztály” az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg. Ezért hét évet kapott és megfosztották minden háborús és háború előtti kitüntetéseitől. Ebben a munkájában a rendszer kiváltságosait, a pártbürokratákat osztályként definiálta, kiállt a politikai rendszer demokratizálása mellett, keményen bírálta a sztálinizmust, annak jugoszláv változatát. A háború után összesen kilenc évet töltött börtönben, ebből két és félévet magánzárkában.

Kevesen tudják, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt 1952. novemberében az ő javaslatára változtatta nevét Jugoszláv Kommunisták Szövetségére.

Milovan Dilas a gimnázium elvégzése után, 1929-ben beiratkozott a belgrádi egyetem bölcsész karára, „jugoszláv irodalom szakra.” Intenzíven foglalkozott az irodalommal, verseket és elbeszéléseket publikált különböző folyóiratokban. Munkáiban talán ezért is tudott színesen, plasztikusan, árnyaltan emberien fogalmazni.

A „Találkozások Sztálinnal” c. műve - amit 1961-ben kezdett írni - az akkori nemzetközi történeti szakirodalom egyik legtöbbet idézett alapműve volt.

Dilas, amikor először találkozott a diktátorral a harmincas éveit járta, Sztálin pedig a hatvanas éveit „taposta” ezért emberileg érthető volt a szerző elfogódottsága vele szemben.

Találkozásai a „Népek Nagy Tanítójával”

Egy jugoszláv katonai misszió élén, már a háború vége felé 1944. áprilisában utazott először Moszkvába. „Tító meghagyta nekem, érdeklődjem Dimitrovnál¹ vagy Sztálintól, ha erre mód nyílik, nem merült-e fel kifogás pártunk működésével szemben. Tító² érdeklődése merőben formális volt, azt a célt szolgálta, hogy felhívja a figyelmet arra, mennyire komolyan vesszük Moszkva véleményét, hiszen Tító szentül hitte, hogy a jugoszláv kommunista párt remekül kiállta a próbát.” Kairó és Teherán érintése után gépük Bakuban szállt le, ahol egy tábornok fogadta a delegációt.

 „Hallgatag hatalmas ember volt,akit eldurvított a garnizonélet, a csatatér, a szolgálat… Az érdekes, de szívélyes katonát meghökkentette a mi csaknem félénk tartózkodásunk.

Miféle emberek vagytok? - kérdezte -, nem isztok, nem esztek! Mi, oroszok, jól eszünk még jobban iszunk, és még annál is jobban harcolunk…”

Az oroszoknál az volt a szokás, hogy akit Sztálin fogadott, annak ezt az aktust „ki kellett várnia.” Dilas így ír erről: „Tudtam Títótól és másoktól, hogy Moszkvában meg szokták várakoztatni a külföldi kommunistákat... Így rájöttem, hogy Moszkvában addig nem kerülhet sor tárgyalásokra, politikai állásfoglalásokra, amíg Sztálin vagy legalább Molotov meg nem szólal. Állt ez még oly kimagasló személyekre is, mint Manuilszkíj³ vagy Dimitrov, a Komintern⁴ volt titkáraira.” Mielőtt Sztálinnal találkoztak volna látogatást tettek Umanyban egy ukrán kisvárosban. Majd a második ukrán front parancsnokánál Konyev marsallnál.

„Konyev marsall nem ivott. Neki nem volt fölöttese, aki rátukmálja, a májával bajlódott eltiltották az alkoholtól magas, szőke, erélyes, csontos arcú, az ötvenes éveiben járt.”

Délután öt óra tájban, amikor a pánszláv bizottságban egy válogatott hallgatóság előtt beszélt egyszer csak valaki odasúgta neki azonnal hagyja abba, mert sürgős ügyben el kell mennie.

Beültették egy különös, de egyáltalán nem mutatós autóba, hogy a kíséretéhez tartozó egyik tábornokkal Sztálinhoz vigyék. Még igazán össze sem „szedték” magukat kocsijuk máris a Kreml kapuihoz ért. „Azt hittem, átmegyünk majd két-három irodán, míg eljutunk Sztálinhoz, de mihelyt kinyitottam az ajtót és átléptem a küszöböt, láttam, hogy Sztálin épp kijön a szomszéd szobából… A hosszú asztal mögött ott állt Molotov zömöken, sápadtan, kitűnően szabott, sötétkék öltönyben. Sztálin a szoba közepéig jött elénk. Először én mutatkoztam be, majd Terzics tábornok: összevágta a bokáját és katonás hangon sorolta fel címeit, mire vendéglátónk megszólalt:

- Sztálin,

Könyvében - jó megfigyelőnek bizonyulva, aprólékosan - írta le a Kreml urának személyét. „Sztálin marsall egyenruhát viselt, puha csizmát: zubbonyán nem volt kitüntetés, csak bal mellén a Szovjetunió Hőse rendjel arany csillaga. Egy pillanatra sem maradt nyugton. Pipájával játszott, amelynek csutoráján fehér petty árulta el, hogy az angol Dunhill gyártmánya, kék ceruzával köröket rajzolt az eszmecserénk főbb pontjait jelző szavak köré, majd rézsútos vonalakkal húzta ki a szavakat, mihelyst megbeszélésünk egy-egy szakasza a vége felé közeledett, közben erre-arra forgatta a fejét és izgett-mozgott a széken.”

Még valami meglepte Dilast: „Sztálin nagyon alacsony termete és aránytalan testalkata. Törzse kurta és keskeny volt, lába és karja pedig túlontúl hosszú. Bal karja és bal válla merevnek látszott. Pocakot eresztett, haja megritkult, bár nem kopaszodott még. Arca fehér volt, csak pofacsontja körül vöröslött.” Magasabb szovjet körökben ezt hívták „Kreml-arcbőrnek.”

Dilast meghökkentette kiejtése is. „Bárki megérezhette, megállapíthatta, hogy nem orosszal áll szemben. Ennek ellenére gazdag szókinccsel beszélt, színes, találó kifejezésekkel, rengeteg orosz közmondással. Később meggyőződhettem róla, hogy alaposan ismeri az orosz irodalmat… Gyorsan élesen, ellentmondást nem tűrő hangon reagált, ami nem jelenti azt, hogy nem hallgatta meg a beszélőt…” Figyelemre méltó volt viszonya Molotovval⁵ ő volt a politikai bizottság egyetlen tagja, akivel tegeződött.

Churchill háborús angol miniszterelnök emlékirataiban maga is leírja Sztálinnal elköltött vacsoráját. Ezek általában rögtönzések voltak.

Dilas is ezt teszi. Első találkozója során egy ilyen vacsorára is megemlékezett.

„Mindenki kiszolgálta magát, és az asztal szabad felén foglalt helyet, ahol akart. Sztálin sose az asztalfőre, hanem mindig ugyanarra a székre, a bal oldali elsőre ült. Az étel, ital roppant választékában túltengett a húsétel és a méreg erős pálinka. Minden egyéb egyszerű volt feltűnésmentes: egyetlen inas sem jelent meg, csak ha Sztálin csengetett. Különben csak az ügyeletes tiszt léphetett be. Mindenki a kedve szerint evett, amit és amennyit kívánt: csak az ivásra unszoltak állandóan, és rengeteg pohárköszöntő hangzott el.

A vacsorák általában hat óra hosszat, sőt még tovább is eltartottak - este tíztől hajnali négy-ötig. Lassan ettek és ittak szerteágazó beszélgetés közben… Ezek a vacsorák jelentették a leggyakoribb, legkedvesebb szórakozást Sztálin életében.

A vacsorákon a szovjet vezetők bizalmasan és nyíltan beszéltek egymással. Az alkohol felélénkítette gondolkodásukat.

„Sztálin annyit evett, hogy az még egy termetesebb ember számára is sok lett volna. Általában húsokat nézett ki magának, kedvelt minden helyi különlegességet is… Mértékletesen ivott, rendszerint kis pohárból, vodkával kevert vörös bort. Sosem láttam rajta ittasság jelét……”

Dilas második moszkvai utazására és találkozására Sztálinnal talán - mint írja - nem került volna sor, ha nem lesz saját nyilatkozatának áldozata. Történt ugyanis, hogy 1944. őszén Belgrád felszabadult. A Vörös Hadsereg katonái gyakran komoly atrocitásokat követtek el a lakossággal szemben, rendszeresen nőket anyákat, leányokat erőszakoltak meg, olyannyira, hogy az már politikai problémát jelentett a jugoszláv vezetés számára.

Titó, Dilas és más vezetők - de főleg Dilas - szóvá tették a szovjet katonai misszió vezetőjének, aki ez ellen élesen tiltakozott. Lakossági bejelentések szerint 1219 esetben került sor nemi erőszakra, közülük 111 végződött gyilkossággal. 1204 alkalommal fosztogattak szovjet katonák. (Az adatok azért sem voltak jelentéktelenek, mert a szovjet erők csak Jugoszlávia északkeleti részén vonultak át.) Mindez természetesen Sztálin „fülébe jutott.”

Ilyen háttérrel került sor a második utazására - 1945.áprilisában - a Titó vezette delegáció tagjaként. Dilasnak szinte „bűntudata” volt kijelentései miatt. Aggodalma egyre fokozódott, ahogy Moszkvához közeledtek. A szovjet vezetőkkel való találkozásra a jugoszláv-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése adott okot. Az aláírására 1945. április 11-én este a Kremlben került sor.

„Ezen az úton ekkor találkoztam először Sztálinnal. Nem volt szívélyes, de nem is volt olyan merev és mesterkélt, mint Molotov. A Kremlben a belső kör számára adott vacsorán sem szólított meg. Vacsora után filmet vetítettek. Mivel Sztálin megjegyezte, hogy unja az ágyúzást, először nem háborús, hanem egy sekélyesen vidám kolhozfilmet vetítettek. Mindenki belefáradt a pohárköszöntőkbe, az evésbe, a filmnézésbe. Sztálin megint szótlanul rázott kezet velem. „A következő napokban Dilast mégis meglepetésként érte, hogy őt is meghívták a Sztálin villájába rendezett intim vacsorára.” Csak mi jugoszláv kommunista miniszterek, szovjet részről pedig Sztálin legszűkebb köre Malenkov, Bulganyin, Antonov tábornok⁶, Berija⁷ és természetesen Molotov… Sztálinnal szemtől szembe ülve hirtelen visszatért az önbizalmam, bár sokáig felém sem fordult… Félig tréfásan töltött egy kupica vodkát, és felszólított, hogy ürítsem a Vörös Hadseregre. Nem értettem meg azonnal mi a szándéka és az ő egészségére akartam inni.

  

Nem, nem - mondta mosolyogva, és átható pillantást vetett rám - a Vörös Hadseregre. Mi az nem akar a Vörös Hadseregre inni? Természetesen ittam. Ezután Sztálin a Vörös Hadsereggel kapcsolatos nézeteltérést firtatta. Kijelentettem, eszembe sem jutott, hogy bántsam a Vörös Hadsereget, de föl akartam hívni a figyelmet egyes vörös katonák túlkapásaira.

Sztálin félbeszakított:

-          Igen. Gondolom, olvasott Dosztojevszkíjt. Láthatta, milyen bonyolult az ember lelke, pszichéje. Nos képzeljen el valakit, aki Sztálingrádtól Belgrádig verekedett saját hazája elpusztított földjének ezer és ezer kilométerén tört előre, bajtársai, szeretett honfitársai holttestén keresztül! Viselkedhet normálisan az ilyen? És mi van abban olyan szörnyű, ha a borzalmak után megkíván egy asszonyt? … A Vörös Hadsereg nem eszményi. Az a lényeg, hogy harcoljon a németek ellen, márpedig jól harcol, a többi nem fontos…

Amikor a szovjet katonák, kivált pedig a tankegységek átvonultak Kelet-Poroszországon, rendszeresen gyilkolták a német polgári menekülteket, asszonyokat, gyerekeket. Sztálint tájékoztatták erről és megkérdezték, mi történjék.

- Túl sokat parancsolgatunk a katonáinknak - válaszolta, hadd kezdeményezzenek néha ők is.”

Harmadszor 1948. elején - még a jugoszláv vezetés „kiátkozása” előtt - találkozott Sztálinnal.

Utazására azért került sor, mert eltérés mutatkozott Albánia tekintetében a Jugoszláv és a Szovjetunió politikája között. Amikor elindult Moszkvába 1948. január 8-a körül, vegyes érzelmekkel kelt útra. Csodálkozott, hogy Sztálin éppen őt hívta meg. Belgrádban különösebb utasításokat nem kapott, de az utazás kapóra jött a jugoszláv hadseregnek, hiszen lőszert és egyéb mást kérhettek a szovjetektől. Jó hangulatban vonaton Románia érintésével indultak útnak.

Néhány órával megérkezésük után - éppen Jugoszlávia nagykövetével beszélgettek - amikor megcsörrent a szovjetek telefonja, miszerint Sztálin még aznap este várja. „Szokás szerint a Kremlbe vittek Sztálin irodájába.” Itt Sztálin mellett Molotov és Zsdánov⁸ fogadták. Politikai körök akkor úgy látták, hogy Jugoszlávia és Albánia szorosabbra akarja fűzni kapcsolatait, hovatovább küszöbön áll a két állam egyesülése.

Sztálin - Dilas szavába vágva - kijelentette:

- „Bennünket Albánia nem érdekel különösképpen. Nincs kifogásunk az ellen, ha Jugoszlávia lenyeli… - és ezzel jobb keze ujjait összeszorította, a szájába dugta, mintha lenyelné őket… „Nem elnyelésről, hanem egyesülésről lenne szó” mondta Dilas… „Most Molotov vágott közbe: - Hát ez elnyelés. Aztán Sztálin megismételte a mozdulatot. Igen, igen. Elnyelés! De mi egyetértettünk magukkal csak nyeljék el Albániát minél előbb annál jobb…”

A Kremlben folytatott beszélgetés még mintegy félóráig folytatódott. Aztán elindultak Sztálin villájába vacsorára.

„Sztálin kocsijában ültünk úgy láttam, ugyanabba a kocsiba, amelyben 1945-ben Molotovval utaztam… Útközben Sztálin az előtte lévő burkoló lemezen meggyújtott egy kis lámpát, amely alatt egy zsebóra függött - majdnem tíz órát mutatott - épp magam előtt láthattam hajlott hátát”,csontos szürke tarkóját, ráncos nyakát merev marsall gallérja felett. Megérkezve a villába miközben a többieket várták Sztálin Zsdanov és Dilas egy világtérkép előtt álldogált. „Ha jól emlékszem, Sztálin ekkor Kőnigsberget kereste, amit Kalinyingrádnak kívántak átkeresztelni, és közben a Leningrádot körülvevő helységek ragadták meg figyelmét, azok, amelyek Katalin óta még mindig német nevet viseltek. Sztálin Zsdanovhoz fordult, és kurtán odaszólt:

- Kereszteljétek már át ezeket a helységeket! Abszurdum, hogy még most is német nevük van. Zsdanov kis noteszt vett elő, és rövid ceruzájával feljegyezte Sztálin rendelkezését.

Ezután Molotovval a villa pincéjében lévő illemhelyre mentem. Több vizelde és fülke sorakozott itt egymás mellett. Molotov már útközben kezdte kigombolni nadrágját, majd megjegyezte:

-          Ezt mondjuk mi rakodás előtti kirakodásnak.

Aztán együtt mentünk az ebédlőbe, ahol már várt ránk Sztálin, Malenkov,Berija, Zsdanov és Voznyeszenszkíj.

A vacsora úgy kezdődött, hogy valaki, azt hiszem Sztálin a következő javaslatot tette: „mindnyájan próbáljuk meg kitalálni, hány fokot mutat a hőmérő aztán büntetésként ki-ki annyi pohár vodkát iszik majd, ahány fokot tévedett.”

Dilasnak szerencséje volt, mert még a szállodában megnézte, hány fok van…

„Bal oldalamon a hallgatag Molotov, jobb oldalamon pedig Zsdanov ült, a finnekről beszélt, dícsérte őket, hogy milyen pontosan szállítják a jóvátételt.

- Minden időben érkezik, szakszerűen csomagolva, kitűnő minőségben. Hibát követtünk el, hogy nem foglaltuk el Finnországot - vonta le a következtetést. - Minden rendjén ment volna, ha elfoglaljuk.

- Igen ez hiba volt, túlságosan tartottunk az amerikaiaktól, pedig a kisujjukat sem mozdították volna - mondta Sztálin.

- Ó, Finnország kis falat mondta Molotov……

Csak Zsdanov ivott narancslevet. Magyarázkodott, hogy a rossz szíve miatt teszi.

Megkérdeztem, mennyire komoly a baj… „Annyira, hogy minden pillanatban meghallgatok, annyira, hogy nagyon sokáig élhetek vele” mondta Zsdanov.

Dilast régóta foglalkoztatta két kérdés, amiben szerette volna megismerni Sztálin véleményét.

Az első a „nép” és a „nemzet” fogalma közötti külömbség.

„Kérdésemre először Molotov vágta rá:

-          A „nép” és a „nemzet” egy és ugyanaz.

-          Ostobaság, dehogyis - ellenkezett Sztálin. - Különböző dolgokról van szó…

Második kérdésem Dosztojevszkíjre vonatkozott…

Sztálin erre is egyszerűen válaszolt:

-          Nagy író és nagy reakciós. Nem adjuk ki, mert rossz hatással van az ifjúságra. De nagy író!”

Majd Gorkij és a kortárs szovjet irodalom nagy alakja Solohov is szóba került.

„Sztálin megjegyezte: Most vannak jobbak is! - és két ismeretlen nevet említett, köztük egy asszonyét…

Az este sem múlhatott el alpáriság nélkül, amiben persze Berija volt a ludas. Rákényszerítettek, hogy igyak meg egy kupica perecsovszkát. Ez afféle borsos, erős vodka. Berija aztán kuncogva, útszéli hangon elmagyarázta, milyen kedvezőtlen hatást fejt ki ez az ital az ember szexuális potenciájára. Míg Berija beszélt Sztálin feszülten meresztette rám a szemét, várva, hogy hahotára fakadhasson. De amikor látta, milyen savanyúan fogadom a fölvilágosítást, ő se nevetett…

Sztálin azzal zárta a vacsorát, hogy Lenin emlékére emelte poharát.

-          Igyunk Vlagyimir Iljics, vezérünk, tanítónk, mindenünk emlékezetére…

Valamenyien állva, némán, szertartásosan ürítettük ki poharunkta, de részegségünkben hamarost megfeledkeztünk az ünnepélyes pózról, csak Sztálin arca maradt komoly, gondokba merült, sötét:

Mielőtt szétszéledtünk volna, Sztálin bekapcsolt egy óriás lemezjátszót. Még táncolni is próbált, ahogy szülőföldjén szokás. Látszott, hogy van némi ritmusérzéke. De hamarosan abbahagyta és lemondóan legyintett.

-          Hiába, érzem a koromat, öregember vagyok.”

Forrás:

Milovan Dilas:

Találkozások Sztálinnal

Magvető Könyvkiadó Bp. 1989.

 1. Georgi Dimitrov (1882-1949) bolgár kommunista politikus. Több évig élt a Szu.-ban, a Komintern egyik vezetője.

2. Titó, Joszip Broz (1882-1949) a jugoszláv kommunista párt vezetője. A partizánharcok legendás alakja.

3. Manuilszkíj, Dimitríj Zaharovics (1883- 1959) 1922-től a Komintern munkatársa, majd titkára, szovjet-ukrán politikus.

4. Komintern, a Kommunista Internacionále rövidítése. Ez a szervezet Moszkvában 1919-ben alakult, majd 1943-ban szűnt  meg.

5. Vjacseszláv Mihajlovics Molotov (1890-1986) Sztálin leghűségesebb tanítványa. Miniszterelnök, külügyminiszter.

6. Malenkov (1902-1988) Sztálin titkára, miniszterelnök is volt. Nyikolaj Bulganyin katona, volt miniszterelnök is, Antonov a Vörös Hadsereg Vezérkari Főnökének helyettese.

7. Berija, Lavrentyíj Pavlovics (1899-1953) szovjet-grúz politikus, a sztálini megtorlások egyik végrehajtója. Belügyi, majd állambiztonsági népbiztos, miniszter, majd a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese. Állítólag bírósági tárgyalás nélkül - Sztálin halála után - 1953-ban letartóztatták és kivégezték.

8. Andrej Alexandrovics Zsdanov (1896-1948) az SZKP KB tagja, majd titkára, 1945. után az ún. szocialista realizmus élharcosa, kidolgozója. Korai halálát szívbetegség okozta.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2009. január