A Hitler ellen 1944. július 20-án
Rastenburgban végrehajtott sikertelen merénylet a tábornokkal szemben
elindított egy olyan erőteljes bizalmatlansággal párosuló folyamatot, amely
végül is Rommel1 halálához
vezetett.
A Hitler ellen elkövetett merénylet
részletei közismertek. Az invázió után a német katonai vezetők egy része előtt
világossá vált - bár Rommel még ekkor sem adta fel -, hogy a háborút nem lehet
megnyerni. A tábornagy és környezetéből még néhányan a Szovjetunió és a nyugati
szövetségesek ellentéteiben bíztak, abban hogy velük együtt sikerül majd
feltartóztatni a szovjeteket, a kommunizmus nagyfokú térhódítását. Különbékéről
álmodoztak, olyan elképzeléseknek adták át magukat, amelyen már átlépett az
idő, hiszen a szövetségesek már régem megállapodtak Németország feltétel
nélküli megadásának forgatókönyvében.
Rommel nézetei e tekintetben
megegyeztek az összeesküvők felfogásával, legfőképpen Speidel2 tábornok véleményével.
Hans Speidel 1944. áprilisa óta a
B hadseregcsoport vezérkari főnöke volt, ezt a hadseregcsoportot egyébként
Rommel vezette.
A Hitlerrel szembeni
ellenállásnak von Stauffenberg3
ezredes köré szerveződő tagjai azzal is számoltak, hogy Rommelt is figyelembe
kell venniük tervük kivitelezésekor. Bár - ma már biztosan tudható - a
tábornagyot miután az Hitler elkötelezett híve volt -, csak fenntartásokkal
vették számításba.
Azt gondolták ugyanis, ha
Rommelt, valamilyen formában megtudnák nyerni ügyüknek, akkor a fordulatnak
szélesebb alapja lehetne a német nép köreiben. Vele a különbékének is nagyobb
esélye lenne.
Az ellenállók között két tisztnek
úgy kellett kapcsolatot teremtenie a tábornaggyal, hogy erről ő mit sem
sejtsen.
A két tiszt egyike Speidel altábornagy, Beck vezérezredes (az
ellenállás egyik vezéralakja) egykori
munkatársa volt, új beosztásánál fogva alkalmas volt a feladat végrehajtására.
Ráadásul az altábornagy földije is volt Rommelnek. A tábornagy 1944. március
végén találkozott egy olyan tábornokkal, aki közvetlen kapcsolatban állt a
berlini összeesküvőkkel. Később Falkenhausen erre így emlékezett: „Nem az volt
a benyomásom, hogy Rommel kapható lenne egy akcióra.” Speidelnek ezért óvatosan
kellett cselekednie. Csak olyankor találkozhatott az ún. „párizsi ellenállási
központ” tagjaival, amikor Rommel az Atlanti-fal bunkereinél vagy a csapatoknál
tartott szemlét „és napokig úton volt Brest és a Csatorna között.”
Az időközben a csatornán elindult
hatalmas invázió Speidelt és Rommelt arról győzték meg, hogy, eljött a
cselekvés ideje és le kell vonni a „politikai következtetéseket.” Speidel „nyilvánvalóan
tisztában volt azzal, hogy a nyugati szövetségesek Hitlerrel soha nem kötnek
békét. Ezért ő levonható következtetésen Hitler eltávolítását értette. Ezzel
szemben Rommel még mindig bízott a Führer politikai tehetségében,” abban, hogy
megteszi a szükséges lépéseket a külön béke érdekében.
Egy ilyen helyzetben kapcsolódott a tervhez a másik tiszt, a légierő
alezredese, von Hofacker, azzal a feladattal, hogy teremtsen kapcsolatot
Rommel és az összeesküvők között. Von Hofacker - aki von Stauffenberg
unokafivére, Gneisenau4 leszármazottja
volt - gyorsan felismerte a nemzeti szocialista rendszer bűnös voltát,
egyértelműen kiállt az összeesküvők mellett, maga is Hitler eltávolítását
akarta.
A tábornagy megnyerése érdekében
Stülpnagel5 1944. július 9-én
a B. hadseregcsoport főhadiszállására (Roche Guyon) küldte Hofackert6, aki két nap múlva von Stauffenberg már
Berlinbe várt. Hofacker Rommel jelenlétében egy előadást tartott a
törzstiszteknek. Minden korábbinál nagyobb volt az egyetértés abban, hogy a
nyugati harcok gyors befejezése sürgős politikai cselekvést igényelnek. „Hogy
ehhez előbb Hitlert félre kell állítani, azt természetesen az előadást követő
négyszemközti beszélgetésen sem említette Rommelnek - túlságosan banális lett
volna. Ezt a „magától értetődő tényt” - az összeesküvők eljárásának megfelelően
- elhallgatta. A Birodalmi Biztonsági Szolgálat (GESTAPO) későbbi jelentésében
is az állt, hogy „csak nagyon szúk kör volt a merénylet tervébe beavatva.”
„Mindig csak az kapott
tájékoztatást, akinek egy bizonyos üggyel közvetlenül dolga volt és csak annyit
amennyi feltétlenül szükséges volt.”
Az összeesküvők titoktartási
szempontjai szerint Rommelt nem is volt szabad a merényletbe beavatni „és ez
bizonyára nem is történt meg.”
Hofecker szerint július 9-én a
tábornagy úgy nyilatkozott, hogy hajlandó a nyugati békekötésben részt
vállalni. Ő ezzel elérte a célját, hiszen ez egy olyan beleegyezés, ami „döntő
jelentőségű volt. Hofacker ezt úgy értelmezte, hogy ezzel Rommel is részese a
Hitler elleni összeesküvésnek.” Speidel ugyanakkor élete végéig kitartott
amellett, hogy július 9-én a Hitler ellenes merényletről nem esett szó.”
Hofacker, amikor Berlinben
találkozott (július 9-én) Stauffenberggel arról tájékoztatta, hogy „megnyerte
Rommelt a nyugati közvetítéshez.” Ezt a bejelentést a berlini összeesküvők „nem
fogadták osztatlan lelkesedéssel.” Egy Gisevius nevű összeesküvő 1946-ban a „Nürnbergi
per”-ben azt vallotta: „Mégiscsak hamis volna a kép, ha Rommel tábornagyot
egyszer csak azok közé sorolnánk, akik Hitler ellen harcoltak.”
Rommel súlyosan
megsérül
Az angol különleges alakulatok
parancsnoka július 16-án engedélyt kért egy kis létszámú, különleges csoportnak
ejtőernyővel a németek megszállta területen történő ledobására azzal, hogy
megöljék vagy elrabolják és Angliába szállítsák Rommel tábornagyot, vagy
vezérkarának „egy vezető beosztású tisztjét.” A csoport parancsnoka jó
barátságba került a francia ellenállás egyik tagjával, akinek a birtoka a
tábornagy főhadiszállásának közelében volt és jól ismerte a körülményeket,
beleértve Rommel szokásait és sétáinak útvonalát is. Miután William Fraser
őrnagy, mint a csoport parancsnoka parancsot kapott rá, hogy saját egységével
ne kíséreljen meg támadást Rommel ellen a különleges alakulatok
parancsnokságának engedélyezték egy másik, mindössze két tisztből és négy
közlegényből álló kis osztag kiküldését a feladat végrehajtására.
A Normandiában harcoló brit 21.
hadseregcsoport vezérkarában olyan álláspontra jutottak, hogy „a szóban forgó
urat inkább meg kell ölni, semmint foglyul ejteni.”
Az egyik napon, július 17-én
Rommel személygépkocsija elérte a délre Vimoutiers irányába vezető főutat. A
kocsijában egy testőr is utazott, de a tábornagy társaságában volt két
vezérkari tiszt is.
A testőr váratlanul elkiálltotta
magát, hogy az út fölött, a hátuk mögött alacsonyan, nagy sebességgel szálló
ellenséges repülőgépek tűntek fel. A kocsiban ülők közül valaki ráordított a
gépkocsivezetőjére, hogy gyorsítson és próbálja minél előbb elérni a tőlük
mintegy pár száz méterre lévő erdős részt, ahol lehetségesnek látszott
elrejtőzniük.
Mielőtt odaértek volna az egyik
ellenséges gép tüzet nyitott a gépkocsira. A sofőrt találat érte, emiatt a
gépkocsi az út baloldalán az árokba borult. Rommel már azelőtt súlyosan
megsebesült, mielőtt a második ellenséges gép a roncsot és a benne heverő,
mozdulatlan testeket fedélzeti fegyverével végigpásztázva lecsapott volna
rájuk.
A legközelebbi katonai kórház kb.
negyven kilométerre Bernayben volt. A tábornagyot először a sebesülés
közelében, az egyházi tulajdonban lévő livarot-i kórházban egy francia orvos
látta el. Miközben háromnegyed óra már eltelt, mire új gépkocsival a
tábornagyot kórházba tudták szállítani. Az eszméletlen Rommelt ezt követően
szállították Bernaybe. Súlyos koponyatörést szenvedett, sebek voltak az arcán
és a halántékán is.
Felébred a kómából
A kómából felébredő Rommelt
először Lang segédtiszt tájékoztatta a Hitler elleni merényletről. A tábornagy
felháborodott és arról beszélt, hogy találkoznia kell Hitlerrel. Langhoz
fordulva pedig kijelentette volna, hogy „most már legalább tudja valójában miről
is beszélt ez a Hofecker.” Ebből következne, hogy „sem Hofeckernek, sem
Speidelnek nem sikerült megnyernie Rommelt a legfelső parancsnokuk elleni
merényletnek.”
A Führer gyanakszik …
Hitler figyelmét azok a
tábornagyra vonatkozó feljegyzések keltették fel, amelyeket 1944. augusztus
1-jén a Biztonsági Szolgálat vezetője Kaltenbrunner juttatott el a vezéri
főhadiszállásra. Hitler állítólag megrendült és egészen magánkívül volt.
Goebbels birodalmi propagandaminiszter erről így ír Naplójában: „Új bírósági tárgyalás
kezdődött Stülpnagel tábornok, Hofacker ezredes és más vádlottak ellen, akik a
nyugati fronton tevékenykdtek Stülpnagel nyiltan bevallotta, hogy az árulásban
… részt vett. Csak sajnálja, hogy a golyó, amit a szemébe lőtt nem volt
halálos. Stülpnagelt kötél általi halálra itélik Hofackert szintén. Néhány
vádlott jó benyomást tesz. Őket félrevezetett emberként kell megitélni.
Valamennyi vallomás súlyosan gyanúba keveri Kluge vezértábornagyot, s részben
Rommelt is.”
Más helyen Goebbels7 így ír: „Megkaptam július 20-a nyugati
összefoglalójának iratait. Látható, hogy Stülpnagel tábornok teljes egészében
részt vett az árulásban és hogy Rommel és Kluge tábornokokat is megpróbálta a
maga oldalára állítani. A rábeszéléssel szemben sem Kluge, sem Rommel nem tanúsított
kellő ellenállást.”
Arról nem esett szó tehát, hogy
Rommel tevőlegesen részt vett volna az összeesküvésben. Ugyanakkor Hitler is
úgy vélte, hogy az összeesküvők tájékoztatták Rommelt a merényletről.
A Napló szerint: „A Führer is meg
van győződve arról, hogy Rommel nem vett részt a merénylet előkészítésében, de
tudott róla. Meg kell mondanom, hogy számomra ez a legnagyobb emberi csalódás …”
Jodl tábornok feljegyzése
szerint: „A Führer felolvastatja velem azt a jelentést, amelyet Kaltenbrunner8 Hofacker ezredes vallomásairól
készített. A Rommellel folyatatott megbeszélések miatt, …… Rommelt felépülése
után Hitler ki akarja kérdezni, aztán elbocsátja, minden további feltünés
nélkül.”
A tábornagy elhagyja a
kórházat …
Rommelt augusztus első napjaiban egy
párisi kórházból Herrlingenbe szállították és két tübingeni orvosprofesszor
felügyelete alá került. Betegágyából aggodalommal figyelte a nyugati frontról
érkező legújabb híreket. Speidel szeptember 5-én váratlanul meglátogatta őt és
beszámolt neki arról, hogy „egyik pillanatról - a másikra őt, Speidelt felmentették
a B hadseregcsoport vezérkari főnöki tisztéből és, hogy Rommelt a Véderő
Parancsnokság főnöke Keitel egyszerűen „defetistának” nevezte. Speidel ezután
azt tanácsolta Rommelnek, „legyen óvatos.”
Rommel tudta, hogy neki „vigyáznia”
kell. Tudott arról is, hogy a tábornokok közül többen nem nézték jó szemmel
népszerűségét.
Már 1941-ben Brauchitsch és annak
vezérkari főnöke Halder tábornok nem nézték jó szemmel, hogy őt, Hitler a német
„Afrika Hadtest” parancsnokává nevezte ki. Kesselring tábornagy sem volt jó
viszonyban Rommellel. Guderián és mások szóvátették, hogy Rommel soha nem volt
a keleti fronton. Rundstedt se tartotta sokra a „parvenű” Rommelt, féltve pozícióját
tőle.
A valódi ellenfelek azonban a
Véderő Parancsnokságon voltak. Keitel, Jodl tábornokok, rendszeresen „súgtak”
főnöküknek félrevezetve Hitlert - vélte Rommel.
Amikor 1944. szeptember 5-én
Speidel elbúcsúzott Rommeltől, a tábornagy számára világossá vált, hogy valamit
„kifőztek” ellene. Amikor pedig megtudta, hogy Speidelt a Gestapó
letartoztatta, bizonyítottnak látta sejtését. Speidel altábornagy, akit az
ugyancsak korábban letartóztatott Hofacker azzal vádolt meg, hogy tudott a
Hitler elleni merényletről. Kilátástalan helyzetében azt állította:
Hofackerttől értesült a merénylet időpontjáról, de azt kötelességszerűen
jelentette a feljebbvalójának Rommelnek. Ezzel a Véderő Parancsnokságnak teendő
jelentés elmulasztásának felelősségét Speidel, Rommelre hárította.
Egy alkalommal - közvetlen
felépülése után - a tábornagy borúlátóan nyilatkozott az ulmi körzetvezető
előtt, aki augusztus közepén kereste fel őt Herrlingenben. Ekkor a tábornagy
állítólag kifakadt és arról beszélt a körzetvezetőnek, hogy a Führert
dilettánsok veszik körül, egyébként pedig Hitler „szellemi ereje” már nem a
régi. Ezek a kijelentések - kerülő utakon ugyan - de eljutottak egy Kormüller
nevű ulmi párttaghoz, aki minderről jelentést küldött Bormannak9 Berlinbe.
Bormannról tudnivaló volt, hogy
irigy volt a tábornagyra, akit a „Führer olyan nagyon a kegyeibe fogadott.” A
pártkancellária vezetője a Kronmüller-Rommel ügyről összefoglalót készített
Hitler számára. Ebben Bormann még a tábornagy rövidlátóságát is felhozta ezt
írva: „hogy Rommel hiuságból nem hord szemüveget, pedig a nyomtatott betűt is
csak úgy tudja olvasni, ha szó szerint az orrához emeli a papírt.”
Bormann levelét ezután Hitler
Keitel tábornaggyal, Himmler SS birodalmi vezetővel és Burgdorf tábornokkal beszélte
meg.
Keitel néhány nappal később, a
hadsereg becsületbíróságán elnökölt, ahol immár Speidel felelősségre vonásáról
volt szó. Keitel mellett a becsületbíróságnak a szárazföldi haderők öt
tábornoka is tagja volt. Két évvel később már a háború után a bíróság volt
tagjai Guderian és Kirchheim is azonos tartalmú nyilatkozatott tett a
becsületbírósági ülés lefolyásáról:
„Kaltenbrunner ismertette a
tényállást. Speidel altábornagy elmondása szerint a Stülpnagel tábornok által
hozzá küldött tiszttől (ezen Hofacker értendő) értesült az 1944. július 20-i
merénylet tervéről. Ő ezt ugyan jelentette Rommel tábornagynak, de miután
Rommel elmulasztotta a jelentés továbbítását, Speidelnek lett volna a
kötelessége, hogy a merénylet tervéről haladéktalanul jelentést tegyen. Nem
hiteltérdemlő Speidelnek az a kifogása, miszerint nem volt tudomása róla, hogy
Rommel elmulasztotta továbbítani a jelentést. A vezérkari főnök tisztét betöltő
Speidel elől Rommel bizonyára nem titkolta volna el, ha az a szándéka, hogy nem
tesz jelentést.”
A Rommelt eleve bűnösnek tartó
Keitel és Kaltenbrunner, de Guderian és Kircheim is azon volt, hogy Speidelt
zárják ki a Wehrmachtból és népbíróság ítélkezzen felette. Keitel és
Kaltenbrunner úgy vélte, hogy Speidel, de főleg Rommel benne volt „a hatalomátvétel
megkísérlésében.”
A becsületbíróságnak tehát arról
kellet dönteni, hogy Speidel vallomása, miszerint feljebbvalójának
kötelességszerűen jelentett a tervezett merényletről, puszta mentségnek tekinthető-e,
hogy Rommelt tisztázza, vagy elhiszi Speidel vallomását és ezzel Rommelt teszi
meg egyedüli felelőssé.
Guderián és Kircheim a második
lehetőség mellett döntöttek. Tény azonban, hogy Guderian állítólag „szenvedélyesen
és energikusan” próbált érvelni amellett, hogy Speidel a jelentés
elkészítésével eleget tett kötelességének. Őt a továbbiakért felelősség már nem
terhelheti.
Keitel azt kifogásolta, hogy
Speidelnek meg kellett volna győződnie arról, hogy „feljebbvalója valóban
jelentett-e a vezéri főhadiszállásnak. Ez ellen Kircheim azt hozta fel, hogy
Speidel „azt feltételezte Rommelről, hogy az a Führerhez különösen szoros
kapcsolata miatt továbbítja a jelentést.”
A becsületbírósági tárgyalás
lefolyásáról Kirchheim már angol hadifogságból tájékoztatta Speidelt, aki nem
cáfolta Kircheim történetét. Sok évvel később meg is erősítette, „hogy Guderian
egy Keitellel folytatott húsz perces vitában mellém állt … aztán rám szavazott.
Így tehát neki köszönhetem, hogy az úgynevezett népbíróság ítéletére már nem
került sor.”
Speidel - aki a háború után több
évig a NATO szárazföldi erőinek közép-európai főparancsnoka lett - élete végéig
tagadta, hogy a Gestapo kihallgatásai során terhelő vallomást tett volna
Rommelre. Mindig azt válaszolta, hogy „Hofacker visszavonta a ránézve terhelő
vallomását” Speidel 1945-ben erről így írt: „A kihallgatások sorozata azzal ért
véget, hogy több órán keresztül szembesítettek a már halálra ítélt,
megbilincselt dr. von Hofacker alezredessel… Magabiztosan állt velem szemben.
Miután elé tárták korábbi vallomásait a merényletről a következő szavakkal
vonta vissza állítását, hogy nekem is tudomásom volt a bűntényről: bizonyára
összezavarodtak az emlékeim.”
Rommelt Hitler
Berlinbe rendeli …
A Führer a becsületbírósági
döntés alapján határozta el, hogy a tábornagyot Berlinbe rendeli „az ügyek
végleges tisztázása érdekében.” Rommel azzal a magyarázattal utasította el
Hitler meghívását, „hogy egészségi állapota még nem enged meg egy ilyen
utazást.” Hitler számára az elutasítás „a bűnösség döntő bizonyítéka.” Olaj
lehetett a tűzre, hogy Rommel házát eközben a Gestapo emberei álladóan figyelték,
akik rendszeresen beszámoltak Rommel állapotáról.
Megszólal a tábornagy
telefonja
Néhány nappal később - 1944.
október13-án - a Véderő Parancsnokság arról értesítette Rommelt, hogy Burgdorf
és Maisel tábornokok másnap felkeresik …
A halál gyorsan
érkezik …
Rommel megdöbbent, amikor a két
tábornok „minden terhelő adatot” elébe tett. A tábornagy most mérte fel igazán
„miről is van szó.” Megértette, „hogy sokkal könnyebb őt árulónak bélyegezni,
mint katonai kudarcát bizonyítani.” Rommel szerint a Hitler elleni merénylet, „bizonyos
tábornokok összeesküvése Burgdorftól tehát először azt kérdezte, hogy a Führer
tud-e erről. A tábornok válaszából világossá vált előtte, hogy Hitlert is
megtévesztették, és hogy már nincs kiút. Feleségének, Luciének azt mondta, hogy
biztos benne, hogy soha nem állítják bíróság elé, hanem előbb eltávolítják.”
Rommel keserű választás elé
került „vagy megöli magát, vagy megölik. Az előbbi mellett döntött. Burgdorf
elmondta neki, mi Hitler elképzelése erre az esetre. A becsületét megőrizheti,
és nem mocskolják be alaptalan vádakkal. Hitler arról is biztosította, hogy
állami temetésben részesül és emlékművet állítanak a tiszteletére, amely Führer
és a birodalom érdekében kifejtett tevékenységére fog emlékeztetni.”
Rommel választásának mégis volt
értelme: feleségét és fiát megmentette az üldözéstől és a család
megbüntetésétől.
Felesége Lucie Rommel erről a
drámai helyzetről így írt: „Kérdésemre, hogy mi történt azt válaszolta, mint
aki nincs is magánál: egy negyedóra múlva meghalok. A Führer választás elé
állított, hogy vagy megmérgezem magam, vagy népbíróság elé kell állnom. A
miértre Rommel azt válaszolta, hogy a július 20-i merényletben való
részvétellel vádolják. Stülpnagel gyalogsági tábornok, Speidel altábornagy és
Hofacker alezredes terhelő vallomásokat tettek. Másrészt Goerdeler
főpolgármester listáján a birodalmi kancellári poszt várományosaként
szerepelt.”
Rommel elbúcsúzott tizenöt éves
fiától és segédtisztjétől. „Egyenruhában, marsallbottal a kezében hagyta el a házat.
Kikísértük az autóig - írta később fia - ahol a tábornokok Heil Hitler-rel
köszöntötték. Apám szállt be elsőként és a hátsó ülésen foglalt helyt. Az autó
aztán Blaubeuren felé hajtott el …”
A vég …
Erről egy Doose nevű SS katona
számolt be, aki az autót vezette. Ahogy elhagyták Herlingent, Rommel lakóhelyét
és a város határába értek Burgdorf tábornok megállásra szólította fel Doosét. „Maisel
tábornokkal kiszálltunk és egy darabon előrementünk az úton. Kis idő múlva -
úgy öt-tíz perc elteltével - Burgdorf visszahívott bennünket az autóhoz.
Láttam, hogy Rommel ott ül hátul, láthatóan eszméletlen, magába roskadva,
zokogva haldoklik, nem hörög, nem nyög, hanem zokog. A sapkája leesett. Felegyenesítettem
a tábornokot és visszatettem a sapkát a fejére. A két világháború
rettenthetetlen csapatvezetője.
Szétharapta a méregkapszulát,
amelyet Keitel küldött neki. Aztán csend lett a kis opel hátsó ülésén. Erwin
Rommel tábornagy meghalt.”
és, ami utána
következett:
A két váratlanul érkezett
tábornok az ulmi kórházba szállította Rommel holttestét. Ott a kórház egyik
katonaorvosának azt mondták, hogy Rommel szívrohamot kapott. A sikertelen
újraélesztés után egy ss katona bizalmas beszélgetésre kérte az ügyeletes
orvost. Az orvos azonban nem volt hajlandó kiállítani az elhunyt halotti
bizonyítványát, azzal a diagnózissal, amit kértek tőle. „Szívroham egy nyugaton
elszenvedett szolgálati baleset következményeként.” Végül valaki más, mégiscsak
kiállította a halotti bizonyítványt, megtoldva azzal, hogy a holttestet el kell
hamvasztani.
Ezt követően értesítették Rommel
feleségét, hogy férje útközben váratlanul rosszul lett és vélhetően egy embóliát
követően kórházba szállították. Ám minden orvosi segítséggel elkéstek. Az ulmi
városparancsnokságról Burgdorfék tájékoztatták Keitelt a végrehajtás tényéről.
Hitler csak később értesült a
fejleményekről. Röviden arról tájékoztatták, hogy Rommel a nyugati hadjárat
alatt történt autóbaleset következtében meghalt. Hitler reakciója állítólag ez
volt: „Megint valaki a régiek közül …”
A temetés …
Hitler megtartotta ígéretét, hogy
megóvja Rommel tekintélyét. A kiadott napiparancsban is az állt, hogy azoknak a
súlyos sérüléseknek a következtében halt meg, amelyeket a B. hadseregcsoport
parancsnokaként egy autóbalesetben szerzett …” A hadsereg büszkeséggel és gyásszal ereszti le nagy
katonája előtt a birodalmi hadilobogót.”
A gyászszertartás idejére
mozgósították az Ulm könyéki csapatokat. Négy díszszázad vonult fel a városháza
elé. A katonazenekar megállás nélkül gyászindulókat játszott. Egy hatalmas
horogkeresztes zászlóval borították le a tábornagy koporsóját. Arra helyezték
rohamsisakját, és marsallbotját, tábornokok álltak díszőrséget. A koporsó előtt
díszpárnán voltak a kitüntetései: „elsőként a Pour le mérite, és a Vaskereszt
lovagkeresztje tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal. Amikor a tábornagy
hozzátartozói a csarnokba lépek felcsendült a gyászinduló Wágner Istenek
alkonya c. operájából.
A gyászbeszédet - amelyet
Goebbels Propaganda minisztériuma állított össze - „A Führer nevében” Rundstedt
tábornagy mondta el.
Rommelné és fia: Manfred Rommel
erős lélekkel végigcsinálták a hazug szertartást. Már napokkal korábban
kosárszámra kapták a részvéttáviratokat. „Ezek között volt Goebbelsnek és a feleségének
mélyrészvétét kifejező üzenete …..”
Források:
Ralf Georg Reuth:
Rommel
Egy legenda vége
Európa Kiadó Bp. 2007
David Fraser
Rommel 2. kötet
Victoria Kft. Bp.1995
Goebbels
Napló
Dunakönyv Kiadó 1994
Szövegmagyarázatok:
1. Erwin Rommel (1891-1944) hivatásos katona. Részt
vett az első világháborúban. Majd az olaszországi fronton szerzett érdemei
elismeréseként a „Pour le Mérite” legnagyobb katonai kitüntetés birtokosa.
A két háború között katonai iskolákon oktatott. Hitler
hatalomra jutása után a testőrség parancsnoka volt.
A második világháború elején 1940-ben egy tankhadosztály
élén részt vett a franciaországi harcokban. Ezt követően Hitler az „Afrika
Korps” élére vezényelte. A sivatagi harcokban, különösen annak elején győzelemhez
segítette csapatait. Az angol ellenfél, méltán nevezte őt „Sivatagi Rókának.”
Az angolok - az olasz erők nem kellő harci morálja, az utánpótlás hiányosságai
miatt – 1942. őszén El-Alameinnél megverték hadseregét.
A háború vége felé az „Atlanti Fal” megerősítése volt
a feladata. A szövetséges erők inváziója (1944. június) idején a B. hadseregcsoport
parancsnoka volt. 1944. őszén belátta, hogy a háborút katonailag nem lehet megnyerni.
Politikai változásokra lenne szükség. Az összeesküvők ezért számítottak
együttműködésére.
2. Hans Speidel (1897-1984), történész, hivatásos
katona a Werhmacht altábornagya. 1944.-ben a B. hadseregcsoport vezérkari
főnöke. A második világháború után a NATO katonai vezetője is volt.
3. Claus von Stauffenberg (1907-1944). A második
világháborúban részt vett a lengyel, a francia hadműveletekben, majd
Észak-Afrikában szolgált, ahol súlyosan megsebesült. A Hitler elleni merénylet
idején - 1944. július 20-án ő vitte táskájában a bombát a Führer
főhadiszállására.
4. Auguszt Gneisenau (1760-1831) a napóleoni idők
porosz tábornoka. A német nemzeti szocializmus alatt egy német csatahajót
neveztek el róla.
5. Franciaország legyőzése után a németek által
megszállt Párizs katonai parancsnoka Joachim von Stülpnagel tábornok volt, akit
a Hitler elleni összeesküvés - Walkür-hadművelet - szellemi irányítójának
tartottak.
6. Caesar von Hofacker alezredes azt állította, hogy
1944. július 9-én megnyerte Rommelt az ellenállás számára.
7. Joseph Goebbels (1897-1945) újságíró, majd
hivatalnok. Közvetlenül az első világháború után még szimpatizált a
bolsevizmussal. Később a náci párt balszárnyához tartozott, majd csatlakozott
Hitlerhez. 1929-től a párt (NSDAP) propagandájának irányítója. Hitler hatalomra
jutásakor (1933. január) propaganda miniszter lett.
A német sajtó, rádió az ő irányítása alatt ált. A
háború vége felé a „totális mozgósítás” biztosaként tevékenykedett. Kiváló
szónok, aki a már romhalmazzá bombázott Berlinben még képes volt nyilvánosan
szónokolni.
Goebbels és felesége - miután a führer-bunkerben
méreginjekcióval megölték hét gyermeküket - 1945. május 1-jén véget vetettek
életüknek.
8. Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák ügyvéd,
1938-tól a bécsi biztonsági rendőrség vezetője volt.
Heydrich meggyilkolását követően ő vette át a német
Biztonsági Rendőrség, majd a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányítását. A
nürnbergi perben 1946-ban halálra ítélték, majd kivégezték.
9. Martin Bormann (1900-1945). A Nemzetiszocialista
Német Munkáspárt (NSDAP) pártkancelláriájának vezetője. Hitler feltétlen híve.
Rudolf Hess - Hitler helyettesének - 1941. májusában történt Angliába való
távozása után Hess funkcióját Bormann vette át. Hitler haláláig a „bunker
lakója” Hitler és Éva Braun elégetésének még szemtanúja volt 1945. május 1-én -
több társával - elhagyta a bunkert. A bizonyítékok szerint 1945. május 2-án egy
átharapott ciánkapsulával megmérgezte magát.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
Kelt, 2009. március
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!