2012. április 19., csütörtök

Szellemi élet Pécsett a húszas évek közepén


Várkonyi Nándor1 1922-ben huszonhat éves korában költözött Pécsre. Félévszázadig élt a városban, mint könyvtáros, egyetemi magántanár, folyóirat-szerkesztő szenvedélyes kultúrtörténész. Az Egyetemi Könyvtárban 1924-1956 között dolgozott. Önéletrajzi munkájában, melyet „Pergő évek” címmel jelentettek meg a hetvenes évek végén, Pécsre érkezésének első benyomásait is megörökítette.
Érdemes emlékeit a korabeli történések pontos visszaidézése okán is szó szerint idézni.


„Város”

Ismeretes, hogy az első nagyháború végén a szerbek megszállták Baranya déli felét. 1922-ben vonultak ki a mai határig, augusztus 22-én vonultak be Horthyék, azaz Pécs nyolc esztendeig hadiállapotban élt, nem fejlődhetett. Amikor én bevonultam, a város a háború előtt, a századforduló táján kialakult képet mutatta, s ez nem volt pompázatos. Fekvése azonban gyönyörű, vidéki városaink között bizonyosan legszebb, s leghatásosabb, ha dél felől nézi panorámáját az ember.
Minden alkalommal múlhatatlanul ismételt közhely Szolimán szultán szava, ki Szigetvára felé igyekezvén, a déli dombokról pillantotta meg a Mecsek kitárult ölében nyújtózó várost, és így kiáltott fel: „Ez a földi paradicsom!” E ritka szép tájképet csak a legutóbbi években sikerült egyetlen jól irányzott csapással agyonütni: a Misina tetejébe dugott ormótlan pipaszurkálóval.

A 20-as évek Pécsét Kolozsvári Grandpierre Emil, az egyetem akkori hallgatója halott városnak nevezi, s ez arról tanuskodik, hogy a környezet hatása a környezett személytől is függ. Kitűnő írónk unatkozott, nem csoda, mert Kolozsvárról érkezett, némi kerülővel Brüsszelen át, s magam is tapasztaltam, hogy a kincses város levegője pezsdítően hat a vérkeringésre, szinte cigányosan élénkké, impresszívvé, hogy ne mondjam dinamikussá teszi, aki beszívja. Míg Pécsett a tél is enyhe, és az őszi sirokkó bágyaszt. Azon felül Kolozsvár századokon át főváros volt és ezt a szerepet beidegzetten játszotta az impériumváltozásig s a visszacsatolás rövid ideje alatt; lakosai a hatalom hordozóitól a hírlapok újdondászáig, közéleti tényezőknek érezték magukat, viselkedésüket, gyakori konfliktusaikat történeti jelentőségűnek.
Így esett meg, hogy ha két ellenfél kibékült, demonstrálta is, és ilyenkor szárnyasan szállt a hír: Láttad? X. és Y. karonfogva sétált a főtéren! Elült a rút viszály! Ezzel szemben Pécs életét az idők elejétől fogva a statika jellemezte.
Ekkoriban a közélet vezetése négy hatalmi körzet között oszlott meg: a vármegye, a város, a magas klérus és (1923-tól) az egyetem között; az elsőt az alispán és a főispán reprezentálta, a másodikat a polgármester, a rendőrkapitány, a takarékpénztár igazgatója és az országgyűlési képviselő, a harmadikat a püspök és a főbb egyházi funkcionáriusok, a negyediket a mindenkori rektor és a három dékán.
Összeműködésük, mint mondám, szigorú statikán alapult. Midőn a Behlen-féle konszolidáció és a búzakonjunktúra idején Klebesberg kultuszminiszter lett, megindította nagyszabású programját, s Pécsett kívánt képviselő lenni. A város urai azonban elhárították: nem szavatolhatják megválasztását. Ugyanis a képviselőséget, a hatalmi statika alapján a volt főkapitánynak osztották ki.
A miniszter begerjedt, átpártolt Szegedre, felépítette a Szent Márk teret, a nagytemplomot és az egyetemi várost.

Hasonlóképp a debreceni egyetemet, a lillafüredi mesepalotát, a tihanyi „csiborpatkoló” intézetet és a többi kultúrintézményt. A pécsi egyetemnek morzsa sem jutott, szűkös kuckókba relegálva működött. Közben kitört a chicagói krach, a búza ára harminc pengőről öt pengőre huppant, Pécs megmaradt a szilárd statika állapotában.
De másfelől épp a statikában rejlett az ereje. 2500 éve volt egyfolytában város, műveltsége mélyre nyúló hajszálerekből szívta nedveit. Most nem áshatok a gyökerekig. Noha a török csak 1684-ben takarodott ki, mégis amikor ide jöttem az az érzésem támadt, itt minden igen régi, s ugyanakkor minden hagyomány eleven. Hogy csupán a tegnapig nézzek vissza: 1774-ben alapítja Klimó püspök az első nyilvános könyvtárat honunkban, gyűjteménye ma műemlék, egyben bő forrás anyaga kutatóknak, fél százada pedig egyetemi könyvtárként funkcionál.
Egykori őre, Koller József hagyatékából a 30-as években egész sorozat becses, ismeretlen adalékot publikált Fitz József igazgató, többek közt a mohácsi ütközetről szólót (e szerint a Pécs kifosztására küldött csapat visszaérkezése döntötte el a csata sorsát: hátba támadta a magyarokat). A gimnáziumban tanított Pray György (a Halotti Beszéd fölfedezője), Faludi Ferenc, Virág Benedek, a tankerületi főigazgatóságon dolgozott Dayka Gábor, Kónyi János, a derék strázsamester istállólámpa világánál irogatta elmélkedő költeményeit, fordítgatta kedvelt francia és német szerzőit. 1815-ben állandó színház létesítését sürgeti, de lelkes hangú kérvényét a helytartótanács elutasítja; 1818 óta évről évre szakadatlan sorban működnek a magyar és német színtársulatok.
Az 1820-as évekről írja Déryné: „Pécs kedvelt hely volt a magyar színészek számára, mert műértő közönsége szívesen látogatta az előadásokat. Operákat is gyakrabban lehetett adni, mert a püspöki zenekar tagjaiban képzett zenészeket találtak.” A színügyet egyaránt s hathatósan pártolta a Nemzeti és a Polgári Casino. A színtársulat ma újból játszik operákat, balettkara világhírű, több jeles szerző itt tartja ősbemutatóit. Liszt Ferenc annak idején a Hattyúban zongorázott, az előadóterem ma is erre a célra szolgál, Liszt zongoráját Csekey professzor megtalálta, azóta múzeumban őrzik. Pécs volt az első magyar város, amely muzsikusnak emlékművet emelt, Amtmann fuvolaművésznek; meglepődve szemléltem az oszlopot a sétatéren: végre egy szerencsés flótás!
Régóta működött a Hárfa Dal - és Zeneegyesület s a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete, Kodály és Bartók szívesen frekventálta a várost. A nagyhírű, „királydíjas” Pécsi Dalárda ötven évvel ezelőtt legalább ötvenesztendős volt; Dulánszky püspök külön iskolát és internátust építtetett a gregorián ének tanítására. 1926-ban megalakult a Képzőművészek és Műbarátok Társasága. Mindehhez járult az egyetem, sokirányú szellemi-tudományos tevékenységével. Már az 1923/24. tanévben kétezer hallgatója volt, nem valószínű, hogy ez a sok fiatal fiú-leány mind unatkozott. Hiányzott azonban az irodalmi fórum, ezt Lovász Pál teremtette meg 1931-ben, addig az irodalmi élet a két napilap tárcarovatába és vasárnapi számaiba szorult.
Saját külön kedvencem a Mecsek Egyesület volt, nem annyira azért, mert befásította a hegyoldalt, példásan gondozta a kirándulóutakat, forrásokat, s széles körben megkedveltette a természetjárást, hanem inkább, mert megalakulása, 1891 óta kiadott évkönyveiben feltárta leendő birodalmam titkait és örömeit. Pécsre jövet ez a sorozat volt legelső olvasmányom.

A városnak ebben az időben 47 ezer lakosa volt, nyolc kávéháza és sörözője (ami ugyanaz), azaz olyan intézmény, ahol egy csésze fekete vagy egy-két pohár sör áráért fél napig elülhetett az ember (de akár naphosszat is), olvashatta a bel- és külföldi hír- és képeslapokat, intézhette levelezését, tárgyalhatott ügyfeleivel, randevúzhatott szíve hölgyével, összeült barátaival a „foglalt” törzsasztal páholyában, klubéletet élhetett, a főúr korlátlan hitelt nyújtott elsejéig, szükségképpen apróbb kölcsönöket folyósított. A lakosság ma 160 ezer felé jár, kávéháza egy van, eszpresszója több, de ez egészen más fajta intézmény, mint neve is mutatja: expressz, azaz gyors (nem csupán a kávéfőzést illetően), és ki üldögélhet ma fél napig tétlenül? Ugyancsak az időben volt hét nagy könyvesboltja (a zugárudákat nem számítva), ahol nemcsak árultak idegen nyelvű könyveket, hanem bármely külföldi kiadványt megrendelhetett, és postafordultával megkapott az ember. A legnagyobb könyvkereskedő, Blancz havi számlát nyitott részemre: ideiglenes napidíjas voltam, hópénzem 60 pengő.

Egy dolog azonban itt is bántott, mint minden régi városunkban: a „történelmi esztétika” hiánya. Noha elégtelenül képzett a komoly gyakorlat híján maradt régész voltam, érzékem nem csorbult, s tudtam, mire gondolok. Azt a keveset, amit „nemzeti nagylétünk” gyönyörű alkotásaiból a tatár-török-német dúlás nem pusztított el, a kuruc-labanc háborúk megkíméltek, s a XIX. század ádáz „városszépítő” dühe sem rombolt le, ugyane század gondosan átépítette, elfalazta, bevakolta, „modernizálta”. S minthogy saját stílusteremtő ízlése nem volt, általában csúnya városképeket alakított ki. Egyetlen vívmánya a boulevard, azaz körút, melynek „eklektikus”, többnyire álreneszánsz vagy éppen szecessziós homlokzatai, túltengő rizalitjai egészségtelen, komforttalan, poloskás bérlakásokat rejtettek. Igen, a történelmi esztétika hiánya: a második háború előtti Budavárra, melynek romjaiból a hozzáértő helyreállítás oly szépségeket és kulturális kincseket hozott napfényre máris, hogy gyönyörködve s ünnepi érzéssel zarándokolhatunk utcáin és föld alól kibontott palotái labirintusában.
Némi túlzással mondhatni, hogy az elfajult várossszépítés csak azt nem tüntette fel, amin technikai okokból változtatni nem lehetett. Például az agyonretusált pécsi Dóm terét, melynek kiképzése - szegényes honi viszonylatban - a salzburgi és a velencei párdarabja. (S szegedi „Szent Márk tér” nyílt utánzat). De már a Széchenyi téri török templomnál csak a mekkai Kába irányába néző mihrab miatt aszimetrikus térbe helyezésből lehetett tudni, hogy dzsámi volt eredetileg. Észak falát is helyreállíthatták volna a két kupolás előcsarnokkal együtt, mert a hozzáépített idomtalan torony lebontásakor megtalálták s a kapu lábazatát; ehelyett az egész falat lebontották, s egy még idomtalanabb, lehetetlen hombárszerűséggel vették körül, szemünk láttára. Jakovali Hasszán minaretes dzsámija megmenekült, csupán falak közé szorították, és hozzáférhetetlenné tették.
 A régi, szép, újklasszikus stílusban épített városházát azzá a szecessziós, idétlen malterszörnyetegség nyomorították, amely most csúfítja a különben csinos városközpontot (új idegenforgalmi nevén centrumot). Lerombolták az impozáns városkapukat, mert „akadályozták a közlekedést”, nemkülönben számos műemlék-becsű építményt, melyek a török kiverésekor még álltak. A török utáni időkben jó arányérzékkel, dekoratív ízléssel épült házsorokat is sikerült elékteleníteni sárga, szürke vakolással, üzleti faportálékkal, ronda címtáblákkal, görredőnyökkel. Már a két háború közt történtek csinosító munkálatok, de pénz híján kevés (Széchenyi és Sétatér, Balokány), s eltűntek a macskafejes, középen mélyesztett utcák, melyeken a záporok áradata zúdult alá, s leöblögette a nyáridőben erősen kanális illatú várost.
A háború után elrendelt üdvös munkálatok eltakarították a leginkább szemet szúró csúfságokat, s a szakadatlan, szakértő restaurálás nyomán utcasoraink kezdik visszakapni eredeti képüket. De, hogy még mindig mennyi történelmi és esztétikai érték tárható fel, mutatja a Barbakán kiszabadítása viskóragasztékai közül, ahol végre Janus Pannonius rég várt szobra is illő helyet kaphatott. S ha majd a tatárjárás után épült várfalakról lehántják a rájuk rakódott s koszlásnak indult házburkot, akkor a város olyan szépséggel gazdagodik, mely méltó lesz 2500 éves múltjához.
(Állítani merem, hogy Pécsett a gall kelták alapították, s nevezték el Sopianaenak: i.e. 500 körül foglalták el a jakab-hegyi illír földvárat, de a Misina tövében telepedtek le, s építették első fa- és kőházaikat. Nem lehetetlen, hogy az első pincéket is, melyek katakomba-labirintusa ma az egész várost aláaknázza).

Az Egyetemi Könyvtár története

Előzmények

„Nem lepett meg, hogy hivatalomat, a könyvtárat igen szép épületben találtam, kívülről már ismertem: 1830-ban emelték, a század elejének klasszicista stílusában, mint a Nemzeti Múzeumot s megannyi egykorú középületünket. De meglepett, hogy a bejárat kőlépcsőjébe arasznyi mélyedést koptattak a látogatók. Igaz, hogy az egész házat puha homokkőből, robotmunkával rakatta Szepesy Ignác püspök, s száz esztendeje szolgált már, ez a kitaposott, gödrös küszöb sokatmondó volt mégis és tiszteletre gerjesztett. Odabent tiszteletem gyönyörködéssel párosult. Klimó György gyűjteményét, 35 ezer kötetet, Szepesy hozatta át a püspöki rezidencia középkori saroktornyából, s szép barokk-mívű keretbe foglalta. Az állványok tetejét ókori filozófusok s más tudósok, írók, egyháznagyok, szentek mellszobrai díszítik (a magyarok közül Pázmány Péter, Barkóczy Ferenc, Rudnay Sándor), javarészt Bartalits Mihály pécsi szobrász faragványai. Legszebb az „aranyterem”, csupa barna, borjúbőrbe kötött, dúsan aranyozott fóliáns, a másik teremben fehér pergamentbe vagy fehér préselt disznóbőrbe kötött könyvek. Középütt, a harmadik teremben a Klimó elődei és utódai által gyűjtött anyag kapott helyet; ez volt az olvasóterem is 1774-től 1933-ig: kereken 160 éven át. De az én dolgom, hogy a könyvtár történetéről, kincseiről: kódexeiről, ősnyomtatványairól stb., beszámoljak, csupán első benyomásaimat közlöm. Elég annyi, hogy ma már az egész berendezés, könyvestül-mindenestül, műemlék: egyetlen kötetet se szabad helyéről elmozdítani.

Az intézményt 1923-ban engedte át a püspök az egyetemnek könyvtár céljaira. Mint ilyen, embrionális állapotban leledzett, amikor odajöttem. A földszint jobb szárnyán levő termeket a Dóm kőtára foglalta el, a bal szárnyon lakott a püspöki gyűjtemény addigi őre, a többi négy helységben a könyvtár tisztviselői és altisztjei munkálkodtak. Az emeleten olvasó, az olvasóterem terjedelmes asztalai mellett írástudók sűrű raja körmölt, ők dolgozták fel a könyvtár új szerzeményeit. Ideiglenesen fölfogadott munkaerők voltak, s valóban, nem kívántak tőlük többet, mint hogy írni-olvasni tudjanak, megállapítsák a könyvek rétnagyságát, oldalszámát s az impresszum egyéb adatait, és mindezt sorszám szerint papírra róják. Primitív szükségmegoldás volt, de célravezető, mert a könyvtárat minél előbb használható állapotba kellett hozni. Mi, tisztviselők sem voltunk szakképzett könyvtárosok (ilyesmi akkor még nem létezett); kaptunk egy könyvfelvételi szabályzatot, ennek alapján az írástudók körmölvényeit kartonlapokra gépeltük, ezekből betűrendes katalógust állítottunk össze, az emeleti folyosókon és egy kisebb helyiségben tárolt könyveket sorszám szerint rendbe raktuk, végül - midőn a rendezetlen anyag kifogyott kezünk alól - könyv alakú katalógusokat készítettünk több példányban, olvasótermi használatra.
Közben apránként fölszabadultak a földszinti helyiségek, megindítottuk a könyvkölcsönzést. Már nem emlékszem, mennyi időbe telt mindez, de végül is a könyvtár magzatállapotból csecsemővé serdült. Tarka anyag kerekedett össze, óriási antikvárium, de ez kellett nekem. Megkaptuk a városi könyvtár állományát, benne Mátyás Flórián (1818-1904) a pécsi külön tudós orientális gyűjteményét, hindu, perzsa, héber, egyiptomi forrásműveket, eredetiben és fordításokban, indogermán nyelvészeti kiadványokat, ókortörténeti munkákat. Fejest ugrottam bele, kis híján elkezdtem szanszkritül tanulni, de visszatartott sokféle más kínálkozó és megtudni való. Ez okból csak futólag néztem át tudósunk nyelvészeti dolgozatait; ugyanis már az 50-es években hevesen kikelt a „finnesítési törekvések” ellen, lándzsát tört a magyar nyelv „árja” eredete mellett, s az ó- és újperzsa, párszi, szanszkrit, sőt a babiloni és egyiptomi nyelvekkel rokonította. Különös, hogy ez a délibábos nyelvészkedés mily szívós életű, ma is művelik s nemcsak honunkban: Palulagyai Ede, a Buenos Aires-i egyetem magyar professzora hírdette a magyar nyelv és műveltség sumér eredetét; Új-Zélandban is vannak hívei, folytatják művét, társaságot alapítottak is vannak hívei, folytatják művét, társaságot alapítottak, s róla nevezték el. Mind a professzor, mind a társaság kiadványait megkaptam, irataim temetőjében pihennek. Az elmélet mai alaptétele tudtommal ez: az ősmagyarok iráni közvetítéssel vették át a sumér nyelvet (és kultúrát), s adták tovább a finnugor népeknek, amikor még kapcsolatban álltak egymással. Eszerint nyelvünk és műveltségünk fölvett. (Annyi tény, hogy a sumér nyelv szintén ragozó, s rokontalan a közel-keleti nyelvek körében.) Más: egy Quitóban élő hazánkfia a maya és a magyar nyelv és műveltség közös eredetét hirdeti, szerinte ez volt a világ legrégibb magas műveltsége; az ecuadori őserdőben egy indián törzsre bukkant, amellyel magyarul meg tudta értetni magát (mint Zajti papa Észak-Indiában). Cikkeit nagy visszhangot vertek, ezeket megküldte, levelekben is közölte eredményeit, s társmunkára szólított fel; kénytelen voltam hallgatásba burkolózni. Ha már benne vagyok, hadd említsem: az USA-ban többen az etruszk és magyar nyelv rokonságát bizonyítják, „Fáklya” című lapjuk több száma eljutott hozzám. Egyébként e rokonításnak szintén van előzménye: Jules Martha francia filológus, a párizsi Fakulté des Lettres tanára „La langue étrusque” (1913) című könyvében bizonyítani kívánta, hogy az etruszk a finnugor nyelvcsládba tartozik. - Mint könyvtáros a két háború közt sokfelé leveleztem e tömör kis glóbuszon, kapcsolataim nagy része megszakadt, viszont újabbak támadtak; a fentiek ezek melléktermékei, hogy úgy mondjam.

Nem tudom, quis. quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo,quando gyűjtötte össze az egyetemi könyvtár kezdeti állományát, de változatossága ellen panasz nem lehetett. Ott volt (és van) Ambrozovics Dezső ügyvéd, író, műfordító, zenei, színi és művészeti kritikus, lapszerkesztő, társulati titkár stb. hagyatéka, melyből kitűnt, hogy a felsoroltakon kívül erősen érdekelte a spiritizmus és általában az okkult jelenségek világa is. Az ő némileg avult és vegyes gyűjteményéből indulva hatoltam tovább ezen az ingoványos talajon, a teozófia, antropozófia, teurgia, természetmágia, asztrológia,alkímia terjedelmes irodalmain át a mai parapszichofizikáig, s közben megszervezve a legfontosabb, alapvető forrásmunkákat és ami újat lehetett, végül neki fohászkodtam és papírra vetettem az okkultizmus történetét, „Varázstudomány” címmel, 1958-ban, másfél ezer gépelt lapon.”

Gyűjtemények

„Nem kellett varázsvessző, hogy sajátságos gyűjteményekre bukkanjak e sokrétű, ám egyenlőre rendezetlen könyvseregletben. Minduntalan szemembe ötlöttek silány kéregpapírba (magyarul papundeklibe) kötött, elnyűtt, piszkosra olvasott könyvek. Több százat átböngésztem: kiderült, hogy a krsznojarszki hadifogolytábor könyvtára bújt meg polcainkon, magyar és nem nyelvű művek, javarészt regények, de tudományos tárgyú, népszerűsítő munkák is, igen vegyes keverékben. A magyar fiuk ott a Jeniszej partján, összefogtak, Vlagyivosztokban hajót szereztek és hazamentették kincseiket, ki tudja hány tengeren át. A könyveket a Nemzetközi Vöröskereszt juttatta el hozzájuk, s a kölcsönzési szabályokból, bélyegzőkből, bejegyzésekből eleven s szinte megható kép rajzolódott ki a drótsövény mögé zárt, sok ezer fogoly szellemi életéről, mohó tudásvágyáról, önképzéséről.
Összeírtam minden használható adatot, s gondoltam, földolgozom ezt a különös forrásanyagot, de sajnos halogattam a munkát, mígnem a második világháború elemésztette jegyzeteimet. Hogy ez a hányatott múltú könyvtár milyen úton lelt végső kikötőre Pécsett, bizony már nem tudom.
Sok tervem, készülődésem maradt jámbor szándék, de kedvenc rögeszmémet haladéktalanul végrehajtottam: fölhajtottam minden sajtóterméket, mely választott pátriámra, a Dunántúlra vonatkozott. Legjobban szerettem a reformkorból származó munkákat, az volt a nagy magyar hajnal, az egész nemzet magára eszmélése, nemcsak az íróké. Könyvet írni bármiről, honépítő cselekedet volt és minden szerző úttörő. Tiszta örömmel, vidám élvezettel csaptam le az olyan művekre, mint „A szenvedelmes dinnyész” vagy „Az okszerű faizás” A Bakonyt például Rómer Flóris könyve alapján vettem birtokomba, ez volt a legrégibb, 1860-ban jelent meg, de még egészen a reformkor szellemében fogant. Régészet, és művészettörténet volt a szakmája, de mindenhez értett, ami kellett: a geológiához, ásvány-, állat- és növénytanhoz. Vezető eszméje a honművelés, kötelességeikre figyelmeztette a társadalmi osztályokat, ha mulasztást látott; megrótta „arisztokrata hölgyeinket”: mily sok szépet és jót tehetnének, ám ehelyett „a kéjelgésnek szentelik idejüket”, amin szórakozást értett a derék férfiú. Fokossal, geológuskalapáccsal, növénygyűjtő szelencével járta a Bakonyt. Egy alkalommal, mikor kövületeket kalapált ki a sziklából, kanászok vették körül, s gyanakodva kérdezték: - Tán marhákat keres az úr? - Hátát a sziklának vetette, megmarkolta fokosát, és így felelt: - Miért keresnék? Látok egyet!”

Fejlesztések

A könyvtár természetesen nem sokáig maradt ily antikváriumi állapotban, megindult rendszeres fejlesztése, de csatlakoztam abbeli reményemben, hogy a fejlesztésbe korlátlanul beiktathatom egyéni aspirációimat.
Az ügyvitelre professzorokból álló könyvtári bizottság felügyelt, rendszeresen ülésezett, s szabályozta a gyarapítást, vagyis a rendeléseket, kivált a külföldi kiadványokat illetően. De szerencsére közkönyvtár is voltunk, s tekintettel a szélesebb olvasóközönség igényeire, a hazai és jelesebb külföldi szépirodalmi, történeti, művészettörténeti stb. munkák, valamint folyóiratok beszerzése dolgában az igazgató szabadkezet kapott. Ezt az anyagot meg is hozattuk rendszeresen, begyűjtésnek csupán a költségvetés szabott határt.
A munkafelosztás úgy alakult, hogy minden könyv és folyóirat átment a kezemen, s persze nem anélkül, hogy bele ne néztem volna. Itt aztán jó hasznát láttam gyorsolvasó gyakorlatomnak és gépiesen működő memóriámnak. Ehhez járult az a jelenség, melyet minden könyvtáros ismer, és lokális emlékezésnek nevez, azaz a könyvvel együtt megjegyzi, hol van elhelyezve. Ez kivált a raktárosok tudománya, s volt alkalmam elsajátítani: midőn Fitz József igazgató a könyvtárat átszervezte, én „állítottam fel” az egész újrakatalogizálandó anyagot. Hasznos tudomány, gyakorta fölöslegesé teszi a katalógust; megesett, hogy nem jutott eszembe valamely könyv szerzőjének a neve, de tudtam a helyét a raktárban, s érte mentem. Egy szó, mint száz megotthonosodtam, a százezernyi kötet birodalmában.”

Családi könyvtárak rendezése

„Múlván az idő, mint honpolgár is elfoglaltam helyemet a társadalomban; megházasodtam, gyerekeim születtek, javadalmam azonban - ellentétben szépen hangzó nevével - fikarcnyit sem javult, nézni kellett, miből éljünk. (Feleségem a könyvolvasó emberfajtából való, nem profi, mint én, belső szükségből olvas, viszont válogathat, meg is tette, és teszi, igen eleven és biztos kritikai érzékkel; mindig rábíztam magam ítéletére, és sok hasznát láttam, amikor feltorlódott a munkám; plagizáltam a véleményét; hadd leplezzem le ezt a „műhelytitkot”). Számos mellékkeresetem közül ideillik több könyvtár rendezése és katalogizálása. Révayék családi könyv- és levéltárának rendezését már említettem, azt még nemes kedvtelésből és dilettáns módon végeztük Révay Józsival Tajnán, anno 1919-ben.


Az Irgalmas Rend Könyvtára

„Pécsett először az irgalmas rend bízott meg könyvtára rendbe szedésével. A XVIII. század elején telepedtek le, s 1727-re már felépült kórházuk és gyógyszertáruk, de könyvtárukat - a gyűjteményből ítélve - a század második felében kezdték rendszeresen fejleszteni.
A gyógyászati irodalom terén a felvilágosodás százada derekas munkát végzett, az orvostani, pharmaceutikai, vegyészeti, fizikai stb. munkák hosszú sora látott napvilágot Európa-szerte, s a szerzők, a haladásra büszkén, rendszerint történeti visszapillantással vezették be műveiket. Ez utóbbiak érdekeltek leginkább, mert sok olyan ó- és középkori adalékot jegyeztek fel, melyek azóta feledésbe mentek. Olyannyira, hogy magam is vadászni kezdtem rájuk, annál inkább, mert az antikváriumok fillérekért vesztegették őket. Példaképpen leemelem a polcról Johann Christian Wiegleb kétkötetes munkáját (tulajdonképp két régebbi latin műből kompilálta és bővítette); „Geschichte des Wachshums und der Erfindungen in der Chemia” (1792): az első kötet az ó és középkori kémiáról szól, s a 16. lapon a következő szöveget találom: „Általában azt hiszik, hogy Arisztophanész említette a gyújtólencsét. De ha azok a költemények, amelyeket Orpheusznak tulajdonítanak, csakugyan az övéi, akkor tisztán kiviláglik, hogy a költők emez ősatyja, ki néhány évszázaddal megelőzte Arisztophanészt, a csiszolt kristály által felfogott naphőt versben már leírta.”

Egy tanszéki könyvtár

„Ezután Zolnai Gyula professzor (Zolnai Béla atyja) tanszékének könyvtárát katalogizáltam. Nyelvtörténész volt, ehhez képest gyarapította gyűjteménye anyagát, s ezáltal az én idevágó ismereteimet. A nyelvtörténet mindig vonzott, most betekinthettem nyelvemléktáraink köteteibe, s nyomot kaptam Németh Gyula őstörténeti kutatásai felé, melyek a fölfedezés örömével ajándékoztak meg. Örömem hatványára csökkent, amikor Kodolányi János ezt a világot honfoglaláskori regényeiben hallatlan intuícióval, szemem láttára eleven életre keltette.
Másfelől utat leltem a nyelvújítás felé. A háború filológiai része nem érdekelt túlságosan, sok idétlen mellékterméke miatt, de nagyon élveztem történetét, éspedig Tolnai Vilmos előadásában, ki akkor lett az egyetem professzora. Lelkes és bájos egyéniség, a magyar nyelv kincstárnoka, gyöngyhalásza, ötvöse, vagy minek nevezzem. Nyelvünk ékköveit talán senki sem tudta annyi gráciával csillogó keretbe foglalni, mint ő. S oly ostoba voltam, hogy nem kerestem a szorosabb kapcsolatot vele, amit burkoltan felkínált. Holott mily sokat tanulhattam volna tőle, például a századvég, e valódi fin de siécle irodalmáról, mely máig sincs feldolgozva, míg ő áramai közepette élt. Vagy megtudhatom a Thalíféle kuruc balladák leleplezésének belső történetét. Bizonyára nagy hasznát vettem volna, amikor magam is foglalkoztam a tárggyal (1940), ő pedig már nem élt. Szokásom szerint ezuttal is visszamentem az eredeti forrásanyaghoz, versről versre átvettem az egész kuruc költészetet, s csakugyan találtam számos vitatható pontot, elintézetlen kérdést. Így például több olyan szót és kifejezést, amelyet Riedl és Tolnai szerint Thaly a nyelvújítás szókincséből és Arany Jánostól vett, megleltem az általuk hitelesnek elismert kuruc költeményekben is. De az alkalom és a hely terjedelme (Magyar katonaköltők című könyvemben) nem engedte, hogy vitát kezdjek. Később, midőn Féja Géza revideálta a kérdést (1943-ban), úgy éreztem, nézeteinek kétségkívül helyet kell adni, s többek közt kivizsgálni, mint válhatott a gyenge tehetségű Thaly egy csapásra Arany János-veretű és klasszisú balladaköltővé. Jegyzeteimet félretettem jobb időkre; helyettük jött a rosszabb: a nagyháború, s elemésztette őket. Ma nyilván megmaradhatunk Esze Tamás korszerű mérlegelése mellett, de azt hiszem, a pusztán filológiai anyag tüzetes vizsgálata, megrostálása hozzájárulna a vita végleges lezárásához.


Vargha Damján2 és a Szent Mór kollégium könyvtára

„Az egyetem tanárai közé tartozott 1925 óta Vargha Damján, középkori irodalmunk történésze, a cisztercita rend tagja. Rejtélyes előttem, hogyan boronálta össze azt a sok számjegyű összeget, amelyből a Szent Mór Kollégiumot fölépítette, s honnan a csudából teremtette elő húszezer kötetre rugó könyvtárát.
Emennek rendezése és feldolgozása immár szinte gépiesen rám hárult. A munka Fitz József, az Egyetemi Könyvtár újjászervezője által bevezetett, korszerű szabályok szerint folyt, ám meghaladta egy ember erejét. Segéderőket kaptam, ötféle katalógust készítettünk, viaszlapokon sokszorosított kartoncédulákon stb. Ez nem érdekes. Az anyag tetemes része abból állt, amit „könyvtárhulladék”-nak nevezek, azaz ódon vagy éppen elavult, élő és holt nyelven írott munkákból, sorozatokból, melyeket senki sem olvas, antikváriumok se vesznek meg, de rendes könyvgyűjtő mégis sajnál elhajítani, tehát föllélegezve elajándékoz, mihelyt alkalom adódik rá. Többnyire tudósok hagyatékából kerülnek ki, s az örökösök élnek az alkalommal, hogy megszabaduljanak tőlük. Kuriózumokra, kapitális munkákra érdekességekre vadásztam. Így bukkantam a húszezer kötet közt Bartoniek Géza és Riedl Frigyes könyvhagyatékára, illetve roncsaira. Bartoniek fizikus volt, amellett pedagógus és az Eötvös Kollégium megszervezője, s első igazgatója (1895). Engem a fizika nem üdvözített, mégis átnéztem, és följegyeztem e tudomány ide tévedt ősi forrásműveit, később elmondom, mi célból. Riedl könyvei sem szolgáltak különösebb meglepetéssel, mindazonáltal kíváncsian végiglapoztam az összeset. S íme, valamelyikből kihullt híres céduláinak egyike, a másikból három századvégi ifjú hölgy csoportfényképe, hátlapján saját kezű szövegével (a hölgyek nevére már nem emlékszem): „X., Y., Z., a három Grácia”, a harmadikból egy áttekintő táblázat Petőfi életéről, végül Riedl grafológiai jellemrajza. Ezeket tanítványi kegyelettel eloroztam, „nehogy elvesszenek”, s remélem, megvannak valahol irataim tömegsírjában. (Mint annyiszor e sorok írása közben ismét elhatároztam, hogy föltúrom, és leltározom ezt a mázsányi „csődtömeget”, ahogy magamban nevezem, de attól tartok, megint csak jámbor szándék marad.
Megjegyzem: ezek az apró, de számomra becses emlékek csakugyan elvesztek volna, mert a könyvtárat a háború után szétszórták.)”

Tóth Lajos emlékkönyvtára

Utolsónak az ún. Tóth Lajos emlékkönyvtárat állítottam lábra. Anyaga Tóth Lajos orvostanár és Szily Kálmán természettudós hagyatékából állt, Pekár Mihály professzor szerezte meg a fakultás számára. Felállítása derekas munkát, könyvtárosnak való feladatot jelentett. Emlékkönyvár volt, azaz anyaga lezárt, s így a körülbelül 15 ezer kötetre rúgó állomány elhelyezésére folyóméter és rétnagyság szerint pontosan méretezett és a raktárhelyiséget teljesen betöltő állványzatot kellett kiszámítani. Ugyanígy a csatlakozó olvasóterem fölszerelését: katalógusszekrényeket, bútorzatot stb., lehetőleg minél több olvasó számára és kényelmére. Mindezt egyedül műveltem, szabadon és nagy passzióval, amire a sokrétű könyvanyag buzdított.
Tóth Lajos (1856- 1926) az orvostudomány csaknem minden ágában tevékenykedett, mint professzor és író, orvosi műszótárat is szerkesztett, végül államtitkár lett. Vagyis érdeklődése és ehhez mérten könyvgyűjteménye is széleskörű. Szily Kálmáné (1838-1924) még inkább; tanár, tudós, és főként nagyszabású szervezőtalentum volt: föllendítette a Temészettudományi
Társulat működését, megalapította könyvkiadó vállalatát, melynek sorozata ma már fölbecsülhetetlen. Midőn a reorganizálást befejezte, s 1934 szeptemberében összegező jelentést szerkesztett róla, az enyémet az alábbiakban ismertette: „A katalogizáló osztály munkáját dr.Várkonyi Nándor könyvtári segédtiszt vezette, ki a felvételezendő anyagot nagyság szerint felállította, s folyóméterenként a katalogizálóknak kiadta, a megírt viaszlapok korrekturáját végezte; az egyes címek mellett a sokszorosító altiszt számára megjelölte,hogy szak-, tárgyi vagy a praesenskatalógusok részére hány számfeletti címkartont húzzon le, a sokszorosítás után pedig a katalogizált könyveket és címkartonjaikat számozógéppel megszámozta, a részköteteket sorozatukkal egyesítette, s a megszámozott anyagot a raktárban felállította. Ezenkívül a reorganizációs munkálatok első három évében, 1933 szeptemberéig, a szakozást s a tárgyi katalógushoz a címszókivetést is ő végezte, s ezt a két feladatot csak akkor adta át két másik munkatársunknak, mikor a katalogizálás tempóját napi tíz viaszlapra fokoztuk. Várkonyi délelőtt és délután, naponta 8-10 órán át végezte a rábízott munkakör feladatait, s munkabírására jellemző, hogy mindezen felül talált időt arra, hogy maga is részt vegyen a katalogizálásban.” (E jelentése szerint 1930-1934 szeptemberéig 41 551 művet 53 771 kötetben rendeztünk, katalogizáltunk stb., összesen 362 110 kartonlapon; az állomány 1787 folyóméter töltött meg. A hivatali munkaidő 9 órától délután 2-ig tartott.)

A könyvtárosság nagyrést rutinmunka, de vannak tudományos mellékágazatai, melyek teljes szellemi önállósággal művelhetők. Ilyen az írás, a nyomtatás, a könyv, a könyvtárak története; ezek a kultúrhistóriában, sőt a köztörténetben fontos szerepet játszanak, döntő jelentőségűek. Törvényerejű tétel, hogy az írás „feltalálása”, illetve használatba vétele választja el a prehisztóriát a történelmi időktől (bár ez a felfogás vitatható), a betű-ábécé kialakulása ismét két kultúrkorszak határvonalán áll, a betű-sajtó feltalálása pedig (a lőpor és az iránytű elerjedésével együtt) döntő lökést ad az újkor forradalmának. Nos, Fitz József e nagy tudományok ismeretében és művelésében legelső helyen állt honi szakembereink közt, nem egy ponton bizonyára nemzetközi viszonylatban is. Hogy csak egyet mondjak: a tengerré vált Guternberg-kutatásban új, meglepő eredményekre jutott. Méltán lett 1933-ban az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója, s méltatlanul mozdították el helyéről a személyi kultusz idején. Halálakor, 1964-ben Kőhalmi Béla szolgáltatott igazságot személyének és munkásságának, s érdeme szerint búcsúztatta el a Magyar Könyvszemlében. - Az ő elme- és kedvmozdító hatása alatt bátorodtam fel az írás történetének rövid összefoglalására; élénken bravózott, mikor szándékomat bejelentettem, de finom mosolya mögött enyhe kételyt véltem lappangani, s ez még jobban felszította tettvágyamat. Kis írástörténetem 1943-ban jelent meg; főtételemet, ha úgy tetszik, eredményemet idejegyzem: az írás a betű-ábécé kialakulásáig a kanonizált, „szent” szövegek lerögzítésére szolgált, mintegy a gondolat mumifikálója volt; a betűírás kezdete óta a gondolat bölcsőjéül és gyakorlóteréül szolgál.

Fitz utóda (1933-ban) Domanovszky Ákos lett; tudósdinasztia sarja, külföldi egyetemeken végzett, a pesti Egyetemi Könyvtárból jött hozzánk. Befejezte Fitz művét.

Ami engem illet, Fitz nagy jóindulattal ajánlott figyelmébe, de meg kell vallanom, alaposan próbára tettem türelmét, kivált azokban az években, mikor Janus Pannonius Társaság folyóiratát, a Sorsunkat szerkesztettem. Nemcsak szerkesztőség munka jó része pergett hivatali szobámban, hanem a haza minden tájáról Pécsre látogató írók is ott kerestek föl, s tették állandó és nem zajtalan jövés-menés színhelyévé. Pedig Domanovszky figyelmet és pontosságot kívánó munkát bízott rám: a központi címjegyzék számára készült felvételek ellenőrzését. Figyelmem azonban erősen elszóródott a szakadatlan zűrben, s a koncentráció hiánya minduntalan kiütközött hivatali munkámon. Domanovszky végül kénytelen volt maga szuperrevidiálni az én fogyatékos revíziómat. Máig restellem, s hálás vagyok, hogy nem vonta meg barátságát. Sok hasznos és derűs órát töltöttünk együtt.



Az Egyetemi Könyvtár ideiglenes igazgatója

„1944-ban visszatért a pesti Egyetemi Könyvtárba, s rangidős társunkat, Winis Nándort nevezték ki igazgatóvá. Nem sokáig igazgatott. A személyi kultusz korszakának módszerei és tünetei nálunk is jelentkeztek, csakhamar két új ember vette át az uralmat a könyvtár fölött. Akkor több mint húsz éve szolgáltam már a könyvtárban, s tanúja voltam visszásságoknak, de az igazsághoz híven mondhatom, hogy soha senki oly komiszul nem bánt senkivel, mint ez a két ember mindnyájunkkal. Mihelyt kissé megotthonosodtak, kilenc dolgozót dobattak ki, tisztán személyes okokból, köztük olyanokat is, kiket maguk hoztak be, de nem nyerték meg tetszésüket. Hogy mennyi anyagi és erkölcsi kárt okoztak a könyvtárnak, elhallgatom. Egyébként velem nem volt bajuk, sőt midőn Winis Nándort és feleségét (az elsők közt) kiebrudalták, engem tétettek meg ideiglenes igazgatónak. Majdnem elájultam rémületemben. Jóakaratuk onnan eredt, hogy elejétől fogva természetesen viselkedtem, azaz például az altisztekeket (hivatalsegédeket) egyenrangú munkatársaknak, kollégáknak tekintettem, s ennek híre terjedt, lévén a neobarokk idején szokatlan dolog volt. Legszemélyesebb és önkényes elhatározásaikat úgy közölték velem, mint parancsokat, melyek ellen nincs apelláta. Hiába tártam ezeknek az intézkedéseknek káros voltát feljebbvalóim elé, föl a minisztériumig, nem tudtak vagy nem akartak ellenük tenni semmit.”

Közel az idegösszeomláshoz

Megpróbáltam, ahogy bírtam, ellensúlyozni őket, de végül is, idegösszeomláshoz közel elvesztettem önuralmamat, üvöltöztem velük. Így csalódván bennem, fegyelmi vizsgálatot készítettek elő ellenem, likvidálás céljából. De ekkorra már felsőbb körökben meggyőződtek garázdálkodásukról, tényleges igazgatót neveztek ki, őket megrovásban részesítették, engem viszont dicséretben. 1951-ben zárult e kínos ügy.

Az új igazgató, Halász Pál Pestről jött, jogászember volt, hamarosan átváltott az egyetemre professzornak, de addig végét vetette a visszaéléseknek, s jó kedélyével az izgalmakat is lecsillapította. Hozzám nem kicsiny jóindulattal volt, meglepődésemre ismerte írói múltamat, sőt jelenemet (ti. a fejemre zúdított támadásokat), s kívánta, vegyem föl újra a tollat, amihez semmi kedvem nem volt. Utána is kis ideig Scher Tibor volt a főnök, majd Miszti László, ki végleg helyreállította a civilizált állapotokat.
Benne igazi, megértő barátra leltem, s neki köszönhetem, hogy utolsó könyvtári éveim zavartalan harmóniában peregtek le.
Közben persze jöttek-mentek, sőt gyakran röpültek a munkatársak, már aligha tudnám felsorolni valamennyit. És természetesen szövődtek új, tartalmas és tartalmas kapcsolatok; hadd említsem a két tanárlányt  Faluhelyi Veronikát és Holub Verát, kedves barátomat, Ruzsás Lajost, Fényes Miklóst, 1957 óta igazgatót, ki szíves előzékenységgel támogatja könyvtári kutakodásaimat. Mikor 1956 szeptemberében nyugdíjba mentem, s testületileg elbúcsúztattak, jóleső megindultsággal láttam, hogy baráti körből távozom.”

Felhasznált irodalom:

Várkonyi Nándor
Pergő évek
Magvető Könyvkiadó Bp.1976


Szövegmagyarázat:

1. Várkonyi Nándor (1896-1975) író, szerkesztő, kultúrtörténész. Nyitrán 1914-ben érettségizett. Budapesten magyar-francia szakon bölcsészetet tanult, orientalisztikát Mahler Ede professzornál hallgatott.
1916-tól katonaként részt vett az első világháborúban. Betegsége miatt 1917-ben leszerelték. 1918-tól egy évig Révay József gróf házi tanítója volt. 1921-ben teljesen elvesztette hallását, ezért a tanári pályától meg kellett válnia. 1922-ben Pécsre költözött. Egyik elindítója és szerkesztője volt a „Sympposion” című lapnak.
A Pécsi Egyetemi Könyvtárban 1924-1956-ban történt nyugdíjazásáig dolgozott (osztályvezető:1948, 1950-1951 között megbízott igazgató volt).
Világirodalmi-történeti doktorátusát 1929-ben szerezte meg a pécsi egyetemen. Magántanárrá 1933-ban habilitálták. A „Sorsunk” című lapot 1941-1948 között szerkesztette. A két világháború között Hamvas Bélával, Kodolányi Jánossal együtt ők alkották a nagy szellemi triumvirátust. Műveiknek szabad megjelenése 1989 után vált lehetségessé.

2. Vargha György Damján (1873- 1956) cisztercita szerzetes, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja.
Iskoláit Mosonszentmiklóson, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten és Egerben végezte. A Budapesti Bölcsésztudományi Karon szerzett diplomát 1892-ben belépett a ciszterci rendbe. Budapesten teológiát tanult, 1899-ben pappá szentelték. Tanított Baján, Egerben és Székesfehérváron. 1907-től a Szent István Akadémia tagja, majd 1919-től az MTA levelező tagja volt. 1925-től a Pécsi Erzsébettudományi Egyetem bölcsész karán a magyarirodalom-történet egyetemi tanára lett.
Jelentős része volt a Pécsi Szent Mór Kollégium megalapításában. Ennek a kollégiumnak 1947-ig igazgatója is volt. 1931-1932-ben a bölcsész kar dékánja. A bölcsész kar Kolozsvárra költöztetésekor 1940-ben a Pécsett továbbiakban is működő jogi karra osztották be teljes jogú professzorként. 1941/1942-ben az egyetem rektora is volt. 1943-ban nyugállományba vonult. Hamis vádak alapján 1949-ben kizárták az MTA-ból.




Szerkesztette:


Dr. Temesvári Tibor


Pécs 2009. június hó

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!