2011. december 7., szerda

Mennyi legenda járta a haláláról

Mennyi legenda járta a haláláról
Edvard Radzinszkíj „Sztálin” című könyvében így ír: Emlékszem arra a márciusi napra. Hallom az ország rádiós főbemondójának, Levitannak a hangját, ezt a hangot, amely oly szorosan összekapcsolódott a Gazdával. Most a gazda betegségéről kiadott közleményt olvasta fel. Az ország rémülettől dermedten hallgatja a vére fehérvérsejtjeinek a számát. Ezek szerint ő neki ugyanolyan közönséges fehérvérsejtjei vannak, mint nekünk! Csak nem fogja a halál elvenni tőlünk? Meg merné tenni? Az emberek fantasztikusnál fantasztikusabb javaslatokkal árasztották el az újságok szerkesztőségeit, egészen addig, hogy az életüket ajánlották, csak hogy Ő éljen.” Igen Joszif Visszarionovics Sztálin1 haláláról van szó. Radzinszkíj segítségével ennek történéseit idézem fel a szerkesztésben. Abban reménykedve, hátha valakit még érdekelnek a halálával kapcsolatos események.



Emlékek, történetek, legendák:

Már Hruscsov idejében mesélték:

„A Gazda* halála egyáltalán nem a Kremlben következett be, amint a hivatalos közleményben állt, hanem a dácsáján**. Március 1-jén éjjel Sztálin őrsége kihívta Beriját2 a dácsára.

*Sztálint szűkebb körben elvbarátai oroszul Hozjainnak, magyarra fordítva Gazdának hívták

** dácsa magyarul nyaralót, házikót (viskót) jelent. Bár ez a dácsa korántsem nevezhető házikónak, vagy viskónak. A diktátor „munka után” gyakran kijárt a nyaralóba, amely ma is a főváros Kuncevó negyedében található. A nyaraló mellett 1942-ben egy 17 méter mély, 12 négyzetméter alapterületű bunkert is építettek.
A Blizsnyaja (közeli) egy földszintből és emeletből álló dácsa 1010 négyzetméteres épülete 26 hektáros területen fekszik, sűrű erdő veszi körül, közvetlen környezetében annak sok a juharfát ültettek. A földszinten a dolgozó szobán kívül hét hálószoba található, keskeny ágyakkal. Az ágyak fejénél olvasólámpával. Az oldalfalak mellett székek, dívánnyal és fotelekkel. Sztálin bármelyik hálószobában nyugovóra térhetett. Az ún. „kisnappaliban” ma is egy kandalló áll, számos jó állapotban lévő türkmén és perzsa szőnyeggel, működő lemezjátszós rádióval, amit annakidején Winston Churchill ajándékozott a „Népek Tanítómesterének”. Az emeleti helyiségeket Sztálin gyakorlatilag soha nem használta.

Mint mondták, a Gazda gyanúsan régóta nem jött ki a szobájából. Berija telefonált Hruscsovnak3 és Malenkovnak4, és együtt elindultak. Együtt léptek be a szobába is. A Gazda eszméletlenül feküdt a padlón. Hirtelen megmozdult. Ekkor Hruscsov odaugrott hozzá, és elkezdte fojtogatni, erre a többiek is rávetették magukat a zsarnokra. És megfojtották. Berija még ugyanazon az éjszakán agyonlövette Sztálin valamennyi testőrét. Az országot csak akkor értesítették Sztálin betegségéről, amikor már halott volt.”

Előkerültek a tanuk:

Radzinszkíj: „Sztálin haláláról a valódi szemtanúk első vallomásai Volkogonov könyvében jelentek meg. Volkogonov a Sztálin testőrével A.Ribinnel folytatott beszélgetése alapján a következőket mondja: Sztálin a dácsán halt meg. Az egyik őr, Sztarosztyin talált rá Sztálinra, aki szélütötten feküdt a padlón.” A szerző megjegyzi, hogy Sztarosztyint illetően Volkogonov tévedett.
Miután Radzinszkíj a „Forradalom Múzeumában” alkalma volt elolvasni Ribin publikálatlan emlékiratát az írásban „több döbbenetes dologra” lelt. Ribin már 1935 óta nem dolgozott Sztálin őrségében. „De 1977. március 5-én (Sztálin halálának évfordulója) sikerült összeszednie Sztálin őrségének néhány tagját, akik a Gazda halála napján a dácsán tartózkodtak. Ribin ekkor leírta az őrök vallomásait.

Ribin általános megjegyzései:

„A február 28-ról március 1-jére virradó éjjel a Politikai Bizottság tagjai valami filmet néztek a Kremlben, aztán kimentek a dácsára. Sztálinnal együtt érkezett Berija, Hruscsov, Malenkov, Bulganyin5. Ezek hajnali négyig maradtak a dácsán. Ezen az éjszakán M.Sztarosztyin és a helyettese, V.Tukov volt az ügyeletes. A dácsa őrségének parancsnoka, Orlov, szabadnapos volt.”
Amit Ribin nem említ, de Radzinszkíj ír róla: „A dácsán tartózkodott M.Butuszova házvezetőnő is. Sztálin a vendégek távozása után lefeküdt aludni, és többet nem jött ki a szobájából.

Ribin külön-külön feljegyezte

Sztarosztyin, Tukov és Lozgacsov vallomásait. A legrövidebben M.Sztarosztyin nyilatkozott:>> 19 órától nyugtalanítani kezdett a csend Sztálin szobáiban. Mindketten (azaz Sztarosztyin és Tukov) féltünk szólítás nélkül bemenni.” Ahogy Radzinszkíj írja: Beküldik P. Lozgacsovot. Pavel Lozgacsov volt, aki ráakadt Sztálinra, amint ott feküdt a padlón, az asztal mellett.
Sztarosztyin a beszámolójában (Radzinszkíj írja - a szerkesztő) nem említett még egy különös részletet: Sztálin mielőtt lefeküdt, egész hihetetlen parancsot adott az őrségnek.
Tukov őr: „A vendégek távozása után Sztálin azt mondta a személyzetnek és az őrség  Parancsnokának: >> Lefekszem aludni, nem fogom hívni magukat, lefekhetnek.<< Ilyen parancsot - írja Tukov - Sztálin soha nem szokott adni.”

Radzinszkíj: „Ezek szerint a Gazda, aki betegesen ügyelt a biztonságára, életében először hirtelen azt a parancsot adja az őrségének, hogy menjen lefeküdni. Így a szobái gyakorlatilag őrizetlenül maradnak. És ezen az éjszakán szélütés éri.” A könyv szerzője a következő vallomásokban is ugyanezt olvasta. Lozgacsov a koronatanú - aki elsőnek pillantotta meg Sztálint a padlón - Tukovhoz hasonlóan nyilatkozott.

„Elhatároztam hát, hogy beszélek Lozgacsovval.” - írja Radzinszkíj.

„A koronatanú”

először nem akart kötélnek állni, habozott halogatta a beszélgetést. Több tucatszor kereste telefonon Radzinszkíj. „De a kitartás győzedelmeskedett. Lozgacsov igent mondott!” Egy metróállomáson találkoztak. „Alacsony, de még erős, széles vállú öregember volt.” Egy padon ülve ott az egyik moszkvai metróállomáson a szerző meggyőzte: milyen fontos „a történelem számára tanúskodása.” Lozgacsov „sóhajtott egyet, aztán felvitt a lakására. A kicsi lakótelepi lakás parányi konyhájában jegyeztem le vallomását.”

Előbb egy döbbenetes kitérő:

Radzinszkíj: „Lozgacsov mielőtt rátért volna arra a nevezetes napra, sokáig mesélt a dácsa mindennapjairól. Egy epizódot különösen érdekesnek találtam.
„A Gazda nem sokkal halála előtt megkérdezett egyszer” - mondja Lozgacsov: >> Mit gondolsz, Amerika megtámad bennünket, vagy sem?<< Szerintem nem mer - feleltem. Erre hirtelen rám rivallt:>> Eredj innen, mit keresel itt, nem hívtalak.<< Mondták is aztán a fiúk: >> Mivel bosszantottad fel annyira?<<. Egyszer csak szólnak, hogy menjek be a házba. Bemegyek, de a Gazda már egész más hangon fogad:>> Felejtsd el - azt mondja -, hogy rád mordultam. És jegyezd meg: meg fognak támadni bennünket, egész biztos megtámadnak az imperialisták. Ha hagyjuk. Ez a helyes válasz.<<

Lozgacsov végre rátért arra az éjszakára.

>> Március 1-jére virradó éjjel ott voltam a dácsán, ügyeletben. Orlov, a parancsnok épp akkor jött meg a szabadságáról, és még szabadnapos volt. Sztálin mellett négyen voltunk.

Sztarosztyin főszolgálatos, Tukov, a helyettese, és Matrjona Butuszova. Azon az estén az >objektumra< vendégeket vártunk. Így nevezte a Gazda a Politikai Bizottság tagjait, akik odajártak hozzá. Amikor vendégek jöttek a Gazdához, vele együtt állítottuk össze a menüt. Február 28-ról március 1-jére virradó éjszaka Madzsari szőlőlét adtunk fel, azt hiszem három üveggel. A Madzsari tulajdonképpen fiatal bor, de elég gyenge, és ezért a Gazda szőlőlének nevezte. Azon az éjszakán a Gazda behivat, és azt mondja:>> Hozzál be nekünk vagy két üveg szőlőlét.<< Hogy ki volt ott azon az éjszakán? A szokott vendégek: Berija, Malenkov, Hruscsov, meg a szakállas Bulganyin.

Egy idő után megint hivatott:

>>Hozzál még szőlőlét.<< Vittünk be, odatettük az asztalra. Minden rendben volt. Nem szólt semmit. Négy óra után előálltak a vendégek kocsijai. Amikor a Gazda kikiséri a vendégeket, a szolgálatos is megy, ő csukja be a kaput. Akkor hajnalban Hrusztaljov Ivan Vasziljevics csukta be a kaput. Neki mondta Sztálin:>> Feküdjetek csak le mind aludni. Nekem már nem kell semmi. Én is lefekszem. Ma már nem lesz szükségem magukra.<< Hrusztaljov bejött, és örvendezve mondta: >> Na, fiúk, ilyen parancsot sem kaptunk még.<< És elmondta a Gazda utasítását. És csakugyan, amíg csak ott dolgoztam, ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Gazda azt mondta:>> Feküdjenek le aludni.<< Általában, ha azt kérdezte: >>Aludni szeretnél?<<, átdöfte az embert tekintetével. Hogy mert volna az ember aludni? Mi persze nagyon örültünk ennek az utasításnak, és bátran lefeküdtünk.

Hogy került ide Hrusztaljov? - kérdezte Radzinszkíj. Hrusztaljov szolgálatos csak délelőtt tízig volt a dácsán - felelte Lozgacsov - aztán elment pihenni. Őt váltotta fel Sztarosztyin Mihail Gavrilovics. (Ezért nem szólt Sztarosztyin Ribinnek a Gazda különös utasításáról - egyszerűen nem hallotta - E.R.)

Radzinszkíj így folytatja: „ Ezek szerint ezen az éjszakán a dácsán csak könnyű bort ittak, nem volt se konyak, se más tömény, ami a rohamot kiválthatta volna. A Gazda, Lozgacsov szerint >> szelíd volt<<, márpedig amikor nem jól érezte magát, mint ugyancsak Lozgacsov mondja,>> hangulata megváltozott, olyankor jobb volt a közelébe sem menni.<<
  
De nem ez a lényeg.

Hanem az a különös mondat:>>Feküdjenek le aludni.<< Amit Lozgacsov azon az éjszakán hallott először a Gazdától. Pontosabban nem a Gazdától, hanem Hrusztaljov szolgálatostól. Hrusztaljov adja át a Gazda parancsát. Reggel pedig eltünik a dácsáról. A parancs, pedig egyaránt meglepi Lozgacsovot és a másik őrt, Tukovot, mert a Gazda könyörtelenül ügyelt a rendre.
Ez a parancs megtörte a szent rendet: a Gazda ezek szerint megengedte nekik, hogy mind lefeküdjenek, vagyis ne őrizzék szobáit. És ne tartsák szemmel egymást. Így is történt. Lozgacsov:>> Másnap vasárnap volt. Tíz órakor, szokás szerint már mind a konyhában voltunk, és nekiláttunk a nap megtervezéséhez.<<

Lozgacsov így folytatja:

Tíz órakor a Gazda szobáiban > semmi mozgás< (így mondtuk, amikor aludt). Aztán elütötte a tizenegyet, a tizenkettőt, még mindig semmi. Ez már furcsa volt: tizenegy-tizenkettő körül már mindig felkelt, de olykor már tízkor sem aludt.

De már egy óra is elmúlt, és még mindig semmi. Akkor már nyugtalankodni kezdtünk. Elmúlik három, négy - semmi. Lehet, hogy a telefon csengett nála, de amikor aludt, át volt kapcsolva a másik szobákba. Mi csak ültünk Sztarosztyinnal. Egyszer Sztarosztyin azt mondja: > Itt valami nincs rendben. Mit kéne tenni?< Tényleg, mit csináljunk? Menjünk be hozzá? De hát szigorúan megparancsolta: ha >nincs mozgás<, ne menjünk be a szobáiba.
Különben szigorúan megbüntet. Hát, csak ülünk a szolgálati házikóban, amit egy huszonöt méteres folyosó köt össze az ő szobáival.

Egy külön bejárati ajtó vezet oda.

Már hat óra van, nem tudjuk, mitévők legyünk. Egyszerre szól az utca felöli őrszem:> Úgy látom - azt mondja -, a kis ebédlőben meggyulladt a villany.< Na, gondoljuk, hála istennek, minden rendben van. Mindenki ugrott a helyére, készenlétben, csak úgy nyargalunk…de megint semmi. Már nyolc óra - még mindig semmi. Nem tudjuk, mit kéne tenni, már kilenc, már tíz - még mindig semmi mozgás. Akkor azt mondtam Sztarosztyinnak:> Eredj, te vagy az őrség parancsnoka, tenned kell valamit< Mire ő >Félek< Te félsz? – mondom - Hát mit gondolsz, én hős vagyok, hogy bemenjek hozzá?<
Eközben meghozták a postát, egy csomag volt a KB-tól. (a Kommunista Párt Központi Bizottsága - a szerk.) A postát pedig rendszerint mi szoktuk átadni. Vagyis pontosabban én, a posta az én kötelességem.

>Na, jó – mondom -, bemegyek,

Ha valami lesz, ne felejtsetek el fiúk.< Tényleg be kellett mennem. Rendszerint nem lopakodva mentünk be, néha szándékosan tettük be az ajtót, hogy hallja, jön valaki. Nagyon hevesen reagált, ha valaki lopakodva ment be hozzá. Kemény léptekkel kellett bemenni, tétovázva nem volt szabad, de az sem volt jó, ha az ember vigyázzba vágta magát. Ilyenkor azt szokta mondani: >Hát te mit feszítesz itt, mint Svejk a derék katona?< Hát szóval, kinyitom az ajtót, hangosan végigmegyek a folyosón, az a szoba pedig, ahova a postát szoktuk betenni, éppen ott van a kis ebédlő előtt. Bemegyek ebbe a szobába, és a nyitott ajtón át benézek a kis ebédlőbe,

hát ott fekszik a Gazda, a jobb keze
felemelve így valahogy.

(Lozgacsov itt felemelte félig behajlított kezét. - E.R.) Egyszerre megdermedtem. Se kezem, se lábam nem engedelmeskedett. A Gazda valószínűleg még nem veszítette el az eszméletét, de beszélni nem tudott. Hallani jól hallott, látszott, hogy meghallotta lépteimet, és a felemelt kezével hívott, hogy segítsek. Odaszaladtam hozzá és megkérdeztem:> Sztálin elvtárs, mi van magával?< Hát, látom, odavizelt maga alá. A bal kezével még valamit meg akar igazítani.> Hívjam tán az orvost?< - kérdeztem. Ő meg valamit nyög, de nem érteni. A padlón ott feküdt a zsebórája meg a Pravda. Amikor felemeltem az óráját, fél hetet mutatott. Fél hétkor történhetett vele…Emlékszem az asztalon ott állt egy üveg ásványvíz, úgy látszik azért jött ki, amikor felgyújtotta a villanyt. Amíg ott kérdezgettem egy-két percig, egyszerre valami halk horkolásféle jött a torkából, mint amikor alszik az ember.

Felkaptam a telefont, mindenem
remegett, kivert a verejték,

hívom Sztarosztyint:> Gyere be gyorsan a házba.< Bejön Sztarosztyin - ő is elszörnyedt. A Gazda már eszméletlen volt. Gyere, mondom tegyük fel a díványra, így nem maradhat. Sztarosztyin után bejött Tukov és Motya Butuszova. Közös erővel lefektettük a Gazdát a díványra.> Eredj, telefonálj mindenkinek, kivétel nélkül< - mondom Sztarosztyinnak. El is ment telefonálni. Én nem mozdultam a Gazda mellől. Ő ott feküdt, mozdulatlanul, csak horkolt. Sztarosztyin betelefonált a KGB-be Ignatovnak, de az megijedt, és átírányította Berijához meg Malenkovhoz. Amíg Sztarosztyin telefonált, mi a többiek megtanácskoztuk a dolgot, és elhatároztuk, hogy átvisszük a nagy ebédlőbe, a nagy díványra…Át is vittük, mert ott több volt a levegő.

Együttes erővel átvittük lefektettük
a díványra, betakartuk egy pléddel,

látszott rajta, hogy nagyon fázott, hisz ott feküdt segítség nélkül, este hét óra. Az ingujja fel volt tűrve, azt Butuszova leengedte, hogy ne fázzon. Közben Sztarosztyinnak sikerült telefonon elérnie Molotovot. Vagy fél óra múlva Malenkov telefonált nekünk:> Nem találom Beriját< - mondja. Eltelt még egy félóra, akkor telefonált Berija:>Sztálin elvtárs betegségéről senkinek egy szót sem.< -fejezte be Lozgacsov
Egy szóval eltelt egy óra - és senki nem siet a haldoklóhoz, a tegnapi Gazdához. Csak a szolgálatosok ülnek az ágyánál. És várnak.

Hruscsov verziója

A harcostársak közül egyedül Hruscsov írta le visszaemlékezéseiben a tragédiát. De amit ír, igen furcsa.

Egyszer telefonál Malenkov: >> Képzeld, telefonáltak Sztálintól a csekista fiúk (megmondta az illető nevét is). Nagyon aggódnak, azt mondják, valami baj van Sztálinnal. Oda kell mennünk. Már telefonáltam Berijának. Meg Bulganyinnak. Indulj egyenest Sztálinhoz, én is megyek meg a többiek is.<<

>Azonnal hívtam a kocsit…Azt beszéltük meg, hogy nem megyünk be mindjárt Sztálinhoz, hanem előbb az őrszobába.< - írja Hruscsov.
Majd így folytatja:

-  Bementünk az ügyeletesekhez, kérdeztük, mi történt. Erre elmondták: Sztálin este tizenegy tájban mindig telefonált nekik, és teát kért. Most nem. A csekisták azt mondták, hogy már beküldték Matrjona Petrovna Butuszovát felderíteni a helyzetet (a felszolgálónő nagyon korlátolt, de becsületes Sztálinhoz hű ember.) Bejött és elmondta, hogy Sztálin elvtárs a padlón fekszik, alszik, meg hogy maga alá vizelt. A csekisták felemelték Sztálint, odafektették a kisebédlő díványára. Amikor elmondták nekünk, hogy mi történt vele, és hogy most alszik, úgy gondoltuk, hogy kellemetlen lenne neki, ha most beállítanánk hozzá, amikor ilyen elesett állapotban fekszik. Erre mind hazamentünk.<
-  Radzinszkíj szerint, amit Hruscsov mond: „az első szótól az utolsóig hazugság.”


„Nézzük, mit mond Lozgacsov:

Éjjel háromkor hallom, jön egy kocsi. (Csaknem négy óra telt el az első telefonhívástól, Sztálin csaknem négy órája magatehetetlenül fekszik, és csak most jön a kocsi - E.R.) Malenkovnak nyikorgott a cipője, emlékszem, levette és a hóna alá kapta. Bejönnek, kérdik: >> Mi történt a Gazdával?<<  Mutatom, hogy ott fekszik, és halkan horkol. Berija erre piszkosul leteremtett:>> Minek keltesz pánikot? Kiderül, hogy a Gazda nyugodtan alszik. Gyerünk Malenkov!<< Elmagyaráztam nekik az egészet, hogy a Gazda a padlón feküdt, megkérdeztem, mi van vele, ő meg csak nyögött valamit értetlenül. Erre Berija azt mondja: >> Ne kelts pánikot, és ne ugráltass bennünket. Sztálin elvtársat se zaklasd.<< Azzal elmentek.

Radzinszkíj: „Ezek szerint a harcostársak, miután megállapították, hogy hetvennégy éves öregember, aki négy óra hosszat saját vizeletében fetrengett >>nyugodtan alszik<<, fogják magukat és távoznak, és megint otthagyják a Gazdát segítség nélkül.”

Ismét Lozgacsov:

>>Megint egyedül maradtam. Fel kéne megint hívni Sztarosztyint, mondok, riadóztassa csak még egyszer őket. Megmondtam neki: >Különben még meghal, akkor aztán kampec nekünk. Telefonálj csak, hogy jöjjenek.<<

Ismét Hruscsov:

„Nem sokkal később megint telefonált Malenkov: > Megint telefonáltak a fiúk Sztálin elvtárstól. Azt mondják, valami még sincs rendben Sztálinnal. Bár Matrjona Petrovna, amikor beküldtük azt mondta, hogy nyugodtan alszik, ez nem rendes alvás. Oda kell menni még egyszer.< Azt is megbeszéltük, hogy orvos is kell.”


Lozgacsov:

„Reggel hét óra után megjelent Hruscsov. (Ekkor jelenik meg először - E.R.) >> Hogy van a Gazda?<< - kérdi Nagyon rosszul – mondom - valami történt vele. Elmondtam neki mindent. Erre azt mondja Hruscsov:>> Mindjárt jönnek az orvosok.<<
Na, mondom hála istennek. Fél kilenc és kilenc között (miután a Gazda tizenhárom órája feküdt segítség nélkül! - E.R.) megérkeztek az orvosok.”

Harcostársai ölték meg?

Radzinszkíj: „Soha nem fogjuk megtudni, mi is történt akkor éjszaka a Gazda bezárt szobáiban. De csak két eset lehetséges. Vagy az történt, hogy a Gazda megháborodott, és csakugyan azt az utasítást adta, hogy mindenki feküdjön le, éjszaka pedig szélütést kapott, vagy…
Vagy Hrusztaljovnak valaki azt a parancsot adta, hogy küldje aludni az alárendeltjeit. Hogy ő - vagy egy ismeretlen - egyedül maradjon a Gazdával. Vlaszik letartóztatása után Berija természetesen beszervezte a felügyelet nélkül maradt őrség tagjait. A Gazda abban a hitben volt, hogy Berija egy ártalmatlan senki. De ezúttal elszámította magát. Berija kihasználta az utolsó esélyt, hogy életben maradjon.
Maga Hrusztaljov volt-e, aki behatolt a Gazda szobájába? Vagy valaki más. Injekciót adtak a Madzsaritól elszunnyadt Gazdának? Az injekció váltotta ki a rohamot? Mikor aztán a Gazda rosszul érezte magát, mégiscsak felébredt, és megpróbált menekülni? De az injekció hatott, és csak az asztalig tudott elvergődni? Csak ha így történt a dolog, akkor válik érthetővé a harcostársak hihetetlen bátorsága, hogy amikor tudomást szereztek a történtekről, nem rohantak lóhalálában a segítségére. Mintha tudták volna, hogy mi történt, és hogy a Gazda már veszélytelen.
De ha az első változat igaz, a négyes fogat akkor is tudatosan hagyja, hogy Sztálin segítség nélkül meghaljon.
Egyszóval, mindkét esetben ők ölték meg. Gyáván, ahogyan éltek is. És Berija joggal mondta Molotovnak azokat a szavakat, amelyeket az Csujevnek idézett:>>Én tettem el őt.<<

A halál krónikája:

Lozgacsov:>> Az orvosok teljesen meg voltak rémülve. Csak nézték, és remegtek mind. Meg kellett vizsgálniuk a Gazdát, de egyszerűen remegett a kezük. A fogorvos kivette a beteg szájából protézisét, és elejtette. Annyira félt. Aztán Lukomszkíj professzor azt mondta:> Le kell venni az ingét, meg kell mérni a vérnyomását.< Feltéptem a testén az inget, ők meg neki álltak megmérni a vérnyomását.

Aztán megvizsgálták

Ki volt ott, amikor elesett. Azt hittük, hogy most vége, beültetnek a kocsiba, és már visznek is. De nem, hála istennek, az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy agyvérzést kapott.
Akkor aztán tenger sok ember jött össze, és ettől fogva tulajdonképpen háttérbe szorultunk. Én az ajtóban álltam. Mögöttem ott tolongtak a látogatók. Emlékszem, Ignatyjev, a miniszter nem mert bejönni. Erre mondom neki: ne zavartassa magát jöjjön csak be.<<


Március 2-án odahozták Szvetlanát

„Szvetlana* így ír könyvében:>> Vaszilíjt** is odahívták, de ő részeg volt, gyorsan kiment az őrséghez, és botrányt csinált, hogy az apját megölték… - aztán végre elment. Piócákat tettek apámra, megröntgenezték a tüdejét. Összeült a Gyógyászati Tudományok Akadémiája, hogy megvitassák mi a teendő. Hoztak egy lélegeztető készüléket. Az ormótlan készülék ott állt, használatlanul, a fiatal szakemberek meg riadtan nézelődtek.<<

* Szvetlana Joszifovna Sztalina (1926. febr. 28 - ?) Sztálin leánya. Anyja Nagyezsda Szergejevna Allilujeva a diktátor második felesége. Szvetlana 27 éves volt, amikor Sztálin meghalt (1953.márc.5), 1967-ben külföldre emigrált, majd 1984-ben hazatért. 1986-ban ismét elhagyta hazáját. Egy időben tele volt vele a világsajtó, különösen az 1967-ben megjelent „Húsz baráti levél” c. memoárja okán. Számtalan házasságot és szerelmi drámát élt át. Ny. Sz. Hruscsov visszaemlékezései szerint ő volt az egyetlen személy, akit Sztálin szeretett.

**Vaszilíj Sztálin (1921-1962) Sztálin második házasságából származó fia. Pilótaként szolgált a második világháborúban. 25 évesen már a légierők tábornoka. Vaszilij Sztálin kicsapongó alkoholista életmódot folytatott. Nem sokkal apja halála után lefokozták és a hadsereg kötelékéből is eltávolították. 1955-ben „szovjetellenes propaganda folytatása” és „hivatali hatalommal való visszaélés” címén nyolcévi börtönre ítélték.
Az Orosz Legfelsőbb Bíróság 1999-ben részben - de már jóval a halála után rehabilitálta.
Megjegyzem: Jakov fia, akit a németek még a háború elején foglyul ejtettek, Sztálin első házasságából származott.

Radzinszkíj: „Így halt meg, az általa létrehozott félelem és színlelés közepette. A harcostársak otthagyták mellette Bulganyint, és visszaindultak Moszkvába.


„Amíg a Gazda haldokolt,

 a dolgozószobája tovább funkcionált. A Sztálin látogatóinak regisztrációs naplója szerint március 2-án 10.40-kor összegyűlt a dácsáról visszaérkezett trojka - Berija, Malenkov és Hruscsov. Csatlakozott hozzájuk a kegyvesztett Molotov6, Mikojan7, Vorosilov8, Kaganovics9 és a KB elnökségének több tagja, a másodrangú funkcionáriusok. És nyilván nekiálltak az ő szobájában osztozni a hatalmon.
Ezt követően Berija, Malenkov és a nekibátorodott Vorosilov és Mikojan visszament a dácsára, hogy figyeljék a haldoklót. A látogatók naplója szerint este fél kilenckor ismét összejöttek Sztálin dolgozószobájában, hogy folytassák az osztozkodást. Reggel megint kimentek a dácsára. És ez így ment nap nap után.

Mjasznyikov: >> Malenkov értésünkre adta: reméli, hogy az orvosi beavatkozások a szükséges ideig meghosszabbíthatják a beteg életét. Mi mindannyian tudtuk, arról az időről van szó, ami ahhoz szükséges, hogy megszervezzék az új hatalmat és felkészítsék a közvéleményt.

Sztálin néha felnyögött.

Csak egyetlen pillanat volt, amikor úgy látszott, hogy értelmes tekintettel néz körül az egybegyűlteken. Akkor Vorosilov megszólította: > Sztálin elvtárs mi vagyunk itt a te hűséges barátaid és fegyvertársaid. Hogy érzed magad kedves?< De Sztálin tekintete már kifejezéstelenné vált.


Ötödikén egész nap injekcióztuk.

Közben írtuk a közleményeket. A Politikai Bizottság tagjai oda-oda mentek a haldoklóhoz, az alacsonyabb rangúak az ajtón át néztek be hozzá. Emlékszem Hruscsov is az ajtóban állt. Mindenesetre a hierarchiát betartották, elől Malenkov és Berija, távolabb Vorosilov, Kaganovics, Bulganyin és Mikojan. Molotov gyengélkedett, de kétszer-háromszor ő is odajött egy-egy rövidebb időre.<<

Molotov így emlékezett:

>> Odahívtak a dácsára. A beteg szeme csukva volt, és amikor kinyitotta, és megpróbált megszólalni odaszaladt hozzá Berija, és megcsókolta a kezét. A temetés után Berija hahotázott:> A tudományok korifeusa, hahaha.<

Eljött március 5.

Szvetlana: >> Apám gyötrelmesen és keservesen haldokolt…Az arca megsötétedett, megváltozott, az arcvonásai felismerhetetlenné váltak. Az agónia szörnyű volt. Láttuk, hogy levegő után kapkod. Az utolsó percben hirtelen kinyitotta a szemét. Iszonyú tekintet volt: tébolyult vagy dühödt tekintet, tele halálfélelemmel. És ekkor hirtelen felemelte a bal kezét, mintha valahová felfelé mutatna, vagy mintha megfenyegetne bennünket. A következő pillanatban a lélek egy utolsó erőfeszítéssel kiröppent a testéből.<<


Ezt az utolsó mozdulatot
mindenki másképp értelmezte.

G. Csesznokova reanimátor:>> A légzése hirtelen romlani kezdett, izgalom vett erőt rajta. A bal keze, mintegy üdvözlőleg felemelkedett, aztán lehanyatlott. Agonizált. Megállt a lélegzése.<<
Lozgacsov: >> Azt mondják, amikor a halálán volt, felemelte a kezét, mint ott az asztalnál - segítséget kért…De hát ki segíthetett neki.<< Mjasznyikov:>> A halál 21 óra 50 perckor állt be.<<

> Sztálin elvtárs tovább viaskodik a halállal.<

Szvetlana: >> Elsőnek Berija ugrott ki a folyosóra, és a terem csendjében, ott, ahol mindenki némán állt, felhangzott harsány, leplezetlenül diadalmas kiáltása:> Hrusztaljov, a kocsimat!<
A kerek arcú, pisze Valedska Isztomina térdre roskadt a dívány mellett, feje a megboldogult mellére bukott, és hangosan felzokogott.<<

Radzinszkíj: „Figyeljünk fel Szvetlana leírásából Berija diadalmas hangjára; Berija Hrusztaljovot szólítja! Valamennyi szolgálatos közül éppen Hrusztaljovot választja!
Berija siet. De a többi harcostárs még ott marad. Berija számára az eltávozott csupán a Gazda. A többiek - Molotov, Kaganovics, Vorosilov, - számára a fiatalságukat, az elárult barátaikat, a reményeiket - az életüket jelentette.
De rövid álldogálás után ők is vágtattak a Kremlbe, Berija után. Hogy átvegyék a hatalmat. A Kremlben eközben folyt a párt Központi Bizottsága, a Minisztertanács és a Legfelső Tanács közös ülése. Konsztantyin Szimonov*, bár tagja volt a Legfelső Tanácsnak, éppúgy, mint az országban mindenki hitte, hogy a Gazda él.”

*Konsztantyin Mihajlovics Szimonov (1915-1979) orosz író, költő drámaíró. Haditudósítóként vett részt a második világháborúban. A „Húsz nap háború nélkül” c. regényéből 1975-ben film készült, melynek forgatókönyv írója is ő volt. A „Várj reám” című versét Lányi Sarolta fordította magyarra, Darvas Iván sanzonjaként ismerték meg Magyarországon.

Szimonov: >> Negyven perccel korábban értem a terembe, de már mindenki ott volt. Mindannyian hittük, hogy valahol itt a közelben, a Kremlben fekszik Sztálin, aki nem képes visszanyerni az eszméletét. Teljes némaságban ültünk…Soha nem hittem volna, hogy háromszáz, szorosan egymás mellett ülő ember képes negyven percen keresztül így hallgatni. Amíg élek, soha nem felejtem el ezt a hallgatást. A terem hátsó ajtaján bejöttek a Központi Bizottság Elnökségének tagjai, plusz Molotov és Mikojan. A tanácskozást Malenkov nyitotta meg. Mondanivalója Sztálin elvtárs tovább viaskodik a halállal, de ha képes is legyőzni, az állapota olyan súlyos…Az ország nem maradhat vezetés nélkül. Ezért meg kell alakítani a kormányt.<<

Utójáték

Radzinszkíj: „Megalakították. Már nem volt értelme komédiázni. Alighogy Szimonov az ülés után megérkezett a Pravda szerkesztőségébe, megcsörrent a telefon. Aztán a főszerkesztő letette a kagylót, és azt mondta:>>Sztálin meghalt.<<

Lozgacsov: >> Azt mondták nekünk, mindjárt beviszik a kórházba, megkezdik a balzsamozást. Senki nem hívott bennünket, hogy elbúcsúzzunk a halottól, jöttünk magunktól. Szvetlana nem maradt sokáig. Ott volt Vaszja is (Vaszilij Sztálin - a szerk.) Nem merném azt mondani, hogy részeg volt, de dúltnak látszott. Aztán jött egy autó hordággyal, és láttam, ahogy elviszik. És kész…Nem maradt ott senki, csak mi álltunk és néztünk magunk elé.<<

Radzinszkíj: „Megkérdeztem Lozgacsovot: Azt mondják, a Gazda testén volt valami véraláfutás, mintha ütődés lett volna.”
Lozgacsov:>> Nem volt semmi véraláfutás<<- felelte.>>Nem is lehetett. Nem volt semmi ütődés. Hrusztaljov ott volt, amikor balzsamozták, azt mondja, a tüdejében találtak valami kis idegen testet, talán amikor oxigént adtak neki, akkor kerülhetett be. De máskülönben semmi.<<

Radzinszkíj: „Megkérdeztem, mi lett azután a szolgálatosokkal.”

Lozgacsov:>> Szétzavartak mindenkit. Behívták őket egymás után, és kiutasították őket
Moszkvából.> Haladéktalanul, családostul.<
Radzinszkíj: „Ez aztán a meglepetés!
Lozgacsov:>> Sztarosztyin, Orlov, Tukov bement Berijához. Kérték, hogy ne zavarják őket. Az meg azt mondja: >Ha nem akartok elkerülni, oda fogtok kerülni.<- és a földre mutatott. Erre aztán elmentek.<<

Radzinszkíj? „És mi lett Hrusztaljovval?”
Lozgacsov: >> Hrusztaljov megbetegedett, és hamarosan meghalt(!!!) Orlovot és Sztarosztyint Vlagyimirba helyezték, én ott maradtam az objektumon. Az objektum üres, én vagyok a gondnok. Az objektumot átadták az Egészségügyi Minisztériumnak. Ez lett a Blizsnaja dácsa vége. Valecska Isztomina amolyan nővérféle. Tizenötös születésű, akkor harmincnyolc volt. Ő viselte a gondját, kikészítette az ingét, a zokniját, a fehérneműjét, nem tudom, mi volt köztük. Talpraesett, beszédes kedvű, fecsegő fehérnép. Azóta többször találkoztam vele. Először őt is áthelyezték valahová. Most Moszkvában van. Férjhez ment, unokái vannak….<<


A rémdráma vége

Radzinszkíj: „De a Gazda nem ment el csak úgy. Moszkvában véresen búcsúzott a néptől.
Az Oszlopcsarnokban ravatalozták fel, és a gyászolók ezrei vonultak végig az utcákon. Az ország minden városából jöttek a vonatok az emberekkel. Hogy elbúcsúzzanak az Istentől. Honfitársai, akik istenítették, holott többet pusztított el közülük, mint Oroszország történetének valamennyi háborúja együttvéve, egymást taposva tolongtak, hogy még egyszer lássák, hogy elbúcsúzzanak tőle.

Emlékszem arra a verőfényes napra.

Egy lány állt előttem. A tömeg összepréselt bennünket. Kívülről rendőrök nyomták befelé a tömeget, és mi majd megfulladtunk. Emlékszem a lány tébolyult tekintetére. A tömeg hirtelen meglódult, az emberek elestek. Én meg a testek közt botladozva, rájuk taposva, valakinek a vállába kapaszkodva egyszerre csak kisodródtam az úttestre. A kabátom szárnya leszakadt, de életben voltam. Azon a napon több ezer embert vittek el a hullaházakba. Nem tudott vér nélkül távozni sem…Az agyontaposottak hozzáadódtak azokhoz a milliókhoz, akiket elpusztított.


Ugyanazon a napon,

1953. március 5-én hunyt el egy másik ember is. De az ő halála teljesen észrevétlen maradt.
Szergej Prokofjev* volt az. Az özvegy megpróbált legalább valami virágot szerezni a koporsóra. De minden zárva volt, semmit nem lehetett venni. A szomszédasszoyuk minden szobanövényét levágta, hogy legalább valamit oda lehessen tenni a nagy zeneszerző sírjára. Ugyanakkor Prokofjev kedvenc zongoraművésze, Szvjatoszlav Richter** különrepülőgépen Tbilisziből Moszkvába tartott, hogy az Oszlopcsarnokban a Vezér sírjánál játsszon. A repülőgép tele volt virággal és Richter valósággal fuldoklott az illatuktól…

*Szergej Szergejevics Prokofjev (1891-1953) orosz zeneszerző, zongoraművész. Számos szimfónia, zongora, hegedű, gordonka verseny szerzője. Prokofjev írt operát, kantátákat, filmzenét, de balettzenét is.

**Szvjatoszlav Teofilovics Richter (1915-1997) szovjet zongoraművész. Művészetét mélyen átélt bemutatói, virtuóz játéktechnikája tette viághírűvé. Richter már 1942-ben Prokofjev műveinek egyik népszerüsítője volt.
Budapesten 1954-1993 között - óriási sikerrel - több hangversenyt is adott

A temetési bizottság folyamatosan
ülésezett.

Azon igyekeztek, hogy mindent felülmúló emléket állítsanak a Vezérnek.>> A bizottság úgy határozott, hogy Sztálin elvtárs testének tartós balzsamozását a Lenin-mauzóleum különleges laboratóriumában kell elvégezni. Sztálin elvtárs testét katonai egyenruhában kell a koporsóba helyezni, a zubbonyára ki kell tűzni a Szovjetunió Hőse, a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, valamint a többi rendjelét és kitüntetését. Készüljön tervjavaslat egy panteon építésére.<<

Radzinszkíj: „A balzsamozás miatt a váll-lapjai, a gombjai, a Szovjetunió Hőse csillag mind aranyból készült. A második bolsevik isten múmiájának szarkofágja ott állt a mauzóleum előtt.
A mauzóleum mellvédjén ott sorakoztak hűséges harcostársai, akik megölték őt; Malenkov kucsmában, Hruscsov prémsüvegben, Berija széles karimájú kalapban, melyet csiptetős szemébe húzott, mint egy filmbeli maffiózó. És dicsőítették a meggyilkolt Istent. A temetés után a harcostársak állandó lehallgatást szerveztek a fia lakásában.

Az Elnöki Levéltárban megtalálhatók
a beszélgetésekről készített feljegyzések

Vaszilij (Sztálin fia - a szerk.) Fevraljov sofőrrel beszélget a temetésről: >> Mennyi embert összetapostak, iszonyú. Össze is vesztem Hruscsovval….Volt egy szörnyű eset a Szakszervezetek Házában. Jött egy öregasszony, kampós bottal. A koporsó mellett ott állt díszőrségben Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin,…Az öregasszony meg egyszerre azt mondja:> Megöltétek, gazemberek, most aztán örülhettek! Legyetek átkozottak!<

Radzinszkíj: „Alig három héttel az apja halála után Vaszilij Sztálin repülő altábornagyot törölték a szovjet hadsereg állományából, az egyenruha viselési jogának elvételével. További egy hónap múlva letartóztatták. A valaha mindenható tábornok 1961-ben került ki végleg a börtönből.
Kazanyba száműzték. Ott halt meg, 1962. március 19-én. Vagy - az apai hagyomány folytatásaként őt is átsegítették a halálba?
Vaszilij után börtönbe került az őt lecsukató Berija is.

Fennmaradt Berija kivégzésének leírása.

>> Hátracsavart kézzel odakötözték egy deszkafalba erősített kampóhoz (ezt tették Hitlerék az ellene 1944. július 20-án merényletet elkövetőkkel szemben is - a szerk.) Berija egyre azt kérte:> Hadd mondjak valamit…< De a főügyész azt mondta:>Kössék be a száját egy törülközővel.< A kötés fölött ott villogott a vadul kidülledő szeme. A tiszt megnyomta a ravaszt a golyó pontosan a homloka közepébe talált.<<
Aztán sorra buktak mind: Malenkov, Molotov, Kaganovics…Végül Hruscsov…..”

Sztálint nyolc év múltán vitték ki
a mauzóleumból

Ny.Sz.Hruscsov pártfőtitkár történelmi érdeme, hogy az SZKP XX. kongresszusán (1956.febr.15-febr.24) egy titkos beszédben leplezte le a sztálinizmus törvénytelenségeit, éles kritikával illette Sztálint és önkényuralmát (aminek maga az előadó is részese volt - a szerk.). A megváltozott politikai légkör - igaz csak 1961-ben - alkalmat adott arra, hogy a diktátort kitegyék a mauzóleumból.
„F.Konyev: a Kreml ezredének parancsnoka, így emlékezett:>> 1961.október 31. A rendőrök megtisztították a Vörös teret, és lezárták, az odavezető utakat. Amikor végképp besötétedett, ásni kezdték a sírt a Kreml falánál. Sztálin testét a szarkofágból vörös drapériával kibélelt koporsóba helyezték át. Sztálin olyan volt, minha élne, a munkatársak sírva kapcsolták ki a műszereket. Az egyenruha aranygombját aranyozottra cserélték, levették az arany váll-lapokat is. Aztán a testet fekete fátyolba burkolták, úgyhogy csak az eleven arc látszott ki belőle. 22 órakor megérkezett az újratemetési bizottság. A rokonok közül nem volt ott senki. Egyperces hallgatás után lebocsátottuk a koporsót a sírba. Az utasítás szerint két vasbeton lapot kellett fölé helyezni. (Mintha attól félnének, hogy előjön a sírból - E.R.) De mi egyszerűen csak földet szórtunk rá.”

Felhasznált irodalom:

Edvard Radzinszkíj:
Sztálin
Európa Könyvkiadó Bp.1998

Szövegmagyarázat:

1.Joszif Visszarionovics Sztálin (1879-1953) Eredetileg: Dzsugasvili. Grúz származású szovjet kommunista pártvezető, diktátor, generalisszimusz. (a történelem három generalisszimuszt „adott a világnak: Csang-Kaj-sek kinai, Franco spanyol tábornokokat és Sztálint, akinek tudomásom szerint nem volt katonai rangja.) Fiatal korában 1894-1899 között a tifliszi (tbiliszi) papi szeminárium hallgatója. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.




2. Lavrentyíj Pavlovics Berija (1899.1953) grúz származású szovjet kommunista politikus. 1938-1946 között belügyi népbiztos a titkos szolgálatok vezetője. 1946-1953 között miniszterelnök-helyettes, belügyi és állambiztonsági miniszter. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.






3. Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) orosz nemzetiségű, szovjet politikus. Pártja XX. kongresszusán (1956.febr.) titkos beszédben leplezte le a sztálini diktatúra önkényét. Sztálin halála után az SZKP első számú vezetője. 1953-1964 között főtitkár, 1958-1964 között a minisztertanács elnöke. 1964-ben pártbéli társai eltávolították a hatalomból. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.





4. Georgíj Makszimilianovics Malenkov (1902-1988) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus. Egy időben Sztálin személyi titkára, később pártvezető. A diktátor halála után 1955-ig miniszterelnök. Hruscsov és „csapata” fokozatosan szorította ki a hatalomból. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.






5. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin (1895-1975) orosz nemzetiségű, szovjet kommunista politikus. Honvédelmi miniszter, marsall. 1955-1958 között a Minisztertanács elnöke. 1957-ben ahhoz a szűkebb „pártellenzékhez” csatlakozott, akik Ny.Sz.Hruscsov leváltásán fáradoztak. Ezért mennie kellett. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.



6. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) vezető szovjet politikus. A sztálini diktatúra (1924-1953) éveiben számos állami és párt tisztség betöltője (hosszú ideig külügyminiszter, miniszterelnök, politikai bizottsági tag). Nevéhez kötődik az ún. „Molotov-Ribbentrop Paktum” (1939.aug.23.) szovjet részről történő aláírása. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.

7. Anasztaz Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény származású kommunista szovjet politikus. 1937-1946 között a Népbiztosok Tanácsa elnök-helyettese. Egyidőben külkereskedelmi népbiztos. 1942-1945 között az Állami Honvédelmi Bizottság tagja. Tagja volt a legfelsőbb pártestületnek a „Politikai Bizottság”-nak is. 1956 nyarán és őszén a kritikus időkben Mikojan többször járt Magyarországon az SZKP Elnökségének képviselőjeként.

8. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz származású kommunista pártvezető, politikus, katona, lakatosból lett marsall. A polgárháborúban (1918-1921) a lovasság egyik szervezője Bugyonníj mellett. 1941-ben Leningrád védelmét is irányította, nem sok sikerrel. 1934-1940 között honvédelmi népbiztos. Katonapolitikusként részt vett a moszkvai (1941) és a teheráni (1943) konferenciákon. A második világháború végén ő írja alá Magyarországgal a fegyverszüneti megállapodást. 1945-1947 között a Szövetségi Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöke Magyarországon. Ebből adódóan nagy szerepe volt az ország „szovjetizálásában.” 1946-1953 között a Minisztertanács elnök-helyettese. A diktátor halála után a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke.
Vorosilovot - aki egész politikai pályafutása során sztálinista volt - 1960-tól fokozatosan kiszorították a hatalomból. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.


9. Lazar Mojszejevics Kaganovics (1893-1991) zsidó-ukrán származású szovjet politikus, aki a „csizmadiaságból” lett vezető párt és állami vezető. Ő volt az, aki az SZK(b)P XIII. kongresszusán, mint a Szavazatszedő Bizottság elnöke Sztálin javára manipulálta a leadott szavazatokat. 1924-ben az SZK(b)P KB. egyik titkára, majd az ukrán kommunista párt első számú vezetője. 1930-tól Molotovval „karöltve” erőltette a mezőgazdaság Kollektivizálását, aminek eredmény 1932/1933-ban a nagy ukrajnai éhinség lett. Kaganovics 1937-től újabb állami vezetői tisztségeket töltött be. Sztálin halála után rövid ideig a Minisztertanács elnök-helyettese. Miután meggyőződéses sztálinista volt Hruscsov idején fokozatosan kiszorították a hatalomból. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.


Forrás:

Internet-Wikipedia

Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
Pécs 2011. január

1 megjegyzés:

Jane Porter írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!