Charles de Gaulle neve az újabb generációknak már nem sokat mond. Ő volt
az a francia, aki a második világháború első percétől szembehelyezkedett
Hitlerékkel és először szinte magányos farkasként, küzdött hazája függetlenségéért,
és a nácizmus ellen. A még „lábon álló” Harmadik Köztársaság hadügyi
államtitkáraként néhány tiszttársával 1940. június 17-én Londonba repült, hogy
a szövetséges Anglia oldalán szervezze az ellenállást, hazáján kívül, a
gyarmatokon és mindenütt a világban, ahol franciák éltek. Az ezredes csak a
normandiai partraszállás után 1944 nyarán tért vissza hazájába, hogy csapataik
élén részt vegyen a főváros felszabadításában, majd az ország talpraállításában.
De Gaulle 1944 szeptemberétől - első visszavonulásáig - az átmeneti kormány
elnöke lett. 1946 őszétől, vidéki birtokán Colombey-les - Deux-Eglises-i
otthonában írta háborús emlékiratát. Ennek egyik epizódja a Sztálinnal való
találkozása 1944. december elején.
Útban Moszkva felé
Egyiptom:
De Gaulle1 november
24-én indult el repülőgépen Moszkvába. Vele volt „Georges Bidault2,
Juin tábornok3, Palewski4, Dejean5
stb.” és elkísérte Bogomolov6 a „Szabad Franciaország”-hoz
akkreditált szovjet követ.
Így folytatja: „Kairóban
leszálltunk, s az alkalmat felhasználva meglátogattam Faruk királyt. Az okos,
jól tájékozott, fürge szellemű fiatal uralkodó nem titkolta előttem, hogy
Egyiptom helyzete nagy aggodalommal tölti el. Bár országa közvetlenül nem vett
részt a világkonfliktusban, a király örült Hitler küszöbönálló vereségének. De
attól félt, hogy a Nyugat győzelme a keleti arab államokban megingatja az amúgy
is labilis egyensúlyt.” A király kifejezésre juttatta, hogy rokonszenvvel
viseltetik Franciaország iránt. Végezetül I. Faruk7 arról
biztosította De Gaulle-t,” hogy nagyra értékeli a francia kolóniát, amely a
legnagyobb mértékben hozzájárult országa fejlődéséhez.”
A következő állomás Teherán volt:
„Irán fővárosa egy háromszorosan
megszállt város nyugtalan képét mutatta. Britek, oroszok, amerikaiak
jártak-keltek könyöknyi közelségben, s egymást lesték a nyomorúságos tömeg
közepette, míg a perzsa elit mélabúsan magába zárkózott.”
De Gaulle-t és kíséretét Reza
Pahlavi8 sah a legbarátságosabban fogadta. „Szomorúan
fejtette ki, milyen helyzetbe került birodalma, mert a három nagyhatalom
jelenléte és követelései miatt ő maga is” úgy látja, ez a helyzet országát
szétszakítással fenyegeti. „A külföldi hatalmakkal szemben” - hangsúlyozta De
Gaulle - a sah nem lehet más „mint a megszemélyesített függetlenség.”
November 26-án szálltak le Bakuban.
Ahogy De Gaulle írja: a bakui
repülőtéren fogadta a felvonuló díszszázad tisztelgését „igen jó kiállású
alakulat volt, lefelé tartott szuronnyal, kidüllesztett mellkassal, döngő
léptekkel masírozott el előttem. Igen, ez az örök orosz hadsereg!”
Az oroszok azzal álltak elő - miután
a rossz időjárás nehezítette a repülést - hogy különvonaton utazzanak tovább.
Emiatt, mint írja „két napig vesztegeltünk Bakuban. Az időt jól-rosszul a félig
kihalt városban sétával, a városi színház egyik előadásának megtekintésével, a
TASZSZ hírügynökség távirati jelentéseinek olvasásával, valamint étkezésekkel
töltöttük, amelyeket hihetetlen fényűzés és bőség jellemzett.
A különvonatot >>nagyherceginek<< mondták, mivel Miklós nagyherceg
használta az első világháború idején. Jól berendezett négy napig utaztunk, a
vágányok állapota miatt meglehetősen lassan. Az állomásokon mindig néma, de
szemmel láthatóan barátságos tömeg vett körül.
Kértem, érintsük Sztálingrádot
is. Kérésemet tisztelgő gesztusnak szántam az orosz haderők iránt, amelyek ott
vívták ki a háború kimenetele szempontjából döntő fontosságú győzelmet.”
December 2-án érkeztek Moszkvába
A pályaudvaron Molotov9 külügyminiszter
fogadta őket, akit tábornokok vettek körül. „Teljes létszámban
megjelent a diplomáciai testület. Elhangzottak a himnuszok. Remek díszmenetben
tisztelgett egy kadét zászlóalj.”
De Gaulle a francia követségre
hajtatott, ott akart lakni, hogy megkímélje magát a sok jövés-menéstől. „Bidault,
Juin és Dejean abban az épületben szálltak meg, amelyet a szovjet kormány
bocsátott rendelkezésükre.”
A francia küldöttség többi tagja
megbeszéléseket folytatott „Molotovval és vezető tisztviselőivel.” Juin
„hosszan tárgyalt a vezérkarral, és főnökével Antonov10
tábornokkal.”
Véleménye Sztálinról…
De Gaulle: „Ám, amint az
természetes is volt a leglényegesebb dolgok megbeszélése Sztálin11
és közöttem zajlott le…személyéről az a benyomás alakult ki bennem,
hogy egy szenvedéstől és totális összefogástól elcsigázott ország ravasz és
kérlelhetetlen, nemzeti becsvágytól fűtött bajnokát látom magam előtt.”
Így folytatja: „Sztálin a hatalom
megszállottja volt. Egy összeesküvésektől teli szőtt élettől megedződve
hozzászokott ahhoz, hogy leplezze indulatait, és benső énjét, hogy ábrándot,
szánalmat, őszinteséget nem ismerve minden emberben akadályt, vagy veszedelmet
lásson; nála csupa mesterkedés, bizalmatlanság és konokság volt minden…..A
maga módján szerette is hazáját. Oroszország pedig elfogadta őt, mint egy nehéz
időszak cárját, és elviselte a bolsevizmust, hogy a maga javára használhassa
azt….Az volt a szerencséje, hogy olyan életerős és türelmes nép állott mögötte,
amelyet a legszörnyűbb, amelyet a legszörnyűbb nélkülözés sem bénított
meg, továbbá, hogy olyan gazdag erőforrásokkal rendelkező földre
támaszkodhatott, amelyet a legnagyobb pazarlás sem bír teljesen kimeríteni, s
végül olyan szövetségeseket talált, akik nélkül nem verhette volna le az
ellenséget, de azok sem győzhettek volna nélküle.
Összesen körülbelül tizenöt órát
kitevő személyes megbeszéléseink alatt kifürkésztem nagystílű és leplezett
politikáját. Ez a marsallnak öltözött kommunista, fortélyosságba burkolózó
diktátor, megnyerő kedélyű hódító mindig kész volt a megtévesztésre. Ám a
szenvedélyessége olyan ádáz volt, hogy gyakran felszínre tört, habár nem volt
híján bizonyos borongó bájnak.”
December 2-án este a Kremlben
Lift vittel fel a franciákat egy hosszú
folyosó bejáratához. „A folyosó mentén a biztonsági szolgálat embereinek sűrű
sora állt. Túlsó végéből tágas helyiség nyílt, amelynek egy asztal és néhány
szék volt a bútorzata. Molotov bevezetett minket, és kisvártatva megjelent a >>marsall<<.
A szokásos udvariaskodások után leültünk az asztal köré. Sztálin akár beszélt,
akár nem lesütött szemmel állandóan titokzatos ábrákat rajzolgatott.”
A német kérdéssel kezdték. „A
jelenlévők közül senki sem kételkedett abban, hogy a Reich a szövetséges
hadseregek csapásai alatt rövid időn belül összeomlik; a marsall hangsúlyozta,
hogy a legkeményebb csapásokat az oroszok mérték rá”….Sztálin kiemelte annak
szükségességét, „hogy minden egyes kérdést az Egyesült Államokkal és
Nagy-Britanniával közösen kell tanulmányoznunk.”
De Gaulle: „Mindazonáltal
megkérdezte tőlem, milyen garanciákat kíván Franciaország Nyugaton. Amikor
azonban a Rajnáról, a Saar-vidékről és a Ruhr-vidékről beszéltem neki,
kijelentette, hogy e kérdéseket csak négyhatalmi tárgyalásokon lehet eldönteni.
A Németország keleti határaira vonatkozó kérdésemre viszont határozott választ
adott:>> Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia ősi lengyel területeit
vissza kell adni Lengyelországnak.<< Tehát lényegében az Odera
lesz a határ? - kérdeztem.>> Az Odera és a Neisse<< - jelölte meg
pontosan ->> Azonkívül
területmódosításokat kell végrehajtani Csehszlovákia javára.<<
Megjegyeztem, hogy nincs elvi
kifogásunk e területváltozások ellen, amelyek egyúttal kárpótlást nyújthatnak
Lengyelország keleti határának rendezéséért. Hozzáfűztem azonban: Engedje meg,
hogy megállapítsam: Ön szerint a rajnai kérdés jelenleg nem dönthető el,
viszont az oderai kérdés már eldöntöttnek tekinti. Sztálin nem szólt rá semmit,
csak rajzolgatta tovább a vonalakat meg a köröket. „Majd kisvártatva
indítványozta:>> Tanulmányozzuk együtt egy orosz-francia paktum
megkötésének lehetőségének módozatait avégett, hogy országaink közösen előre
védekezzenek egy esetleges új német agresszió ellen.<<
„Erre készek vagyunk” -
válaszolta De Gaulle.
Bidault és Molotov,
a következő napokban többször tárgyalt egymással
„Kicserélték tervezeteiket,
amelyek mellesleg szólva erősen hasonlítottak egymáshoz.” Molotov ebédet adott
a Szpiridonovkában*, „amelyre Dekanozov, Litvinov, Lozovszkíj
külügyminiszter-helyettesek is meghívást kaptak. Sztálin szintén jelen volt. A
csemegénél poharát felemelve üdvözölte megkötendő szövetségünket - Igazi
szövetség legyen - kiáltott fel -, nem amolyan Laval12-féle! Hosszan
társalogtunk egymással.
* Szpiridonovka, egy forgalmas belvárosi utca
Moszkvában, ahol a Külügyminisztérium fogadóháza is található.
„Amikor elismeréssel szóltam az
orosz hadsereg legújabb sikeréről” - folytatta De Gaulle „arról, hogy az a
haderő, amelynek Tolbuchin13 a főparancsnoka* gyors ütemben nyomult
előre Magyarországon így hárította el a dicsérő szavakat - >> Ugyan már,
néhány város! Berlin és Bécs, oda kell mennünk! Időnként oldottabbá és
fesztelenebbé vált a modora, még tréfálkozott is. ->> Meglehetősen nehéz
lehet olyan országot kormányozni, mint amilyen Franciaország, ahol senki sem
fér a bőrébe-<< jegyezte meg - Igen! - feleltem. - És ebben nem vehetek
Önről példát, mivel ön utánozhatatlan….”
A moszkvai Nagy Színházban
„Egy alkalommal vendéglátóink
megcsodáltattak velünk egy szép balettelőadást a Nagy Színházban. Valamelyik
este pedig a Szpiridonovkában monstre fogadást rendeztek tiszteletünkre, ahol
nagy számban tolongtak a népbiztosok, magas rangú funkcionáriusok, tábornokok,
feleségestül, és ott volt minden Moszkvában tartózkodó külföldi diplomata meg
szövetséges katonatiszt.
Egyszer pedig a Vörös Hadsereg
Házában népdalok és népi táncok sorozatából álló impozáns műsort mutattak be
nekünk. Ezeken a rendezvényeken Molotov mindig velünk volt, mindig szabatos
pontossággal fogalmazta meg mondatait és óvatos megfontoltságot tanúsított.
Csak akkor bízott minket más kísérőkre, amikor misét hallgattunk Francia Szent
Lajos-templomában, meg amikor ellátogattunk a Verebek hegyére, ahonnan Napóleon
megpillantotta Moszkvát.”
A francia nagykövetségen
De Gaulle: „A nagykövetségen
seregnyi olyan értelmiségit és írót láttam vendégül, akit a szovjet hatóság
hivatalosan a >> Franciaország barátai<< kategóriába sorolt. Köztük
volt Viktor Fink, és Ilja Ehrenburg14….A grófnak született Ignatyev
tábornok, aki egykor Párizsban a cár katonai attaséja, majd hosszú ideig az
emigráció egyik vezetője volt..” szintén ott volt a fogadáson.
A diplomáciai csatározás
igazi tétje Lengyelország
De Gaulle: „Mivel határozottan
tudni akartam, mit szándékoznak tenni az oroszok Varsóban, ha majd csapataik
bevonulnak, december 6-án a Kremlben tartott tanácskozás során nyíltan
feltettem a kérdést Sztálinnak. Velem volt Bidault, Garrau és Dejean;
Sztálinnal pedig Molotov, Bogomolov meg Podzerov, a kitűnő tolmács.
Kijelentette: „a határok
kérdésének Sztálin által kifejtett megoldása, tehát keleten a >> Curson-vonal*<<
nyugaton az >> Odera-Neisse*<<, elfogadhatónak tűnik a számunkra.
De megismételtem: szükségesnek tartjuk, hogy Lengyelország valóban független
állam legyen…
* Curson of
Kedlestone lord angol külügyminiszter (1859-1925) a szövetségesek
konferenciáján (1920. július) etnikai alapú határvonalat javasolt Lengyelország
és Szovjet-Oroszország között. Az 1921-es rigai békében a szovjetek
beleegyeztek, hogy a határ ettől a vonaltól, mintegy 250 km-re keletre
húzódjon. A második világháború végén a két ország között nagyjából ismét az
„eredeti” Curson-vonalat állították vissza. Churchill ennek előzményéről - a
Teheráni Konferenciát idézve így írt: „Azt javasoltam, hogy vitassuk meg a
lengyel kérdést, Sztálin beleegyezett. Emlékeztettem rá, hogy Lengyelország
miatt üzentünk hadat Németországnak.
Egyszóval Lengyelország fontos nekünk. Oroszország
nyugati határának biztonságánál semmi sem fontosabb. De a határvonalakkal
kapcsolatban semmilyen igéretet nem tettem….Én személy szerint úgy gondolom, hogy
Lengyelország nyugatabbra helyezhetné területét, valahogy úgy, ahogy a katonák
a >> balra zárkózz<<vezényszóra kettőt lépnek oldalra. Eközben
Lengyelország persze óhatatlanul német lábakra tiporna, de mindenesetre erős
Lengyelországra van szükség. Lengyelország olyan hangszer, amely nélkül Európa
zenekara nem teljes. Sztálin kijelentette, hogy a lengyel népnek megvan a saját
kultúrája és a saját nyelve, amelynek fenn kell maradnia, amely nem törölhető
el.>> Próbáljuk megvonni a határvonalakat?<<-
kérdeztem,>>Próbáljuk<< Nincs felhatalmazásom a parlamenttől, hogy
határokat állapítsak meg, s azt hiszem az Elnöknek sincs….
Sztálin megkérdezte, hogy a lengyelek nélkül lássunk-e
hozzá. Azt mondtam, hogy igen, s hogy a lengyelekhez majd akkor forduljunk, ha
egymás között már nem hivatalos egyezségre jutunk. Eden ekkor megjegyezte, hogy
nagy meglepetéssel hallotta Sztálintól aznap délután, hogy a lengyelek akár
egészen az Odera vonaláig is terjeszkedhetnek. Sztálin megkérdezte, vajon azt
képzeltük-e, hogy leakarja nyelni Lengyelországot. Eden azt felelte, hogy nem
tudja mennyit akarnak megenni az oroszok, s megkérdezte, mennyit hagynak meg.
Sztálin kijelentette, hogy az oroszok nem akarják maguknak, ami másé, ámbár
lehetséges, hogy Németországba beleharapnak. Eden megjegyezte, hogy amit
Lengyelország keleten elveszít, nyugaton visszanyerheti. Ezután három
gyufaszállal bemutattam, hogy tolódna el Lengyelország nyugat felé. Sztálinnak
tetszett a dolog, s egyelőre ezzel váltunk el egymástól.”
A következő napokban ismét visszatértek a határok
ügyére. Churchill így folytatja: „Sztálin azt mondta…sem miképp sem szabad
megengedni, hogy a lengyelek ukrán és belorusz területekre tegyék rá a kezüket.
Ez nem lenne igazságos. Az 1939-es határrendezéssel Ukrajna és Belorusszia
földje visszakerült Ukrajnához és Belorussziához. Szovjet-Oroszország
ragaszkodik az 1939-es határokhoz, mert nemzetiségi szempontból az az igazságos
határvonal.
Eden megkérdezte, hogy a Ribbentrop-Molotov vonalról
van-e szó.>> Hívja, aminek akarja<<, mondta Sztálin. Molotov
megjegyezte, hogy általában a Curson-vonal néven szokták emlegetni.>> Nem
így van<< mondta Eden >>jelentősek az eltérések<<
Molotov azt mondta, hogy nincs eltérés. Erre elővettem egy térképet megmutattam
rajta a Curson-vonalat, az 1939-es határvonalat, továbbá megjelöltem az Odera
vonalát.
Eden szerint a Curson-vonal Lwówtól keletre húzódott.
Sztálin azt válaszolta, hogy az én térképemen helytelenül húzták meg a vonalat.
Lwównak az orosz oldalon volna a helye, mert az igazi Curson-vonal nyugatra,
Przemysl felé kanyarodik. Molotov majd előkeríti a Curson-vonal térképét és
leírását. Nem akar ő lengyel lakosságot bekebelezni, s örömmel lemondana minden
olyan körzetről, amelyről kiderül, hogy lengyel a lakossága.
Molotov ekkor elénk tárta a Curson-vonal orosz
változatát, valamint Curson lord rádiótáviratának szövegét valamennyi
helységnévvel. Megkérdeztem Molotovot, volna-e kifogása ellene, ha a lengyelek
megkapnák Oppeln vidékét. Azt felelte, hogy valószínű nem volna. A lengyelek
akkor járnának el bölcsen, mondottam, ha megfogadnák a tanácsunkat. Lwówért nem
vagyok hajlandó nagy lármát csapni. Ezután Sztálin marsallhoz fordultam
hozzáfűztem, hogy azt hiszem elvben nincs közöttünk nagy nézeteltérés.
Még a potsdami konferencián (1945.07.17-07.25), a
jaltai találkozó (1945.02.2-02.12) után is Lengyelország határai is terítéken
voltak. Churchill: „Jaltában beleegyeztünk, hogy Oroszország Lengyelország
rovására egészen a Curson-vonalig terjessze ki határát” bár nem állapodtak meg
pontosan a nyugati határról. A potsdami konferencia véglegesítette a lengyel
határokat.
A francia kormány jelenleg a
Londonban alakult lengyel kormánnyal tart kapcsolatot, amely egyetlen percre
sem hagyta abba a németek elleni harcot. Ha egy napon Franciaország esetleg
arra az elhatározásra jutna, hogy változtat e viszonyon, szándékát csak három
szövetségesének egyetértésével valósítaná meg.
Majd Sztálin marsall vette át a szót,
és egyre jobban nekihevült.
Dohogott, harapós megjegyzéseket tett, szónokolt, s miközben hallgattam,
határozottan éreztem, hogy szenvedélyességének fő tárgya és politikájának
középpontja a lengyel ügy. Kijelentette, hogy Oroszország >> nagy
fordulatot<< hajtott végre e nemzet irányában, amely évszázadokig
ellensége volt, de amelyben ezentúl barátot akar látni. Ennek azonban
feltételei vannak.>> Lengyelország - mondotta - mindig folyosóul szolgált
a németeknek, hogy megtámadhassák Oroszországot. Ezt a folyosót le kell zárni,
mégpedig magának Lengyelországnak. E célból döntő fontosságú lehet az
Odera-Neisse határvonal, ha majd a lengyel állam erős és demokratikus lesz.
Mert - jelentette ki a marsall - csak olyan állam lehet erős, amelyik
demokratikus.<<
Majd rátért arra a kérdésre,
milyen kormányzat alakuljon
Varsóban. Kíméletlenül, nyersen beszélt, gyűlölettel és megvetéssel emlegette
>> a londoni embereket<<, felmagasztalta a szovjetek égisze alatt
alakult Lublini Bizottságot, azt állítva, hogy Lengyelországban egyedül ez
utóbbit várják és óhajtják.>> Abban a harcban, amely országukat
felszabadítja - jelentette ki -, a lengyelek nem látják, mire jó a londoni
reakciós kormány és Anders hadserege. Viszont tapasztalják a Nemzeti
Felszabadítási Bizottságnak és Berling tábornok csapatainak jelenlétét és
tevékenységét. Azzal is tisztában vannak, hogy a londoni kormány ügynökei
okozták a varsói felkelés kudarcát, mert a felkelést a legártalmasabb
könnyelműséggel robbantották ki, a szovjet parancsnoksággal való tanácskozás
nélkül, olyan időpontban, amikor az orosz csapatok nem voltak abban a
helyzetben, hogy beavatkozhassanak.”
De Gaulle-hoz fordult:
„Ön azt mondta, hogy
Franciaországnak befolyása van a lengyel népre. Ez igaz! De miért nem használja
fel arra, hogy a szükséges megoldást tanácsolja neki? Miért helyezkednek
ugyanarra a meddő álláspontra, amelyhez Amerika és Anglia ragaszkodik mind a
mai napig? Csendes hangon fűzte hozzá: - Annál is inkább, mert London és Washington
még nem mondta ki utolsó szavát.
De Gaulle: „Tudomásul veszem az
Ön álláspontját, megértem nagy horderejű konzekvenciáit, de meg kell ismételnem,
hogy Lengyelország jövendő kormányzata a lengyel nép ügye, és véleményünk
szerint a lengyel népnek lehetőséget kell kapnia rá, hogy általános szavazással
jutassa kifejezésre akaratát.
Ő azonban elmosolyodott, és halkan
dünnyögte: >> - De azért meg fogjuk egymást érteni.<<
De Gaulle: „megkérdeztem tőle,
milyen sorsot szán a balkáni államoknak. Azt
válaszolta: hogy Bulgária miután elfogadta a szövetségesek fegyverszüneti
feltételeit, megtartja függetlenségét, de megkapja >>megérdemelt
büntetését<, és szintén >> demokratikussá
kell válnia. Ugyanez áll
Romániára is. Magyarország azon a ponton volt, hogy megadja magát a
szövetségeseknek. De a németek ezt megtudták, nem tudom hogyan - mondta Sztálin
-, és letartóztatták Horthy kormányzót. Ha Magyarországon demokratikus kormány
alakul - tette hozzá a marsall -, segíteni fogjuk, hogy Németország ellen
forduljon. Jugoszláviával nincs ilyen probléma, mivel egységesen
felkelt a fasizmus ellen, - Sztálin dühösen beszélt Mihajlovicsról, kit
szerinte az angolok Kairóban rejtegetnek. Ami Görögországot illeti: - oda nem
hatoltak be az oroszok, a teret átengedték a brit csapatoknak és hadihajóknak.
Ha tehát tudni kívánja, mi történik Görögországban, az angolokhoz kell
fordulnia.<< „
Az utolsó munkaülés december 8-án volt
De Gaulle: „December 8-án
Bidault, Garraeau és Dejean kíséretében a Kremlbe mentem, hogy Sztálinnal, Molotovval
és Bogomolovval megtartsuk az utolsó munkaülést. Azzal kezdtem, hogy
leszögeztem, milyen módon kívánja Franciaország Németország sorsának
szabályozását: a Rajna bal partján megszűnik a német központi állam
szuverenitása; az ott elcsatolt területek megőrzik német jellegüket, de
autonómiát kapnak, és gazdaságilag a nyugati övezethez tartoznak; a Ruhr-vidék
nemzetközi ellenőrzés alá kerül; keleten az Odera és a Neisse vonala alkotja a
német határt. Sajnáljuk, hogy Oroszország a feltételek alapján jelenleg nem
óhajt Franciaországgal megállapodást kötni, amelyet azután Angliának és az
Egyesült Államoknak is javasolni lehetne. Álláspontunkat azonban emiatt nem
fogjuk módosítani……
Sztálin megjegyzés nélkül hagyta
a német határokkal kapcsolatos
fejtegetésemet, de hangoztatta, hogy véleménye szerint egy háromoldalú paktum
lenne célszerű. Aztán hirtelen irányt változtatott: - Önnek tulajdonképpen
igaza van! - kiáltott fel. - Miért is ne köthetnénk egymással kétoldalú
szerződést?
De azt meg kell értenie, hogy
Oroszországnak lényeges érdeke fűződik a lengyel kérdéshez. Szövetséges és
baráti és következetesen németellenes Lengyelországot akarunk. Ez nem
lehetséges azzal a kormánnyal, amelyik Londonban van, és amelyik a mindenkori
hevesen oroszellenes szellemet képviseli. Viszont megtudnánk érteni egymást egy
másik Lengyelországgal, amelyik nagy, erős és demokratikus. Ha Önök osztják ezt
a nézetet, ismerjék el nyilvánosan a Lublini Bizottságot, és kössenek vele
hivatalos megállapodást. Akkor mi is nyélbe üthetjük a paktumot Önökkel.
Egyébként ne felejtsék el, hogy mi oroszok a lengyel Nemzeti Felszabadítási
Bizottságot ismertük el, s ez a bizottság veszi át Lengyelország kormányzását
és közigazgatását abban a mértékben, amint csapataink elűzik onnan az
ellenséget, következésképpen Önöknek Lublinhoz kell fordulniuk minden olyan
ügyben, amely Önöket Lengyelországban érinti….
Így most már világos volt minden.
Határozottan Sztálin értésére
adtam, hogy Franciaország kész biztonsági paktumot kötni Oroszországgal, hogy
nem viseltetik semmilyen rosszakarattal a Lublini Bizottsággal szemben, de
nincs szándékában e bizottságot Lengyelország kormányaként elismerni, sem
hivatalos tárgyalásokba bocsátkozni vele…..Majd hozzáfűztem: - Franciaországnak
és Oroszországnak egy független, egységes és valóságos Lengyelország közös
érdeke, nem pedig egy csinált Lengyelország, amelyben Franciaország a maga
részéről nem bízna. Véleményünk szerint a jövendő lengyel kormány kérdését
csakis maguk a lengyelek rendezhetik, országuk felszabadítása után és a négy
szövetségessel egyetértésben. - Sztálin semmilyen újabb megjegyzést nem tett
erre. Csak annyit mondott udvariasan? Örvend, hogy másnap ismét találkozhat
velünk; ugyanis vacsorát készült adni tiszteletünkre.
December 9-én egész nap
nyomasztó volt a légkör.
Molotov megerősítette Bidault
előtt azt a feltételt, amelyhez Sztálin az egyezmény aláírását kötötte. Sőt már
át is akarta nyújtani neki a szerződéstervezet szövegét, amely a franciakormány
és Lublin között jönne létre, és ebben Párizs hivatalosan elismerné a lengyel
Felszabadítási Bizottságot. Az oroszok odáig mentek jószolgálati buzgalmukban,
hogy még azt a nyilatkozatot is megfogalmazták, amely a hírt a világ tudtára
adná. A francia külügyminiszter természetesen közölte a szovjet népbiztossal,
hogy ez az indítvány elfogadhatatlan.”
Közben a Lublini Bizottság
tagjait az angolokhoz hasonlóan meghívták a francia követségre. „Többek között
ott volt Bierut az elnökük, a >> külügyekkel<< megbízott
Osuska-Morawski és Rola-Zymiersky tábornok, a >> nemzetvédelem..<<
felelőse.”
De Gaulle közölte velük, hogy „a
francia kormány Christian Fouchet őrnagy személyében delegátust küld hozzájuk,
az általuk ellenőrzött területekre, a franciákat, elsősorban a francia
hadifoglyokat érintő gyakorlati kérdések rendezése végett. …De, mint a
szövetségesek többsége, továbbra is a Londonban tartózkodó lengyel kormánnyal”
maradnak hivatalos kapcsolatban - tette hozzá De Gaulle.
Ezen a napon egy „megható óra”
keretében a tábornok fogadta „a Normandia-Nyeman repülő ezred”* tisztelgését Moszkvában.
* A „Normandia-Nyeman” különleges francia repülő
alakulat volt a második világháború idején. De Gaulle rendeletére 1943 tavaszán
francia pilóták érkeztek a Szovjetunióba, hogy a JAK-típusú szovjet
repülőgépeken részt vegyenek az ellenség üldözésében. 1943. márc. 22 - 1945. május
9 között 273 ellenséges gépet lőttek le az ezred pilótái.
Fogadás a Kremlben
De Gaulle: „Negyven orosz - népbiztosok,
diplomaták, tábornokok, magas beosztású funkcionáriusok, majdnem valamennyien
fényes egyenruhában - gyűlt össze a Kremlnek abban a szalonjában, ahová a
franciákat bevezették. Ott volt az amerikai nagykövet és a brit ügyvivő is.
Monumentális lépcsőn mentünk fel, a falakat ugyanazok a festmények díszítették,
mint a cár idejében Némelyik ijesztő témát ábrázolt: az ádáz irtiszi* csatát,
Rettentő Ivánt**, amint megfojtja a fiát stb.
* Dzsingisz kán 1227 körül felosztotta birodalmát a
négy fia között. Az egyik fiú leszármazója a „Kék Horda.” Segítségével az
Urától keletre az Ob és az Irtisz vidékén saját kánságot alapított. Az irtiszi
csata valószínűleg a kánság csapatai ellen vívott orosz csata egyik jelenetét
ábrázolhatja.
** Rettentő Iván = IV. Iván (Rettegett Iván:
1530-1584) Oroszország cárja. Három fia közül Ivánt, egy vita hevében saját
kezűleg ölte meg. További két fia Fjodor és Dimitríj közül a gyengeelméjű
Fjodor követte a trónon.
Sztálin marsall kezet rázott
vendégeivel, majd betessékelte őket az ebédlőbe. Az asztal fényűző módon volt
megterítve, csillogott, ragyogott minden. Elképesztően dús választékú lakomát
szolgáltak fel.
Sztálin meg én egymás mellett ültünk,
s fesztelenül, ide-oda csapongva
csevegtünk. Podzerov és Laloy szóról szóra tolmácsolta minden mondatunkat. A
folyamatban lévő hadműveletekről, a funkciónkkal járó nagy elfoglaltságunkról
beszélgettünk, meg arról, melyikünk hogyan vélekedik az ellenség vagy a
szövetségesek jeles személyeiről. A paktumról egyetlen szó sem esett. Mindössze
annyit kérdezett tőlem közömbös hangon a marsall, hogy milyen benyomást tettek
rám a Lublini Bizottság emberei. Azt válaszoltam, hogy használható csoportnak
látszanak, de minden bizonnyal nem őket tartom a független Lengyelországnak.
Sztálin közvetlenül és egyszerűen beszélt. Úgy tett, mintha parlagi,
kezdetleges műveltségű ember volna, aki nyers, jócskán itta a krimi bort,
amelyből több palackkal is hoztak neki. De a kedélyes látszat alatt fel
lehetett ismerni a könyörtelen harcot vívó bajnokot.
Egyébként az asztal körül ülő
oroszok szüntelenül őt lesték. Részükről nyilvánvaló engedelmesség félelem, az
ő részéről pedig éberen őrködő tekintély - ilyen volt, amennyire megítélhettem,
ennek a politikai és katonai vezérkarnak és ennek az emberileg teljesen
magányos vezérnek az egymáshoz való viszonya.
Hanem hirtelen megváltozott a kép.
Eljött a pohárköszöntők ideje.
Sztálin rendkívüli jelenetbe kezdett. Először meleg szavakkal méltatta
Franciaországot, és szívélyes szavakat intézett személy szerint hozzám. Én
ugyanilyen hangon nyilatkoztam róla, és Oroszországról. Majd üdvözölte az
Egyesült Államokat és Roosvelt elnököt, azután Angliát és Churchillt, s
ünnepélyes komolysággal hallgatta Harrimann és Balfour válaszait. Megtisztelte
tósztjaival Bidault-t, Juint, minden jelenlevő franciát, a francia hadsereget,
a Normandia-Nyeman ezredet. A formaságok lebonyolítása után került sor a nagy
parádés jelenetre.
Harmincszor állt fel,
hogy a jelenlevő oroszok
egészségére ürítse poharát. Egymás után köszöntötte fel őket.
Molotov, Berija15,
Bulganyin16, Vorosilov17, Mikojan18,
Kaganovics19 stb. népbiztosok voltak az elsők, akiket a gazda
aposztrofált. Aztán sorra kerültek a tábornokok meg a funkcionáriusok.
Mindegyiknél dagályosan méltatta az illető érdemeit és felelősségteljes
munkáját. De mindig elragadtatott lelkesedéssel dicsőítette Oroszország erejét
és hatalmát.
Például így kiáltott oda a tüzérség
Felügyelőjének
>> Voronov! Egészségedre! A te hivatásod, hogy a csatamezőkön
kibontakoztassad a mi ágyúink erejét. Ennek az erőnek köszönhető, hogy az
ellenséget széltében-hosszában szétzúzzuk. Rajta! Bátran előre az
ágyúiddal!<<
A haditengerészet vezérkari főnökéhez
fordulva:
>> Kuznyecov tengernagy! Még nem ismeri eléggé a világ a mi
flottánkat. Türelem! Egyszer majd a tengerek urai leszünk.<<
Jakovlev repülőmérnökhöz a JAK
típusú kitűnő vadászgép tervezőjéhez:
>>Köszöntelek! A te repülőgépeid pásztázzák az eget. De még
több és még jobb gépekre van szükségünk. A te feladatod, hogy megcsináld
őket.<<
Néha fenyegetéssel elegyítette a
méltatást. Novikovra, a légierő vezérkari főnökére ráförmedt: >> Te
használod fel repülőgépeinket. Ha rosszul használod fel őket, tudnod kell mi
vár rád.<<
Újjával az egyik jelenlevőre
mutatva:>> Ime! Ő a hátország vezetője. Neki az a dolga, hogy anyagot,
embert szállítson a frontra. Iparkodjék úgy végezni a dolgát, ahogy kell. Különben
felakasztják.<<
Minden köszöntő végén elkiáltotta magát:
>>Ide hozzám!<<
mire a megnevezett, helyét
elhagyva odasietett, hogy poharát a marsall poharához koccintsa, amit a többi
orosz mereven és némán figyelt.
Ennek a jelenetnek nem lehetett
más a célja, mint lenyűgözni a franciákat, fitogtatni a szovjet erőt és annak
hatalmát, aki ezzel az erővel rendelkezik. Rám azonban olyan hatást tett, hogy
ezek után még kevésbé voltam hajlandó segédkezet nyújtani neki Lengyelország
ügyében, mint valaha.
A vacsora után
a szalonban is tartózkodóan
szemléltem Sztálint és a mellettem ülő diplomaták konok koórusát: Molotov,
Dekanozov és Bogomolov az egyik oldalon; Bidault, Garreau és Dejean a másikon.
Az oroszok fáradhatatlanul újrakezdték, hogy vegyük fontolóra a Lublini
Bizottság elismerését. Én azonban, minthogy a kérdést már eldöntöttem, s
döntésemet tudattam velük, haszontalan szófecsérlésnek tartottam ezt az új
disputát…….
Ezt látva Sztálin még rálicitált;
>> Ó, ezek a diplomaták! - kiáltott fel. - Milyen fecsegők! Csak egyetlen
módon lehetne elhallgattatni őket: géppuskával halomra lődözni valamennyit.<
Majd otthagyva az alkudozókat a
többiektől kísérve átvezetett egy közeli terembe, hogy megnézzünk egy 1938-ban
forgatott szovjet propagandafilmet…….
Időközben magamhoz kérettem
Georges Bidault, hogy megkérdezzem tőle, hajlandók-e a szovjetek aláírni a
paktumot vagy sem. A külügyminiszter azt válaszolta, hogy továbbra is minden
attól függ belemegyünk-e a francia kormány és a lengyel bizottság által
kiadandó közös nyilatkozatba, amely a francia-orosz szerződés bejelentését
tartalmazó kommünikével egyidejűleg kerülne nyilvánosságra.>> Ha így áll
a dolog - jelentettem ki Bidaultnak -, akkor fölösleges, és nem is illik a
végtelenségig elnyújtani a tárgyalást. Majd én véget vetek az egésznek.<<
Éjfélkor, miután a filmvetítés befejeződött,
és a teremben újra világosság
lett, felálltam, és így szóltam Sztálinhoz: - Búcsúzom Öntől. Nemsokára indul a
vonatom. Nem is tudom kellőképpen megköszönni azt a módot, ahogyan személy
szerint Ön és a szovjet kormány az Önök vitéz országában fogadtak engem.
Kölcsönösen tájékoztattuk egymást álláspontjainkról. Megállapítottuk, hogy a
lényegben egyetértünk, vagyis abban, hogy Franciaország és Oroszország együtt
folytatja a háborút a teljes győzelemig.
A viszontlátásra, marsall úr!
-
Sztálin úgy rémlett, először nem értette: - maradjon
még - dörmögte. - Még egy filmet vetítenek - De amikor kezemet
nyújtottam, megszorította, és nem tartóztatott. Az ajtó felé menet búcsút
intettem a társaságnak, amely döbbenetében szinte kővé dermedt.
Molotov utánam sietett.
Halálsápadtan kísért le a
kocsimhoz. Neki is köszönetet mondtam a vendéglátásért. Motyogott néhány szót,
nem tudta leplezni zavarát. Kétségkívül mélységesen lesújtotta a szovjet népbiztost,
hogy semmié foszlik egy terv, amelynek megvalósításáért oly kitartóan
fáradozott. A frontváltoztatáshoz már kevés az idő, a franciák elutaznak. Meg
aztán a dolgok jelenlegi állása folytán nagyon is lehet tartani attól, hogy de
Gaulle paktukkötés nélkül tér vissza Franciaországba. Milyen következménye lesz
ennek? Nem őt Molotovot fogja-e Sztálin felelőssé tenni a kudarcért? Nem őt,
Molotovot fogja-e majd Sztálin felelőssé tenni a kudarcért Én pedig szép
nyugodtan visszatértem a francia követségre, elszántan bízva, hogy felülkerekedünk.
Látva, hogy Bidault nem jött utánam,
üzentem neki, hogy kövesse
példámat. Garreau-t és Dejeant ott hagytuk, hogy tartsák a kapcsolatokat,
amelyek esetleg hasznosak lehetnek, de nem köteleznek minket semmire.
Lényegében véve biztos voltam a
dolgomban. S valóban, úgy éjjel két óra körül megjött Maurice Dejean, hogy új
tényállásról számoljon be. Miután Sztálin hosszasan tanácskozott Molotovval, az
oroszok kijelentették: a Párizs és Lublin közti viszonyt illetően hajlandók
belemenni egy lényegesen enyhébb megfogalmazású nyilatkozatba. Erre Grreau és
Dejean úgy hitték, hogy módjukban áll ilyen szöveget indítványozni: >> A
Francia kormány és a Lengyel Felszabadítási Bizottság közt létrejött megegyezés
értelmében Christian Fouchet úr Lublinba, X.Y, úr Párizsba utazott.<<
Molotov kijelentette, hogy
>>amennyiben de Gaulle tábornok elfogadja a lengyel ügyben ezt a
megoldási formulát, azonnal aláírhatjuk a francia-orosz paktumot.<<
Én természetesen hallani sem akartam róla,
hogy a Lublini Bizottsággal való
>>megegyezés<< kitétel bármiféle szövegben szerepeljen.
Kijelentettem, hogy néhány nap múlva csak olyan hírt jelenhet meg, amely
Franciaország politikájának és az igazságnak megfelelően egyszerűen a következő
tényt közli:>>Fouchet parancsnok megérkezett Lublinba.<< Dejean
elment, hogy közölje ezt Molotovval, aki ismét tanácskozott Sztálinnal; Molotov
kijelentette,hogy beéri ennyivel. Egy utolsó kikötése azonban mégis volt, s ez
arra az időpontra vonatkozott, amikor a nyilvános közlemény bejelenti majd,
hogy Fouchet megérkezett Lublinba.
A szovjet népbiztos nyomatékosan kérte,
hogy a közlemény a francia-orosz
szerződés megkötéséről szóló kommünikével egyidejűleg jelenjen meg, azaz
huszonnégy órán belül. Én azonban éppenséggel nem akartam a két időpont
egybeesését, és visszaküldtem Dejeant, hogy ezt határozottan mondja meg.
December 10-ét írtunk
Ez lesz a szerződés dátuma. Ami
Fouchet galiciai tartózkodását illeti, arról legkorábban 28-án lehet nyilvános
közleményt kibocsátani. Végül ebben maradtunk. Bidault közben szintén
visszament a Kremlbe, hogy partnereinkkel megszerkessze a paktum végleges
szövegét. A fogalmazványt bemutatták nekem és én teljes egészében jóváhagytam.
A szerződésben a két fél kötelezte magát, hogy a teljes győzelemig folytatja a
háborút, egyikük sem köt különbékét Németországgal, s később közösen megtesznek
minden szükséges intézkedést egy esetleges új német veszély elhárítására. A két
ország tagja lesz az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A szerződés húsz évig
érvényes.
Jelentették nekem, hogy a végső tárgyalások.
a Kremlnek egyik olyan helyiségében
zajlottak le, amely szomszédos volt azokkal, ahol továbbra is ki-be jártak az
estélyre meghívott vendégek.
E nehéz órák alatt Sztálin állandóan
tájékoztatta magát a tárgyalások állásáról,
s orosz részről mindig ő mondta
ki a döntő szót. Közben azonban a szalonokban járt-kelt, beszélgetett,
koccingatott. Különösen Pouyade ezredest, a Normandia ezred parancsnokát
tüntette ki figyelmével. Végül jelentették nekem, hogy minden kész a szerződés
aláírására, amely Molotov hivatalában fog megtörténni. Hajnali négy órakor mentem oda.
A szertartás bizonyos ünnepélyességgel
zajlott le.
Orosz fotóriporterek buzgólkodtak,
némán és tolakodás nélkül. A két külügyminiszter, a két küldöttség tagjaitól
körülvéve, aláírta a francia és orosz nyelven megfogalmazott példányokat. Sztálin
meg én mögöttük álltunk.>> Ez már ratifikált szerződésnek tekinthető - mondtam
neki - Remélem, e tekintetben nincsenek aggályai.<< Utána kezet ráztunk
egymással.
>>Ezt meg kell ünnepelni!<<
-Jelentette ki a marsall.
Röpke pillanatok alatt asztalokat
terítettek meg, s leültünk a hajnali lakomához. Sztálin olyan
játékosnak mutatkozott, aki elegánsan tud veszíteni.
Nyájas bókkal fordult hozzám: -
Derekasan kitartott>> Jól van! Szeretek olyan valakivel tárgyalni, aki
tudja, mit akar, még akkor is, ha nem osztja nézeteimet. - Ellentétben a néhány
órával előbb eljátszott tüzes jelenettel, amikor pohárköszöntőkkel fordult
munkatársaihoz, most higgadt közönnyel beszélt mindenről, mint aki a fenséges
derű magas csúcsáról szemléli a többieket, a háborút, a történelmet és saját
magát is.
Végeredményben csak a halál nyer
mondotta. Hitlerről sajnálkozó
hangon jegyezte meg: ->> Szegény ember ő már nem ússza meg<<- Nem
látogatna meg minket Párizsban? - invitáltam, mire így válaszolt: - >>Hogyan
tehetném? Öreg vagyok. Nemsokára meghalok.<<
Franciaország boldogulására
emelte poharát; Franciaországnak - úgymond- most elszánt, hajthatatlan vezetői
vannak, s ő azt kívánja, hogy ez az ország nagy és erős legyen, mivel
Oroszországnak szüksége van egy nagy és erős szövetségesre. Végül
Lengyelországot éltette, jóllehet egyetlen lengyel sem volt jelen; úgy beszélt,
mintha engem akarna szándékainak tanújává tenni.>> A cárok mondotta -
rossz politikát folytattak, amikor uralkodni akartak a többi szláv népen.
Nekünk azonban új politikánk van. A szlávok mindenütt legyenek függetlenek
és szabadok! Így lesznek majd a barátaink. Éljen az erős, független, demokratikus
Lengyelország! Éljen Franciaország, Lengyelország és Oroszország
barátsága!<< Rám nézett: ->>Mit gondol erről de Gaulle úr?
<< -Sztálint hallgatva felmértem
azt a szándékot, amely a szovjet világban a szavak mögött rejtőzik.
Így feleltem: Egyetértek azzal,
amit Sztálin úr Lengyelországról mondott - és hangsúllyal megismételtem - Igen,
azzal, amit mondott.
A búcsúzás a marsall jóvoltából
valóságos ömlengéssé vált.
Bízvást számíthat rám! - jelentette
ki. - Ha önnek, ha Franciaországnak szüksége lesz ránk, még az utolsó
levesünket is megosztjuk Önökkel. - Aztán hirtelen felfigyelve a
mellette álló Podzerovra, az orosz tolmácsra, aki minden megbeszélésen jelen
volt, és mindent fordított, a marsall komorrá vált arccal komoly hangon így
szólt hozzá:>> Túl sokat tudsz, te! Kedvem volna,
hogy Szibériába küldjelek!<< Én az enyéimel elhagytam a
helyiséget. A küszöbről visszapillantva láttam, hogy Sztálin ismét visszaült az
asztalhoz, egyedül.
Még azon a reggelen elutaztunk
Moszkvából. Mint jövet is, visszafelé szintén Teheránon át repültünk…..
Felhasznált irodalom:
Charles de Gaulle
Háborús emlékiratok
A riadó 1940-42
Az egység 1942-44
A haza üdve 1944-1946
Gondolat Kiadó 1973
Winston S. Churchill
A második világháború második kötet
Európa Könykiadó Bp. 1995
Szövegmagyarázat:
1. Charles de Gaulle (1890-1970) francia hivatásos katona. Egy öt
gyermekes értelmiségi család (apja professzor) gyermeke. Az első világháború
idején Pétain alatt szolgált. 1916-ban Verdunnél fogságba esett. A két világháború
között több tanulmányt jelentetett meg, amelyben felhívta a figyelmet a
gépesített alakulatok jelentőségére. 1939-1940-ben hadosztályparancsnok. 1940 májusában
sikertelenül próbálta megállítani Guderian német tábornok páncélos erőit, bár ő
maga a csatában nagyszerű parancsnoknak bizonyult. 1940 júniusától hadügyi
államtitkár. Röviddel az ország kapitulációja előtt Londonba távozott és csak a
háború végén tért vissza hazájába. 1940. június 18-án nyilvánosságra hozta
Nyilatkozatát, amelyben híressé vált mondata: „Franciaország csatát vesztett,
de nem vesztette el a háborút.” Bár az angolok a kezdetektől támogatták, az
amerikaiak rokonszenvét csak 1943-ban nyerte el. Ettől az évtől Algírban a „Francia
Nemzeti Felszabadítási Bizottság” az USA által favorizált Giraud tábornokkal
együtt, de később Giroud az elnöki beosztásból távozni kényszerült. A
normandiai-partraszállást követően 1944 nyarán tért vissza hazájába. Párisba
történt bevonulásával érte el pályafutása csúcspontját. 1945-1946-ban
miniszterelnök, és hadsereg főparancsnok. Politikai okokból lemondott, de évek
múlva (1958) az Ötödik Köztársaság közvetlenül választott elnökeként tért
vissza a hatalomba. Egy évtizedig volt elnöke hazájának.
2. Georges Bidault (1899-1983) francia politikus, külügyminiszter.
3. Alphonse Juin (1888-1967) hivatásos francia katona, tábornok, a
„Szabad Franciák” parancsnoka.
4. Gaston Palewski (1901-1984) lengyel származású, francia politikus,
katona, De Gaulle közeli barátja. Palewski a légierőben teljesített
szolgálatot, 1940-ben csatlakozott a „Szabad Franciák”-hoz.
5. Maurice Dejean (1899-1982) francia diplomata egy időben (1930-1939)
berlini követ, 1939-től a kapitulációig külügyminiszter. 1941. elején Londonba
csatlakozott a „Szabad Franciák”-hoz. A háború után Prágában, később Tokióban
képviselte hazáját.
6. Szergej
Bogomolov szovjet diplomata.
Kezdetben Vichy-ben képviselte hazáját, majd a „Szabad Franciák” oldalán
Londonban volt országa képviselője.
7. I. Faruk király (1920-1965) 1936-1952 között Egyiptom királya. A
második világháború idején országa igyekezett semleges politikát folytatni.
Hatalmát Gamal Abdel Nasszer forradalma döntötte meg.
8. Mohhamad Reza Pahlavi (1919-1980) 1941-1979 között Perzsia (Irán) utolsó
uralkodója. A sah amerikai és izrael-barát politikát folytatott. Hatalmát a
szélsőségesen fundamentalista iráni forradalom döntötte meg Komeini Ajatollah
vezetésével.
9. Vjacseszlav, Mihajlovics Molotov (1890-1986) eredetileg: Szkrjabin (1890-1986) szovjet
vezető politikus, a sztálini diktatúra (1924-1953-ig és az azt követő néhány
évben ). Szovjet részről ő írta alá a „Molotov-Ribbentrop paktumként”
(1939.aug.23.) elhíresült megnemtámadási egyezményt.
10. Alekszej Innokentyjevics Antonov szovjet tábornok. Személyes adatait nem sikerült
felkutatnom.
A második világháború utolsó szakaszában a Vörös
Hadsereg vezérkari főnökének helyettese. Antonov 1944. okt14-én három pontból
álló ultimátumot intézett a magyar kormányhoz, azzal, hogy az előterjesztés
kézhezvétele után 48 órán belül teljesítse a fegyverszüneti feltételeket.
11. Joszif Visszarionovics Sztálin (1878-1953) grúz származású szovjet diktátor,
generalisszimusz. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata
részletesen is foglalkozik.
12. Pierre Laval (1883-1945) francia politikus, három alkalommal az
ország miniszterelnöke. Tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd szülei
Párizsba küldték tanulni. A középiskola, majd az egyetemi tanulmányok után,
rövid ideig katonai szolgálatot teljesített. 1909-től jogászként dolgozott.
Politikai pályája elején szocialista nézeteket vallott. Az első világháború
után több miniszteri posztot is betöltött. 1931-ben miniszterelnökké
választották, kormánya azonban 1932-ben felbomlott. 1934-től gyarmatügyi
miniszter, 1935-től alig egy évig ismét miniszterelnök. A második világháború
idején, Franciaország német megszállása után a németek Pétain marsallt bízták
meg egy kollaboráns kormány megalakításával. Laval ebben a kormányban miniszteri
pozíciót vállalt, majd 1940 júliusában rövid ideig a miniszterelnöki posztot
ismét elvállalta.
Pétain 1940 decemberében lemondatta, majd le is
tartóztatták. 1942. április 18-tól újból miniszterelnök.
Laval és kormánya - bár erre a szövetségesek
felszólították - nem fordult szembe a németekkel. A második világháború után,
1945-ben hazaárulás vádjával bíróság elé állították és golyó általi halálra
ítélték.
13. Fjodor Ivanovics Tolbuhin (1894-1949) hivatásos katona, szovjet marsall. Már a
cári hadseregben is szolgált, 1918-ban azonban a Vörös Hadsereghez
csatlakozott. A második világháborúban előbb a krimi fronton, szolgált, majd az
57.-ik hadsereg parancsnokaként részt vett a sztálingrádi csatában. 1943-ban a
Donyec medence több városát csapataival visszafoglalta. Jerjomenko csapataival
együttműködve felszabadította a Krim félszigetet. 1944 májusától Malinovszkíj
fegyvertársaként a 3.-ik Ukrán Front parancsnoka lett. A Iasi-kisinyovi nagy
győzelmet követően mindketten megkapták a marsallbotot. Ezt követően Tito
partizánjaival együttműködve részt vett a belgrádi hadműveletekben. Csapatait
ezután Magyarországra rendelték, ahol azok főszerepet játszottak Budapest
bevételében és a Balaton körüli csatákban. A háború után a délkelet európai
szovjet erők, később a kaukázoson túli Katonai Körzet parancsnoka volt.
14. Ilja Ehrenburg (1891-1967) zsidó származású szovjet író és
propagandista. Könyvei túlnyomórészt a polgártársadalmak bírálatával
foglalkoztak Több szatirikus mű szerzője. Rokonszenvezett országa
politikájával. Könyveinek egy részét Magyarországon is megjelentették.
15. Lavrentyíj Pavlovics Berija (1899-1953) grúz származású szovjet kommunista
politikus. 1938-1953 között a szovjet titkosszolgálatok vezetője, belügyi
népbiztos. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata
részletesebben is foglalkozik.
16. Nyikolaj
Alekszandrovics Bulganyin (1895-1975)
orosz nemzetiségű szovjet politikus, hadügyminiszter, 1955-1958 között
miniszterelnök. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata
részletesen is foglalkozik.
17.Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet politikus,
lakatosból lett marsall. A második világháború után a Szövetséges Ellenőrző
Bizottság elnökeként erőteljesen részt vett Magyarország „szovjetizálásában”.
Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is
foglalkozik.
18. Anasztaz Mikojan (1895-1978) örmény származásű szovjet politikus több fontos állami
és párt tisztség betöltője. Mikojan 1956 júliusában, majd okt. 23-tól - okt. 31-ig
Magyarországon tartózkodva a magyar párt döntéseinek egyik „előkészítője” volt.
Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is
foglalkozik.
19. Lazar Mojszejevics Kaganovics (1893-1991) zsidó származású ukrán-orosz politikus.
1924-től Sztálin odaadó követője. Eredetileg cipész, mások szerint csizmadia
volt. Az 1917-1918-as időkben a bolsevikok oldalán részt vett az új hatalom megszilárdításában.
1925-1928 között az ukrán Kommunista Párt főtitkáraként Molotovval együtt súlyos
felelősség terheli az éhínség bekövetkezésében és általánossá válásában.
Kaganovics később a moszkvai pártbizottság első számú vezetője lett.
Közvetlenül Sztálin halála (1953.március 5.) után miniszterelnök helyettes, ezt
követően fokozatosan kiszorítják a hatalomból.
Forrás:
Internet-Wikipedia
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
Pécs 2011. január
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!