Moszkoviták

Aczél Tamás-Méray Tibor „Tisztító vihar”¹ című közös munkájukban avatott kézzel nyúltak a fogalom irodalmi eszközökkel történő megközelítéséhez. A szó magyar jelentését kerestem a Bakos féle „Idegen szavak és kifejezések” szótárában, de nem találtam. A „Pallas” Nagylexikon szerint a „moszkovita” „Moszkva lakosa” „Tősgyökeres orosz” kifejezésekkel azonosítható. A „wikiszótár” moszkovitának tekinti a Szovjetunió politikai céljaival és tetteivel fenntartás nélkül azonosulni képes és tudó politikai személyiségeket. A „pártszleng” azokat a kommunistákat nevezi moszkovitáknak, akik a XX. század elején Magyarországon éltek, de az 1919-es „bukás” után elhagyták az országot előbb Bécsbe, Prágába, majd a Szovjetunióba emigráltak. Hosszú évekig ott éltek, 1944 novemberében decemberében és 1945 tavaszán visszatértek Magyarországra. A legismertebb és a „hatalom csúcsain” volt található a „négyesfogat”: Rákosi Mátyás², Révai József³, Gerő Ernő⁴, Farkas Mihály⁵.

Moszkoviták voltak: Nagy Imre⁶, Lukács György⁷, Vass Zoltán⁸ „és még sokan mások.”

A „moszkovita attitűd”-től mai politikai életünk sem mentes. A minden áron való megfelelés, a hajbókolás ma is jellemzi azokat a pártokat, párt céljaival döntéseivel buzgó módon azonosulókat, ahol a pártban nincs vagy csak minimális a demokratikus vita és hiányzik követőikből a belső autoritás és a kétkedés képessége.

Visszatértek az országba

A Szovjetunióból hazatért írók írói jelentősége sokkalta kisebb volt, mint az a tényleges szerep, amit 1945 után a magyar irodalmi életben betöltöttek. Alig voltak öten-hatan; de mihelyt hazai földre tették a lábukat, mindegyik azonnal „kulcspozícióba” került. Egyik az újonnan megalakult „Magyar Írók Szövetségének” elnöke lett; a legkevésbé sem azért, mert jó író, a közepesnél is gyengébb; egyszerűen azért, mert moszkovita. A másikból főszerkesztő lett, a harmadikból a Magyar-Szovjet Baráti Társaság főtitkára.

Megjelenésük után a felületes szemlélő benyomása az volt, hogy mennyire egységes, összeforrott, mélyen elvtársi ez a csoport; a valóságban szó sem volt erről. Alapvető ideológiai ellentétek voltak köztük, de ez csak évek múlva derült ki; ami pedig a személyes kapcsolatokat illeti szinte kivétel nélkül gyűlölték egymást. Kifelé egyformán hirdették az egység és a párt jelszavait, a magánéletükben alig álltak szóba egymással. A gyűlölet gyökerei az emigráció mélységeihez vezettek; mindegyik tudott valami rosszat a másikról. Ha az egyik csak elgáncsolta a másik színdarabjának bemutatását, az még a legenyhébb eset volt; nőügyek, „lebuktatások”, a pártból való átmeneti kizáratások, GPU feljelentések voltak a háttérben; keserve emigrációs emigrációs évek féltékenykedései, gonoszságai, intrikái.

Az itthoniak erről semmit sem tudtak

Az ő szemükben felcsillant a fény: megjöttek a szovjet-beli elvtársak, a régi harcosok, akik voltaképpen az új, szocialista ember első képviselői Magyarországon.

Persze nemcsak az irodalomban, sőt elsősorban nem is itt; számuk nagyobb volt a hadseregben, a rendőrségen, az ipar „parancsnoki magaslatain”. És arányszámuk a legnagyobb úgy is mondhatnánk, aránytalanul a legnagyobb a párt és az ország vezetésében volt.

Az elhíresült „négyesfogat”,

a négy legfőbb vezetőt a mindenható főtitkár és miniszterelnök Rákosi Mátyás, valamint gazdasági helyettese Gerő Ernő, szervező, rendőri, katonai helyettese Farkas Mihály és ideológus helyettese Révai József jelentette. Egytől egyig moszkoviták voltak.

A szerzők az általánosítás alól kivontak három személyt, még pedig Nagy Imrét, aki az 1956-os forradalom miniszterelnöke lett, Lukács Györgyöt a kor legnagyobb filozófus-esztétáját, a Nagy kormány kultuszminiszterét és Háy Gyulát⁹ a kiváló drámaírót az írómozgalom egyik vezető alakját.

Emigránsok persze minden nemzet történetében voltak már, sőt nem is kis számban - olyanok is, akik hosszabb rövidebb idő után visszatértek hazájukba, s ott éltek tovább. Ennyiben a moszkovita emigráció is rokon volt az eddig ismert emigrációkkal. Minden másban azonban különbözik.

Ez a különös emberfajta,

életének utolsó 10-30 esztendejét a Szovjetunióban töltötte: minden cselekedetükre ezek az évek letörölhetetlenül nyomták rá bélyegüket

Társadalmi szerepükre legjellemzőbb - a hivatás - és küldetéstudatuk volt. A moszkovita emigráns a háború befejezésével nemcsak egyszerűen visszatért hazájába, hanem határozott és biztos küldetéssel tért vissza. Ez természetesen nem egyszerűen azt jelenti, hogy a moszkovita egy idegen hatalom - ez esetben a Szovjetunió - fizetett ügynökeként, kémjeként, vagy megbízottjaként jött haza, noha erre is akadt példa. Ez a világosabb, nyilvánvalóbb egyszerűbb eset volt. A bonyolultabb dolog az volt, amikor egyfelől a kötelező feladat, másfelől valami elhivatottságféle fűtötte.

A magasabb, bizalmasabb megbízatásnak, amelyet hazatérése előtt Moszkvában kiosztottak rá, egyik alapfeltétele a megbízhatóság volt, s a moszkoviták általában megbízható emberek voltak.

Feltétlen szovjethűség, és lojalitás

ahhoz az országhoz, amely éveken át menedéket adott nekik. Ez a magatartás - bizonyos fokig - érthető elfogadható is volt. Az elfogadhatatlan benne az volt, hogy a moszkovita minden érdeket, a legnemzetibbet is, gondolkodás nélkül hajlandó volt alávetni a szovjet érdeknek.

Ennek ideológiai magyarázata az ún. „proletár internacionalizmus” volt. A moszkovita önmaga és a külvilág számára mindig ugyanarra a lenini tételre hivatkozott, miszerint: a nemzeti mozgalom a világ szocialista mozgalmának egy része, ha ez ellentétbe került az egésszel, akkor el kellett vetni. Így vált a szovjet érdek mindig elsődlegessé.

Küldetésük, megbízatásuk - és hivatásuk - valódi célja voltaképpen ez volt. A hazájába visszatért moszkovita jól képzett agitátor vagy propagandista volt, aki hazája nyelvén mondta el azt, amit más nyelven kellett bebifláznia.

Ez nem jelentette azt, hogy jól megtanultak oroszul; érdekes volt, hogy a hazatértek egy része - kivéve a már kint született fiatalokat - alig-alig törte szállásadói nyelvét.

Mindez nem akadályozta meg őket abban, hogy feltétel és gondolkodás nélkül végrehajtsák az orosz utasításokat, meghonosítsák az orosz módszereket, bizonyos értelemben még a nyelvet is.

A második világháború után éppen a moszkovita penetráció következtében számtalan fogalom, fordulat, sőt szó került nyelvünkbe, amely orosz megfelelőjének szószerinti fordítása. Ez a „komintern¹⁰ nyelv”, vagy funkcionárius nyelvezet vált később (bikfa nyelv a szerk.) az irodalmi támadások keresztűzébe.

Munkaterületükön első és leghívebb szószólói voltak a szovjet módszernek. Valójában nem is léteztek számukra másfajta módszerek, csak azok, amelyeket kint megtanultak. Közéleti magatartásuk legjellemzője az az igyekezet volt, amellyel a szovjet módszereket és formákat akarták idegen talajon, gyökeresen más körülmények között meghonosítani. Ennek következménye az volt, hogy nem sokkal munkájuk megkezdése után - ki-ki a maga területén - összeütközésbe került a valóságos viszonyokkal és a szovjetutánzásból fakadó módszerekkel; ennek az összeütközésnek nem volt feloldása. A szovjet módszerek mindig helyesek, az alkalmazhatatlanságuk oka mindig az anyaország emberi, társadalmi elmaradottságában rejlett. A szovjet módszerek nemcsak helyesek („mi ezt odakint mindig így csináltuk”) hanem egyedül célra vezetők és és üdvözítőek is voltak. Aki mást akart vagy javasolt (a helyzet és a körülmények elemzése alapján), eleve rosszat akart, hiszen nem módszerek vagy elképzelések álltak szemben módszerekkel, és elképzelésekkel, hanem szovjet módszerek - nem szovjet módszerekkel.

Mindenki gyanússá vált

Magatartásuk kétféle eredménnyel járt: egyrészt mindenki, aki mást akart, mint ők, egyből gyanússá vált (burzsoá csökevények, kispolgári elképzelések, amerikai módszerek stb.), másrészt igen rövid idő alatt a gyanúnak és az előítéleteknek olyan fojtó légköre alakult ki, amely mindenféle termékeny vitát kizárt. A másképpen vélekedők csendben maradtak.

Ez a csend a moszkovitát sohasem a bajra figyelmeztette, hanem mindig a szovjet módszerekkel elért sikereire. Miután hosszú állami - vagy állami funkcionáriusi múltja alatt mindig elszigetelten élt a közvéleménytől, így nem ismerhette annak természetét, a csend csak megelégedéssel tölthette el.

Ez a megelégedettség nemcsak munkáján, hanem természetén is eluralkodott. Abban a nyelvi és fogalomrendszerben, ahol a gyanú légkörét éberségnek nevezték, nehezen volt elképzelhető a színvonalas friss gondolatcsere. A moszkovitának azonban ilyen vitára nem is volt szüksége. Ugyanis ő mindig optimista, mindig magabiztos volt. Csak szólamokban gondolkodott, minden problémára volt valamilyen megoldási ötlete, csupán azon az alapon, hogy semmi új nem volt a nap alatt, mert a Szovjetunióban mindez már rég megtörtént, csak itthon alkalmazni kellett volna őket.

Magatartásának egyik alapvonása

mindennek az ellenkezője is. A moszkovita tudta, hogy nincs - mert a Szovjetunióban sem volt - állandó igazság. Hiába bizonygatta Lenin¹¹ az igazság „objektivitását”, a tudattól független igazságot, ez már régen nem így volt Lenin hazájában sem. A moszkoviták nem tettek mást, mint napról-napra „legyőzték a nehézségeket”, hogy erről jelentést küldhessenek a központba.

A „jelentések” életük legfontosabb mozzanatai voltak. Szerintük minden a „jelentéseken” múlt, ezt tanulták meg a Szovjetunióban, s éppen ezért ezek mindennél fontosabbak voltak számukra.

Olyan alapigazság volt számukra, amely átszőtte az egész politikai és gazdasági életet a legalacsonyabb beosztású moszkovitától egészen Rákosi Mátyásig. A különbség mindössze az volt, hogy ő a jelentéseit egyenesen Moszkvába küldte.

A jelentésnek persze nem volt szabad egyoldalúnak lennie. Ezt is Moszkvában tanulta. Ha a jelentés eltúlozta a bajokat, sötéten látott, nem világította meg kellően „a fejlődés oldalait”, vagyis nem beszélt az eredményekről, akkor persze a jelentés rossz volt mert, a felső szervek úgy ítélhették meg őt, „mint sötéten látó pesszimistát, aki elvesztette hitét a szocializmusban.” Ha a jelentés túlságosan rózsaszín volt, ez is baj volt, mert a „pártban az elvtársak” erre úgy figyelhettek fel, hogy szerkesztője elvesztette éberségét, nem figyelt a minden sarokban ólálkodó ellenségre, éberség nélkül pedig nem volt kommunista a kommunista.

A legmegfelelőbb az a jelentés volt,

amely megfelelő százalékos elosztással - függetlenül a valóságtól - legalább hetven százalékos „eredmény” és harminc százalékos „hiba” aránnyal készült el. Ez nagyjából megfelelt a moszkovita Szovjetunióban szerzett tapasztalatainak is. Ha a jelentés elkészült, elégedetten alákanyarította a nevét, becsukta hatalmas, világos disznóbőr aktatáskáját, beült a ház előtt várakozó autóba s fáradtan hazatért villájába, amely egy kitelepített, valamikor igen előkelő kereskedő családtól maradt rá; pontosabban szólva a párttól kapta. Közélete ezzel nagyjából be is fejeződött.

Megkezdődött a magánélete.

Magánélete korántsem volt írigylésreméltó. Alapja a félelem volt. Tudta, hogy élete sehol sem volt biztonságban, a legkevésbé a Szovjetunióban. Tudta, hogy sem életkora, sem hosszú párttagsága nem nyújtott neki elegendő védelmet. Még hibát sem kellett elkövetni ahhoz, hogy elmozdítsák, vagy letartóztassák, elítéljék. Számukra semmi nem volt lehetetlen, hiszen ezt is átélte már egyszer a Szovjetunióban.

Hűségének, buzgalmának, mosolyának egyetlen mozgatórúgója volt: túlélni. Moszkvai tapasztalatainak alapélménye volt a félelem és a rettegés.

Erről persze nem szívesen beszélt, leggyakrabban semmit. A legismertebb moszkovitákról például csak 8-10 évvel hazatérésük után, az 1953-56-os években derült ki, hogy hosszabb-rövidebb ideig szinte kivétel nélkül börtönben ültek a Szovjetunióban. A volt magyar emigráció sorait is megritkította a vihar, a trockista, bucharinista¹² perek vihara.

A KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) főtitkárát, az 1919-es magyar proletárdiktatúra fejét, Kun Bélát¹³, mint trockista¹⁴ ügynököt Sztálin ¹⁵ végeztette ki; kívüle még több száz magyar kommunista pusztult el a szovjet börtönökben, lágerekben és akasztófákon.

Noha mindent átéltek, semmiről sem beszéltek> amit tudtak magukba zárták. Tudták, hogy a fecsegésnek börtön, vagy halál lehetett a vége. A moszkovitákat ezért nem érhette meglepetés. Miután tudták, hogy minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet, erre építették életüket.

A legteljesebb emberi csőd volt ez

a „legféktelenebb cinizmus”, minden moszkovita lelkének legjellemzőbb sajátsága.

Miben és kiben hisznek?

Senkiben és semmiben. Egyetlen vágyuk volt, elkerülni a viharokat (amelyeket odakint nem volt módjukban elkerülni), s úgy dolgozni, hogy kiérdemeljék a párt dicséretét.

Hazatérve - a háború végén - talán reménykedtek abban, hogy a borzalom évei nem ismétlődnek meg. Amikor azonban megkezdődtek a letartóztatások, kezdetét vette a konstrukciós perek sorozata, tudták, hogy elérkezett a tökéletes hallgatás és feltétel nélküli főbólintás korszaka. Tudták, hogy a perek hamisak voltak Tudták, hogy a vezetők hazudtak. Tudták, hogy az áldozatok ártatlanok voltak. Tudták, hogy amit ők mondtak az is hazugság volt.

Akkor mi érdekelte őket?

Talán az, hogy annyi év félelmei, veszélyei, fél nyomorai után hagyják már őket békében. Jó lakások kellettek - amilyenek Moszkvában vagy Novoszibirszkben nem voltak -, jó bútorok, protokollhelyek az operai díszelőadásokon. Lelkükből réges-régen kiégett már a lobogás, az igazság utáni vágy, a társadalom bajainak orvoslása, mindaz, ami a fiatalkorukban a pártba hozta, az illegalitás, vagy a spanyol polgárháború veszélyeibe sodorta őket.

Ez a lélek csupán egy vágyat hordozott magában: a nyugodt, anyagi gond nélküli, sikeres élet vágyát.

Nem törődtek a hazugsággal, mert nem hitték, hogy az igazságot valaha még ki lehet mondani. El is felejtették, hogy mi is az igazság. Nem érdekelte őket, hogy „tegnapi” mondataikért önkritikát kell gyakorolniuk. Az önkritika lételemükké vált. Tudták, hogy az önkritikával „mindent át lehet vészelni”.

Tudták, hogy a „tegnapi” hibákat - ha nyilvánosan beismerik - „feloldozást” remélhettek a Párttól (csak így nagybetűvel). A cinizmusnak ez a formája, merő önvédelem volt, nem is annyira a párt, „mint inkább korábbi önmaguk ellen.” Másként nem lehetett volna elviselni annak a harminc esztendőnek a Szovjetunióban töltött tragédiáját, „amely fiatalkori álmaik legrettentőbb megcsúfolása volt.” Egyszóval „holt lelkek voltak.”

Illés Béla író¹⁶, a moszkovita

A moszkvai emigráció legismertebb alakja volt, aki harminc esztendős Szovjetunióbeli tartózkodása után, a második világháború végén, mint a szovjet őrnagy tért vissza Magyarországra. „Illés ez a fiatal korában igen tehetséges író, akinek egyik novellájára Romain Roland¹⁷ is felfigyelt, éveken keresztül a leghívebb, legodaadóbb, feltétel nélküli kiszolgálója volt a párt hivatalos irodalom-politikájának

Hatalmas szép szál, jókedvű, az életet nagyon szerető, örökké anekdotázó ember volt, akit nem is annyira művei, mint inkább legendás tódításai, nagyot mondó szenvedélye tettek ismertté. Ha valaki, ő igazán közelről látta mindazt, ami a Szovjetunióban történt, hiszen nem véletlenül ment el pincérnek Ázsiába a harmincas évek végén, amikor - mint Kun Béla titkárát - a letartóztatás veszélye fenyegette.

Igaz-e, vagy se, mindenesetre alig van jellemzőbb történet e korból, mint az, amit Illés Béla mesélt el.>>Amikor Kun Bélát letartóztatták<<- mesélte Illés >> engem is berendeltek a Csekára¹⁸ Ismerted Kun Bélát?- szegezték nekem a kérdést- Hát persze, hogy ismertem - vágtam rá azonnal -, hiszen a titkára voltam. - A szovjet elvtársak meglepetése nem ismert határt. Ezekben a napokban kihallgatták már Kun Béla legjobb barátait, de ezek kivétel nélkül valamennyien megtagadták őt, kijelentették, hogy már évek óta nem látták vagy hogy mindig is tudták róla, hogy ellenség és így tovább. Az én nyílt és feltétel nélküli válaszom annyira meglepte őket, hogy azt hitték, megőrültem. Eredj a fenébe - mondták dühösen - S aztán elengedtek…<<

A pártból való kizárást így sem kerülhette el, s amikor frontszolgálata idején rehabilitálták, már ismét az volt, akinek később megismerték az országban: a párt odaadó katonája, amint magát nevezni szerette… Ez a joviális, mindig jókedvű, nagyevő (egy ültőhelyében megevett két adag borjúpörköltet, galuskával s utána két adag káposztás tésztát), állandó halálfélelmekkel küzdő férfi azonban soha egy pillanatra sem felejtette el, hogy honnan jött.”

Gyűlölte Rákosit…

„Amikor írt, nem gondolatait, hanem Rákosi Mátyást figyelte, vajon mit szólna ehhez vagy ahhoz a mondathoz. Gyűlölte Rákosit, mert tudta, hogy a pártvezér megveti, középszerű írónak tartja őt. De annyit megtanult, hogy Rákosi élet-halál ura, ő pedig nem akart a kegyúrral vitába szállni. Ebből elege volt. Mint az Írószövetség lapjának az „Irodalmi Újságnak”-nak a főszerkesztője, minden szám megjelenése után, nem is rejtett aggodalommal várta a „nép vezérének és bölcs atyjának” telefonját; tudta, hogy sohasem dicsérni jelentkezik.

Dicséretet ugyanis a moszkovita írók csak a legritkább esetben kaphattak. Dicséret többnyire csak azoknak járt, akik még nem voltak kommunisták - esetleg már nem voltak azok -,de mindenképpen, mint a párt potenciális szövetségesei tartották számon őket, akiket előbb utóbb megkell nyerni az ügy számára. Illés már rég a megnyertek közül való volt, a szolga, akinek gondolkodás nélkül végre kellett hajtania a parancsokat, ő tehát aligha számíthatott dicséretre… Végül is megadta magát a sorsának, s ebből az következett, hogy a pártonkívüliek iránt (szemtől szembe) nyájas volt megértő, engedékeny és elismerő, mögöttük a legképtelenebb szidalmakat szórta rájuk, nem is pusztán írói féltékenységből (könyveinek volt sikere), hanem azért a kivételes helyzetért, ami neki nem adatott meg. Nehéz volt elviselnie például, hogy Veres Péter¹⁹ tegeződik Rákosival, míg neki csak a >> Maga Illés<< megszólítás jár, leggyakrabban ilyen forma folytatással: >>Maga Illés, megint nagy marhaságot csinált<<

>> Maga Illés<<

Ilyenkor megpróbált mosolyogni, belül pedig marta a harag, de megfogadta magában -, hogy ezek után még taktikusabb lesz. Így vált a taktika nála életformává. Valójában odáig jutott (mint kívüle akárhány kommunista pártfunkcionárius), hogy egy idő után már nem tudta megkülönböztetni valódi érzelmeit taktikai érzelmeitől s a kettő összekeveredéséből fakadtak a bajok. Anekdotáinak tódításait mindenki ismerte:

Ez a kövér>> Háry János²⁰<<

kedvesen mesélt, s ezért azok is megbocsátottak neki, akik tudták, hogy hazudik; a hazugság formája legalább irodalmi volt, elviselhető, kerek és jól kihegyezett. Emberi magatartásának alaphazugságát azonban már nem tudta ilyen jól elmagyarázni és eltitkolni. Hiába formálta meg és gondolta át ezerszer minden leírt mondatát, sohasem tudhatta, hogy egyik vagy másik pártvezér milyen lábbal kel fel aznap, s mi az, amit bár ő helyesen és jónak gondolt, a pillanatnyi helyzetben mégis meggondolatlan ostobaság. Ő tudta igazán, hogy a kommunistát nem védik a pártonkívüli páncélok - a kommunista nem kap szigorú, de alapjában véve bocsánatos bírálatot egy-egy tévedése miatt, a kommunista büntetése kegyetlen és éles megrovás, a legdurvább szavak kíséretében, hiszen neki, a kommunistának >> tudnia kellett volna<<. A baj persze az volt, hogy sohasem lehetett tudni, amit tudni kellett volna. A tudás fájának almájából nem egy kivénhedt kommunista író szakított, hanem a párt főtitkára, aki megvetésének, és lenézésének szúrós töviseit olyankor is kimutatta, amikor erre ok sem volt.

Illés érzelmei

éppen ezért ingadoztak a félelem, gyűlölet,dicséret szorongóan áhitatos kívánása között. Alázata elegendő volt ahhoz, hogy szolgáljon, de ahhoz már nem volt elegendő, hogy megnyugodjék. Pályafutása ezért a siker pálmája utáni ámokfutáshoz volt hasonló. Nem törődött azzal, - noha büszkén emlegette -, hogy könyvei hány nyelven és hány példányban jelentek meg, arra vágyott, hogy Rákosi hívja fel és dicsérje meg egy mondatát, egy szavát legalább.”

Rákosi a pszichológus…

Rákosi, aki elég jó pszichológus, de még jobb taktikus volt annál, hogy ne sejtse az Illés szívében dúló viharokat - persze tudta, hogy a szolgának néha cukor is jár a sok bürök után. Felvette a kagylót és azt mondta: >> Olvastam a cikkét Illés. Nem mondom, hogy nem lett volna jobban megírni, de így is jó. Egészen jó. Hasznos. Alkalomadtán majd beszélgetünk.<<

Ezzel letette a kagylót

magára hagyván a boldogságtól sugárzó Illést, aki nem csak értette, hanem tudta is, hogy mit jelent az ilyen dicséret. Hasznos! Ez volt a legtöbb, amit kommunista író kaphatott, s Illés tudta, hogy Rákosi az az ember, aki a hasznosságot fölébe helyezi a szépségnek -, hogy az igazságról ne is beszéljünk. Hasznosságának tudata pozícióját erősítette. Nem egyszerűen az állását - a helyzetét, a >> fekvését<< a pártban.

Ilyenkor kivirult, döngő léptekkel járt fel-alá szerkesztőségi szobájában, külön jövedelmeket biztosított (egyébként hatalmas jövedelmeiből) szerkesztőségi szolgának, gépírónőnek, akik felmagasztosult mosollyal lesték tudósítását, arról a pillanatról, amikor a titokzatos kagylóban megszólat Rákosi elvtárs hangja.

Nem volt fukar

cukrászsüteményt hozott, néha pezsgőt is nyittatott az örömre. Sajnos ritkán volt ilyenben része.

A gyakoribb az volt, hogy a telefon túlsó végén felhangzott a jól ismert, nógrádi tájszólással beszélő hang, amely a legfelháborítóbb nyugalommal mondogatta a legképtelenebb gorombaságokat, szóhoz sem engedvén jutni a sápítozó Illést, aki néha-néha még megpróbált közbevágni, de csakhamar felhagyott ezzel a meddő kísérletezéssel:

Rákosit nem lehetett

eltántorítani mondanivalójától. Végighadarta mondókáját, aztán letette a kagylót, félelmeivel és kétségeivel magára hagyva azt, akivel éppen beszélt.

Illés ilyenkor letört

elkedvetlenedett, mélyeket sóhajtott, s a leggyakrabban elutazott a fővárosból, valami vidéki üdülőbe, hogy megkezdett nagy regényét, ahogy ő nevezte, élete főművét befejezte.

Általában mindig elutazott, ha baj volt. Erre a gyakorlatra is a Szovjetunióban tett szert; jobb volt távol lenni a központi forrongásból. Ha távol volt nem kellett nyilatkozni, nem kellett állást foglalni, hiszen ki tudta, hogy holnaputánra nem változik-e meg a hivatalos vélemény az éppen szóban forgó kérdésről és akkor, ha valakit elővesznek, az csakis ő lehet: a legöregebb és legtapasztaltabb kommunista, >> akinek tudnia kellett volna<<.

Illés számára nem volt titok, éppen ezért mindent nagyon titokzatosan csinált. Félbehagyott mondatai, alig észrevehető kis célzásai arra engedtek következtetni, hogy sok mindennel tisztában van, de nem beszélhet.

Nem fogadalom kötötte a titokhoz: saját bőrének megbecsülése. Amikor az országban és az irodalomban már forró volt a talaj s vitákról visszhangzott az egész város, Illés döbbenten figyelte a jelenségeket. Nem hitt fülének. Bolsevik tapasztalatai nagy veszedelmet jósoltak.

Gyorsan elutazott a fővárosból, de utazása előtt mégegyszer behívta fiatal és tapasztalatlan barátait. Egyenként persze, nehogy a beszélgetésnek esetleg tanúja maradjon. (Általában nem szerette a tanúkat Az ilyen beszélgetések elején mindjárt közölte is>> Erről ne beszélj senkinek, bár nyugodtan beszélhetsz, én úgyis mindent le fogok tagadni<<.)

Aggodalmára és jóindulatára igen jellemzőek voltak ezek a beszélgetések. Szokása szerint percekig fel s alá járt a szobában, rég kialudt pipáját szívogatta, mindent összehamuzva maga körül: ruhát, asztalt, széket, szőnyeget. Aztán megállt.

>>Nekem<< -fordult barátjához a fiatal kommunista íróhoz ->>nekem fiam mindent elmondhatsz. De minek beszélsz annyit a nyilvánosság előtt? Miért rohansz fejjel a falnak? Azt hiszed, odakint mi nem éltünk már át ilyesmit? Nekem, érted, nekem mondj el mindent. A kétségeidet. A hasfájásaidat. Azt hiszed, én nem tudom mi van? Az ég szerelmére, vigyázz nagy bajok lesznek ebből, meglátod, nagyon nagy bajok!<<

Az ilyesfajta ráolvasásnak

már nem volt foganatja. A kérlelés hasztalan maradt. S egyszerre az események forrni kezdtek s Illés zavartan, izgatottan, elveszetten állt a forgatagban. 1956 nyarán egyik napról a másikra megbukott patrónusa és lelkének gyötrője, Rákosi Mátyás.

Illés vidéken volt,

de aznap felutazott a fővárosba. Hirtelen megjelent főszerkesztői szobájában, noha köztudomású volt, hogy az Irodalmi Újsággal évek óta nem túlzottan törődik.

Arca sápadt volt,

fekete karikás szemei körül az árnyékok elmélyültek. Pipája szörcsögött. Fel s alá járt a nagy, rosszul berendezett szobában. Ekkor úgy látszott, hogy mégiscsak azoknak van - végérvényesen és visszavonhatatlanul igazuk, akiknek szíve mélyén mindig is igazat adott, de akik ellen görcsösen és szenvedélyesen (vagy legalábbis szenvedélyt mímelve) évek óta harcolt.

Megállt az íróasztalnál, aztán beleroskadt a rozoga bőrfotelba. Ráncos öreg arcán csorogtak a könnyek.

>>Ti<< s nagyot sóhajtott ->> ti, fiuk, nem tudjátok, hogy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át - odakint!<< „

Felhasznált irodalom:

Aczél Tamás–Méray Tibor

Tisztító Vihar

JATE Kiadó Szeged 1989

Szövegmagyarázat

1. Aczél Tamás (1921-1994) eredetileg magyar-angol szakos tanár, újságíró, író. Hithű és vakbuzgó kommunista a negyvenes években, illetve az ötvenes évek első felében. „A szabadság árnyékában” c. regényéért a kor egyik legnagyobb elismerésében „Sztálin-díj”-ban részesült. 1953-1956 között a Magyar Írók Szövetségének a titkára. 1956-ban elhagyta az országot, előbb Angliában, majd Amerikában telepedett le. Korábbi munkásságának mintegy „hátat fordítva” élt az emigrációban. Amerikában egyetemen is tanított. Azok közé tartozott, akik „gyökeresen” szakítottak politikai múltjukkal („Saulusból Paulussá” válva.)

Méray Tibor (1924 -) eredetileg magyar-latin szakos középiskolai tanár, újságíró, író. Az ötvenes évek első felében, mint a „Szabad Nép” Észak-Koreai tudósítója „híresült” el. Később Berlinből is tudósított. 1947-1949 között a „Magyar Írószövetség” párttitkára volt. Később a „Csillag” irodalmi folyóirat felelős szerkesztője.

1954-1955 között a „Szabad Nép” Szerkesztőbizottságának tagja. Nagy Imre feltétlen híve. 1956. nov. 4-e után Jugoszlávián keresztül Franciaországba távozott. Párizsban él jelenleg is családjával. Az emigrációban sokat tett az „1956-os októberi események szellemiségének” megőrzéséért.

2. Rákosi Mátyás (1892-1971) eredetileg Rosenfeld Mátyás. Kommunista politikus. Az elhíresült „Rákosi korszak (1950-1956)” névadója. Életével ezen a honlapon „Rákosi és a moszkvai emigráció” valamint a „Rákosi Károlyi Mihályról” c. „Raporton Moszkvában” c. írások részletesebben is foglalkoznak.

3. Révai József (1898-1959) Eredetileg Léderer József, akit Méray Tibor „kommunista arisztokrata”-ként jellemez, hosszú időt töltött emigrációban. Baloldali (erősen dogmatikus és szektáns) politikus. Diákkorában az első világháború idején a háborúellenes mozgalmak szereplője (Galilei Kör). Alapítója a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP 1918. nov.). A bukás után Bécsbe emigrál (újságíró különböző baloldali lapoknál). Később visszatér Magyarországra, 1930-ban három év börtönre ítélték.

Szabadulása után, Bécsbe, Prágába, majd a Szovjetunióba távozik. Komintern - megbízatásokat teljesít. 1944 őszén hazatért. 1945 után a legkülönbözőbb párt- és állami tisztségeket töltötte be. Tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, illetve az államfői jogokat gyakorló háromtagú „Nemzeti Főtanácsnak”. 1945-től a kommunista lap a „Szabad Nép” főszerkesztője. Hosszú ideig az MKP KV, majd az MDP KV. Politikai Bizottságának tagja.

Ez utóbbitól szovjet kezdeményezésre - zsidó származása miatt kellett megválnia 1953 júliusában. 1949-1953 között népművelési miniszter. Ebben a pozicióban a magyar szellemi életnek „élet-halál ura.” A dogmatizmus, a kultúra sematikus formáinak, a szovjeteket minden áron „majmoló” és kritika nélkül elfogadó politika legnagyobb megjelenítője ezekben az években.

A magyar „szellemtörténet” ötvenes évekbeli figuráinak egyik meghatározó alakja. A politikai életből fokozatosan kiszorulva még Kádár János 1956 utáni politikájával is szembehelyezkedett (az MSZMP 1957. jún. 27-29-én pártértekezletén elhangzott beszéde Kádár János részéről erőteljes kritikában részesült).

Révai nem volt a szó klasszíkus értelmében író. Bár, ahogy Aczél Tamás-Méray Tibor „Tisztítóvihar” c. közös munkájukban jellemzik, szeretett volna az lenni (a Révai által bírált: Déry Tibor „Felelet” c. regényéről volt szó). „Nehéz megállapítani, meddig szerepel ebben a bírálatban a kommunista kultúrpolitikus és hol kezd el beszélni, hatni az elvetélt író”.

Révai ugyan nem végzett egyetemet (a bp.-i alkotmány utcai Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett) mégis fiatal korában - mint újságíró - első írásai már Kassák „Ma” c. lapjában, majd a „Vörös Újságban” is megjelentek. Ady rajongó volt, kiváló publicista. Ady és József Attila tanulmányai a magyar irodalomtörténet „baloldali átírásának” nagy mestereként minősítik. Irodalmi munkássága egyszerre fejezi ki az irodalomtörténész, az esztétika mesterének, és társadalomtudósnak véleményét.

4. Gerő Ernő (eredetileg: Singer, 1898-1980) kommunista politikus, NKVD-s (szovjet belügyi népbiztosság) tisztje, miniszter, Komintern ügynök, KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) az MKP (Magyar Kommunista Párt) az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) vezető személyisége. Gerő 1956 okt. 22-én este a Kossuth Rádióban elhangzott és elhiresült beszéde „szikra” volt, amely az 1956-os forradalomhoz vezetett. Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkozom.

5. Farkas Mihály (eredetileg: Lőwy Hermann 1904-1965) baloldali politikus. Az 1919-es bukás után Európa különböző országaiban talál menedéket. Hosszabb ideig él Csehszlovákiában, majd a Szovjetunióban.

1945 után számos párttisztséget tölt be (MKP, MDP). A „négyesfogat” tagja. A koncepciós perek (így Rajk és mások pereinek kiagyalója), honvédelmi miniszter. A magyar néphadsereg „alapítója”. Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkozom. „Munkássága” néhány éves börtönnel, majd amnesztiával végződött.

6. Nagy Imre (1896- 1958) politikus, miniszterelnök, az 1956-os forradalom mártírja. Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkozom.

7. Lukács György (eredetileg: Lőwinger György, Bernát 1885-1971), egyetemi tanár, az MTA tagja, marxista gondolkodó, esztéta, filozófus, miniszter. Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkozom. (pl. „Lukács György Nagy Imréről.” )

8. Vas Zoltán (1903-1983) kommunista politikus. Fiatal korában bekapcsolódott a kommunista ifjúsági mozgalomba. Az 1919-es bukás után letartóztatták, de fogolycsere révén kiszabadult és a Szovjetunióba került.

1924-ben illegális körülmények között visszatért Magyarországra. 1925-ben az ún „Rákosi-perben” ismét elítélték. 1940-ben a Szovjetunió közbenjárására szabadult és a Szovjetunióba távozott. 1944 őszén tért vissza.

1945-ben Bp. közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere. 1945-1949 között a „Gazdasági Főtanács” főtitkára (a tanács a gazdaság irányításával foglalkozott). 1949-ben az Országos Tervhivatal (OT) elnökévé nevezték ki. 1953-ban zsidószármazása miatt felmentették (hasonló sorsra jutott: Révai József és Farkas Mihály is. Lásd: a honlapon: „Raporton Moszkvában” c. szerkesztést). Komlóra került a Szénbányászati Tröszt élére. Vas Zoltán - ebben Rákosi iránti ellenszenve is megnyilvánulhatott – a „Nagy Imre vonal” az „Új szakasz” politikájának követője lett. 1956-ban Nagy Imre kormányának Titkárságán, majd a közellátási bizottság elnökeként dolgozott. 1956 november 4-én, volt titkárnőjével élettársával „besétált”a jugoszláv követségre.

Innen az ismert körülmények között került a romániai Snagovba. 1958-ban térhetett haza. Politikai szerepet már nem vállalhatott. Ezt követően „szabadfoglalkozású író és műfordító”-ként tevékenykedett Figyelemreméltó Horthyról írt „Őfelsége szárnysegéde” c. műve. Életrajzi ihletésű munkásságból a „Viszontagságos életem” (1980), „Akkori önmagunkról” (1982) 1973-ban büntetőeljárás indult ellene a Szovjetunió „megrágalmazásáért”, állítólag a „Nem a tejes csenget” c. életrajzi regénye miatt.

9. Háy Gyula (1900-1975) író, műfordító, drámaíró. A Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon tevékenykedett. A bukás után Németországba emigrált (Drezda, Berlin). Az emigrációban díszletfestőként, majd díszlettervezőként dolgozott. 1923-ban hazatért Magyarországra. 1929-től ismét Németországba távozott. 1932-től a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja. A nácik előretörése miatt elhagyta Németországot és Ausztriába telepedett le. Ausztriából 1934-ben távozott hasonló okok miatt. Lunacsarszkíj Meghívására 1935-ben a Szovjetunióban telepedett le. Az emigrációban szovjet filmforgatókönyveket írt.

1945-ben hazatért. 1948-1950 között magyar filmgyárakban tevékenykedett. Tanított a Szinház és Filmművészeti Főiskola dramaturg tanszakán. 1955-ben Nagy Imre „vonalához” csatlakozott. A korabeli „Irodalmi Újságban” jelent meg ugyanebben az időben a „Miért nem szeretem” c. pamfletje. Írása „Kucsera elvtársról”, a pártbürokratáról szól, a figura erőteljes kritikája volt a kor „pártembereinek”.

1956. nov. 4-én reggel a Kossuth Rádóban ő olvasta be több nyelven a „Segítsetek, Segítsetek, Segítsetek” segélykiáltást 1957-ben hat évre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. 1964-ben megjelent egy drámakötete. A kötet ún „Királydrámákat” tartalmazott Csehovot, Osztrovszkíjt fordított. Egyéb írásai nem voltak jelentősek („Tiszazug” (1936), „Ítélet éjszakája” (1943), „Varró Gáspár igazsága” (1955). Kiszabadulása nem sokkal családjával elhagyta Magyarországot.

10. Komintern-nyelv a Szovjetunióban emigrált kommunisták nyelve volt, akik a Kommunista Internacionáléban különböző tisztségeket töltöttek be. A III. Internacionálé vagy Kommunista Internacionálé (Komintern), mint neve is mutatja olyan „központot” jelentett, ahonnan a szovjetek „saját belátásuk” szerint irányíthatták az egyes országok kommunista pártjait. Révai József pl. a magyar és osztrák kommunisták „összekötője” volt. A szervezetet még Lenin 1919 márciusában hozta létre.

Ismert vezetője volt a bolgár Dimitrov,

a szovjet Buharin és Manuilszkíj, Gerő Ernő, Kun Béla, Rákosi Mátyás, a német Wilhelm Pieck és mások, egytől-egyig komintern bürokraták voltak. Németország 1936-ban Japán és Olaszország támogatásával létrehozta az „Antikomintern Paktumot”. A Paktumhoz Magyarország később csatlakozott.

11. V. I. Lenin (1870-1924) orosz nemzetiségű szovjet politikus, filozófus, a Szovjetunió elsőszámú vezetője, a „leninizmus” névadója. Életével ezen a honlapon a „Lenin családja és gyermekkora” és a „Lev Trockij az utódokról és Lenin haláláról” c. szerkesztések részletesebben foglalkoznak.

12. Nyikolaj Buharin (1888-1938) szovjet baloldali politikus, ideológus, bolsevik forradalmár. Részt vett az 1905-ös és az 1917-es forradalmakban. 1906-ban belépett az Oroszországi Szociaáldemokrata Munkás Pártba (OSZDMP), a „bolsevik” szárnyhoz tartozott. Tevékenységére a cári titkosrendőrség az Ohrana is felfigyelt. Börtön és emigráció következett. 1913-ban ismerkedett meg Sztálinnal Bécsben, akinek ott tolmácsa is volt. 1917 után elméleti kérdésekkel is foglalkozott. 1917-1929 között a bolsevik lap a „Pravda” szerkesztője. Világforradalmat „dédelgetett”, ebben nem volt egyedül. Ezen az „úton” Trockij is vele tartott. Hevesen ellenezte a németekkel megkötött breszt-litovszki békét. Nem vette észre, hogy a békekötéssel a szovjetek „levegőhöz” jutnak, „erőt” gyűjthetnek. Ott volt Lenin halálos ágyánál. Sztálinék ezt később „kikozmetikázták” a történelem-könyvekből. Lenin politikai végrendeletében (1922) Buharint „az egész párt kedvenceként” írta le. Lenin halála után a párt Politikai bizottságának is tagja lett (a polbiz. legfőbb hatalmi szervként működött, és „mindenek felett” állt). Buharin a húszas évek vége felé szembehelyezkedett a mezőgazdaság „erőszakos kollektivizálásával”.

Aktívan részt vett a Sztálin, Trockíj, Kamenyev, és Zinovjev közötti vitákban, előbb „egymás mellett” majd „egymás ellenében” Buharin a sztálini alkotmány (1936) egyik kidolgozója. 1937-ben letartóztatták.

1938-ban koholt vádak alapján kivégezték. Csak 1988-ban rehabilitálták. Életével ezen a honlapon a „Sztálin beáldozza Buharint” c. szerkesztés részletesen foglalkozik.

13. Kun Béla (született: Kohn Béla 1886-1938) újságíró, kommunista politikus, a Tanácsköztársaság elsőszámú vezetője. Köztisztviselői zsidó család gyermeke. Zilahon és Kolozsváron végezte középiskolai tanulmányait.

Ugyanitt jogi tanulmányokat is folytatott, az egyetemet azonban nem fejezte be. Újságírásba kezdett Kolozsváron, majd Nagyváradon. 1906-ban magyarosított „Kunra”. Adyt még diákkorából ismerte. Baloldali értelmiségiekkel a nagy költő ismertette meg Kun Bélát. Az első világháború alatt besorozták, orosz fogságba került. Innen „egyenes út” vezetett a szocialista forradalom és ideológiája „igenléséhez.” „Forradalmár” vált belőle. Lenin - aki bár szintén a keményvonalas politikusokhoz közé tartozott - nem támogatta néhány orosz bolsevik és Kun Béla által is fémjelzett a „forradalmi offenzíva mindenáron” stratégiát. Felfogásuk már ekkor szembekerült a Sztálin által későbbiekben favorizált „szocializmus egy országban” című stratégiával.

Kun 1918 november közepén tért vissza Magyarországra. Most már ideológiailag szilárdabb alapokon 1918. nov. 24-én létrehozzák néhányan a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP). A nemzetközi események, különösen az Antant hatalmak tevékenységének köszönhetően (Vix-jegyzék) a KMP, egyesülve az SZDP-vel (szociáldemokraták) puccsszerűen 1919. márc. 21-én átvették a hatalmat, amit aztán 133 napig gyakoroltak is.

A Forradalmi Kormányzó Tanács elnöke ugyan Garbai Sándor lett, de a hatalmat a külügyi és hadügyi tárcát betöltő Kun Béla gyakorolta.

A Szamuely Tibor vezette kivégző osztagok 590 személy életét oltották ki, köztük kétszáz tanító és tanár életét.

A „bukás” után Kun Bécsbe emigrált. Ottani szociáldemokrata barátai egy elmegyógyintézetben bujtatták.

Miután csakhamar kiutasították Ausztriából (1920) a Szovjetunióban telepedett le. Később Németországban „munkásfelkeléseket” szervezett, nem nagy sikerrel. 1921-1936 között a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának is tagja lett. A KMP, így Kun Béláék Szovjetunióbeli tevékenysége „frakciózással” telt el. A „Kun-frakció” politikai célként a hatalom átvételével egyidejűleg a „proletárdiktatúra” azonnali bevezetését ígérte, míg a Landler Jenő nevével fémjelzett „Landler-frakció” a „munkás-paraszt demokratikus diktatúra” fokozatos bevezetése mellett „tört lándzsát.” Az utóbbiakhoz tartozott Lukács György filozófus „Blum- téziseivel”. Kun Béla „kiesett” Sztálin kegyeiből a harmincas évek második felében. A „trockizmus” vádjával illették, letartóztatták (1937. június), később kivégezték (1938). Egyes feltételezések szerint egy moszkvai börtönben halt meg. Unokája Kun Miklós történész, egyetemi tanár.

14. Trockista ügynöknek a Szovjetunióban az a személy minősült, aki nem is biztos, hogy szembe szegült Sztálin politikájával, de „rá lehetett sütni”, hogy magával Trockíjjal vagy olyan személyekkel tartott kapcsolatot, akik koholt módon megvádolhatók voltak azzal, hogy kapcsolatot ápoltak vele. Lev Davidovics Trockij (1879-1940) orosz-szovjet forradalmár volt. Az 1905-ös és 1917-es forradalmak vezéralakja.

Sztálin ügynökei egy jégcsákánnyal ölték meg Mexikóban. Életével részletesebben ezen a honlapon „Lev Trockij az utódokról és Lenin halálról” c. szerkesztésben részletesebben is foglalkozom.

15. Joszif Visszarionovics Sztálin (mozgalmi nevén Koba 1878-1953) a történelem egyik legvitatottabb személyisége. A Szovjetunió diktátora. Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkozom.

16. Illés Béla (1895-1974) újságíró, kétszeres Kossuth-díjas író. Budapesten 1916-ban doktorált. Első írásai Ady közbenjárására a „Nyugat” c. irodalmi lap közölte. Ez követően rendszeresen jelennek meg írásai a folyóiratban. Inkább szocialista, mint polgári nézeteket valló közíró. 1919-ben Bécsbe emigrált. 190-1921 között Csehszlovákiában élt, majd 1922-től ismét Bécsben található. 1923-tól a Szovjetunióban élt. Kun Béla titkára is volt. A szovjet Írószövetség tikárságának is tagja volt. Regényei inkább a Tanácsköztársaság eseményeivel foglalkoztak. A szovjet hadsereg őrnagyaként tért vissza Magyarországra. 1955-1956 között az „Irodalmi Újság” főszerkesztője, 1957-1959 között az „Élet és Irodalom” Szerkesztő Bizottságának tagja.

Néhány műve: „Ég a Tisza” (1929), „Kárpáti rapszódia” (1939), „Új bor” (1945) „Honfoglalás” (1952) „Anekdoták könyve” (1960)

17. Romain Roland (1866-1944) Nobel-díjas francia író. Filozófus, drámaíró, esszéista, egyike a XX. század nagy misztikusainak. „Jean Christophe” c. regényéért 1915-ben Nobel-díjat kapott. Műveiben feltárta kora spiritualizmusát és őszinte pacifizmusát. Műveiben inkább nagy zeneszerők életével foglalkozott (Haendel, Beethoven, Goethe és Beethoven, Michelandelo élete, Mahatma Ganghi stb.).

18. Cseka orosz-szovjet politikai rendőrség, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) jogelődje.

Létrehozása Félix Dzerzsinszkíj (1877-1926) lengyel származású bolsevik nevéhez kötődik. 1917. dec. 17-én hozták létre az „Ellenforradalom és szabotázs elleni harcra.” A Cseka egy hosszabb orosz elnevezés rövidítése.

19. Veres Péter (1897-1970) paraszt emberből lett író, politikus, miniszter. A negyvenes évek végétől haláláig az ország „Péter bácsija”. Iskolai végzettségéről nem sokat tudni. Négy évig Balmazújvárosban járt iskolába. Autódidakta volt. Szegény, cselédsorban élő szülőktől származott. Gyerek és serdülő korában „cseléd-csürhésként”, „kisbojtárként”, „napszámosként” „részes aratóként” foglalkoztatták. Veres Péter a vasútnál pályamunkásként is dolgozott. A XX. század első éveiben rokonszenvezett az „agrárszocialista mozgalmakkal.” Közben folyamatosan (ezért volt autódidakta) olvasott, képezte magát. Anatole France, Gorkíj és mások műveit olvasgatta. Részt vett az első világháborúban. A harmincas évek derekán a „Népí Írók” (Féja Géza, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Németh László) felfigyelt Veres Péter írásaira, így vált a falusi szegénység szószólójává. A negyvenes években „kacérkodott” és azonosult faji alapon álló „nacionalista” gondolatokkal is. 1945-1949 között a Nemzeti Parasztpárt elnöke volt. Ebben a minőségében 1947-1948-ban a koalíciós kormány honvédelmi minisztere is volt. Veres Péter „meglelő módon” támogatta a mezőgazdaság „szovjet típusú” kollektivizálását. 1954-1956 között az Írószövetség elnöke volt. Ebben a beosztásában 1956. október 23-án a budapesti Bem téri tüntetésnél beszédet is mondott.

Művei közül néhány: „Gyepsor” (elbeszélés) 1940-ből, „Próbatétel” (regény) 1950-ből, „Pályamunkások” (regény) 1951-ből, „Balogh család története” (regény trilógia) 1950-1957 között.

Veres Péter két alkalommal kapott Kossuth díjat (1950,1952) A hatvanas években már nem politizált,de a Hazafias Népfront munkájában részt vett.

20. Háry János: mondabeli mesehős. Garay János költő 1843-ban írt róla elbeszélő költeményt. Háry János, mint kiszolgált császári katona mondásaiban, elbeszéléseiben a magyar emberek vágyát, törekvéseit jelenítette meg. Kodály Zoltán daljátékot komponált a Háry történetre. Háry János nagyot mondásaival, meséivel (tódításaival) elszórakoztatja közönségét. Igai „nagyot mondó mesefigura” volt.

Forrás:   Internet –Wikipedia

Aczél T.-Méray T. Tisztító vihar

JATE Kiadó, Szeged 1989