Tizenkét
évnyi uralom után a nemzetiszocialista rendszer politikailag,
katonailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott. A végig
pusztított országban a szövetségesek csapatai állomásoztak, s
az NSDAP vezetői az utolsó pillanatban saját magukat mentették.
Sőt részkapitulációról tárgyaltak volna a nyugati hatalmakkal,
hogy majd velük együtt a Szovjetunió ellen forduljanak. Berlin
eleste és Hitler öngyilkossága után a Flensburg melletti Mürvik
lett a náci Németország utolsó kormányszékhelye. Dönitz
admirálisnak azonban csak egy választása maradt: a feltétel
nélküli kapituláció.
1945.április
20-án,
56.születésnapján
Adolf Hitler1 még
egyszer feljött a birodalmi kancellária alatt húzódó szuper
bunkeréből, ahol már egy hónapja élt. Reggel, tiszta időben az
amerikai légierő ismételten támadta Berlint. Szovjet
szövetségeseik már csak 20 km-re álltak a várostól. Hitler
Parkinson-kórosan, sápadtan, görnyedten a romhalmazok közepette
kitüntetéseket osztogatott, s vállon veregette a legutolsó
tartalékként gyermekfejjel besorozott katonákat.
AZ
ISTENEK ALKONYA
Körülötte
saját műve: a pokol lángolt. Mindig „egyedi” akart lenni:
Führer „ezeréves birodalom” megalkotója, világuralkodó.
Elérte
élete célját,
neve
örökké fennmarad: örök időkre az embertelenség szinonimája
lesz. És Németországnak rásütött bélyegként viselnie kell a
lemoshatatlan szörnyű hagyatékot. Semmit sem sajnált, sőt utolsó
nyilatkozatai egyfajta elégtételt sugalltak. A legyőzött
világhódítónak tíz napja maradt, hogy megrendezze magának az
istenek alkonyát. Ennek színteréül legnagyobb győzelmei és
álmai helyszínét, a történelmi hagyományokkal rendelkező
birodalmi kancelláriát választotta. Bismarck egykori rezidenciáján
vette át 1933. január 30-án a hatalmat, itt fogadta a világ
nagyságait, itt fejtette ki haditerveit. S itt tervezte
főépítészével, Albert Speerrel2
Berlin világfővárossá építését.
Speer
tervezte számára
az új
birodalmi kancelláriát; a Nagynémet Birodalom, monumentális
építménye 400 méteres utcafronttal kapcsolódott a régi
kancelláriához. De a ragyogó palota fénye a háború kezdetével
elhalványodott, mert Hitler a Wehrmacht főparancsnokaként a
mindenkori Führer főhadiszálláson vagy pedig az obersalzbergi
Berghofon tartózkodott. Most mégis itt lelt utolsó menedéket.
1945 januárjában, az ardenneki offenzíva meghiúsulása után a
Taunus-hegységben lévő Adlerhorst (Sasfészek) főhadiszállásáról
visszatért Berlinbe. De normális munkára már nem lehetett
gondolni. A szövetségesek bombazáport zúdítottak a városra:
éjszaka a britek, nappal az amerikaiak jöttek. A város romhalmazzá
változott
A
birodalmi kancellária alatt
időközben
gigantikus bunkerrendszert alakítottak ki. A birodalmi kancellária
és a Führer-főhadiszállás infrastruktúráját a föld alá
telepítették: hírközpont, őrszemélyzet, tisztiszolgák,
térképészek, gépkocsipark, mechanikusok, konyha, mosoda,
gyógyszertár, orvosok, titkárnők, az SS biztonsági szolgálata
mind itt kaptak helyet. A földalatti várost dízelgenerátorok
látták el árammal és friss levegővel. A rendszer magja a
legmélyebben fekvő s legbiztonságosabb Führer-bunker volt, ahová
Hitler március közepén végleg leköltözött. Ő volt Berlin
egyedüli lakosa, aki nem látta saját szemével a bombázások
pokoli következményeit.
A berlini
kormánynegyedet
paradox
módon sokáig megkímélték a bombázások, ekkor azonban a repülő
erődök célkeresztjébe került. Bismarck régi palotájában és
Speer lenyűgöző építményében bombák robbantak. A bunker
rázkódott a becsapódások nyomán, de kitartott. A betonépítmény
tengeralattjáróhoz hasonlított: a személyzet szűk területen
összezsúfolva a külvilágtól elvágva, az ellenség helyzetének
pontos ismerete nélkül élt, egy olyan ember vezérlete alatt, aki
élet és halál ura volt - a magánszféra megszűnt
A
birodalmi kancellária udvari állama
a „vezér”
szűk környezetére zsugorodott: Otto Günsche adjutánsra, Heinz
Linge komornyikra (mindketten SS-sturmbannführerek), Erich Kempka
sofőrre, Hans Baur Főpilótára, a titkárnőkre Traudl Jungéra,
Gerda Christianra és Else Krügerre, valamint Theodor Morell
személyi orvosra , aki paciense gyorsan romló állapota miatt
elvesztette csodagyógyítói nimbuszát. Szintén a bunkerben - de a
Führer szinttől távolabb - lakott a pártkancellária nagyhatalmú
ura, az intrikus és hataloméhes Martin Bormann. Március elején
megérkezett a bunkerbe Éva Braun, aki 1931 óta Hitler szeretője,
s akiről most derült ki, hogy talán nem csak a hatalom vonzotta a
diktátorhoz.
Végső
harc Berlinért
Április
16-án a Vörös Hadsereg megkezdte a csatát Berlinért. Napfelkelte
előtt 40000 löveg és gránátvető nyitott tüzet az Odera menti
német állásokra. A főcsapást Zsukov marsall vezette az I.
Belorusz Front élén. Legjobb parancsnoka Vaszilij Csujkov tábornok,
a 8.gárdahadsereg parancsnoka, a sztálingrádi győző volt, aki
1942-től csatáról-csatára, a Volgától az Oderáig több mint
3000 km-en át járt a németek nyomában, s már csak 80 km
hiányzott Berlinig. Most elsőként akarta kitűzni a Szovjetunió
győztes zászlaját a nácizmus fővárosában. Egy nappal Hitler
születésnapja után becsapódtak az első tüzérségi gránátok a
város központjába.
De a
háború utolsó csatája
nem volt
sétagalopp; az oroszok lassabban haladtak előre, mint gondolták. A
seelowi magaslatot csak három napos elkeseredett küzdelem után
foglalták el. Berlinben pedig a védők kiadták a Clausewitz
riadótervet, a kivételes állapot kódját, amely azt jelentette,
nem adják fel Berlint, hanem védekeznek. Mindenütt páncélos
akadályokat, géppuska fészkeket, aknamezőt, robbanó tölteteket
és tüzelő állásokat rendeztek be. A birodalmi kancellária
körüli övezetet „erődnek” nyilvánították, amelynek
parancsnokául Hitler az SS-testőrség parancsnokát, Wilhelm Mohnke
vezérőrnagyot nevezte ki. Ezer fős gárdájával megszállta az
erődítményt, parancsnokságát pedig az új kancellária
pincéjében rendezte be. Amikor Hitler a Führer-bunkerben tartott
április 22-i helyzetmegbeszélésen megtudta az általa
megparancsolt támadások elmaradtak, mert nincsenek már csapatok, a
falhoz vágta színes ceruzáját, felugrott székéről, s úgy
kiabált, hogy a zárt ajtó mögött is hallani lehetett. Csak
néhány szót lehetett érteni: gyávaság, aljasság, árulás
hűtlenség. „A háború elveszett - de
tévednek, ha azt hiszik uraim, hogy elhagyom Berlint. Inkább golyót
eresztek a fejembe!”
A mágikus szó
viharos
sebességgel terjedt a bunkerben. Hitler nem csinált titkot belőle,
hogy közeledik a vég. Összecsomagoltatta iratait, személyes
dolgait, s a kertben elégetett mindent. Traudl Junge titkárnő
összekészítette a legfontosabb iratokat és dokumentumokat,
amelyeket Münchenbe kellett küldenie, ám azok sohasem érkeztek
meg oda. A szétbombázott propaganda minisztériumából késő
éjszaka megérkezett a bunkerbe Goebbels3
is, aki a németeket okolta a szerencsétlenségért: Mit
kezdjek egy olyan néppel, amelynek férfijai nem harcolnak tovább,
ha megerőszakolták a feleségeiket?” Teljesen
érzéketlen volt a néppel szemben, amely szerinte önként
választotta sorsát: „Hiszen mi nem
kényszerítettük a népet. Az bízott meg bennünket.” Goebbels
már régen meghozta döntését: ő és egész családja Hitlerrel
együtt vet véget életének. Magda Goebbels a bunkerbe hozta hat
gyermeküket, akik nem gyanították leendő sorsukat.
A
külső felmentésre
már
gondolni sem lehetett. Hitler utolsó reménye a különböző
egységek romjaiból összeállított Walter Wenck-féle 12. hadsereg
volt, amely a bekerítési gyűrűtől 40 km-re állomásozott. Wenck
azonban már egyetlen páncélossal sem rendelkezett, csak néhány
rohamlövege maradt. Wilhelm Keitel tábornagy hiába adott neki
parancsot Berlin felszabadítására, Wenck törzsével együtt
elhatározta, hogy saját útját járja.
Április
23-án este
Hermann
Göring4
rádióüzenetet küldött Berchtesgadenből a bunkerbe, s este 10
óráig választ kért arra, hogy cselekvőképes-e a Führer,
különben átveszi a birodalom vezetését. Másik üzenete
Ribbentropnak szólt: ha 24 óráig nem kap választ Hitlertől,
kérte a birodalmi külügyminisztert, hogy haladéktalanul repüljön
hozzá.
A hír
Hitler elevenébe vágott,
a Führert
már régóta kiábrándította a rendszer második emberének
viselkedése. Most őrjöngött: „Tudom,
hogy Göring lusta. Hagyta, hogy a légierő ebek harmincadjára
jusson. Korrupt volt. Az ő példája nyomán vált lehetségessé a
korrupció országunkban. Ráadásul évek óta morfinista”.
Tulajdonképpen falhoz kellene állítani, de
eltekint ettől, ha Göring lemond minden hivataláról. A válasz
postafordultával érkezett Berchtesgadenből: Göring súlyos
szívpanaszok miatt valamennyi hivataláról lemondott. A birodalom
vezetése szétesett.
De akadt néhány
hűséges ember is.
Albert
Speer még egyszer visszatért a siralomházba. Elbúcsúzott attól
az embertől, akinek mindent köszönhetett. A polgárfiút Hitler
emelte szédítő magasságba, és sohasem csalódott benne. A
vereségek ellenére csúcsra járatta a fegyvergyártást, bevetette
az első távolsági rakétát és sugárhajtású repülőgépet.
Egykor közösen akarták felépíteni a jövő városát, s együtt
tervezték Hitler ifjúkori városának, Linznek a jövőjét. A
miniszter éjszaka szállt le repülőgéppel szállt le a
Brandenburgi-kapu előtt, megállított egy Wehrmacht autót, és a
birodalmi kancelláriához vitette magát. Hitler a bunkerbe fogadta.
„Nem fogok harcolni. Túlságosan nagy a
veszély - közölte a Führer -,
hogy csak megsebesülök és élve kerülök az oroszok kezei közé.
Azt sem szeretném, hogy az ellenségeim meggyalázzák a testemet.
Utasítást adta, hogy égessenek el. Braun kisasszony velem együtt
akar megválni az élettől. Könnyen válok meg tőle. Egy múló
pillanat mindentől megszabadít, s megvált a lét keserveitől.”
Az egész bunkerban Éva Braun volt az
egyetlen, aki fölényesen nyugodtnak látszott. Búcsúképpen még
meghívta Speert egy üveg pezsgőre és süteményre.
Bezárult
a gyűrű
Április
25-én reggel a Vörös Hadsereg megindította a támadást az erőd
ellen. Csujkov tábornok a johannistali repülőtér melletti ház
ötödik emeletén rendezte be megfigyelőhelyét, ahonnan szemmel
tarthatta a város Teltow-csatorna mentén kiépített védelmi
gyűrűjét. A bunkerban azonban senki sem ejthette ki a kapituláció
szót. Hitler személyesen vezette élete utolsó harcát. Az
értelmetlen küzdelemben április 24-én Helmuth Weidling
tábornokot, az 56. páncéloshadtest vezetőjét nevezte ki „Berlin
védelmi terület” parancsnokának. Két nappal korábban még
agyon akarta lövetni, mert Weidling állítólag nyugatabbra
helyezte parancsnokságát, de aztán tisztázta magát. Hadereje
magját saját 15000 fős páncélos had-teste alkotta, ám mindössze
40 bevethető páncélosa volt. A Waffen-SS további 6000 fővel
rendelkezett. A maradékot népfelkelők, a Hitler Jugend és
különböző csapategységek katonái, közöttük a külföldi
önkéntes egységek romjai alkották - összesen 60000 ember.
Elérkezett a gyilkos söpredék órája is. „Mozgó tábori
bíróságok” fésülték át a romokat katonaszökevényekre
vadászva. A vétkeseknek minősített személyeket agyonlőtték
vagy felakasztották.
A
szovjet oldalon
1,6
millió katona, 3827 páncélos, 4520 páncélelhárító löveg és
15654 tábori löveg állt. A német oldalon reménytelen, öngyilkos
helyzet. A Berlin elfoglalására Sztálin által kitűzött öt
napos határidő már eltelt. Minél mélyebben nyomultak a városba
a szovjetek, annál elkeseredettebb lett a küzdelem. Konyev marsall,
a délről támadó I. Ukrán Front parancsnoka így emlékezett
vissza: „Az ellenség nagy mennyiségű
páncélököllel rendelkezett, amely félelmetes fegyver lett. El
kell ismernem, hogy e lövészek az utolsó percig nagyon jól
harcoltak.” A szovjetek csak
lépésről-lépésre haladtak előre. A páncélöklökön kívül a
védők legfélelmetesebb fegyverei a 12,5 cm-es lövegek voltak a 36
méter magas beton légvédelmi tornyokban, amelyekben sebesültek
ezrei feküdtek.
A birodalmi
kancellária körül
egyre
szorosabb lett a gyűrű. Az harcvonal már a Führer-bunkertől alig
ezer lépésnyire fekvő Potsdamer Platzon húzódott; az új
birodalmi kancellária légvédelmi bunkere tábori kórházzá
alakult. A pince kis műtőjét nem háborús viszonyokra tervezték.
Most szüntelenül sebesülteket szállítottak be. Csak egy
műtőasztal, két nővér és két orvos állt rendelkezésre:
Werner Haase sebész, Hitler korábbi kísérő orvosa s Günther
Schenk belgyógyász, táplálkozás-tudós, a Waffen-SS orvos
ezredese. Őt a védelem parancsnoka, Mohnke szólította fel az erőd
ellátásának biztosítására. Schenk több, mint 150000
élelmiszeradagot, konzervek és élelmiszerek tonnáit szállíttatta
a birodalmi kancelláriára.
A Führer
márvány dolgozószobájában most krumplis zsákok tornyosultak.
Munkája végeztével Schenk jelentkezett a szükségkórházban, s
megkérdezte, segíthet-e. Haase kötényt és szájmaszkot adott
neki, s kezébe nyomott egy csontfűrészt. Felváltva megszakítás
nélkül operáltak. Az amputáltak testrészeket és a holttesteket
a kertben helyezték el. A kötöző anyagok hiánya miatt a
holtakról szedték le a kötéseket, hogy az élőket bekötözhessék.
A sebesültekkel együtt a környékről civilek áramlottak az új
kancelláriára. Az őrök beengedték őket, s a légvédelmi
helyiségek rövidesen teljesen megteltek. Az emberek teljes
apátiában a földön aludtak, miközben felettük gránátok
csapódtak be. Az egészségügyi körülmények elképesztőek
voltak.
Mindenből
semmit sem érzékelt
az a
személy, akinek akaratából itt szenvedtek és haltak meg az
emberek. A Führer-bunkert hosszú járatok és ellenőrző zsilipek
választották el az új kancelláriától. Itt csend volt, nem folyt
vér. A Führernek vegetáriánus ételeket főztek, melyeket szokás
szerint két titkárnőjével fogyasztott el.
HITLER
HALÁLA
Keitel5
és Jodl6
tábornokok a Wehrmacht főparancsnokságával Berlintől északra,
Rheinsbergben tartózkodtak, de ott sem maradhattak sokáig, mert az
oroszok a sarkukban voltak. Weidling tábornok azt javasolta, hogy a
berlini csapatok nyugati irányba törjenek ki. Krebs egyetértett
vele. Hitler azonban nemet mondott, mert úgy vélte egyik katlanból
a másikba kerülnének: „A szabad ég alatt
vagy valamilyen parasztházban kellene kivárnom a véget - akkor
inkább a birodalmi kancellárián maradok”.
48 órával később szertefoszlott az utolsó remény is. A Wenck
tábornok 12. hadsereg maradékával áttört nyugati irányba, hogy
inkább amerikai, mintsem szovjet hadifogságba kerüljön. Így nem
maradt már több csapat, amely „kiemelhette volna Hitlert.
Április 27-én
az orosz
páncélosok más a Wilhelmplatzig nyomultak előre, de Mohnke
védelmi gyűrűje elállt. A páncélosok kiégtek, s az oroszok nem
vállalkoztak újabb támadásra. Mohnke a Pariser Platzon tábori
tüzérséget állított fel. „ Minden cső
tizenkétszer tüzel, utána a legénység gyalogságként harcol”
- jelentette. „Csak
akkor ébresszenek fel, ha egy orosz páncélos a hálószobám előtt
áll, hogy megtegyem az előkészületeimet.” - válaszolta
Hitler. Már nyíltan beszélt a halálról. Az ebédnél
elmagyarázta a két titkárnőnek, hogyan végezhet magával
legbiztosabban az ember: szájba kell lőnie magát. Mindegyik
hölgynek egy-egy ciánkapszulát nyújtott át, mivel Himmler egész
készletet hagyott neki. „Sajnálom -
mondta -, hogy búcsúzóul
nem adhatok szebb ajándékot.”
Világvége
– hangulatba
berobbant
a hír: a brit hírügynökség jelentette, hogy Himmler Lübeckben
Folke Bernadotte gróffal, a svéd Vöröskereszt alelnökével
megbeszélést folytatott a kapituláció közvetítéséről.
Valóban azt hitte az SS vezetője, hogy a szövetségesek éppen
neki, a haláltáborok urának nyújtanak kezet, hogy folytassák a
harcot a bolsevizmus ellen?
A hír
még érzékenyebben érintette Hitlert,
mint
Göring állítólagos árulása. Himmlert kizárta a pártból, s
megfosztotta minden hivatalától - de lépése a bunkeren kívül
már senkit sem érdekelt. Hitler vargabetűi Hermann Fegelein
SS-Gruppenführert, Himmler bunkerbeli összekötőjét, Éva Braun
sógorát sem kímélték,aki két napja eltűnt a bunkerből. Hitler
SS-kommandóval kerestette, akik magánlakásán találták meg,
részegen, egy ismeretlen nővel az ágyban. Az SS-katonák
felfedeztek egy bőröndnyi pénzt, ékszert és hamis útlevelet.
Fegeleint a birodalmi kancelláriába vitték, ahol Hainrich Müller
Gestapo-főnök személyesen hallgatta ki. Amikor Himmler árulásának
híre megérkezett, az eset világossá vált Hitler számára:
Fegelein egy követ fúj Himmlerrel és menekülni készült. Hitler
Fegelein azonnali kivégzését követelte. Mohnke lefokozta
bajtársát, majd egy SS-osztag a külügyminisztérium kertjében
agyonlőtte Fegeleint Éva Braunt mélyen érintette az eset - nővére
gyermeket várt Fegeleintől -, de nem kért kegyelmet sógorának.
Az
orosz katonák
időközben
a Reichstagot rohamozták. A monumentális épület méteres
kőfalaival az európai háború utolsó mészárlásának színhelye
lett. A szovjetek számára a német parlament szimbolikus
jelentőségű volt: 1933-ban a Reischtag égése a náci diktatúra
kezdetét és a kommunista párt szétzúzását jelentette. Most,
tizenkét évvel később Sztálin katonái emeletről emelet-re
harcoltak a vörös zászló kitűzéséért a vilmosi építmény
tetejére.
Hitler 1945. április
28-án
délután
számot vetett életével. Traudl Junge titkárnőnek diktált
végrendeletében leváltotta, sőt a pártból is kitaszította
Göringet és Himmlert, mivel azok önkényesen a nyugati
szövetségesekkel való kapcsolatfelvételre gondoltak. Dönitz6
nagyadmirálist birodalmi elnöknek és a Wehrmacht főparancsnokának,
Goebbelst pedig birodalmi kancellárnak nevezte ki. Összeállította
az új kormány komplett kabinetlistáját is. Hitlernek sietős
volt. a „Harmadik Birodalom történetének utolsó lapját”
szinte kitépte az írógépből, hogy elküldhesse Dönitznek.
Április 29-re virradó éjjel feleségül vette Éva Braunt, aki
„saját kívánságára feleségemként
velem jön a halálba.”
A
raktárban terítettek a kis esküvői ünnepséghez, amelyre a
tanúkat, Goebbelst és Bormannt, a két titkárnőt és a diétás
szakácsnőt, Constanze Manziarlyt hívták meg, s pezsgővel
koccintottak. A bunkerben ezután világvége-hangulat tört ki, s a
jelenlévők félelmüket alkoholba fojtották. A rádióból
értesültek Mussolini haláláról, akit a partizánok a Comói-tónál
barátnőjével együtt elfogtak és kivégeztek; holttestüket egy
milánói benzinkútnál közszemlére tették: lábuknál fogva
felakasztották őket. A hír Hitler számára végleges érvet
jelentett az öngyilkossághoz.
Másnap
hajnalban
Hitler
megtette a szükséges intézkedéseket. Bormann megbízta Otto
Günsche adjutánst, hogy szerezzen elegendő benzint. Éva Braun
Traudl Jugénak ajándékozta ezüstróka bundáját. „Próbáljon
meg kijutni” - tanácsolta neki. Utána
utoljára megebédeltek, majd Hitler elköszönt szűkebb
környezetétől. Éva Braun fekete ruhájában követte őt a
szobájában. A lövés 15 óra 30 perckor dördült el; Hitler a
szájába lőtt. Éva Braun ciánkáli-ampullát harapott szét.
Takaróba csavart holttestüket felvitték a kertbe, benzinnel
lelocsolták és meggyújtották. Maradványaikat ezután egy
gránáttölcsérbe helyezték és földdel befedték.
GOEBBELS
UTOLSÓ NAPJA
24 órára
Goebbels lett a bunker ura. A helyzetet teljesen félreértve
elhatározta, hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez az
oroszokkal a Dönitz-kormány elismertetéséről. Csak április
30-án éjfélkor sikerült rádión kapcsolatba lépnie velük.
Ezután Krebs vezérkari főnök - az egykori katonai attasé - 3 óra
50 perckor megérkezett Csujkov főhadi-szállására, a tempelhofi
repülőtér közelében. Közölte az oroszokkal, hogy Hitler
halott, s átadta Goebbels levelét, mely szerint az új kancellár
„meghatalmazással rendelkezik, hogy
kapcsolatba lépjen a szovjet nép vezetőjével a két, legnagyobb
háborús veszteséget szenvedett állam közötti béketárgyalások
céljából.” Egyúttal átnyújtotta
Hitler végrendeletének másolatát az új kormány összetételéről.
Csujkov
azonnal hívta főparancsnokát,
Zsukov
marsallt, aki telefonált Sztálinnak. Az ágyából kiugrasztott
szovjet generalisszimusz azt mondta Zsukovnak:”
Tehát vége a gazembernek. Sajnálom, hogy nem tudtuk élve elfogni.
Hol van a holtteste?”
Zsukov
azt válaszolta, amit Krebsttől megtudott. Végül Sztálin
kijelentette, hogy semmiféle tárgyalásra nem kerülhet sor. A
Szovjetunió ragaszkodik a szövetségesekkel történt
megállapodáshoz, vagyis a feltétel nélküli kapitulációhoz.
Egyébként nem szeretné, ha többet zavarnák, mert órákon belül
kezdődik a május 1-jei felvonulás a Vörös téren.
De a
Vörös Hadsereg politikai vezetése éber volt.
Zsukov
helyettesét, Szokolovszkíj tábornokot küldte Csujkovhoz. Közösen
hallgatták ki Krebst: Hogyan halt meg Hitler, hol rejtőzködik
Himmler; Dönitz és Göring, mit akar Goebbels. Krebs oroszul felelt
a feltett kérdésekre. Válaszait Moszkvába továbbították,
ahonnan érkeztek a viszontválaszok. Órák teltek így el; Csujkov
teát és szendvicseket hozatott. Közben emlékeikről is beszéltek.
Csujkov Heinz Guderian páncélostábornokról kérdezett, akit
1939-ben ismert meg, amikor a németek és a szovjetek Lengyelország
felosztása során a Bugnál kezet nyújtottak egymásnak. Hitler egy
hónappal azelőtt elbocsátotta Guderiant, aki nem hitt a végső
győzelemben, de ezt Krebs nem említette. Helyette elmesélte, hogy
az 1941. évi májusi díszszemlén a Lenin-mauzóleum mellvédjén
állt, hét héttel a Szovjetunió megtámadá-sa előtt.
Krebs
kérésére
egy orosz
híradóosztag közvetlen telefonkapcsolatot teremtett a birodalmi
kancelláriával. Krebs közvetítette az oroszok követelését:
Feltétel nélküli kapituláció vagy harc a végsőkig. Goebbels
elutasította az orosz javaslatot. Kilenc óra elteltével Krebs
visszatért a bunkerbe. Goebbels számára az oroszok válasza a
véget jelentette. Már csak a pisztolya maradt. Előtte azonban
Joseph és Magda Goebbels a legszörnyűbb bűntettet követte el,
amelyet szülő megtehet: meggyilkolták gyermekeiket. Mohnke
felajánlotta Goebbelsnek, hogy az egyik utolsó páncélosban
kiviszi a gyerekeket, de ő elutasította a javaslatot: „Sztálin
majd bedugja őket egy pártiskolába, és kiemelkedő kommunistákat
képez belőlük. S lehet, hogy egy napon majd hazájuk ellen
agitálnak és elátkozzák szüleiket. Jobb, ha magunkkal visszük
őket.”
Este
20 órakor a házaspár
elhagyta
a bunkert. Szovjet források szerint a holttestek mellett egy-egy
Walther gyártmányú pisztolyt találtak. A holttesteket benzinnel
öntötték le, de csak felületesen égtek el. Senki sem vette a
fáradságot, hogy eltemesse őket. De nem ők voltak az utolsók az
öngyilkosok sorában. Krebs tábornok is maga ellen fordította
fegyverét. Őt követte a halálba Burgdorf tábornok, Hitler
katonai adjutánsa és több más tiszt is.
Az
erőd parancsnoka,
Wilhelm
Mohnke SS-Brigadeführer elhatározta,hogy pretoriánus gárdája
maradékával kitör: „Magatokkal visztek
bennünket?” –kérdezte tőlük a két
titkárnő. Mohnke bólintott. Az SS-katonák egyenruhát,
acélsisakot és pisztolyt adtak az asszonyoknak. „Valamennyien
megsemmisítettük igazolványainkat. Nem
vittem magammal pénzt, élelmet, ruhát csak sok cigarettát” -
emlékezett később Traudl Junge. Mohnke csoportokra osztotta
embereit. Maga vezette az elsőt, amelyben az asszonyok is voltak. A
harcok alább hagytak, mert az oroszok május 1-jét ünnepelték.
Éjszaka a csoport átkelt a Wilhelmplatzon, s eltűnt az U-Bahn
alagútjában, majd az S-Bahn hídján keresztül átjutott a Spree
folyó másik partjára. Mohnke csoportja mögött azonban kitört a
pokol. A többiek a Weidendammer hídon igyekeztek átkelni, de csak
keveseknek sikerült. Bormann is itt végezte.
A
Mohnke-csoport végállomása
egy
elhagyott sörfőzde volt, ahol a különböző SS-egységek
maradékai gyülekeztek. A hajnali szürkületben azonban az orosz
egységek körbevették őket, s megadást követeltek. A tér egyik
oldalán az SS tagjai megmerevedve várták a támadási parancsot,
miközben a másik oldalon az oroszok már vodkát és cigarettát
osztogattak azoknak a német katonáknak, akik eldobták
fegyvereiket. Az asszonyok letették acélsisakjaikat és
pisztolyaikat kibújtak az uniformisból, s átsétáltak a szovjet
katonák gyűrűjén, „mintha láthatatlanok
lennénk.”
De
Berlinben továbbra is lőttek.
Weidling
tábornok, „Berlin védelmi terület” parancsnoka az
56.páncéloshadsreg élén - amelynek már egy páncélosa sem volt
- a Bendlerblockban lévő parancsnokságán összehívta mint-egy
száz megmaradt emberét, s kijelentette, hogy nem lát más kiutat,
mint a kapitulációt. Javaslatát senki sem ellenezte. Weidling az
ellenségnek rádióüzenetet küldött, amelyet ötször
megismételtek: „Itt az 56. német páncélos
hadtest! Kérjük beszűntetni a tüzelést. 12 óra 50 perckor
parlamentereket küldünk a potsdami hídra. Ismertetőjelük fehér
zászló a vörös fény előtt. Választ kérünk. Várunk!” A
79.orosz gárda lövész-hadosztály híradósai vették a
rádióadást: „Értettük! Továbbítjuk
kérésüket a vezérkar főnökének.”
1945.
május 2-án Weidling volt
a második
német tábornok 24 órán belül, aki Vaszilij Csujkov előtt állt.
„Tehát vége a háborúnak? - kérdezte
Csujkov. „Véleményem szerint minden
további áldozat bűncselekmény és őrültség” – válaszolta
Weidling. Majd Csujkov felszólítására kapitulációs parancsot
fogalmazott csapatainak, a szöveg nem éppen az volt, amire Csujkov
gondolt, de legépeltet-te, s Weidling aláírta. Ezzel a Szovjetunió
hadifoglya lett. A kapitulációs felhívást hangszórós kocsik
terjesztették. A romok közül és a pincékből előjöttek a
túlélők, halálosan kimerült állapotban, szakadt egyenruháikban.
Hosszú sorokban meneteltek keresztül a lerombolt városon a
hadifogság felé. Véget ért a háború utolsó csatája.
A birodalmi
kancellária
megrohamozására
nem került sor. Az istenek alkonya inkább groteszk jelenettel
végződött. A személyzet kitörése után a bunkerban csak
egyetlen civil Johannes Hentschel gépmester maradt, aki az
áramfejlesztő és frisslevegő generátort kezelte, s most sem
akarta cserbenhagynia kórházat. Május 2-án reggel váratlanul
orosz női hangokat hallott. Felemelte a kezét, de a nők semmit sem
akartak tőle, mert zsákmányt kerestek. Hentschel bevezette őket
Éva Braun szobájába, amelyet átkutattak. Majd sisakokkal,
SS-tőrökkel, ezüst étkészlettel egy tangó-harmonikával, sőt
egy asztali telefonnal megrakodva távoztak. Később részeg fiatal
szovjet tisztek csoportja ejtette fogságba.”
A
kapitulációs parancs, Berlin 1945. május 2
„1945.április
30-án a Führer öngyilkosságot követett el, s ezzel mindenkit
cserbenhagyott, akik rá esküdtek fel. Ti német katonák, a Führer
parancsához hűen folytattátok a harcot Berlinért, jóllehet a
helyzet értelmetlenné tette a további ellenállást. Elrendelem
minden ellenállás azonnali beszüntetését. Minden további
harccal töltött óra meghosszabbítja a polgári lakosság és
sebesültjeink leírhatatlan szenvedéseit. A szovjet csapatok
főparancsnokságával egyetértésben felszólítalak benneteket a
harc azonnali beszüntetésére.
Weidling
tüzértábornok
Berlin védelmi területének
egykori parancsnoka.”
A bunker
személyzetének többsége túlélte a háború végét, és hosszú
hadifogság után hazatérhetett. Közöttük volt Mohnke, Günsche,
Linge, Kempka, Hans Baur és Schenk doktor. Feltűnés nélküli
egyszerű életet éltek. Traudl Junge röviddel később megírta
emlékeit, de a kézirat akkor senkit nem érdekelt. Csak 58 évvel
később jelent meg könyv formában.
AZ UTOLSÓ FELVONÁS
Az
„ezeréves birodalom” utolsó hete a schleswig-holsteini vidéken
játszódott le. A Vörös Hadsreg előrenyomulása miatt április
20-i születésnapja után Hitler a „német északi térség
parancsnokaként” Plönbe küldte Karl Dönitzet, a legtöbb
birodalmi miniszter pedig egyidejű-leg a szomszédos Eutinba
utazott.
Himmler
ebben a pillanatban még Berlinben tartózkodott, s április 21-én a
kora reggeli órákban konspiratív módon találkozott Norbert
Masurral, a Zsidó Világszövetség svéd képviselőjével.
„Üdvözlöm Németországban Masur Úr -
kezdte Himmler -,”ideje,
hogy önök zsidók, s mi nemzetiszocialisták elássuk a
csatabárdot.” A bizarr találkozót a
Svédországban élő, finn útlevéllel rendelkező balti német,
Felix Kersten szervezte, aki 1939-től Himmler háziorvosa volt.
Kersten már korábban szorgalmazta Hitlernél nagyobb zsidó
csoportok kiutazásának engedélyezését Németországból, egy
ideje pedig az SS birodalmi vezetőjét a Zsidó Világkongresszussal
való közvetlen megbeszélésre bíztatta.
Kersten és Masur
már április 19-én
délután
- miközben a Vörös Hadsereg Berlin felé nyomult - a német
fővárosba repült, ahonnan az SS emberei Kersten vidéki birtokára
vitték őket. Ott hajnali két órakor találkoztak Himmlerrel, aki
egyenesen Hitler születésnapjáról érkezett. Öt órára
megállapodott a két küldöttel, hogy szabadon bocsátja különböző
európai országok túszként fogva tartott 1000 polgárát, valamint
1000 zsidó nőt a ravensbrücki koncentrációs táborból.
Két
nappal később, április 23-án
a lübecki
svéd konzulátuson tartott titkos találkozón Himmler a Svéd
Vöröskereszt elnökhelyettesének, Folke Bernadotte már Hitler
utódjaként mutatkozott be. A Führer halott - mondta -, s neki
felhatalmazása van, hogy Bernadotte segítségével gyorsan
befejezze a háborút a nyugati szövetségesekkel. Azután -
reménykedett Himmler - brit és amerikai csapatok a német területen
keresztül a keleti frontra nyomulnak előre, s a Wehrmachttal együtt
megakadályozzák Németország szovjet megszállását. Azonkívül
feloszlatná az NSDAP-t, s helyette megalakítaná a „nemzeti
egység” pártját. Az SS-szervezetet a „közép-európai
térségrendező tényezőjeként” továbbra
is fenntartotta volna.
A
londoni rádió április 28-i híradása után
Hitler
letartóztatási paranccsal kerestette Himmlert. Az SS-vezető Hitler
öngyilkossága után röviddel már Dönitznél bukkant fel. De a
nagyadmirális a koncentrációs táborok urában politikájának
súlyos tehertételét látta. Amikor Himmler – elismerve Dönitz
autoritását-az állam második pozícióját kérte magának,
Dönitz kijelentette, hogy nem tudja alkalmazni őt. Így Himmlernek
mennie kellett. De nem ő volt az egyedüli vezető
nemzetiszocialista, aki ezekben az órákban önmagát mértéktelenül
túlbecsülve hivatalért folyamodott Dönitzhez. Hermann Göring,
akit Hitler néhány nappal korábban kizárt a pártból, a
nyugatiakkal kötendő különbékére törekedett, s Dwight
Eisenhower tábornokkal kívánt - „marsall a marsallal”- a német
részkapitulációról tárgyalni. Joachim von Ribbentrop pedig - a
brit politikusokhoz fűződő állítólagos jó kapcsolatai miatt -
alkalmasnak tartotta magát a külügyminiszteri posztra. Dönitz
elutasította e két jelöltet is, sőt letartóztatta volna az
intrikus Goebbelst, ha sikerült volna Berlinből Plönbe menekülnie.
Új
államfőként Dönitz
nem
kötődött Hitler utasításaihoz. Május 2-án megbízta az
1932-től hivatalban lévő 57 éves arisztokratát, Johann Ludwig
Schwerin von Krosigk grófot ügyvezető birodalmi kormány
alakításával, s egyidejűleg külügyminiszternek nevezte ki. Ám
az ő helyzetmegítélése sem volt realista: rádióbeszédében
figyelmeztette az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát a
harmadik világháborúra, amelyet a Szovjetunió robbantana ki,
ezért alig leplezve felszólította a nyugatiakat, hogy
Németországgal közösen harcoljanak a bolsevizmus ellen. Az
azonban Dönitz és miniszterei számára, hogy jelenlegi
helyzetükben csak egy reális választásuk van: Nyugaton - amilyen
gyorsan csak lehet - békét kötni, Keleten pedig lehetőleg később
kapitulálni, hogy maradjon idő a menekültek evakuálására a
Vörös Hadsereg megérkezése előtt, s őket azokra a területekre
juttatni, amelyeket előreláthatólag az amerikaiak és a britek
szállnak meg.
Május
2-án délután
brit
csapatok nyomultak be a Plöntől 40 km-re fekvő Lübeckbe, ezért
Dönitz este kilenckor - Hitler politikai végrendeletével
ellentétben - megbízta Hans-Georg von Friedeburg vezértábornagyot,
hogy kezdjen tárgyalásokat a kapitulációról az angolokkal és az
amerikaiakkal. S közben Plönből áttette székhelyét Mürwikbe,
ahol a haditengerészet központi kiképzőiskolájának
osztálytermeiben rendezkedett be. Mivel a Flensburghoz tartozó
helységben erős dán kisebbség élt, a szövetségesek lemondtak a
város bombázásáról. Ez az északi helység volt 21 napig a Német
Birodalom utolsó kormányának székhelye.
Von
Friedeburg május 3-án
ért
Montgomery ideiglenes főhadiszállására, aki azonnal tudatta vele
a brit feltételeket: a kapituláció csak Északnyugat-Németországra,
a megszállt Hollandiára és Dániára érvényes, s nem vonatkozik
a Vörös Hadsereggel északon szemben álló csapatokra. Szóban még
hozzáfűzte, hogy a német katonák automatikusan hadifoglyok
lesznek, ha „felemelt kézzel átjönnek a
frontvonalon”. Von Friedeburg delegációja
tudomásul vette Montgomery kapitulációs feltételeit, hazautazott
Flensburgba, s Dönitz egyetértését megszerezve visszatért
Hacklingenbe, Montgomery főhadiszállására, ahol május 4-én 18
óra 20 perckor a német delegáció a brit feltételeknek
megfelelően aláírta a Wehrmacht részleges kapitulációját. A
Wehrmacht és a Waffen-SS olaszországi csapatai már április 29-én
kapituláltak a nyugati szövetségesek előtt. Május 5-én pedig az
Alpok térségében a „G” hadseregcsoport is letette a fegyvert
az amerikaiak előtt.
Május
5-én von Friedeburg
a
hacklingeni részkapituláció után Reimsbe, a nyugati szövetségesek
főhadiszállására repült, azt az illúziót táplálva, hogy még
sikerülhet Dönitz terve és külön békét köthet a nyugati
szövetségesekkel. De Eisenhower tábornok, a nyugati front
szövetséges hadseregeinek főparancsnoka - tartva magát a
szövetségesek megállapodásához - elutasította a német
részkapituláció tervét. Kijelentette, hogy csak azonnali és
teljes kapituláció jöhet szóba, ellenkező esetben újra indítják
a bombázásokat és lezárják a frontot a keletről menekülő
németek előtt. A megszállás és a szövetséges végrehajtó
szervek felállítása a szövetségesek korábbi megállapodásain
alapult. Eisenhowert még a von Friedeburg támogatására Reimsbe
küldött Alfréd Jodl vezérezredes sem tudta eltéríteni
álláspontjától. Így a német Wehrmacht
feltétel nélküli kapitulációját 1945. május 7-én 2 óra 41
perckor Dönitz megbízásából Alfréd Jodl vezérezredes írta alá
Eisenhower tábornok főhadiszállásán, Reimsben. Az aktust szovjet
követelésre május 8-án 23 óra 1 perckor Berlin-Karlshorttban a
szovjet hadseregek főhadi-szállásán megismételték.
A
KAPITULÁCIÓS OKMÁNY Berlin, 1945. május 8.
1.Mi
alulírottak, a német Wehrmacht főparancsnoksága nevében ezennel
kijelentjük ezennel kijelentjük, hogy az összes ez idő szerint
német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és
légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges
expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg
főparancsnoksága előtt.
2.A német
Wehrmacht főparancsnoksága haladéktalanul kiadja a parancsot az
összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságnak,
valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres
erőnek, hogy 1945.május 8-án közép-európai idő szerint 23 óra
01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet,
maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és
teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és
felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a
szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek.
Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad
elsüllyeszteni, illető-leg elpusztítani, sem azok törzsét,
gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit,
fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű hadviselésre
alkalmas technikai eszközeit megrongálni.
3.A német
Wehrmacht főparancsnoksága haladéktalanul továbbítja az
illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők
főparancsnoka és a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága által
kiadott további parancsokat, és gondoskodik azok végrehajtásáról.
4.Ez a
kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan
általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek
helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében
előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére
vonatkozóan.
5.Abban
az esetben, ha a német Wehrmacht-főparancsnokság vagy az
ellenőrzése alatt álló fegyveres alakulatok nem járnának el a
jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós
erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg
fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló és egyéb
intézkedéseket.
6.A jelen
okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és
az orosz szöveg hiteles.
Kelt
Berlinben, 1945. május 8. napján
A német Wehrmacht
főparancsnoksága részéről:
von
Friedeburg, Stumf Keitel
A szövetséges
expedíciós haderők főparancsnoksága részéről:
A.W.
Tedder légimarsall
A Vörös Hadsereg
főparancsnoksága részéről:
G.
Zsukov a Szovjetunió marsallja
Az
aláírásnál tanúként jelen voltak:
J.
Delattre de Tassigny tábornok az első francia hadsereg
főparancsnoka
Carl
Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek
parancsnoka
Az
ezerévesre tervezett nemzetiszocialista birodalom tizenkét éves
fennállása után totális vereséget szenvedett. A
nemzetiszocialista Német Birodalom európai szövetségesei -
Olaszország, Románia, Finnország, Bulgária és Magyarország -
már korábban feladták a harcot, és legtöbbjük elfordult
Németországtól. Néhány hónappal később, szeptember 2-án a
szövetségesek kapitulációra kényszerítették a terjeszkedő
nagyhatalmak harmadik tagját, Japánt is. Így vereséget szenvedett
a Berlin-Róma-Tokió „világpolitikai háromszög”, amely önálló
európai, földközi-tengeri és kelet-ázsiai „nagytér”
kiépítésére készült.”
Forrás: Rubicon
történelmi magazin 2015/5-6
Szövegmagyarázat:
1.
Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású
német politikus, a Nemzetiszocialista Német Munkás Párt első
számú vezetője, kancellár, 1933-tól Führer, diktátor egészen
haláláig.
2.
Albert Speer (1905.1981) a Harmadik Birodalom
főépítésze, fegyverkezési miniszter, a haditermelés irányítója.
A háború befejezése után a nürnbergi perben elismerte
bűnösségét. Húszévi börtönbüntetésre ítélték, 1966-ban
szabadult.
3. Dr.
Paul Joseph Goebbels (1897-1945) német náci
politikus, Hitler „sírig tartó” leghűségesebb híve,
propaganda miniszter.
4.
Hermann Wilhelm Göring 1899-1946) német,
náci politikus, és katonai vezető, a német légierő (Luftwaffe)
parancsnoka. A nürnbergi perben háborús főbűnös, kötéláltali
halálra ítélték, kivégzése előtt öngyilkosságot követett
el.
6.Alfréd
Ferdinand Jodl (1890-1946) német tábornok,
a Wehrmacht vezérkari főnöke, a nürnbergi perben háborús
főbűnös, bár kérvényezte a golyó általi kivégzést, mégis
felakasztották.
7.Karl
Dönitz (1891-1980) német tengernagy, a
második világháború idején a német haditengerészet
főparancsnoka. Hitler öngyilkosságát követően 23 napig
Németország elnöke.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2015. május
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!