Otthonukat hátrahagyó németek (svábok) 1945

Érdeklődéssel olvastam Németh István „A németek kitelepítése a II. világháború után” c. írását. Magam is egy svábnak mondott faluban Németmárokon (ma már Márok) éltem 1953-ig, amikor is hála Nagy Imre enyhülési politikájának Pécsre kerülhettem kollégiumba és a „Nagy Lajos Gimnáziumba”, ahol már egyébként folyt a tanítás. A svábok kiűzését saját otthonaikból magam is átéltem. Esős nap volt, egy gólya álldogált fél lábon a sárban (akkor még nem volt országút), tavasz volt. A kitelepített németekért hálaadó misét tartottak a falu templomában, majd elindultak a szekerek a villányi vasútállomásra. A svábokat a „felvidékiek” váltották fel.

„A terv eredetileg

csak a „hűtlen” németekre és az „ötödik hadoszlop” tagjaira vonatkozott. Rövidesen azonban a lengyel és jugoszláv „élettér”-telepesekre is kiterjesztették, jóllehet legtöbbjük a visszavonuló német csapatokkal távozott. Felvetődött az erdélyi német kisebbség kitelepítése is. 1943 júliusában Benes értesítette kormányát, hogy Roosevelt „egyetértett a kelet-poroszországi, erdélyi és csehszlovákiai kisebbségi lakosság áttelepítésével”. Az érintett országok „veszélyeztetettségük” csökkentése érdekében mind nagyobb tömegeket soroltak a kitelepítendők közé. Végül pedig kiterjesztették az egész kisebbségre, azzal az indokkal, hogy a német kisebbség potenciális veszélyt jelent államunkra.

A kisebbségi probléma végleges rendezése

A szövetségesek a németek kitelepítését a Szudéta-vidékről és más csehszlovák területekről a „hűtlenség” kollektív büntetéseként támogatták, az Odera-Neissétől keletre élő németek kitelepítése pedig egyértelműen az új lengyel határok kialakításának mellékterméke lett. Sztálin már a teheráni konferencián sem hagyott kétséget afelől, hogy a Szovjetunió megtartja a Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után, 1939 szeptemberében elfoglalt lengyel területek felét. Mivel az Egyesült Államok és Nagy Britannia vezetői erkölcsi kötelességüknek tekintették Lengyelország kártérítését, Németország rovására kínáltak fel számára északon (Kelet-Poroszország és Danzig) és nyugaton (Felső-Szilézia) területi bővítést. Az új határok közé került lengyel állam kisebbségi megterhelését elkerülendő Roosevelt 1944 novemberében biztosította Mikolajczykot¹, a londoni lengyel emigráns kormány miniszterelnökét, hogy az Egyesült Államok kormánya, sőt lehetőség szerint megkönnyíti a kitelepítéseket. A brit kormány is egyetértett a németek kitelepítésével.

A nyugati vezetők többsége

növekvő eufóriával nyilatkozott a megoldás elméleti egyszerűségéről. Abban reménykedtek, hogy a kitelepítés szabályozottan és emberségesen, a kiutasító országgal együttműködésben s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által előírt ütemben és módszerek szerint történik. A nyugatiak kezdetben még az áttelepítettek kártalanítását is fontolgatták; a javaslattal a cseh-szlovák emigráns kormány egyetértett, a lengyel kormány viszont elutasította azt.

Az „áttelepítési szindrómát” korábban Hitler² is kiélezte

amikor kb. százezer elzászit Vichy-Franciaországba, a balti államokból és Besszarábiából pedig németek százezreit telepítette át az elfoglalt nyugatlengyel területekre, amelyek lengyel lakosságát az úgynevezett Lengyel Főkormányzóságba űzte. A lengyelekkel szemben elkövetett bűnök miatt várható volt, hogy a Nemzetiszocialista Német Birodalom veresége után a megtorlás jogának - lex talionis - Lengyelországban számos követője akad. Az évszázados német „Drang nach Osten” a Vörös Hadsereg támogatásával és a nyugati hatalmak egyetértésével a szláv „Drang nach Westen”-be csapott át. Az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának nem fűződött érdeke a szlávok nyugatra irányításához, de a hitleri rendszer szörnyűségei elnémították hangjukat. Roosevelt elnök, de a brit Munkáspárt 1943.évi határozata is az egész német népet tette felelőssé, Hitler tetteiért.

A német lakosság mozgása

a második világháború alatt és azt követően több szakaszban és eltérő motivációk alapján történt: hivatalosan 1939-1941 között érkeztek németek a balti államokból, Besszarábiából, Bukovinából, Dobrudzsából és Volhiniából a Német Birodalom és az érintett országok szerződései értelmében. Őket a birodalomhoz csatolt nyugatlengyel területeken telepítették le, s a német Wehrmacht összeomlásakor osztoztak a kelet-és közép-európai németek sorsában. Az áttelepítések második hullámát a Wehrmacht visszavonulásakor a német polgári lakosság minimális szervezettséggel és rövid idő alatt lebonyolított evakuációja jelentette. Zömük azonban szervezetlenül, pánikszerűen menekült, mert nem sikerült időben elszállítani őket. A Vörös Hadsereg bosszúját elkerülendő sokan az öngyilkosságot választották.

Földönfutók Európában

A menekülés az evakuáció, majd az 1940-es évek végéig tartó kényszer áttelepítés és évszázados lakóhelyükről való elűzés során 14,5 millió ember indult útnak. Útközben kétmillió polgári lakos életét vesztette, így Németország nyugati megszállási övezeteiben (a későbbi NSZK-ban) nyolc millió, Németország szovjet megszállási övezetében (a későbbi NDK-ban) pedig hozzávetőlegesen 4,5 millió ember kezdte újra az életét.

A kelet-poroszországi lakosság

menekülése felgyorsította a sziléziai és pomerániai németek menekülését is. Egyre többen hagyták el lakóhelyüket, s mindenüket hátrahagyva, a puszta életüket mentve lovaskocsi oszlopokban, az őszi, téli időjárással s a szovjet repülők támadásaival dacolva indultak nyugatnak. Sokan a Keleti-tenger felé vették útjukat, abban a reményben, hogy a tengeren keresztül evakuálják őket. A német lakosság és katonaság tengeri mentésével Dönitz³ tengernagy Engelhardt tengernagyot bízta meg, aki az összes rendelkezésre álló hajót bevetette a keleti-tengeri akcióban. 790 különböző tengeri járművel 1945 májusáig 2-3 millió polgári személyt és sebesült katonát szállítottak el. A szovjet tengeralattjáró- és légitámadások következtében körülbelül egy százalékuk 20-25 ezer ember halt meg útközben. A mentés egyik legsúlyosabb veszteségét a Pillauból Mecklenburgba igyekvő, hatezer menekültet szállító Wilhelm Gustloff nevű hajó 1945. január 30-i megtorpedózása okozta. Német források szerint a jeges vízből csupán 838 embert sikerült kimenteni. A történelem legsúlyosabb hajókatasztrófája 1945. április 16-án történt, amikor a szovjetek által megtorpedózott Goya nevű szállítóhajó hat-hétezer menekültjéből csak 183-an élték túl a katasztrófát. A kórház-hajókhoz hasonlóan kialakított szállító hajókat nem védte a hágai és a genfi konvenció, mivel a németek hivatalosan nem jegyeztették be azokat. Ezzel ugyanis Németország ellenfelei is tudomást szereztek volna a hajókról. A folyamatos mentés miatt idejük sem maradt a konvenció előírásai szerint a hajók átfestésére. A német haditengerészeti és kereskedelmi flotta veszteségei ellenére a háború utolsó napjáig folytatta mentési akcióját.

Az 1945.május 8-án éjfélkor aláírt

feltétel nélküli kapituláció értelmében minden hajónak azonnal a legközelebbi kikötő felé kellett venni az irányt, de a menekültek nem kívántak a Vörös Hadsereg által elfoglalt kikötőben partra szállni, ezért versenyfutás kezdődött valamelyik nyugati kikötő eléréséért. A menekültekkel túlzsúfolt Liselotte Friedrich szállítóhajót május 9-én érte torpedó találat Bornholm közelében. Még két héttel a kapituláció után is érkeztek hajók Schleswig-Holsteinba. A német lakosság főleg szekereken és hajókon menekült, s kis létszámban vasúton is szállították őket.

A menekültek

Szászországba és Mecklenburgba érkezésük után sem érezhették magukat teljes biztonságban. Sokan áldozatul estek az angolszász bombázásoknak. Az 1945. február 13-14-i drezdai szőnyegbombázáskor körülbelül hatszázezer sziléziai menekült tartózkodott a városban. A három hullámban támadó bombázók a földdel tették egyenlővé az addig megkímélt barokk várost, ahol több mint harmincezer ember pusztult el, közöttük sok sziléziai menekült.

1945 első hónapjaiban

Pomerániából, Sziléziából, és Kelet-Poroszországból német lakosok milliói indultak útnak nyugatra a szovjet hadsereg elől. A lakóhelyükön maradt milliók kényszer-áttelepítése a lengyel hatóság bevonásával kezdődött meg. A szovjet kormány támogatta az első áttelepítéseket, s a nyugati hatalmak is egyetértettek vele, jóllehet csak a háború után szándékoztak megkezdeni azokat. A számok pontosításával csak a háború végén kezdtek foglalkozni, amikor a brit és az amerikai megszállási övezetekbe is sok német áttelepülő érkezett.

1944. november 23-án

Ripka csehszlovák miniszter a brit kormányhoz intézett memorandumában sürgette a Cseh-szlovákiában és a Szudéta-vidéken élő németek kitelepítését és a terület Csehszlovákiához kerülését. A brit hatóságok ekkor még csak a memorandum megvizsgálását ígérték, mert a kérdés megtárgyalását az Európai Tanácsadó Bizottság hatáskörébe utalták. 1944. december közepén azonban szenvedélyes hangú alsóházi beszédében Churchill már a németek teljes áttelepítéséről beszélt a Lengyelországhoz tartozó területekről. A beszédet az angol katonai előrenyomulás megtorpanása (Arnheim) miatti keserűsége is motiválta.

A szovjetek

és a befolyásuk alatt álló ideiglenes lengyel kormány minél több német áttelepítését sürgette keletről. 1945 februárjában téves információkat közöltek az Odera-Neisse vonaltól keletre élő németek számáról, s azt állították, hogy azok a Vörös Hadsereg előtt elhagyták a területet (valójában ekkor még legalább ötmillió német élt ezen a területen.)

„Vad” áttelepítések

Az 1945. februári jaltai konferencia nem döntött Lengyelország nyugati határairól, valamint a kitelepítendő németek számáról és az áttelepítések kezdetéről. A jaltai és a potsdami konferencia közötti öt hónapot a katonai események uralták, s a keleti területeken történtek minden várakozást felülmúltak. Mivel a szabályozatlan „vad” áttelepítések során Csehszlovákiából az áttelepítettek többsége, Lengyelországból pedig valamennyi áttelepített Németország szovjet megszállási övezetébe érkezett, a nyugati szövetségesek ekkor még nem találkoztak az áttelepülők áradatával.

A potsdami konferencia megnyitásakor

Churchillnek⁴ és Trumannak⁵ nem volt pontos képe arról, hány német él az Odera-Neisse vonaltól keletre, hányan menekültek el onnan, és vannak úton. A konferencián Sztálin⁶ kijelentette, hogy egy német sem él a Lengyelországhoz került területeken. A lengyel kormány a területén élő másfél millió németről beszélt; a potsdami konferencia idején valójában négy-millióan éltek még ott. Churchill 1945. július 22-én, a potsdami konferencia hatodik ülésén teljesen elfogadhatatlannak tartotta a lengyel kormány nagymérvű áttelepítési kérését.”

„ A potsdami Nyilatkozat 1945. november 20.

1. A Lengyelországból kiutasított egész német lakosságot (3.5 millió ember) Németország szovjet és angol megszállási övezetébe fogadják be.
2. A Csehszlovákiából, Ausztriából és Magyarországról kiutasított összes németet (3,15 millió ember Németország amerikai, francia, és szovjet övezetébe fogadják be.
3. A lakosság ideiglenes elosztása az övezetek között a következő tájékoztató számok szerint történik:

1. Lengyelországból a szovjet övezetbe 2 millió; Csehszlovákiából a szovjet övezetbe 750000;
2. Lengyelországból az angol övezetbe 1,5 millió;
3. Csehszlovákiából az amerikai övezetbe 1750000;
4. Ausztriából a francia övezetbe 150000. A francia övezet az említett lakosság befogadását nem kezdi meg 1946.április 15 előtt. Eddig az időpontig a francia övezet német kitelepítettjeinek 1:1 arányban történő kicserélése körülbelül 250000 kitelepítettet fogad be az amerikai övezetből, akik korábban a francia övezetbe éltek (…)

4. Az angol övezet a fent említett áttelepítettek befogadását akkor kezdi meg, amikor ezt a jelenleg folyó menekültcsere mérete megengedi. A csere megkezdésének időpontját a szovjet és angol visszatelepítési osztályok elnöke állapítja meg.
5. A jelen terv teljesítése nem zavarhatja a német áttelepítetteknek a zónák között 1:1 arányban történő kicserélésére vonatkozó korábban megkötött egyezményének megvalósulását.
6. A terv elfogadása után erről tájékoztatják Lengyelország és Csehszlovákia kormányát, valamint Magyarország és Ausztria ellenőrző bizottságait.

A „Nyilatkozat” elfogadására Zsukov⁷ marsall elnöklete alatt 1945. november 20-án összehívott Szövetséges Ellenőrző Bizottság rendes ülésén került sor.

A potsdami értekezleten a szövetségesek egyetértettek a németek Lengyelországból, Cseh-szlovákiából és Magyarországról való áttelepítésével, s azzal, hogy annak szervezetten és emberségesen kell lezajlania. Úgy határoztak, hogy előbb a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság tanulmányozza a kérdést, s figyelemmel lesznek a németek arányos elosztására a megszállási övezetekben. Haladéktalanul tájékoztatást kértek arról, hogy milyen számban érkeztek Németországba áttelepülők Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. Kérték: közöljék, mikor és milyen ütemben folytatódjék a továbbiakban a lakosság áttelepítése, figyelembe véve Németország helyzetét. A szövetségesek nyilatkozata moratóriumot hirdetett az áttelepítésekre, amelynek révén a nyugatiak lélegzetvételnyi szünetben reménykedtek. Csehszlovákia és Lengyelország azonban - a szovjet hatóságok támogatásával - figyelmen kívül hagyta a moratóriumot. Az áttelepítéseket 1946 januárjáig egyedül a magyar országi Szövetséges Ellenőrző Bizottság függesztette fel.

Határozat a németek kitelepítéséről

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. november 20-i terve a Lengyelországban vagy az általa igazgatott területeken feltételezett három és fél milliós német lakosságból kétmillió főt a szovjet, a fennmaradó részt pedig a brit megszállási övezetbe szándékozott irányítani. A Csehszlovákiában és a Szudéta-vidéken maradt két és félmilliós németségből egymillió-hétszázötvenezer főt az amerikai övezetnek, hétszázötvenezret pedig a szovjet övezetnek kellett volna befogadnia. A Magyarországról érkezőknek az amerikai övezetet jelölték ki, a százötvenezer ausztriai németet pedig a francia övezetbe szándékoztak küldeni. A terv az áttelepítések határidejét 1946. augusztus 1-jében jelölte meg. Lebonyolítása azonban min-den ponton eltért az elképzelésektől. Időtartama évekre elhúzódott, mérete messze meghaladta a tervezettet, s humánusnak sem volt nevezhető. A „szervezett áttelepítések” csak 1946. január közepén indultak meg, s a rendkívüli nehézségek miatt az augusztusi határidőt sem lehetett tartani. Az áttelepítettek millióinak ellátása a várnál nehezebb helyzetbe hozta a megszálló hatalmakat.

JÓLLEHET A Szövetséges Ellenőrző Bizottságban

az áttelepítések tervét csak 1945. október 17-én írták alá, az Odera-Neisse vonaltól keletre fekvő, lengyel igazgatás alá került egykori német területen a helyi lengyel hatóságok már augusztustól zárt transzportokat indítottak a szovjet övezetbe. 1946 tavaszától 1946 késő őszéig az áttelepítések a lengyel igazgatás alá került valamennyi keletnémet területre kiterjedtek és rendszeressé váltak. Ezek 1945-ben kizárólag a szovjet övezetbe, 1946-ban pedig a brit övezetbe irányultak. A kitelepítések utolsó - a korábbinál szabályozottabb - nagy hulláma 1947 tavaszától őszig tartott, s a brit vonakodás miatt kizárólag a szovjet övezetbe irányult.

A lengyel hatóságok intézkedései

1945 után főként az 1919-1939 között lengyel állampolgárságú és az ország lerohanása után privilegizált helyzetbe került németek ellen irányultak, akiket kollaboránsoknak, a „nemzet árulóinak” bélyegeztek és büntetőjogi felelősségre vontak. Az 1946. szeptember 13-i dekrétum kimondta, hogy a börtönökben és táborokban fogva tartottak közül ki kell utasítani az országból mindazokat, akik németnek vallják magukat. 1947-1949 között lanyhult a lengyel hatóságok kitelepítési lendülete, s mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a német lakosság kitaszítása súlyosan károsítja az ország gazdaságát. Mivel a legfőbb cél a termelés növekedése lett, 1949-ben már megkísérelték fékezni a kitelepítést, s az új gazdaságpolitikai elvek elnyomták a lengyel nemzeti érdekek érvényesítését.

A Német Birodalom

keleti területein élő 9,6 millió németből hozzávetőlegesen 7,1 millió személyt telepítettek át; a háborúban és a és az áttelepítések során 1,9 millió lakós lakos vesztette éltét. A lengyel vezetés rövidesen belátta, hogy a német lakosság elűzése minden vonatkozásban hibás döntés volt. Hallatlan szenvedéssel és riasztóan magas emberáldozattal járt, megterhelte Németországot, sőt Európát. Többet ártott, mint használt magának a lengyel népnek is. Lengyel pedig a németektől való félelem még szorosabban a szovjet szövetségi rendszerbe kényszerítette.

A szovjet igazgatás

alá került északi kelet-porosz részeken 1947 nyaráig semmiféle kitelepítésre nem került sor, mert a Szovjetuniónak szüksége volt a német munkaerőre. Csak Königsberg munkaerő helyzetének javulása után - toborzással orosz munkások érkeztek -, 1947-1949 között telepítették ki a németeket.

A Szudéta-vidékről

a háború befejezésekor megindult „vad” kitelepítési akciókban a potsdami konferenciáig 7-800 ezer németet telepítettek Szászországba és Ausztria szovjet megszállási övezetébe. Ezek a kitelepítések 1945. június-júliusban tetőztek, s a váratlan razziát követő kiürítések helyenként kifejezetten meghatározott társadalmi rétegeket és foglalkoztatási csoportokat - közigazgatási dolgozók, tanárok, alkalmazottak - érintettek. A csehszlovák kormány július 22-én eljuttatta a nagyhatalmakhoz kitelepítési tervét. A csehszlovák hatóságok már közvetlenül a potsdami konferencia után elkészítették a szervezett kitelepítéseket. Az országban több mint száz, 1200 személyes gyűjtőtábort állítottak fel a kiutasítandók számára. A határ közelében pedig úgynevezett tartalék táborokat rendeztek be.

Az első transzportok

1946. január végén indultak a táborokból. Májusban engedélyezték a családok zárt, együttes kitelepítését a kényszermunkára ítélt tagokkal együtt, s mindegyikük 70 kg-os csomagot vihetett magával. Otthoni szenvedéseik hatására sokan önként jelentkeztek a kitelepítésre, sőt annak engedélyezését a cseh hivatalnokok megvesztegetésével igyekeztek gyorsítani, hogy mielőbb megszabaduljanak a rájuk nehezedő nyomástól.1946-ban több mint ezer vasúti szerelvénnyel 1,2 millió áttelepülő érkezett az amerikai övezetbe. A szovjet-cseh tárgyalások nyomán 1946. június-októberben pedig körülbelül 750 ezer szudétanémet került a szovjet övezetbe.

Az amerikai katonai kormányzat

1946. november végén megtagadta további transzportok átvételét, s kivételt csak család-egyesítést esetén tett. Ezért sokan illegális határátlépést kíséreltek meg; néhány tízezer németet maguk a cseh hatóságok juttattak át illegálisan a kevésbé őrzött határszakaszokon. Az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság - a Szerk.) kormányának 1950. március - 1951. április közötti családegyesítési akciója keretében 17 ezer szudétanémet érkezett az NSZK-ba. A Szudéta-vidékről áttelepített hárommillió németből 1,9 millió a nyugati övezetbe, 900 ezer a szovjet övezetbe, 140 ezer pedig Ausztriába került. A Csehszlovákiában maradt németeket - nélkülözhetetlen szakmunkások kivételével - kényszermunkára küldték. Helyzetük csak 1949-ben javult, majd az 1953. április 24-i törvény automatikusan elismerte minden német nemzetiségű személy csehszlovák állampolgárságát. A kényszerű repatriálást a szocialista nemzetiségi politika elveivel indokolták, amely a nemzetiségek egyenjogúságára és együttműködésére támaszkodott.

A németek kitelepítése Közép-Európából

Szlovákiában a kárpátaljai németek osztoztak a szudétanémetek sorsában. 1944-1945 telén a 140 ezer fős németségből 120 ezer főt evakuáltak. 1945 nyarán visszavándorlási hullám indult meg. Rövidesen azonban internálták s a potsdami határozatok értelmében 1946. július-szeptemberben átfogó akció keretében kitelepítették őket. Az áttelepülőket felruházták, s kezdetben ezer, később ötszáz birodalmi márkával látták el, valamint 50-100 kg-nyi csomagot vihettek magukkal. „Méltányos” kitelepítésük mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ügyüket sem a szlovák vezetés, sem a csehszlovák kormány nem kezelte elsődleges problémaként.

Romániában

az 1944. augusztus 23-i kapitulációt követően rövidesen megkezdődött a németség szervezett kitelepítése. Észak-Erdélyből és a Bánát határvidékeiről Magyarországon keresztül közel százezer német hagyta el Romániát. Mivel a Vörös hadsereg nem tekintette az országot ellenséges államnak - jóllehet a román hadsereg Sztálingrádig s a Waffen-SS egységeiben 54 ezer romániai német harcolt -, a román kormánynak sikerült a Szovjetunió munkaerő-követelését a munkaképes német lakosságra korlátoznia. Az 1945 januárjában megindult deportálás összesen 75 ezer németet érintett. Többségük a Donyec-medence iparvidékeire került, ahonnan 1950-1951-ben - tízezer elhunyt kivételével - visszatértek Romániába, illetve Németországba. A megszállt lengyel területekre korábban betelepített s az evakuálási parancsra hazatérő németeket munkatáborokban helyezték el. A kényszerkitelepítetteket az 1946. októberi törvény bizonyos mértékben rehabilitálta.

Jugoszláviában

Belgrád 1944. november 20-i eleste után a Dunától és a Szávától északra fekvő területek jelentős része szovjet megszállás alá került. A szovjet bevonulás általában kilengések nélkül zajlott, mivel a szövetséges ország felszabadítására érkeztek. Amint a Bánátban és Bácskában szerb partizánok vették át a közigazgatást, megkezdődött a németek letartóztatása, gyakorta tömeges kivégzésük, a városi német lakosok eltávolítása lakóhelyükről s munkatáborokba küldésük. 1944-1945 fordulóján hozzávetőleg harmincezer munkaképes jugoszláviai németet - a Bácskából, Bánátból és Baranyából - deportáltak a Szovjetunióba, ahol a donyeci iparvidéken dolgoztak. Elbocsátásuk 1949. október-novemberben, a munkatáborok felszámolásával kezdődött meg. A transzportokat Németország szovjet megszállási övezetébe irányították.

A jugoszláviai németeket

Szlovéniából és részben Szlavóniából telepítették ki. A Bácskában, Baranyában és Bánátban a német lakosságot 1945 márciusától munkatáborokba gyűjtötték össze. A táborőrizet lazulásával 1946 tavaszán egész csoportoknak sikerült megszökniük s magyar vagy román területre jutniuk. 1947 elején némiképpen javultak a táborviszonyok; 1948-ban pedig megkezdődött a táborok feloszlatása, és az internáltakat „szerződéses munkaviszony” keretében állami üzemekbe vagy építkezésekre vezényelték, ahol már jobb körülmények közé kerültek. A munkatáborokat túlélt mintegy százezer német többsége az NSZK (Német Szövetséges Köztársaság - a Szerk.) megalakulása után kérvényezte kiutazásának engedélyezését.

A magyarországi németek

kitelepítése közvetlen összekapcsolódott a Felvidéken élő magyarok kitoloncolásával. A németek kitelepítésének igényét nem a magyar fél vetette fel, hanem a csehszlovák nacionalista és soviniszta célok, illetve az azokat mindenben támogató szovjet érdekek mozgatták, így került fel Potsdamban Magyarország is a németeket kitelepítők listájára. Csehszlovák és szovjet részről téves adatok alkalmazásától sem riadtak vissza, hogy elfogadtassák minél több magyarországi német kitelepítését, s így helyet teremtsenek az egyoldalúan kitelepítendő hétszázezer felvidéki magyarnak. A magyar kormány hivatalosan 1945 áprilisától kezdve foglalkozott a magyarországi németek, illetve kitelepítésük ügyével, miután a német nevűek és származásúak elhurcolásának (1944. december 22. és 1945. január vége között a szovjet katonai hatóságok 60-65 ezer „dunai svábot” hurcoltak el az országból; Jugoszláviából, Magyarországról és Romániából összesen 150 ezret), szóvátételére válaszul a szovjet hatóságok február elején felszólították a magyar belügyminisztert, hogy állítson össze részletes kimutatást a Magyarországon élő németekről. Az 1941. évi népszámlálás során 477057 ember vallotta anyanyelvének a németet, s közülük 303419 német nemzetiségűnek tekintette magát. Ebből hozzávetőlegesen 150 ezer fő volt a Volksbund tagja, 1940-től mintegy 26 ezer személy németesítette vissza a nevét, és körülbelül 50 ezer fő jelentkezett önként vagy soroz ták be a Waffen-SS-be.

A magyarországi német lakosság

kitelepítéséről a három nagyhatalom döntésének értelmében 1945. december 22-én a szovjetek vezetése alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság által hozott rendelet Magyarországon újabb bírálatot váltott ki. Csehszlovákiában és a Szovjetunióban üdvözölték a kollektív felelősség elfogadásának elvét, az Egyesült Államok missziója azonban utólag közölte, hogy változatlanul nem tekinti elfogadhatónak a kollektív felelősség elvének alkalmazását egész népcsoportokra. Ezután Vorosilov⁸, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, majd Szviridonov altábornagy, a SZEB elnökhelyettese kompromisszumként beleegyezett a 310 ezerre csökkentett kontingensbe.

Az 1946 januárjában megkezdődött

magyarországi kitelepítések során végül is 125 ezer fő Németország amerikai, 38 ezer fő pedig szovjet megszállási övezetébe került. A magyarországi németséget a második világháborúban így összesen 254 ezer fős veszteség érte. A háborúban elesett 11 ezer fő, 64 ezer fő pedig a visszavonuló hadsereggel menekülve Nyugatra került. A kollektív büntetés következtében kitoloncoltak 163 ezer és évekre deportáltak 64 ezer főt, akiknek egynegyede (kb.16 ezer) a kényszermunkatáborok áldozatául esett.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/5-6

Szövegmagyarázat:

1. Stanislaw Mikolajczyk (1901-1966) lengyel politikus, miniszterelnök.

2. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák születésű német politikus. a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (német rövidítése: NSDAP) vezetője, 1933-tól kancellár, 1934-től haláláig a németek Führere, diktátor.

3. Karl Dönitz (1891-1980) német tengernagy, a második világháború idején a haditengerészet főparancsnoka, Hitler öngyilkosságát követően 23 napig Németország államfője.

4. Winston Leonard Spencer Churchill (1874-1965) brit politikus, miniszterelnök (1940-1945, 1951-1955) kiemelkedő képességű államférfi, szónok és stratéga, a brit hadsereg tisztje.

5. Harry Trumann (1884-1972) amerikai politikus, az USA 34. alelnöke és 33. elnöke. Franklin D.Roosevelt utóda.

6. Joszif Visszarionovics Sztálin (1879-1973) grúz származású szovjet pártvezető, diktátor, generalisszimusz.

7. Georgíj Zsukov (1896-1974) orosz-szovjet hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, az SZKP KB tagja, honvédelmi miniszter.

8. Kilment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja. A második világháborút követően jelentős szerepet játszott Magyarország „szovjetizálásában.”

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

2015. június