2013. május 28., kedd

Márok az én falum


Közvetlen a második világháború végén Csombor György nagyapám Pécsről egy lovas szekéren vitt bennünket az akkor még poros, sáros faluba Márokra. A kocsin ott ült Édesanyám két testvérem: Ildikó húgom és Csaba öcsém. Édesapámat előzőleg-1944. december végén - már „elvitték” az oroszok és csak 1949-ben jöhetett haza a „paradicsomból”. Pécsről délelőtt indultunk és valamikor este értünk a faluba. Petróleumlámpák fénye fogadott bennünket, puliszkát vacsoráztunk, nagyapám „juttatott” házban éltünk, jó magam 1953-ig, amikor is nagy nehezen felvettek a Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba. Szüleim a halálukig ennek a háznak voltak a lakói. Annak idején lovaskocsin tartózkodott még édesapám mostohaanyja Temesvári Ignácné is. Az új otthonunkban fogadott bennünket anyai nagyanyám: a mi „Csombor mamánk”.

Márok a „zsákfalu”….
A község Baranya megye délkeleti részén található, Pécstől való távolsága kb. 40 km. Ha Villány „Virágos” nevű külvárosából túljutunk a virágosi templomot balról elkerülő országúton és jobbra felívelő pincesoron túl jutva, már látható a falu temploma 37 m magas tornyával. Ahogy a falukutató Széna Béla írja: „Az új kegyúri templom 1793-ban készült barokk stílusban.” Most a több mint 500 főt számláló „zsák” faluban töltött néhány évem rövid történetét mesélem el olvasóimnak.


A templomhoz fűződő élményeim:
Gyakran vendége voltam a plébánián - szinte napi rendszerességgel - Ferencz József esperes - plébánosnak, aki harmóniumon kitűnően játszott és szívesen mesélte római emlékeit. Krúg Péter káplán már zárkózottabb ember hírében állott. Kezét, ha szükség volt rá gyakran emelte ránk, gyerekekre. Őt váltotta Lendvai István nevű fiatal káplán, aki igen hatásosan tudott prédikálni. Megfigyeltem sem az esperes plébános, sem a két káplán nem a „szószékről”, hanem közvetlen az oltár mellől mondta el a híveknek szóló mondanivalóját.
Emlékezetesek voltak a karácsonyi ünnepek előtti reggeli misék az ún. „roráték”. A misék hajnali hat órakor kezdődtek, de öt órakor már Óbert bácsi a templom szolga már „elsőt” harangozott, jelezve, hamarosan mise kezdődik, ahol rendszeresen ministráltam. Nagy élmények közé tartozik a harangozás és a „toronymászás.”, no meg a „fujtatás”, ez utóbbi nélkül nem szólt volna a templom orgonája. Egy Tímár nevű káplánunk szinte „kézzel-lábbal” működtette a sípokat a „fújtatók” nagy bánatára.
Harangozásaink a „kis” és „nagy” haranggal ugyancsak élményszámba mentek. A harangoktól a kórusra is leérő kötelek szinte magával rántottak bennünket, amit nagyon élveztünk. Többször veszélyes és már nem éppen új létrákon jutottunk fel a haragokhoz miközben repdeső denevérek pásztázták utunkat. Emlékezetesek voltak a bérmálások is. Virág Ferenc1 pécsi püspököt Villány felől lovaskocsival sáros földúton hozták be a faluba. A püspök kíséretével a „paplakot” elhagyva a templomhoz vonult, mi hívők térdre ereszkedtünk, amit a paplakkal szemben lakó Sásdi Sándor író2, kiabálva, szitkozódva tett szóvá.
Máig emlékem marad Zadravecz István volt tábori püspök, a nagy hitszónok bérmálása a faluban.
Zadravecz István (1884-1965) ferences szerzetes, tábori püspök. A zágrábi teológián filozófiát hallgatott, majd Rómában dogmatikából és szónoklattanból doktorált. Pappá szentelése után hosszabb időt töltött a Szeged-Alsóvárosi ferences plébánián. Az első világháború alatt a szegedi menetszázadok és a kórház betegeinek lelki gondozását végezte. A városban alakult ki hosszú időre Horthy Miklóssal való baráti kapcsolata, aki felkérte a tábori püspökség megszervezésére. 1920-ban szentelték püspökké. Akaratán kívül 1927-ben az ún. „frankhamisítási” ügybe keveredett, mert - anélkül, hogy tudott volna róla - a hamisított bankjegyeket egy ládába a budai ferences rendházba helyezték el. A háború végén az új kurzus két évi börtönre ítélte. 1947-1950 között a mária-gyűdi ferences rendház kolostorába élt, innen hozták át bérmálni Márokra. A püspököt 1951-ben kitelepítették majd a zsámbéki plébánián talált menedéket, itt is halt meg 1965-ben. Zadravecz István „Titkos naplója” annak idején megragadta a figyelmemet, a könyvet valaki elkérte olvasásra és soha nem kaptam vissza.
Ő sem ment fel a „szószékre”, az oltár baloldalán a hívők felé fordulva emlékezetes módon prédikált. Nagy robosztus, testes ember volt, hevesen gesztikulálva fejezte ki gondolatait. Egy mondatára emlékszem: „Izrael földjét megfogom és mindjárt vérré változik…” - mondta. Annak idején még nagy volt a templom és a szentmisék látogatottsága. Vasárnap délutánonként ún. „litániát” tartottak, ezt a szertartást már kevesebben látogatták. A litánia végén a férfiak útja a templom mögötti kocsmába vezetett, ahol az esti órákig nagy kártyacsaták voltak. Szívesen emlékszem „Matafán bácsi” és Id.Kósa Zsigmond kocsmárosokra. Felejthetetlenek maradnak a valódi jégbe hűtött sörök és egyéb italok, no meg az a mérhetetlen „füstfelhő”, ami akkor „körülvett” bennünket.
Számomra nagy hatást gyakoroltak a húsvéti ünnepek előtti „passió játékok.” Ezeket a jó hangtechnikával megáldott nők és férfiak adták elő. Nagyhét csütörtöki napján, amikor a „harangok Rómába mentek” a feltámadásról szóló szentmiséig négyen-öten „kerepeléssel” hívtuk a hívőket a szertartásokra. Egyszerű dallamos hangsúllyal mondtuk: „a templomba először, a templomba másodszor….a templomba harmadszor..” szövegeket. Többször felnőttekkel összefogva tisztítottuk a bel és kültéri szobrokat, tettük rendbe a templomkertet. Rendszeresen ministráltam ennek elismeréséül oklevelet is kaptam, amit sokáig őriztem. Szerettem a német nyelvű szentmiséket. A „sváb” asszonyok is férfiak ilyenkor csodálatosan énekeltek. Az „éjféli” misék ugyancsak emlékezetesek maradnak. Ezek közül kiemelkedik az a szentmise is, ahol 1946/1947-ben ?, egy esős tavaszi napon (hiszen gólya állt a sártenger közepén), azokat a németeket (svábokat) búcsúztatták, akiknek el kellett hagyniuk otthonaikat, hogy aztán további életüket már Németországban élhessék. Másokat viszont saját házukból „kitessékelve” a falu pincesorára irányítottak, illetve más településre (Pócsa, Borjád) küldték őket.
A szentmisék között említésre méltóak azok a szertartások, amelyeket a kilencvenes évek elejétől az „elszármazottakért” tartottak. Egy ilyen szentmisén jómagam is részt vettem.
Iskolába járok, a szüneteket nyári munkák töltötték ki….
Iskolai tanulmányaimat még Baján 1944-ben a III. Béla Általános Iskola és Gimnáziumban kezdtem. Itt rövid ideig tanultam. Úgy emlékszem papok tanítottak bennünket, szorongtunk az iskolában, mert akinek nem volt rendbe a „szénája”, arra botütés, azaz „körmös” várt.
Miért éppen Baján?
Ennek az a magyarázata, hogy engem atyai nagyszüleim vettek gondozásba, akik Baja „Csávoly” nevű külvárosában éltek. Apai nagyapám - aki aztán 1944 decemberében Édesapám elhurcolásának láttán infarktusban halt meg - igen bátor ember volt. Ugyanis amikor az angolok a bajai dunai hidat bombázták kiment az udvarra, és nem jött le velünk az óvóhelyre. Nagyszüleimmel innen kerültem először Harkányba, majd a fürdőhely szőnyegbombázása után először Pécsre, és mostoha nagyanyámmal később Márokra. Bajai tanulmányaim nem voltak elegendőek a folytatásra, így aztán „év vesztes” lettem. Márokon minden kezdhettem elölről.
Az első négy osztályt Márokon végeztem. Együtt jártunk, ugyan abban a teremben a felsőbb osztályokban tanulókkal. Ruzicska László tanító úr „keményen” számon kérte a tanulnivalókat. Ha nem tudtuk a „leckét” jött az ún. „bezárás”, azaz nem mehettünk haza az órák végén az iskolából, vagy jött „az első padra dőlés, ütés a mogyorófa pálcával.” Annak idején tanított még: Leidecker falubéli kötélgyártó, Gyula nevű testvére, Blum Lőrinc, illetve a felvidékről származó „hegedűvirtuóz” Farkas Antal. Ez utóbbinak az volt a szokása - ha valamit nem az elvárt módon tudtunk - a „pajeszünknél” fogva megráncigálta a fülünket egy a „kákás csípjen meg” megjegyzéssel. Az ötödik osztályt már Villányban ún. „ugratósan” - a hatodik osztállyal együtt - egy iskolai évben elvégezve folytattam.
Jó szívvel gondolok ma is rajztanáromra: Virányi Endrére, matematika tanáromra: Szabó tanár úrra, és orosz tanáromra Milla Ferencre. Igazgatóm Nagy Béla volt, aki eléggé „vonalas” pedagógus hírében állott, úgy emlékszem alkotmánytant tanított. A nyolcadik osztályt eredményesen befejezve kerültem aztán Pécsre a Nagy Lajos Gimnáziumba, először „bejáró” voltam, majd később kollégista. Gimnáziumba kerülésemet Nagy Imre miniszterelnök „enyhülési” politikájának köszönhettem (akkor 1953 nyarát írtuk). Csak megjegyzem, hogy gimnáziumi tanulmányaim normális elkezdésében az akkori falubéli „tanácselnökök” - ma így mondanánk - „kaszáltak el”.

A nyári munkák „kemények” voltak…
Amig nagyapám 15 kh. földjét nem „adta be „a TSZ-be a szünetekben a földjeinken dolgoztunk. Aratás cséplés, kapálás „iglizés” (a lovak vezetése) várt ránk. Nagy esemény volt a cséplés, a szérű előkészítése, a kicsépelt termény padlásra való felhordása. Ősszel kukorica behordás, krumpliszedés voltak a „legérdekesebb” munkák. A TSZCs (termelőszövetkezeti csoport) létrejöttével, főleg a környékbeli állami gazdaságokban dolgoztunk (Károlymajor, Idamajor Márok puszta, Marianna puszta stb.) Édesapánk fogságból való visszatérése után (1949) pedig öcsémmel „vízhordók” voltunk az említett gazdaságokban. Emlékszem kapáltuk, no meg szedtük a gyapotot Károlymajorban még „télvíz” idején is. Nagy „élményeim” közé tartozik a selyemhernyó tenyésztés. A Magyarbóly és Lippó felé vezető utak menti eperfákról rengeteg levelet le kellett szedni ahhoz, hogy a padláson lévő selyemhernyók végre „begubózzanak.”
A hét tagú családunk….
Tornácos - úgy mondták - „szappanos” elejű házban laktunk, most már Édesapámmal kiegészülve (1949).
A nagyszülők (Csombor papa és Csombor mama) a földeken, meg az istállóban állattartással foglalkoztak. Nagyapámnak legszebb lovai voltak a faluban. Máig emlékszem az „almás deres” Szedres nevű lóra, akit aztán, dohányszállításból Pécsről hazafelé tartva a Villánykövesdi vasútállomás közelében ütött el a vonat. Nagyapám a balesetet épp bőrrel megúszta. Csombor mama „szófukar”, de igen dolgos parasztasszony volt. Tett-vett a ház végében lévő kertben, ellátta a jószágokat, etette a disznókat. Hetente egy alkalommal dagasztotta a kenyérnekvaló tésztát, befűtötte a kemencét és kisütötte a kenyereket, amit előzőleg „szakajtóba” szaggatott. Izletes volt a lepény is, ezért gyakran szaladtunk haza a szünetekben az iskolából. Atyai nagyanyám feladata pedig a főzés volt. Télen a ház konyhájában, nyáron az ún. „kiskonyhában” tette a dolgát.
Édesanyámra hárult a sütés, meg a szobák takarítása. Édesapámnak nem volt „igazi” munkája. Ősszel, téli időkben kijártunk vele a „töttösi erdőbe” fát gyűjteni (a falutól kb. 4 km.). „Szabadszájú” lévén politikailag a hatóság (ÁVH) nem tartotta megbízhatónak, még rendőri felügyelet alatt is volt. Ez abból állt, hogy időnként a rendőrség „házhoz” jött látogatóba, hogy otthon van-e? Más alkalommal meg neki kellett Magyarbólyban az Őrsön jelentkezni. Emlékezetes marad a magyarbólyi téglagyári „kirándulásunk”, azaz a téglagyárban egy nyáron át végzett munkánk. Itt láttam először poloskát a szálláshelyünkön, és megtanultuk, hogy kell a sárból elkészíteni először a nyers téglát. Ennek a „tudományát” egy ott dolgozó olasz családtól tanultuk el nagy nehezen. Húgom Ildikó mindennap kerékpáron jött Márokról hozzánk a téglagyárba és hozta magával a finom ebédet, mi Édesapánkkal csak hétvégén jártunk haza.


Miért „zsákfalu” Márok?
Honnan a település neve?
Eredetileg Németmároknak nevezték, hiszen a falut, elsősorban németekkel telepítették be a XVII.század első éveiben. Az első telepesek bajor frankok voltak, a mainzi és würzburgi választó fejedelem alattvalói. Amikor Németmárokra települtünk mindössze 104 házban éltek emberek. Széna Béla falumbéli kutató szerint: „Márok neve 1328-ban bukkan fel az írott forrásokban. A név az egyik nézet szerint a Maróthy családtól származik. A pápai tizedeket akkoriban olasz jegyzők írták össze, és abban fordul elő egy Péter nevű pap >Morod< plébánián. Elképzelhető, hogy a bemondáskor a Maróthy név az olasz jegyzőnek Marodnak hangzott. Morodról /Marótfalváról/ írásos emlék 1296-ból van. A helységet egy időben Marótnak hívták. Elképzelhető, hogy ebből alakult ki a Márok név (Marót, Márót, Márok).”
Márok falu Németmárok és Hercegszentmárton (ez utóbbi németül Pajland) 1952. évi egyesítéséből jött létre. A település a Duna és a Karasica medencében fekszik 123 méter magasan a tengerszínt felett. A két település közötti útról jól látható a villányi hegység, amely egy bálnához hasonlítva üli meg a vidéket. A hercegszentmártoni templom 1901-ben épült, és Szent Márton tiszteletére szentelték fel.
A települést sokáig csak poros, sáros, döcögős földutakon lehetett megközelíteni. A Pécs-Mohácsi vasútvonalat csak 1856-ban építették a német tulajdonban álló Duna-Gőzhajózási Társaság jóvoltából. A vasút építői csehek és morvák voltak, volt köztük néhány olasz is. Elektromos áramot 1927-ben kapott a falu.
Falu végén a „világ vége…?”
A falu végén nem „kurta kocsma”, hanem az 1889-ben emelt Szentháromságszobor áll. Ettől balra egy földesút vezet az ún. „pincesorra.” A Szentháromság szobor arról is híressé válthogy a kövesút csak idáig tart. Folytatásában az ötvenes években egy csodálatos eperfás út vezetett Lippóra. Ezen az úton sokat jártunk nagyapám földjeire, no meg a Károlymajori Államigazdaságba dolgozni. A szobor - amelyet Karl Piacsek pécsi kőfaragó épített - és amely egyébként 9 méter magas, Alexandró Gianone mester által készített kovácsoltvas kerítése övezi. Édesapám posztumusz díszpolgári ünnepségén 2012 augusztusában a falu lakói előtt arra kértem Krizics zsanett polgármestert, kövessen el mindent annak érdekében, hogy a kövesútnak Lippó felé legyen folytatása és szűnjön meg a település „zsákfalú” jellege.
Vitézek mi lehet e széles föld felett
szebb dolog a végeknél?”
A település 14 vitézt adott a hazának. Ők elsősorban első világháborús érdemeikért kapták a címet és hozzá a földet. Legtöbbjük a falu és Magyarbóly község közötti ún. „vitézi pusztán” élt. Csak a háború után települtek be Márokra. Érdemesnek tartom név szerint is megemlíteni őket: Csombor György, Csiki György, Harcos Miklós, Horányi József, Kobzos András, Id.Lévai Gyula, Lengyel István, Makai Gyula, Mózes Dénes Mijin Márk, Nagy Lajos, Regényi Miklós, Takács József, Vitényi György. Tagjai voltak a „Vitézi Rendnek”. Nagyapám sokáig a sublótban „mentegette” vitézségi érmét és az egyéb tartozékokat.


Néhány emlékem van róluk:
Csiki bácsinak volt egy fordson traktorja, ami rendszeresen meghíbásodott. Akárhányszor az udvarukban jártam Csiki bácsi állandóan „szerelte” a traktort. Sokszor egy „félkosár” csavar is kimaradt összeszerelésekor, mégis így akarta indítani a traktort az öreg. Harcos Miklós bácsi a „tanácsrendszer” létrejöttéig (1950) községi bíró is volt és gazdag ember.Csaba öcsémmel rendszeren mentünk hozzá „új évet” és „karácsonyt” köszönteni, már akkor 10 Ft jutalom „ütötte” a markunkat. Horányi József bácsi „kamáslit” viselt. Kobzos András „peckes” ember hírében állott. Szeretett kötekedni, időnként még verekedésbe is keveredett. Id.LévaiGyula - miután közel laktunk egymáshoz - rendszeresen látogatta nagyapámat. Szinte „csüngtek a Szabad Európa rádió adásain. Szállóigévé vált mondása volt:” Meglátod Gyura, ha jönnek a böjti szelek, jönnek majd az amerikaiak.” Mózes Dénes bácsiék Budapestről kerültek Márokra. Szép lányai voltak az „öregnek”. Udvarukban egy már használhatatlan gőzgép állt, ami még az előző folksbundista háztulajdonosé lehetett. Vitényiék a falu „alján” laktak, „szívós” szorgalmas sváb emberek voltak.
Iparosok voltak a faluban az én időmben….

  • Armbruszt György -cipész,       Kovács János –cipész,
  • Baranyai György – asztalos,      Leidecker Mátyás -kötélgyártó
  • Brunn Sebestyén –fodrász,       Merkler József –asztalos,
  • Folcz József -szíjgyártó,            Mutzhaus Ádám – szabó,
  • Gettó Vendel –bádogos,           Schmidt János -bognár
  • Hamar Imre –pék,                    Székely Frigyes -kovács
  • Kósa Zsigmond –kocsmáros     Matafán bácsi….kocsmáros,
Ismertem őket:
Armbruszt György: ahogy mondta annak idején részt vett a tanácsköztársaság harcaiban, sokszor voltunk a lakásán működő kis műhelyében. Jól tudott papucsokat szegecselni, no meg cipőket talpalni. Kovács János cipész és családja a Felvidékről érkezett a faluba. Mi csak „Kovács suszternek” hívtuk őt egymás között. Baranyai György jól működő asztalos volt, közvetlen mellette - néhány házzal odébb - élt és dolgozott Merkler József ugyancsak asztalosként. Arra már nem emlékszem, milyen is volt kettejük viszonya, csak arra, hogy mindketten „templomba járók” voltak és a templom jobboldali oldalsó szárnyában, elkülönülve a többiektől vettek részt a szertartásokon. Leidecker Mátyás kötélgyártó az ún. „templomköz” utca vége felé élt és dolgozott családjával. Brunn Sebestyén fodrászként szintén a „templom-közben” lakott, ahol fodrász műhelye is volt. Egyébként rendszeresen házakhoz is járt, többek között Édesapámhoz is. Emlékszem Pasztyánnak szólították. Felesége több évig volt szovjet hadifogságban. Fiaival: Józseffel (akiből évek múlva az újpetrei tsz. elnöke, majd a Húsipari V. igazgatója lett) és Ferivel (aki naponta Pécsre járva ott volt fodrász) sokat játszottunk és segítettük egymást a tanulásban. Mutzhaus Ádám szintén a „templom-közben” annak is az utolsó házában élt családjával. Szüleim többször varattak nála, jól dolgozó iparos ember volt. Gettó Vendel ugyancsak a „templom-köz” egyik házában lakott családjával. „Templomba járó” ember volt. Szakmáját - az igazat megvallva -nem láttam gyakorolni, vagy már nem emlékszem rá. Schmidt János bognár mestert jól ismertem, hiszen a Brunn gyerekek (Jóska és Feri) nagyapja volt. Akárhányszor voltam náluk az „öreget” mindig a műhelyében láttam dolgozni. János bácsi - emlékeim szerint - süket volt, csak kézzel lábbal magyarázva értettem meg magam vele. Az asztalos és bognár szakma jól elkülöníthető egymástól. A bognár szekereket, kocsikereket készít, az asztalos bútorkészítéssel foglalkozik. Hamar Imre pékmestert nem ismertem, annál inkább Székely Frigyes kovács-mestert. Rendszeresen jártunk a műhelyébe, ő is a „templom-köz”-ben élt és dolgozott. Láttuk, munkáját, azt, hogy mit csinál. A lovak patkolását - emlékeim szerint - a háza előtt az utcán végezte. Érdekes volt az is, ahogy a kocsikerekeket „megsingelte”, illetve a kocsikat „felvasalta”. Többször fujtattunk” nála, azaz, levegőt pumpálva hoztuk izzásba, a kialudni látszó tüzet, amellyel a vasakat tágította, illetve izzította. Székely bácsi gyakran járt nálunk. Ugyanis volt egy többször meghíbásodó szivattyús kutunk, amit rendszeresen „bőröztetni” kellett. Ilyenkor Frigyes bácsi leereszkedett a mélybe a - helyenként veszélyesen kilógó kövek, és téglák árnyékában, ami félelmetes látványt nyújtott. Frigyes bácsi nagy „futball-drukker” hírében is állott. Minden meccsen ott volt és szívvel-lélekkel drukkolt a csapatnak. Kósa Zsigmond a falu egyik kocsmárosa volt. Felvidéki származású, aki tette a dolgát.
A falu egyik „színes” egyénisége Matafán bácsi volt (sajnos keresztnevére nem emlékszem) a híres kocsmáros és Rozi néni (azt sem tudom, hogy Matafán bácsi felesége volt-e?), aki különböző étel különlegességeivel „kápráztatta” el a vendégeit. Matafán bácsi zömök, testes emberként, sokszor különböző tréfálkozások tárgya lett főleg a fiatalok között. Egy még nála annak idején vendéglátásban részesülő vadász barátom szerint élvezetesek voltak az ún. „vadász szilveszterek”, amikor nyúlpörköltet szolgált fel a vadászoknak Rozi néni. Emlékszem a magyarbólyi téglagyárból öcsémmel hazafelé tartottunk, amikor az „Öreg” kétkerekű „laptikájával” egyszercsak előttünk termett. Mélyem meghajolva köszöntünk neki, de köszöntésünk „nem volt rá hatással”, nem vett fel bennünket a „szekerére”.

Templomi búcsúk és egyéb népszokások….
Simon és Judás”a templom védőszentjei napján (Simon napja okt. 28.), illetve ahhoz közel eső vasárnapon tartották, és ma is tartják a búcsút. Emlékszem ebben az időben volt még verőfényes, meleg napsütés is, de legtöbbször esett az eső, némelykor meg hódara hullott. A falu lakói, így szüleim is készültek erre a jeles napra. Meszelték, „pingálták” az utcafrontot, takarossá váltak a porták. Megjelentek a búcsúk szokásos figurái és kellékei. Volt céllövölde, ringlispil, a mézeskalácsosok közvetlenül a templom előterében árulták portékáikat. Délelőtt szentmise volt, majd onnan hazatérve kaptuk a finom több fogásos ebédet. Ebéd közben aztán évről-évre „meglátogatott” bennünket az alsószentmártoni tamburazenekar, hogy eljátszák Édesapám kedvenc „kólóit.” A jó hangulat táncra „perdítette” Édesapámat, amit mi gyerekek az ebédet felfüggesztve „lélegzet visszafojtva” figyeltünk.
Karácsonyi és húsvéti ünnepek…
Ahogy Széna Béla írja: „általános szokás volt a német és magyar katolikus családoknál a kántálás (éneklés). A gyerekek, - így mi is,- házról-házra jártak, szép karácsonyi dalokat énekeltek. Bekopogtak az ajtón, majd kezükben lévő kis csengővel csengettek és megkérdezték: >Jöhet-e a Jézuska?< Amennyiben igent mondtak a háziak, akkor bent elénekelték a kis karácsonyi dalt, amiért különféle ajándékokat kaptak, aszalt gyümölcsöt, cukorkát, süteményt.” Sokáig hittünk benne, hogy az ajándékokat a „jézuska” hozza. Aztán mi gyerekek egyszercsak rájöttünk, hogy a „jézuska” nem más, mint „Csombor papánk.” Közvetlen a háború után még nem volt szaloncukor a karácsonyfán. Édesanyánk a kristálycukrot megpörkölte, majd kis formákba öntve, azokat kihülése után, felaggatta a fára. Az ajándékok nagyon szerények voltak. Néha gumilabdával is, meglepett bennünket a „jézuska”. Édesanyám rendszeresen járt misére. Anyai nagyszüleim olykor-olykor látogatták a szertartásokat. Apai nagyanyámat egyszer sem láttam misére menni. Ő főzött ránk és mire hazajöttünk a templomból már kész volt a finom ebéd. Édesapám karácsonykor, meg húsvétkor vett részt a szertartásokon. Mi gyerekek szinte minden alkalommal jártunk misére, és a már említett reggeli „rorátékra.” Éjféli misére nem járt a család, legalábbis erre nem emlékszem.
Színesek és emlékezetesek maradnak a húsvéti ünnepek is. Részt vettünk a templomkertben a „stációk” előtti szertartásokon, majd az esti „feltámadás” templomi eseményein. Ahogy hazatértünk már vártak bennünket a húsvéti ajándékok: a piros tojás, cukorka, az ajándékok között néha még vadgalamb fiókák is voltak.


Esküvők, lakodalmak…
Jó szívvel emlékszem vissza az esküvőkre. A németeknél a menyasszony szép fekete bőszoknyát hordott és színes „pártát” viselt fején. A vőlegény fekete ruhát hordott. A lakodalmas vendégeket a vőfély hívta meg személyesen. „Kabátján kokárda, kis szalaggal, rozmaringgal /a baloldalon/ Kalapján pántlikát hordott, kezében „vőfélybottal” járta a falut. Az ún „polgári esküvő” a Tanácsházán zajlott, ezt követően került sor a templomi szertartásra. A „sváb lakodalmak” ételben, italban igen gazdagok voltak, megtartásukra az „Olvasókörben” került sor. Kitűnőek voltak az „előételek” a torma és paradicsommártások a főtt húsokkal emlékezetesek maradnak. A húslevesek metélt tésztával, majd a rántott szeletek, töltött káposzták nagyon finomak voltak. Aztán „jöttek” a torták és a különböző rétesfajták. Jól lakottan „tértünk” haza. Az ételeket a lakodalmas családhoz közel álló asszonyok és lányok üstökben főzték az udvarokon. A sütemények már előző nap elkészültek. A zenét rendszerint fúvós zenekar szolgáltatta, ahol jómagam „kottatartóként” működtem közre. A Kelbert, a Czugfill, és a Kibler lakodalmakra szívesen gondolok vissza. Máig emlékszem a Czugfill Miklós esküvőjére, már csak azért is, mert a falu egyik „fenegyereke” Borbás Pali részeg fejjel a sáros útban gázolva egyedül akarta a lakodalmas menetet megakadályozni abban, hogy a templomhoz érjenek. Mi gyerekek voltunk olyan magyar lakodalmakban is, ahol az esti órákban kénytelenek voltunk haza szaladni, hogy együnk valamit, mert éhesek maradtunk.
Disznóvágások, maszkába járás…
Nekünk gyerekeknek egyik legnagyobb élményt a disznóvágások jelentették. Kora reggel már ébren vártuk Folcz Józsi bácsit, később majd a fiát Ödönt, akik a család „házi böllérjei” voltak. Nagyszüleink kívánságára mi gyerekek is részt vettünk a disznók lefogásában. Emlékszem az „állandó” segítői közé tartozott szomszédunk Burai Tibor és a „szembe szomszéd” Darányiék.
Két disznóvágásra nagyon is emlékszem. Az egyik, amikor Folcz Józsi bácsi a legalább három mázsás mangolicára „rávetette” magát, hogy aztán az „elítéltet” kifullasztva” kést tegyen a torkára. Amikor a disznót sikerült „leteperni”és „torkon ragadni” Édesanyám hozta a lábast, hogy „felfogja” a vért, amit a finom sültvérhez és sültmájhoz reggelihez, és menetközben a véreshurkához használtak fel. A disznó „kergetése” és lefogása előtt mi gyerekek felnőttek módján kóstolgattuk a finom házipálinkát, napközben pedig nagyapám noha borát. A másik emlékem az 1956-os eseményekhez kapcsolódik. A család, de különösen nagyapám „fenyegetve érezve” magát arra az elhatározásra jutott, hogy a hizlalásra „befogott” sertéseinket „mielőtt az oroszok elvinnék” őket mielőbb le kell vágni. Az egyik napon több disznót is levágtunk, úgy emlékszem, hármat, vagy négyet? 1956 október, november első napjaiban jártunk. Böllérek voltak: Krémer Antal, Folcz Ödön, és Bohonya József hentesek. Akkoriban ez nagy eseménynek számított, hiszen mindössze egy nap alatt kellett a sertéseket feldolgozni, belüket kitisztítani, kimosni és minden más ezzel járó munkát elvégezni. Ilyenkor az ebédek szerényebbek voltak, de a vacsorák annál „gazdagabbak.” Töltött káposzta, sült hurka, sült kolbász, finom sütemények, fánkok „vártak ránk.” Tudták ezt jól a „maszkábajáró” szomszédok is. Maszkába járók azok voltak, akik - ahogy a szó tartalma jelzi - „estére kelve”, vacsora idején megjelentek a „disznótoros” vacsorát fogyasztó családoknál, így eljöttek hozzánk is. Jól emlékszem Macsi bácsira, aki miután „maszkja” mögé bújva megjelent barátaival otthonunkban és rigmusokat skandálva, minden jót kívánt nekünk. Mindezekért finom sültekkel, fánkkal, borral, pálinkával lettek megkínálva.
Betelepülők….
azok a személyek és családok voltak, akik önként vagy kényszerből Németországba távozott sváb családok helyére költöztek.
1945-1946 között Délvidékről, Budapestről, Székesfehérvárról, a vitézi pusztáról, Ivándárdáról, a Felvidékről, Lippóról, Szentmártonpusztáról 15 család költözött a faluba. 1946-ban Józsáról (Debrecen mellől) 18 család jött a településre. Köztük volt néhány olyan személy, akik „híresek” voltak kocsmai verekedéseikről, garázda magatartásukról. Szabolcs-Szatmár megyéből 11 család költözött Márokra. Nagyobb mértékű volt a bevándorlás a Felvidék a mai Szlovákia - különböző falvaiból 1948-ban. (Nyékvárkony: 7 család, Zalaba: 3 család, Ipolypásztó 12 család, Lekér: 4 család, Felsőpatony: 1 család, Lőgérpatony: 2 család, Bény: 1 család, Csata: 5 család, Ógelle: 1 család, Padány: 2 család).
Szívesen emlékszem Bognár Lajosra, aki több könyvével is megismertetett. Nála olvastam illetve csak „beleolvastam” Adolf Hitler: „Mein Kampfjába. (10-12 éves lehettem). Rendszeresen jártunk Csaba öcsémmel Diósiékhoz, Tóth Máté bácsiékhoz (ők egy család voltak), Tóth Gyulához és Lászlóhoz Máté bácsi fiaihoz. Méri Sándor és Méri József bácsi „csodálatos” tarlókat hagytak a földeken (szinte tőben aratták a kalászosokat.) Szívesen jártunk Pereszlényi Gyula bácsiékhoz is. Két fiúkkal, Lászlóval és Gyulával sokat voltunk együtt. Gyula bácsi jól harmóniumozott, - ha jól emlékszem - neki is volt fordson traktorja. Hojkáéknak volt cséplőgépe is. Fiúk Jóska jól futballozott. Farkas Antal tanító, és Juhász Gyuláék méhészkedtek is. Itt láttam először méz „pörgetést.” Szívesen emlékezem Keserű János bácsira is. Tehenei igencsak sza....osak voltak, járomba hajtva fejüket húzták a szekeret „csigalassú” sebességgel. Keserű bácsi széles karimájú zsíros kalapja jellegzetes volt. Nagy Laci bácsiék a „Templomközben” éltek, csinos lányai voltak. Ili, Gerti (a harmadik lány keresztnevére nem emlékszem). A tehenes fogattal rendelkezők általában „felvidékiek” voltak.
A betelepülő felvidéki magyarság között is voltak jómódú gazdák, akiknek már az 1940-es években kis traktora /amerikai fordson/ kis cséplőgépe, vetőgépe volt /Pereszlényi Gyula, Zalabai Zsigmond, Tóth Zsigmond, Méri Sándor, Hojka József, Bognár Lajos/. Ezek nagy részét ott kellett hagyni, Tóth Zsigmond kiváló zöldségtermesztő volt. Zalabai Béla ügyes kezű ezermester, akinek az elsők között volt rádiója, melyet alkatrészekből maga rakott össze. Közülük többen méhészettel foglalkoztak. Farkas Antal tanítónak kis cukorrépa feldolgozó gépe is volt” (Forrás: Széna Béla „Márok monográfiája” 2000), de volt petróleummal működő két ütemű - nem önjáró motoros gépe is.

A labdarúgó keret tagjai, amikor még otthon éltem:
Biczó József,………………………Jutasi Károly,
Biczó Béla,……………….……… Merkler Ádám,
Burai Béla,………………..………Mim István,
Hegedűs János,……………..…….Róth Nándor,
Hojka József,………………..……Schubert László, Tibor,
Horváth István,………………..….Szemes Ferenc,
Temesvári Tibor
Wunderlich Alajos (Lojzi)
Hetedikes v. nyolcadikos lehettem, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy bekerültem a football keretbe. Esténként „autodidakta” módon edzettünk, trénerünk ugyanis nem volt. Időnként Hojka Jóska szervezte a késő délutáni összejöveteleinket. Apai nagyanyám nem egyszer jött értem a „kertek alatt”, hogy minél előbb menjek haza, mert, ahogy mondta: „Apátok már vár…” Ez persze „fenyegetést” jelentett.
A csapatban, rám, mint kapusra számítottak. A feladatot nagyon komolyan vettem. A meccsek előtt órákkal már otthon beöltöztem. A „csukát” (stoplis cipőt) kibokszoltam, felvettem a zöld, fehér csíkos mezt, meg a vatelinos nadrágot. Otthonról indultam szinte „vonultam”: először a kocsmába, majd a futballpályára. Legnagyobb „kritikusom” Csaba öcsém volt, aki mindig a kapu mögött állt. Egy-egy védhetetlen gól után a „kertek alatt” hazaszaladva hangosan jelezte Édesanyánknak,hogy „A Tibi már megint gólt kapott..” Aztán magához vette a süteményeket és ismét kiszaladt hozzám a pályára.


Néhány érdekes adat
Állatállomány alakulása
1950- 1970-2012
tehén 38 2
bika 17 -
birka 19 -
disznó 180 9
liba 160 26
ló 19 2
kacsa 210 68
tyúk 730 330


2012. évben a kertek 50%-át nem művelték, a pajták istállók 60%-a összedőlt

Forrás: Széna Béla
Márok monográfiája
M.K.Pécs 2000


Kisbírók a faluban
Ma már az egyre fiatalabb generációk nem sokat tudnak a „kisbírók” szerepéről és jelentőségükről. Feladatuk - mielőtt a hangos híradások „beléptek” volna - egyfajta - mai szóhasználattal - kommunikáció volt a lakossággal. Emlékszem Óbert Gyuri bácsira, aki évekig volt a település „kisbírója”, majd őt Konrád János hercegszentmártoni lakos követte. A kisbíró dobszó mellett „kihirdette” a falu közösségét érintő főbb híreket. A falu alsó végén a pincesoron kezdte ténykedését, majd a Fő utcán úgy 50-100 méterenként a dobot „megpörgetve” haladt tovább…..előttünk is megállt. Eközben az emberek kijöttek az utcára, hogy meghallgassák, melyek azok az események, hírek, amelyek „közhírré téteknek…”


Szövegmagyarázat:
  1. Virág Ferenc (1869-1958) pécsi megyés püspök. Eredetileg (1893-ig) Blum Ferenc néven volt ismert. A gimnáziumot és a teológiát Pécsett végezte. 1892. június 25-én szentelték pappá. Kezdetben Német-bólyban káplán, 1896-tól a szekszárdi gimnázium hittanára. 1897-től Pécsett székesegyházi karkáplán és a katolikus Legényegylet elnöke, majd 1901-től a szeminárium spirituálisa és a tanítóképző hittanára. 1912-től Pakson, majd 1922-től Szekszárdon plébános. 1915-ben pápai kamarás. 1923-ban koroncói apát címét nyerte el. 1926. március 27-én nevezték ki pécsi megyés püspökké. Május 6-án Pécsett szentelték püspökké. 1927-1944 között a felsőház tagja volt. Püspöksége alatt közel harminc templom épült az egyházmegyében. (pl. a Pécs Gyárvárosi, a Pálosok, a Bártfa utcai, a Pécs Kertvárosi templomok, valamint a Pécs temetői kápolna.)
2. Sásdi Sándor (1898-1992) író, újságíró. Zsidó családban született, a „népi írók” nagy nemzedékének kortársa volt. Elemi iskoláit Sásdon végezte. Később családjával a Sásdhoz közeli Vargán lakott, ahol apja kocsmáros volt. Középiskolába Pécsett járt. Tanulmányai befejezése után Budapesten újságíróként tevékenykedett. 1923-tól a „Pécs Napló” munkatársa lett, 1928-tól a lap főszerkesztő helyettesévé nevezték ki. Ezt megelőzően az „Új Írások” c. irodalmi folyóiratot is szerkesztette. Sásdi Sándor több mint húsz regény szerzője, közülük kiemelkedik a „Nyolc hold föld” című regénye. 1943-ban származása miatt a „Pécs Naplótól” elbocsájtották. 1944. november 4-én a dachaui koncentrációs táborba deportálták. Magyarországra 1945 júniusában tért vissza. 1955-ben „Ruzsinka” című regényével lett „József Attila” díjas. Sásdi Sándor Németmárok (a mai Márok) községben is élt feleségével, a jelenlegi Önkormányzati Hivatal épületében. Nála láttam először a koncentrációs táborok hulláiról felvételeket.


Írta:
Dr. Temesvári Tibor


2013. május

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Tibor !
fantasztikusan jol megfogalmazott a chronilogiaban perfekt lefutassal szerkeszett oldal .
en 14 eves koromban kerültem el a falubol 1974-ben es mar 1986 ota -27 eve nemetorszagban elek . igaz joval fiatalabb vagyok (60-as) de majdnem minden itt van elöttem. nagyon szivesen olvastam az anekdotakat - es a falusi fiu-elet nalam is majdnem hasonlon zajlott le .
üdvöztlettel
burai tibor ( tejcsarnoktol balra szomszed)

Névtelen írta...

Kedves Barátom!

Köszönöm az írásommal kapcsolatos jó szándékú véleményét. Ismertem egy Burai Tibort, aki nálunk ( a tejcsarnoktól jobbra)rendszeresen segített a disznók lefogásában, úgy emlékszem írásomban a nevét is megemlíttem.

Névtelen írta...

Szepjonapot !
igen olvastam - en a fia vagyok
( es elezest a szia-ert )

Névtelen írta...

Kedves Barátom!
Mindezt "borítékoltam" volna, hiszen "tiszta apja"....Megjegyzését ezúton is köszönöm. Apám fotói is fenn vannak a honlapon klikkeljen rá....

Névtelen írta...

Tisztelt Dr. Temesvári Tibor,
Nagy élvezettel olvastam a bejegyzést.
A "Pereszlényi ház" új lakójaként mindig keresem az újkori gyökereimet.
Tisztelettel:
Ildikó (Kossuth u. 26.)

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!