Egy bunker Berlin alatt 1945-ben

Attila fiam érdekes könyvvel lepett meg a minap: amely a Hugh Thomas „Adolf Hitler halálának rejtélye” címet viseli és a diktátor - ma már közismert - életének utolsó szakaszát mutatja be tizennégy fejezetben. Úgy gondoltam, hogy ezúttal az esemény-folyamból kevésbé ismert „A bunker” című fejezetet mutatom be olvasóimnak. A könyv rendkívül olvasmányos, érdekfeszítő, és izgalmas. Kellemes időtöltést kínál mindazoknak, akik veszik a fáradságot, hogy megbírkóznak a 237 oldallal.

Kényelmes óvóhelynek tervezték…

„Hitler bunkere egyik része volt

annak a komplexumnak, amelyet nagyobb kapkodással terveztek és silányabb munkával készítettek, mint a többi hasonlót, melyet a rettegő Führer félelmének csillapítására építgetett. Ezt a külügyminisztérium, a birodalmi kancellária és a propagandaminisztérium közelében épült, egymással kapcsolatban lévő bunker együttest nem is parancsnoki központnak szánták, csupán egy viszonylag kényelmes óvóhelynek tervezték. Hitler¹ saját bunkerének szerény, mindössze egy méter vastag falakkal rendelkező felső szintjét 1936-ban kezdték el építeni, és abban az időben egyedül a kancellária szükségleteinek kielégítésére tervezték. Parancsnoki harcálláspontként az egész komplexum nevetségesen hatott, s egyetlen előnye - mint ahogy egy szovjet tiszt később gúnyosan megjegyezte - az lehetett, hogy közel volt az üzletekhez.

1944 közepétől

A szövetségesek bombázásai földalatti életre kényszerítették a megdönthetetlen birodalom kiagyalót, így a komplexumot sietősen és folyamatosan bővítették, egyre mélyebbre hatoltak a föld alá és egyre vastagabb betonnal vették körül. Ahogy az amerikaiak nappal, az angolok egész éjszaka szórták bombáikat a városra, az eredetileg ideiglenes légvédelmi óvóhely megerősített, állandó tartózkodási hellyé változott. A bombázások között alig volt szünet, és Berlin központjában valóban nem volt máshová menni, mert a birodalmi kancellária fenséges épülete a maga hatalmas termeivel, óriási márványlapjaival, terebélyes íróasztalaival, masszív ajtóival, mázsás csillárjaival, ilyen célra nem volt alkalmas.

A bunkerben a lakájokkal körbevett Hitler 24 kilométernyire volt a vezérkar Berlintől délre, Zossenben lévő főhadiszállásától. Annak semmi értelme sem volt, hogy Hitler a legfőbb parancsnok ennyire távol legyen a vezérkarától. Vagy talán mégis volt értelme?

Hitler már annyira tudatában volt

a bírálat és a szemrehányások veszélyének, a parancsnokai között ragályos kórként terjedő elégedetlenségnek, hogy rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe, és írásbeli titoktartási nyilatkozatot követelt meg tőlük, mielőtt részt vettek volna bármilyen >tanácskozáson< A > tanácskozás< szó ugyan már önmagában is valami mást feltételez, de minden katonai vezető kénytelen volt lenyelni a békát, s belenyugodni abba: némaságra van kárhoztatva.

Hitler ekkor már a hadsereg összes magasabb parancsnokával összeveszett - tizennyolc tábornagya közül tizeneggyel, közel negyven vezértábornokából huszoneggyel és a keleti front három hadseregcsoportjának minden parancsnokával hadilábon állt. Bár a főtisztek még végre hajtották parancsait, és megvalósították azokat az ötleteit, amelyeket katonai szempontból már

akkor is majdnem mindnyájan őrültségnek tartották.

Ezeknek a >tanácskozásoknak<

Walter Warlimont tábornok által nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvei bepillantást engednek a Hitler és a vezérkar tagjai között lezajlott beszélgetések simulékony, szolgai hangvételébe. A megbeszélések a felmerült kérdéseket a legtöbb esetben nyitva hagyták, sőt gyakorta még arra sem került sor, hogy az éppen időszerű problémákkal érdemben foglalkozzanak. A jegyzőkönyvek teljesen valószerűtlen képet tükröznek: magas rangú, hivatásos tisztek, tábornagyok hunyászkodnak meg egy más korból jött baka előtt, s elnézik neki, hogy a fenyegető katasztrófa árnyékában órákon át gyermeteg, a helyzethez nem illő háborús anekdotákkal traktálja őket, ráadásul felvetett problémáikra sekélyes közhelyekkel válaszoljon. Bizonyos büszkeséggel és saját ostobaságuk beismerésével Warlimont megjegyzi: a vezérkar már akkor tisztában volt azzal, hogy Hitler képtelen a legegyszerűbb katonai manővert is végre hajtani, de a hagyományos és feltétlen engedelmességből, valamint hazafias kötelességből kiindulva ezek a tábornokok továbbra is táplálták a Führer határtalan önelégültségét, és segítették abban, hogy tönkretegye, majd megsemmisítse hazájukat.

Őrültségeit kezdetben

ki-ki vérmérsékletének megfelelő kellemetlenséggel viselte, de ahogy kezdett elkerülhetetlenné válni a háború elvesztése, úgy az elégedetlenség is egyre jobban forrt a felszín alatt. A háború elvesztése, úgy az elégedetlenség is egyre jobban forrt a felszín alatt. A háború utolsó hónapjaiban a legtöbb hadseregparancsnok megpróbálta a rendelkezésre álló erőket a legésszerűbben felhasználni, és semmibe vett minden ennek ellentmondó utasítást. Sokan már annak is örültek, ha nem kapnak túlságosan sok, a józan észnek homlokegyenest ellentmondó parancsot és örültek annak a lélegzetvételnyi időnek, melyet Hitler elszigeteltsége a berlini Führerbunkerben számukra biztosított. A háború utolsó két hónapjában Hitler parancsait szinte mindenki - Krebs², a hadsereg vezérkari főnöke és Jodl³, az OKW hadműveleti főnöke kivételével - érvénytelennek tekintette. Mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy a háborút már elkerülhetetlenül és végérvényesen elvesztette.

Az általa kishitű, közönyös

belenyugvásnak tartott magatartás ellenére

Hitler jogosan félt attól, hogy talpnyalóinak kis cirkuszával bekapcsolódjon a hadsereg hatalmas parancsnoki bunkerének vérkeringésébe, mert így komolyan az a veszély fenyegette volna, hogy hamarosan köznevetség tárgyává válik, és szellemi állapota miatt döntéseit is megkérdőjelezik. Ezért Bormannal⁴, Leyjel, Lamersszel és Goebbelsszel⁵ együtt jobbnak tartotta, ha elszigeteltségben marad. Jóllehet tisztában kellett lennie azzal, milyen következményekkel jár ha egy parancsnok önkényesen elhatárolja magát az egész parancsnoki rendszertől.

Hitler kapcsolatát a külvilággal

mindössze egy aprócska telefonközpont, egy rádióadó és egy rádiótelefon biztosította. Mikor a bunker elszigeteltségét választotta, gyakorlatilag elhárította magától a háború folytatásának lehetőségét. Joggal feltételezhető, hogy gúzsba kötötte saját népének és a hadsereg főparancsnokságának bosszújától való félelem, rettegett a hadsereg a lázadásától, főként attól, hogy élve a szovjetek vagy a nyugati szövetségesek kezére adják.

Elképesztő volt az ellentét a berlini bunker és a hadsereg Zossenben lévő főhadiszállásának bunkere között. Az utóbbi legalább hétszer nagyobb volt a berlini rendszernél és valószínűleg egész Európában legnagyobb teljesítményű telefonközpontjából kapcsolatba lehetett lépni a náci birodalom minden szegletével.

Zossen lett volna, a legkézenfekvőbb tartózkodási hely Hitler számára, ha valóban komolyan gondolta volna a háború folytatását. Ám ehelyett csak a háború folytatásának látszatát akarta. Berlini bunkere és Zossen között gyakorlatilag nem is volt közvetlen összeköttetés: számára az összes kapcsolatot a külvilággal egy kapkodva felállított, majd 1944 novemberében a Siemens által korszerűsített, aprócska kis telefonközpont biztosította, amilyen egy huszadrangú szállóban is megtalálható.

A bunkerben csupán egyetlen telefonkezelő számára volt hely, de az is a szakképzettség és szakértelem nélküli Rochus Misch őrmester volt. Ha kapcsolatba akart lépni Zossennel, Mischnek először a városi telefonközpont 200-as számán keresztül összeköttetést kellett teremtenie az állatkertnél lévő adótoronnyal, mely mintegy két kilométernyire volt magától a bunkertől. Ezért aztán, amikor a végső támadás megindulásakor a szovjetek egymás után rohanták le a külvárosokat, akkor a teljesen megzavarodott törzstisztek Misch mellett kucorogtak, miközben az őrmester egymás után felhívta Berlin különböző részeiben lakó ismerőseit, s tőlük érdeklődött, nem láttak-e mostanában harckocsikat a környéken. A háború utolsó hetére a telefonközpont teljesen működésképtelenné vált.

Az egyre kétségbeesettebbé váló

Misch őrmester mellett ott ült egy híradós tiszt is, a német hadseregben használatos közép és hosszúhullámú rádió adó-vevő készülékkel. Rövidhullámú adója nem volt, ezért a rádiótelefon működése teljesen attól függött, milyen hosszú vezetéket tudtak felbocsátani a bunker fölött lebegő léggömb segítségével. A léggömböt tüzérségi lövedékkel két alkalommal is megsemmisítették, április 27-én pedig a földkábel is helyrehozhatatlanul megsérült. Hitler miniállammá zsugorodott birodalmának nagy stratégiáját ezután már csak a BBC híreire lehetett alapozni. A propagandaminisztériumban dolgozó Heinz Lorenz az utolsó napokban Hitler gépkocsivezetőjének, Hans Baurnak a segítségével szerkesztgette ezeket a híreket, s tette alkalmassá Hitler füle számára. A sors iróniája: a Führer éppen a BBC április 28-i adásának kivonatából értesült arról, hogy Himmler⁶ megpróbálta átvenni a hatalmat, s tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel.

Így alakult ki aztán az a helyzet, melyben egy óvóhely vált a háború utolsó perceinek >központjává<. Olyan központtá, melynek nevetségesen kevés kapcsolata volt a külvilággal. Hitler már csupán nyűg, zavaró körülmény volt a vezérkar számára, és mindenki szerint éppen a legjobb helyen tartózkodott, távol a szemtől, távol a gondolatoktól.

A bunker-komplexum

Hitler által elfoglalt része, a legalsó szint 17 méterrel volt a felszín alatt, 5 méter vastag betonréteg és 4,5 méter föld borította. 1943-ban, amikor a szövetségesek bombázásai egyre erősebbé váltak, megbízták a Hochtief nevű magáncéget, hogy erősítse meg a bunker eredeti, felső szintjét. 1944-ben ismét megkeresték a céget azzal a megbízással, hogy építse meg a bunker alsó szintjét, magát a Führerbunkert. Ezzel együtt minden közeli és nagyobb robbanásra apró törmelék záporozott a mennyezetről, és a beszélgetés ilyenkor még a legalsó szinten is lehetetlenné vált. A bunker lakói aligha érezhették megfelelőnek a védelmet, mert többször is aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a falak csupán két méter szélesek. Az építési munkákat nagy kapkodás közepette végezték, és a bunker tulajdonképpen sohasem készült el. A falak burkolását számos helyen nem végezték el, a festést sem fejezték be, a piszkos-vörösre mázolt falakat mindenfelé szürke foltok éktelenítették. A sarkokat, a mennyezetet és a falakat hatalmas, penész foltok tarkították, melyekbe az SS tisztek piros ábrákat és feliratokat vájtak.

A felső bunkert

a kancellária épületéből, lépcsőn lehetett megközelíteni, mely egy tálaló helyiségből vezetett le egy térségbe, melyet három, vízbetörés ellen is szigetelt mellvédszerű fal határolt. Ez a keskeny bejárat a Kannenberg Allee nevet kapta, mert Kannenberg, Hitler szakácsa a Führer kosztjának kivételével minden ételt ezen az úton hozott le a bunkerbe. Az egyik mellvéd a külügyminisztériumba, a másik a külügyminisztérium kertjébe vezető utat, az őrséggel megerősített harmadik pedig a bunker felső szintjeire való átjárást zárta el. Ettől a faltól egy keskeny folyosó indult ki és vezetett néhány méteren keresztül egy szűk, vasból készült csigalépcsőhöz, mely meredeken vezetett le az alsó szintre. Az étkezőhelyiségül is szolgáló folyosó mindkét oldaláról féltucatnyi, egy ruhásszekrénynél alig valamivel nagyobb szoba nyílt. Hat gyerekével együtt Magda Goebbels⁷ is két ilyen kis egérlyukban zsúfolódott össze, tőle elhidegült férje pedig az alsó bunkerben, abban a kis hálófülkében húzta meg magát, ahol korábban dr.Morell kotyvasztotta össze injekcióit. A felső rész többi szobájában a kiszolgáló személyzetet helyezték el, az egyikben pedig Hitler vegetáriánus ételeit állították össze.

Egy másik megerősített falban

Nyílt az állandóan két SS katona által őrzött bejárat az alsó bunkerbe, ahol egy keskeny folyosóról újabb tizenöt aprócska szoba nyílott. A folyosó egy részét vékony fallal tanácskozó helyiségnek, illetve átjárónak választották le, s ezen keresztül közlekedett mindenki. Szinte hihetetlen, mégis igaz: Hitler ebben a szűk kis lyukban tartotta napi értekezleteit. A Führer által irányított germán világ szemhatára most már legfeljebb hat méternyire terjedt, kivéve azokat az eseteket, amikor a tanácskozó szoba végében lévő térképszoba ajtaját is kinyitották, hogy még néhány méterrel kitáguljon a helyiség. Ezen a folyosón teljességgel lehetetlen volt elkerülni a szemtől szembe való találkozásokat.

A kényelmetlenséget tovább fokozta,

hogy friss légáramlatot gyűlölő Hitler a tanácskozások idején nem csupán az ajtót záratta be, hanem még a légszivattyút is kikapcsoltatta. Azt állította, hogy a légbefúvókon keresztül beáramló levegő túlnyomást idéz elő, ami károsan befolyásolja hallását és egyensúlyérzékét. Ennek eredményeként aztán gyakran megfigyelhető volt, amint a két-három órás tanácskozások után a tisztek, mintha csak saját magát a Führert akarták volna utánozni, maguk is támolyogva léptek ki a szobából.

A tanácskozó folyosó végében

lévő aprócska szoba eredetileg öltözőhelyiségnek készült, de most az őrök pihenőhelyéül szolgált. Három keskeny tábori ágy és jó néhány pár csizma szaga tette még változatosabbá az annyira áhított beáramló levegő illatát.

Biztonsági szempontból a tervezés szánalmasan rossz volt, hiszen a szellőzés annyira megoldhatatlannak bizonyult, hogy kereszthuzat nélkül a bunker lakóira a biztos fulladás várt volna.

A háború utolsó néhány hetében

a helyzet már teljesen elviselhetetlenné vált. Ez Johannes Hentschellnek, a Hitler lakrészével szemközti generátorszoba főnökének, a bunker elektrotechnikusának beszámolójából is kiderült. A feladatra alkalmatlan dízelmotor működtette a bunker mindkét színtjén a légszivattyúkat, az elektromos áramfejlesztőt és a vízpumpákat.

Hentschell elmondása szerint:>Az utolsó kétségbeejtő két hét során kénytelen voltam elektromos kábeleket végig fektetni a folyosón. A tűzoltófecskendők csövét használtam vízvezetékcsövek gyanánt, ráadásul ezek közül az egyik erősen szivárgott. Az Állandó toldozgatással-foldozgatással ezek a csövek és kábelek úgy összekeveredtek, mint a spagetti a fazékban<

A tanácskozó folyosótól jobbra,

az áramfejlesztőn kívül volt meg két, társalgóból megközelíthető szoba is, melyek egyikét Ludwig Stumpfegger SS-orvos foglalta el, a másikat pedig a titkárnők és az őrök osztották meg egymás között. Ugyanennek a szobának a szemközti falán kapott helyet a kisegítő telefonközpont is. Ezt a külvilággal kapcsolatot teremtő helyiség vonzotta leginkább a személyzetet, de a napi látogatók többségét is, mint például Bormannt, a szállításokért felelős Erich Kempkát és Heinz Lingét, a főkomornyikot is, akik az utolsó zűrzavaros hetek kivételével nem a bunkerben laktak.

A tanácskozó folyosóról egy kis előtéren

keresztül nyílt

Éva Braun szobácskája és Hitlerrel közös fürdőszobája is. Mindkettő spártaian egyszerű volt, alig pislákolt valami fény a mennyezetről, s a bútorok is szinte teljesen hiányoztak belőlük. A két helyiséget egy szekrénynél alig valamivel nagyobb ruhákkal és szőrmékkel telezsúfolt öltözőfülke választotta el egymástól. Az előszobából nyílt Hitler hálószobája és nappalija is. A folyosó bal oldalán lévő utolsó ajtó a térképszobába vezetett.

Az utolsó hét folyamán

A birodalmi kancellária pincéjén keresztüli közlekedést a két nehéz tűzérségi lövedék telitalálata következtében beomlott tető is megnehezítette. A kimerült orvosok és SS-tisztek ezeken a törmelék hegyeken botorkáltak keresztül, s a felső bunkerben mindent belepett a por. Később, mintegy parancsszóra, az összes WC is eldugult. Éva Brauné volt az egyetlen, félig-meddig használható mellékhelyiség, melyet aztán kénytelen volt megosztani a bunker többi hölgylakójával: Magda Goebbelsszel és a titkárnőkkel. Mindenki az eldugult WC-k átható bűzére és a használható mellékhelyiségek hiányára panaszkodott. Blondi, Hitler kedvenc farkaskutyája közben kicsiket hozott a világra, s azokat is az egyik használaton kívüli WC-ben helyezték el. A vészkijárati ajtók kinyitása sem enyhített sokat a helyzeten, mert kintről csak csípős füst áradt be a bunkerbe.

A közös helyiségekben,

az ebédlőfolyosón, a társalgóban és a tanácskozó folyosón a legteljesebb káosz uralkodott. Számos beszámoló részletesen kitér ezekre az állapotokra. Az egész bunkert szinte elárasztották a félig elfogyasztott szendvicsek, sörös- és pálinkásüvegek hevertek szanaszét, még azon a padon is akadt néhány félig üres pálinkás üveg, melyen Hitler szokott megpihenni az alsó bunkerben tett fájdalmas vánszorgásai közben. Szinte egyetlen lépést sem tudott már megtenni támasz nélkül, hiszen mozgását a folyosón heverő kábelkötegek és hátizsákok erősen akadályozták. A felső bunkerben a kemény ivászatok elkerülhetetlenül tovább súlyosbították a helyzetet, s az összezártsággal óhatatlanul kialakuló ellentéteket.

Ez a rosszul megtervezett,

silányan felépített, gyengén szellőző odú, mocsokba és szennybe ragadt lakóival együtt aligha felelt meg a náci mítoszok által lefestett, hősi népnek. Nyoma sem volt a fegyelmezett és jól szervezett katonák környezetére jellemző, spártai, kaszárnyatisztaságnak. A körülmények inkább a bunker lakóinak igazi arculatát és fegyelmét jellemezték.

A folyosót elfoglaló,

mintegy húszfőnyi SS-őrségen kívül, melynek tagjai a bunkeren kívül, a mellvédeken vagy pedig az öltözőhelyiségben éjszakáztak, egy másik csoport őr Bormannal együtt a közeli kancellária bunkerében, egy harmadik pedig egy különálló bunkerben helyezkedett el, ahol Wilhelm Mohnke SS-tábornok, a kancellária őrségének parancsnoka húzta meg magát.

Az őrök egyike,

Helmut Beermann százados, a bunker falai közé zárt SS-őrség hangulatát a következőképpen eleveníti fel:

>Odalenn bágyasztó légkör uralkodott. Olyan volt, mintha az ember egy tenger mélyén megfeneklett beton tengeralattjáróban ült volna, vagy pedig élve temették volna el egy elhagyott kriptába. Valószínűleg a búvárharangban dolgozó emberek sem érzik magukat ennyire bezártnak. A bunker egyszerre volt poros és nedves, mert a beton egy része már régen megkötött, a másik része pedig még ki sem száradt teljesen.

A hosszú éjszakák süket csendjét csak a generátor zümmögése törte meg. Mikor valaki húsvér emberekkel került szembe, a mesterséges megvilágításban úgy tetszett, mintha arcukat fehér festékkel mázolták volna be. A szellőző berendezésen keresztül egyszer meleg, fojtó, másszor hideg, és nedves levegő áramlott a helyiségekbe. A falak néhol szürkék, máshol sápadt narancsszínűek voltak, csöpögött róluk a nedvesség. Az áramfejlesztőt működtető dizelmotor egyhangú zúgása csak akkor változott, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt. Mindenfelé a csizmák áporodott bűze, az átizzadt gyapjú egyenruhák és a fertőtlenítő kesernyés szaga terjengett. A végórák bekövetkeztével, amikor a csatornahálózat is felmondta a szolgálatot, olyan kellemes volt odalent, mint egy nyilvános vizeldében.<

A testőrségnek,

melyet Sepp Dietrich LAH - Leibstandarte Adolf Hitler Testőrsége - néven hozott létre, Berlintől néhány kilométernyire északra voltak az épületei, de a háború utolsó hónapjában átköltöztek a birodalmi kancellária két kaszárnyájába, a Hermann Göring Strasszéra. Az FBK, a Führerbegleitkommando tagjait a LAH soraiból választották ki. Ők alkották az elitet, az ő oda adásuk és elvakultságuk szülte a hősies védelemről szóló legendákat. A Johann Rattenhuber SS tábornok parancsnoksága alatt álló Birodalmi Biztonsági Szolgálattal együtt ők voltak felelősek Hitler személyes biztonságáért.

Számosan közülük megjárták már

a keleti frontot, többen meg is sebesültek, és soraikban uralkodó szellem a mélypontra süllyedt. Fegyelmüket a bunkeren kívül, a birodalmi kancellárián meglehetősen ellentmondásosnak tartották, de viselkedésük és stílusuk magában a bunkerben is eléggé kétértelmű volt. Speer⁸ volt az egyik, aki felügyelt arra, hogy a padlón heverő, félig elfogyasztott szendvicsek együtt jártak a begombolatlan zubbonyokkal.

Megpróbált >nem tudomást venni a söröskorsóját szorongató SS-őrségről<, de közben nem kerülte el az sem a figyelmét, hogy >már fel sem merült egy magasabb rangú előtti tisztelgés gondolata; már semmi nem érdekelte őket. Az őrséget ellátó tisztek, amikor észrevették, hogy lakrésze felől Hitler közeledik feléjük, akkor semmi vagy csak jelentéktelen figyelmet szenteltek a dolognak: gyakran csak beléptek a titkárnők szobájába, s behúzták maguk mögött az ajtót.

A fiatal SS-tisztek és a harcedzett SS-veteránok között a harag és a félelem légköre uralkodott. A felső bunkerben az őrök szolgálat közben nyíltan cigarettáztak, és igen jó kapcsolatban voltak az alsó bunkerben lévő titkárnőkkel, különösen Gerda Christiannal, aki mindig figyelmeztette őket, mikor számíthatnak a Führer megjelenésére. Ezeket a jelzéseket egyre inkább eleresztették a fülük mellett. Néhány hónappal ezelőtt ilyen helyzetet még elképzelni sem tudtam volna. Úgy látszott, a tisztek még megpróbálni sem merik embereik megfegyelmezését, mintha a maradék fegyelmet a harcokra tartalékolták volna.<

Ilyen volt tehát a hangulat

és a fegyelem Hitler testőrségében. Valóban figyelemre méltó viszont az a körülmény, hogy a katonák egyre nyilvánvalóbbá váló kelletlensége és az érlelődő ellenállás légkörében a katonai >tanácskozások< tovább folytatódtak. A szolgalelkű Keitel tábornagyhoz hasonló, kiválasztott főtisztek a három fojtogató óra után a Hitler közvetlen környezetét jelentő izzadtságszagú folyosón úgy mentek el a jelenségek mellett, mintha azok nem is léteztek volna.

Egy józan gondolkodását bizonyos fokig megőrző tábornok is fullasztónak ítélte ezeket a tanácskozásokat, de vallomása szerint ebben nem a szellőzés elégtelensége játszotta a főszerepet.> Mindenki szinte fizikailag is fuldoklott a szolgalelkűségnek, a hisztériának és a hazugságnak ebben a légkörében. Az ember betegnek érezte magát tőle. A félelmen kívül itt minden hazugság volt.<

A tábornokok félelemérzete

abból táplálkozott, hogy biztosak voltak abban, ha nem bólogatnak egy nyilvánvalóan irracionálisan gondolkozó, a valóságtól teljesen elszakadt, határozottan beteg és roppant furcsa viselkedésű ember fellengzős, zavaros szóáradatához, akkor árulónak kiáltják ki és gondolkodás nélkül agyonlövik őket. Hivatásos katonaként természetesen mindvégig tisztában voltak azzal, hogy felelősséggel is tartoznak azokért az emberekért, akiket begymerőben képtelen katonai akció kedvéért fel kell áldozniuk. Személy szerint és együttesen is tehetetlenséget és szégyent kellett érezniük, amiért ilyen helyzetbe kényszerültek.

A hadsereg főparancsnokságának most végig kellett néznie Hitler megkínzott, eltorzult személyiségének végső vajúdását. Ébren töltött ideje alatt egy elkényeztetett és bosszúálló gyerek értetlenségével vagy mély hallgatásba burkolózott, vagy pedig hisztérikus dühkitöréseket produkált. A felelősségvállalástól történt visszahúzódása óta már régen megsemmisült hadosztályok neveivel dobálózva játszotta tovább a katonásdit. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezek a hadosztályok már csak papíron léteznek, hiszen személyesen ő adta ki a parancsot, hogy egyetlen hadosztály nevét sem lehet megszüntetni, még akkor sem, ha már egyetlen katonája sem maradt életben. Ez a parancs az általános harci szellemét volt hivatva szolgálni, s főparancsnoki szerepjátszása már csupán a bunkerben összezsúfolódott, maroknyi közönségnek szólt.

Mikor a katonai helyzetet el kellett

magyarázni neki,

akkor törvényszerűen hisztérikus képességeinek csúcsteljesítményét nyújtotta. Ez magyarázza azokat a vezérkari tisztek által április 22-én széles körben terjesztett híreszteléseket is, melyek szerint Hitler idegösszeroppanást kapott. Akkor értesült ugyanis arról, hogy Steiner tábornok - csak a mesében létező csapatainak - támadására nem került sor, holott ettől várta a szovjet támadás visszavetését. Sőt amikor parancsait közölték Steinerrel, akkor a tábornok azokat végig sem hallgatva letette a kagylót.

Hitler rikoltozása és dühöngése riadalmat keltett. Mivel egy dühroham jól enyhíti a Parkinzon kór tüneteit, a Führer mindkét öklével hevesen hadonászott lilára vált arca előtt. A jelenetnek a tanácskozás minden résztvevője tanúja volt. Bormannon és Keitel⁹ tábornagyon kívül jelen volt még Jodl és Krebs tábornok, Voss ellentengernagy, Hewel és Fegelein, a két összekötő tiszt, valamint Herrgesel és Hagen, a két gyorsíró is.

A Führer tombolása több órán

keresztül tartott.

Végül egy képtelen parancs született: ő, Hitler vezeti személyesen Berlin védelmét, még akkor is, ha a városok kívül lévő (Steinerhez hasonló) katonai parancsnokai nem válaszolnak a telefonhívásra. Hitler összeomlása mindenki számára megrázó jelenetnek bizonyult.

Újabb dührohamok vettek rajta erőt, és újabb megaláztatásban volt része, amikor arról értesült, hogy segédtisztjeinek a bunkerben lezajlottakról szóló jelentései alapján előbb Göring, majd Himmler is a cselekvésre szánta el magát, mert abban a hitben voltak, hogy Hitler már képtelen ellátni a parancsnoki teendőket. Himmler⁹ egy pletykát röppentett fel, mely szerint Hitler agyvérzést kapott. Ezt a hírt a BBC is felkapta.

Ezzel még korántsem értek véget Hitler számára a csapások: a legrosszabb még hátra volt. A propagandaminisztériumban dolgozó Lorenz a Reutert idéző BBC adásból megtudta, hogy Himmler SS Reichsführer április 22-én felajánlotta a Harmadik Birodalom kapitulációját a nyugati szövetségeseknek.

A feltételezett árulásról értesülve

Hitler újabb dühkitörése akkora feszültséget teremtett és állandósított környezetében, hogy még a látogatók is elmaradtak. Az utolsó látogatók között volt Hanna Reisch és Robert Ritter von Greim is. Reitsch, ez a kemény berepülő pilóta is hisztérikus és elvakult megszállott hírében állt, de von Greim tábornagy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Németország a teljes összeomlás előtt áll. Nem sokkal korábban érkezett meg Obersalzbergből, ahol Hitler utolsó fellegvára már holdbéli tájhoz volt hasonló. A vele Reichlinből kapcsolatba lépő Koller tábornok beszámolója szerint von Greim telefonon keresztül a következő szavakkal próbálta megnyugtatni:> Ne ess kétségbe! Minden jóra fordul! A Führer jelenléte és magabiztossága újult erővel töltött el. Ez a hely az ifjúság forrása számomra.<

Koller nem akart hinni a fülének.

>Ez az egész kompánia a holdkórosok gyülekezete< - jegyezte meg hangosan gondolkozva. Mindez természetesen azzal is magyarázható, hogy von Greim éppen bent volt az oroszlánbarlangban, és eluralkodott rajta a félelem.

De vajon a bunkerben uralkodó félelem csupán egyetlen ember megszállottságának és kiegyensúlyozatlanságának volt köszönhető? Hitler testileg túlságosan is gyenge, szellemileg pedig alkalmatlan volt az események ellenőrzésére.

A nürnbergi tárgyaláson

a huszonnégy vádlott nevét a rangok és címek elhagyásával emlegették ett volna értelme ezek felsorolásának, hiszen mindenki ismerte őket. Ha hivatalos címe (Reichsleiter-birodalmi vezető megemlítése nélkül Martin Bormann, a pártiroda vezetője, Hitler titkára szerepelt volna ezen a listán, akkor nem valószínű, hogy bárki is tudta volna, ki ő valójában. Még a vidéki náci vezetők közül is alig néhányan hallottak róla.

Ez a kihívó viselkedésű, gőgös paraszt együgyű erőszakosságával és alattomosságával felküzdötte magát Hitler személyi titkárának, a végletekig kihasználta főnöke személyiségzavarait, minden lehetséges módon táplálta őrültségét, mértéktelenül növelte és egyre fojtogatóbbá tette a talpnyalás és besúgás légkörét. Mohó kapzsisága miatt annyira népszerűtlenné vált, hogy Hermann Göring a nürnbergi per során kijelentette:> Ha Hitler korábban meghal, és ő lépett volna örökébe, akkor nem is kellett volna azzal bajlódnia, hogy megszabaduljon Bormanntól, mert Hitler védelmének megszűntével saját emberei már végeztek volna vele.<

A nürnbergi per során saját titkárnői sem voltak hajlandóak egyetlen jó szót sem szólni mellette, amikor ügyét távollétében tárgyalták.

Bormann Hitlerre gyakorolt befolyását legjobban Speer szavai alapján lehet megítélni.

> A Hitlerrel folytatott megbeszélések után számos alkalommal a Führer segédtisztje Bormannt jelentette be, aki dossziéval a hóna alatt lépett a szobába. Egyhangú szavakkal, látszólagos tárgyszerűséggel ismertette a helyzetet, s ezután azonnal javaslatot is tett a megoldásra. Hitler >egyetértek< szavának, vagy valami semmitmondó, üres megjegyzésének az alapján Bormann ezután hosszú parancsok egész sorozatát adta ki. Számos nagyon fontos döntés született ilyen alapon.<

Speer 1942 őszét idézte, de egyben azt is elismerte, hogy az utolsó néhány hónapban Bormann teljesen átvette a hatalmat, korlátlan szabadsággal értelmezte a Führer parancsait, s azokat állítólag Hitler által már korábban aláírt, üres papírlapokra gépelte.

Speer nagyon is tisztában volt azzal,

hogy Himmler és Bormann között ellentétek feszülnek, de az SS hatalmas erejével körülbástyázott Himmler sebezhetetlennek bizonyult. Goebbelssel viszont már nem így állt a helyzet. Speer felidézi azt is, hogyan próbálta Bormann a propagandaminisztert háttérbe szorítani. Goebbels ebben a vonatkozásban bizalmába avatta Speert, de egy Hitlerre Bormannhoz hasonló befolyással rendelkező személyi titkár ellen nem tudott hatékony szövetségre lépni senkivel.

Goebbelsnek a bunkerélet utolsó néhány hetében Mischtől, a telefonközpontostól kellett azt is megtudnia, hogy Bormann a >Führer parancsára< hivatkozva lehallgattatta összes személyes telefonbeszélgetését. Goebbels teljesen tehetetlenek bizonyult ebben a helyzetben is.

Borman-nak

a megrögzött alkoholista Ley és Lammers közreműködésével sikerült Hitlert teljesen elárasztania papírmunkával, és hatékonyan megakadályozta, vagy legalábbis korlátozta, hogy mások is a közelébe kerülhessenek. Ley saját újságját, a Nachtausgabét is arra használták, hogy szítsák Hitler gyűlöletét, és igazolják félelmeit. A júliusi bombamerénylet után a lap a gyűlölködés tajtékjait fröcskölte a német társadalom előkelőségeire, a józan ész erényét nélkülöző, földi értékeket semmibe veő, nemesi származású tábornokokra. Ley is minden alkalommal ezeket szajkózta a Führer előtt.

Bormann-nal minden bunkerlakó rendkívül óvatosan viselkedett. Az SS-őrök is tudták, milyen kicsinyes apróságok miatt képes panaszt emelni, és mennyire bosszúálló. Egyszóval mindenki állandóan készenlétben volt, ha feltűnt a láthatáron. Ha nem volt éppen szolgálatban, akkor idejét általában ivászattal töltötte Stumpfegger társaságában, aki még az utolsó két hétben sem volt hajlandó kimozdulni Hitler lakrészével szemközti szobájának falai közül, holott a birodalmi kancellária alagsorában berendezett kórházban tömegével pusztultak el a sebesültek, és fiatal sebészek meg gyakorlattal sem rendelkező, kezdő orvosok végezték a bonyolult műtéteket.

Miközben a légkör a felső bunkerben is

teljesen elviselhetetlenné vált, az alsó bunkerben a végletekig eluralkodott a hisztéria. Még Bormann is ékesszóló eszmefuttatásokat tartott a sors szerepéről. Amikor aztán igazi szóvirágokra és szónoki képességekre volt szükség, akkor erre ott volt maga dr. Goebbels.

Goebbels intellektusa messze meghaladta náci kortársaiét. Mindez nem feljegyzéseinek tanulmányozása, fanatizáló, az eszmét és a Führert tömjénező beszédei alapján lehet bizton állítani, hiszen ezeket bombasztikus ostobaságok és nyálas romantika jellemzi. Ha viszont valaki a korábbi időből származó >Nemzetiszocialista Leveleit< tanulmányozza, akkor érthetővé válik

miként szerzett kandidátusi fokozatot. Magasfokú intelligenciával rendelkezett, melyet aztán politikai karrierje érdekében szándékosan háttérbe szorított. Csupán önmagát hibáztathatja dicstelen pályafutásáért, mely aztán a bunkerben ért véget.

Most, itt a bunkerben ez a finnyás kis emberke a saját szavaival teremtett csapdába esett, s közelről érezhette az alkotó közreműködésével létrehozott mítosz bűzös leheletét. Úrrá lett rajta a kétségbeesés, de ez nem akadályozta abban, hogy továbbra is ontsa magából a megszokott dicshimnuszokat.

Sokan ezekhez hasonló hangvételben

emlékeznek vissza

az akkori helyzetre, melyet a bunkerben szolgálatot teljesítő, fiatal Gerhard Boldt százados írása is kitűnően szemléltet. Az orgonasípként egymást követő hat gyermekével két parányi szobát megosztó Magda Goebbelsről a következőket írja:

>A közelgő végre várva Goebbels asszony a félelemnek legcsekélyebb jelét sem mutatta. Életvidáman és elegánsan, kettesével véve a lépcsőfokokat jött fel a csigalépcsőn. Csodálatra méltó lelkierejét talán a Führerbe vetett fanatikus hite táplálta.

Vagy talán mégsem így állt a helyzet?

Albert Speer Magda közeli barátjának és bizalmasának számított. A bunkerben töltött utolsó néhány napban ő teljesen másként látta a dolgot. Először is Magda kétségbe volt esve, és nagyon közel állt a teljes összeomláshoz. Abban is biztos volt, hogy a körülmények borzasztó csapdájába került, melyből semmiféle kiutat nem látott. Speer véleménye szerint gyermekeivel együtt többé-kevésbé férje kényszerítette az öngyilkosságra. Speer egy pillanatig sem hitt abban, hogy az asszony ilyen döntést hozhat, hacsak nem kényszerítik erre.

Mikor Speer április 24-én utoljára látogatta meg a bunkerben, akkor Joseph Goebbels bekísérte felesége aprócska kis szobájába, és tüntetőleg az egész beszélgetés során jelen volt. Így a párbeszéd kifejezetten csak az asszony egészségi állapotára korlátozódott. Mivel Joseph és Magda ki nem állhatták egymást, Speer korábban mindig kettesben találkozott az asszonnyal.

Megítélése szerint ez a mostani alkalom pusztán azt szolgálta, hogy Goebbels megfossza feleségét az utolsó pillanatban esetleg megnyíló menekülési lehetőségtől.

Magda egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy vidáman sétafikáljon a bunkerben, nemhogy kettesével szedje a lépcsőfokokat. Időnként kórosan felgyorsult a szívverése, ami az akut izgalmi állapot következménye volt.

Speer a következőképpen számol be

erről a találkozásról:

> Egy SS-orvos közölte velem, hogy Goebbelsné ismét szívrohamot kapott és ágyban van.

Szerettem volna vele négyszemközt beszélgetni, de dr.Goebbels már várt rám az előtérben. Bevezetett a kicsiny szobácskába, ahol az asszony egy keskeny ágyon feküdt. Sápadt volt, és erőtlen hangon beszélt teljesen közömbös dolgokról, mégis érezni lehetett, mennyire szenved gyermekei feltartóztathatatlanul közeledő halálának gondolatától. Goebbels mindvégig a szobában maradt, így beszélgetésünk csak Magda egészségi állapota körül forgott. Csak a találkozó vége felé adta jelét annak, hogy valójában merre járnak gondolatai:>>Milyen boldog vagyok , hogy Harald (Harald Quandt, Magda előző házasságából származó és ma is élő gyermeke) még mindig életben van.<< Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, s erre nem tudtam mit válaszolni. Férje egyetlen percet sem adott számunkra, amikor elbúcsúzhattunk volna egymástól.<

Csaknem teljesen biztosra vehető,

hogy Magda Goebbels orvosi szempontból mindvégig ugyanebben az állapotban maradt, s az elkövetkező néhány nap túlnyomó részét is ágyban töltötte. Alátámasztja Hitler titkárnőjének, Junge asszonynak a beszámolója is, mely szerint április 27-e után ő viselte gondját a hat Goebbels gyereknek a bunkerben, mert Magda képtelen volt még az ennivalójukat is elkészíteni.

A bunkerben uralkodó körülményeket figyelembe véve ez már önmagában is az asszony ellen szól.

Harald életbe maradása miatt érzett öröme sincs összhangban azzal a - gyermekeihez fűződő viszonyát is tükröző - kijelentésével, mely szerint >a világ Hitler nélkül túlságosan szörnyű volna.<

Hanna Reitsch juttatta ki Magda Goebbelsnek Harald Quandthoz írott levelét is, melynek hangvétele még egy megszállott nácinak is becsületére válna. Magda ebben a levélben a következőket írja:

>Az Isten biztosan megbocsájtja nekem, mint anyának, amiért lesz elég bátorságom hozzá, és magam végzem el, nem hagyom másokra a dolgot. Mikor eljön az idő, először altatót, majd mérget adok be kis drágáimnak, hogy haláluk könnyű és fájdalommentes legyen.<

Werner Naumannak, Goebbels

munkatársának

- aki állítása szerint felajánlotta, hogy megmenti a gyerekek életét - vallomása szerint május 1-jén, amikor Hitler már halott volt, délután 5 és 6 óra között Goebbelsszel együtt magára hagyták Magdát, hogy végre tudja hajtani többször is kifejezett szándékát.

>Nem tudtam lebeszélni ezt az erős akaratú asszonyt a szándékáról. Sem férje, sem én nem voltunk jelen, amikor megtette < - állítja Naumann. Elmondása szerint Magda Goebbels közölte, hogy csokoládészeletben Finodint adott be a gyerekeknek azzal az ürüggyel, nehogy hányingerük legyen a repülőgépen, mert hamarosan elindulnak Berchtesgadenbe a >Führer bácsit< meglátogatni.

A Naumann által elmondottak összhangban állnak a Magda Quandthoz írott levelében kifejezett szándékkal. Misch őrmester és mások viszont egyértelműen állították, hogy a gyerekek sírtak, meg voltak rémülve, s úgy kellett őket beráncigálni a szobájukba. Az ő beszámolójuk nagyon messze áll attól a számos tollforgató által megrajzolt vidám képtől, mely szerint > a bunkert a gyerekek vidám hangoskodása és kacaja töltötte be.<

Erősen eltérnek a vallomások

a tekintetben is, hogy dr. Helmut Kunz fogorvos, SS őrnagy délután 5 óra körül ott volt-e a gyerekek hálószobájának környékén vagy sem. Kunznak a birodalmi kancellária alagsorában volt fogászati rendelője, és nem számított gyakori vendégnek a bunkerben. Naumann-nal együtt többen is látták május 1-jén Stumpfegger társaságában. (Később, 1960-ban Kunz egy rágalmazási perben a bíróság előtt eskű alatt vallotta, hogy semmi köze nem volt a Goebbels gyerekek halálához.)

Más vallomások néhány titkárnő tevékeny közreműködését említik, mert Goebbelsné nem volt abban az állapotban, hogy a gyilkosságokat egyedül végre tudta volna hajtani. Bárhogy is volt, senki sem tudja biztosan, ki ölte meg a gyerekeket.

Szinte minden vallomásban szó esik viszont arról a döbbenetről, borzalomról és undorról, mellyel a bunker lakói a gyilkosság előtt figyelték az előkészületeket. Misch őrmester például elmondta, hogy látta Goebbelsnét a telefonközponttal szemben lévő szobában síró gyerekei haját fésülgetni, mielőtt a halálba küldte volna őket. A tizenkét éves Helga megpróbált ellenkezni, őt úgy kellett bevonszolni a másik szobába: >Elborzadva figyelte a jelenetet, de senki sem tett ellene semmit.<

Mint cseppben a tenger,

Magda Goebbels története úgy foglalja magában a náci ideológiát. Magdának és gyerekeinek története egyben látni engedi, hogy milyen hideg, szívtelen és barbár kegyetlenség húzódott meg a nagy szavak mögött, és sejteni engedi, hogy a bunker túlélői a későbbiek során milyen görcsös igyekezettel próbálták eltitkolni, mennyire hozzáedződtek a bestialitáshoz és a mocsokhoz.

A szovjetek által később készített halottkémi jelentésből egyértelműen kitűnik, hogy halálukat megelőzően komoly zúzódások keletkeztek a gyerekek, különösen a legidősebb kislány Helga testén. Tehát a gyilkosság végrehajtása idején heves dulakodásra is sor került. Még ennél is szörnyűbb, hogy a szovjet szemtanúk beszámolója szerint a gyerekek holttestét csak durván egymásra dobálták a folyosón. Ha ez valójában így volt, akkor ez azt mutatja, hogy nem sokkal a gyerekek délután 5 óra tájban történt meggyilkolása után valaki már igényt is tartott szobájukra. A bunkerből este 11 óra után végrehajtott kitörés során az összes jelenlévőnek el kellett mennie a gyerekeknek a hullamerevség beállásával kicsavarodott, összegörbült tetemei mellett. Rájuk sem hederített senki.

Néhány szemtanú,

főként Misch őrmester és Hitler ifjúsági vezetője Artur Axmann beszámolója szerint a gyerekek sorsa tüntetően magát a német felsőbbrendűségről dicshimnuszokat zengő dr. Joseph Goebbelst érdekelte a legkevésbé, azt az embert, aki nagy hangon kijelentette, hogy a hűség megtestesítőjeként halálra szánta el magát. Sorsuk iránt ugyanilyen közömbös tudott maradni a szerető anya, a szépséges Magda is, aki hat szőke gyermekével a német családeszményt megtestesítve annyiszor szerepelt a náci propaganda képeken.

Axmann ezzel kapcsolatban a következőket mondja:

>Parancsnoki vezetési pontomról május 1-jén, kedden 6.30-kor érkeztem meg a Wilhelmstrasséra, s mentem le az alsó bunkerbe. Goebbelséknek szerettem volna búcsút mondani. A házaspárt Werner Naumann, Hans Baur, Walter Hewl, Krebs és még vagy három-négy tábornok társaságában a hosszú tárgyalóasztal mellett ülve találtam. Dr.Goebbels felállt a helyéről és üdvözölt. Hamarosan élénk szavakkal elevenítette fel a régi szép időket, Berlin-Weddingben lezajlott utcai verekedéseket. A családjáról mindvégig egyetlen szó sem esett. Magda Goebbels felszegett fejjel ült a helyén, s alig kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Pezsgőjét kortyolgatva egymás után szívta a cigarettákat..<

Hitler titkárnője,

Frau Junge vallomásában gyenge és átlátszó kísérletet tesz annak elhitetésére, hogy tisztességgel és kegyelettel bántak a meggyilkolt gyerekek holttestével. Azt állítja, hogy emlékszik >egy fehér egyenruhát viselő nővérre és egy férfira, akik egy nagyon nehéznek látszó faládát cipeltek.<

Feltételezése szerint ebben a faládában lehettek a holttestek. A tények viszont ezúttal is erősen a vallomástól, hiszen szó sem volt ott semmiféle kegyeletről, s ezzel neki is tökéletesen tisztában kellett lennie.

Magda Goebbels ezután visszament

hálószobájába,

és felkészült saját halálára. Ezután Joseph Goebbelsnek is el kellett mennie gyermekei folyosón egymásra dobált hullái mellett, hogy magával víve feleségét biztos legyen benne, hogy ő is társa lesz közös > öngyilkosságukban<. Haláluk pontos részleteiről semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre. Hugh Trevor-Roper élénk képzelőerőről tanúskodó beszámolója szerrint egy SS-közlegény adta le rájuk a két halálos lövést.

Dr.Goebbels segédtisztje,

Günther Schwagermann parancsot kapott Goebbelsék holttesteinek elégetésére. Utolsó szolgálata jutalmául Goebbelstől megkapta a Führer ezüstkeretben lévő fényképét. Schwagermann ezt a nagylelkűséget azzal viszonozta, hogy a holttesteket jelképesen lelocsolta benzinnel. Aztán otthagyta a hullákat a bunker bejárata mellett, s meg sem próbálta eltemetni vagy letakarni őket. Nyilvánvalóan minden idegszálával a szökésre összpontosított, s annyira sem érdekelte Goebbelsék holtteste, mint amennyire Magda és Joseph Goebbelst gyermekeik földi maradványai.

Goebbelsék enyhén megpörkölődött holttestét később a szovjetek megtalálták és azonosították.

A szovjet halottkémi jelentés alapján Joseph Goebbels azonosításához semmi kétség nem férhet.

Halála előtti kétségbeesésében még két alkalommal megpróbálta elárulni Magdát, sőt az öngyilkossági megállapodás nemes eszméjét is, amikor saját bőrének megmentése érdekében tárgyalásokba akart bocsátkozni a szövetségesekkel.

Felhasznált irodalom

Hugh Thomas

Adolf Hitler halálának rejtélye

Gyomai Kner Nyomda Rt 1995

Szövegmagyarázat:

1. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák születésű német náci politikus, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetője, kancellár a Harmadik Birodalom Fűhrere. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap több helyen is részletesebben is foglalkozik.

2. Hans Krebs (1898-1945) hivatásos katona, moszkvai katonai attasé, német tábornok, a második világháború vége felé a német hadsereg utolsó vezérkari főnöke.

3. Alfred Josef, Ferdinánd Jodl ( hivatásos német katona, tábornok, a Wehrmacht vezérkari főnöke, háborús bűnös. 1946-ban a nürnbergi perben kötéláltali halára ítélték.

4. Martin Bormann (1900-1945) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt pártkancelláriájának vezetőjeként, birodalmi miniszter. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap „Variációk Martin Borman halálára „ című szerkesztés részletesen is foglalkozik.

5. Joseph Goebbels (1897-1945) német náci propaganda miniszter, Hitler „sírig tartó” követője. Életével több helyen a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap részletesen is foglalkozik.

6. Magda, Johanna Mária Goebbels (1901-1945) Joseph Goebbels felesége. A háború végén megölte hat gyermekét (Helga, Hildegard, Helmut, Holdine, Hedvig, Heidrun), majd férjével együtt öngyilkos lett.

7. Albert Speer (1905-1981) A Harmadik Birodalom főépítésze, fegyverkezési miniszter, a haditermelés irányítója. A nürnbergi perben 1946-ban 20 évi börtönre ítélték. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap „Albert Speer húsz éve” című szerkesztése részletesen is foglalkozik.

8. Wilhelm, Bodewin, Johann, Gustav, Keitel (1882-1946) hivatásos német katona, tábornagy, Hitler leghűségesebb lakája, háborús bűnös. A nürnbergi perben 1946-ban kötéláltali halálra ítélték és kivégezték.

Szerkesztette:

Dr.Temesvári Tibor

c. főiskolai docens

2013. április