„Kitörés a bunkerből….”

A náci vezetők számára Berlinben készült bunkerről van szó, amely egyrészt „harcálláspontot” jelentett a második világháború végső szakaszában, másrészt „menedéket” nyújtott a Harmadik Birodalom legfelsőbb vezetői hozzátartozóinak és a maradék adminisztrációnak is. Hugh Thomas „Adolf Hitler halálának rejtélye” című könyvének tizedik fejezete részletesen bemutatja, hogy a túlélő bunkerlakók, hogyan és milyen körülmények között próbálták az utolsó pillanatokban a „bőrüket” menteni

A szovjetek már Berlinben vannak

Menekülési utak és egyéb lehetőségek

„A háború befejeződése után a Nyugatra szököttek és a szovjetek fogságába kerültek szájából számos olyan tanúvallomás került nyilvánosságra, mely szerint a bunker őrségének és személyzetének parancsnoka, Mohnke¹ tábornok vezetésével sor került a bunkerből való kitörésre.

A tanúvallomások zöme rendkívül ellentmondásos, különösen azokban az esetekben, ha azt akarjuk megállapítani, hogy az adott személy az adott időpontban hol tartózkodott. Egy-egy csoport kihallgatása során - jellemző módon - az ellentmondások akkor merültek fel, ha bizonyos részletek iránt érdeklődött a kérdező. Az igazán alapos gyanút viszont a túlzottan is egybehangzó beszámolók ébresztették.

Miközben a szovjetek Berlinben

előrenyomultak,

mozgásukat nem korlátozták a főútvonalakra, hanem átvágtak az üres tereken, kerteken, előretörésük során átfésülték a házakat, háztömböket és megtisztították a környéket az orvlövészektől. Ez meglehetősen nagy áldozatokat követelt tőlük, de a Varsóhoz hasonló városokban szerzett tapasztalataik alapján az így átfésült városrészek később jóval kevesebb veszélyt rejtettek számukra, mintha másképpen jártak volna el. Ennek ellenére néhányan a menekülők közül később arról számoltak be, hogy az előrenyomuló gyűrű mögött még három - igaz, nem teljesen zárt - gyűrű húzódott, melyeknek az volt a feladatuk, hogy tartoztassák fel a menekülőket, és akadályozzanak meg minden szervezett kitörési kísérletet. Ezek a >gyűrűk< többnyire csupán útelzárások voltak a főközlekedési útvonalakon. A szovjetek mesterlövészeket is elhelyeztek az utcák mindkét oldalán lévő épületekben.

Berlin polgári lakossága

szinte mindenütt rettegve húzta meg magát a pincékben, az U-Bahn állomásain és az óvóhelyeken, menedéket keresve a szünet nélkül záporozó tűzérségi lövedékek elől. Néhány óvóhelyen az ott lévők ellenállással is megpróbálkoztak, ezért a szovjetek meglehetős óvatossággal közelítették meg a lejáratokat. Csupán elvétve kísérelték meg, hogy az U-Bahn rendszerén keresztül próbáljanak behatolni a városközpontba, mert attól tartottak, hogy a berlinieknek sikerült az egész rendszert aláaknázniuk. Megítélésük szerint az a veszély is fenyegetett, hogy a németek a Spree vagy a Landwehr-csatorna eltérítésével elárasztják az egész U-Bahn rend-szert, s a támadók akkor menthetetlenül hullámsírban lelik halálukat. Ez a meggondolás a menekülni szándékozók jelentős részét is arra késztette, hogy más útvonalat keressen.

Az U-Bahn alagútrendszerével

kapcsolatban a szovjetek a szovjetek azt a taktikát választották, hogy lezárták a megszállásuk alatt lévő területeken a kijáratokat, és ott meleg fogadtatásban részesítették mindazokat, akik a menekvésnek ezt a módját választották. A számos szellőzőnyílással és szervizúttal ellátott, nagy kiterjedésű rendszer ennek ellenére az egyik legfontosabb menekülési útvonal maradt. Ma is több mint húszezer menekvést keresőt borít örök sötétség a rendszer maradványaiban.

Berlin legelegánsabb szállójának,

az Adlonnak csaknem luxuskivitelű légvédelmi óvóhelyei voltak mélyen a föld alatt. Talán túlságosan is mélyen, hiszen Berlin ostromának utolsó napjaiban teljesen elárasztotta az óvóhelyeket a víz. A város előkelőségei fényűző körülmények között húzták meg magukat ezekben a napokban. Berlin leghíresebb borpincéje is itt kapott helyet, s az óvóhely lakói a kéznél lévő üvegekből öntötték magukba a lelkierőt, míg a szovjetek rá nem tették a kezüket a készletre. Az általánosan eluralkodott hangulatot kiválóan érzékelő igazgatóság abba is hagyta a számlázást a szolgáltatásokért, amikor értesült az Odera védelmi vonal elestéről. A bunker lakói közül számosan nem tudtak ellenállni az elegáns hotel csábításának, és kitörésüket ott szakították meg, mielőtt valójában elkezdték volna.

A menekülni szándékozók jelentős része

tartott a városi lakosság haragjától is, melyet még csak tápláltak és fokoztak Robert Ley² Nachtausgabe című, nagy példányszámú lapjának, Hitler szent küldetését dicsőítő vezércikkei, melyek az utolsó pillanatig eljutottak az emberekhez. A berliniek pedig látták azon férfiak, nők, sőt gyermekek lámpaoszlopokról lelógó, meggyalázott tetemeit, akiket, az április 17-től Berlin utcáin církáló mozgó haditörvényszékek végeztettek ki, hogy megmutassák, így jár minden áruló.

Csodálatra méltó kitartással a Gestapo egészen április 23-ig hasonló szellemben folytatta Berlinben a telefonlehallgatásokat is. Azon az éjszakán - egy fiatal szemtanú, Fritz Leidke későbbi beszámolója szerint - az utolsó napok vérengzéseiben és kivégzéseiben részt vett Gestapósok kibújtak egyenruhájukból, s a továbbiakban az alatta lévő civil ruhát viselték. Mikor a jelenet polgári szemtanúi ezt felháborodva szóvá tették, akkor csak gúnyos nevetés volt rá a válasz.

Berlin külvárosaiban már szervezettebb volt

a lakosság ellenállása. Wedding munkásnegyedében a lakósság sokkal gyakorlatiasabban fejezte ki ellenérzéseit, mert megkövezte az SS és a hadsereg katonáit. Konyev³ marsall is arról írt visszaemlékezéseiben, hogy a város déli részein a lakosság megakadályozta a Hitlerjugend tagjait csapatai megtámadásában. A tűzszünet kihirdetése után a menekülni szándékozó katonai egységek inkább a lakosság ellenséges magatartásával, semmint támogatásával számolhattak.”

Melyek voltak azok a menekülési kísérletek,

amelyeket tényekkel lehet bizonyítani?

„Április 29-én Arnulf Pritzsch őrnagynak az állatkerti U-Bahn állomásról sikerült a Theodor Heuss Platzra, majd onnan a már szovjetek kezén lévő Kaiserdamm és Heerstrasse alatt, az Olimpiai Stadion mellett lévő, Ruhleben állomásra eljutnia. Déltől, még ugyanezen a napon, nem kevesebb, mint hét futárt indítottak útnak. Az elindulás sorrendjében ezek a következők voltak: Freytag von Loringhoven őrnagy (Krebs segédtisztje): Weiss alezredes (Burgdorf segédtisztje): Wílli Johannmeier (Hitler segédtisztje, akit tiszti szolgája, Hummerich őrmester is elkisért); Gerhard Boldt százados (Loringhoven segédtisztje); Wilhelm Zander SS ezredes (Bormann segédtisztje); Heinz Lorezt, a propagandaminisztérium munkatársa; és végül vasárnap éjféltájban, Nikolaus von Below ezredes összekötőtiszt, akit szintén elkísért tisztiszolgája, Heinz Matthiesing őrmester. Ez a kilenc ember a nyugatra vezető útvonalon gyakorlatilag biztonságosan ki is jutott a városközpontból.

Ezeket a futárokat akkor

indították útnak

amikor még hivatalosan azt tartották, hogy nyitva áll előttük a menekülés útja. Őrültséggel határos megbízatásokat kaptak. Johannmeier Hitler utolsó testamentumát vitte magával, hogy megpróbálja átadni a Berlin nyugati részében még mindig harcoló Ferdinand Schörner tábornagynak⁴. Lorenz vette magához ugyanennek az iratnak a másod-, Zander pedig a harmadpéldányát a Hitler⁵ és Éva⁶ házasságát bizonyító okmánnyal együtt, melyeket a dán határ melletti Flesburgban tartózkodó Dönitz⁷ tengernagynak kellett átadnia.

A karrierre éhes, hiú Dönitz

Hitler utódjaként hirtelen a dicsőség fényében kezdett sütkérezni, s most valószínűleg kinevezése hivatalos megerősítését várta. Mikor Krebstől⁸ értesült, hogy egy futár már úton van az annyira várt papírokkal, rendkívül türelmetlenné vált, és egy hidroplánt indított útnak, hogy a Havel folyónál, az ellenség orra előtt a fedélzetére vegye a futárokat. A vállalkozás eleve bukásra volt ítélve. A futárok eljutottak a Havel keleti partjánál lévő Páva szigetre, de onnan semmiképpen sem lehetett biztonságban kihozni őket. A gépet ugyan csodával határos módon teljes sötétségben sikerült letenni a folyóra, de aztán hirtelen a szovjetek figyelmének középpontjába került, és sürgősen távozott. A futárok kénytelenek voltak más eszközök igénybevételével folytatni menekülésüket.

Érdemes felidézni,

hogy április 26-án éjszaka Hanna Reitsch⁹, a híres berepülőpilóta és Robert Ritter von Greim tábornok, hasonlóan vakmerő vállalkozás során, egy Focke-Wulf 190-essel csak azért szállt fel Rechlinből, s számos kísérő vadászuk feláldozásával azért kísérelt meg leszállást a berlini Gatow repülőtéren, hogy a Führer iránti hűségét bizonyítsa. Mikor a gatowi repülőtérre értek rájöttek, hogy az utakon már túlságosan is veszélyes lenne a közlekedés, ezért átültek egy iskolagépbe, hogy azon tegyék meg a városközponttól elválasztó néhány kilométert. Mire a Kancellária mellett leszálltak, sikerült elveszíteni a gép aljának és von Greim lábának egy jókora darabját. Gatow még ugyanezen a napon a szovjetek kezébe került. Koller, a Luftwaffe tábornoka ezután már határozott nemmel válaszolt arra a kérdésre, meg lehet-e Berlint légi úton közelíteni.

Reitsch és von Greim

április 29-én ugyanilyen vakmerő vállalkozással kísérelték meg a kijutást Berlinből, és ismét óriási szerencséjük volt. Ám kivehető menekülési módszerként az ilyen vállalkozások már nem jöhettek szóba.

A száraz földön folytatott

próbálkozások

továbbra sem maradtak abba. Május 1-jén egy 300 katonából álló csoport az U-Bahn állatkerti megállójától a föld alatt eljutott az Adolf Hitler Platzon keresztül egészen a Heerstrasséig. Ott a menekülők elkanyarodtak a Ruhleben felé, s a végén Spandaunál kerültek a szovjetek fogságába. Mielőtt elkapták volna őket, vállalkozásukkal bebizonyították, hogy nyugat felé még mindig nyitva a menekülés útja.

Az 1. légvédelmi hadosztály parancsnoka, Sydow, a Luftwaffe tábornoka szintén az állatkert körzetéből szervezett kitörést a Kantstrasse, majd a Reichstrasse felé, és sikerült is kijutnia az Olimpiai Stadionnál, aztán onnan tovább mennie egészen Ruhlebenig. Több száz gyalogos több száz civil társaságában az U-Bahn alagútjain keresztül tette meg a stadionig vezető, nyolc kilométeres utat, majd onnan a még újabb négy kilométert a spandaui hidakig. Ők is bizonyították, hogy egészen az utolsó pillanatig voltak folytonossági hiányok a szovjetek acélgyűrűjén.

A sikeresen megmenekültek beszámolói és a szovjet katonai levéltárakban található adatok szerint más helyen is voltak rések a támadás vonalában.

Ahol az U-Bahn alagútjai

az Alexanderplatzról egyenesen északra folytatódtak, május 1-jén, kora hajnalban százaknak sikerült átjutnia a szovjetek 12. és 7. gárdahadtestei között. Ugyanebben az irányban, a föld felett viszonyt a 2. gárdahadsereg különösebb nehézségek nélkül hiúsította meg a német páncélosok kitörési kisérletét.

A 3. hadsereg három különálló

hadtestte

egymástól szinte teljesen elszigetelten vívta csatáit és nyomult előre úgy, hogy rések keletkeztek a szovjet vonalakban. A 79. hadtestet a Schiffert-csatorna választotta el a hadsereg többi részétől, majd újabb rések keletkeztek a 7. és 12. gárdahadtest között, amint az Alexanderplatz környékén, a Chaussée Strasse tengelyében folytatták az előrenyomulást.

Visszatekintve ma már megállapítható, hogy egészen az utolsó pillanatokig két útvonal volt nyitva a menekülni szándékozók előtt: az egyik közvetlenül nyugati irányba, a másik pedig először észak, majd északnyugat felé vezetett.

Felmerül a kérdés, hogy miért

halogatták

az utolsó pillanatig a kitörési kísérleteket, s miért csökkentették ezzel a siker esélyét?

Erre a legkézenfekvőbb válasz, hogy a késlekedést a megadásról szóló folyamatban lévő tárgyalások indokolják. Ezekre a tárgyalásokra Goebbels¹¹ ösztönzésére került sor, aki utasította az oroszul folyékonyan beszélő Krebset, hogy az ő nevében kezdeményezzen párbeszédet a szovjetekkel. Ezek a próbálkozások nem kaptak széleskörű nyilvánosságot, s azóta is csak a levéltárakban lehet nyomukra bukkanni.

Április 30-án, nem sokkal éjfél után

Mohnke tábornok Siebert ezredes védelmi körzetének harcálláspontjára vezette Krebset, ahonnan az ezredes megszervezte Krebsék biztonságos átjutását a szovjet vonalakig. Krebs egyik segédtisztje (Theodor von Dufwing), a Berlin védelmét irányító Weidling tábornok törzsfőnöke és egy tolmács kíséretében a 3. gárdahadosztály 102. gyalogezredének támadási vonalában jutott el a szovjetekhez, ahonnan azonnal Csujkov¹² főhadiszállására kísérték őket, ahová hajnali 3.50-kor meg is érkeztek. Csujkov törzstisztjei és három haditudósító - az író Visnyevszkíj, a költő Dolmatovszkíj és a zeneszerző Blantek - társaságában fogadta őket, így meglehetősen hosszú idő telt el addig, amíg Krebs rájött, hogy ki is a főnök a jelenlévők között. A Krebs által hozott dokumentumokat eljuttatták Zsukov marsallhoz, aki azonnal felhívta Sztálint Moszkvában. Von Dufwinget egy szovjet hiradós őrnaggyal visszaküldték, hogy fektessenek le közvetlen vonalat a bunkerig.

A vállalkozás azzal ért véget, hogy a szovjet őrnagyot lelőtték, Dufwinget pedig letartóztatták, majd szabadon engedték az SS-ek, de közben az is kiderült, hogy a kábel amúgy is túlságosan rövid volt, és nem ért volna el a bunkerig, és nem ért volna el a bunkerig. Dufwing elkeseredve jelentette Goebbelsnek és Bormann-nak¹³, hogy a szovjetek feltétel nélküli megadást követel-nek. Goebbels és Bormann ezután utasította, hogy térjen vissza a szovjetekhez, s valamilyen ürüggyel próbálja visszahozni Krebset.

Mikor Dufwing délelőtt 11 órakor

ismét útnak indult,

valahogy sikerült telefonon keresztül kapcsolatba lépnie Krebsszel, aki utasította, hogy egy rövidebb útvonalon sürgősen próbáljanak meg ismét telefonkábelt lefektetni a szovjetek főhadiszállásáig, mert azok fontos telefont várnak Moszkvából. Dufwingnek ezt sikerült is megcsinálnia, de amint elkészült a nek kis nehézséggel járó művelettel, egy tűzérségi lövedék kettészakította a kábelt. Mikor visszatért, és a vonalat megjavította, akkor értesült a szovjetektől, hogy Krebset időközben már elengedték, így ő is elindult vissza.

Goebbelsnek és Bormannak

nem ez volt a saját bőrük megmentésére irányuló egyedüli kísérlete. Abban reménykedtek, hogy hivatalos békekövetként ismerik el őket, s megengedik nekik, hogy a számukra biztonságot jelentő Flensburg körzetébe repüljenek azzal az indokkal, hogy Dönitzet mint Hitler utódját rávegyék Berlin megadására. A szovjetek azonnal átláttak a szitán, bár Antonov ezredes, az 5. csapásmérő hadsereg 301.hadosztályának parancsnoka - miközben május 1-jén reggel éppen támadást intézett a Wilhelmsplatz irányába - fogadott egy német ezredes által vezetett négyfős csoportot. Elöljáróinak jelentette is a németek megérkezését, de azt a parancsot kapta, hogy folytassa tovább a Birodalmi kancellária ágyúzását, és ne bocsátkozzon semmiféle tárgyalásba. Antonov megengedte az ezredesnek, hogy egyik tisztje társaságában visszatérjen, de a másik kettőt magánál tartotta. Ez az epizód négy órán keresztül tartott, közben az ő szektorában állt a támadás.

Alkonyatkor Antonov éppen

rohamot akart intézni

a Kancellária ellen, amikor fehér zászlóval a kezében megjelent egy német tiszt, és Goebbels már meghalt, és Hitler örökébe hivatalosan is Dönitz tengernagy lépett. Antonov további utasításokat kért, és ez újabb késedelemmel járt. A kitörés közben zavaratalanul folytatódhatott.

Azt nagy biztonsággal meg lehet állapítani - mivel ezt Mohnke és a Birodalmi Kancellária épületében lévő és a >kitörésben< részt vett csoport több tagja, tehát a Führer társaságának és őrségének tagjai is állították -, hogy a kitörést eredetileg április 30-án késő estére tervezték.

Ez egyben azt is feltételezi, hogy a csoport vezetése már előre tudta: a Führer még ez előtt > öngyilkosságot< követ el, mert lehetőségként az fel sem merült, hogy akkora csoporttal kíséreljék meg a kitörést, melynek a Führer is tagja lehet.

A kitörést aligha lehet komolyabb

katonai akciónak nevezni.

A bunkerkomplexumot megközelítőleg 700 SS-őr és mintegy 80 biztonsági ember védte, és halvány esélyük sem volt arra, hogy áttörhetik a Berlint szorongató páncélos gyűrűt. Az is elképzelhetetlen volt, hogy egyesítsék erőiket a szétszórtan harcoló többi egységgel, melyek csak elszigetelt csoportocskákban folytatták az ellenállást az előretörő szovjet csapatokkal szemben. Mohnke főhadiszállása és a német hadsereg Berlinben és Berlinen kívül harcoló alakulatai között meglehetősen rapszódikus volt az összeköttetés, vagy pedig egyáltalán nem is létezett. Lényegében Mohnke számára az egyetlen megbízható és használható kapcsolatot Weidling tábornok mintegy másfél kilométernyire, a Bendlerstrasssén lévő főhadsiszállása jelentette.

Közvetlen környezete kivételével

Mohnke még a szovjet csapatok elhelyezésével sem volt tisztában, és a közeli Unter den Linden felől hallatszó erős ágyúzás ellenére sem volt fogalma arról, hogyan alakul a helyzet Északon. Gustav Krugenberg tábornok később a következőket jelentette:> Míg Mohnke tábornoknak halvány elképzelése sem volt a szovjet csapatok hollétéről, én azzal teljesen tisztában voltam, hiszen az Unter den Lindenen lévő Staatsoprnél korábban lévő parancsnoki harcálláspontomat a Stadtmitte földalatti állomásra voltam kénytelen áthelyezni.<

Kezdett lábra kapni a legenda,

mely szerint a hősies kitörés célja a nyugaton még harcoló Steiner tábornok hadseregcsoportjával való egyesülés. Ez már egy katonákból és harckocsikból álló katonai formációt jelentett volna, ami elkerülhetetlennül magára vonta volna a szovjet csapatok kellemetlen és megkülönböztetett figyelmét. Mohnke azzal tisztában volt, hogy a Weddingben lévő tizenkét emeletes légvédelmi torony környékén volt egy húsz harckocsiból álló páncélosegység, de ismeretei ennél tovább már nem terjedtek. Érdekes felidézni, hogy Mohnke tábornok miképpen igazította el tisztjeit:

>Weidling tábornok azt az utasítást adta, hogy az aktív pozicíóharcot pontosan este 11.00 órakor be kell szüntetni, és az összes harcoló egységnek fel kell készülnie arra, hogy megkísérelje áttörni a szovjetek Berlin körül bezáruló gyűrűjét. Ezt kisebb harcoló csoportokra szétválva kell megkísérelni, s úgy kell kitapogatni az ellenség gyenge pontjait. Az általános irányvonalat az északnyugati irányban lévő Neuruppin jelenti. Ha odáig sikerül eljutni, folytatni kell az előrehaladást. Ez általános parancs, különösebb részletezés nélkül. Semmiféle utóvédet nem szabad hagyni. Mi vagyunk az utóvéd.<

Hitler szűkebb értelembe vett környezete ekkorra mintegy húsz főre apadt, s majdnem mindegyikük a kitörés mellett döntött.

Május 1-jének délutánját

Mohnke helyettesének, Klingermeier alezredesnek a társaságában a kitörés terveinek elkészítésével töltötte. Meghatározták az útvonalat, tíz különálló csoportot alakítottak ki, és megbeszélték a menekülés időpontját. Mohnke vezette az első csoportot, Rattenhuber a másodikat, Werner Nauman, Bormann személyi titkára vette át a harmadik csoport parancsnokságát, mellyel állítólag Bormann is útra kelt. Azon az éjszakán 10.30 és 11.00 óra között tervezték az indulást. A cél az volt, hogy hajnalra megpróbálnak keresztülvergődni a várost körülvevő barikádokon.

A csoportok létszámának csökkentésével Mohnke lényegében mindenkinek szabad kezet adott. Kimondhatatlan alapelvként érvényesült, hogy a katonai eljárási szabályoknak már semmi értelme, és az egyedüli cél a menekvés és a túlélés. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert számos tanúvallomás szerint a csoportok tagjai katonai egyenruhát viseltek, még a titkárnők is csizmát és sisakot húztak, s megfelelő fegyvert vettek magukhoz. Bár az ugyancsak a legendát gazdagítaná, de ezek a csoportok tarkabarka, szedett-vedett társaságot alkottak.

A Birodalmi Kancellária épületében

a sebtében berendezett kórházat vezető Schenk professzor beszámolója hitelt ad annak a látszólag nyilvánvaló ténynek, hogy szégyen lett volna egy civil számára, ha azért lövik agyon, mert katonának adja ki magát. Következő beszámolója arra az időszakra vonatkozik, amikor megpróbált eljutni a kitöréshez megadott gyülekezőhelyre, arra a folyosóra, mely a Kancellária földalatti garázsába vezetett:

>Ezután elindultam a folyosón, s ezúttal utoljára eljutottam abba a pincehelyiségbe, ahol már legalább egy tucatnyi náci fejes tartózkodott. Azt hiszem, mindnyájan a berlini Gauleitungból érkeztek. Ekkorra már megszabadultak barna egyenruháiktól, díszes öveiktől és horogkeresztes karszalagjaiktól. Néhányan elég részegek is voltak. Számosan még mindig a legkülönbözőbb, zsákmányolt holmikat tartalmazó csomagok biztonságba helyezésével voltak elfoglalva, melyeket nyilvánvalóan nem vihettek magukkal.<

Mohnke ezután megkérte Weidlinget,

hogy május 2-án reggelig halassza el a kapitulációs okmány aláírását, és ezzel tegye lehetővé a Kancellária épületében lévő csoportok számára a városból való kijutást. Krebs visszatérése után Mohnke húsz perc alatt eligazította saját csoportját, majd pontosan meghatározta a kitörés kezdetének időpontját. Erről ismét Schenk professzor beszámolója a legreálisabb:

>A sötét folyosóról egymás után, folyamatosan jöttek a csoportok: az épület környékén harcoló kisebb egységek is beérkeztek, majd utánuk megjelentek a Birodalmi Kancellária épületében lévő tisztek és az ott dolgozó civil férfiak. A katonák, akik közt számos nagyon fiatal is volt, már utcai harcokban tapasztalatokat szerzett veteránnak számítottak. Füsttel és korommal lepett arcukat több napos borosta fedte, átizzadt, csukaszürke egyenruhájuk legalább két hete még éjszakára sem került le róluk. A >>Führerről, a Népről, és a Hazáról<< nagyon kevés szó esett. A német katonák már csak saját túlélési esélyeiket latolgatták. Ami a fegyelmet illeti, talán ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a tengeren elhangzik a vezényszó: mindenki szálljon mentőcsónakokba.<

Mohnke számára az okozta a legnagyobb problémát, hogyan tud átjutni a Spree folyón, s hogyan fordul majd először északnak, majd északnyugatnak. Ám kicsiny csoportjának tagjait a bunkerből előbb el kellett valahogy jutnia a Kaiserhof U-Bahn állomásra. Ez egy alig 100 méteres vágtát jelentett csupán, de a környező épületek maradványait már megszállták a szovjetek. A menekülők így kényelmes célpontként szolgáltak volna a szovjetek céllövöldéjében, ha idő előtt felfedezik őket. Azt az útvonalat, melyet Mohnke csoportjának a romokon és törmelékkupacokon keresztül kellett haladnia, a környező tüzek csak gyengén világították meg, és a terjengő füst legalább eltakarta őket, amikor négyes csoportokban rohanva bevetették magukat a golyó szaggatta megállóhely épületének bejáratán.

Mohnke úgy tervezte,

hogy az U-Bahn alagútján keresztül jut el a következő, a Stadtmitte állomásig, majd ott a Friedrichstrasse felé fordulva, amíg csak tud, északi irányba halad, s megpróbál Wedding környékén kijutni. Feltételezhetően abban bízott, hogy ott csatlakozhat Erich Barenfanger vezérőrnagy csapataihoz. Elvileg az összes csoportnak a Weddingben lévő légvédelmi toronynál kellett találkozni, hogy ott együttesen megtervezzék további útvonalukat északnyugati irányba. Ennél a pontnál a vallomások már annyira eltérnek egymástól, mint a különböző csoportok útvonalai.

Bár Mohnke szerint a terv a saját elképzelése volt, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki egyhangúan el is fogadta, a végrehajtásról már nem is beszélve. Néhányan Axmannt is beleértve, azt állították: semmit sem tudtak a Wedding felé vezető irányról s az ottani találkozóról. Állítólag csak annyit tudtak, hogy a Friedrichstrasse állomás felé kell tartaniuk. Ezzel is az lehet a helyzet, mint a katonai stratégiák kellemetlenül nagy többségével: az egész tervet csak az események lezajlása után készítették el, de akkor három példányban.

Igazából minden csoport

megtartotta saját kis megbeszélését, mielőtt mindnyájan összegyűltek volna a Kancellária garázsában, ahonnan aztán egymás után elindultak. A csoportok tízperces időközönként történő indulása volt az első dolog, ami felborította a terveket, hiszen így, mielőtt nekindultak volna a Kaiserhof bejáratáig tartó végzetes vágtának, mindegyik csoport tanúja lehetett az előtte induló sikerének. Az indulási időközök hamarosan néhány percre rövidültek, és alig fél óra elteltével mind a tíz csoport sikeresen túl volt a dolgon. Számosan úgy döntöttek, hogy nem hagyják magukat elfogni az U-Bahn alagútjaiban, hanem a Stadtmitte állomásánál, amilyen gyorsan csak tudnak, ismét felmennek a felszínre, és saját szemükkel győződnek meg a környéken uralkodó állapotokról.

Nem áll szándékomban minden csoportnak a nyomába szegődni, mert egyedüli célom a 3. csoport útjának követése, melynek Martin Bormann is tagja volt,” - írja a szerző. „A 3. csoport útvonala viszont a menekülés kezdeti szakaszában nagyon hasonlított az első csoport részletesen dokumentált útvonalához. Mohnke csoportjának nyomon követése egyben lehetővé teszi azt is, hogy megismerkedjünk azokkal a körülményekkel, amelyekkel a többi csoportnak is meg kellett küzdenie” - teszi hozzá.

Mohnke csoportját húsz férfi és nő alkotta.

Ezzel indult útnak Günsche őrnagy, Hewel nagykövet, Voss ellentengernagy, Hitler szakácsa, két titkárnője, valamint Bormann titkárnője, Else Krüger is. A csoport túlélő tagjaitől kapott beszámolók szinte a legapróbb részletekig összhangban állnak Mohnke részletes vallomásával. Ezzel szemben a 3. csoport túlélőinek vallomásai nem csupán hiányosak és felületesek, hanem nyugtalanítóan következetlenek is.

A 3. csoportban volt Hitler pilótája Baur, a másodpilóta Beetz, Günther Schwagermann százados, Goebbels sofőrje, valamint Stumpfegger, a sátáni orvos is. Utánuk következett a félkarú Hitlerjugend vezető, Artur Axmann¹⁴, aki elszakadt az általa vezetett 4. csoporttól, de később állítólag utolérte a 3. csoportot, s a háború után éppen ennek a csoportnak vált legfőbb szószólójává.

Az első néhány csoport nagyjából azonos körülmények között, azonos nehézségekkel küszködve indult el a Stadtmitte állomás irányába.

A Stadtmitténél nagyobb rend uralkodott, mint a Kaiserhofon, s ott még egy magányosan veszteglő, sárga földalatti vasúti kocsiban szükségkórházat is sikerült kialakítani, ahol gyertyafény és gázláng mellett néhány halálosan kimerült orvos most is szünet nélkül operált. Az első csoport a Friedrichstrassénél kénytelen volt a felszínre menni. Mohnke ezzel kapcsolatos beszámolója kitünően szemlélteti azt a teuton merevséget, melyért drágán meg kellett fizetni:

>Alig hagytuk el százméternyire a Friedrichstrasse állomás peronját, amikor egy hatalmas, acélból készült ajtó zárta le utunkat. A vízzáró ajtó azon a ponton volt elhelyezve, ahol a földalatti alagútja a Spree alá bukik, és ott halad tovább.

Itt - magam sem akartam hinni a szememnek - az U-Bahn őrségének két jól megtermett tagjába botlottunk. Az éjjeliőrökhöz hasonlóan mindketten kézilámpát tartottak a kezükben. Feldühödött civilek vették körül őket, követelték nyissák ki a vasajtót. Ők mereven visszautasították a kérést. Egyikük jókora kulcsot tartott a kezében. Mikor láttam ezt a nevetséges helyzetet, megparancsoltam nekik, hogy csoportom tagjai és a civilek előtt azonnal nyissák ki az ajtót. Az őrök a szolgálati szabályzat megfelelő pontjait szóról szóra idézve kategorikusan visszautasították a parancsot.

Ezek a makacs öszvérek nem csupán szó szerint betartották az utasításokat, hanem mindketten még elő is húzták a szolgálati szabályzatot tartalmazó zsebkönyvet, s felolvasást kezdtek belőle tartani. Az 1923-ban jóváhagyott szolgálati szabályzat valóban azt az egyértelmű utasítást tartalmazza, hogy a vasajtót minden este, az utolsó vonat elhaladása után be kell zárni. Nekik már évek óta az volt a feladatuk, hogy ennek megtörténtéről gondoskodjanak. Nem kaptam levegőt. Már több mint egy hete egyetlen szerelvény sem haladt át azon az állomáson, de ez a két kötelességtudó alak akkor is betartotta az utasításokat, s részükről az ügy ezzel be is volt fejezve.

Természetesen fel voltunk fegyverkezve, náluk pedig semmiféle fegyver nem volt. Úgy érzem, szökési kísérletünk sikerrel járt volna, ha ragaszkodom eredeti terveimhez. A szovjetek fogságában töltött hosszú évek alatt csendesen átkoztam magam, hogy ebben a kritkus pillanatban ennyire határozatlan voltam.<

A telefonközpontos

Misch őrmester szerint, aki - miután > elszakadt< csoportjától - egyedül folytatta útját, ez az akadály egy óra elteltével már nem volt a helyén, s ő már színét sem látta sem a két őrnek, sem a tiltakozó csődületnek, s a nyitott vasajtón keresztül minden nehézség nélkül sikerült is átjutnia. Mindez feltételezhetően a 3. csoport áthaladása után történhetett.

A csoportoknak

mindvégig tartaniuk kellett volna egymással a kapcsolatot, különösen abban az időszakban, amikor az alagútban haladtak, de ezt könnyebb volt mondani, mint végrehajtani, mert az egyes csoportok is kisebb, négy főből álló egységekre bomlottak. Ezeknek százméteres távolságra kellett volna egymástól haladniuk, nehogy rajtaütés esetén mindnyájan egyszerre kerüljenek fogságba. Valójában ezeket a kisebb csoportokat alig választotta el egymástól 10-20 méter.

A Friedrichstrasse állomáson

felszínre kényszerült 1. csoportt látta, hogy a Spree folyón átívelő, közeli Weidendamm hídharckocsi akadályokkal van elzárva. Nyilvánvaló volt, hogy ezen a ponton nem tudnak átjutni a folyó túlsó oldalára, hiszen a harcok még továbbra is folytatódtak. Ezért a közeli vasúti híd talpfáin voltak kénytelenek keresztülbukdácsolni. A csoport ekkorra már mindössze tizenkét főre zsugorodott. Eljutottak a Schiffbauerdammig, ahol a berlini hajógyári munkások éltek és dolgoztak, s ott kifújták magukat egy elhagyott pincében. Az idő éjszaka két óra körül járhatott

A Friedrichstrassén már lehetetlen volt tovább folytatni az utat északi irányba, de akkor a valaha Albrechtstrassénak nevezett romhalmazban felfedeztek egy keskeny ösvényt, amely pincéken, bérházak udvarán, a közelmúlt utcai harcaiban a műszaki alakulatok által felrobbantott falmaradványok között kanyargott. Az Invalidenstrasse Charité Kórház felőli oldalán jutottak ki, melyről úgy tudták, hogy már a szovjetek kezére került. Rémült civilek egy csoportjától megtudták, hogy a szovjetek már átfésülték ezt a városrészt, de a környék most biztonságosnak mondható.

A Természettudományi Múzeum mellett

az Invalidenstrassén haladva sikerült eljutniuk a Chaussée Strasséig, s észak felé folytaták útjukat, míg végre eljutottak a Weddingben lévő légvédelmi toronyig. A toronynál friss és kipihent, fegyvereiket csillogtató katonákkal megrakott Tigris harckocsik, páncélozott szállító járművek között sikerült megtalálnom Barenfanger vezérőrnagyot.

Április 23-án,

már eszelősen kapkodva Hitler Barenfangert nevezte ki >Berlin parancsnokává<, s a vezérőrnagy tizenegy órán keresztül büszkén viselte ezt a hangzatos címet. Mereven elzárkózott attól, hogy bármilyen parancsot elfogadjon, ami nem magától Hitlertől érkezik, s így sikerült épségben megőriznie csapatait, miközben körülötte teljes erővel zajlott a mészárlás. Mohnke szerint:> a látvány olyan képtelen volt, mintha csak a végzet játszadozott volna” velük.

Mohnke eltökéltsége, hogy a Führer üzenetét eljuttatja rendeltetési helyére, a reggeli párával együtt már nyomtalanul eltűnt. Az üzenetet különben gondosan egy vízhatlan vászonzacskóba csomagolták, az állítólag >Hitlertől örökölt< gyémántokat tartalmazó bőrzacskóval egyetemben, melyet Mohnke azért célszerűnek látott magával cipelni a hosszú útra. Semmi kedve nem volt tovább hurcolni Hitler utolsó testamentumát, s biztosan azt a parancsot sem vette jó néven, hogy jelenjen meg nála alacsonyabb rendfokozatú és beosztású Barenfangernél tartott tanácskozáson.

Mikor május 2-án tíz órakor

elhangzott Weidling kapitulációs parancsa, akkor Mohnke, Krunkerberg és Barenfanger kiadta a parancsot a harckocsik megrongálására, a fegyverek használhatatlanná tételére, a lőszerek, gránátátok felrobbantására, majd erőltetett menetben megkezdték a visszavonulást a mintegy húsz perc járásra lévő Schulteiss-Patzenhofer sörgyár irányába. A háború folyamán minden bizonnyal ez volt a legésszerűbb döntés, bár valamelyest ezt is beárnyékolta a nosztalgia felhője, mely a sörgyár pincéjéből kavargott elő, ahol Hewel nagykövet Hitlerről szóló tündérmesékkel szórakoztatta őket.

Évekkel később Mohnke bevallotta,

hogy néhányan nem maradtak ott ezen a rögtöntött kis összejövetelen, sőt még ő is ösztönözte csoportja tagjait, hogy igyekezzenek minél előbb biztonságos helyre jutni.>Azt tanácsoltam nekik, hogy ha mód és alkalom kínálkozik rá, akkor mindenáron próbálják elkerülni a fogságot. Még azon az áron is, hogy civil ruhába öltöznek.<

Mohnke ugyanakkor nem adta ki a határozott parancsot a szétszóródásra, ezért az általa vezetett csoport 150-200 főre duzzadt fel. Ekkor útnak indították Clausent, a Wehrmacht ezredesét, hogy kutassa fel a szovjeteket, és szervezze meg a továbbhaladást.

A bunkerben lévő húsz nő közül csupán egy - Hitler osztrák származású szakácsnője, Kontanze Manzialy - nem szerepel az életben maradottak listáján. Őt utoljára az Invalidenstrasse környékén, a Stettiner vasútállomás közelében látták.

Az 1. csoport példájából láttuk,

hogy az Invalidenstrassén keresztül is nyitva állt a menekvés útja a szovjetek gyűrűjén túlra, s néhányan éltek is ezzel a lehetőséggel. Azt is tudjuk, hogy ugyanez az U-Bahn alagútján keresztül Mischnek is sikerült. Ideje számba venni azokat az akadályokat, melyekkel a 3. csoportnak kellett megküzdenie, ahová állítólag Martin Bormann is tartozott.

Ez a csoport a sötétben a Friedrichstrasse állomás felé vezető út felénél állítólag elmulasztotta a balra fordulást. Emiatt voltak kénytelenek úgy dönteni, hogy a Stadtmitte állomásnál kijönnek az alagútból. A Gendarmenmarkton jutottak a felszínre, ott, ahol a Max Reinhardt Színház néz a két székesegyházzal szembe. De amint ismét szabad levegőn voltak, azonnal felismerték, hogy további előrehaladásuk komoly nehézségekbe ütközne. Ezért visszarohantak az állomásra, és a Friedrichstrasse megállónál akartak ismét feljönni az alagútból. A Weidendamm hídhoz érve ők is látták az 1. csoport beszámolójából már ismeretes harckocsiakadályokat.

Ettől kezdve a 3. csoport tagjainak

beszámolója

számottevően eltér mások vallomásától, a különbségek annyira szembetűnőek, hogy ezek után a szokásosnál is gyakrabban használom az >állítólag< szót, amikor megkísérlem meghatározni Martin Bormann tartózkodásának feltételezett helyszíneit - írja a szerző.

Amikor Hugh trevor-Roper 1945-ben először vizsgálta meg a Weidendamm híd környéki eseményeket, akkor több tanút is talált, akik azt állítólag, hogy Bormann-nal még együtt voltak a hídnál. Szemtanúk látták, amint ott vesztette életét, amikor egy német harckocsit, melyre felkéredzkedett, páncélököl találat ért.

A helyzetet még jobban bonyolította,

hogy Trevor-Roper három tanúra is rábukkant, akik azt állították, hogy a harckocsi Weidendamm hídon történt megsemmisülése után is együtt voltak Bormannal. Ezek egyike volt Artúr Axmann is, akinek Berlinből sikerült megszöknie a bajor Alpokba, ahol hat hónapon keresztül a Hitlerjugend hívei körében rejtőzködött, amíg 1945 decemberében titkos náci szervezkedésért le nem tartóztatták. Axmann vallomása azért rendkívüli fontosságú, mert jelentős mértékben különbözik a többiek beszámolójától. Ahol a legnagyobbak a különbségek, azokat az eseteket külön megvizsgáljuk, de először érdemes kicsit alaposabban szemügyre venni a harckocsival a híd környékén lezajlott eseményeket - jegyzi meg a szerző Harry Mengerhausen vallomása szerint Bormann valóban a harckocsin ült, amikor a hídon megpillantotta, de ez nem az a harckocsi volt, amely később telitalálatot kapott.

Kempka történetét

még Krukenberg tábornok beszámolója is megkérdőjelezi, mely szerint a parancsnoksága alatt lévő Nordland-hadosztály öt harckocsija a Weidendamm hídon lévő akadály áttörésére szánta rá magát, ami éjszaka két órakor meg is történt, majd ezután már feljebb, a Friedrichstrassén folytatták tovább a harcot. Se Bormann, se más nem ült tehát ezeken a harckocsikon.

Ennek a harckocsicsatának

a másik állítólagos szemtanúja Hitler pilótája, Hans Baur volt. Érdemes az ő vallomását is alaposabban megvizsgálni. Baur magával vitte Hitler Nagy Frigyesről készült, kedvenc festményét, melyet állítása szerint maga a Führer hagyományozott rá. A vásznat kivágta keretéből összecsavarta, és hátizsákjához erősítette. Baur azt állítja, hogy szándékosan a német hadsereg harc közben viselt egyenruháját öltötte magára. Azt állította, hogy 1945.április 29-én este két parancsot is kapott Hitlertől.

Ezek közül az első a következőképpen hangzott:

>Maga a felelős azért, hogy a saját és feleségem holtteste megfelelően el legyen égetve, és az ellenség ne követhesse el velem is azt a gyalázatot, amelyet Mussolinivel elkövetett.<

A második parancs a következő tájékoztatást és utasítást tartalmazta:

>Bormann-nal több üzenetet is küldök Dönitznek. Gondoskodjon arról, hogy a Rechlinben lévő repülőgéppel Bormann Berlinből eljusson Dönitzhez.<

Az első parancs meglehetősen figyelemre méltó, különös tekintettel arra, hogy a Mussolini haláláról szóló első hírek csak április 30-án érkeztek meg a bunkerbe.

A második állítólagos parancsot is jókora adag kétkedéssel kell fogadnunk, mert bizonyára az olvasó is emlékszik még arra, hogy a szovjetek fogságából visszatért Baur azt állította: tanúja volt annak, amikor Hitler pisztollyal elkövette az öngyilkosságot, majd később azt mondta, hogy az öngyilkosság megtörténtekor és az azt követő események lezajlásakor nem is volt a környéken.

Hugh Trevor-Roper az említett tanúvallomások alapján arra a következtetésre jutott, hogy a csoport tagjai a vasúti sínek mentén haladtak aLehrter vasútállomás felé, ahol elváltak útjaik, s Bormann Stumpfeggerrel az Invaliden strassén kelet felé, a Stettiner állomás felé indult, míg a többiek - Rach, Naumann, Schwagermann, Axmann és Baur - az Alt Maabit felé, nyugatnak tartottak.

A szovjet dokumentumokból ismeretes,

hogy Baur még mielőtt eljutott volna a Lehrter állomásig, a Humboldt-öböl fölött átvezető vasúti hídról leugrott a híd alatt vezető útra, és közben mindkét lábán, mellén és karján is megsebesült. A sebesültszállítók csak órákkal később bukkantak rá. Ő tehát azok közé tartozott, akik biztosan nem mentek végig az Invalidenstrassén. Schwagermann-nak Naumannak és Rachnak viszont sikerült megszöknie, Schwagermann később amerikai őrizetbe került.

Baurnak Bormann hollétével kapcsolatos utolsó emléke az volt, hogy állítólag a Reichstaggal szemben, mintegy nyolcszáz méternyire a vasútállomástól, a síneken haladtak előre. A Schiffbauerdammon lévő menedéküket a hajnal beköszönte előtt egy órával hagyták el, s mindnyájan külön-külön kerestek fedezéket a Reichstag környékén tevékenykedő szovjet mesterlövészek golyóitól.

Baur azt állítja,

hogy a vasúti sineken egyedül látta meg a hajnal első sugarait. Akkor az idő hajnali négy óra körül járhatott, de 3.45-nél semmiképpen sem lehetett korábban. Még ha Bormann sikeresen folytatta volna is útját a Lehrter állomáson és az Invalidenstrassén keresztül, akkor is előtte állt volna a vasúti sín mentén vezető 800 méteres út, melyet semmiképpen sem lehetett gyorsan megtenni.

Axmann ellenben azt állította,

hogy csoportja tagjaival és Weltzin őrnaggyal a Baur és Schwagermann által ismertetett útvonalon - a vasút mentén, a Lehrter állomás felé - haladt, és nem találkozott a Baur által említett nehézségekkel.

>A Humboldt-öböltől valamivel északra, a Friedrich-List-Ufernél értük el a Lehrter Bahnhof U-Bahn megállójához vezető hidat. Néhányan leugrottunk a hídról, és a legnagyobb csalódásunkra hirtelen az alatta megpihenő orosz gyalogos szakasz kellős közepén találtuk magunkat. Azonnal körbevettek bennünket. Csodálkozásunkra és örömünkre lelkes kórusban egyre csak azt ismételgették:>>Kaputt, Krieg aus!<<

Ezután tört német nyelven kellemesen elbeszélgettek velünk. Mindnyájan észrevehetően megcsodálták műkaromat, amit úgy mutogattam nekik, mintha valamelyik játékgyár legújabb terméke volna. Ezután nagylelkűen papírszopókás cigarettával kínálgattak bennünket. Nyilvánvalóan egyszerű Volkssturm-embereknek hittek bennünket, akik egy hosszú és fárasztó este után a frontvonalról térnek vissza.

A barátkozás hangulatát egy kicsit megrontotta a még ekkor is italos Bormann és Stumpfegger lélektanilag nem megfelelő viselkedése. Először csak félrehúzódtak, majd egyszerre csak rohanni kezdtek. Az oroszok ettől hirtelen gyanút fogtak, de nekem azért Weltzinnel együtt sikerült feltűnés nélkül távoznom.<

Ez az állítólagos epizód is

bizonyos időt vett igénybe, s ezután Axmannék még öt háztömbnyit haladt előre az Invalidenstrasszén, amikor heves lövöldözésbe futottak bele. Ekkor Weltzinnel együtt fedezéket keresett a romok között, majd utána visszatért az utcára. Eközben szintén telt az idő. Ezután - állítása szerint - keleti irányba haladva, a híd mögött, az Invalidenstrasse és a vasúti sinek kereszteződésénél bukkant rá Bormann és Stumpfegger holttestére.

Első vallomásában azt állította,

hogy mindketten széttárt karokkal hevertek a földön, s a holdfény megvilágította arcukat. Egy pillanatra megállva, meggyőződött arról, hogy egyikükben sincs már élet, de a szovjetek lövöldözése miatt nem volt lehetősége a hosszadalmas vizusgálódásra. Ennek ellenére azt meg tudta állapítani, hogy nincs rajtuk feltűnő seb, és közeli robbanás nyomait sem látta. Feltételezése szerint hátulról kapták a lövéseket.

>Akkor hirtelen Martin Borbann és dr.Stumpfegger szorosan egymás mellett fekvő holttestét pillantottuk meg. Feléjük hajoltam, s láttam az arcukon játszadozó holdfényt. Nem látszott rajtuk, hogy lelőtték volna őket, vagy repesz végzett volna velük. Először olyannak látszottak, mintha eszméletüket vesztették vagy aludtak volna, de egyikük sem lélegzett. Akkor arra gondoltam - és ma is ez a meggyőződésem -, hogy talán mindketten mérget vettek be. Sem Weltzin, sem én nem néztem meg a pulzusokat. Életveszélyben voltunk, s nem túlságosan érdekeltek bennünket a történelmi pillanatok. Folytattuk utunkat kelet felé. Már világos volt, amikor megérkeztünk Weddingbe.<

Axmann tehát azt állította, hogy hajnali 2 óra előtt talált rá a holttestekre.

Abban az időben,

amikor Axmann látta Bormannt és Stumpfeggert, azoknak a Schiffbauerdammon, a vasúti töltés felé kellett haladniuk; tehát a történet során említett időpontok nyilvánvalóan ellentmondanak egymásnak. Érdemes felfigyelni a Baur és Axmann vallomásai között fellelhető két-három órás időkülönbségre. Ha hitelt adunk Baur vallomásának, akkor Axmann jóval azelőtt bukkant rá Bormann és Stumpfegger holttestére, mielőtt meghaltak volna.

Axmann vallomását

mindezeken túl még a holttestek általa elképzelt helyzete miatt is nehéz elhinni. Ráadásul az is nehezen hihető, hogy egy olyan megveszekedett náci, mit Axmann, aki tudta, hogy Bormann a Führer utolsó testamentumát és számos, Dönitznek szóló fontos iratot visz magával, nem vette volna magához ezeket a papirokat, hanem hagyta, hogy a szovjetek kezére kerüljenek.

Bormann öltözéke állandó gondot okozott a vallomásokban, hiszen a koronatanúk szerint egyszer teljes SS Obergruppenführeri, mások szerint jelzések nélküli barna egyenruhát viselt, de annak, akik azt állítják, hogy csukaszürke katonaruhába öltözött.

Ezek a vallomások akár igazak, akár nem, mindenképpen ködfelhőbe burkolják az igazságot.”

Felhasznált irodalom:

Hugh Thomas

Adolf Hitler halálának rejtélye

Victoria Kiadó 1995

Szövegmagyarázat:

1. Wilhelm Mohnke (1911-2001) SS-vezérőrnagy. Mohnke 1931-ben belépett a náci pártba és az SS-be. 1933-ban a berlini őrcsapat tagja. 1939-ben részt vett a lengyelországi harcokban. Még ebben az évben vaskereszttel tüntették ki, ezt követően a nyugati fronton harcolt. 1941-1944 között több fronton teljesített szolgálatot, 1945-ben Berlin védelmének vezetője. A háború végén szovjet fogságba került, ahonnan 1955-ben tért vissza hazájába. Hazatérve Hamburgban autóeladóként dolgozott.

2. Robert Ley (1890-1945) a náci Németországban a „Munkafront” vezetője. Háborús bűnös, aki ellen a müncheni Nemzetközi Katonai Törvényszék emelt vádat. Ley cellájában lett öngyilkos.

3. Iván Sztyepanovics Konyev (1897-1973) a Szovjetunió marsallja. A második világháború idején több front parancsnoka. 1944-ben részt vett Ukrajna, Lengyelország Csehország területén folyó harcokban. 1944 végére csapatai elérték a Visztulát, 1945 elején elfoglalta Krakkót, majd Zsukov marsallal Berlin elfoglalására vették az irányt. A háború után kinevezték a megszállt kelet-német és az ausztriai területek főparancsnokának. Később (1956) a Varsói Szerződés (VSZ) főparancsnoka. Ebben a minőségben személyesen irányította az 1956-os magyar forradalom leverését.

4. Ferdinand Schörner (1892-1973) hivatásos katona, német tábornagy, a második világháború végén rövid ideig a Wehrmacht főparancsnoka.

5. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású német politikus, vezér és kancellár, Németország elnöke. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlsp több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

6. Éva Braun (1912-1945) Hitler barátnője, majd 36 órán át haláláig a felesége.

7. Karl Dönitz (1891-1980) német tengernagy. A második világháború idején a haditengerészet főparancsnoka, a tengeralattjáró háború lelkes híve. Adolf Hitler halála után 23 napig Németország elnöke. A háború után háborús bűnökkel vádolták Nürnbergben, ahol 10 évi fegyházra ítélték, 1956-ban szabadult. Szabadulása után egy Hamburg melletti kis faluban telepedett le, ahol két önéletrajzi témájú könyvet is írt. 1980 karácsonyán szívinfarktusban halt meg.

8. Hans Krebs (1898-1945) német hivatásos tiszt, a háború előtt Moszkvában katonai attasé. A háború végén a Wehrmacht utolsó vezérkari főnöke.

9. Hanna Reitsch (1912-1979) a 20. század legismertebb és legsikeresebb német pilótája. Több mint 40 rekordot ért el különféle próbarepülések során. Reitsch a világ első repülő kapitánya volt. Tevékenységét kockázatvállalás és halált megvető bátorság jellemezte. A háború után - miután nem volt tagja a náci pártnak - még Kennedy amerikai elnök is fogadta.

10. Robert Ritter von Greim (1892-1945) német repülő tábornagy, pilóta, a német légierő utolsó jelentős parancsnoka, 1945. április 26-tól a Luftwaffe főparancsnoka. A háború utolsó napjaiban Hitler kérésére rendkívüli körülmények között szálltak le Berlinben, illetve hagyták el a fővárost Hanna Reitschsel.

11. dr. Paul Joseph Goebbels (1897-1945) Hitler „sírig tartó” követője, sikeres propaganda miniszter. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

12. Vaszilij Ivanovics Csujkov (1900-1982) hivatásos szovjet katona. A polgárháború kezdetén beállt a Vörös hadseregbe.1926-1937 között a kínai Csang-kaj-sek tárbornagy tanácsadója. 1939-ben részt vett Lengyelország egy részének megszállásában, majd a szovjet-finn háborúban. A Honvédő Háború kezdetén a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, majd Sztálingrád védőjeként szerzett érdemeket. A berlini harcok vége felé ő tárgyalt Hans Krebs német tábornokkal. 1946-tól a németországi szovjet megszálló erők parancsnoka. 1955-óta a Szovjetunió marsallja, 1960-tól a szárazföldi erők főparancsnoka, később honvédelmi miniszterhelyettes.

13. Martin Bormann (1900-1945) az NSDAP (náci párt) Kancelláriájának vezetője Rudolf Hess után miniszteri rangban. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap „Variációk Martin Bormann halálára” c. szerkesztés részletesen is foglalkozik.

14. Artur Axmann (1913-1996) Baldur von Sirach után a Hitlerjugend első számú vezetője. A háború végén a berlini bunker egyik lakója. Axmann, Bormann, Stumpfegger és dr. Naumann volt az négy személy, akik szinte az utolsó pillanatban hagyták el földalatti „lakóhelyüket” 1945. május 2-án.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

c. főiskolai docens

2013. május