Rorschach-teszt József Attilával

A teszt elkészítését a nagy költő¹ személyiségéről 1937. február 20-án - később a „Flóra -versek Múzsája - Kozmutza Flóra kísérelte meg. Illyés Gyuláné² „József Attila utolsó hónapjai-ról” c. könyvében, - amely először 1984-ben, majd a Könyvkiadó gondozásában változatlan szövegtartalommal a költő születésének 100.évfordulójára ismételten megjelent - írja le találkozásaikat, kapcsolatát a költővel. Megismerkedésük apropóját az ún Rorschach-teszt elkészítésének lehetősége adta. Ennek szerkesztésére vállalkoztam.

x Amit a tesztről tudni érdemes:

A tesztet Hermann Rorschach svájci pszichiáter fejlesztette ki az 1920-as években. Magyarországon Mérei Ferenc nevéhez fűződik népszerűsítése. A Rorschach tintafolt teszt egy komplex pszichológiai mérőeszköz, egyike a XX.sz. legáltalánosabban elterjedt és használt projekív tesztjeinek (a projektív tesztek: olyan képi eszközök, amelyekkel az érintett személy rejtett motivációi és érzelmei is feltárhatók). Célja a vizsgált személy személyiség struktúrájának feltérképezése. A vizsgálatot csak pszichológus vagy pszichiáter végezheti. A teszt 10 táblából áll, melyeken tintafoltok láthatóak. Öt táblán fekete, 2 táblán fekete és piros foltok vannak, 3 tábla több színű. A vizsgált személy egyenként a táblákat kézbe véve, elmondja, mit lát a különböző foltokban, azok egészéről vagy egy-egy részéről mi jut az eszébe. A teszt felvevője a válaszok különféle jellemzőit egy bonyolult módszerrel összegezi, majd a beszélgetés során tapasztalt megfigyelésekkel kiegészítve elkészíti írásos véleményét. A teszt eredménye tulajdonképpen egy vázlatos személyiségrajz, amelynek hitelességét más módszerek alkalmazásával ellenőrzi. A vizsgálat akkor válik eredményessé, ha a pszichológus és a vizsgált személy között folyamatos kapcsolat alakul ki.

Mi történt 1937.február 20-tól-április 29-ig?

Az első találkozás

„1937. február 20-án ismertem meg József Attilát, személyesen. Egyik volt egyetemi társam, Dániel Anna (ma Kerékgyártó Jánosné) lakásán. Anikó akkor édesanyjával, Dánielné Lengyel Laurával, az írónővel a Dembinszky u. - úgy emlékszem - 17. sz. alatt lakott. Általában hetente-kéthetente hívtak társaságot. Azon a szombaton (említett följegyzéseimből látom) csak néhányan voltunk.

Rajtam kívül még egy lány, a neves orvos-pszichológus Révész Margit lánya, Dósai Margit; később unokasógornőm - Ferenczy Sándor felesége - lett. A férfiak nagyrészt Anikó baráti köréhez tartoztak: Deli Lajos mérnök, Elek András ügyvéd, Nagy Sándor (szintén az?), Pacséry Ágoston rendező (?) és grafológus, és Sándor Kálmán, szerkesztő, író. József Attilát ez utóbbi hozta magával – váratlanul -, hogy csináljam meg vele az egyik akkor - és még ma is - igen elterjedt pszichológiai vizsgálatot, a Rorschach-tesztet.

Az estének körülményeire jól emlékszem. A cigarettafüstös két szobára; a kisebbikben csak mi ketten ültünk József Attilával, hogy ne zavarjanak a vizsgálatnál. A nagyobbikban a többiek, hol hevesen, hol higgadtan vitatkoztak, főképp irodalomról.

József Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő, és noha nem volt bennem eleve kiváncsiság-elfogultság a művészek vagy egyáltalán a neves emberek iránt, mégis talán -versei miatt - nagyobb érdeklődéssel figyeltem rá, mint más, teljesen idegenre > versrajogó< voltam, mióta csak szót értettem.

Egész megjelenésében már az első rápillantásra is érezhető volt valami megkapó, egyéni, eredeti. (Rokonszenvet ébresztő?) Engem első látásra, külsőre, ösztönösen a magas, erős medveszerű férfiak vonzottak. Ő éppen nem volt az. Oly sokan leírták már középmagas, nyurga, egyenes tartású termetét, az erősebben lejtő vállal, hosszú nyakát, a kidomborodó ádámcsutkával. Boltozatos, egyenletesen domború, magas homloka volt, fölötte dús, egy kicsit göndören, mereven álló gesztenyeszín haja, szépen metszett álla, középen egy kis gödörrel. A szeme megindító: nagy dióbarna és diómetszésű, tűnődő, révedező, egy kicsit nyugtalan tekintettel. Két szeme közt szokatlanul erős redő. A hangja mély, férfias, meleg, nagyon szuggesztív.

Ezen az első estén nem sokat beszélgettünk. Csaknem az egész időt betöltötte a vizsgálat. Kezdetben szívesen, érdeklődéssel értelmezte a képeket, később egyre gyakrabban emelte rám egy kicsit álmos, fáradt szemhéja alól merengő tekintetét, egy-egy pillanatig fűrkészve az arcomon nyugtatta. Én szó szerint írtam, ahogy kell, mindazt, amit mondott. A vizsgálatot nem tudtuk befejezni. Általában egy félóra-óra a tíz kép fölvételének ideje. Vele majdnem két óra alatt csak az ötödikig jutottunk. Rendkívül sok választ adott, rengeteg originális, sőt bizarr feleletet. A vizsgálat fárasztotta. A harmadik képnél azt mondta: >Most már csak a maga kedvéért csinálom.< Az ötödik végén ajánlottam, hagyjuk abba. (Soha nem fejeztük be. Ez az anyag ma is megvan.) Eredménye megdöbbentett, tehetségéhez képest annyira szokatlan tüneteket is mutatott. Megjelenéséből, viselkedéséből, verseiből nem erre lehetett következtetni. Ezt az érzést lassanként enyhítette, majdnem elmosta bennem az, hogy legfeljebb teljes vizsgálatsorozatból mertem csak ítélni, de soha nem egy vizsgálat eredményéből, hát még egy félből? És az, ahogyan közvetlenül utána a verseit elmondta.

Az járta róla, hogy senki, semmilyen szavalóművész, színész nem tud, úgy verset mondani, mint ő. Hogy hangjával, hangsúlyával elragadja az embert, varázslatba ejti. Igaz volt. A versek tartalma, igazsága volt elbűvölő? Formai szépsége? Szuggesztív ereje? A hang melegsége? Világosan tisztán megértette a kifejezhetőt, s tudta érzékeltetni a kifejezhetetlent? A nagyszobában ültünk valamennyien, ő a díványon, középen, mi, többiek, mellette, körötte vele szemben (én oldalt). Nyolc-tíz versét mondta el, a Lidi nénémnek öccse itt…és a József Attila címűekkel kezdte, lassan komolyan, majdnem szomorúan. Mindnyájan némán ültünk –hosszan -, nem moccantunk akkor sem, amikor befejezte. Az utolsó az Óda volt (néhány nap múlva, második találkozásunkkor azt mondta, hogy ezt a verset már az én kedvemért mondta el).

Másnap vasárnap volt. Hétfőn, február 22-én délelőtt telefonhoz hívtak a Laboratóriumban. A telefon Szondi - a főnök - szobájában volt. Nem nagyon szerette munkatársai magánbeszélgetését. Kijött, hogy telefonhoz kérnek. Komoly férfias hang jelentkezett a kagylóban: > Itt József Attila.< Nagyon fontos és sürgős ügyben akar velem beszélni.

Abban az időben már olyan rengeteg munkám volt - mint azóta is állandóan -, mint most is. Aznap estig egy perc szabad időm sem volt. Késő délutánig tartott az előre berendelt gyermekek vizsgálata, utána Románnéhoz, akkoriban ismert nevű grafológusnőhöz kellett mennem, hivatalos megbeszélésre. Este, vacsora után, még magántanítványomhoz, akinek francia nyelvleckéket adtam. Az ide-oda utazásokra többnyire szintén be volt szervezve valaki kísérő, ilyenkor éltem részben a >társaséletemet.< Hiába mondtam József Attilának, hogy nem érek rá, aznap délelőtt másodszor is fölhívott, hátha mégis szabaddá tudnám tenni magam. De nem tehettem.

Hasonló volt a helyzet, kedden,23-án

Előre betáblázva minden percem. Szakirodalom feldolgozása az igazgatóm számára, tanítványok, vizsgálatok, előre megbeszélt és pontosan beosztott időrendben.

Február 24-én szerdán,

ismét töméntelen munka: ambulancia, esetmegbeszélés, a beszédhibások intézetében másik megbeszélés. Mégis, amikor József Attila délelőtt megint fölhívott és annyira erősködött, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem hallgatom fontos mondanivalóját, már nem tudtam kitérni, s este fél nyolcra adtam neki találkozót. A Nagykörúton egy kávéházba ültünk be. Egy-két verset akart nekem megmutatni, akkor frissiben írta. Csaknem mindegyikben benne volt a nevem, sőt az egyikben a teljes vezeték- és a keresztnév is. Rettenetes zavarba jöttem (nagyon erősen zárkózott vagyok), és kértem, a nevemet hagyja ki. Megígérte, és a családnevet aztán törölte is.

Kérdezte, örülök-e a verseknek? Persze, nagyon örültem. Szenvelgés lett volna nemet mondani. Mint általában minden lány, örültem én is az ifjúkorban oly könnyen megírt versbe szedett vallomásoknak is. Annak vettem, ami. Mosolyogtam rajtuk. József Attila versei nem mosolyt fakasztottak. Az életkora miatt? Versei irodalmi értéke miatt? Talán nem elsősorban. A komolyságuk miatt, ahogyan József Attila ezeket elmondta, és amilyen komolyan ő maga vette.

Talán ide tartozik az is, hogy az ilyen fajta, valóban magas szinten megírt verseknél a későbbiekben sem éreztem, hogy személy szerint nekem szólnak. Irodalmi mű volt számomra, költészet. Főképp miután megjelent, nyilvánosságra került. Annyi emlék, élmény, régi és új keveredhet a versben. Éppen ezért, ha valaki - elég gyakran tapintatlanul, vagy akár tapintatosan József Attila verseihez való kapcsolatomról érdeklődött, a legtermészetesebben kereken letagadtam, vagy - bizalmasabb barátaim esetében - kitértem a válasz elől. Eszembe sem jutott a kéziratot elkérni, annyira nem éreztem magaménak.

Egy óra hosszat voltunk akkor csak együtt József Attilával.

- én utána még baráti társaságba mentem. De ez alatt az óra alatt megrendülve láttam, milyen viharszerű érzés fejlődött ki máris benne. Illetve nem akkor fejlődött ki. Életéről jóformán addig alig tudtam még valamit, de arra gondoltam, egész élete készíthette elő benne - nyílván már apja eltűnése, főleg anyja halála óta - egy anyapótló, megbízható végtelen szeretet utáni sóvárgást. Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csa-lódás, keserűség >árvaság<után, még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem. Említette, hogy már az első percben elhatározta,hogy megkéri a kezemet, csak nem mert azonnal szólni, nehogy komolytalannak,>bolondnak<-nak tartsam.

Megkérdeztem, hogyan nyilatkozhat így, hiszen csak másodszor találkoztunk. Úgy ismer, mintha ezer éve ismerne, válaszolta erre. Csak a külső körülményeimet nem tudja, ki az apám, az anyám, a testvéreim…

Nagyon meghatottak, de éppúgy megriasztottak szavai. Nem volna szabad vele többet találkoznom, ezt éreztem ösztönösen. Még nem késő úgy visszahúzódom, hogy ne okozzak csalódást, fájdalmat neki. Már késő volt. Nem tudtam ellenállni az ostromnak, amit telefonon indított azért, hogy >még egyszer< lásson s beszéljen velem.>Nagyon fontos ügyben<

Három nap múlva, február 27-én

késő délután találkoztunk a Múzeum kávéházban. A nagyon fontos ügy a házasságunk volt. Miért várjon hónapokig? Állást vállal, mert látja, hogy költészetből nem lehet megélni. Csak attól tart, mit szólnak hozzá a szüleim, testvéreim? És én? Hogy érzését, szándékát komolyan vegyem az én ellenvetéseimre sorolta az érveket, csupa érzelmit persze: előttem nem érzett ilyen igazán nagy érzést senki iránt, egy-egy pillanat volt csak előttem mindenki, vagy most azzá lett. Ő sem szokott házasságot ígérgetni, nőket >csak úgy< megkérni. Együtt akar velem élni és dolgozni, minél előbb.>Belehalok, ha ez nem sikerül<mondta komoran, és végtelenül szomorú tekintettel nézett hosszan a szemembe:>Belehalok<

(Az eddigi tapasztalatom természetesen az volt, hogy az igazán nagy érzés, az életre szóló házassági szándék lassabban és fegyelmezettebben nyilatkozik meg, még ha előfordul a >villámcsapás<szerű érzés is. Első látásra egészen fiatalok szoktak mámoros állapotban, bor-vagy táncrészegségükben örök szerelmet ígérni, de az többnyire s mámorral el is párolog.)

Eddig az időpontig a vele való viselkedésemért nem érhet semmi vád, a legérzékenyebb lelkiismerettel vizsgálva sem. Nem vezettem félre egy szemernyit sem, egy hanggal, pillantással sem. Megmondtam neki, megbecsülést, rokonszenvet, barátságot érzek csak iránta. Követtem el később hibát, áltattam, bíztattam azon túl, mint ami igaz érzés volt bennem iránta? Nem. Sőt. Kezdettől igyekeztem ismeretségünk elmélyítését elhárítani vagy legalább lassítani. Később majd szóba kerül, miért.

A vele való találkozásokat mégsem tudtam továbbra sem visszautasítani, annyira ragaszkodott hozzá. De miért is ne találkozhattunk volna? Szabadnak tartottam magam, s noha voltak barátságaim, társasági kapcsolataim többfelé nem éreztem magam lekötöttnek. Attilával tisztáztuk helyzetünket, akárhogyan is, ő nagyon jól érzi magát velem, s kétségbeesetten nélkülem. Számomra is kellemes volt társaságában, vele lennem. Talán már ekkor - talán nem tudatosan - felmerülhetett bennem: hátha segíthetek rajta? Mert, hogy rászorul, azt lát-tam már magam is.

Egész március folyamán

rendszeresen találkoztunk. Általában háromszor hetente, délután 5 után. Közben egy-egy alkalommal társaságban is. Egyik magántanítványomtól (egy nagykövet fiától) eljövet az útba eső Budai Vigadó kávéházában (ma: Népművelési Intézet) vagy előtte, a Corvin téren várt rám. Sokszor sétáltunk a kezdődő tavaszban a budai Duna-parton, a Várban vagy végig a Fő utcán, az Erzsébet hídon át, a pesti oldalon. Elkísért, ahová éppen mennem kellett, és igen sokfelé volt - hivatalos, félhivatalos - dolgom. Vagy beültünk a kávéházba, ha jobban ráértem és habos kávét ettünk sóskiflivel, az árát megfelezve. Ez az idő volt ismeretségünknek legharmonikusabb, legvidámabb - s ha nevezhetem így, >legboldogabb< - időszaka. Minden érdekes volt, amiről beszéltünk, akár komolyan, akár tréfálkozva, irodalom és filozófia, természet és gyógypedagógia, múlt, jövő, élet-halál.

Többször hozott ajándékba egy-egy vérbelű narancsot (megfeleztük), egy-egy csokor hóvirágot, ibolyát, a nevem >ünneplésére<, egyszer egy Bartók-kéziratot. Vitatkoztunk is: a pszichoanalízis terápiájában nem bíztam úgy, mint ő. Noha a mélylélektan, több formáját, mint tudományt és gyakorlatot becsültem, bizonyos esetekben, mint gyógymódot alkalmatlannak tartottam. Elvileg - akkor már nagyjából - hasonlóan gondolkodott, csak más érvek alapján. Emlegette, hogy csalódott az analitikus kezelésben, nem veti alá magát többet (Gyömrői Edit^x emléke még nagyon friss volt.) Azután mégis másképp történt.

^{X Gyömrői Edit (1896-1987) zsidó származású, baloldali indíttatású magyar pszichoanalitikus, költő, író. 1935-1936-ban ő kezelte József Attilát. A költő szerelmes lett analitikusába, hozzá írta legszebb verseinek egyikét a „Nagyon fáj”-t. Kapcsolatuk 1936 őszén megromlott. József Attila egy alkalommal késsel támadt a pszichoanalítikusra, annak viszonzatlan szerelme miatt.}

Persze versekről is rengeteg szó esett. Kosztolányit, Juhász Gyulát, Vajdát emlegette, a fiatalok közül Weöres Sándort, mint legjobbakat. Szinte számlálhatatlan verset tudott betéve. Többször szóba hozta Babitsot. Nem tudott belenyugodni a köztük történtekbe. Restellte a kegyetlen-gúnyos kritikáját is, a hódoló versét is; mindezt mások hatásának, bíztatásának, sőt >beugratásának< érzékeltette, sőt világosan annak nevezte. De igazolni is akarta magát s bizonygatta Babits művészi >gyengeségeit<: formaművészetét, tökéletes, túlhajtott, játékos, már-már humort keltő alliterációit, rímeit és tartalmilag a versek életidegenségét, elefántcsonttoronyba zárt eszmeiségét. Időnként vitatkoztunk ezen.

(József Attilát igen heves, konok vitatkozónak mondták. Többektől hallottam, azóta olvastam is - Kosztolányi és Nagy Lajos leírásában - egyik híressé vált vitája lefolyását egy alapjában lényegtelen, szubjektív megítélésű dolog fölött: a tenger színe kék vagy zöld? Izgatottan, makacs vita során, érvek, ellenérvek felsorakoztatása után József Attila végül elfogadta, hogy a tenger inkább kék.>De nem úgy kék, ahogy te gondolod< - lett végül mégis övé az utolsó szó.)

Velem általában nem keveredett nézeteltérésbe, hamar engedett. Vagy engedtem én. Rábeszélő- és meggyőző készségének minden ereje, szenvedélyessége az érzelmi kérdésekben tört elő. Mert legtöbbet, sőt legeslegtöbbet azért mégis erről beszélt: szerelem, házasság, egymáshoz tartozás, közös munka, hűség, sőt: egymásnak teremtettség, mint az emberi lét egyetlen igazi boldogsága. Erről akart meggyőzni. De nem mertem neki ígéretet tenni. Ehhez nem volt meg bennem még a kellő érzés. Csak lassanként fejlődött ki, hogy >áldozattal< bár, de hozzá köthetném az életem. Néha türelmetlen volt, sürgetett, néha panaszkodott ideges tünetekről, velem kapcsolatos, hirtelen keletkező és éppoly hirtelen keletkező és éppoly hirtelen elmúló fejfájásokról; olyan nagy hiányérzésről, amely akadályozza az alvás-ban s a másokkal való kapcsolat fönntartásában.

Időnként felidézte múltját, elszenvedett sérelmeit, és – szorongva - >szégyellni való< cselekedeteit, attól tartva, hogy azokat nem tudom megbocsátani. De az ilyen tépelődő-önvádló-vádló hangulata egyre ritkábban jelentkezett. Kedélye egyre derűsebb, bizakodóbb lett. (Közvetve hallottam, hogy barátai is egyre kiegyensúlyozottabbnak, jobb kedvűnek látták.)

Újabb vereseket hozott;

az egyikben érzelmei viszonzását tényként állította. Kérdő tekintetemre kijelentette: olyan nagyon akarja, hogy ez az érzés való legyen, hogy írni sem tud róla nemlegesen. Ennek igazzá kell válni. Addig is, nyugtassam meg, hogy nem akarok máshoz feleségül menni.

Nem akartam. Akkoriban a lányok nem mentek nagyon fiatalon férjhez, főképp, akik magasabb fokú iskolákat végeztek. A szellemi foglalkozásokban az elhelyezkedés nehéz és elhúzódó volt. Így hát ráértek várni, válogatni. Az évek folyamán nagyobb baráti és udvarlói kör alakult ki köröttük. Az én társaságomban nem ismertem olyan férfit, akiről azt éreztem, hogy életre szólóan tudnék vele élni. Akiről az ábrándozó kislányok azt mondják > az igazi < Azazhogy néhány hónappal azelőtt (1936) decemberében) találkoztam egy nagyon rokonszenves férfival. De ez a férfi nős volt. Morális felfogásom alapján tehát: eleve reménytelen, gondolni sem gondolhattam rá^.X

x Feltételezésem szerint ez a férfi Illyés Gyula lehetett…..

Március végére

József Attilával már ott tartottunk, hogy nemcsak egyre jobban becsültem értékes emberi tulajdonságaiért, nemcsak segíteni akartam és örömet szerezni neki, hanem vonzott a társasága, a vele való beszélgetés. Sürgetésére mégsem mertem igent válaszolni. nyíltan megmondtam, nem ismerem őt eléggé, bevallottam, milyen bizonytalan, tartózkodó vagyok, különösen érzelmiekben, sőt tréfásan, még kislánykori álmodozásaimról is beszéltem.

További találkozásaink alatt kezdtem őt jobban megérteni. De riasztó szertelenségei is jelentkeztek. Március 27-én, pénteken, akkor a Budai Vigadó helyett a Lánchíd kávéházba ültünk be és elém tette a Reggeli fény című versét, a >jól-sikerült angyalhamisítvány<-ról. Elámultam, nem értettem. Izgatottan, könnyeket dörzsölve el szemében elmagyarázta, hogy egyik előző alkalommal, társaságból hármasban a villamosmegálló felé menet, a másik férfi kísérőm (Tersánszky Józsi Jenő), látva, hogy fázom, fölajánlotta a sálját, és én elfogadtam. Erről ő úgy elkeseredett, hogy sem enni, sem aludni nem tudott; arra gondolt, öngyilkos lesz, de előbb megírja nekem, hogy nem miattam, hanem az egész életért. S közben egyre sűrűbben hullottak, már leplezni sem tudta. (Véletlenül ott ült a kávéházban a közelünkben egyik magántanítványom apjának a sofőrje, aki tapintatosan bár, de nagy szemeket meresztett: mit keres ott a tanárnő az egzaltáltan viselkedő zokogó férfi mellett?) Olyan nagyon egyedül van! - mondta. Annyira ragaszkodik hozzám! Úgy félt engem! A szavai, a könnyei rögtön a szívembe hulltak és senkivel-semmivel nem törődve, vigasztaltam, nyugtattam.

Április elejére

már kezdett elterjedni nemcsak Attila barátai között, de a tágabb irodalmi körben is, hogy van >valakije<. Megjelentek a versek. Ő rejtélyesen viselkedett. Én kértem, ne beszéljen senkivel rólam. Találgatták: ki lehet? Egy Klára nevű Siesta szanatóriumi nővérre gondoltak leginkább, akit József Attila előző kezelése alkalmával, 1936 végén vagy 1937 elején(?) ott ismert meg. Ha József Attilát faggatták, hallgatott vagy kijelentette: nem hajlandó nyilatkozni. Erről többször mosolyogva, szinte büszkélkedve beszélt, örült, hogy milyen sokan érdeklődnek iránta, kiváncsiak rám.> Sokan szeretnék, ha nagyon boldog lennék. < Hogy a találgatásoknak, szóbeszédnek végét vessük, azt ajánlottam, írjon egy >alibi< verset, írja le >Flórát< teljesen ellentétesnek velem, vagyis,hogy kövérnek, nagyon feketének. Kitért előle:>Nem tudok én hazudni versben.< A figyelem egyébként később valamennyire elterelődött rólam, és sikerült hosszabb ideig háttérben maradnom; ez a bizonytalanság tanítványaim miatt és a meginduló pletykák elkerülésére lett nagyon fontos nekem.

Visszakanyarodva ismeretségünk további idejére, az április zavartalanul kezdődött. József Attila egyre ragaszkodóbb lett, s én egyre több rokonszenvet éreztem iránta. Lakást vett ki, május 1-jétől >szép helyen< (Káplár utca 5.), ahonnan nem lesz messze (nekem) a munkámba bejárnom. Születésnapja előestéjén, április 10-én a Budai Vigadó kávéházában fölolvasta a születésnapjára írt verset. Gyermeki módon örült a dícséretnek. Szerette volna velem eltölteni a vasárnap estét, kért, ne hagyjam egyedül, de családi elfoglaltságomat, nem tudtam lemondani.

Másnap IV.12-én elpanaszolta,

hogy 11-én este ment nővéréékhez. Jolánékhoz, összeszólalkozott a sógorával, Bányai Lászlóval, és az csaknem kiutasította. Nem keresi fel többé őket. (Tudomásom szerint ezután Jolánékkal sokáig nem találkozott. Talán hónapokig. Jolán szeptemberben látogatta meg, a szanatóriumban. Akkor éppen én is bent voltam nála.)

Rövid ismeretségünk legszebb óráit

József Attilával április 16-án pénteken délután töltöttünk. Ezt mindig örömmel idézem föl. Boldog érzést árasztott már a langyos kora tavaszi idő, a nyers földszag, a kipattant rügyek, friss levelek és virágok édes illata, a fuvallatnyi szél, ahogy beburkolt ebbe a káprázatos növényvilágba,>növényi szenvedély<-be. Frissek voltunk, könnyűek, vidámak. A halászbástya előtt fölsétáltunk a Várba, aztán keresztbe át a Szentháromság téren, megálltunk egy letakart szobor előtt, találgattuk, kié lehet, (szégyellem, de máig nem tudom). Végigjártuk a dél-nyugati oldal sétányait, közben alkonyodott. Leültünk egy padra, a lámpák fénye a fátyolszerű zöld lombok közt szűrődött át, előttünk az egész délnyugat-budai táj, a Krisztina a János-hegy, csillagfények égen és földön. Vállunkat egymáshoz támasztottuk, tréfáltunk, nevettünk, és verseket mondott csodálatosan. Megrendített, hogy milyen sugárzással, ujjongással árasztja a boldogságot. Úgy lehetett olvasni róla, mozdulataiból, arcáról, mint az egészen piciny gyermekéről, aki még nem tanulta meg a leplezést, a felnőttek fegyelmezettségét vagy -álságát.

Nagyon vonzó jellegzetessége volt ez József Attilának, hogy - különösen négyszemközt vele -úgy érezte magát az ember, mint a természetben. Folyton a tájak őszintesége jut eszembe róla. Ahogyan elnézzük az égen a felhők vonulását, alakjuk változását, a falevelek rezdüléseit, az ágak hajlongását, magaslatról a Balatont, a víz fodrozódását, parthoz csapódását, a fény-árnyék változását, az >ezüst<- vagy >arany<-hidat, a színek finom árnyalatait - soha el nem unva -, így ültem József Attila mellett, megindultan, belefeledkezve, milyen ártatlanul-nyíltan tárulkozik ki, s volt ez olyan érdekes szívemelően szép, mit a természet vagy valamilyen művész mű.

Ezen a tavaszi estén futott át rajtam

először valami sejtelem, hogy talán mégis ő lehetne majd az,akivel összetartozunk. Ha ez így folytatódik, másképp fordulhatott volna mindkettőnk élete. De a csúcs után hullámvölgy következett. Nem József Attilánál, és érzelmileg nálam sem. Továbbra is rendszeresen találkoztunk, ha csak rövid időre is. Nagy sétákat tettünk. Ő egyre nehezebben viselte távollétemet, s a találkozásainkat sűríteni, hosszítani akarta; sokféle lekötöttségem miatt ezt nemigen tudtam megtenni.

Április 18-án vasárnap

eljött a házunk elé, egy kisfiúval levelet küldött be. (Azt, előzően, tévedésből a nem messze lakó unokatestvéremhez vitték, aki megadta a helyes címet). Szeretne velem beszélni. A levélben hivatalosan >leleteket< említ, mert nem tudta, kinek a kezébe kerülhet. Ez az első hozzám írt levele.

Kedves Flóra!

Ha van egy csöpp ideje, nézzen ki az 52-es felé. Erre jártam, s úgy gondoltam, hogy - a dolog sürgősségére való tekintettel - átvehetném a leleteket, ha dolgozott már rajtuk. Így időt spórolhatnánk.

Üdvözli

J.A.

Kispest, 1937.ápr.18

Sajnos családi elfoglaltság, vendégek miatt nem értem rá.

Hétfőn április 19-én

a szokott időben, tanítványom után a szokott helyen a Budai Vigadónál várt rám; sétáltunk a Duna-parton, aztán elkísért valamilyen - gyógypedagógiai - előadásra, aztán újra sétáltunk. Sürgetett ne várjunk. Adjak választ, hozzá megyek-e>Valakihez tartozni kell. Maga nélkül nincs semmiféle értelme. Nincs értelme annak sem, hogy írjak, annak sem, hogy éljek.<

Másnap ismét rengeteg halaszthatatlan munkám volt, a hallgatók nyelvvizsgáját kellett tartanom egész délelőtt; délután külföldi gyógypedagógiai vendégeket kellett kalauzolnom és tolmácsolnom késő estig.

Április 21-én,

szerdán megint az órám után, a Budai Vigadó előtt várt. Újra a Duna-parton sétáltunk, ő bizakodó, derűs hangulatban - én rossz előérzettel, erős szorongásban. Rejtetten büszke mosollyal mondta el, Ignótus Pál³ és Hatvany Bertalan⁴ mennyire érdeklődnek irántam; annyira kíváncsiak, hogy meg akarnak lesni, és - esküvőnkön - az utóbbi akar az egyik tanú lenni.

Így folytatódtak találkozásaink, sétáink, beszélgetéseink, mindig bizalmasabban, őszintébben, melegebben, a hónap végéig. Egyre világosabban s konokabban fejezte ki, és én egyre világo-sabban és komolyan megértettem, hogy nem mondhatok nemet. Hányszor ismételte, hányféle változatban, hogy ha én nem akarnék találkozni vele, semmi értelme nem volna életének. Az egyetlen nő vagyok, aki számára van. Nélkülem összetörne az élete (április 24). Gyakran már ijesztően. Ha másba szeretnék, megölné azt is, engem is (április 26.) De hangulata általában derűs, reménykedő volt. Elsejére, többször ismételte, lakást vett ki, az majd nekem is megfelelne. De ha nem, ott keres újat, ahol akarom. Munkát vállal, kérvényt írt, önéletrajzot (Curriculum vitae-t mutatta). Nyáron tartsuk meg az esküvőt. Csak határozzam el magam (április 29.)

Ekkoriban adta át egyik régebben írt, de befejezetlen levelét; pontos dátumát nem tudom, keltezve nincs, április első felében - elején - írhatta.”

A költő haláláig összesen 44 levelet írt szerelméhez, amit e helyen nincs módom ismertetni. Ha a levelek olvasóimat érdeklik, úgy figyelmükbe ajánlom Illyés Gyuláné könyvét, amiből jómagam is a szerkesztést összeállítottam.

Felhasznált irodalom:

Illyés Gyuláné

József Attila utolsó hónapjairól

Sziget Könyvkiadó Bp.2005

Szövegmagyarázat:

1. József Attila (1905-1937) huszadik századi posztumusz Kossuth és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt hozzá. Félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült az üldöztetéssel, a meg nem értéssel. A Szegedi Tudományegyetemen tanárnak készült, de a „Tiszta szívvel” című verse miatt kirobbant tiltakozások miatt Horger Antal professzor eltanácsolta a tanári pályától. Ezt követően előadásokat hallgatott a bécsi egyetemen, majd Párizsban a Sorbonne-on tanult. Külföldön megismerkedett az akkor újnak számító német és francia költészettel, miközben tökéletesítette német és francia tudását. A költő magánéletét érzelmi válságok és szerelmi reménytelenségek terhelték. Ehhez társult rendszertelen életvezetése, ami idegrendszere összeomlásához vezetett. Mindössze harminckét évet élt, az Ady Endre utáni magyar költészet legjelesebb alakja volt. 1945 után a „Nem nem soha” című verse 1989-ig nem jelenhetett meg nyomtatásban.

2. Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra (1905-1995) gyógypedagógus, pszichológus, francia-német-magyar szakos középiskolai tanár. A magyar gyógypedagógiai pszichológia művelője, megújítója, Illyés Gyula felesége. Budapesten született. Orvos szeretett volna lenni, de szülei kényelmes foglalkozást szerettek volna neki. Tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte (1931) és közben két évi Párizsban a Sorbonne-on tanult( 1927/1928). Párizsban írta, és Budapesten védte meg (1931) J.M.Guyau francia költőről értekezését. 1931-ben filozófiából doktorált és jelentkezett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Tanárai - Szondi Lipót, Tóth Zoltán, Bárczi Gusztáv - nagy hatással voltak rá. 1934-ben a főiskolán is diplomát szerzett. 1939-ben kötött házasságot Illyés Gyulával. Pályafutása alatt több új típusú gyógypedagógiai intézmény létesítését kezdeményezte. Nyugdíjba vonulásáig (1980) a főiskola oktatója volt. 1983-tól-férje halála után - a költő hagyatékának rendezésével foglalkozott. 1995-ben halt meg 90 éves korában.

3. Ignótus Pál (szül. Veigelsberg: 1901-1978) író, publicista a „Nyugat” c. irodalmi folyóiratot alapító Ignótus Hugó fia. 1920 után polgári, liberális publicistaként az „Esti Kurir” vezércikk írójaként vált ismertté. Munkatársa volt a legbefolyásosabb irodalmi folyóirat a „Nyugat”-nak. 1945-től a londoni magyar követség sajtó attaséja. 1949-ben hazarendelték és még ebben az évben „kémkedéssel” és „szociáldemokrata szervezkedéssel” vádolták, majd 15 évi börtönre ítélték. 1956-ban rehabilitálták. Szabadulás után a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) irodalomtörténeti intézetében kapott munkát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív résztvevője. A forradalom leverése után végleg elhagyta az országot és Londonban telepedett le.

4. Hatvany Bertalan (eredetileg: Deutsch: 1900-1980) orientalista, író, műfordító. Egyetemi tanulmányait a Pécsi egyetemen végezte. Elvégzése után hosszabb ázsiai utazásokat tett, annak érdekében, hogy szakmája elsajátítása érdekében gyakorlatot szerezhessen. 1939-ben Párizsban telepedett le, ahol orientalista kutatásai mellett irodalmi fordításokkal is foglalkozott.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. május