A debreceni Hajja és Fiai Könyvkiadó a közel múltban jelentette meg Heinz
Knoke1 német vadászpilóta „A Führerért repültem” című nagysikerű
naplóját. A nyolc fejezetből és az utószót is tartalmazó remekmű izgalmas
történeteket dolgoz fel a pilóta elbeszélése alapján. A könyvet olvasóim
figyelmébe ajánlom. Knoke huszonévesen a II. világháború legkiválóbb német
vadászpilótái közé tartozott. Már a háború kitörésekor csatlakozott a
Luftwafféhoz és egy vadászrepülő-ezred parancsnokaként szerelt le. „A
rendkívüli bátorsággal és ügyességgel megáldott vadászpilóta több mint 2000
bevetést teljesített, és 52 ellenséges gépet lőtt le. A háború vége felé
szerzett sérüléséig több mint 400 hadműveleti bevetésben vett részt. Érdemei
elismeréseként megkapta a Lovagkereszt kitüntetést.” Teljesítményeiért Göring2
birodalmi marsall telefonon gratulált a pilótának, más alkalommal személyes
találkozásuk során ismerte el Knoke százados rendíthetetlen bátorságát.
Jómagam
- az utolsó előtti - hetedik fejezet bemutatására vállalkoztam. Az események az
1944 évről szólnak, Knoke már sejt valamit a háború végkimenetéről, de nem adta
fel…
A szövetségesek nyomasztó légi fölénye.
„1944. június 10.
Egy csomó gyötrelmes hét van mögöttem.
Az orvosok koponyaalapi törést diagnosztizáltak, majd veszélyes vérömleny
képződött, és nagyon súlyos működési zavarok léptek föl az agyban. Néhány napig
egy szót sem tudtam kinyögni. A beszédem még most sem a legtökéletesebb. Egyes
emlékek ki is estek, és még mindig nagyon nyugtalan vagyok. A pszichiátriára akarnak
küldeni, de visszautasítom a kezelést, ettől aztán végképp becsavarodnék.
Néhány napja a szövetségesek
partara szálltak Normandiában. Régi bajtársam, Krupinsky százados irányítása
alatt Gruppémat az invázió térségébe
irányították át.
Telefonálok a 2. vadászhadosztályhoz,
és indítványozom, hogy haladéktalanul helyezzenek hadműveleti állományba. A
tábornok elutasítja a kérést:
-
Első feladata, Knoke, hogy visszanyerje egészségét. Az
állapota egyelőre nem teszi lehetővé, hogy az inváziós szektorba küldjük. Nem
akarom a halálát okozni azzal, hogy most rögtön bedobom a harcok sűrűjébe.
Gondoljon a családjára.
Tegnap tüzetes orvosi vizsgálaton
estem át a légierő kórházában. Az eredmény lehangoló, pillanatnyilag teljesen
alkalmatlan vagyok a repülésre.
Mély aggodalommal figyelem a
frontról érkező híreket. Az oroszok feltartóztathatatlanul nyomulnak
Németország keleti határai felé. A Szovjetunióban harcoló seregeink kimerültek.
Hadosztályaink itt már 1941 óta
szünet nélkül harcban állnak. A keleti frontra szánt segédcsapatokat a nyugati
alakulatok megerősítésére kellett fordítani.
Bohózatba illő, egyszersmind
tragikus, hogy a nyugati demokráciák a bolsevikok fegyvertársaivá lettek! A
német katonák keleten évek óta heroikus küzdelmet folytatnak a szovjet kommunistákkal
szemben! Azért harcolnak, hogy ne csak Németországot, hanem az egész nyugati civilizációt
megvédjék az ázsiai forradalomtól. Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell állapodnunk
a nyugati hatalmakkal, hogy erőinket egyesítve közös frontot nyithassunk a
szabadság, a humanizmus és általában a nyugati civilizáció ősellensége, a
bolsevizmus ellen. Ha a háború Németország összeomlásával végződne, az a
bolsevizmus és a világforradalom erőinek óriási, végső győzelmét jelentené.
1944. július 20.
Merényletet kíséreltek meg a
Führer3 ellen!*
Felháborodás söpör végig a német
nemzeten. Vajon mi lehetett az összeesküvők indítéka? A fronton harcoló német
katonák a legaljasabb árulásként értékelik a meghiúsult lázadást.
*1944.
július 20-án a kelet-poroszországi Rastenburg melletti Farkastanyán a
Főhadiszálláson merényletet követtek el Hitler ellen. A terepasztal alatt
elhelyezett angol gyártmányú bomba felrobbanása következtében többen súlyosan
megsérültek, közülük hárman sérüléseikbe belehaltak. Hitler csak könnyebb
sérüléseket szenvedett. A merénylet mögött egy a háború kilátástalanságát
felismerő inkább katonai, de polgári személyekből is álló csoport állt. A
bombát a helyszínen Claus Schenk von Stauffenberg ezredes helyezte el. A
merényletnek gazdag az irodalma és az esemény ma már széles körben ismert. A
merényletet totális leszámolás követte Goebbels és Hitler vérbírája Roland
Freisler (1893-1945) jogász vezetésével. Joseph Goebbels Naplójában részletesebben
is foglalkozik az eseményekkel (ebből idéz a www.historiamozaik.atw.hu c. honlap
is).
Mindannyian tisztában vagyunk a
náci rendszer ostoba vonásaival és túlkapásaival. Tudjuk, hogy a Reichben uralkodó életviszonyok távol
vannak a tökéletestől. A háború végeztével a most harcban álló német katonáknak
első dolga lesz, hogy kiküszöböljék ezeket a nemkívánatos jelenségeket.
A fontossági sorrendet azonban
nem szabad szem elől téveszteni. A legégetőbb probléma pillanatnyilag
Németország sorsa, most maga a Reich (Birodalom
- a szerk.) fönnmaradása forog kockán. A birodalom túlélése azon múlik,
sikerül-e elűzni Európa fölül a bolsevizmus fenyegető árnyait. A háborúnak
ebben a kritikus szakaszában az efféle lázadás nem egyéb, mint aljas hazaárulás
és a nyugati civilizáció elleni bűn. Van már elég szenvedés a Földön, nem
hiányzik egy újabb. A keleti fronton az ázsiai hordák ellen harcoló európaiakat
hátbadöfésként érte a nyugati partraszállás híre.
1944. augusztus 6.
Az elmúlt két hónapot Dél-Bajorországban,
a Tegern-tó melletti hegyekben töltöttem. Sebeim begyógyultak, és figyelemre
méltó javulás következett be az állapotomban. Gondolataim mindig visszatérnek
bajtársaimra, akik most nehéz, veszedelmes feladatot teljesítenek. Majdhogynem
szégyellem magam, amiért közben én úgy élek itt, mint földesúr a várkastélyában.
Ma megtudtam, hogy bevetés közben
Jonny Fest is hősi halált halt. Thunderboltok*…Rettenetesen le vagyok sújtva.
*
Thunderbolt = magyarul „Villámcsapás” szubszónikus sugárhajtású amerikai
csatarepülőgép.
1944. augusztus 10.
A kétnapos orvosi felülvizsgálat
eredménye újfent csalódást okoz. Még most sem vagyok alkalmas légi bevetések
végrehajtására.
Kézhez kapom az orvosi
papírjaimat, a leleteimet - köztük a bizottság megállapításait - és a személyes
utasításokat, melyekkel jelentkeznem kell majd a számomra kijelölt új egység
katonaorvosánál. Úgy vélem, erről véletlenül meg fogok feledkezni. Az
emlékezetvesztésnek jó oldalai is vannak.
1944. augusztus 11.
Régi Gruppém visszakerül Wunsdorfba, hogy kissé kikapcsolódhasson.
Odautazom és meglátogatom régi barátomat, Krupinszkyt.
Később jelentést teszek a hadosztálynál,
mely szerint ismét bevetésre alkalmasnak nyilvánítottak. Azt az utasítást
kapom, hogy a Gruppéval menjek
Franciaországba, és vegyem át az I. Geschwader
III. Gruppéjának parancsnokságát.
1944. augusztus 12.
Az éjszaka folyamán 74
repülőgépünkkel áthelyeznek bennünket Wiesbadenbe. Krupinsky gépe kigyullad
útközben, és a pilótának ki kell ugrania. A sérült Krupinskyt kórházba kellett Szállítani,
úgyhogy a wiesbadeni landolást követően időlegesen átveszem a Gruppe parancsnoki tisztét.
1944. augusztus 13.
A frontra történő áthelyezést
tartalmazó parancs késő éjszaka fut be. Majdnem teljesen sötét van, amikor az alkalmi
leszállóhelyül szolgáló learatott búzamező fölé érünk.
Kirchner főhadnagy
távíróoszlopnak ütközik a sötétben, és életét veszti. Csoda, hogy a többi gép
biztonságban földet ér. Minden egyes leérkezésnél óriási porfelhő emelkedik a
magasba.
Éjszaka gépkocsival átvisznek az I. Geschwader III. Gruppéjához (III./JG 1),
hogy átvegyem Az új >>csapatom<< fölötti parancsnokságot.
Megdöbbenve látom, hogy Woitke
századost, első csapattest parancsnokomat kell váltanom.
Jelentést teszek nála, kezet
rázunk. Mintha több évvel visszaforgatták volna az idő kerekét, és fiatal
tapasztalatlan pilótaként most jelentkeznék nála az 52.Geschwader II.Gruppéjánál az első kijelölésem alkalmával.
Woitke csak nevet meglepett arcom
láttán. Meg voltam róla győződve, hogy ez az öreg katona a szolgálatban
eltöltött évek és a harci tapasztalatok alapján mostanra már legalább
alezredesi rangban van.
Néhány nappal ezelőtt leszedték a
gépét és megsebesült. Most, hogy mellkasa és bal karja gipszben van, egyébként
is robosztus megjelenése még hatalmasabbnak látszik. Úgy tűnik, az alkohollal
való sorozatos flörtjeit nem nézték jó szemmel a légierő főparancsnokságán.
Woitke éjszaka átadja a Gruppe parancsnoki tisztét.
Ismét bevetéseken
1944. augusztus 14.
Kora reggel egy kísérővel
elindulok első bevetésemre.
Rennes fölött hat Thunderbolttal
kerülünk összetűzésbe. A megfelelő pillanatban kiemelkedve a felhők közül
sikerül lelőnöm az egyiket, mely még a levegőben felrobban. Azonnal visszairányítom
a gépem a felhők közé, és elindulok a bázis irányába. Az alattunk húzódó úton utánfutókkal
felszerelt dzsipekből álló menetoszlopra leszek figyelmes. Rájuk röpülünk, és
ágyútűz alá vesszük őket. Az egyik kocsi lángba borul, és nagy sebességgel
leszalad az árokparton.
Délután két másik bevetésben is
részt veszünk. Vadászbombázókat fedezünk, melyek az amerikaiak Rennes-től
északnyugatra lévő állásai ellen indítottak támadást.
1944. augusztus 15.
A perzselő forróság már-már
elviselhetetlen.
Ezúttal is vadászbombázóknak biztosítunk
védelmet. Egy Thunderbolt lelövésével 28-ra növelem győzelmeim számát az ádáz
közelharcban.
A mai napon további hat bevetésre
kerül sor.
1944. augusztus 16.
Egy hajnalban végrehajtott akció
során a Spitfire*-ők támadást intéznek a felszállóhelyünk ellen, és végig
pásztázzák a 10. Staffel állóhelyét, de nem tudnak komolyabb károkat okozni. Egy
szakasz élén utánuk vetem magam, és Etampes fölött leszedem az egyik Spitfire-t.
Még ugyanezen a napon két másik bevetésre is útnak indulunk, ám semmi
érdemlegeset nem sikerül felmutatnunk. A szövetségesek egyik szállítóoszlopát
soroztuk meg.
*Supermarine
Spitfire brit egy üléses vadász-repülőgép típus, amelyet a Brit Királyi Légierő
megrendelésére fejlesztettek ki. Ezzel a géptípussal az első sikeres repülést
1936.március 5.-én hajtották végre.
1944.augusztus 17.
10.00-kor épp miközben néhány
gépünk leszállást hajt végre, ellenséges felderítőgép jelenik meg a bázis
fölött. Az átkozottja ránk irányítja a bombázóit.
Jól sejtettük. Egy óra múlva
nyolc vadászbombázó teszi tiszteletét a bázisnál, és tűz alá veszi az
állóhelyeket. Az egyik gépünk megsemmisül. Mielőtt a porfelhő elülne, már kinn
is vagyok az álcázott hangárból, és a támadók nyomába eredek.
Helyettük egy valószínűleg
felderítésen lévő magányosan haladó Lightning* ellen intézek támadást.
Auxonette falu fölött sikerül is leszednem.
*
P-388 Lightning (Villám) a második világháború idején kifejlesztett legnehezebb
együléses amerikai vadászrepülőgép volt, amelyet az United States Army Air
Corps igényeinek megfelelően terveztek. A háború vége felé egyes változataiba
már rádiólokátort is építettek (F-4, F-5).
Éjszaka, épp mikor visszatérünk
az előrenyomuló tankok elleni bevetésből és felkészülünk a leszálláshoz, mint
megannyi gejzir, földdarabok röpülnek a magasba a felszálló pályán. Az előttünk
húzódó vöröslő égbolton mintha tucatnyi Marauder körvonalait vélném
megpillantani. Megtámadjuk őket, bár a benzinszint vészesen alacsonyan van.
Hármat az embereim lőnek le egyet én.
A leszállópályán sorjázó mély
kráterek miatt Bretignyben kell leszállnunk.
Éjszaka a Gruppét Marolles-ba helyezik át.
1944. augusztus 18.
Az amerikaiak Etampes-tól, a
Szajna Párizstól északra haladó szakaszáig nyomulnak előre. Az ezredet a
Soissons-tól keletre fekvő Vaillybe irányítják át. Gyors vontatókból jelentős
földi előörsöt hoznak létre, hogy fogadni tudják az érkező kötelékeket.
Az ezredet alkotó más Gruppékkal Avrenges közelében összehangolt
támadást intézünk az ellenség utánpótlást szállító oszlopai ellen. Lisieux
fölött sikerül lelőnöm egy Mustangot*. Öt perc múlva egy másik Mustang is
meghajol a fegyvereim előtt.
*P-51
Mustang a North American Aviation által tervezett és gyártott nagy
hatótávolságú kísérő-vadászrepülőgép a második világháború idején.
1944. augusztus 19.
Volt idő, amikor életkoromat az
eltöltött nyarak alapján számoltam. Most más idők járnak. A mostani nyár
leginkább egy rémálomhoz hasonlít, amelyből sosincs ébredés. Franciaországot
tikkasztó augusztusi hőség gyötri, a halál pedig nem akarja letenni kaszáját.
Minden nap az éles penge kerülgetésének jegyében telik.
Az egészben a várakozás a
legszörnyűbb - várni, hogy a kasza suhintása egyszer engem is elér, ahogyan a
többieket elérte. Várni, miközben az órák napokká állnak össze, várni, miközben
feltartózhatatlanul egymás után múlnak a napok. Magától a haláltól nem félek,
mert az legalább gyors. Elég sokszor megmenekültem már előle, hogy tudjam. Csak
ez a szörnyű várakozás a végső suhintásra, és a bizonytalanság, hogy mikor jön
el…
Két bevetés közt rendszerint a
sátram mellett pihenek, vagy kifekszem egy gumicsónakra és lustán sodródom az
Aisne folyón, mely egy-két méterrel a hadműveleti irodám mögött folyik. A víz
kristálytiszta, és apró lándzsával megpróbálok kifogni párat a medret borító
kövek fölött rejtőzködő csukákból. A haláltusáját vívó szívós ragadozó vadul
csapkod a hegye bot végén, a vörösre festett víz magasan felcsapódik a
levegőbe. Amikor rám kerül majd a sor, sokkal gyorsabban túl leszek rajta.
Az utóbbi időben nagyon
hallgataggá váltam. Csak akkor szólalok meg, ha elkerülhetetlen, s ilyenkor is
csak a segédtisztemmel, a katonaorvossal vagy az adminisztrációs tiszttel
beszélek. Adjutánsom egy osztrák százados, kora alapján akár az apám lehetne. A
katonaorvos kéjsóvár fickó, másra sem tud gondolni, mint a nőkre, az
adminisztrációs tisztnek pedig nem áll be a szája, egyfolytában fecseg.
Mióta visszakerültem a
hadműveleti állományba, egyetlen magánlevelet sem kaptam. Jobb is ez így. Lilo
leveleket küldene az otthoni hírekről és a gyerekekről. Jobb, ha nem gondolok
rájuk állandóan. Jonny Fest nagyon hiányzik: itt kellene lennie velem. Az a
magas, szőke fickó - annyi ember közül miért pont őt ragadta magával a halál?
Lassan egy hete kegyetlenül tűz a
nap. Valahányszor lecsukom a pilótafülke tetejét felszállás előtt, olyan
érzésem támad, mintha a koporsó fedelét zárnám magamra. Csatakos vagyok az
izzadságtól. Mikor bevetésből visszatérve kiszállok a gépből, nyírkos
pilótaruhám a hátamra tapad.
Minden nap egy örökkévalóságnak
tűnik. A bevetéseken kívül, melyek olyanok, mit a pokol, nem történik semmi.
Csak az állandó várakozás - idegcsévélő várakozás a halálra, mely előbb-utóbb
mindenképp bekövetkezik. Az éjszakák sem hoznak megnyugvást: rövidek,
tikkasztóak és nyomasztóak, márpedig ilyen körülmények között kirojtosodott
idegek nem képesek regenerálódni.
Mindennap hajnali háromkor
megcsörren az ágyam mellett lévő telefon. Az ezredtől hívnak. Ilyenkor közlik
velem a napiparancsot: őrjáratokat kell végezni a partok mentén, vadászbombázóknak
kell védelmet biztosítani, alacsony repülésben ágyútűz alá kell venni ilyen és
ilyen objektumokat ebben és ebben a szektorban. Ezt követően a műszaki tiszt
jelentést tesz a repülőgépek bevethetőségi állapotáról. Napról napra kevesebb
gépet küldhetünk akcióba.
A Gruppénak ma Párizstól északra lévő ellenséges célpontokat kell támadnia.
Az amerikaiak a Lisieux-Argentan körzetből a Szajnáig nyomultak előre.
Párizstól délre már át is keltek a folyón.
Négyszer szállok föl, de egyszer
sem tudom teljesíteni a küldetésemet, az ellenséges vadászgépek mindig
nyomasztó túlerőben vannak, és visszavernek bennünket, mielőtt a célterületre érnénk.
A légi harcokat illetően szinte
hátborzongató magabiztosságra tettem szert. Úgy tűnik, remek vadászösztönöm
van. Nyugodtan, határozottan cselekszem, mintha csak láthatatlan kéz vezérelne.
Ebben természetesen nincs semmi heroikus. Úgy tetszik, akárhány ellenséges gép
kerül a látókörömbe, mindegyik elkövet valamilyen alapvető taktikai hibát.
Hűvös nyugalommal, szenvtelenül, minden diadalérzet nélkül nézem végig. A mai
napon három Thunderboltot szedek le a puszta szerencsének köszönhetően a
föntebb leírt módon.
De mihaszna ennek az egésznek? Öt
repülőgépünk nem tér vissza a reptérre. Ez nem jó hír. Öt gép, illetve öt
pilóta elvesztését ötven ellenséges gép, illetve öt pilóta elvesztését ötven
ellenséges gép lelövésével lehetne kompenzálni.
1944. augusztus 28.
A Vernon és Mantes között
felállított pontonhidakon az ellenség megkísérli a Szajnán való átkelést. Az
áthaladás a szüntelenül őrjáratozó vadászgépek és a térségbe koncentrált földi
légelhárítás nyújtotta védőernyő biztosításában zajlik.
A szektorba indított hat bevetés
során a Gruppe tegnap 12 gépet
veszített. Ki vagyunk véreztetve.
Ma reggel a repülőgépekről szóló
jelentés mindössze négy hadra fogható gépről tesz említést. Ezenkívül két
megrongálódott gép tud még fölszállni, de hadműveleti tevékenységét ezek sem
folytathatnak. Teljesen leharcolt, régi járgányokról van szó, ezért nem akarom
vállalni annak felelősségét, hogy embereimet ezeken a csotrogányokon küldöm
föl.
06.00-kor telefonhívást kapok a
hadtestparancsnokság főparancsnokától. Alapos megrovásban részesülök.
Ma reggel azt jelentette, mindössze négy gépe van
bevethető állapotban. Most tudtam meg, hogy akár hatot is útnak indíthat.
Megőrül? Átérzi maga a helyzet súlyosságát? Ez színtiszta szabotázs, és én ezt
nem tűröm! Elrendelem az összes gép bevetését. Ez parancs!
Ordít, mint a sakál. Mióta
befejeztem az alapkiképzést a légierőnél, még nem hordtak le így. Úgy felmegy
bennem a pumpa, hogy alig tudom türtőztetni magam. Miért kell nekem ezt az
arrogáns majmot hallgatnom? Van pofája engem
vádolni szabotázzsal! Hánynom kell ezektől a vezérkari fotelhadvezérektől.
Semmit sem tudnak arról, milyen napi problémákkal kell nekünk megküzdeni a
frontot, és még ennél is kevesebbet törődnek vele.
Úgy döntök, az egyik lepusztult
gépet én magam fogom vezetni, a másikat pedig átengedem kísérőmnek, Döring
tizedesnek. A parancs értelmében 08.00-kor kell fölszállnunk, és Soissons
fölött kell átvennem az egész vadászkötelék parancsnokságát.
Két perccel nyolc óra előtt
beindítom a motorokat. Kigördülünk az álcázott bokrok közül, és szélirányba
fordulunk. Felszállópálya nincs, a puha földön kell lendületet szereznünk. Gépem
végigvonszolja magát a >>kifutópályán<<, nagy nehézségek árán
menetsebességre gyorsul, így kis szerencsével sikerül időben a levegőbe
emelkedni, mielőtt belerohannék a mező túlsó végén lévő facsoportba.
Döring korán kezdi meg az
emelkedést, és túlhúzza a gépét. A bal szárny leválik, és az irányíthatatlanná
vált gép a fák közé zuhan. A becsapódás helyéről lángok csapnak föl. Döring azonnal
meghalt - már csak öten maradtunk.
A hadtestnél lévő parancsnok
utasítása több mint esztelenség, úgy hívják: gyilkosság!
Rádión keresztül azt a hírt kapom
a bázisról, hogy a többi Gruppe
képtelen fölszállni, mivel ellenséges vadászbombázók tűz alá vették a repteret
- Menjen a Siegfried-Gustav szektorba.
Soissons-tól északra, a
Somme-csatorna és az Oise folyó találkozásánál fekszik Tergnier kicsiny városa,
mely jelentős vasúti csomópontnak számít. A jellegzetes tereptárgyat már nagy
távolságból észre lehet venni. Az I. Geschwader
3. Gruppéja utolsó légi csatájára készül az amerikaiak ellen francia
légtérben.
Több mint 60 Mustanggal és
Thunderbolttal kerülünk szembe. A túlélésre semmi esély, ez már a vég.
Mindössze annyit tehetek, hogy parancsot adok a támadásra. Ezzel legalább az
erkölcsi győzelem a miénk lehet.
A bázis továbbra is küldi az
utasításokat. Kikapcsolom a rádiót: a pokolba velük!
Gépem képtelen 3000 m fölé emelkedni, lassú
és nehezen akar engedelmeskedni. Biztos vagyok benne, ez az utolsó útja.
A csata alig tart tovább néhány
percnél. Elsőként Wagner tizedes gépe zuhan le, a pilóta nem tudja elhagyni
lángoló járművét.
Aztán egy másik gép is kigyullad,
ám Freigang főtörzsörmesternek sikerül kiugrania. Pár másodperc múlva
kísérőjének lángoló repülője is követi Freigangét a mélybe.
Már csak ketten maradtunk:
kísérőm, Ickes törzsörmester és jómagam. Nincs menekvés. Ha így kell történnie,
megpróbálom olyan drágán adni a bőröm, ahogy csak lehet. Ha belerohanok az
egyik jenkibe, legalább magammal vihetem a sírba…
Minden irányból rakéták
záporoznak felénk. A golyók jégesőként dobolnak a gépemen, és fokozatosan
vesztek a sebességemből. Ickes szorosan mellettem marad. A lehető legélesebb fordulatokat
téve kitartóan körözök. Egy Mustang rátapad gépem hátuljára, és én képtelen
vagyok lerázni. Túl nehézkesen haladok, mintha a gép fáradt lenne ahhoz, hogy
tovább menjen. Hallom, amint a fejem mögött újabb lövedékek csapódnak a
törzsbe.
Motorom utolsó erőtartalékainak
mozgósításával növelem a magasságot, 90 fokkal megdöntöm a gépet, és leveszem a
gázt. A sarkamban lévő Mustang nem számított erre. Lövedékei elsüvítenek a
gépem előtt, s közben az immár kissé alattam haladó Mustang elém kerül. Jól látom
a pilóta arcát, amint elfordítja a fejét, hogy megtaláljon. Igyekszek lejjebb
ereszkedni, hogy megléphessen, de elkésett, már rajta vagyok. Ha nem is tudom
lelőni, legalább belerohanok. Hidegvérrel cselekszem. Egyetlen érzés dolgozik
bennem: életemben először mély, személyes gyűlöletet érzek az ellenségem iránt,
és minden vágyam, hogy elpusztítsam.
A köztünk lévő távolság egyre
csökken, már csak egy-két méterre vagyunk egymástól. Magát a pilótát veszem
célba, és sorozataim a gép törzsébe csapódnak. Motorja lángba borul. Le fogok
zuhanni, de hogy magammal viszem, az is biztos!
A két vadászgép összeütközésekor
heves lökés fut végig járgányomon. Látom, amint a jobb szárny meggörbül, majd
leválik a törzsről. A másodperc törtrésze alatt ledobom a pilótafülke tetetjét,
és kinn vagyok az ülésből. Ahogy kirepülök a fülkéből, erős robbanás
kíséretében lángok csapnak föl a gépből. Messerschmitt* és Thunderbolt
összeolvad, és egyetlen tűzlabdaként folytatja útját.
*
A Messerschmitt Me 262 a
világ első sorozatban gyártott német gázturbinás sugárhajtóműves vadászrepülőgépe
és vadászbombázója. A második világháború végére elkészült repülőgépet a
Luftwaffe az 1944 utáni időszakban vetette be. A szövetséges repülőgépeknél
gyorsabb Me 262 túl későn és túl kevés számban készült el.
Néhány másodperc múlva kibomlik
fölöttem az ejtőernyőm. 200-250 m-re tőlem, kissé magasabban egy másik kinyílt
ejtőernyőt veszek észre. Ickes az.
Odafönn és körülöttünk az amerikaiak
továbbra is őrült módjára cikáznak, köröznek és kavarognak. Több percbe telik,
mire rájönnek, hogy egyetlen Messerschmitt sem maradt a légtérben.
Az egyik Thunderbolt csökkenti a
magasságát, és felém tart. Tüzet nyit rám! Néhány hosszú pillanatra a
szívverésem is eláll. Fölemelem a kezem és eltakarom az arcom…
Mellé!
Megint visszajön, ám ezúttal
Ickest veszi célba. Tehetetlenül figyelem, amint bajtársam teste hirtelen
elernyed. Szegény Ickes!
Micsoda őrült harcmodor ez! Senki
nem gondolja, hogy a háború futballmeccs, de a fair play szabályait azért
illene betartani.
Egy erdei tisztás felé irányítom
az ejtőernyőt. Fogalmam sincs, hogy német oldalon vagy az ellenség vonalai
mögött értem-e földet, ezért igyekszem elrejtőzni a sűrű aljnövényzetben.
Odafönn az amerikaiak elhúznak
nyugat felé.
Nagyszerű, hogy kicsit
kipihenhetem magam. Rágyújtok egy cigarettára, és elterülök az ejtőernyő
selymén. Hálásan szívom magamba a nyugtató füstöt.
Elővigyázatosságból eltávolítom a
rangjelzésemet a vállamról, és a zsebembe süllyesztem az Aranykeresztet.
Úgy adódott, hogy történetesen
bőrből készült amerikai hajózóruha, sportos, sötétkék selyem-póló, erősen
kifakult nadrág és fekete utcai cipő van rajtam. Az összhatás teljesen >>antiporoszos<<,
ránézésre senki nem mondaná meg, hogy német vagyok.
Óvatosságomnak igen hamar hasznát
látom.
Tizenöt perccel a leérkezés után
négy civil franciát pillantok meg a tisztás túlsó végén. Széles gesztusok
közepette társalognak egymással. Iskolában szerzett francia
>>nyelvtudásom<<
révén arra a következtetésre
jutok, hogy valószínűleg engem keresnek. Mindegyikük más-más helyen akarja
folytatni a kutatást. Szavaikból úgy veszem ki, azt gondolják, amerikai vagyok.
Mind a négynél fegyver van. Nyilvánvalóan a francia ellenállás földalatti
terroristáiba botlottam.
Kitapogatom a vastag bőrdzseki
alá rejtett pisztolyt
A négy férfi hozzálát a bokros
aljnövényzet átfésüléséhez. Előbb-utóbb biztosan fölfedeznének, ezért
elhatározom, hogy inkább eléjük megyek.
Mind a négyen elcsodálkoznak.
Négy géppisztoly szegeződik rám. Meg kell őriznem a nyugalmamat és okosan,
higgadtan kell cselekednem. A temperamentumos franciák szívük mélyéből
gyűlölnek minket, németeket. Nem hibáztatom őket, fordított helyzetben én is
így éreznék. Ha az átkozottak megszimatolják, hogy német vagyok, egy rakás
ólmot kapok a testembe. Ez olyan biztos, mint ahogy a nappalra jön az éjszaka.
Nyugodtan odasétálok hozzájuk, és
a lehető legbarátságosabban angolul üdvözlöm őket.
-
Helló, fiúk!
A banditák zord képe fokozatosan
megenyhül, végül mosolyra húzzák szájukat. Azt gondolják, jenki vagyok.
Legjobb amerikai akcentusomat
elővéve, igen tört franciasággal megkérem őket, hogy segítsenek megtalálni
>>bajtársaimat<<.
-
Voulez-vous aider
moi trouver mes camerades?
Azonnal elmagyarázzák, merre
keressem őket. Alig másfél kilométerre innen egy Shermann harckocsikkal
felszerelt amerikai páncélos egység tanyázik. Ugyanakkor nagyon óvatosnak kell
lennünk, ugyanis a környék még mindig tele van tetves boche-okkal. Körülöttünk
harcok dúlnak. És valóban, most először távoli ágyúdörgésre leszek figyelmes.
A franciák közül a legmagasabbnál
- egy iszonyúan ellenszenves fickónál - német géppisztolyt látok. Az ipsének
már a látványától is rosszul vagyok. A háttérbe marad, gyanús hallgatásba
burkolózik. Csak nem sejtette meg, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam? Keresztülvágunk
a sűrű erdőn, míg végül egy vasúti töltéshez érünk.
Hirtelen német gépfegyver
kattogása üti meg fülemet. Úgy hallom, egy MG 42-es lehet, ráadásul egész
közelről szól. Az előttem haladó három francia azon nyomban hasra veti magát. A
magas gazfickó talpon marad, ott áll szorosan mellettem. Most már biztos,
egyfolytában rajtam tartja a szemét. A sínek túloldaláról nehézharckocsi-motorok
csikorgása hallatszik.
Megkérdezem, merre vezetnek a
sinek.
-
Vers Amiens.
Amiens? Ilyen messzire nyugatra
sodródtam volna a közelharc során? A város már egy ideje amerikai kézen van. A
francba! Semmi ingerenciám, hogy a háború hátralévő részét egy hadifogolytáborban
töltsem valahol az Egyesült Államokban.
Mint megtudom, Nesle a hozzánk
legközelebb levő város. Tőle valahol északra folyik a Somme-csatorna. A
felderítés kora reggel azt jelentette, ez még mindig a mi fennhatóságunk alatt
áll. Északnak kell fordulnom. De, hogy a fenébe fogok megszabadulni ezektől az
átkozott franciáktól?
Heves ágyúdörgésre leszek
figyelmes. A hang nyugatról jön. A franciák óvatosan átkelnek a síneken, és
intenek, hogy kövessem őket. A magas fickó a géppisztolyával szorosan a
Nyomomban marad. Ha nem lenne a sarkamban, vissza tudnék szökni a fák közé, és
a franciák megkerülésével északnak vehetném az irányt.
Egy-két száz méter megtétele után
egy országút keresztezi az utunkat, mely nyílegyenesen szeli át a tájat, és
több kilométerről is jól látható.
Balkéz felöl újra géppuskaropogás
hallatszik. Az első három francia nagy körültekintéssel átmegy az úton, a nagydarab
negyedik pedig 2-3 lépés távolságból követi őket, majd felém fordul.
Pillantásunk találkozott, és most már biztos vagyok benne, hogy tudja, ki
vagyok. Le kell lépnem! Nem lesz második lehetőségem, úgyhogy most vagy soha.
Sarkon fordulok és rohanni kezdek
visszafelé az erdő irányába. A magas fickó a nyomomba ered, mielőtt társai
felfognák, mi is történik. Fölemeli a géppisztolyát, és tüzelni kezd. Beugrom
egy földhányás mögé, körülöttem mindenfelé lövedékek csapódnak a talajba.
A bandita az összes golyót
kilőtte a tárból. Amíg beilleszti az újat, jó időre le kell vennie a szemét a
célpontról. Épp van annyi időm, hogy előhúzzam és kibiztosítsam a pisztolyomat.
Rávetem magam a fickóra, míg az ismét fölemeli a géppisztolyát, és meghúzom a
ravaszt. Nem is kell több lövés. Golyóval a fejében holtan rogy össze.
Magamhoz veszem géppisztolyát.
-
Sajnálom barátom, de aki először célba talál tovább él.
Hangosan zihálva keresztülvágok
az aljnövényzeten, gallyak csapódnak az arcomba. A három másik franciát magam
mögött hagytam. Tizenöt perc múlva egy páncélos egységhez tartozó német
őrjáratba botlok.
Chaunynál a német légierő egyik
egységének parancsnoka átengedi nekem a kocsiját. Késő este van, mire
visszatérek a felszállóhelyre.
Egy palack jófajta francia borral
állítok be a főhadiszállásomra. Segédtisztem, Marschall százados, az
egészségügyi tiszt és Wessels százados a parancsnoki század vezetője most is az
étkezdében ülnek. Hangos tetszésnyilvánítás kíséretében fogadnak, de mikor
tudtukra adom, milyen sorsra jutottak bajtársaink, elkomorul az arcuk.
Mielőtt a mondandóm végére érnék,
telefonon keresnek az ezredből, a parancsnok van a vonal túlsó végén. Rossz
hírei vannak.
Az ellenség harckocsijai váratlanul
előrenyomultak Chateau - Thierryből és Soissons, valamint Fismes felé tartanak.
Mindkét város körül heves összecsapások dúlnak. Az amerikaiak egyik előretolt
páncélos egysége a bázisunktól alig néhány kilométerrel délre jár. Északon erős
nyomás nehezedik Laonra.
Ha Laon térségében nem sikerül
megállítani a szövetségesek előrenyomulását, bizony alaposan benne leszünk a slamasztikában.
Azonnal elrendelem az összes Staffel riadóztatását,
és kiadom a parancsot a Gruppénak a
bázis teljes kiürítésére, és a Beaumont belga falu közelében lévő mezőre való
áttelepülésre. Néhány napja már tettem ide egy felderítő utat, hogy megtudjam,
egy esetleges visszavonulás esetén milyen leszállási lehetőségekre számíthatunk.
Már egy kisebb előőrsöt is átdobtunk.
1944. augusztus 29.
Egész este megfeszített erővel
dolgozunk.
Hat órával az evakuálási parancs
kiadása után a bázis üresen áll: a Staffelek
állóhelyei, a Gruppe hadműveleti
parancsnoksága a mozgatható szerelőműhelyek - mind-mind szét vannak szerelve. A
felszereléssel és a Gruppe földi
személyzetének több mint 600 tagjával a fedélzetén 128 jármű tart Beaumont
felé.
Parancsom értelmében a
gépjárműveknek nem konvojban, hanem egyesével haladva kell megtenni a
Beaumont-ba vezető utat, hogy minimálisra csökkentsük a bombázás és a levegőből
való géppuskázás kockázatát. A visszavonuló járművek több kilométeres
konvojokat alkotnak az ellenség által még el nem zárt kevéske úton.
A bázisnak otthont adó falú
kastélyának francia lakosai a vasárnapi ruháikat öltötték magukra, gyümölccsel
teli kosarakkal, virágokkal várják a felszabadító amerikaiak érkezését. El
vannak borzadva, amikor a Sherman harckocsik tűz alá veszik az épületet. Egy
lövedék épp akkor csapódik a kastély tornyába, amikor a legszebb vasárnapi
ünneplőjében virító kedves francia kislány egy kis elemózsiát nyújt át nekem
reggelire.
Az ellenség elérte a legközelebbi
falut, mely alig másfél kilométerre délre fekszik. Egy órával ezelőtt még itt
volt a 8 Staffel hadműveleti irodája.
A települést és a mostani állomáshelyünket összekötő út mentén gyalogságunk a
harckocsik fedezékében lassú visszavonulást hajt végre az Aisne északi partján
Vailly irányába.
Odakinn a repülőtéren a
felszállópálya telefonos távközlési rendszerének utolsó méter drótját is
föltekerték. A vezeték a Gruppe
utolsónak maradt szállító járművére, egy Signals dzsipre kerül, mely útnak
indul, hogy átkeljen az Aisne fölött átívelő hídon.
Kis időre megállok a Vaillytól
északra elterülő fennsíkon, hogy utolsó pillantást vessek a magunk mögött
hagyott felszállóhelyre. Miközben búcsút veszek egykori bázisunktól, óriási
robbanások rázzák meg a környéket, és a hidak belezuhannak a folyóba.
Gyors Ford V-8-asomnak
köszönhetően könnyűszerrel átfurakszom a megrekedt járművek között a Laonba
vezető egyetlen megmaradt úton. Érkezésünk előtt alig egy órával a Marau Derek
több hullámban is támadást intéztek a város ellen, mely most széltében-hosszában
lángokban áll. A bombázások és géppuska támadások sújtotta német szállító
konvojok miatt a települést lehetetlen megközelíteni. Járműveink nem tudnak elhúzódni,
gyakorlatilag tehetetlenek a támadásokkal szemben, mindenfelé égő gépkocsikat
látni.
Több órán át a főútvonal melletti
sűrű bozótosban rejtőzködöm, várva, mikor érnek véget a támadások. Leszáll az
est, mire keresztül tudunk hajtani Laon lángoló utcáin.
Erősen aggódom, mi történhetett
az embereimmel.
A tompított fényszóróval való
éjszakai haladás rendkívüli odafigyelést követel a vezetőtől.
Sofőröm és én felváltva ülünk a
kormánynál. Még mindig véget nem érő konvojok sorakoznak az úton. A járművek
egymás után robbannak le és állnak félre. A francia ellenállás emberei kis
érintő aknákat helyeztek és szögeket szórtak az utakra. Örülök, hogy parancsot
adtam az embereimnek, erősítsenek keféket a járművek kerekei elé, melyekkel
elejét vehetik a defekteknek.
Hajnalt tájt már teljesen
kimerűltnek érzem magam. Az elmúlt negyvennyolc óra fáradsága és
idegfeszültsége kezd kijönni rajtam. Lekanyarodom az útról, és begördülök egy
védelmet nyújtó fa alá. Nem telik bele öt perc, és olyan mélyen alszom, mint
akit agyonütöttek.
1944. szeptember 1.
A Gruppe utolsó járművei is beértek Beaumont-ba. A napközben zajló
folyamatos bombázások és géppuska támadások, valamint a francia ellenállás éjszakai
terror cselekményei ellenére egyetlen egy sem veszett oda.
Mélyen le vagyok sújtva: egyrészt
a helyzet rosszabbodásáról szóló hírek, másrészt az elmúlt két napban a francia
országutakon a saját szememmel látottak miatt.
Úgy tűnik, az ellenség
előrenyomulásával szemben sehol nem lehetséges hatékony ellenállást kifejteni.
A Waffen-SS* és az ejtőernyős egységek néhány alakulata ugyan tovább folytatja
a reménytelen küzdelmet, ám összességükben elmondhatjuk: csapataink nélkülözik
a megfelelő harci morált.
*Waffen-SS
(magyarul: fegyveres védosztag), az SS (Schutzstaffel) katonai szárnya volt. A
védosztag 1940-ben vette fel a Waffen-SS nevet. A háború végére már 38 hadosztállyal,
mintegy 950000 taggal vett részt a második világháborúban. Becslések szerint
mindössze 40%-a volt német állampolgár.
Szinte rosszul vagyok, amikor azt
kell látnom, hogy az évek óta Franciaországban állomásozó megszálló csapataink
az ellenállás leghalványabb gondolata nélkül pakolásznak a visszavonulásra
készülve. Úgy tetszik, a polgári adminisztráció és a katonai kormányzat tagjait
egyedül a személyes biztonságuk foglalkoztatja. A visszavonulás gyáva,
pánikszerű megfutamodássá silányult, mely során az ellenséggel való
legcsekélyebb összeütközést is mindenáron el akarják kerülni. A tisztek és a
hivatalnokok a megszállás évei alatt luxus körülmények között élősködtek
Franciaországban. A katonai szolgálat valamennyi eszménye feledésbe merült.
Fölpakolják a táskákat és a bőröndöket, aztán irány az országút. Járműveik
dugig vannak élelmiszerrel és zsákmányolt holmival megrakott ládával. Sokukkal
Franciaországban felszedett barátnőjük is együtt utazik, hogy osztozhasson a
zsákmányon.
Ha ez a hadjárat vereséggel
zárul, az jórészt a francia nők magatartásának tulajdonítható. A bujasággal,
kicsapongással töltött éjszakák súlyos csapást mértek tisztjeink és
közlegényeink erkölcseire A profi és amatőr szajhák lelkes közreműködésének
hála már nem hajlandók életüket áldozni a szülőföld dicsőségéért.
Ha én lennék a főparancsnok,
néhány főkolompos haditörvényszék elé állításával rövid úton rendet vágnék a
díszes társaság soraiban. Legalább ennyivel tartozunk azoknak a német katonáknak,
akik annyi év után még mindig hősies helytállást tanúsítanak a keleti fronton.
Itt, nyugaton azért létfontosságú az ellenállás. hogy keleten harcoló seregeink
teljesíthessék történelmi küldetésüket, vagyis megmenthessék Európát a
bolsevizmustól. Európa ifjúságának legkiválóbbjai a német hadosztályokban és a
hozzájuk csatolt nemzetközi önkéntes egységekben most is azon fáradoznak, hogy
föltartóztassák a lassan, ám kíméletlenül előrenyomuló gőzhengert. Ha utat
engedünk nekik, soha nem sikerül majd megállítani őket.
Gruppém további sorsáról még most sem született döntés.
Az érvényben lévő parancs
értelmében egy újabb leszállópályát kell létesítenünk Manches közelében. A
feladat végrehajtására kb. 1000 katona és ugyanannyi belga civil áll rendelkezésemre.
1944. szeptember 10.
Ez idáig még egyetlen pilóta vagy
gép sem érkezett pótlásként. Néhány napja a Gruppét
áthelyezték Westerwaldba. Számos bevetésen vettem részt a Geschwader parancsnoki századával. Az
ellenséges vadászbombázókkal folytatott összecsapások során lehetőségem
adódott, hogy följegyezhessek néhány újabb győzelmet a gyors ütemben gyarapodó
listára.
Mióta Himmler4, az SS
birodalmi vezetője átvette a parancsnokságot a tartalékos állomány fölött, itt
a Reichben kaotikussá vált a helyzet.
Olybá tűnik, mintha a Führer kivenné a fegyveres szolgálatok irányítását az
egyes katonai vezetők kezéből, és pártjának erős embereit Bízná meg e
teendőkkel. A háború kezdetén a maga által megalapozott hírnév - mely szerint Hitler
>> a világ valaha élt legnagyobb katonai géniusza<< - lassan, de biztosan
kezd megkopni. Jobban tenné, ha a háború irányítását tapasztalt tábornokaira
bízná.
Néhány nappal ezelőtt jelen
voltam egy Galland tábornokkal, a vadászrepülők parancsnokával folytatott
megbeszélésen. Lehetséges, hogy Gruppémat
egy az egyben feloszlatják, mivel feltöltése és hadrendbe állítása óriási
nehézségekkel járna. A szövetségesek légitámadásai súlyos zavarokat idéznek elő
a repülőgépgyártásban. Majdnem mindegyik hidrogenerációs üzemünk elpusztult, és
az üzemanyagkészletek szűkössége is egyre nagyobb aggodalomra ad okot.
Ráadásul úgy tűnik, Gruppém újjászervezés előtt a személyi
állomány hiánya jelenti a legfőbb akadályt. A tapasztalt vadászpilóták döntő
többsége életét vesztette vagy megsebesült.
Mind a keleti mind a nyugati
fronton egyre hátrébb szorulunk. Mindannyian az új >>titkos
fegyver<< bevetésében reménykedünk.
Különösen mi, vadászpilóták
lessük felfokozott izgalommal, mikor kerül már sor a sugárhajtású repülőgépek
fronton történő alkalmazására. Hitler egy néhány hete kiadott, ostoba parancsa
értelmében a gyárból kikerülő első sugárhajtású gépeket csak
>>megtorlási<< célokra lehet használni (vergeltungswaffe).
Hitler dühödten visszautasítja a
vadászegységek parancsnokai, Galland, sőt még Göring tiltakozását is. Még azt
is ellenzik, hogy a sugárhajtású gépek esetleges alkalmazásának lehetőségeiről
szót ejtsünk.
A német vadászrepülő-fegyvernem
lassan teljesen elvérzik a Reich védelméért
folytatott harcokban. Az angolok és az amerikaiak halálos precizitással tehetik
a földdel egyenlővé városainkat és gyárainkat, ellenállással szinte nem is kell
számolniuk. És mi Hitler egyetlen gondolata? A>>megtorlás<<.
Ha csak egy-két ezredünk volna,
mely föl lenne szerelve az új Me 262-esekkel, a német vadászrepülő-fegyvernem
jó eséllyel vehetné föl a harcot az ellenséggel. Ellenkező esetben a légi
háború elvész.
1944. október 2.
Két nappal ezelőtt áthelyeztek a
8. vadászrepülő-hadszoztályhoz. Gruppémat
Bécs térségébe, a Dunának a várostól északra lévő szakaszához vezényelték.
A tervek szerint itt kell megkapnom a helyettesítő pilótákat és gépeket,
mielőtt harcba dobnának minket a magyarországi szektorba.
Ma reggel örömteli
viszontlátásban volt részem. A hadosztály vezérkari tisztje körbevezetett a
főhadiszálláson, hogy bemutasson az egyes fegyvernemek parancsnokainak. Hát kivel
találkozom a felderítési részlegnél? Günter Gerhard főhadnaggyal! Alig tudok
hinni a szememnek, úgy tudtam, régi barátom már több mint két éve halott.
Günter pedig úgy értesült, hogy én kerültem a nyugati front nagy vadászpilóta
temetőjébe.
Számomra ez volt a háború egyik
legkellemesebb meglepetése. Güntert kérésemre azonnal áthelyezik az én Gruppémhoz segédtisztem Marschall
százados helyére. Öreg cimborám is boldog, hogy a főhadiszállás meglehetősen
sivár hétköznapjait egy hadműveleti egység tiszta atmoszférájára cserélheti.
1944. október 7.
Az elmúlt napokban egymás után
jelentkeztek szolgálattételre a helyettesítő pilóták a hadműveleti irodámban.
Néhány régi, jól ismert arc is van köztük, felépülésük után most térnek vissza az
aktív szolgálatba. Az újonnan érkezők közül sokan bombázópilóták voltak, ám
korábbi egységeiket föloszlatták.
Néhány napon belül meg kell
érkezniük az új gépeknek. Erősen remélem, hogy sugárhajtásúak lesznek.
1944. október 9.
A mai nap a jövőbeli hadműveletekre
vonatkozó összes reményemet tönkrezúzta.
Kevéssel éjfél után telefonon
parancsot kapok, hogy menjünk az észak-németországi Anklamba. Nekem előzetesen,
közúton kell megtennem az utat., és meg kell jelennem a vadászegységek
parancsnokainak találkozóján, melyet Göring hivott össze.
Miután kiadom a szükséges
hadmozdulati parancsokat a Gruppénak, hajnal
háromkor Gerhard rangidős hadnaggyal és egy sofőrrel autóba szállunk és útnak
indulunk. Harminchat óránk van, hogy Prága, Drezda és Berlin érintésével
Anklamba érjünk. Az út megtételéhez szükséges üzemanyag kannákba töltve a kocsi
hátuljában van. Nem biztos, hogy útközben tudunk tankolni…
Délután négy körül betérünk egy
cseh falu fogadójába, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat és igyunk egy kávét. A
frissítő ital után folytatjuk utunkat, én ülök a volán mögé. Alig 700 m megtétele után robbanás
rázza meg a kocsit. A kormányszerkezet eltörött, és az irányíthatatlanná vált
jármű a híd korlátjának rohan. A mellettem ülő Gerhard kirepül a szélvédőn, és
egyik lába eltörik. A hátsó ülésen utazó sofőrnek sikerül kimásznia a roncsból,
majd eszméletét veszti. Én odaszegeződtem az ülésbe a kormány mögött. A
robbanáskor én is megsebesültem röpködő szilánkok fúródtak a lábamba,
csizmámból vér szivárog. Kétségbeesetten próbálok szabadulni szorult
helyzetemből. Egyszer csak közeledő autó zajára leszek figyelmes, ám ekkor
újabb detonáció történik. Óriási lökést érzek, és egy lángoló Volkswagen
csapódik a kocsimba, majd visszapattan, végig csúszik az úton, és leszalad a túloldalt
lévő meredek parton. Hihetetlen erőfeszítések árán lassan sikerül kiszabadítani
magam a roncsok közül.
Bal térdem és medencém darabokra
tört. Hanyatt fekve, egyedül a könyökömet használva, centiméterről centiméterre
haladva odavonszolom magam az út mellett futó árokhoz.
Két óra is eltelik, mire végre
ránk bukkan egy SS-egység. A másik kocsi vezetője életét vesztette. A járművek
átvizsgálása után kiderül, mindkettő pusztulását mágneses akna okozta. A szabotázsakciót
a cseh földalatti mozgalom terroristái követték el.
Éjszaka alégierő prágai kórházába
szállítanak minket, az orvosok Günternél és nálam azonnali operációt tartanak
szükségesnek. Bal lábam megduzzadt és elszíneződött. A sebészorvos először
semmi reményt nem lát a megmentésére, úgyhogy amputálni akarja. Teljesen
kétségbe vagyok esve.
Semmi kedvem életem hátralévő
részét nyomorékként leélni. Két és fél órát dolgoznak a térdemen, mire sikerül
úgy-ahogy összedrótozni. Mindkét lábam sinbe kerül, majd végre átvisznek egy
kórterembe, ahol jó néhány más súlyos sérült mellett Güntert is ott találom,
egyik lába neki is sínbe van téve.
Az egyik nővért megkérem, hozza
ide a holmimat. Előveszek egy üveg brandyt, Günter és én néhány perc alatt
végzünk vele.
Ezen az éjszakán semmi fájdalmat
nem érzek!
1944. december 3.
Nyolc hete nyolc hosszú,
örökkévalóságnak tűnő hete - vagyok gipszben, meg sem tudok mozdulni. Günter a
szomszédos ágyon fekszik. A nappalok egyhangúságát csak az éjszakai fájdalmak
törik meg.
A bal térdem súlyos sérülései
szépen gyógyulnak, a jobb lábamra azonban végleg rokkant maradok. Hozzá kell
szoktatnom magam a gondolathoz.
A doktor megígérte, hogy
hamarosan fölkelhetek. Úgy fest, holnap reggel megszabadulok a gipsztől.
1944. december 4.
Kora reggel leszedik a gipszet.
Mindkét lábam hihetetlenül
lesoványodott. A bal térdem még mindig nagyon merev. Rettenetesen legyengültem,
alig tudok felülni az ágyban. Föl akarok kelni, hogy lássam tudok-e járni,
egyáltalán föl tudok-e állni, de amikor csak leteszem a talpam, elfog a
szédülés.
1944. december 7.
Két nappal ezelőtt mankóim
segítségével megtettem az első lépéseket a kórteremben. Tegnap már a folyosóra
is kimerészkedtem.
Ma meg kell próbálkoznom egy
rövidke sétával a Moldva partján. Elhatároztam, hogy újra járni fogok. Ha
kisgyerek módjára az alapoktól kell is kezdenem, akkor is megcsinálom!
1944. december 10.
Sétáim alkalmával mindennap egy
kicsit nagyobb utat teszek meg. Az egyik ápolónővér segítségével már a
színházig is eljutottam! Egészséges ember számára alig tíz perces út, de nekem
több mint egy órába került. Kezemet sebek és hólyagok borítják, de, állapotom
határozottan javul.
1944. december 12.
Az osztrák Alpok egyik
fürdőhelyére küldtek, ahol rádiumos kezeléseket kapok. A merevség a bal
térdemben fokozatosan eltűnik, jobb lábam azonban még még mindig
használhatatlan, ernyedten lóg a sérült csípőn, kb öt centivel örökre rövidebb
marad a másiknál.
Mankóimon többórás hosszú,
fárasztó sétákra indulok a hóban. Mindennap forró rádiumos fürdőt veszek, mely,
ha minden igaz, serkentőleg hat az izmokra és az izületekre.
1944. december 16.
A háborúról érkező hírek
aggasztóak. Térképeim segítségével figyelemmel kísérhetem az ellenség
előrenyomulását a keleti és a nyugati fronton. Arra a következtetésre jutottam,
hogy a győzelmet már nem szerezhetjük meg.
Úgy gondolom, ennek a háborúnak
nem lesz egyértelmű végeredménye, és nem lesznek igazi Győztesei. A győzelem
egyetlen fokmérője a tartós béke. Nem látom azonban, miként lehetséges ez
mindaddig, amíg bolsevizmus van a földön. A világforradalomról szóló kommunista
ideológiák szerint egy nap útjára indul, hogy maga alá gyűrje az egész világot.
Az efféle békéért minden emberfia és minden nemzet önmaga rabszolgasorba
süllyedésével fizet.
1944. december 19.
Lilonak (Knoke feleségéről van szó
- a szerk.) sikerült elintéznie, hogy átvigyenek a haditengerészet
sanderbuschi* kórházába, mely mindösssze néhány kilométerre van Jevertől.
*Később
a kanadai hadsereg fennhatósága alá került, neve ekkortól 7. kanadai kórház.
Van ott egy kedves kis házunk,
melyet Lilo igazi otthonná varázsolt. Itt vár most rám két gyermekünkkel.
Együtt akarunk lenni, bármi történjék is a háború utolsó napjaiban.
1944. december 21.
Mankóimon bicegve útra kelek,
hogy találkozhassam szeretteimmel. Egyedül az számít, hogy otthon lehessek.
Számomra most már véget ért a háború, rokkant lettem.
Épp mielőtt a vonat a városba
érne, súlyos bombatámadás éri Salzburgot. A 20 súlyosabban sérültet - köztük
engem is - teherautókra teszik, így szállítják őket keresztül a városon a pályaudvarra.
Este metsző hideg fogad minket
Rosenheimben, ahol meg kell várnunk a müncheni csatlakozást. A várost
bombatámadás éri, és a pályaudvar megsemmisül. Több ezer ember pánikszerűen
menekül, ahogy a bombák sivítanak a levegőben. Mi, akik súlyos sebesülésünk
miatt nem tudunk elfutni, a sínek között a földhöz lapulva várjuk meg, míg a
fémzivatar elvonul a fejünk fölül. Aztán egymáshoz húzódunk és dideregve
várakozunk, míg több óra múlva befut az első szerelvény.
Münchenbe érkeztünkkor lángokban
áll a Keleti pályaudvar. A britek a várost is megbombázták. A Vöröskereszt
nővérei segítségemre vannak, amikor magamtól már egy lépést sem tudok tenni.
Bajtársaim Münchenben maradnak, itteni kórházakban nyernek elhelyezést. A vonat
hét óra alatt teszi meg az utat Augsburgba. Rendes körülmények között az út
kevesebb, mint egy óráig tart. Az éjszakai bombázások a vonal teljes hossza
mentén feltépték a pályatestet.
Az ausburgi pályaudvaron a
Vöröskereszt helyben felállított sátrába visznek. Nem tudom folytatni az utat.
Holtfáradt vagyok, egyetlen vágyam lehunyni a szemem és aludni…aludni…aludni…
1944. december 22.
Délben megpróbálnak kiugrasztani
az ágyból. A Fortressek* bombatámadást intéztek a város ellen, és a nővérek
bombabiztos óvóhelyre akarnak vinni. Kidobom őket és rájuk parancsolok, hogy
hagyjanak magamra aludni akarok.
* B-17
Flying Fortress (repülőerőd) a bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég
az Amerikai Légierő számára. Gyártása 1936-ban kezdődött, a géptípusból 12000
db-ot gyártottak.
Este fölszállok egy
csapatszállító vonatra, melynek reggel kell befutnia Hannoverbe.
1944. december 23.
Az utazás rendkívül megterhelő,
minden porcikám sajog. Nem is baj, hogy körülöttem mindenki kedves és
segítőkész. Mankóim miatt olyan tehetetlennek érzem magam, mit egy kisgyerek.
A vasutasok fölsegítenek egy
Brémába induló tehervonat mozdonyába. A vezetőfülke meleg és otthonos. A
mozdonyvezető és a kazánfűtő egymásra fektetett ponyvákból és zsákokból
kényelmes derékaljat készít.
Rangjelzésem és kitüntetéseim
láttán kissé meglepődnek. Soha nem gondolták volna, hogy frontvonalat megjárt
sebesült tisztek ilyen primitív körülmények között is képesek utazni.
A háborúról beszélgetünk, a
városok és a gyárak lerombolásáról. A mozdonyvezetőnek egész Családja és az otthona
is odaveszett Bréma bombázásakor, a fűtő pedig Oroszországban elesett vejét
gyászolhatja. Hozzám hasonlóan úgy gondolják, békét kell kötnünk a nyugati
hatalmakkal, hogy szabad kezet kapjunk keleten. Mindketten készen állnak az
oroszok elleni harcra, mint korábban fiatalemberként az I.világháború idején.
Egy lassú helyi személyvonaton
éjfélkor megérkezem Jeverbe. A repülőtér parancsnoka elém küldi a kocsiját,
hogy azon mehessek haza.
Sötét van. A kertkapuban állva
látom, ahogy Lilo kijön a házból és elém szalad. Szeretném átölelni és magamhoz
szorítani, ahogy korábban, de most nem tehetem. Mindkét kezemmel tartanom kell
a mankómat.
Megcsókolom, majd bemegyünk a
házba.
Mindössze egyszer szólal meg, azt
remegő hangon folytatja:
-
Olyan lassan jársz – mondja - , nem tudtam, hogy
ennyire súlyos. A hálószoba meleg és kényelmes. Nagyon-nagyon fáradtnak érzem
magam. Fáradt vagyok az utazás kényelmetlenségeitől, fáradt mindattól, amit
láttam, hallottam és tapasztaltam. Belefáradtam a háborúba.
Ugyanakkor boldog is vagyok.
Boldog, hogy végre itthon lehetek, hogy Lilo és én együtt vagyunk.
Holnap lesz karácsony este.
Holnap a kis Ingrid is ébren lesz a kis szőke fürtjeivel. Folyton a nyomomban
lesz és kérdésekkel ostromol majd:
-
Ugye most már végleg itthon maradok? Miért voltam távol
olyan sokáig? Miért járok olyan lassan? Miért van háború? Miért…miért…miért…?”
Felhasznált irodalom:
Heinz Knoke
A Führerért repültem
Hajja Book Kft. Hajja és Fiai
Könyvkiadó Debrecen 2002
Szövegmagyarázat:
1. Heinz Knoke (1921-1993) hivatásos vadászrepülő, a németországi
Hamelnben született. Édesapja - ahogy írja „jó kiállású” rendőrként kereste
kenyerét. Édesanyja egy Wilhelm Maertens nevű ács-és kőművesmester leánya, „aki
a csökönyösség mellett jó adag humorérzéket is örökölt apjától.” A fiatal Knoke
első éveit Hameln utcáin töltötte. Haja vörös, arca szeplők borították. Korán
megtanulta „mit jelent a poroszos rend és fegyelem”. 1931-ben fejezte be az
elemi iskola 4.-ik osztályát, majd a helyi középiskolában tanult. Ekkor már az
írással is foglalkozott. 1931-ben a Cserkészethez csatlakozott. Később azonban
(1937) belépett az „igazi” Hitlerjugendbe. Repülőgéppel - amit még nem ő
vezetett - először 1938. július 6-án szállt fel egy sétarepülés keretében.
Knoke 1939 nyarának elején jelentkezett a német légierő (Luftwaffe)
állományába.
2. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) hivatásos katona, birodalmi marsall,
háborús bűnös. Életével a www.historiamozaik.atw.hu,
illetve a www.historiamozaik.blogspot.com
c. honlapok több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.
3. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású német politikus,
diktátor. 1921-től a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezetője. 1933. január
30-tól német birodalmi kancellár, Hindenburg halála után Németország államfője,
Führere. Életével a www.historiamozaik.atw.hu,
illetve a www.historiamozaik.blogspot.com. c. honlapok több szerkesztése
részletesebben is foglalkozik.
4. Heinrich Himmler (1900-1945) német harmadik birodalom egyik
legbefolyásosabb náci vezetője, az SS (Schutzzstaffel) első számú főnöke.
Életével a www.historiamozaik.atw.hu,
illetve a www.historiamozaik.
blogspot.com c. honlapok több szerkesztése is részletesen is foglalkozik.
Forrás:
Internet-wikipedeia
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!