1918. október 31-én meggyilkolták Gróf Tisza Istvánt
Magyarország kétszeres miniszterelnökét, országgyűlési képviselőt, a
m.kir.honvéd huszárezred ezredesi rangban lévő parancsnokát. A minap került a
tulajdonomba Csere Péter dr. oknyomozó könyve, amely a gyilkosság történetéről,
a gyilkosokról, a bírósági eljárás néhány epizódjáról szól. A szerkesztés ennek
egyes mozzanatait dolgozza fel és tárja a tisztelt olvasó elé.
1918.október 31-e
„Budapesten, az Astoria Hotel mögötti Magyar utca nagyvárosi
viszonylatban szűk és sötét utcácska volt. Az ma is.
Ebben az utcában, közvetlenül a hotel hátsó, gazdasági
bejáratánál 1918. október 31-e késő délutánján két katonai teherautó
várakozott. Ezen a bejáraton keresztül érkeztek azok a komor, fegyveres
férfiak, akik sorban beszálltak az autókba, vagy elhelyezkedtek a platón, illetve
egy-egy közülük a vezetők mellett. Néhányan cigarettára gyújtottak. Az első
kocsiban, közvetlenül a sofőr mellett ülő férfi szabta meg az útvonalat és az
úti célt is. A városnak ez a része viszonylag csendes volt, nagy forgalomra
nemigen számíthattak. A célul megjelölt Hermina út autóval talán negyedórányira
volt. A sofőrök gázt adtak, és elindultak. Amikor az első métereket megtették,
már szinte teljesen sötét volt.
Érdekes,
hogy nem a szinte önmagát kínáló legrövidebb úton mentek. Ma
már - épp a Reáltanoda utcától - egyirányúsították ugyan a Magyar utcát akkor azonban az égvilágon semmi akadálya
nem lett volna kikanyarodni a Kossuth Lajos utcára, aztán tovább a Rákóczi
útra, és a Keleti-pályaudvar után majdnem végighajtva a Thököly úton egy balkanyarral
már a Hermina utcában is találták volna magukat.
Ezek az autók
azonban éppen ellenkező irányban indultak el: a Magyar utca
után végigmentek a Károlyi utcán, és éppen a Károlyi-ligetnél húztak el, ahol
akkor Károlyi Mihály lakhelyéül szolgáló Károlyi-palota hátsó ablakaiból és
balkonjáról ma is remekül szemügyre lehet venni minden autót, ami erre elmegy.
Ez tény.
És senki nem tehet róla, hogy egyetlen mondatban ennyiszer
kellett a > Károlyi< nevet leírni…
Csak ezután fordultak
rá
a Múzeum körútra, onnan a Sándor utcán és az azonos nevű
téren (a mai Bródy Sándor utca Guttenberg tér) keresztülhajtva értek ki a
Rákóczi térre. Innen a Német (ma nagyobb része a Bacsó Béla utca), a
Népszínház, és a Csokonai utcákon át jutottak ki a Rákóczi útra. Ekkor a bal
felé hamarosan következő Miksa utcán, a Dohány utcán és az István úton (melynek
1929-től a hosszabbik, Városliget felőli része az Ajtósi Dürer sor) végig
haladva fordultak be a Hermina utcába.
Jó kis kitérő, annyi szent.
Ha egy taxis választaná ezt az útvonalat, joggal
reklamálhatnánk. Hiszen semmiféle logikus magyarázat nincs arra, miért éppen
erre mentek. Nem voltak elterelések, forgalmi akadályok - ezek az alakok, amúgy
is fittyet hánytak volna mindenre, ami az útjukba áll. Az ember nehezen
szabadul a gondolattól: ezekre a hatalmas vargabetűkre nem csupán a
Károlyi-palota mögötti demonstratív elvonuláshoz volt szükség?
Talán három kilométerre
odébb,
a Hermina út 35.szám alatti villa földszintjén már égtek a
villanyok. Ebben a házban - pontosabban a ház földszinti részén - lakott gróf
Tisza István1, feleségével, unokahúgával és néhány fős
személyzetével. Az épület alagsorában tanyáztak a védelmére kirendelt
csendőrök. A villát, amúgy Róheim Samu gyáros építette a 20.század elején,
ezért gyakran nevezték az épületet Róheim-villának. Róheim Samu az első
emeleten lakott családjával és személyzetével. A fia, Róheim Géza később a
magyar néprajzkutatás egyik legnagyobb alakja lett.
Tiszát ebben az
időszakban
Alighanem többen és gyakrabban szólították ezredes úrnak,
hiszen a debreceni huszárezred parancsnokaként, ezredesi rangban szolgált a
magyar honvédség kötelékében. Alig több mint két hete rendelték haza a
harctérről. Hamar megtapasztalhatta, hogy nem csak a fronton volt halálos
veszélyben.
Október 16-án délután
három óra felé a parlamentből jövet - hiszen továbbra is
országgyűlési képviselő maradt - éppen autóba akart szállni, amikor egy
nyeszlett fiatalember revolvert fogott rá, el is sütötte volna, de a fegyver
csütörtököt mondott, és a következő pillanatban Tisza már ki is csavarta a
kezéből. A fiú szeméből csak úgy sütött a gyűlölet, Tisza mégis emberi
szavakkal fordult hozzá.
-
Édes fiam, őrültséget csinálsz, én
nem ártottam neked!
Édes fiamnak szólította ugyan, de Lékai János, aki a Galilei
Kör tagja és, mint később kétséget kizáróan kiderült, Korvin Ottó bizalmi
embere volt, aligha tartott igényt ilyesfajta apáskodásra. Letartóztatták és a
Gyűjtőfogházba zárták, ahonnan az őszirózsás forradalom szabadította ki. Ezeket
a perceket megörökítette a filmhíradó; vékony pénzű, megviselt, ám diadalmasan
mosolygó fiatalember integet egy teherautó tetejéről. Amerikába szöktették, és
ott is halt meg, harminc évesen. Tüdőbajos volt, a Tisza elleni merényletet is
úgy vállalta, hogy neki már nincs vesztenivalója. Lékai Jánosnak lehet, hogy
nem volt. Magyarországnak annál inkább.
Tisza István ez a
magas, szikár, erős,
és egészséges, ötvenhét éves férfi szinte archeotípusa volt
annak az emberfajtának, amelyet azóta is olyan sokan szemlélnek csodálattal és
irigységgel vegyes tisztelettel - de félelemmel és olykor gyűlölettel is.
Mondjuk ki nyugodtan: ő volt a >magyar úr<
megtestesítője.
Tiszának már a puszta megjelenéséből tartás és erő,
intellektus és lelki szilárdság áradt. Becsületes, kemény, hibáiban és
abszolúte következetes ember volt. Néhány évvel korábban, egy kardpárbajban
simán levágta volna a nála másfél évtizeddel fiatalabb Károlyi Mihályt, ha
>élesben< megy a dolog. Így alaposan elpáholta - még arra is vigyázva,
hogy azért túlságosan meg ne alázza. Számára ez az ellenfele is elsősorban egy másik magyar úr volt…
Aki évtizedekig éli a
politikusok életét,
annak előbb-utóbb kifejlődnek azok az érzékei, amik
elsősorban talán a frontkatonákra jellemzők: megérzi az ellenség közelségét,
fel tudja mérni a veszély természetét és nagyságát, megtudja ítélni, mely
helyeket és szituációkat kell nagy ívben elkerülni. Egy háborúban azonban
előfordul, hogy a katonának egyszerűen a
helyén kell maradnia, bármennyire menekülésre késztetik is az ösztönei. Valahogy
ez lehetett a helyzet Tisza Istvánnal. Ráadásul ő ez idő tájt nem, csak politikusnak,
hanem minden bizonnyal katonának is tekintette magát. Ennek a katonának az
utolsó hadállása pedig itt volt, az otthonában, ebben a Hermina úti nagy
házban.
Utólag belegondolva
mégsem valószínű, hogy Tisza okvetlenül a legrosszabbra
gondolt volna, a legrosszabbat várta volna ezen az estén. Bátor ember volt, az
kétségtelen, harctéri viselkedése is ezt mutatta. Ám biztosan voltak még
illúziói is, elsősorban azért, mert tiszta volt a lelkiismerete. Napok óta a
felfordulás kellős közepén a felbolydult és békétlenkedő város szívívében élt,
ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - igyekezett megőrizni belső
nyugalmát, szilárdságát. Elhatározta, hogy teszi a dolgát; katonaként készen
áll az esetleges parancsok végrehajtására, politikusként pedig minden erejével
igyekszik megakadályozni, hogy káosz legyen úrrá az országon.
A nyomozás,
amit később a gyilkosai után indítottak, részletesen feltárta
Tisza István utolsó estéjének történetét. A leghelyesebb, ha unokahúga, Almásy
Denise vallomásaira hagyatkozunk, mert az övé a leghitelesebb beszámoló erről
az estéről. Almásy grófnő ennek a napnak majdnem az elejétől a végéig Tisza
mellett volt, és mindent látott: a gyilkosokat és a gyilkosságot is.
Addig azonban még eltelt néhány óra.
Tisza István
valószínűleg
több levelet is megírt aznap, hiszen tele volt energiával és
tervekkel. Élete utolsó napjának levelei közül viszont csak kettő maradt ránk:
amelyeket gróf Hadik János miniszterelnöknek és Lukachich Géza tábornoknak,
Budapest katonai parancsnokának írt és küldött el.
Ezek a levelek pár mondatosak, fogalmazásuk pedig olyan lényegre
törő, hogy leginkább rövidre fogott katonai jelentésekhez hasonlítanak. Tisza
mindkettejüknek felajánlja szolgálatait, segítségét abban, hogy az országon és
a fővároson eluralkodó anarchián úrrá lehessenek. Almásy grófnővel eljött a
mindenese, Konrád Péter is; vele akarta Tisza ezeket a leveleket a címzettekhez
küldeni.
Az unokahúg Almásy Denise pedig egyfolytában aggodalmaskodott,
estére már valószínűleg az idegeire mehetett hajthatatlan nagybátyjának…
A nők finom és
legtöbbnyire
igencsak jól működő ösztönével sokkal inkább érzékelte a
közvetlen veszélyt, mint a frontról nemrég hazatért Tisza ezredes. Denise
reggel óta, amióta csak a villában tartózkodott, azon volt, hogy a nagybátyját
minél messzebb tudja a Hermina úttól, minél messzebb a Róheim-villától.
Ismerősöket sorolt fel, akikhez menekülhetne, rokonokat, akik biztosan
befogadnák néhány napra, amíg el nem vonul a vihar. Rendíthetetlenül hajtogatta
a magáét: nagybátyja halálos veszélyben van, meneküljön, ne tétovázzék, ne
várja be, amíg valami jóvátehetetlen történik.
Tisza pedig a férfiak gyakorta megmagyarázhatatlan makacsságával
reggel óta ellentmondott neki. Nem megy, mert nem akar senkire bajt hozni, nem
megy, mert nem akar hívatatlanul senkinek a házába beállítani. Ha jönnek érte,
hát jöjjenek. Neki nincs mitől félnie, a szemébe tud nézni akárkinek.
Közben beesteledett. Lassan-lassan ez a nap is eltelt.
A Magyar utcából induló
autók
ekkor értek a Hermina útra. Érdekes, hogy nem Tisza lakhelyéül
szolgáló Róheim-villánál fékeztek, hanem valamivel előbb egy kis utcában, a
Bethesda-kórház előtt. Ezek az épületek ma is állnak, és maga a környék sem
változott 1918 óta. Ha az ember veszi a fáradságot, és körbepillant kicsit a Bethesda-kórház
előtti utcarészen, egy dolgot hamar észrevesz: a Róheim-villa felől semmit sem
lehet látni abból, ami a kórház bejárata előtt történik.
A fegyveres, nagyobb részt katonaruhás férfiak leugráltak az
autókról, és gyalog indultak Tisza István lakóhelye felé. Magabiztosak és
elhatározottak voltak; szilárdan eltökélték, hogy bevégzik, amiért jöttek.
Amikor a Róheim-villa elé értek, egyikük, aki az úton az első teherautóban a
vezető mellett ült és civil ruhát viselt, úgy száz métert előre ment az utcán.
Egy katona ruhás lecövekelt a villa utcai bejárata előtt. A
többiek sorban beléptek a kapun, ketten, akik matrózruhát viseltek, az épületet
megkerülve annak hátsó traktusa felé tartottak.
Egy katonai egyenruhát
viselő fiatal
férfi a ház bejárata felé vezető kerti úton maradt, öten
pedig, akik közül egy civilben, négyen pedig uniformisban voltak, bementek a
villába. Odabent egyikük, aki a katonaruhára civil esőköpenyt húzott, az
előszobában maradt, az egyik egyenruhás pedig, aki szintén egészen fiatal volt,
az előszobából nyíló hall ajtajában állt meg. Csőre töltött Frommer-pisztoly
volt nála.
Innen már csak hárman mentek tovább: egy civil és két egyenruhás.
Mindhárom embernél a Monarchia hadseregében rendszeresített Mannlicher
gyalogsági puska volt. Itt a szalonban pár másodpercre megálltak, kissé
tanácstalanul. Zavaruk azonban nem tartott soká, hamarosan már lövésre készen
tartották a fegyvereiket.
Ez volt az a pillanat,
amikor Tisza István a feleségével együtt, a hátsó
helyiségeket a szalontól elválasztó kétszárnyú tolóajtót szétnyitva belépett a
helyiségbe. A jobb kezében revolvert tartott.
-
- Mit akarnak? – Kérdezte kurtán.
- Gróf Tisza Istvánt keressük! – válaszolta nagy hangon a civil ruhás.
Ugyanebben a pillanatban az egyik fiatal, szőke hajú, kék
szemű matróz is magára talált, és pattogó hangon szólt rá Tiszára.
- Tegye le a pisztolyt!
Tisza István pedig, néhány pillanatnyi gondolkodás után,
letette a revolvert a tőle jobbra álló kis asztalra.
- Maga az oka a háborúnak! – ordította magából kikelve a civil –Maga az okozója minden szenvedésnek! Maga a
felelős mindenért!
Nem hagyott rá időt, hogy bárki is válaszoljon. A hall ajtajában
álló katonához fordult:
-
- Megvan-e az összeköttetés?
Az igenlő válaszra visszafordult – aztán már tüzelt is, a
szőke, fiatal matrózzal együtt.
Tisza István összerogyott.
Ekkor rohant sikoltozva a földön heverő testhez a két nő, a
feleség és az unokahúg. Biztosan ösztöneiknek engedelmeskedve cselekedtek, ám
saját magukat is halálos veszélybe sodorták. Az idősebb, nagydarab matróz
igyekezett elrángatni őket a test mellől, de közben ismételten leadott pár
lövést ő is, a civil is.
A fiatalabb
nő megsebesült, az arcából folyni kezdett a vér.
A hall ajtaja közelében
álló fiatal katona ekkor szaladt be a szalonba. A három
gyilkos zavarodottan álldogált még pár pillanatig, aztán vele együtt eredtek
futásnak a kijárat felé. Útközben csatlakozott hozzájuk a civil esőkabátos
katona is, aki addig az előszobában ácsorgott. Kint az udvaron tovább bővült a
menekülők száma; a hátsó traktushoz irányított két matróz és a kerti útra
felállított másik fiatal katona is velük szaladt a kapu felé. A kapunál
posztoló katona a többiekkel eredt futásnak.
Egy jó futamodásnyira, a Városligeti körút sarkán, az autók
járó motorral álltak, és az a civil, aki mindjárt az elején egy kissé
előresétált a Hermina utcában, már ismét az első kocsi sofőrje mellett ült. Az
autók pedig visszaszállították utasaikat oda, ahonnan délután elindultak. Egy
katonaruhás, az, aki a villában a hall ajtajában állt, kiszállt a Károly körút
sarkánál, a többiek azonban egészen az Astoriáig a kocsikon utaztak.”
Felhasznált irodalom:
Csere Péter
Gróf Tisza István meggyilkolása
Unicus Műhely Bp.2013
Szövegmagyarázat:
Gróf Tisza István (1861-1918) politikus,
miniszterelnök, az MTA tagja, Tisza Kálmán fia. A nevéhez kapcsolódik a két
legismertebb esemény a Monarchia háborúba lépése második miniszterelnöksége
idején, és az ellene elkövetett gyilkosság 1918.okt.31-én. Politikusként a dualista
rendszer elkötelezettje. tanulmányait Budapesten kezdte, a két felső
gimnáziumot Debrecenben végezte. Egyetemi tanulmányokat Berlinben, Heidelbergben,
Budapesten folytatott, ahol jogi és közgazdasági ismereteket szerzett.
Budapesten államtudományi ismeretekhez jutott, a politikatudományokból
doktorált. Két alkalommal volt az ország miniszterelnöke (1903-1905,1913-1918).
Tisza István egyszerre volt meggyőződéses híve a joguralomnak, a
parlamentarizmusnak, és az alkotmányosságnak. Ugyanakkor az arisztokrácia és a
dzsentri vezető szerepének s a korlátozott szavazati jog fenntartásának
elkötelezettje. Úgy vélte csak így maradhat fenn a nemzeti kisebbségekkel
szemben a magyar szupremácia, a hagyományos társadalmi rend és kultúra.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
2014.
április
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!