Berija száz napja

Azt hazudta egy gazember,
A hatalom árt az embernek, elvben
Ezért mondják utána sorban,
Az okosok mind egy akolban,
Nem látjuk fonákját a szónak:
Az ember árt a hatalomnak

Jurij Andropov
(1967 és 1982 között a KGB vezetője)

Sztálin¹ halálának hírére

nagyjából három féle volt a reakció. Munkások, parasztok, diákok és kisgyermekek tömegeit hisztérikus kétségbeesés fogta el; elveszítették az egyetlen bizonyosságot, és úgy érezték ki vannak szolgáltatva a külső és belső ellenség fondorkodásának. A Gulag rabjai vigyorogtak, nevettek és a sapkájukat dobálták – ez volt számukra az első reménysugár, s most először tapasztalták, hogy őreik elbizonytalanodnak. A pártapparatcsikok és a pribékek a hatalom öröklésének eshetőségeit latolgatták, és kivárásra játszottak, a vezetés pedig - egyelőre - igyekezett fenntartani a közvetlen túlélés szempontjából nélkülözhetetlen egység látszatát.

Sztálin teljesítménye

azzal a könnyedséggel is mérhető, amellyel az állam átvészelte távozását. Halála után négy nappal Malenkov², Bulganyin³ és Hruscsov⁴ barátságosan újraosztotta a hatalmat. A temetésre Moszkvába érkezett kelet-európai vezetőket megerősítették pozícióikban. Malenkov a Minisztertanács élére került, Molotov⁵ átvette a külügyi tárcát, Berija⁶ belügyminiszter, Bulganyin védelmi miniszter lett, elődje, Vasziljevszkíj⁷ marsall pedig helyettesként maradt mellette. A mindeddig a kormány fölött álló, mostantól azonban neki alárendelt Központi Bizottság munkáját Hruscsov irányította. Mikojan⁸ és Kaganovics⁹ olyan beosztást kapott, ahol nem kellett megalázottnak vagy kisemmizettnek érezniük magukat, Vorosilov¹⁰ pedig az államfő minden tartalom nélküli címét kapta meg.

Berija azonban káprázatos gyorsasággal és merészséggel ragadta magához a kormányrudat. A kelet-európai kommunistákhoz hasonlóan megértette, hogy a hatalom központjai a belügyminisztérium és az állambiztonsági szervek. Az állambiztonsági minisztériumot azzá tette, ami 1941 előtt volt: a belügyminisztérium egyik részlegévé. Szergej Ignatyev csöndesen félreállt. Berijának először azt kellett elnyernie kollégáitól, valamint a párttól és a Vörös Hadseregtől, amit azok leginkább vonakodtak megadni: a bizalmat és a rokonszenvet. Közvetlenül Sztálin temetése után visszahozatta Moszkvába Polina Zsemcsuzsinát, hogy újra összeházasodhassanak Molotovval. Rehabilitálta Kaganovics fivérét, Mihailt, özvegyének pedig nyugdíjat folyósíttatott. Ám sem Molotov, sem Kaganovics nem mutatkozott különösebben hálásnak.

Alig egy héttel Sztálin temetése után

Berija négy bizottságot állított fel, és utasította őket, hogy két héten belül jelentsenek Kruglovnak, Kobulovnak és Goglidzének. Az egyik bizottság a Kreml még életben lévő orvosainak felmentéséről intézkedett, a második a Rjumin által letartóztatott állambiztonsági tiszteket rehabilitálta, a harmadik a Sztálin utasítására lefogott tüzértiszteket szabadította ki, a negyedik pedig a Ruhadze által bebörtönzött vagy száműzött migrélek szabadon bocsátásáról gondoskodott. Maga Berija Mihoelszt rehabilitálta. A legkisebb mértékben sem volt bosszúálló. Mihoelsz gyilkosai közül csak Ogolcovnak és Canavának kellett bűnhődnie. Rjumint nyomon követték a szevasztopoli postahivatal mellett álló kunyhójában letartóztatták, Berija ötvenöt percet fordított a kihallgatására, megígérte neki, hogy ha mindent bevall, életben marad, aztán átadta Voldzimirszkíjnek és Hvatnak.

Március 24-én Rjumin a következőket írta Berijának:> Amikor majd meg kell halnom, mindegy miért és hogyan utolsó szavaim ezek lesznek: Hű vagyok a párthoz és a Központi Bizottsághoz. Jelenleg egyedül L.P.Berija bölcsességében bízom (…) és remélem, hogy ügyem igazságos lezárást nyer.< Egy második kihallgatáson Berija ezt mondta neki: >Ön és én többé nem találkozunk. Önt likvidáljuk.< Rjumin belebetegedett a kétségbeesésbe, de Berija többet nem foglalkozott vele.

Mások, akik kifejezetten Berija ellen dolgoztak,

vagy akiket ő döntött romlásba – Vlaszik tábornok, a mingrélek letartóztatását irányító Ruhadze, Abakumov és néhány a legállatiasabb pribékjei közül -, a börtönben maradtak, de nem bántották őket. Ruhadze, akit 1953 márciusában a saját irodájában hallgatott ki, porban csúszó-mászó levelet írt neki a Lubjankából:

>Mély fájdalommal zokogok és szánok-bánok mindent, ami történt. Végtelenül szomorú vagyok. Kérem Lavrentyíj, higgye el nekem sosem voltak ellenséges szándékaim. Bűneimben nagy részük van a körülményeknek és a magányosságnak… Úgy fordulok önhöz kérésemmel, mint apámhoz és mesteremhez; térden állok, és szememben könnyekkel kérem, szánjon meg bocsásson meg nekem, és enyhítse a rám kiszabott halálos ítéletet. A gyermekeimre kérem, adja meg nekem a lehetőséget, hogy szabadon haljak meg, miután még egyszer láthattam őket. Ön menthet meg engem, Lavrentyíj, csak ön.<

Berija eleinte támogatást kapott

legközelebbi szövetségesétől, Malenkovtól, aki áprilisban írt egy beszédet, s ebben név nélkül elítélte a Sztálin utolsó éveiben megvalósult > személyi kultuszt.< A pártgyűlést akkor elnapolták, s a beszéd véglegesen elmaradt. A legnagyobb meglepetés március 26-án érkezett, amikor Berija egy Malenkovnak írt levelében soha nem látott arányú amnesztiát: a Gulag-táborokból egymillió fogoly szabadon bocsátását javasolta. Mint rámutatott: a szerencsétlenek fele azért raboskodott, mert Sztálin 1947-ben mindenfajta lopást igen hosszú börtönbüntetéssel rendelt megtorolni. Terve az volt, hogy az öt évnél rövidebb büntetésre ítélteket egyszerűen engedjék haza, hadd kezdjenek tiszta lappal új életet; az öt évnél hosszabb büntetéseket pedig felezzék meg. Minden állapotos asszonyt, valamint azokat, akiknek tízévesnél fiatalabb gyermekük van, ugyancsak bocsássanak szabadon, ahogy a tizennyolc évnél fiatalabb és ötvennél idősebb férfiakat is. Az igazságügyi minisztérium egy hónapot kapott, hogy a legtöbb bűncselekmény megtorlására a börtönt helyettesítő büntetési formákat dolgozzon ki.

Az okok tisztán gyakorlatiasak voltak.

Mint Berija rámutatott az igazságszolgáltatási rendszer évente 650 000 új jövevénnyel árasztotta el a Gulagot. A politikai elítélteknek - nagyjából félmilliónak, akik közül csak igen kevesen kaptak rövidebb időtartamú büntetést - továbbra is le kellett ülniük a teljes idejüket. Két nappal később Berija megszüntette a különleges ítélőbizottságokat, az állambiztonsági munkatársból, az ügyészből és a párttitkárból álló trojkákat, amelyek 1934 óta milliókat ítéltek deportálásra, börtönre vagy halálra. A továbbiakban nem óhajtott foglalkozni az egész büntető rendszerrel, és átutalta az igazságügyi minisztérium hatáskörébe, kivéve a különleges börtönöket és táborokat, ahol még ebben az időben is negyedmillió politikai elítéltet és háborús bűnöst tartottak fogva. Berija elvben visszaállította a Szovjetunióban a törvényesség uralmát; különös módon azonban belement abba, hogy az intézkedéseket úgy nevezzék: Vorosilov-féle amnesztia. Több mint 1200 000 fogvatartott szabadult, s közel 500 000 folyamatban lévő ügyet ejtettek. 1953 nyarára az orosz városokat elárasztották a rablók, tolvajok és erőszaktevők, míg a politikai elítéltek és családjaik helyzete ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint azelőtt.

1953. április 3-án

harminchét orvost a nyilvánosság előtt rehabilitáltak; Ignatyev szégyenben maradt, s Lígyija Tyimasuk elveszítette a kitüntetését. Berija Abakumov, Ogolcov és Canava vallomását tartalmazó, titkos följegyzést küldött a KB Elnökségének; beismerték,hogy Sztálin utasítására gyilkolták meg Mihoelszt és barátját, Golubov-Potapovot. Hogy a gépírónak ne okozzon megrázkódtatást, a fölségsértés, Berija kézzel írta be Sztálin nevét a szövegbe. A gyilkosok kitüntetéseit ezúttal is visszavonták. Berija 1953. április 4-én betiltotta a kínzást. A Lefortovóban bezárták az erre szolgáló helyiségeket, az eszközöket megsemmisítették, de a méreglaboratóriumhoz nem nyúltak. A KB Elnöksége négy nappal később kapott Berijától egy hosszú dokumentumot, amelyben szülőföldjéért, Grúziáért való aggodalmáról beszélt. Ennek hatására rehabilitálták a Ruhadze és Sztálin által >tisztogatott< mingréleket és még vagy tizenegyezer grúzt, akiket mindenüktől megfosztottak és deportáltak. Ebben a szövegben is kézzel van beírva Sztálin neve mindenütt, ahol a felelősség szálai a legmagasabb helyre vezettek. Ezúttal sem történtek megtorló letartóztatások: Akakij Mgeladze, akit Sztálin a grúz párt élére állított, egy északkelet-grúziai faiskola vezetője lett. A grúz párt irányítását Berija egy rehabilitált mingrélre, Alekszíj Mirchulavára bízta.

Berija visszahozta

a hagyományos közgazdasági szemléletet: a tábornokkal közölte, hogy a hadsereg túlságosan sokba kerül, és leállította a gigantikus méretű, polgári célú építkezéseket, a közép-ázsiai sivatagokon átvezető csatornákat és az örök jég birodalmát átszelő vasútvonalakat, amelyek Sztálin szívének igen kedvesek voltak, de elapasztották az államkincstár forrásait és rabok ezreinek életét követelték. A megtakarításokat a parasztok termékeinek tisztességesebb megfizetésére és az élelmiszerárak csökkentésére kívánta fordítani.

1953. május 1-jén

Berija nemcsak a Minisztertanácsot lepte meg, de a szovjet emberek többségét is, amikor a szokásos ünnepi felvonulást a pártvezetők portréi nélkül szervezte meg. Véget ért volna a bálványimádás korszaka? Berija megemlítette, hogy Kanadában nem létezik belső útlevél, és a mozgásszabadság legtöbb korlátozásának eltörlését javasolta. A három legfontosabb haditengerészeti támaszpont kivételével meg akarta nyitni a zárt városokat, és minden, előnyös szakmával rendelkező embernek jogot adott volna arra, hogy Moszkvában vagy Leningrádban éljen. Neki köszönhető, hogy háromszáz város és a határzónák lakossága újra kapcsolatba került a külvilággal.

Berija olyan sebességre ösztökélte

az ország hajóját, hogy a legénység attól tartott, darabokra hullik az egész. És mintha tudta volna, hogy kevés ideje van, olyan utasításokat adott, amelyek elkerülhetetlenül zendüléshez vezettek. Május végén azt javasolta, hogy Ukrajnában és Litvániában helyi származásúakra bízzák a hatalomgyakorlást. Ukrajnában tehát ukránok álltak a párt élére, s ez népszerűséget szerzett Berijának az ukrán írók és filmrendezők között, az eloroszosított pártelit, azonban nem volt elragadtatva. Berija ahhoz is ragaszkodott, hogy Litvániában a hivatalos eljárások során a litván nyelvet használják, s a litvánul nem tudó párttitkárok távozzanak pozíciójukból. Ugyanez vonatkozott Belorussziára és Lettországra is.

Malenkov és Hruscsov

mind ebben a Szovjetunió végromlását látta, s a következő cseppel betelt a pohár. Június 2-án intézkedéseket javasolt >a Német Demokratikus Köztársaság politikai légkörének egészségesebbé tételére.< Az NDK válságban volt. Az emberek lázongtak annak láttán, hogy az ország nyugati fele messze megelőzi a keletit, és rohamosan gazdagodik. Két év alatt félmillió ember, köztük háromezer párttag és nyolcezer rendőr menekült Nyugatra. Berija a német kommunisták és a nyugatnémet szociáldemokraták között tárgyalásokat javasolt az ország újraegyesítéséről, > egy békés demokratikus és független Németország megteremtéséről.< Engedélyezte volna a magántőkét, fel akarta oszlatni a kollektív gazdaságokat, eltörölni a szigorú büntetéseket, és szabadon bocsátani a bebörtönzötteket. Nem titkolta a fő cél >…a nemzetközi problémák békés rendezésének elősegítése.< s ezt alátámasztandó Magyarországon Rákosi Mátyást arra utasította, hogy a nálánál jóval mérsékeltebb irányvonalat képviselő Nagy Imrét tegye meg az ország miniszterelnökévé. Leállította Sztálin Tito meggyilkoltatására szőtt terveit, és igyekezett javítani a szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Keleten béketárgyalásokra s a koreai háború befejezésére buzdította Kínát és Észak-Koreát. Visszarendelte Moszkvába az MVD minden hírszerzőjét, és csakis azokat engedte újra külföldre, akik vizsgán tettek tanúbizonyságot az adott ország nyelvének ismeretéről.

Berija veszélynek tette ki

a párt uralmát, az országon belüli orosz dominanciát és a Szovjetunió, valamint kelet-európai birodalmának integritását, s ezért mennie kellett Eltávolításának okai - amint később Hruscsov magyarázta - erkölcsi jellegűek voltak: Berija romlott volt és könyörtelen. Ez kétségkívül igaz, csakhogy Molotov vagy Hruscsov sokkal többek halálos ítéletét ellenjegyezte, mint Berija. A lényegi különbség abban állt, hogy ők csak egy tollvonással öltek meg, míg Berijának vér tapadt a kezéhez. Ami legendás szexuális kilengéseit illeti, bizonyosan vétkes volt számtalan erőszaktételben (inkább zsaroláshoz folyamodott, semmint fizikai bántalmazáshoz) és ifjú leánykák megbecstelenítésében. Szeretőinek némelyike ugyanakkor kifejezetten kedvelte, de legalábbis tisztelte. S a moszkvai Nagy Színházat, a Bolsojt bordélyként használó szovjet vezetők - de akár J. F. Kennedy vagy David Lloyd George –mércéjével mérve Berija korántsem tartozott a legrosszabbak közé, még akkor sem, ha olykor az ülések szüneteiben úgy rendelt magának nőket, ahogy a mai politikusok köreiben pizzát szokás.”

Felhasznált irodalom:

Donald Rayfield

Sztálin és hóhérai, A zsarnok és akik neki gyilkoltak.

Park Könyvkiadó Bp. 2011

Szövegmagyarázat:

1. Joszif Visszarionovics Sztálin (eredetileg: Dzsugasvili, 1879-1953), grúz származású kommunista pártvezető, diktátor, generalisszimusz. Életével honlapomon több szerkesztés részletesen is foglalkozik.

2. Georgíj Makszimilianovics Malenkov (1902-1988) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, Sztálin egyik legközelebbi munkatársa.

3. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin (1895-1975) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, 1947 és 1949, illetve 1953 és 1955 között honvédelmi miniszter, 1955 febr. 8-tól leváltásáig (1958.márc.27) a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke.

4. Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus. Sztálin halála után, 1953-1964 között az SZKP első titkára, illetve 1958-1964 között a Minisztertanács elnöke. Nevéhez fűződik az ún. desztalinizáció, szembenézés a sztálinizmussal. Nevéhez fűződik az SZKP XX. kongresszusának összehívása (1956.febr.)

5. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) Sztálin hűséges harcostársa a diktatúra évtizedeiben. Nevéhez fűződik az ún. „Molotov-Ribbentrop Paktum” azaz Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés, (1939.augusztus) szovjet részről történő aláírása.

6. Lavrentyíj Berija (1899-1953) grúz származású szovjet kommunista politikus, a titkos szolgálat első számú vezetője, Sztálin egyik bizalmasa.

7. Alekszandr Mihajlovics Vasziljevszkíj (1895-1977) hivatásos katona a Szovjetunió marsallja, 1942-1945 között vezérkari főnök és a honvédelmi népbiztos helyettese. Jelentős szerepe volt a sztálingrádi és a kurszki ütközet előkészítésében.

8. Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény származású szovjet kommunista vezető. Mikojan ügyes politikus lévén „túlélt” minden hatalomváltást. Egyike volt azoknak, akik ellenezték a szovjet fegyveres beavatkozást az 1956-os forradalom és szabadságharc idején (1956 okt. vége. nov. 1). A Szovjetunió államfőjeként 1965-ben önként vált meg a hatalomtól.

9. Lazar Moiszejevics Kaganovics (1893-1991) szovjet kommunista politikus, Sztálin közeli munkatársa.

10. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, katona, a Szovjetunió marsallja. A második világháború után jelentős szerepet játszott szovjet „helytartóként” Magyarország „szovjetizálásában”.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2014.április