Román katonák Magyarországon 1944-1945

Gosztonyi Péter korábban Svájcban élő - ma már nincs közöttünk - hadtörténész „Vihar Kelet-Európa felett” című írásainak több fejezete foglalkozik a románok második világháború végén tanúsított magatartásával. A szerkesztés a „Román csapatok Magyarországon 1944-1945-ben” és a „Beszélgetés Mihály volt román királlyal” című fejezetét dolgozza fel.

Román csapatok Magyarországon

„A hatvanas évek második felében,

egy nemzetközi konferencián ismeretséget kötöttem Nicolae Goldberger, illetve Goldberger Miklós professzorral a Román Kommunista Párt egyik régi tagjával, ez időben az RKP KB tagjával és a bukaresti Politikai és Társadalomtudomány Intézet igazgatóhelyettesével. Amikor Goldberger professzor beszélgetéseink során megtudta, hogy új munkám témája a szovjet hadműveleti területeken megalakult kelet-európai országok katonai egységeinek történetével függ össze, meghívott Bukarestbe, ahol - mint mondotta - módot nyújt arra, hogy a román csapatoknak a Hitler elleni háborúban való részvételét tanulmányozzam.

Hosszas levelezések után

1969 decemberében két hetet töltöttem Romániában. Az időpontot igen jól választottam meg: a prágai tavasz leverését követő szovjet nyomás Romániára még érezhető volt. Fennállt egy szovjet katonai intervenció lehetősége. Így Bukarestben a hangulat nem volt éppen orosz barát! Mindez igen kedvezett munkámnak.

Az azóta már elhunyt

Goldberger professzor állta a szavát, segítségével a következő neves román katonai személyekkel volt módom beszélni: Nicolae Cambrea nyugalmazott tábornok, az 1944-es évben a Tudor Vladimirescu román önkéntes hadosztály parancsnoka; Ilie Antonescu nyugalmazott tábornok, 1944-ben a Budapest ostromában részt vett (és elvérzett) 9.lovashadosztály parancsnoka; Ion Cupsa vezérőrnagy, 1944-ben százados az 5. tüzérezred törzsénél; Marcel Mihailescu nyugalmazott vezérkari ezredes, 1944-ben a 4.román hadsereg hadműveleti osztályának vezetője; Georghe Zaharia tartalékos vezérezredes, a Politikai és Társadalomtudományi Intézet főigazgatója, 1944-ben a Román Kommunista Párt részéről katonai tudósító és három alacsonyabb rangú tiszt.

A beszélgetés mindvégig kötetlen volt. beszélgető partnereim nem tértek ki >kényes< kérdések megválaszolása elől sem. Ebből a találkozásból született meg a következő tanulmányom.

Amikor Hitler¹ Magyarország megszállását előkészítette, a tervezett Margarethe I. hadműveletben szlovák, horvát és román hadosztályok részvételét is tervbe vette. De aztán meggondolta magát. A terv még vázlat formájában sem került kivitelezésre. Pár hónappal később azonban a Román Királyi Hadsereg mégis megindult Magyarország ellen.

1944. augusztus 23-án

Bukarestben Mihály² király bejelentette a Németországgal való szövetség felbontását. Antonescu³ marsallt és kormányának több tagját letartóztatták. Az új kormány egy királyhű generális, Sanatescu⁴ tábornok vezetésével alakult meg, é soraiba helyt adott a demokratikus pártok képviselőinek, valamint a kommunista pártnak is. A csapatokat felszólították a szovjet hadsereggel szembeni ellenállás megszüntetésére. Mihály király a németek tudtára adta, hogy a leghelyesebb amit tehetnek: mielőbb hagyják el az országot. Hitler első dühében utasította a német légierőt bombázza Bukarestet. Friessner⁵ vezérezredesnek a Dél-Ukrajna hadseregcsoport parancsnokának pedig meghagyta, verje le azonnal a>királyi klikk lázadását<, és egy németbarát tábornok vezetésével alakítasson új román kormányt.

Az elkövetkező események

azonban hamar megmutatták e terv kivihetetlenségét. A bukaresti légitámadás a királynak jó alkalmat nyújtott ahhoz, hogy bejelentse az oroszok által már amúgy is követelt Németország elleni hadüzenetet. Ettől kezdve a román hadsereg - ahol tehette - a tegnapi szövetségese ellen fordította fegyverét. Minthogy a Vörös Hadsereg augusztus 20-a óta Iasi és Kisinyov között amúgy is támadásban állt, az oroszok a román csapatokkal együtt rövid tíz nap alatt szinte teljes egészében megsemmisítették a Dél-Ukrajna hadseregcsoportot. A Wehrmachtnak a román hadműveleti és a hátországi területekről mintegy 80000 embere menekült meg. Friessner ezekkel igyekezett az erdélyi hegyekben új arcvonalat kialakítani, amihez azonban hiányoztak mind a német, mind a magyar erők. Az oroszok térnyerését így már nem lehetett meggátolni.

A románoknál

az egész politikai átállás legfőbb mozgatóerejét - a királyi udvarnál, a népnél, illetve a hadseregnél - az erdélyi kérdés román szempontból való rendezése képezte. Tudták, hogy Besszarábiát, Bukovina egy részét, és Észak-Moldovát az oroszoknak, a győzőknek kell átadniuk. Ezzel szemben viszont visszakaphatják Észak-Erdélyt, melyet 1940. augusztus 30-án ítélt hazánknak a második bécsi döntés. Erdélyt a románok - politikai pártállásra való tekintet nélkül- a> dákorómai örökség elidegeníthetetlen tartozékának< tekintették, sőt Antonescu marsall az 1942 februárjában Hitlerrel való találkozása során olyan kijelentést is tett, miszerint Nagy-Románia határait a Tiszáig kellene kiterjeszteni.

Az új román kormány az első hivatalos közleményeiben ismertette azt a közös szovjet-román határozatot, amelyben a szovjet kormány Észak-Erdély visszaszerzésében katonai segítséget nyújt a Sanatescu - kormánynak.

A következő napokban

a román Nagy Vezérkar nagymérvű katonai átcsoportosításokat hajtott végre. A moldovai arcvonalon levő 3. és 4. hadseregek azt a feladatot kapták, hogy fordítsák fegyvereiket a németek ellen, majd pedig gyülekezzenek Bukarest és Tirgoviste körzetében. A Dél-Erdélyben található 1. hadsereget, amely Macici tábornok parancsnoksága alatt volt, megerősítették. Ebben az időben az erdélyi helyzet igen feszült volt, de hadműveletek megindítására sem Bukarest, sem Budapest nem adott parancsot. Román források szerint a magyarokkal az első komolyabb összetűzés Sepsiszentgyörgy körzetében történt, mégpedig augusztus 31-én. Egy nappal előbb Bukarest megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Budapesttel.

Szeptember 1-jén

a román Nagy Vezérkar kiadta csapatainak a parancsot Észak-Erdély visszafoglalására. Az új, 4. román hadserege Dicsőszentmárton (Tirnaveni), Torda, Tövis és Medgyes körzetekben helyezték el. Szeptember 4-én az érchegységtől keletre lévő hadosztályokkal együtt Gheorge Avramescu tábornok parancsnoksága alatt megkezdődtek a harcok. Az első napon a románok még csak apróbb csatározásokba kezdtek, kipuhatolva az ellenfél erejét. A két román hadsereg összlétszáma szeptember 1-jén közel 200000 fő volt.

1944.szeptember 5-én

a kolozsvári IX. hadtestből 2.magyar hadsereggé kiegészített honvéderők Kolozsvár és Marosvásárhely irányából átlépték Észak-Erdély határát, és megkezdték a románok elleni hadműveletet. A magyar Lakatos-kormány szeptember 5-i nyilatkozata a támadást azzal indokolta, hogy a román király nyilatkozatában a bécsi döntést semmisnek mondotta, és a hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására utasította. A honvédség támadásának valódi célja a Déli-Kárpátok elérése volt, hogy ott az Erdélybe, illetve a Bánátba vezető szorosokat még a szovjet csapatok beérkezése előtt birtokba vegyék.

Malinovszkíj marsall azonban időben felismerte a helyzetet és a Vaskapu felé előrenyomuló hadseregeiből egy páncélos hadtestet Turnu Severinnél visszafordított és a Vöröstorony-szoroson keresztül Dél-Erdélybe irányított.

A 2. magyar hadsereg előrenyomulása szeptember 8-a után lelassult, majd teljesen leállt. Szeptember 12-én feltűntek a tordai arcvonalon az első szovjet páncélosok, és 14-én - amikorra beérkezett már a szovjet csapatok zöme - Malinovszkíj támadásba ment át. A szovjet csapatok erdélyi megjelenésével a 2. magyar hadsereg helyzete mindinkább tarthatatlanná vált.

Szeptember 7-én

az Erdélyben található összes román csapatokat a 2. Ukrán Front parancsnoksága alá rendelték, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy azokkal hadműveleti vonatkozásban az oroszok rendelkeztek, míg a bukaresti vezérkar az anyagi és személyi utánpótlást intézhette csak. A szovjet-román katonai együttműködés elég feszült volt. Sőt az augusztus 23-i bukaresti fordulat után a szovjet csapatok lehetőség szerint minden útjukba kerülő román katonai egységet lefegyvereztek, és a katonákat hadifogolynak minősítették. Hiába volt a románok minden tiltakozása, hiába utaltak a románok a politikai helyzet változására, amíg szeptember 12-én, Moszkvában a Sanatescu-kormány megbízottai alá nem írták a fegyverszüneti megállapodást, Malinovszkíj⁶ marsall a román hadsereget nem ismerte el>igazi< szövetségesnek.

1944.szeptember 14-én

Dél-Magyarországon a IV. és a VII. hadtestből megalakult a 3. magyar hadsereg, amely Heszlényi József vezérezredes irányítása alatt megindult a Bánátban levő román hadsereg ellen. A támadó hadművelet először sikerrel járt. Az 1. román hadsereg csapatai visszavonultak: Arad magyar kézre került. A Fekete- és Fehér-Körös völgyében, Temesvár körzetében több községet elfoglaltak a honvédek. Dél-Erdélybe is behatoltak. Macici vezérezredes, az 1. román hadsereg parancsnoka a Vörös Hadsereg mielőbbi beérkezésével számolt. Szovjet csapatokkal egyetemben kívánta volna a magyarokat (és a velük együtt harcoló németeket) megállapítani, illetve román földről elűzni.

A magyar támadás azonban a kezdeti sikerek után lelassult, majd megállt. A szovjet páncélosokkal megerősített román-orosz csapatok ellentámadására, szeptember 23-án a Belényes környéki harcok után a magyar csapatok megkezdték a visszavonulást. Kitűzött tervét - a Marosvölgy nyugati kijáratának birtokbavételét - nem sikerült hosszú távra biztosítani. A szeptemberi két magyar támadás Erdélyben végképp kudarcba fulladt. A hónap közepétől kezdve a dél-erdélyi szorosokon keresztül pedig felvonult Erdélyben Malinovszkíj teljes hadsereg-csoportja.

A román-szovjet fegyverszüneti szerződés kötelezte a románokat arra, hogy teljes hadseregükkel a háborút az oroszok oldalán tovább kell folytatniuk, Észak-Erdély birtokbavétele után is. De amint befejeződtek az erdélyi hadműveletek, a román hadsereg elvesztette érdeklődését az országhatáron túli hadműveletek iránt. Az oroszokat viszont ez nem érdekelte. Ők továbbra is igényt tartottak a 16 hadosztályt kitevő Román Királyi Hadsereg magyarországi, illetve később ausztriai és csehszlovákiai bevetésére.

Az Észak-Erdélyért folyó harcok

több hetet vettek igénybe. A magyar és a német csapatok csak fokozatosan vonultak vissza. Hivatalos román kimutatás szerint hadseregük október 25-ig - ekkorra foglalták vissza egész Erdélyt - 58000 katonát és tisztet, azaz a két román hadsereg személyi állományának több mint a 20 százalékát vesztették el.

A már említett bukaresti konferencián több, volt román tábornok, a harcok résztvevője állította: a nagy veszteségek jórészt az orosz szövetségesek harci módszerei miatt történtek. A szovjet hadvezetés előszeretettel adta a románoknak azokat a harci feladatokat, amelyek előreláthatóan súlyos veszteséggel jártak. Például frontális támadásokat követeltek kiépített hegyi állások ellen, míg ők a völgyeken keresztül könnyebben törhettek előre.

Amikor azonban a harci babérokat lehetett learatni, akkor a saját hadseregüket részesítették előnyben. Így például Kolozsvár elfoglalásánál Avramescu tábornok 4. hadserege kemény harcot vívott a várost környező magaslatok birtoklásáért, és amikor sikerült a németeket visszaszorítani, Erdély fővárosába elsőként nem a román hadsereg, hanem - október 11-én - a szovjet hadsereg vonult be! Így mesélték el a román tisztek. Az igazság ezzel kapcsolatban az, amit a Románia in razbaiul Antihitlerist 23.auguszt 1944-9.mai 1945 című dokumentum kötethez mellékelt térkép is bizonyít, hogy Kolozsvárt a 27. szovjet hadsereg vette birtokba.

Szeptember 23-án

az Aradtól előrenyomuló szovjet és román csapatok elérték a trianoni, 1940-es magyar határt, és azt átlépve, Szeged irányába törtek előre.

A Román Királyi Hadsereg az 1938-as Magyarország területén csaknem három és fél hónapig harcolt a Vörös Hadsereg parancsnoksága alatt. A király, bármennyire is szerették volna ezt bizonyos román politikai körök, de maguk az oroszok is, egyszer sem látogatta meg hadseregét. Így kívánta a világ, de saját népe tudomására is hozni, hogy az ország határán kívüli hadjárat nem képez román nemzeti érdekeket. A hadsereg továbbra is megmaradt királyhűnek. A politikai tiszti intézményt 1945 áprilisáig nem ismerték a hadseregben. Ilyen intézmény egyes egyedül csak a román hadifogoly-önkéntesekből a Szovjetunió területén 1943-ban alakított Tudor Vladimirescu hadosztálynál létezett. A román hadseregben számos >osztály-idegen< harcolt, mégpedig derekasan. Így például a híres román repülőszázados, B.Cantacuziano herceg, nagybirtokos.

A 4. román hadsereg

8 hadosztállyal a szovjet arcvonal jobb szárnyán, Nyíregyházától északkeletre, míg az 1. román hadsereg két csoportra osztva, 5 hadosztállyal a 2. Ukrán Front főcsoportjának keretében az Arad- Debrecen- Nyíregyháza vonalon küzdött. A másik csoport, a VII. hadtest 3 hadosztállyal az arcvonal balszárnyán, a Tisza középső szakaszán folytatott harcokban vett részt.

Különösen elkeseredett harcokra került sor a debreceni páncéloscsata során és Szolnok térségében, ahol a német-magyar csapatok október folyamán több sikeres ellentámadást hajtottak végre. A IV. román hadtest pánikszerűen visszavonult, amit az oroszok csak fegyverrel tudtak megakadályozni. A román tisztek elbeszélése szerint a Szolnok határában lévő nagy kiterjedésű román katonai temető legtöbb sírja a >szövetséges szovjet hadsereg< közreműködése során elesetteket takarja.

1944 novemberében

Malinovszkíj marsall Budapest bevételére tett előkészületeket. A magyar főváros irányába támadó csapatok között ott volt a VII. román hadtest is Nicolae Sova tábornok vezetése alatt. A hadsereg másik hadteste, a IV. azt a parancsot kapta, hogy foglalja el a Bükk-hegységet.

Miközben ott harcok folytak, a szovjet és román csapatok mindjobban megközelítették Budapestet, sőt december 24-e után a VII. román hadtest a szovjet egységekkel együtt a Kerepesi út és a keleti pályaudvar körzetében behatolt Pestre is. A VII. hadtest, amely a Tiszától Pest belterületéig nyomult előre, több mint 11000 embert vesztett sebesültben, halottban és eltűntben, eredeti állományának majdnem 30 százalékát! S amikor a román csapatok alig 2 kilométernyire álltak a Dunától - megérkezett Malinovszkíj marsall parancsa: a román hadtestet ki kell vonni az arcvonalból!

Január 15-én

az oroszok úgy vélték, hogy a magyar főváros eleste napok kérdése, és Budapest bevételének dicsőségét semmiképpen sem kívánták a románokkal megosztani. Sova tábornokot az oroszok parancsa teljesen kihozta a sodrából. Öklével verte az asztalt, úgy tiltakozott hadteste kivonása ellen. De Malinovszkíjnak nem lehetett ellentmondani! A VII. hadtestet >hadműveleti okokból< kivonták a harcokból, és egyesítették az 1. román hadsereg másik hadtestével, amely 1945 elején már szlovák területen hegygerincről hegygerincre, mind nehezebb feladatokat kapva nyomult előre, északnyugati irányba. (Sova tábornok >elégedetlenségét< azonban nem felejtették el a 2.Ukrán Front főhadiszállásán. A román Nagy Vezérkaron keresztül leváltását kívánták. Ez 1945. február 7-én meg is történt. Sova visszatért Romániába, és amikor a kommunisták átvették a hatalmat, a tábornokot hadbíróság elé állították. Tízévi börtönre ítélték. Rehabilitációjára az ötvenes évek végén került sor.)

A román tábornoki karral

egyébként számos baja volt a szovjet hadvezetőségnek. A románok értetlenül álltak az orosz hadvezetés ember pazarló hadviselési módszereivel szemben. (A Vörös Hadsereg például a magyarországi harcok során – hivatalosan - több mint 500000 embert vesztett halottakban, sebesültekben és eltűntekben!) >Ha sikert, eredményt akarsz, nem szabad kímélned embereidet!< - Ez volt a gyakorlati utasítás szovjet részről a csatatéren, s ez volt a szovjet tábornokok >hadviselési elve< - emlékeztek vissza beszélgetésünk során a román tisztek.

1945.február 12-én

szovjet kívánságra Macici tábornokot, az 1.román hadsereg parancsnokát leváltották tisztségéből. Visszatérve Bukarestbe, az NKVD jelentkezett a generálisért. Kivitték a Szovjetunióba, ahol bíróság elé állították. A vád az volt ellene, hogy Ogyessza bevétele után (1941.október) számos szovjet polgárt végeztetett ki. Bár Macici bebizonyította, hogy Ogyesszába már a túszok kivégzése után, 1942-ben vezényelték, mégis elítélték. Csak Sztálin halála után szabadult ki egy szovjet börtönből, és akkor hazaérkezett.

Gheorge Avramescu tábornok,

a 4. román hadsereg parancsnokának is különös sors jutott 1945-ben. Az újjászervezett hadsereget 1944 szeptemberében vette át és végig harcolta katonáival az erdélyi és tiszántúli harcokat. Mégis Avramescut 1945. január 10-én leváltották. A tábornok Brailába, otthonába távozhatott. Az új hadseregparancsnokkal azonban a szovjet hadvezetőség nem volt megelégedve. Malinovszkíj marsall azt üzente Bukarestbe, hozzák vissza Avramescut, az rendben tudja tartani hadseregét! Így Avramescu 1945. február 20-án újra kiment a frontra és átvette hadseregét. Március 1-jén azonban Malinovszkíj magához rendelte hadiszállására, és ott az NKVD letartóztatta. Az volt a vád ellene, hogy egy Kurz nevű romániai német mérnököt 1944 novemberében emberségből átsegített a németekhez. (Ami igaz is volt!) Ez a német aztán a bécsi rádió propagandaadásaiban szerepelt. Vele együtt vitték el a frontról a tábornok feleségét, lányát és annak barátját is.

Dragomir tábornokot,

a hadsereg vezérkari főnökét is hasonló sors érte: az oroszok azt vetették a szemére, miért nem nekik jelentette a hadseregparancsnok >üzelmeit<, miért csak Bukarestnek? Avramescut Magyarországon agyonlőtték, családja szovjet deportációban pusztult el. Dragomirt 25 esztendős munkatáborban eltöltendő büntetésre ítélték. Sztálin halála után, 1955-ben szabadult, és akkor térhetett vissza Romániába.

Beszélgetés Mihály volt román királlyal

Erre a találkozásra már évek óta készültem. Nem volt könnyű létrehozni, annak ellenére, hogy Románia volt királya, Hohenzollern Mihály szintén Svájcban él, Genf közelében.

A királyhoz egykori vadászmestere, az aggkor határát elért báró ajánlott be. A báró a Genfhez közeli kisközség pályaudvarán várt. A tipikus francia-svájci étteremben érdeklődtem tőle a volt román uralkodó életéről.

Fiatalon került trónra

1940 szeptemberében. Apjának, Károly királynak politikai kudarcai (és szerelmi kalandjai) miatt le kellett mondania, sőt az országot is el kellett hagynia. Szeptember 14-én - előzetes megállapodások alapján - Ion Antonescu tábornok lett a román kormányfő, aki bizonyos szempontból a németekre építette politikáját, miután az előző kormányok francia és angol orientációjuk miatt csődbe kerültek, s Nagy-Románia területeinek jelentős részét elveszítette. A báró szerint Mihály ezekben az években nem nagyon törődött, törődhetett a politikával Az ország vezetése diktátori teljhatalommal az 1941-ben Románia marsalljává kinevezett Antonescu kezében volt, aki a maga részéről igyekezett Mihályt és az angol barát királyi udvart az események menetéből - sikerrel - kikapcsolni.

A király tulajdonképpen 1943-ban,

Sztálingrád után lépett a cselekvés mezejére. Akkor, amikor a bukaresti palotában is rádöbbentek arra, hogy a >német háború< elveszett, és ha nem lépnek gyorsan, Románia Sztálin kezére kerül, Észak-Erdély pedig megmarad a magyaroknak! 1944 áprilisában a Vörös Hadsereg Románia keleti határaihoz ért. Molotov nyilatkozata Románia jövőjét illetően kecsegtető volt. S amikor augusztus 20-án Iasi és Kisinyov térségében a Vörös Hadsereg belekezdett nagy offenzívájába és ez néhány nap alatt eredményre vezetett, Mihály - aki katonai téren kellő módon előkészítette az akciót - rádiószózatban jelentette be népének, hogy Románia a mai nappal a maga részéről befejezte a háborút a németek oldalán, beszünteti a harcot a szövetségesek ellen. Antonescu kormányát lemondatta és ettől kezdve csak egy célt ismert: a magyarok által okkupált Észak-Erdély mielőbbi visszaszerzését, amire a Szovjetuniótól ígéretet is kapott.

Arra kértem a bárót, mondja el, hogyan került a király nyugatra. Ismeretes, hogy 1945-ben Sztálin a Győzelem Érdemrenddel tüntette ki a királyt, ezzel is értékelve Románia ama szerepét, amely nagymértékben elősegítette a Vörös Hadsereg délkelet-európai hadseregcsoportjainak gyorsabb és eredményesebb nyugatra való előretörését. Mihály azonban a továbbiakban kemény diónak bizonyult. Nem kevés borsot tört az oroszok orra alá. 1945 decemberében a három nagyhatalom moszkvai konferenciáján keresztül még sikerült elérnie, hogy a bukaresti kormányba két polgári, nyugati orientációjú politikus is bekerüljön. 1947 februárjában, miután Párizsban Hitler európai szövetségeseivel megkötötték a békeszerződést, a szovjetek a megállapodások ellenére sem vonultak ki az országból. A Vörös hadsereg továbbra is csapatokat tartott a királyság területén, azzal az ürüggyel, hogy ezekre szükség van, hiszen Ausztria keleti ország része még szovjet megszállás alatt van. Az idevezető összeköttetést kell a szovjet csapatoknak Románián (és Magyarországon) keresztül biztosítani.

A román kommunista párt támadásba lendült: Maniut⁷ és Bratianut⁸, a két polgári politikust mondvacsinált ürügyekkel bíróság elé állította, és a későbbiekben szalámi taktikával a román kormányt lefejezte.

Mihály 1947 nyarán,

londoni látogatása során életbevágó kérdéseket tisztázott. Elsősorban ott, a brit uralkodó-háztól tudta meg, hogy a nyugat >leírta< Kelet-Európát, hogy királyságának napjai meg vannak számlálva, és így a legjobb, ha időben és becsülettel távozik Bukarestből. Egy másik kérdésben is döntött Londonban, mely személyes jellegű volt: bemutatták neki Anna hercegnőt, a Bourbon-Párma-ház leszármazottját, s elhatározta, hogy feleségül veszi.

Sztálin⁹ 1948-ra

az érdekszférájába került kelet-európai ország >népi demokráciává< való átalakítását rendelte el. Petru Gróza¹⁰ és Georghiu Dej¹¹ 1947 decemberében nyíltan megfenyegették Mihályt, ha záros határidőn belül nem mond le és nem vonul vissza, véres polgárháború robban ki Romániában! Mihály beadta a derekát, kikötve azonban, hogy kiket visz magával nyugatra, és hogy személyi javainak egy részét is magával viheti. Ezt meg is engedték neki

Így 1947. december 30-án

hivatalosan is leköszönt a trónról. Különvonat vitte Budapestet, Bécset érintve Párizsba, ahol első teendőjeként visszavonta lemondását - kinyilatkoztatván, hogy ő azt csak fenyegetések hatására tette meg. 1948 júniusában feleségül vette Anna hercegnőt, akitől később négy lánya született.

A báró szerint Mihály nem sok értéket hozott magával Romániából. Száműzetésének első időszakában Amerikában élt. Ott egy nagy repülőgépgyár alkalmazásában volt. Később a hatvanas években Svájcba költözött családjával; Genfben, szabadalmakkal foglalkozó irodájában dolgozik. A király magánemberként él Svájcban, politikával nem foglalkozik. Édesanyja haláláig Károly király felesége is velük élt. Károllyal, apjával Mihály soha nem találkozott. Ő Portugáliában lakott Madame Lupescuval, egykori szeretőjével.

A király már várt.

A tópartról kacskaringós út vezet fel a dombos vidékre. Mindenütt villák, ápolt fasorok: jólét, nyugalom, gazdagság. Mihály >rezidenciája< sem különbözik a környező házakétól. Megtudom, a >Rezidenc< nem Mihály tulajdona, Bourbon-Párma apósa,>Párizs hercege< bocsátotta a család rendelkezésére. Nincs személyzet. Csengetésünkre a király nyit ajtót. Magas, két méter körüli, még mindig jóvágású férfi. Kemény kézszorítás. Az agg báró alázatosan hajlong. Mihály kísér bennünket egy nagyobb méretű társalgóba. A bútorok elég kopottak. Ma már egy közepes bank igazgatója is előkelőbben berendezett házban él. A falakon családi képek és egyéb díszek, látszik, hogy ezek a bukaresti vagy sinaiai palotából származnak.

Jegyzeteket nem készítek,

amit hallottam és amit érdemes volt megjegyezni, később rögzítettem papírra. Beszélgetésünket a második világháború román eseményeivel kezdtem. Kérdeztem a kassai bombázással kapcsolatos dolgokról, elmondván azt a budapesti verziót, amely szerint a felső-magyarországi várost román gépek támadták 1941. június 26-án, abból a meggondolásból, hogy Magyarországot >bebombázzák< az oroszellenes háborúba. Mihály mosolyog.>Antonescu-tól¹² minden kitellett!< Hamar tisztázódik: nem, nem a marsallra gondolt, hanem a >másik< Antonescura, a Mihályra, ma diktátor névrokonára, aki a kormányban helyettes miniszterelnök volt.>Machiavelli¹³-típusú ember. Neki csavaros esze volt, ő képes lehetett ilyen tettre!< Egyébként a Kassa elleni bombatámadásról ő most hall először. Tulajdonképpen 1941-ben azt sem tudta, mi történik a palotában, nemhogy mit csinál hadserege vagy légiereje Kassa felett! Megígérte azonban, hogy segít ezt az >ügyet< tisztázni. Élnek még nyugaton a román légierők tagjai. A báró írjon nekik a nevében.

Rátérek Erdély kérdésére.

Tudja, mi történik Erdélyben (a beszélgetés 1989 nyarán készült). Elítéli ezeket a fejleményeket. Ő magyarbarát volt és maradt. Az apja által 1923-ban kihirdetett alkotmány talaján áll: Románia minden polgára egyenlő és egyenlő jogokat élvez. Nem ismer >másodrendű állampolgárt<. Visszakérdez: mi az én nézetem az erdélyi magyarsággal, státusával, jövőjével kapcsolatban? Megragadom az alkalmat, hogy pár mondatban vázoljam álláspontomat,

és kifejtettem: nem a határok a fontosak, hanem az, hogy az Erdélyben élő magyarok és németek kulturális fejlődése egyéni és kisebbségi vonalon teljes egészében biztosítva legyen. A kisebbségi jogokat nemcsak elismerni kell, hanem gyakorlati alkalmazásuk a mérvadó. És még valami: Erdély magyar ügy is. ha az a közös kívánságunk, hogy a román és a magyar kiegyezés őszinte és tartós legyen, a jövendő bukaresti kormányoknak akceptálniuk kell azt is, hogy Budapest - megfelelő keretek között - beleszólhat az erdélyi magyarság ügyeinek intézésébe.

A király bólintott.

Látszik, hogy újnak és már az első hallásra sem elvetendő gondolatnak tartja, amiket mondottam. Sajnálom, hogy nincs kapcsolata a demokratikus magyar emigrációval - mondom. A báró itt közbeszól, és operettbe való történetet mond el egy Karib-szigeti magyar emigrációs csoportról, amelynek vezetője nemrég nyilaskeresztes jelvénnyel ékesített levélpapíron fejezte ki hódolatát a román királynak. Mondja is az illető nevét. teljesen ismeretlen. Elképzelhető, hogy ebben a román titkosszolgálat keze van?

Az idő előrehalad.

Cseng a telefon. A király - egyébként eléggé szűkszavú, merev a mozgásban is, beszédben is, - udvariasan kérdi van-e még kérdésem hozzá? Megértettem. Két órát töltöttem nála. Búcsúzunk. Kikísér a ház elé. a báró mélyen meghajol, ő visz ki kocsiján a pályaudvarra. Mondja: sajnos a négy királylány közül senki sem beszél románul és a politika sem érdekli őket. Ha Őfelsége elhuny, kihal a román királyi család. Üres lesz a trón. Mi lesz a monarchiával?

Lelkére kötöm a bárónak, írjon Kassa - ügyben a román tiszteknek. Megígéri. És azt is, hogy tartja Mihály király és köztem a kapcsolatot.

Egy héttel később

levelet hoz a postás. Benne az 1923-as román királyi alkotmány azon pontjait tartalmazó szöveg, amelyek Románia állampolgárainak teljes egyenjogúságát taglalják. És egy levélmásolat. A báró hosszú, román nyelvű levele egy Ciprus szigetén élő egykori román királyi alezredeshez, aki 1941-1942-ben bizalmas beosztásban a bukaresti légierők parancsnokságán tevékenykedett. Ha valaki, akkor ez a tiszt - cseng a fülemben a báró szava - tudni fogja, van-e közük a románok Kassa bombázásához.

A román alezredes levele

1988 októberében megérkezett a királyhoz. Másolatát megkaptam. A tiszt kategórikusan tagadta a királynak (tehát nem nekem!), hogy a Királyi Román Légierőknek egyáltalán köze lehetett az 1941 júniusi magyarországi bombázásához. Kassa nevét - e vonatkozásban - most hallotta először.”

Felhasznált irodalom:

Gosztonyi Péter

Vihar Kelet-Európa felett

Népszava,1990

Szövegmagyarázat:

1. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású német náci politikus, a Nemzeti Német Munkáspárt (német rövidítése: NSDAP) vezetője, kancellár, 1934-től Führer. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

2. I. Mihály (1921- ?) román király, II. Károly gyermeke, I. Ferdinánd unokája. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlapon a „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

3. Ion Antonescu (1882-1946) hivatásos román katona, marsall, miniszterelnök diktátor (condukator). Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

4. Constantin Sanatescu (1885-1947) hivatásos román katona, tábornok, miniszterelnök. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

5. Hans Friessner (1882-1971) hivatásos katona a német Wehrmacht tábornoka. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

6. Rogyion Jakovlevics Malinovszkíj (1898-1967) orosz-szovjet hivatásos katona a Szovjetunió marsallja. Életével a www.historiamozak.blogspot.com c. honlap „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

7. Juliu Maniu (1873-1953) erdélyi román politikus, jogász, miniszterelnök.

8. Dinu Bratianu (1866-1950) román liberális politikus. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com honlap „Kiugranak a románok 1944 őszén” c. szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

9. Joszif Visszarionovics Sztálin (1879-1953) szovjet kommunista politikus, diktátor, generalisszizmus. Életével a www.historiamozak.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

10. Petru Gróza (1884-1958) eredetileg jogász, román politikus, miniszterelnök (1945.III.6-1952.jún.2), az Államtanács elnöke, az „Ekésfront” nevű mozgalom vezetője.

11. Gheorghe Gheorghiu Dej (1901-1965) román kommunista politikus.1945-ben a Kommunista Párt főtitkára, miniszterelnök, az Államtanács elnöke.

12. Mihai Antonescu (1904-1946) román politikus, miniszterelnöki megbízott, külügyminiszter, 1941-1944 között miniszterelnök helyettes. Ion Antonescu névrokona..

13. Niccolo Machiavelli (1469-1527) olasz író, filozófus, korának egyik legnagyobb hatású politikus. Sorsa összefonódott a reneszánsz Firenzével és a gyakorlati politizálással. Szállóigévé vált mondása: „A cél szentesíti az eszközt”.

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

2013. augusztus 2.