Majtényi György
„K-vonal, Uralmi elit és luxus a
szocializmusban” c. munkáját a „Nyitott Könyvműhely”
Kiadó jelentette meg 2010-ben. A könyv számos –abban az időben
az átlagember számára kevésbé ismert- történe-tet, eseményt dolgoz
fel közérthetően élvezetes stílusban. A szerkesztés a korszak- az
ötvenes évekről van szó- vezető személyiségeinek a focihoz, a
futballistákhoz való viszonyát mutatja be.
„Aranycsapat”
Szenvedélyek
„Az új
elittársaságnak a nyilvánossághoz való viszonyán is múlott, hogy a
pártvezetők miképp viszonyultak az uralmi elitet korábban jellemző
szenvedélyekhez. A vadászatnál kisebb nép-szerűség övezte körükben
például –talán a versenyek nagyobb nyilvánossága miatt –
a lóversenysportot, amely szintén elit (főúri) szórakozásnak indult,
de már a századforduló ide-jére népőrületté vált. Az ötvenes évektől
a leváltott felső tízezer tagjai és a pénznyeremény-ben reménykedő
kisemberek egyaránt ott szorongtak a versenyeken.
A munkás-ethosz
megnyilvánulásának
tekintjük viszonyt a pártvezetők futballőrületét. Tény, hogy a
rendszerkorifeusai ott bábáskodtak az aranycsapat bölcsője fölött;
legendás például Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Puskás Öcsi1
balösszekötő közvetlen kapcsolata. Az elitnek tömegekhez
(pontosabban: a nyilvánossághoz és saját társadalmi szerepéhez)
fűződő viszo-nyát jellemzi a pártvezetők és a futballisták
szimbiózisa. A >tömeg< természetesen nem társadalomtörténeti
kategória, a mindenkori elit kutatói azonban előszeretettel és
gyakran hivatkoznak rá, mint az elit ellenpólusára. E dichotómiában
jelenítik meg az uralmi, hatalmi viszonyok által szabdalt,
kettészakított társadalmat. Jellemző,hogy a korabeli elit tagjai
esetenként –saját társadalmi pozíciójuk, szerepük igazolása
érdekében – miképpen próbálták meg átlépni, és általában is
láthatatlanná tenni az őket a társadalom többi csoportjától
elválasztó határokat. A korban az uralom alapjának tekintett, de a
rendszer ideológusai által elképzelt formájában bizonyosan nem létező
munkásosztály, ipari munkásság volt az a >tömeg<, amelyhez a
rendszer képviselőinek minduntalan viszonyulniuk kellett.
Az új rendszer
megkísérelte
átalakítani,
újrafogalmazni a sportegyesületekhez kötődő jelentéseket, társadalmi
identitá-sokat. Átszervezték a klubokat: a futballpályán különböző
szakmák, szakszervezetek csapatai (például a bányászok és a
vasutasok), valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezetek
focistái ( a honvédség, a rendőrség és az államvédelem) csaptak
össze. A bajnokságot rendre az utóbbiak nyerték. A látszat azt
mutatta, hogy a munkásosztály a társadalom legfőbb
sze-replője,>vezető ereje<, s szilárd az őt >képviselő<
állam hatalma. A futballhoz és az egyes csapatokhoz kapcsolt
szimbolikus jelentéseket, lokális és csoportidentitásokat azonban –
természetesen – nem lehetett egyik napról a másikra
megváltoztatni, sőt ezekhez még a rendszer korifeusainak is
viszonyulniuk kellett valamiképp. A pártvezetők régi és új
ideológi-ák vonzásában formálódó társadalmi identitását jellemzi,
hogy ki melyik csapat mellé állt. Münnich Ferenc2,
aki 1948 márciusától 1950 januárjáig vezette az FTC-t, elnöki
székfoglalójá-ban a következőképpen fogalmazott:> Az FTC
valósággal nemzeti intézmény Magyarorszá-gon. Vigyáznunk kell rá.
Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére
le-hessen a magyar népi demokrácia sportjának.< A nómenklatúra
képviselői 1948-tól foglaltak helyet az egyesületek elnökségében. Ez
a pozíció azonban állandó lobbizásra késztette őket, sokszor kiesetek
felügyelő-ellenőrző szerepükből, így 1950-től a Politikai Bizottság
visszavon-ta őket a közélet eme színteréről. ( A párt felsőbb
köreiben emellett úgy vélték, hogy a pártvezetők tekintélyét is
rombolja az, ha a meccsek után a csapat vereségét az ő személyes
kudarcukként értékelik a szurkolók.
A funkcionáriusok
előszeretettel
mutatkoztak együtt méltán népszerű focistákkal.1949-ben például a jó
eredmények (győzelem az osztrákok, a bolgárok és a svédek ellen)
jutalomként a magyar labdarúgó-válogatott tizenegy játékosa
haladhatott elsőként Gerő Ernő3
minisztert követve az újjáépített Lánchídon. Kétségtelen, hogy a
korban a foci nagy mobilitási esélyeket kínált. A nép egyszerű
fiaiból ünnepelt világsztárok lehettek, s a focisták –népmesei
figuraként- saját példájukon keresztül a rendszer demokratikus voltát
is jelképezték. Eszerint viszonyultak hozzájuk az uralmi elit tagjai,
mint a király az egyszeri szegény legényhez, aki –ha kiállja a
próbát – a mese végére elnyeri leánya kezét meg a fele
királyságát. És a mese sokszor valósá-g(os)nak tűnt. Amikor Puskás
Öcsi 1953-ban ötvenedik válogatottságát ünnepelte, a focista
visszaemlékezése szerint a mérkőzés előtt Farkas Mihály megkérdezte
tőle:> No, Puskás, milyen ajándékot szeretne?< Ő szerényen
válaszolt:> Mondtam én másoknak szívesen kérek, de magamnak nem
rendelek! Jó, válaszolta bízza csak rám.< Tizenkét személyes ezüst
evő-eszköz készletet és perzsaszőnyeget kapott végül a legendás
balösszekötő a Honvédtól a > svábhegyi ünnepségen<, amelyre a
többi egyesület is meglepetésekkel készült. Puskás kés-sőbb az
emigrációban így emlékezett a nagy hatalmú honvédelmi miniszterre:>
Farkas Mihály4
miniszter sokat foglalkozott a csapattal. Most miért szidjam, ha
egyszer segített?<
A legjobb
focistáknak
a diktatúra számos
lehetőséget kínált a meggazdagodásra: így volt, aki katonatisztté
(Puskás Ferenc), és volt aki parlamenti képviselővé (Bozsik József)
avanzsált –külön járandóságért. A legnagyobb és legáltalánosabb
kedvezmény azonban az volt, hogy elnézték nekik a feketé-zést, a
csempészést. Az államvédelem aktáiban az aranycsapatéval szinte
összeforrt Kása Ferenc bécsi autókereskedő neve. Szepesi5
után, követve őt a rangsorban, ő volt a tizenhar-madik játékos, aki
később, amikor a pallost meglengették a játékosok feje fölött,
többekre szerencsétlenséget hozott. (Ma már tudjuk, hogy Szepesi
György az állambiztonság ügynöke-ként egy másik pályán is játszott.)
Kása nemcsak autókkal kereskedett, hanem segített a
forint átváltában is;
futballistáink legnagyobb meccseiket a valutáért így Bécsben
játszották le. A tehetséges és tehetős csempész állandó szereplőjévé
vált a focisták aktáinak, és az aranycsapattól megörökölték őt a
hatvanas évek kiválóságai is.
Az egyéneknek az
élsport
lehetőséget kínált
arra,hogy kitörjenek hétköznapi környezetükből, és a sportsikerek –
a remények szerint- a >tömegekkel< is feledtetni tudták a
hétköznapi gondokat. Érthető az a széles körű állami támogatás,
amelyet az élsport, kivált a világbajnokságon végül ezüstig ju-tó
>aranycsapat< kapott. Szabó Lőrinc6
>Vereség után< című versében a következőképp örö-kítette meg a
magyar futball szimbolikus eredményeit a későbbi katartikus csalódás
távlatá-ból:> A diadalát /már-már jelképnek hitte a nemrég/
hadvert nép ( s vele talán a világ.)< A futball társadalmi
legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit
köve-tően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni
döntő elvesztésének esté-jén robbantak ki. 1954.július 4-én az
emberek felháborodása tüntetésbe torkollt; a pesti hu-mor a tüntetést
utóbb >focialista forradalom<-nak keresztelte el.
Felfoghatatlan volt,
hogy a labdaművészekkel
felálló aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos
iparosokat felvonultató nyugatnémet válogatott ellenében. (Az
ötvenedik évforduló alkal-mából levetített archív felvételeken
látható volt, hogy az aranycsapat szinte végig egykapu-zott, s több
esetben a kapufa, máskor a remek napot kifogó német kapus vagy a
szerencse mentette meg a nyugatnémet válogatottat a góltól.) A
kudarcért Sebes Gusztáv7
később, könyvében leginkább az angol bírót okolta. A vereség olyan
döbbenetes volt, hogy a szurko-lók azt gondolták, a játékosok, a
sport-vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Korabeli
hangulat jelentések tájékoztatnak minket azokról a pletykákról,
amelyek a vereség után lábra kaptak.
Az emberek azt
beszélték,
hogy Sebes Gusztáv nem
tért haza, illetve,hogy öngyilkos lett. Voltak, akik tudni
vélték,hogy Puskás a vereség után Ausztráliába ment, mások szerint
>Puskás kijelentette, hogy neki fegyverviselési engedélye van, és
aki szemtelenkedik vele, azt keresztül lövi.< Az a hír is
elterjedt, hogy a szövetségi kapitányt megvesztegették, illetve,hogy
amiatt állította be Tóth Mihályt a csapatba, mert a lányának
vőlegénye.> Tóth Mihály azonban kijelentette, hogy még ezen az
áron sem hajlandó feleségül venni Sebes lányát. Mások szerint Tóth
Mihály Mándinak (a másodedzőnek –a szerző) a rokona, és ezért
került a csapatba. Puskás pedig azért erőszakolta ki a csapatba
állítását, hogy ő vehesse át a trófeát.< Az emberek a felelősöket
azonban nem a játékosokban keresték. A pesti utcán azt rebesgették,
hogy a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében
(ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz
gépkocsik), mások vidéken tudni vélték, hogy Német-ország
borsókombájnokat adott a magyar államnak.
>Focialista
forradalom<
Most egy rövid
kitérőt teszek
a történetben , és a
következő, epizódszerű részben az elveszett berni döntő utáni
budapes-ti eseményeket beszélem el. Mindenki biztosra vette a magyar
csapat győzelmét: a játékosok a sport-és a pártvezetés, és az egész
ország. A győzelemre készülve a funkcionáriusok nagy-szabású
ünnepséget szerveztek a csapat fogadására Budapesten. Az Országos
Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) hivatalnokai 120-140 ezres
ünneplő tömeggel számoltak; a helyszín a Kossuth tér vagy a Sztálin
tér (később: Felvonulási tér, ’56-osok tere) lett volna. A
tervezett ünnepély, mint a középkori mulatságok, kenyeret és bort
kínált a népnek, így lehetővé tette volna a feszültségek levezetését
és az indulatok megélését szabályozott, karneváli keretek közt. Egy
váratlan esemény azonban –a mindenre elszánt, agresszív
nyugatnémet együttes győzelme a döntőben –keresztülhúzta a
számításaikat. Az elkövetkező három napban senki nem tudott
Budapesten az indulatok áradásának gátat szabni. Az új elit ekkor
szembesült először azzal,hogy hatalma milyen törékeny valójában.
1954.július 4-én
a Népstadionban
atlétikai versenyt rendeztek. A nézők egy része itt hallgatta rádión
a közve-títést - a korábbi nagy sikerek színhelyén. Döbbent csend
borult a nézőtérre, amikor Helmut Rahn belőtte a mindent eldöntő
gólt: 2:3. Négy perccel később Szepesi György elcsukló hangja
hallatszott:>vége,vége…< Emlékezhetünk Fassbinder
filmjére, a Maria Braun házas-ságára; miközben a főhős öngyilkosságot
követ el, a berni döntő kommentátora harsogja a rádióból:>Németország
újra nagy!< Magyarországon pillanatok alatt foszlott semmivé a
nemzeti nagyság ábrándképe, amelyet a legendás futballválogatott
hosszú menetelése erősí-tett az emberekben.(A bukást többek szemében
fátumszerűvé tette,hogy a bíró nem adta meg Puskás Ferenc
szabályosnak tűnő gólját.) Az NSZK-ban a váratlan győzelmet eufórikus
hangulatban, a nemzet újjászületéseként ünnepelték, míg a
csalódottság Budapesten utcai tüntetésekbe torkollt. Itthon senki sem
számolt a vereséggel, így történhetett meg, hogy a népstadionbeli
esemény nem kapott komolyabb rendőri biztosítást.
Nehéz utólag
rekonstruálni
az eseményeket: az első
nap történéseire visszaemlékezések alapján következtethetünk, majd a
lassan ébredő belügy dokumentumai alapján szegődhetünk az események
és a városban ide-oda masírozó tüntető tömeg nyomába. Július4., este
nyolc óra –vége a meccs-nek: elkeseredett a Népstadionból a
Keleti pályaudvar felé indultak. Összetörtek egy sport-boltot a
keletinél, amelynek kirakatában az aranycsapat tablóját pillantották
meg, és bedob-ták Sebes Gusztáv lakásának ablakait. Este kilenckor a
November 7.téren (Oktogon) a rette-gett államvédelem székházának
közelében körülbelül három-négyezer ember gyűlt össze. Először Puskás
Ferencet és Sebes Gusztávot szidalmazták, majd újságokból fáklyákat
gyújtot-tak, és elindultak az országos Testnevelési és Sportbizottság
(OTSB) épülete felé (az V.kerü-let Rosenberg házaspár u.1-ben, a mai
Hold utcában volt a székház), innen a Magyar Rádióhoz, a Bródy Sándor
utcába vonultak. Közben újabb és újabb emberek csapódtak hozzájuk, s
a tömeg nőttön-nőtt. A Rádiót biztosította az államvédelem, ám a
tüntetőknek mégis sikerült betörniük az udvarra. A rádió vezetősége
tárgyalni kényszerült az ostromlók-kal. A korabeli rendőrségi
feljegyzések szerint a tüntetők fő követelése az volt,hogy a rádión
keresztül üzenhessenek Sebesnek és Puskásnak, hogy> jöjjenek haza,
mert ki lesznek végez-ve.< Végül – az épületben tartózkodó
újságíró elbeszélése szerint –azzal sikerült leszerelni őket,
hogy a követelésnek nincs értelme, mert a korábban imádott mester és
a csapat már Budapesten tartózkodik.
A kijelölt tárgyaló
delegáció
tagjai, Zajách Mihály,
Kabai Gyula,Maszkovszku Miklós és Pádár Sándor rosszul jártak, mert
őket később előállították. Mivel pillanatokra bár, de kiléptek az
arctalan tömegből, utóbb felelősségre vonható szereplői lettek az
eseményeknek. A belügy újabb rendőri egységeket vezényelt ki, és a
karhatalom a tüntetőket fél tizenkettőre kiszorította a stúdió
udvarából (ekkorra ugyanis többen már aludni tértek),és a környező
utcákban szétoszlatták a tömeget. A korabeli dokumentumok szerint a
belügyi vezetők ekkor döbbentek rá,hogy> Budapest nem rendelkezik
megfelelő létszámú és technikailag jól felszerelt karhatalmi
egységgel.< Bármíly meglepő is, a több ezer fős tömeggel szemben
csupán negyvenhat főt tudtak mozgó-sítani, egy félig-meddig
hasznavehetetlen csapatszállító gépkocsival. Érdekes kérdés, hogy a
diktatúra rendőrsége, karhatalma miért nem tudott hatékonyabban
fellépni. Bár a hatalmi terror intézményeit és szimbolikus helyeit
megteremtették Budapesten,arra,hogy egy valódi népmozgalmat
elfojtsanak, a diktatúra vezetői, úgy tűnik, nem készültek fel. Ami
elgondol-kodtató abból a szempontból, hogy valójában mi volt az elit
uralmának az alapja.
Alighanem
erősítették a rendszert
-a terror légkörén túl-
azok a hétköznapi kompromisszumok is, amelyek meghagyták az egyének
mozgásterét, a lehetőséget arra,hogy saját akaratukat korlátozott
keretek között,de érvényesíteni tudják.
A rendszernek elemi
érdeke volt, hogy a hétköznapokban az emberek törekvései saját
parti-kuláris érdekeik érvényesítésére szorítkozzanak. Az aranycsapat
veresége azonban totális csalódottságot és tehetetlen dühöt váltott
ki szinte mindenkiből, és amint az emberek az utcán egybegyűltek,
csoportokba verődtek, tömeget formáltak, előtérbe kerültek a
kollektív cselekvés formái.>Sokan nem tudják, mi történt, kérdésre
nincs válaszuk, sietnek viszont, hogy ott legyenek, ahol a sokaság
van<-írja Elias Canetti a Tömeg és a
hatalomban. A tömeg átmenetileg
megfeledkezett a korábban közösen kialakított játékszabályokról.
Miközben az utcán
felháborodott
szurkolók tüntettek, a
csapat a kormánytagokkal egy protokoll ebéden vett részt- A
szakveze-tő, Sebes Gusztáv- visszaemlékezése szerint –itt
szerzett tudomást a tüntetésekről, amikor Piros László
belügyminiszter odafordult hozzá, és megkérdezte:>Izgulsz? Ne
félj. Megvédtük és megvédjük a lakást.< Jellemző, hogy az elit
tagjai ebben a helyzetben miképpen viselked-tek. Bár a csapatot
biztosították további jóindulatukról, a rendszer vezetői közül
nyilvánosan senki sem állt ki a focisták mellett. A pártvezetés
ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy az emberek a csapat
sikereit a rendszernek is tulajdonítsák, és a tüntetők most a kudarc
után felelősöket kerestek.
Július 5-én már a
délelőtti órákban
voltak csoportosulások
a Nemzeti Színház, illetve a körúti totózó előtt. A tüntetés
helyszínei azt mutatják, hogy az emberek dühe ekkor még elsősorban a
sportvezetés és a sportoló ellen irányult. A feldühödött emberek
először a Blaha Lujza téren, a sajtószékház előtt várakoztak, hogy
megvásárolhassák a nyomdából éppen kijövő sportlapot –talán,
mert nem akartak hin-ni a fülüknek. A Nemzeti Színház közelében
gyülekező tömeg a >Vesszen Puskás, vesszen Se-bes< jelszavakat
skandálta. A színészek szokás szerint ott üldögéltek a téren a
művészbejáró előtti padon. Közülük valaki állítólag bekiabálta a
>Vesszen Kende< rigmust, s a tömeg azt is kántálni kezdte.
(Nyilván sportfunkcionáriusnak gondolták a minisztérium színházi
főosztá-lyának vezetőjét.) Este nyolc órakor már ismét
három-négyezren lehettek a rendőrségi jelen-tések szerint, és a
tüntető tömeg még tovább duzzadt. Felhangzott az>aki magyar,
velünk tart< jelszó. Korabeli dokumentumok szerint a tüntetők azt
kiabálták,hogy >Sebesből kitört a sváb, majd egyesek azt
állították, hogy azért csinálta, mert zsidó.< A riadóautó láttán
állítólag az is elhangzott:>Mi az? Horthy –rendszert
utánoztok, rendőröket küldtök a népre.<
Felháborodott
emberek
lepték el a József
körutat a Nemzeti Színház környékét és a Szabad Nép székháza előtti
terü-letet. Egy hozzávetőleg kétszáz fős karhatalmi osztag
feloszlatta a tömeget, amely azonban a Rákóczi úton és a Lenin
körúton (ma Erzsébet, illetve Teréz körút) ismét összegyűlt. A
részt-vevők száma a rendőrségi források szerint ekkor már
nyolc-tízezer fő körül lehetett. A tünte-tők az útjukba kerülő
villamosok áramszedőjét lehúzták, egy autóbusz ablakát betörték, egy
személyautót felborítottak és egy totózó kirakatát is bezúszták. Ezt
követően ismét az OTSB, illetve a Rádió stúdiója elé nyomultak, ahol
a rendőrség újabb karhatalmi egység bevetésével ezúttal
megakadályozta, hogy elfoglalják az épületet, és oszlatni kezdte a
tömeget. Az embe-rek ekkor visszatértek a Nemzeti Színházhoz,
valamint ellepték a Rákóczi utat és a Lenin kör-utat. Ismét
megkezdődött a fogócska , a kiszorítósdi a karhatalom és a tüntetők
között. A fel-tehetően vidékről a fővárosba rendelt négy-ötszáz
karhatalmista a főútvonalakról ekkor a kisebb mellékutcákba
szorította a tömeget, és éjfélre, amikor az emberek nagy része
haza-tért, a kisebb csoportokat is feloszlatta. A tüntetők közben
többször is összecsaptak a rendőri erőkkel. A második napon
megfigyelhető volt –a rendőr jelentések szerint-,hogy a
parancsno
kok egymástól
függetlenül adtak ki utasításokat, és nem volt olyan vezető, aki a
karhatalom fellépését összefogta volna. A karhatalmi erőket így
Budapesten előbb megerősítették, majd megszervezték az irányításukat.
Július 6-án
a Nemzeti Színház előtt
ismét összeverődött három-négyezer ember, ekkor azonban a karha-talom
különböző helyszínek ellenőrzésével megakadályozta, hogy nagyobb
tüntetés bonta-kozzék ki. A belügyesek rendezték a soraikat:
körzet-és részlegparancsnokságokat alakítottak ki az előző napi
tüntetések gócpontjaiban.(Az első körzetet –nagyobb létszámú
karhatalmi egységet – a Nemzeti Színház körüli területen
szervezték meg, a másodikat a November 7-e téren, a kisebb állományú,
részlegeknek nevezett csapatok közül az első a rádiónál
állomáso-zott, a második az OTSB épületénél, a harmadik a Baross
téren.) A körzetek és a részlegek karhatalmistái ismét összecsaptak a
tüntetőkkel, és fél tizenkettőre feloszlatták őket.
Július 7-én
a reggeli órákban egy
kivezényelt karhatalmi egység megakadályozta, hogy az emberek
összeverődhessenek a Keleti pályaudvar környékén, ám körülbelül
háromezer tüntető mégis összegyűlt a pályaudvar érkezési oldalán.
Szétoszlatásukra a Biztosító Alosztály századát – a Budapesti
Rendőrfőkapitányság különleges alakulatát –vezényelték ki.(A
tüntetők a pályaud-varon még mindig a csapat érkezését várták.) A
Keleti mellett a népharag három további cél-pontját, Sebes Gusztáv,
Puskás Ferenc és Szepesi György lakását is biztosította a karhatalom.
Más helyszíneken is
voltak
kisebb megmozdulások a
városban, így például a Móricz Zsigmond körtéren. Hajduska István
Tollforgató forgószélben című
könyvében a következőképpen tudósít a tüntetésről:> Ilyet még nem
láttam a fölszabadulás óta. Tüntetés, amely rögtönzötten, a hatóságok
vagy párt, vagy valamelyik tömegszervezet előzetes tudta és
beleegyezése nélkül keletkezett.<
Bár közhelyesnek tűnik
az állítás, a sport valóban a >remény szelepe< volt a
szocializmusban. A válogatott döntőbeli veresége utáni hatalmas
csalódottság ezzel is magyarázható, ám las-san elültek az utcai
zavargások, és az élet visszatért a hétköznapi kerékvágásba. Az
emberek látszólag ezt a vereséget is tudomásul vették.>De valamit
nem felejtettek el. A tüntetést< -olvashatjuk Aczél Tamás és Méray
Tibor8 Tisztító
vihar című könyvében.
Az elit a színre
lépő tömeggel szemben
úgy védekezett, hogy a
rendszer nyilvánosságában elhallgatták az eseményeket. A sajtónak a
pártvezetés egyenesen megtiltotta, hogy bármit is írjon a
megmozdulásokról. A funkcioná-riusok nemcsak a kudarcra,, de az utcai
megmozdulásokra is magyarázatot kerestek:> A Népsport,
a Szabad Nép, a többi sajtó és a rádió
túlságosan felcsigázta a közvélemény érdek-lődését a
labdarúgósportnak, sok esetben háttérbe nyomták a gazdasági élet, a
termelés és a külpolitika fontos kérdéseit. A közvélemény túlzott
felcsigázásának, a várakozási hangulat
felfűtésének reakciója
volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a
közvéleményben keletkezett, és amit az ellenség megpróbált
zavarkeltésre is kihasználni.
A tüntetés
történelmi jelentőségét
a már-már elfeledett
tömeg újbóli színre lépésében látom. A társadalomtörténésznek
azon-ban feladata, hogy arcot adjon az embereknek, a történelem
szereplőinek. Fontos kérdés, hogy a fociszurkolók hozzávetőleg
tízmilliós táborából kik tüntettek ekkor az utcán. A
Belügy-minisztérium Budapesti Főosztályának rendőr alezredese
jelentésében úgy fogalmazott,hogy a tömeget összetétele alapján három
részre lehet bontani. Az első részét 16-20 éves jampecok, huligánok
alkották, ők abból a csoportból kerültek ki, amelyik a mérkőzések
után rendszerint a Rozmaring eszpresszó környékén lés a Nemzeti
Színháznál lévő totózó előtt gyülekezett. Közöttük ismert >Kinizsi
drukkerek< (önképük szerint fradisták) is felbukkantak. A tömeg
másik része – a főrendőri jelentés szerint -,különösen az első
és a második napon, felháborodott sportrajongókból került, a harmadik
részét kiváncsiskodók alkották, akiket a tömeg magával ragadott. A
résztvevők jelentős része állítólag 16-20 éves jampec volt. A
belügyesek összesen 472 embert állítottak elő, közülük 11-et adtak át
az ügyészségnek izga-tás, közvagyonrongálás, illetve hatósági közeg
elleni erőszak miatt. 461 tüntetőre 50-100 forint pénzbüntetést
szabtak ki közbotrányokozás címén. A korabeli sematikus statisztika
szerint döntő részük munkás volt (312), s őket követték a tanulók
(58), az alkalmazottak (54) és végül az értelmiségiek (48). E
statisztikát a rendőri jelentés szerzője azzal próbálta árnyal-ni,
hogy a munkások>jelentős része deklasszált, jampec öltözködésű és
magatartású sze-mély<. A kor kívánalmai szerint megpróbálta őket
leválasztani az öntudatosnak és a rendszer alapjának mutatott
munkásosztály egészéről.
Az események
antropológiai értelmezésének
több módja van. A
történészekre –mivel a historikus többnyire írott forrásokból
dolgozik –elsősorban az a megközelítés hatott, amely a kultúrát
szövegszerűnek, nyelvi elemzéssel megfejthető szimbólumrendszernek
mutatja. A történelmi eseményeket szimbolikusnak és folyamatszerűnek
látjuk. De tekinthetünk úgy is ezekre az eseményekre, mint szcenikus
rész-letekre, egy előadás mozzanataira, vagy önmagukban álló
színdarabokra, ahol nem választ-ható el egymástól élesen sem a
szereplők, sem a nézők számára a megismert- megélt és az ábrázolt
átélt világ. A kultúra ilyeténvaló felfogása a megfigyelés
élmény(kép)szerűségét hangsúlyozza; a történelem vagy az esemény így
a szimbólumrendszerek megfejtése nélkül, vizuálisan is befogadható.
Ennek alapján a kultúrát dinamikusnak, mindig létrejövőnek, újra és
újra megéltnek kell gondolnunk.
Az 1954.júliusi
tüntetések
leginkább talán Bahtyin
karnevál értelmezésével írhatók le. A karnevál olyan esemény,
amelynek tanulmányozása árnyalhatja a szokásos élethelyzetek alapján
a kor világáról alkotott képet. Ez esetben megmutatja,hogy az ötvenes
évek látszólagos szürkeségében, a mindennapok monotómiájában a
különböző társadalmi csoportok megőrizték, és időnként
megmutatták valódi
arcukat. A szabadság ritualizált kiélését szolgáló utcai karnevál,
népünnepély,amelyet a hatalom másképpen ellenőrizhetett volna, egy
nem várt esemény, a fájdalmas vereség és a mélyben lappangó
társadalmi feszültségek együttes hatására valódi felkelésbe,lázadásba
torkollt. A pest commedia dell’arte
egy rövid időre felfüggesztette a hivatalosságot, és a városi terek
nyilvánosságában megmutatkozott az élet másik oldala. Felháborodott
emberek lepték el az utcákat, és a tüntetők kavalkádja megmutatta a
társada-lom sokszínűségét. A tüntetés mintha csak a szürke zubbonyos,
rezzenéstelen arcú, micisap-kás munkás idealizált alakját törölte
volna le valamelyik szocreál szekkoról.
Ezekben a napokban,
úgy tűnik, más
említésre (jelentésre) érdemes is történt a tüntetésen kívül.Az
I.kerületben például, az egyik hangulat jelentés szerint , az a hír
terjedt el, hogy> egy asszonynak egy er-dőben megjelent a Szűz
Mária és azt mondta, hogy beszélni akar a néppel. Az asszony azt
válaszolta,hogy nem mer szólni senkinek,mert akkor elviszi az ÁVH. A
falunak a népe, ahol ez történt, kiment az erdőbe, ahol megjelent
Szűz Mária, de nem szállt le, csak a fák felett lebegett. Akkor
elsötétült az erdő, a fákról a levelek lehulltak,az emberek
felszedték és gyógyteának használják. Bár a kor nyilvánossága ezekből
a képekből szinte semmit nem mutatott be, mégis úgy tűnik,hogy az a
látszat, amelyet a hatalom teremtett a társadalom-ról, igen csalóka.
Az emberek továbbra is a régi rituálék szerint éltek és rendezték be
a hétköznapjaikat.
Dribli a pályán
kívül
Visszatérve a
történethez,
amelynek ezekkel a
karneváli képekkel megakasztottam a folytatását, a magyar foci soha
többé nem szerzett már ekkora dicsőséget az országnak. A pártvezetők
is mind kritikusab-ban léptek fel a csapattal szemben. Egy, a
Központi Vezetőség asztalára került jelentés elítélte a focisták
életmódját, és kifogásolta a csempészügyleteket is: >A sok
külföldi mérkőzés – ami szükséges és helyes- módot adott
játékosainknak,hogy a külföldi alvilággal kerüljenek
öszszeköttetésbe. Kapcsolatuk súlyosságára jellemző, hogy egyes
játékosok sok százezer forinttal vagy schillinggel vannak
eladósodva.< Példaként Bozsik József esetét említették. Amikor
ugyanis 1955 decemberében a Vörös Lobogó hazatérőben volt
Francia-országból (Bozsik a Honvéd labdarúgójaként tarthatott a
csapattal ), Bécsben egy jól ismert nepper , Schwarz várta a
csapatot:> A csapat előtt harsány hangon ordította, ha Bozsik nem
adja meg a 300000 forintos tartozását,letartóztattatja, ha még
egyszer külföldre jön.< Az esetet követően vizsgálat indult, és
Bozsik Józsefet le akarták mondatni az országgyűlési képviselőségről,
hogy felelősségre vonhassák. Ezt kérte legfőbb ügyész., és Egri
Gyula, az MDP KV titkára is ezt javasolta a Titkárságnak. Gerő Ernő
azonban –kézzel írt feljegyzésében- a fedezet védelmére
kelt:>Megérdemelné, de politikailag nem időszerű most.< A
közelgő olimpia előtt feltehetően a pártvezetők sem akarták a
csapatot meggyöngíteni, és vállalni egy esetleges kudarc kockázatát.
( A honvédség vezetői, mivel az ő csapatuk adta a legtöbb
labdarúgót a nemzeti
tizenegybe, szintén kiálltak a válogatott mellett. Bata István
vezérezre-des, honvédelmi miniszter és Hazai Jenő vezérőrnagy, a
Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségének parancsnoka
közös levelet írt a Központi Vezetőségnek, amelyben megvédték a
játékosokat és az edzőt.
Bár a válogatott
még a berni döntő után
is kapott egy-két pofont, az 1956-os melbourne-i olimpiára a
sport-vezetők még a nemzeti nagyság tudatában készülhettek. Egy OTSB
feljegyzés, amely a Politi-kai Bizottság prominenseinek készült,
például úgy rangsorolta a leendő ellenfeleket, hogy azt vette sorra,
melyik magyarországi bajnokságba férnének be. Úgy értékelték, hogy
Anglia az NBII,az USA és Ausztrália a Budapest I.osztály, Vietnam a
megyei bajnokság színvonalát kép-viseli, a világbajnok Németország
esetében pedig úgy látták, hogy megüti a NB I második felének
szintjét.(Bulgária és Törökország válogatottja viszont megfelelt
volna a nemzeti baj-nokság mércéjének. A Szovjetunió és Jugoszlávia
csapatát vélhetően politikai okok miatt nem minősítették.) Az
olimpiai labdarúgótornát végül a Szovjetunió nyerte meg Jugoszlávia,
Bul-gária és India előtt. Az igazi esélyes, Magyarország
visszalépett. (Németország már az első fordulóban összekerült a
Szovjetunióval, és vereséget szenvedett.) A várva várt revans, amely
a pártvezetés szempontjából a közvélemény megnyugtatását szolgálta
volna, így elma-radt. A verhetetlen tizenegy, amelyet a rendszer
felnevelt és a sajátjának gondolt, 1956-ban végképp felbomlott és
szétszéledt a világban. Nem hozott több dicsőséget az országnak és a
rendszernek.
Czibor Zoltán 9volt
az egyetlen
a csapatból, aki
1956-ban részt vett a fegyveres harcokban.(Pontosabban napokig
fegyverrel felszerelkezve járta a várost, és kapcsolatba került a
Széna téri felkelőkkel is.) Czibor volt állí-tólag a rezsim
ellenzőinek kedvenc játékosa. Az aranycsapat legendás játékosa az
egyik legbalhésabb focistának számított, egyszer például az EMKE-ben
került összetűzésbe néhány vendéggel, amiből rendőrségi feljelentés
lett. Farkas Mihálynál Puskás Ferenc járt közben az érdekében, így az
ügyet végül elsimították. A belügyesek értesülései szerint a
forradalom napjaiban a Honvédelmi Minisztérium Ezredes utcai
garázsának parancsnokát Czibor gép-pisztollyal kergette el az
épületből, és a minisztérium gépkocsijait átadta a forradalmárok-nak.
Czibor Zoltán később úgy emlékezett,hogy akkor jutott fegyverhez,
amikor kocsival bement munkahelyére, a HM garázsába tankolni (ekkor
már a Honvéd futballistája volt), és ott az egyik kollégájától kért
egy pisztolyt még két doboz lőszert.
Október 30-án
a futballista elindult
a Honvéddal a híres dél-amerikai túrára (a belügyi dokumentum
szerzője turnéként említi a körutazást), amelyről alig néhány játékos
tért csak haza. Másokkal együtt ő is kint maradt. Czibor az AS Roma
csapatával edzett, ahol előszerződést kapott, a szigorú átigazolási
szabályok miatt azonban hamarosan új csapatot kellett keresnie. A
hírszerzés ebben az időben, úgy tetszik, nem rendelkezett túl jó
külföldi kapcsolatokkal, mert míg a fél világ tudta, hogy a
>rongylábú< csatár már a Barcelonánál gyakorol, addig a róla
(megfigyelé-séről) hozott 1958.májusi határozatban szerepelt, hogy
Olaszországban él, és az egyik ottani klubcsapatba szerződött.
A hírszerzés
1958-ban
kezdett élénken
érdeklődni a labdarúgó iránt, mivel veszélyesnek gondolták kintlétét
> a köztársaságra nézve<: > Feltehető,hogy az imperialista
hírszerző szervek hazánk ellen fel-használják,esetleg hazaküldik
feladattal.< 1959-re így összegyűjtötték azokat az információ-kat,
amelyekkel a belügy rendelkezett róla. Kiderült, hogy Czibor Zoltán
neve szerepel a hálózati nyilvántartásban, dossziéja azonban
megsemmisült.1953-ban Ferenc József főhad-nagy szervezte be. (A
patinás név mögött egy államvédelmi tiszt rejtőzött.) Az ő
tájékozta-tása szerint Czibor a beszervezése után a csapat tagjairól
nem jelentett. Utolsó államvédel-mis kapcsolata Erdélyi Jenő
államvédelmis hadnagy, a BHSE elhárító tisztje volt, aki a
hírszer-zés parancsára 1958-ban jellemezte Czibort, s az általa írt
jelentések állítólagos tartalmáról is beszámolt. Erdélyi tudósításait
azonban erős kétségekkel kell fogadnunk, mivel ezekben saját szerepét
domborította ki, és talán éppen saját pozícióját igyekezett íly módon
erősíteni vagy elfedni azt, hogy >tartótisztként< jó
kapcsolatba, baráti viszonyba került az >ügynökkel<. A
jellemzésből kiviláglik, hogy meglehetősen jól ismerték egymást.
Erdélyi leírja például, hogy alig fogadott el valamit a népszerű
focistától:>Előfordult ugyan ,hogy időnként, amikor hazajöttek
valahonnan küldött a gyerekeimnek egy-egy tábla csokoládét és
emlékezetem szerint egy golyóstollat kaptam tőle és egy db rúzst a
feleségem részére, ezért azonban nem érzem magam lekötelezve, ugyanis
amikor nem akartam azt elfogadni, ezt sértésnek és részemről való
megjátszásnak tekintette. Volt egy másik eset is, amikor saját
gyereke részére hozott egy pár cipőt, ami azonban kicsinek bizonyult,
ezért felesége ezt odaadta az én felesé-gemnek, amit a legkisebb
leánykám elviselt. Erről én a feleségemmel való beszélgetés során
értesültem, nem is tudom, hogy Czibor tudott-e róla.
Egy helyütt Erdélyi
Jenő kiemeli,
hogy Czibor Zoltán
bizalmatlan volt vele, és ezért találkozásaikhoz titkos helyszínt
kellett választani, máshol viszont így fogalmaz:> Viszonyunk a
hivatalos kapcsolaton kívül tegező, baráti jellegű is volt. Egymás
megszólítása úgy társaságban, min egymás között kölcsönösen névről
történt, én Zoli ő Jenő megszólítást alkalmazta. Előfordult, hogy
társaság előtt vicce-sen –Vargának- szólított, ami nyomozót
jelentett náluk. A hírszerzés Erdélyi jelentése alapján
általánosságban így összegezte Czibor Zoltán viszonyát az
államvédelemhez:> Az állambiz-tonsági szervekhez bizalmatlan volt.
A munka fontosságáról és jelentőségéről nem lehetett meggyőzni.<
Erdélyi megemlíti:> Nevetséges volt pl. az elvi alapon való
beszervezése is, ami-kor köztudomású volt a rendszer elleni gyűlölete
és azt nyíltan hangoztatta is.< 1958-ban Erdélyi Jenőt megbízta a
hírszerzés,hogy levélben keresse meg a focistát, amire a régi barát
Barcelonából szinte postafordultával egy képeslapon válaszolt:> Mi
jól vagyunk,de sokszor hiányoznak a haverok. Sokat beszélgetünk
otthonról a Kockával (Kocsis Sándor –a
szerző)
Sokszor beszélgetés
közben be is piálunk. Komoly italt nem iszik, csak sört és pezsgőt,
és bort. Reméljük az ellenségek kibékülnek, és otthon találkozunk a
sok jó haverral.< (Utolsó mondata,amelyik a hidegháború sajátos
czibori értelmezését adta, némi fejtörést okozott a hírszerzés
munkatársainak.) Sorait Barcelónából így zárta:>Baráti szeretettel
ölellek,Zoli<
Bár általában nem
sok hitelt adhatunk
Erdélyi Jenő
megállapításainak,tanulságos lehet a csatár jellemzése Erdélyi
tollából, hiszen hősünket közelről ismerte. Leírása valós
karakterjegyekből építkezett, de a belügyes szerző nem rajzolhatta
rokonszenvesre a csatár portréját. Bepillantást enged mégis abba
bohém világba, amelyet színészek, sportolók alakítottak ki maguk
körül az ötvenes évek látszólag barátságtalan körülményei közt.
Czibor Zoltán eszerint szabadidejét többnyire az operett színház
tagjaival töltötte. Elsősorban művészek vásároltak Czibor
csempészáruiból is (A fut-ballistának emellett kiterjedt kapcsolatai
voltak az itthoni nepperekkel, a többi hazahozott árút ők
értékesítették.) A csatár közvetlen baráti kapcsolatban volt az
énekesek közül Szentesi Zoltánnal, Homm Pállal, Sárdi Jánossal,, a
színészek közül Latabár Kálmánnal és Darvas Ivánnal. Általában az
Operett presszóban és a Művész Klubban találkozott velük; ez a két
hely volt Czibor törzshelye. A focista egy Tatraplan gépkocsival
járt,Sumet Lajos alez-redes, a Honvéd labdarúgó-szakosztályának
elnöke segített neki abban, hogy az autót meg-vásárolhassa. Erdélyi
Jenő arról is beszámolt feletteseinek, hogy Czibor Zoltán átvette
színész barátainak a szokásait, karikírozta, parodizálta őket, és
nagy viccmesélő hírében állt. A jelen-tés szerint:>Legkedveltebb
szavajárása a >>nix komplett<< volt, ezzel azt fejezte
ki, akivel beszélt, az(!) felé, hogy hülye. Másik ilyen szavajárása
egy drasztikus szó volt, bárkiről beszél-tek előtte, vagy neki,
mindég az volt a válasza, hogy >>szopjon le<< <. A
nőknek állítólag rendszerint elsütötte azt a viccet,hogy >De
sápadt,m angyalkám, vegyen be Citoricilin csöp-peket.< Baráti
környezete csak>Gonosz<-nak hívta.
Erdélyi Jenő
beszámolt arról is,
hogy Czibor szerette
>pénzét mutogatni és nagyvonalúskodni, gyakran szétszórt több ezer
Ft-ot a földön és valamelyik barátjával szedette azt össze, amiért az
kapott egy százast.< Bár az államvédelmis tiszt leírása túlzóan
kakarakteres –hírszerző tisztek megrendelésére és az ő szájízük
szerint készült -, Czibor Zoltán az ötvenes években ebben az elzárt
világában eljátsz-hatta a bohém társasági ember, a szocialista dandy
szerepét. Az ötvenes években néhány társasági arszlán viselkedett és
élt így tudatosan, mintha tudomást sem venne a diktatúra létéről.
Jelentős részük polgári közegből érkezett. A legendás balszélső, a
komáromi vasutas fia a rendszertől kapta azt a lehetőséget, hogy
részese lehetett e miliőnek. A korabeli állam-védelmi jelentések
megmutatják azonban, hogy ez a világ korántsem volt olyan szabad és
független, mint amilyennek első pillantásra tűnhet.
A legendás játékosok
többsége
túrára utazott a
Budapesti Honvéd csapatával, és onnan már nem tért vissza. A csapat
körül ekkor ismét megjelent a két nyugati kapcsolat a két bécsi
csempész, Kása Ferenc és Schwarz.
(Jellemző,hogy Schwarz
az aktákban mindig csak a vezetéknevével bukkan fel; ő a
futball-isták és a hatóságok szemében is a feketézés szimbolikus
–személyiség és tulajdonságok nélküli – alakjává
válhatott. Mint ahogy a szolgáltató cégekhez ma érzelemmel,
indulattal, de személytelenül viszonyulunk.) Amikor a Honvéd
Spanyolországban túrázott, Schwarz felke-reste a focistákat, és
felajánlotta nekik,hogy áthozza a határon a feleségeiket. Garamvölgyi
Ágoston például az akciókért állítólag kétezer dollárt fizetett neki.
Bécsben ezúttal is Kása Ferenc intézte a labdarúgók autóvásárlását.
Puskás Ferenc az
aranycsapat legendás játékosa
sem tért haza; 1958-tól
egészen 1967-ig a Reál Madridban futballozott. Ellene az
állambiz-tonság hazaárulás vádjával indított eljárást, és >Vándor<
néven nyitottak róla dossziét.( Ak-táját 1958.május 20-án nyitották
meg és 1972. június 26-án zárták le.) Erdélyi Jenő a belügyi
dokumentumok tanúsága szerint vele is levelezett.>Kedves
Öcsikémnek< szólította őt, amit a száguldó őrnagy a >kedves
Jenőkém < megszólítással viszonzott. A nemzeti tizenegy örökös
tizese, Puskás Ferenc papírra vetett szavai jól jellemzik az akkori
magyarországi és a nyugati világ közötti távolságot >Most pedig én
következem, mit is írjak, már az előbb említettem, hogy jól érzem
magam, igaz, néha-néha hiányzanak a régi jó haverok, na de hiába ezen
segí-teni nem tudunk, azért honvágyam még nem volt.. Ez lehet,hogy
azért van, mert van dohá-nyom és nyugodtan élek, azt csinálok, amit
éppen akarok, senki nem szól érte. Igaz,hogy a dohányért meg kell
melózni, itt egészen más focit játszanak, mint mi nálunk, na nem kell
fél-re érteni, nem jobbat, hanem sokkal gyengébbet, de viszont annál
többet kell szaladni, per-sze ez csupán megszokás kérdése volt az én
részemről, igaz,hogy az első pár hét igen nehéz volt, de a kezdet
mindig nehéz, utána megszokja az ember, mint kutya a verést.< A
kemény munka és a sok >szaladás< ugyanakkor tisztább
viszonyokat hozott a foci körül:> Itt minden nyugodt, nem kell
semmi link dologgal foglalkozni, szépen meg lehet keresni a
pénzecskét és nem kell attól rettegni, hogy ha becsengetnek, na már
megint ki bukott le, és mivel bukott le.< Jellemző az itthon
maradt játékosok sorsa is.
Bozsik József10
a csapat egyik emblematikus egyénisége volt.
A forradalom után
Puskás távozásával ő lett a futballpályán és a pályán kívül is vezér.
Rosszul indult neki a Kádár-rendszer, hiszen ezúttal -1957-ben-
valóban kizárták a parlamenti képvi-selők sorából. Az okokat csak
találgatni lehet; talán úgy vélték, hogy túlságosan is elkötelezte
magát Rákosi mellett. A futballpályán azonban ismét felépítette
magát, és a Puskás mellett halk szavúnak ható középpályás lassan
kilépett a világhírű balösszekötő árnyékából. 1958-ban újra
világbajnokságon vett részt a jobbfedezet, és előrébb lépett: ezúttal
már a csatár-sorban vetették be. Végül 1962-ben –harminchét
évesen –búcsúzott a válogatottól. Előbb a Honvéd
labdarúgó-szakosztályának lett az elnöke, majd az egész klubot
felügyelte. Híres volt, és előkelő helynek számított a Kígyó utcai
Bozsik-butik, amelyet ő és családja működtetett. A népszerű
focistáknak jutalmul, miután visszavonultak, a Kádár-rendszer több
esetben is az izmosodó magánszférában –gebinesként.
–kínált lehetőséget a gazdagodásra.
1964-ben a belügyi
szervek
letartóztatták Benkő
Matthias (Mátyás) bécsi kereskedőt deviza-bűncselekmény miatt (ő Kása
Ferenc üzlettársaként működött, így jó kapcsolatot épített ki a
hatvanas évek magyar futballistáival), és a szálak Bozsik Józsefhez
vezettek. Benkő Mátyás Bozsik mellett Tichy Lajossal találkozott még
rendszeresen. Több alkalommal csempészett be különböző luxuscik-keket
az országba a közvetítésükkel, illetve váltott át forintot
schillingre. A belügyeseknek szemet szúrt Bozsik jó anyagi helyzete,
az abban az évben épített Ménesi úti villa, a balatoni nyaraló és a
Peugeot gépkocsi. megvizsgálták a Kígyó utcai butik gyanús
árubeszerzéseit, és felfigyeltek arra, hogy a bécsi üzletfelek
mellett Bozsik József továbbra is kapcsolatot tartott fenn Puskás
Ferenccel. A sport-és üzletvezető vallomása szerint Puskás a korábbi
tartozása fejében adott neki időről időre valutát, valószínűleg
azonban ő is része maradt a Magyaror-szágot a Nyugattal összekötő
kereskedelmi hálózatnak. Az ügyben végül csupán Benkő Má-tyást
ítélték el, Bozsik József büntetését három évre felfüggesztették.
A magyar futball
megreformálásának,
megváltásának kérdése a
rendszer fennállása alatt mindvégig visszatérő témája volt a
különböző párttestületek üléseinek. A pártvezetés időről időre
meghirdette, hogy rendet tesz a foci körül. Kádár János, aki nemcsak
a sakkot szerette, hanem nagy futballszurkoló hírében állt,
személyesen is odafigyelt a válogatottra. Szepesi György az 1958-as
világbajnok-ság után állítólag közbenjárt az első titkárnál annak
érdekében, hogy ismét Sebes Gusztávot nevezzék ki a válogatott élére.
Kádár János azonban tartott attól, hogy egy vereség után is-mét
tüntetések lehetnek. Az első titkár mindenesetre rendre feltűnt a
focimeccseken, és so-hasem rejtette véka alá, hogy ő hű maradt a
gyökereihez, és egy >munkáscsapatnak<, a Vasasnak szurkol.
Szimbolikus gesztus volt a kádári hatalom részéről, hogy a
Ferencváros és az MTK 1957-ben visszakapta a régi nevét. És amikor
végül, 1963-ban- örökkévalóságnak ható tizennégy év után – a
Fradi ismét bajnokságot nyerhetett, szurkolói a futball legendári-um
szerint boldog mámorukban az első titkár nevét skandálták: >
Bajnok lett a Ferencváros/ fasza gyerek Kádár János.<
Jellemző epizódja
a magyar futball Kádár
kori történetétnek Puskás Ferenc hazatérése. Kádár János rendszere
sokáig halogatta az aranycsapat külföldre távozott játékosainak
rehabilitálását, a rendszer le-gitimációja múlott ugyanis 1956
megítélésén. Az aranycsapat nimbusza azonban az idő múlá-sával, ahogy
megritkultak, majd teljesen elmaradtak a focisikerek, egyre csak
erősödött. Vé-gül Puskás Ferenc, a tékozló fiú is hazalátogathatott.
A legendás balösszekötő 1981-ben az angol válogatott elleni meccset
megelőző gálamérkőzésen ismét pályára lépett nemzeti szí-nekben, és
két góljával emlékeztetett a régi szép fociidőkre. A mérkőzés végén,
amikor az egész csapat odavonult a dísztribün elé, ahol a pártvezetők
és a kormánytagok foglaltak he-lyet, Puskás – miként az egykorú
felvételen látható –meghajolt Kádár elött, és az első titkár
a gesztust főhajtással
viszonozta. A pártvezetők a stadionokban, a társadalom e szimbolikus
tereiben, a nagy győzelmek emlékhelyein újra és újra megkísérelték
legitimálni az uralmu-kat.
Németh Miklós11,
a rendszerváltás kori miniszterelnök
új stílust próbált
képviselni a lelátókon is. Az 1989 januárjában először megjelenő
Sport Plusznak így nyilatkozott:>Az egy
más kérdés, hogy a korábbi pártvezetők, politikai bizottsági tagok
jelentős hányada a Vasasnak szurkolt, látogatta vagy ma is látogatja
mérkőzéseit. Ettől azonban a Vasas még nem a párt csapata. Én például
gyerekkorom óta Ferencváros szurkoló vagyok, de Isten őrizz azt
mondani, hogy mostantól a Ferencváros a kormány csapata. < A
piros-kék korszakot stílszerűen egy zöld fehér kormányfő
búcsúztatta.”
Felhasznált irodalom:
Majtényi György
K-vonal, uralmi elit és luxus a szocializmusban
Nyitott Könyvműhely Bp.2010
Szövegmagyarázat:
1.Puskás Ferenc (eredetileg:Purczeld: 1927-2006 ) labdarúgó, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüst érmes, az „Aranycsapat” kapitánya, edző, a nemzet sportolója. Közismert beceneve: Puskás Öcsi, Spanyolországban Pancho. Puskást minden idők legjobb magyar futballistájának tartják.
2.dr.Münnich Ferenc (1886-1967) eredetileg jogász, nagykövet, keményvonalas politikus, miniszterelnök, több állami tisztség betöltője.NKVD ezredes. Kádár Jánossal a nyilvánosság kizárásával 1956.nov.2-3 között Moszk-vában tárgyalt a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Elnökségének tagjaival a forradalom elfojtásáról. A forradalom bukása után a rendszer második embere.
3.Gerő Ernő (eredetileg: Singer:1898-1980) kommunista keményvonalas politikus, több párttisztség betöltője. közlekedési miniszter. Rákosi bukása után az MDP KV első titkára. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.
4.Farkas Mihály (1904-1965) keményvonalas kommunista politikus, a Rákosi-korszak emblematikus figurája, honvédelmi miniszter, hadseregtábornok. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.
5.Szepesi György (eredetileg: Friedlander: 1922 -) magyar rádiós sport kommentátor az Aranycsapat „tizenket-tedik” játékosa, 1982-1994 között a FIFA vezető testületének tagja. Édesapja Szepesváralján született, ezért vette fel a Szepesi nevet. 1945-től lett a magyar Rádió munkatársa, 1951- 1954 között a Testnevelési Főiskola hallgatója. 1967-1975 között a Rádió Szakszervezetének elnöke, majd bonni tudósító( 1975-1978) , az MLSZ elnöke (1978- 1986), később a Rádió Sportosztályának osztályvezetője. Édesapja 1944-ben Ukrajnában és Kelet-Magyarországon volt munkaszolgálatos, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. Szepesi György le-gendás közvetítéseivel (London: 6:3, Bern világbajnoki döntő) hallgatók millióinak szerzett mérhetetlenül nagy örömöt.
6.Szabó Lőrinc (1900-1957) Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra nagy alakja.
7.Sebes Gusztáv (eredeti neve: Scharenpeck: 1906-1986) labdarúgó, edző, az „Aranycsapat” kapitánya.
8.Méray Tibor (1924 -) Kossuth-díja magyar író, újságíró.Eredetileg magyar –latin szakos középiskolai tanár.1945-től pártmunkás.1946-ban a „Szabad Nép” ( az MDP hivatalos orgánuma) újságírója. Később Észak- Koreában, majd Berlinben volt tudósító. 1955-től Nagy Imre politikájának és a miniszterelnök személyének híve. A forradalom bukása után Jugoszlávián keresztül Párizsba távozott, azóta ott él. „Tisztító vihar” c. munkája nekem nagyon tetszett.
9.Czibor Zoltán (1929-1997) labdarúgó, kiváló balszélső, olimpiai bajnok a világbajnoki ezüst érmes, az „Aranycsapat” tagja Bece nevei: „Bolond”, „Rongylábú”.
10. Bozsik József ( 1925-1978) legendás labdarúgó, jobb fedezet, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüst érmes, a válogatott szövetségi kapitánya.
11.Németh Miklós (1948 -) közgazdász, politikus, a rendszerváltás előtti utolsó magyar miniszterelnöke. 1989.okt.23 után a Magyar Köztársaság első kormányfője.
Szerkesztette:
Dr.Temesvári Tibor
2013. augusztus
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!