"Kiugranak” a románok 1944 őszén

Gosztonyi Péter korábban svájci hadtörténész - sajnos ma már nem él köztünk -„Vihar Kelet-Európa felett” c. könyve „zömében olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek a háború utolsó évének nemcsak Magyarországot, hanem Kelet-Európát érintő eseményeit tárják a közvélemény elé.” A kötet 14 fejezetéből „nagy érdeklődésre tarthat számot a szerzőnek a román hadsereggel kapcsolatos tanulmánya, azaz Románia átállásának politikai és katonai következményei című fejezete. A szerkesztés Romániának - mert tanulhattunk volna tőlük - ezt a „kiugrását” kívánja bemutatni.

Románia átáll a szövetségesekhez….

„1944 nyarán

a második világháború utolsó, döntő szakaszába lépett. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió képviselőinek 1943-as teheráni megállapodása alapján az antihitlerista koalícióban egyesült nagyhatalmak három európai arcvonalon folytatták harcukat a hitleri Német Birodalom ellen.

Miközben az angol-amerikai csapatok az 1944. június 6-i partraszállás után francia területen nyomultak előre, az Olaszországban harcoló szövetséges csapatok, Róma és Firenze bevétele után hadműveleteiket a Pó síkság irányába fejlesztették ki. Közben a Vörös Hadsereg sem tétlenkedett. 1944 nyara a katasztrófák nyarává vált a német Wehrmacht számára. A szovjet csapatok több nagyméretű offenzívában szorították ki a német és a velük szövetséges hadseregeket az általuk bitorolt keleti területekről. Június 9-én a karéliai földszoros került a hadijelentések élére: a finn csapatok Viborgig kényszerültek visszavonulni. Június 23-án egy újabb hadműveleti csapás következett: négy szovjet front (hadseregcsoport) összpontosított offenzívája a német közép hadseregcsoportot kivetette állásaiból. Négy hét sem telt el, és az egykor 38 hadosztályból álló hadseregcsoportnak csak a roncsai maradtak meg. Nagy területek feladása után már csak az 1939-es lengyel határnál szilárdult meg újra a német arcvonal.

Július 13-án a Kárpátok előterében,

Galíciában dördültek meg az ágyúk: az itt küzdő német Észak-Ukrajna hadseregcsoport lépésről lépésre kényszerült a szovjet túlerővel szemben a Kárpátok irányába visszavonulni. Velük együtt vonult vissza az 1. magyar hadsereg is. 1944. július végén alig volt már német katona szovjet földön: a Visztulánál és Kelet-Poroszország határában állt a front. Csak a nagy kiterjedésű keleti arcvonal déli szakaszán - amely nagyjából Románia keleti határainál húzódott - volt hetek óta feltűnő nyugalom. 1944 forró júliusa mintha mindkét harcoló felet megbénította volna. Ez a talmi csend viszont arra késztette a hadászati tartalékokban igen szűkös német hadvezetőséget, hogy a keleti arcvonal szorongatott frontszakaszainak megerősítésére egyre-másra újabb csapatokat vonjon el Romániából. Így az itt állomásozó Dél-Ukrajna hadseregcsoport főparancsnokának, Hans Friessner vezérezredesnek¹ visszaemlékezései szerint, 1944. július közepe és augusztus közepe között mintegy 11 hadosztályt irányítottak el a román frontról. Az aggódó német hadseregcsoport parancsnok Hitlertől azt a tanácsot kapta, hogy a német seregtestek helyébe nagyobb számban állítson román csapatokat. Hitler szerint: Románia fegyveres eléggé erős ahhoz, hogy határainak megvédéséből kivegye a részét.

Friessner vezérezredes

a Dél-Ukrajna hadseregcsoport fölötti parancsnokságot 1944. július 25-én vette át. A tábornok első útja a frontra vezetett, mivel saját szemével kívánt a csapatok helyzetéről meggyőződni. A 700 kilométer hosszú arcvonalból mintegy 270 kilométert román csapatok ellenőriztek.>A katonák szorgalmasan dolgoztak védőállásaik kiépítésén - írta visszaemlékezésében Friessner. - Ha elegendő fegyverük és lőszerük lett volna, minden bizonnyal visszaverték volna a bekövetkezett orosz támadást. Persze helyzetünk jóval előnyösebb lett volna, ha nem kellett volna páncéloshadosztályokat más arcvonal számára leadnunk, és ha a román csapatok éppoly eltökéltséggel harcoltak volna, mint a mieink,< De éppen ezzel, a románok harci kedvével volt a baj. Friessner eléggé józan szemléletű volt, hogy észrevegye; a román csapatoknál valami nincsen rendjén. Friessner nem tévedett.

A Vörös Hadsereg 1944. március elérte Románia keleti határát, sőt egyes területeket, például Bukovina északi részét vissza is foglalta.”

Mihály², a fiatal román király

„és közvetlen bizalmasai előtt világossá vált, hogy a háború elveszett. Mondhatnak a németek, amit akarnak, a szovjet csapatok Románia állami létét fenyegetik. A háborút tehát mielőbb politikai úton kell befejezni.

A Román Királyság 1941. június 22-én üzent hadat a Szovjetuniónak. Már a nyári csatákban két tábori hadsereggel vették ki részüket Hitler keleti hadjáratában, és volt idő, amikor mint -egy 27 hadosztállyal bizonyították erejüket és hűségüket Hitler fegyverbarátai, illetve szövetségesei előtt. Kétségtelenül a németeken kívül ők adták a legtöbb katonát a keleti arcvonalra. Román csapatok harcoltak Ogyesszánál, a Krim-félszigeten, elkísérték a németeket a Kaukázusba, a Don és a Volga térségében és ott véreztek Sztálingrádnál. A sztálingrádi német vereség azonban kijózanította a bukaresti királyi palota lakóit, elsősorban a királyt. Antonescu marsallt³ is mélyen sértette az a bánásmód, amivel a hitleri hadvezetés Sztálingrád után a román csapatokat kezelte.

Mindketten egymástól függetlenül, arra az elhatározásra jutottak, hogy ideje lépéseket tenni a nyugati hatalmak felé abból a célból, hogyan lehetne a Román Királyságot nagyobb politikai megrázkódtatások nélkül >kivonni< a német szövetségből.

A román>kiugrás< története hosszú és bonyolult történet itt csak tőmondatokban számolok be róla.

1943 nyarától mind a király (és a körülötte csoportosult politikusok), mind pedig a félig illegalitásban lévő történelmi pártok képviselői puhatolózni kezdtek Londonban és Washingtonban, hogy a szövetséges hatalmak mit szólnának egy különbékéhez. Antonescu, bár más csatornákon, ugyanezen fáradozott.

Ion Antonescu 1940. szeptember 14 óta állt a román politikai vezetés élén. Katona volt, teljhatalommal kormányozott. Kezdetben a román fasiszta pártra, az úgynevezett Vasgárdára támaszkodott, de amikor ez a militáns párt - amelyet legjobban Szálasi nyilaskeresztes pártjával lehetne összehasonlítani - 1941. január 20-23. között Bukarestben puccsot kísérelt meg, a későbbi >Románia marsallja< fegyveres erővel végzett velük. A párt vezetője Horia Sima⁴ (ma is él 90 évesen Madridban, írja szerző 1990-ben. Horia Sima 1993. május 25-én hunyt el Madridban - a szerk.) Németországba menekült. Antonescu ezek után hivatalnok-kormányt hozott létre, a parlamentet már előzőleg feloszlatta. A demokratikus, illetve történelmi pártok működését felfüggesztette, de vezetőiket (pl. Maniut⁵ vagy Dinu Bratianut⁶) nem bántották, Bukarestben szabadon élhettek. A Szovjetunió elleni háborút Maniu és Bratianu is jóváhagyta. Egyrészt, mert ideológiai háborúról volt szó, másrészt, mert Románia csatlakozása Hitler keleti hadjáratához Besszarábia és Észak-Bukovina visszaszerzését jelentette számukra.

Antonescu

Hitler⁷ bűvköréből csak nehezen tudta kivonni magát. 1941-ben és 1942-ben a német kancellár legkedvesebb szövetségese volt. A legenda szerint Hitler külön nyomoztatott Antonescu származása után, mivel azt szerette volna bizonyítani, hogy a marsall nem is igazán román, hanem bizonyára népi - német eredetű, és ősei nevüket Antonnak írták. Hiszen egy ilyen >tüchtig< katonaember nem is lehet holmi balkáni román!

Antonescu 1941-1942-ben Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is hadban levőnek tekintette magát, de ezt, ahogy erről számtalanszor beszélt, csak szimbolikus aktusnak vélte. >A háromhatalmi szerződésből (1940) kifolyólag volt szükség erre a lépésre< - mondotta.

A Szovjetunió elleni háborút

viszont Antonescu személyes ügyének tekintette, ugyanis ellenszenvezett a kommunizmussal. Soha nem bocsátotta meg Sztálinnak, hogy amikor a Román Királyságot 1940 nyarán a németek arra kényszerítették, hogy lemondjon a magyarok javára Észak-Erdélyről (majd a bolgárok javára Dél-Dobrudzsáról), akkor a szovjet kormány 1940. június 26-án ultimátumszerűen hátba döfte az országot. Ekkor történt ugyanis, hogy Sztálin 48 órás határidővel követelte Romániától annak északi tartományait, Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Antonescu 1941 júniusában nagy lendülettel vitte bele a román népet a Szovjetunió elleni háborúba, amelyet a román propaganda szervek >szentháborúnak< neveztek el. Antonescu elsősorban Besszarábia és Észak-Bukovina visszacsatolásáért harcolt, később pedig azért, hogy a román csapatok véráldozatai feljogosítsák arra, hogy Észak-Erdélyt visszakövetelje. Erre a németek Észak-Erdély helyett orosz területeket ajánlottak fel a román marsallnak, aki - ha fanyalogva is- elfoglalta ezeket. Így került román királyi megszállás alá a Dnyeszter vidéke, Ogyesszával egyetemben, amelyet hivatalosan be is kebelezett a Román Királyság.

De térjünk vissza 1944 tavaszához.

Jóllehet a Vörös Hadsereg már Románia keleti kapujában állt, Mihály király, Antonescu, a Bratianu - Maniu-csoport - külön-külön - csak a nyugati hatalmaknál kopogtatott a >kiugrás ügyében<. Az elmúlt hónapokban mindegyikük tudott valamilyen előrehaladást elkönyvelni akkor is, ha ez hosszabb távon a dolgokat mégsem mozdította elő.

Antonescu például 1943 júniusában Mussolinin keresztül próbálkozott meg a >kiugrással<. A Maniu-Bratianu-csoport pedig a magyar polgári ellenzék felé keresett utat ahhoz, hogy adott esetben és megfelelő előkészületek után esetleg közösen lépnének fel Hitler ellen.

A bukaresti királyi udvar

sem maradt tétlen. Az angolszász hatalmak képviselőihez találtak kapcsolatokat. Ankarában, 1944 áprilisában az ottani román követ, Creteanu meg is kezdte tárgyalásait ez ügyben. A Szovjetunió felé nem történtek puhatolódzások, a Sztálinnal való tárgyalást reménytelennek tekintették a románok.

Ekkor jött a meglepetés!

1944. április 2-án Molotov, a szovjet kormány külügyi népbiztosa amerikai újságírókat fogadott Moszkvában, ahol többek között kijelentette: Romániának nincs mit tartania a Vörös Hadseregtől! A szovjet hadicélok között nem szerepel román területek bekebelezése. A Szovjetunió nem kíván beleszólni a román belügyekbe, és nem célja, hogy megváltoztassa a román társadalmi berendezkedést. A Vörös Hadsereg csak azért lesz kénytelen Románia ellen offenzívába lépni, hogy annak területéről kiűzze Hitler csapatait. Erre a nyilatkozatra az egész világ felfigyelt. A zürichi liberális napilap, a Neue Zürcher Zeitung kiemelt helyen ismertette a Molotov-nyilatkozatot, és pozitív kommentárt fűzött hozzá.

Ezek után a kairói szovjet követség

lépett akcióba. Kormánya megbízásából 1944. április 12-én közölte azokat a feltételeket, amelyeknek alapján egy szovjet-román különbéke jöhetne létre. Ekkorra a nyugati nagyhatalmak képviselői már tudtára adták a románoknak, hogy országuk jövője érdekében, vagyis egy különbéke ügyében, csakis a Szovjetunióval kell tárgyalniuk, hiszen a Szovjetunió hadserege áll a román határon.

A Molotov-féle nyilatkozat a következő pontokból állt:

1. Vissza kell állítani az 1941. június 22-én érvényben volt szovjet-román határt (vagyis: Besszarábia és Észak-Bukovina visszakerülne a Szovjetunióhoz).

2. A Román Királyság meghatározott összegű jóvátételt fizet a Szovjetuniónak mindazokért a károkért, amelyeket a hadserege a Szovjetuniónak okozott.

3. Románia köteles a fennhatósága alatt lévő összes szövetséges hadifoglyot kiadni.

4. Románia biztosítja a Vörös Hadsereg számára a román területen való szabad mozgást.

5. A Szovjetunió az 1940. augusztus 30-i úgynevezett bécsi döntést (amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta) semmisnek nyilvánítja.

6. A román kormánynak a fegyverszünet megkötésekor azonnal szakítania kell a Német Birodalommal, és hadat kell üzennie a németeknek.

Antonescu marsall 1944. május elején többször is megpróbálkozott a követelésekkel kapcsolatban alkudozni, de sikertelenül. Erre május 15-én - időlegesen - megszakította a további titkos kapcsolatokat a kairói szovjet megbízottakkal.

A Maniu-Bratianu-csoport is több pontban kifogásolta a Molotov-féle követeléseket, s megpróbálta húzni az időt, hátha közben az angol-amerikai kapcsolatok révén nyomást tud gyakorolni Moszkvára. Legalább annyit szeretett volna elérni, hogy a Vörös hadsereg csapatain kívül angol-amerikai csapatok is részt vegyenek Románia megszállásában. Végül megelégedett volna egyetlen egy >nyugati< hadosztállyal is, amelynek az lett volna a feladata, hogy ejtőernyővel Bukarest környékén leszállva, megszállnák a román fővárost, a román csapatokkal egyetemben.

A brit kormány

azonban erre sem volt hajlandó. A londoni külügyminisztérium levéltári anyagából kiderül, hogy sem a britek, sem az amerikaiak nem kívántak beavatkozni a román ügybe. Hittek a Molotov-féle javaslatban, és megelégedéssel vették tudomásul, hogy Sztálin csapatai jelenlétükkel nem kívánják megváltoztatni a fennálló román társadalmi rendet. A román politikusok bízzanak csak az oroszokban, egyébként is nem a brit, hanem a Vörös Hadsereg áll Románia kapujában. A kairói titkos tárgyalások tehát megszakadtak.

Stockholmban ugyanakkor

megélénkültek a szovjet-román titkos tárgyalások, amelyek az ottani szovjet nagykövet, Kollontaj asszony és az Antonescu-csoport között folytak. Tudvalevően két Antonescu irányította Románia sorsát a háború alatt: Ion Antonescu Románia marsallja, a >Conducatorul<, és annak névrokona, miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter Mihail Antonescu, aki jogász volt. Ő kezdetben Hitler híve volt, de hasonlóan a marsall Antonescuhoz, a sztálingrádi német vereség után már azt nézte, hogyan tudna Románia a háborúból úgy kilépni, hogy az országot a Vörös Hadsereg ne szállja meg. A stockholmi titkos tárgyalásokat mindkét Antonescu szükséges rossznak tekintette, hiszen 1944 nyarán már maguk is látták, hogy a Szovjet-unió nélkül képtelenek megoldani a tervezett román kiugrást.

A stockholmi tárgyalások során

a szovjet fél hajlékonynak mutatkozott, úgy látszott, Moszkva-Románia kiugrását honorálandó - hajlandó lett volna messzemenő engedményekre. Mihail Antonescu⁸ június elején egy memorandumot juttatott el a szovjet kormányhoz, amelyben a román álláspontot rögzítette. Ez a memorandum később nyugaton közismert lett. Tőmondatokban szükségesnek tartom ismertetni? A háborúból való kiugrásnak polgárháború nélkül kell megtörténnie - kívánták Antonescuék. A Wehrmachtnak engedtessék meg, hogy 15 nap alatt bántatlanul kivonuljon Romániából, s csak ha erre Hitler nem hajlandó, akkor kerüljön bevetésre a román hadsereg a német haderő ellen. Egész Erdélynek Romániához kell tartoznia. Besszarábia és Észak-Bukovina területi hovatartozásáról a háború utáni béketárgyalások alapján döntsenek. Romániában maradjon meg a polgári közigazgatás az alatt az idő alatt is, míg a Vörös Hadsereg átvonul az országon, és ne az egész országot szállja meg a Vörös Hadsereg, hanem csak bizonyos részeit.

A szovjet kormány

a memorandumban foglaltakat meggondolás tárgyává tette. Az oroszok tisztában voltak Románia fontos geopolitikai értékével, tudták,hogy a Balkánhoz és a Duna-medencéhez Románián keresztül vezet az út, jóllehet akkor - 1944 júniusában - még nem mérték fel azokat a nehézségeket, amelyekkel - a későbbiekben - hadseregüknek a Kárpátokban szembe kellett néznie.

Június első felében

Antonescu kezében tarthatta Moszkva válaszát. Ennek lényege: mielőbb küldessék Moszkvába egy román fegyverszüneti delegáció, és amennyiben Hitler késznek mutatkozik csapatait Romániából harc nélkül kivonni, a szovjet kormánynak nem lesz kifogása az ellen, ha a Román Királyság a háború további szakaszában semleges marad. Miközben Bukarestben azon munkálkodtak, hogy összeállítsák a Moszkvába küldendő békedelegációt, Normandiában megtörtént a nyugati hatalmak partraszállása, de - német jelentések szerint - a döntő áttörés Párizs felé nem sikerült. Ugyanakkor jöttek a hírek, hogy a németek >csodafegyvere< a V-1 (Vergeltung -1) bevetésre kész, s ez rövid időn belül eldönti a háború sorsát.

Ion Antonescu megingott.

Ő játssza át Romániát Sztálin kezére? Arra utasította a semleges országokban működő követeit, hogy keressenek újból kapcsolatot a nyugati hatalmakhoz, hiszen Londonnak, Washingtonnak sem lehet érdeke, hogy Románia szovjet fennhatóság alá kerüljön. Be akarják engedni a >vörösöket< a Balkánra? Hiába figyelmeztette Nanu, a stockholmi román követ augusztus 5-én Mihail Antonescut, hogy ne bízzanak az angolszász segítségben, ők nem fognak Románia miatt Sztálinnal perlekedni, s hogy a háborút csak a Szovjetunióval lehet befejezni - Antonescuék süketek maradtak.

Ma már tudjuk: 1944. augusztus 10-én Antonescu marsall a németek oldalán való harc továbbfolytatása mellett tört pálcát.

S mi történt a Maniu-Bratianu-féle kiugrási puhatolódzással?

Hosszú nyári tanakodás után - ebbe belevonva a román királyi udvar illetékeseit is - az ellenzék úgy határozott, hogy tárgyalási alapul elfogadják a Molotov⁹-féle hatpontos programot. Június közepére a király is beleegyezett a fegyverszünet megkötésébe. Lázas hetek következtek. A legnagyobb titokban megkezdődtek az előkészületek a kiugrás lebonyolítására. Politikai vonalon egy koalíciós kormány megalakítását tűzték ki célul. Ebben a liberális párt, a parasztpárt, a kis létszámú szociáldemokrata párt és a még kisebb létszámú, alig 1500 tagot számláló kommunista párt képviselői vennének részt. A kiugrást a román hadsereg fellépése biztosítaná. A hadsereg Sztálingrád után eléggé németellenes volt: a tábornoki kar feltétlen híve volt a királynak, és Mihály bízott is hadserege hűségében.

1944 nyarán

- feltűnés nélkül-bizonyos őrségváltásra került sor a hadsereg felső vezetésében. Azokat a tábornokokat távolították el, akik németbarátok voltak. A fronton lévő két román hadsereg is új parancsnokokat kapott. Különösen a 4. román hadsereg volt fontos, mert rá várt az a feladat, hogy a kiugrás napján megnyissa az arcvonalat a szovjetek előtt, és biztosítsa a Vörös Hadsereg előrenyomulását Bukarest felé.

Tervbe vették a nyugati szövetségesek csapatait is, jóllehet ilyen ígéretet nem kaptak. A bukaresti hadügyminisztérium 3 angol - amerikai ejtőernyős brigád bevetésével számolt, melyek leszállásához Bukarest környékén megfelelő terepet szemeltek ki.

A király és környezete

nagyon bízott abban, hogy Hitler meghajol a románok kívánsága előtt, és Antonescu letartóztatása, illetve kormányzata leváltása után önként kivonja csapatait Romániából. Mihály király ragaszkodott ahhoz- ahogy a későbbiekben Horthy kormányzó¹⁰ is -, hogy a Wehrmacht lehetőséget kapjon arra, hogy az országot záros határidőn belül bántatlanul kiürítse. (Ezt, érdekes módon a szovjetek is respektálták, jóllehet a román küldötteknek nem egyszer kijelentették: nem hiszik, hogy Hitler képes legyen egy ilyen gesztusra. Nekik volt igazuk.)

A kiugrási tervet 1944. június 29-én

a király megbizottai Kairóban átadták a három szövetséges hatalom képviselőinek. Válasz azonban nem jött. Sem júliusban, sem augusztus első felében. Bukarestben kezdtek nyugtalanok lenni. Mi történhetett?

A Maniu-Bratianu-csoport nem tudhatta, hogy időközben a Szovjetunió és az angolszász nagyhatalmak között már megtörtént egy csöndes megegyezés Románia, illetve az egész Balkán dolgában, amely ideiglenesen (három hónapja) Romániát, Bulgáriát, és Jugoszláviát a szovjet érdekszférában utalta. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ezeknek az országoknak a sorsát Moszkva intézi.

Időközben a németek sem maradtak tétlenek.

Friessner vezérezredes a Dél-Ukrajna hadseregcsoport parancsnoka 1944. augusztus első hetében Bukarestben járva többször szóvá tette a német diplomatáknak, de katonáknak is, egy esetleges román >kiugrás< lehetőségét, azonban mindenütt süket fülekre talált. A német légierő Romániában állomásozó seregtestének parancsnoka, Hans von Gerstenberg tábornok könnyedén kijelentette, hogyha Bukarestben esetleg zavargások keletkeznének, egyetlen egy német légvédelmi egység helyreállíthatja a rendet. A német követ, Freiherr von Killinger azzal nyugtatta meg Friessnert:>Antonescu a kormányt és a népet száz százalékosan maga mögött tudja. Nincs mitől tartanunk.< A német generális azonban nem tágított. A követség épületében mindazt elmondotta Killingernek, ami a fülébe jutott a román pálfordulásról.>Arra kérdésemre - írja Friessner a háború utáni visszaemlékezéseiben -, hogy mit tenne a német kormány, ha Romániában egy ellenünk irányuló puccsra kerülne sor, Killinger báró azt válaszolta: az ég világon semmit, ilyesmi ugyanis nem fenyeget minket. De ha mégis létrejönne ilyen összeesküvés, akkor sem kell nyugtalankodni. Még akkor is lesz időnk, hogy a megfelelő ellenlépéseket megtegyük.<

Friessner ennyi könnyelműség láttán

csak fejét csóválta. Az arcvonalról mind nyugtalanítóbb hírek jöttek, minden jel arra mutatott, hogy a Vörös Hadsereg támadásra készül; a román csapatok harci kedve erősen megcsappant; a dezertálók száma megnőtt. Több magasabb egység parancsnokát bukaresti utasításra leváltották: más román tábornokokkal cserélték fel. Csapatösszevonásokra is sor került, különösképpen távol a fronttól, Bukarest térségében. Érdeklődésére Friessner azt a választ kapta: erre azért van szükség, hogy egy esetleges ejtőernyős támadást meggátoljanak. Friessnert a gondok nem hagyták nyugodni. Törzsének egyik megbízható tisztjét a berlini külügyminisztériumba menesztette, míg egy másik vezérkari tisztet egy levéllel Hitlerhez küldött. Mindkét esetben a román helyzet bonyolultságát vázolta, és feleletet kívánt kapni gyötrő kérdéseire. Válasz egyik helyről sem jött. Berlinben más dolgokkal voltak elfoglalva.

Augusztus 5-én Hitler

a >Wolfsschanze< elnevezésű főhadiszállásán Antonescu marsallt fogadta. Öt óráig tartott a tárgyalásuk. A németek Führerje igen bőbeszédű volt. A román marsallnak elmondta a július 20-i, ellene elkövetett merénylet részleteit, beszélt a keleti fronton lévő hadi helyzetről, közölte, hogy az első német >csodafegyver<, a V-1 bevetése után nem sokára jön a többi új fegyver, melyek segítségével most már rövid időn belül győztesként befejezheti a háborút, és így tovább. Ezek után a románok problémája következett. Hitler egyenes választ kért a marsalltól: Románia hajlandó-e Németország oldalán tovább harcolni? A tárgyalásról maradt fenn jegyzőkönyv. Ennek alapján megállapítható, Antonescu ügyesen kitért a kérdés egyenes megválaszolása elől. A maga részéről szintén kérdéssel kezdte. Miután Törökország augusztus 2-án (nyugati nyomásra) megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal, a román kormányfő a német ellenlépésekről érdeklődött. Tudniillik Törökország várható belépése a Hitler-ellenes koalícióba megnehezíti Románia helyzetét. A román légteret a nyugati repülők törökországi bázisokra támaszkodva könnyen elérhetik. Így a román légtér védelme miatt Antonescunak még több német repülőre lenne szüksége, mindenekelőtt megfelelő légvédelmi erőkre. Ezek nagyságrendjéről vitatkozott a két államvezető. Románia további háborús kitartása nem került szóba. Antonescu konkrétumok nélkül tért vissza Bukarestbe.

És Hitler?

Ő meg volt győződve arról, hogy Antonescu és a vezetése alatt Románia továbbra is kitart Németország mellett. Egyedül Wilhelm Keitel¹¹ vezértábornagy volt óvatos. Augusztus közepén utasította Friessnert, ha szükségesnek gondolja, egye át Romániában tartózkodó német csapatok felett a vezetést. Tehát nemcsak a fronton lévők fölött, hanem a hátországban tartózkodó seregtestek felett is,, s gondoskodjék arról, hogy egy belső román zavargás vagy puccsveszély esetén készen álljanak a német ellentervek, amelyek egy ilyen megmozdulást csírájában megfojtanának.

(Érdekes kiegészítésként jó tudni a következőket: a bukaresti magyar követségen szolgálatot teljesítő magyar katonai attasé megbízható ügynökei segítségével elég pontosan tudta, mi készül a németek ellen Bukarestben. Erről nemcsak magyar feletteseit értesítette, hanem a németeket is. Ott azonban leintették őt, jelentését nem vették komolyan, illetve a >megszokott< románellenes magyar ármánykodás jelekének tartották…)

Friessner vezérezredes

Keitel utasítását már késve kapta kézhez. Augusztus második felében nem volt már ideje a bukaresti dolgokkal törődni, a fronton volt rá szükség. 4 hadsereg 2 hadseregcsoportra tagolva védte Románia keleti határait, beleértve a Balkán bejáratát is. Mintegy 900000 ember állt itt fegyverben, s Friessner tartalékok felett csak csekély mértékben rendelkezett.

A német-román arcvonallal szemben a Vörös Hadseregnek 2 hadseregcsoportja állt: a 2. és a 3. Ukrán Front. Ezeknek a feladatát a szovjet vezérkar a következőkben jelölte meg:> A moldáviai (Besszarábia) szovjet köztársaság felszabadítása; a hitleri Németország csatlósainak, a román és bolgár királyságnak Hitler oldaláról való leválasztása; és előrenyomulás a Balkánon, a balkáni népek felszabadítása céljából…<

1944. augusztus 20-án reggel

Jassytól északra a 2. Ukrán Front megindította a támadást Románia birtokbavételéért. Már az első napon sikerült az ellenfél állásait áttörni, és 12 kilométer mélységben a német és román egységek közé beékelődni. Ugyanaznap a 3. Ukrán Front is támadásba lendült. Kisinyov térségből és attól délre Tiroszpol körzetéből operáltak Tolbuchin¹² hadseregtábornok gyorsan mozgó seregtestei. A románok arcvonala több helyen veszélyesen megingott. A jelentések arra késztették Antonescut, hogy Bukarestből azonnal a frontra utazzon. Friessnerrel is találkozott, aki visszaemlékezéseiben kiemeli, hogy a marsall jó benyomást tett rá.> Egyéniség volt, okos, általános műveltséggel rendelkező, és katonailag képzett.< - írja. A két felelős hadvezér hamar megértette egymást. Friessner kifogásolta a román csapatok lanyha védekezését, s magyarázatot kívánt. Antonescu nem szépítette a helyzetet, mondotta: Őt is meglepte a román magatartás.

Augusztus 21-én újra találkozott

egymással Antonescu és Friessner. Közös megbeszélést tartottak mindkét vezérkar bevonásával. A fronton rosszul állt a helyzet. A Vörös Hadsereg mindenütt támadott. A sebtében összeszedett tartalékok képtelenek voltak a fronton keletkezett réseket betömni. Románia marsallja gondterhelt volt. Kitartott amellett, hogy Besszarábia és Jassy továbbra is védhető legyen. Ez nemcsak Románia érdeke, érvelt, de Németországé is, mert ha a szovjet csapatoknak sikerül az áttörés a Regát felé, oda az egész balkán. Friessner egyetértett Antonescu helyzetmegítélésével, de segíteni nem tudott. A 2. Ukrán Front támadási sávjában lévő 4. román hadsereg parancsnoka, Avramescu vezérezredes visszavonulási parancsot kért, mert hadosztályait a bekerítés veszélye fenyegette. Antonescu megtiltotta ezt, sőt két nappal rá, Avramescut leváltotta posztjáról. Időközben a 3. román hadsereg csapatai megkezdték visszavonulásukat a Prut folyó mögé.

Antonescu állandóan úton volt.

Hol a csapatokat látogatta, hol Friessnerrel tárgyalt. A német generális visszaemlékezéseiben elmondja, hogy a román marsall igen reálisan látta a front helyzetét. A németeket okolta, hogy nincs elég fegyvere, hiszen 160 zászlóalj várja parancsát a hátországban, de ezeket nem tudja felfegyverezni. Elkeseredett volt. Egyáltalában: Hitler nem volt őszinte a románokhoz. Romániát megfosztotta Észak-Erdélytől, és csak 1944 márciusában nyilatkozott a német vezér arról, hogy számára - Kállay és Horthy árulása miatt - az úgynevezett bécsi diktátum nem létezik. Ugyanakkor arra kérte Antonescut, hogy tartsa titokban ezt. Nem akarja, hogy az egyelőre nyilvánosságra kerüljön, mert akkor a magyarok megvadulnak, pedig neki még szüksége van a magyarokra. Majd a háború után Észak-Erdélyt visszaadják Romániának. Antonescu mindezeket tudomásul vette. Búcsúzóul a marsall kijelentette:> Ha az oroszok átlépik a Galac-Focsányi - vonalat, Románia elveszett.<

Ez augusztus 22-én történt.

Antonescu visszarepült Bukarestbe. A királyt akarta tájékoztatni a legújabb katonai helyzetről.

Közben a román fővárosban sorsdöntő események vették kezdetüket. A két ukrán front augusztus 20-i offenzívája a Maniu-Bratianu-csoportot váratlanul érte, viszont rögtön felismerték a helyzet veszedelmességét: az arcvonal – tudták - nem fog sokáig ellenállni. Nekik azonnal akcióba kell lépniük. Kairóból, ahová még augusztus 20-án táviratoztak, nem érkezett válasz.

Mihail Antonescunak a hozzá beérkező bizalmas jelentésekből könnyű volt felismernie, hogy valami készül, valami van a levegőben…Antonescu marsallt nem tudta elérni, talán már nem is akarta. Úgy határozott, hogy maga veszi kézbe a dolgokat, s a király segítségével fegyverszünetet köt a szovjet hadsereggel. Előbb azonban a németekkel kívánt tárgyalni…

Mihály király a bukaresti palotában

azonban ekkor már megkezdte a háborúból való kiválás végrehajtását. Hűséges embere, a fiatal, igen agilis báró Ion Mocsonyi-Styrcea udvari marsall mozgatta az erőket. Augusztus 22-én Jassy a Vörös Hadsereg kezébe került. A király utasítására, a Nagy Vezérkar bekapcsolásával Bukarest körzetében riadókész állapotba helyezték a hadsereg alakulatait. A kommunistákat is értesítették, akik a hadseregtől fegyvereket kapva, megkezdték a kis létszámú hazafias harci csoportok felfegyverzését. A terv szerint a királynak fogadnia kellett Antonescu marsallt, hogy őt a palotába lemondathassa. Helyébe Constantin Sabatescut, egy királyhű tábornokot kívánta állítani.

De már a>coup d’etat< (államcsíny) kezdetén

nehézségek merültek fel. Bratianu és maniu, a két politikus, a megbeszélt időpontra nem érkezett meg a palotába. A rossz nyelvek szerint: elbújtak, hogy megvárják, sikerül-e a király terve. Sanatescu, aki Antonescuval együtt végezte el a hadi akadémiát, húzódozott a neki kijejölt szereptől. Azt kívánta, hogy Antonescu kérje őt fel a miniszterelnöki tisztség elfogadására. Ami működött, az elsősorban a hadsereg volt. Percnyi pontossággal szállták meg a román egységek tisztjeik vezetésével a számukra kijelölt bukaresti objektumokat. És működött a román kommunisták szervezete is, miután királyi segédlettel a vezetőket egyrészt a börtönből kicsempészték, másrészt pedig a román arisztokrácia házaiban elrejtették.

A király augusztus 23-án

a kora délutáni órákban magához kérette tehát a palotába Antonescu marsallt, helyettesével Mihail Antonescuval egyetemben. Mindketten pontosan megjelentek kísérők nélkül, illetve csak a szokásos segédtisztek, titkárok társaságában. Az audencia nem volt hosszú, de annál drámaibb. Mihály királynak az ötvenes években Londonban megjelentetett visszaemlékezései szerint, ő a marsallt arra szólította fel, hogy a kritikus katonai helyzet tükrében azonnal fegyverszüneti kérelemmel folyamodjék Moszkvába. Antonescu erre - mint mondotta - csak akkor lett volna hajlandó, ha a szovjet kormány Románia számára garantálta volna Besszarábia megtartását, illetve Észak-Erdély visszajuttatását. A király válasza: a helyzet kritikus, nem lehet, nincs idő alkudozni, a realitásokkal szembe kell nézni. Antonescu erre azt javasolta: Németország még nem játszotta ki a háborúban az utolsó aduját, folytatni kell Hitler mellett a háborút. A román csapatok ürítsék ki a Regátot, vonuljanak be a Kárpátokba, folytassák ott a harcot.

A király a fejét rázta:

>Nem! Ez esetben országom hadszíntérré válna!< S felszólította Antonescut: mondjon le, adja át a hatalmat. A marsall megdöbbent:> Ki tudna engem helyettesíteni? Talán egy gyerekember (a 23 éves király korára célozva) intézze Románia sorsát?< A király:> itt most én döntök! Alkalmat adtam önnek, hogy saját magát is mentse. Védeni akartam önt, de látom, nem hallgat a józan észre. Nem vitatkozom tovább. Börtönben a helyük! Uraim, elrendelem letartóztatásukat.< Intésére feltárult az ajtó, és a készenlétbe helyezett testőrosztag kivezette a teremből a két Antonescut, akiket még aznap éjjel - előzetes megbeszélések alapján - átadtak őrzésre a román kommunista párt vezetőségének…Még ugyanaznap a kora esti órákban szintén letartóztatták az Antonescu-kabinet exponált tagjait, így Pantazi tábornokot, a hadügyminisztert, Vasiliu tábornokot, a csendőrség felügyelőjét, és Elefterescut, a bukaresti rendőrség prefektusát.

A király a palotában lezajlott események után,

18 órakor riadóztatták a bukaresti katonai helyőrséget. Megalakult az új kormány Sanatescu¹³ vezetésével, amiben helyet kaptak a különböző demokratikus pártok képviselői, illetve a kommunista párt is. Utóbbira a kialakulóban lévő katonapolitikai helyzet miatt volt szükség, hiszen Sanatescu, de maga a király és a királyi udvar is azt tartotta: a kommunisták Moszkva emisszáriusai Romániában. Velük jó kapcsolatot kell kialakítani, hiszen az adott esetben a Vörös Hadsereg az, amely Bukarest felé közeledik.

A király késő este

rádióproklamációval fordult Románia népéhez. Ebben kijelentette: Románia a Hitler-ellenes nagyhatalmakkal fegyverszünetre lépett, felmondta a Németországgal való szövetséget, leváltotta Antonescu marsallt és munkatársait, érvénybe léptette az 1923-as királyi alkotmányt, amely biztosítja a nép demokratikus jogait, és megparancsolta a hadseregnek, hogy a kialakult helyzetben a harcot szüntesse be a Vörös Hadsereg ellen. A proklamáció ezzel a mondattal végződött:> A szövetséges csapatokkal egyetemben és az ő segítségükkel a román hadsereg a bécsi diktátum által ránk kényszerített határokat szétzúzza. A diktatúra és ezzel a nép elnyomása is véget ért.<

A Vörös Hadsereggel szemben érzett félelem szinte elenyészett a levegőben, amikor a román közvélemény, de maga az egész nép a proklamációból megtudhatta: egész Erdély ismét az ő tulajdonuk lesz!

Még augusztus 23-án éjjel

román egységek és a kommunisták által felfegyverzett osztagok szállták meg Bukarest stratégiailag fontosabb részeit. Megkezdődött a fővárosban tartózkodó német hadtáp- és egyéb intézmények elszigetelése. A román Nagy Vezérkar utasította a fronton lévő csapatokat, hogy szüntessék be a Vörös Hadsereg elleni további ellenállást, küldjenek parlamentereket

az oroszokhoz. Kairóba utasítás ment, hogy a király képviseletében ott ügyködő Barbu Stirbey herceg a Molotov-féle áprilisi ajánlat alapján azonnal írja alá a román-szovjet fegyverszüneti szerződést. A háborúból való kiválás >motorja< megindult, és úgy látszott, a király törekvései eredménnyel járnak.

Ismervén a két hónappal később,

Budapesten lezajlott Horthy féle kiugrási kísérlet csúfos kudarcát, a történészben felmerül a kérdés: miért sikerült a románoknak az, ami nekünk, magyaroknak nem sikerült? Tőmondatokban a válasz: a román kiugrás - a következőkben látni fogjuk - váratlanul érte a németeket. A román kiugrás során a király és tanácsadói teljes bizalommal építhettek a hadseregre, és általában, és általában a fegyveres testületekre, s ők szemrebbenés nélkül teljesítették Legfőbb Haduruk - a király - parancsát. Romániában nem létezett fasiszta párt, mint például Magyarországon, a Szálasi-féle nyilaskeresztes párt. Antonescu ugyanis az 1941. januári Vasgárdista puccs után törvényen kívül helyezte Horia Sima pártját, így politikai téren Antonescu híveinek nem volt mire, illetve kikre támaszkodniuk. Végül, de nem utolsósorban a király aduja volt Észak-Erdély visszaszerzésének a lehetősége. A románok tudták, e területet a németek vették el tőlük visszaszerezni csak a szövetségesek támogatásával lehet. És Észak-Erdély birtoklásáért még az ördöggel is szövetségre lépett volna…

A német vezetést teljesen váratlanul érték

a román események. Most bosszulta meg magát az az egyoldalú politika, amely során a hitleri vezetés Romániában kizárólag Antonescura épített. Hitler a király proklamációjából értesült Románia marsalljának a bukásáról. Dührohamot kapott, s azonnal intézkedett. Parancs ment Friessner vezérezredesnek Slanicba a hadiszállásra, hogy még az éjjel frontcsapatokból állítson össze olyan egységeket, amelyek rövid időn belül véget vetnek a román árulásnak. Jodl¹⁴ tábornok Berlinből a bukaresti német követséget riadóztatta: Erik Hansen tábornok, aki a hátországért volt felelős, a Ploiestinél állomásozó német légvédelmi hadosztály egységeivel törje le a király puccsát. Gerstenberg tábornok, a német légierő felelős tábornoka Romániában azt javasolta, hogy másnap bombatámadásokkal puhítsák meg a királyt és híveit. Bagatellizálta az eseméányeket, talán azért is, mert fogalma sem volt azok igazi nagyságrendjéről.

Másnap az új román miniszterelnök

fogadta Killinger német követet, és röviden felmondta a német-román szövetséget. Arra akarta rávenni a diplomatát: hasson Berlinre, hogy a németek harc nélkül ürítsék ki Romániát. Ez esetben 12 napon keresztül biztosítanák bántatlan elvonulásokat. A németek azonban ellentámadást szerveztek. Augusztus 24-én Bukarestben itt is, ott is kisebb csatározások folytak. A délelőtt folyamán a németek Bukarest központját bombázták. Gerstenberg ekkor már a Ploiesti körzetből elindított német csoportok élén állt, és közeledett a bukaresti repülőtér, Banessa irányába. Friessnertől is nagyobb támogatást várt, hogy együttes erővel nyomulja-nak be a román fővárosba, amelynek főbb útjain ekkor már barikádok álltak. Friessner azonban - ezeregy gonddal küzdve az előre törő Vörös Hadsereg miatt - összesen csak három századot tudott mozgósítani.

A bukaresti román helyőrség

(egyes adatok szerint 25000 katona) eredményesen szállt szembe a németekkel. A német stukák délelőtti támadása nem okozott sok kárt a városban, viszont a románokban felélesztette a harci kedvet. Jól jött a város védőinek az a két tucat Tigris páncélos - a német hadiipar remekei -, amelyek a nyár elején érkeztek Romániába. A legénység éppen befejezte az átképzést, most augusztus 25-én >vizsgát< tehettek harci képességeikből. Vissza is verték a német behatolást.

Augusztus 25-én

a délutáni órákban a Sanatescu-kormány - hivatkozva a bukaresti bombázásra - hivatalosan hadat üzen a Német Birodalomnak. Ez azt is jelentette, hogy az országban állomásozó német csapatok ezentúl nem számolhattak a román hadsereg jóindulatú semlegességére. Ellenségekké lettek. A németek felett végképp beborult Romániában az ég. Augusztus 25-én - miközben Gerstenberg a légvédelmi hadosztállyal Bukarest elővárosában csatába keveredett a védőkkel és megakadt - román csapatok támadták a Ploiestinél visszamaradt gyenge német őrséget, lefegyverezték és megszállták az olajvidéket.

Augusztus 27-én

amerikai bombázók jelentek meg Gerstenberg csapatai felett. >Megszórták< a vidéket, és ezzel véget vetettek a további német támadásnak. Gerstenberg visszavonulást rendelt el, de már nem volt hová. A csapatok szétszóródtak. Gerstenberg és törzse augusztus 31-én román hadifogságba került. Később Erich Hansen tábornokkal együtt a románok kiadták őt is a Szovjetuniónak. Hadifogságból csak 1955 októberében kerültek vissza Nyugat-Németországba.

A király augusztus 24-étől

nem tartózkodott Bukarestben. Külön repülőgép menekítette a Kárpátokba, egy eldugott vadászkastélyba, ahol válogatott őrség vigyázott rá. Bukarestben Sanatescu a kormány, de még inkább a már említett báró Mocsonyi-Styrcea intézte az ügyeket.

Időközben egyre kritikusabbá vált a fronthelyzet. A német csapatok megkezdték a visszavonulásukat. A románok kezdetben igyekeztek semleges álláspontot elfoglalni, magukat a harcokból kimenteni, és a szovjetekkel kapcsolatokat teremteni, miután erre ilyen utasítást kaptak a bukaresti Nagy Vezérkartól.> A román csapatoknak a frontról való kiválásával a szovjetek számára megnyíltak a zsilipek. Csapataink kényre-kedvre ki voltak nekik szolgáltatva< - így panaszkodott a nem irigylésre méltó helyzetről visszaemlékezéseiben Friessner tábornok.> Katonáinknak háromféle harcot kellett ezekben a napokban megvívniuk: a támadó szovjet csapatokkal a széteső frontvonalon, a Kárpátokon való átkelésekért a nehéz terepen és az új ellenfél, a román csapatok ellen.< És a generális megírja: augusztus 26-tól kezdve ő már csak azon ügyködött, hogy minél több embert és harci eszközt mentsen ki Romániából. Magyarország volt a visszavonulás célja. A Kárpátokon át, magyar földön kívánt Friessner új arcvonalat kiépíteni.

Augusztus 27-én

Malinovszkíj¹⁵ csapatai elfoglalták Focsani városát, és a >focsáni kapun< keresztül megkezdték előnyomulásukat a sík vidéken a Regát belseje felé. A román csapatokat, amelyek a harcot beszüntették ellenük, hol ellenségként, hol barátként kezelték, tulajdonképpen megfelelő központi utasítás hiányában. Paradox helyzetekre került sor. Például augusztus 28-ától a 2. Ukrán Fronttal a 7. gárdahadsereggel együtt harcoltak a németek ellen az 1. román páncélos-hadosztály (szintén német típusú harckocsikkal!) és a 3. román hegyivadász hadosztály egy-ségei. Másutt viszont - főleg a 3. Ukrán Front támadási sávjában - a Vörös Hadsereggel barátkozó román katonáktól az oroszok elszedték a fegyvert, és hadifogolytáborokba irányították őket.

Egy szovjet hadtörténész

adatai szerint 1944. szeptember 12-ig - ezen a napon írták alá Moszkvában a román-szovjet fegyverszüneti szerződést, amely hivatalosan ezzel érvénybe lépett - nem kevesebb, mint 130000 román katona került a Vörös Hadsereg hadifogságába. Pedig a szovjet kormány augusztus 25-én éjjel rádiónyilatkozatában - értesülve a Bukarestben lezajlott politikai eseményekről - megerősítette áprilisi ajánlatát: > A Szovjetunió nem tart igényt román területekre, nem kívánja megváltoztatni Románia jelenlegi társadalmi rendjét, sem -bármilyen formában - megsérteni függetlenségét. Ellenkezőleg, a szovjet kormány a románokkal közösen szükségesnek ítéli az ország függetlenségének helyreállítását, Romániának a német fasiszta megszállás alóli felszabadítását…< A nyilatkozatban hangsúlyozták annak szükségességét, hogy a román hadsereg vegyen részt országa felszabadításában.> A Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság úgy döntött, hogy ha a román csapatok beszüntetik a Vörös Hadsereg elleni harci tevékenységüket, és vele közösen részt vesznek a németek elleni felszabadító háborúban Románia függetlenségének kivívásáért…, abban az esetben a vörös Hadsereg nem fegyverzi le a román hadsereget, és minden módon segíti megtisztelő feladata teljesítésében…< Így olvasható ez a dokumentum M.V.Zaharov tábornoknak - később marsallnak, 1944-ben a 2. Ukrán Front vezérkari főnökének -Moszkvában, 1970-ben kiadott nagyszabású hadtörténelmi művében.

Augusztus 30-ára

a szovjet csapatok Bukarest térségébe értek. Velük jött a Tudor Vladimirescu önkéntes gyaloghadosztály is. Ez a seregtest a sztálingrádi katlanban 1942-1943-ban hadifogságba esett, majd a román kommunisták felhívására a hadifogolytáborból önkéntes harcra jelentkező román katonákból jött létre, 1943 októberében. Sztálin utasítására - propaganda célból - ennek a hadosztálynak kellett az első szovjet csapatokkal együtt bevonulni a román fővárosba. Egy nemrég előkerült szovjet dokumentum szerint - Volkogonov vezérezredes idézi Sztálinról 1989-ben írt nagyszabású művében - a Legfelsőbb Főparancsnok, vagyis Sztálin marsall külön utasította a 2. Ukrán Front parancsnokságát, hogy a bukaresti orosz bevconulás során csak elit alakulatok lépjenek a román főváros területére. Ezeknél is, így szólt az ukáz, ügyelni kell, hogy a rend és a fegyelem minden eszközzel biztosítva legyen. Nem is volt >szekértáboros< átvonulás Bukaresten, miként később annyi más magyar, osztrák vagy német városban. A szovjet katonai vezetők ügyeltek arra, hogy Bukarest lakossága kedvező képet kapjon a Vörös Hadseregről…

Augusztus 31-én Bukarest teljes egészében

a román kormány, illetve a hadsereg kezén volt. Ezen a napon azok a kisebb német csoportok is megadták magukat, amelyek még itt-ott a városban, hivatali helyiségekben, vagy katonai raktárakban elsáncolva tartották magukat. Killinger német követ arra a hírre, hogy a Vörös Hadsereg megkezdte bevonulását Bukarestbe, a követség fogadószobájában egy Hitler-portré alatt agyonlőtte magát. Előzően végzett titkárnőjével is, aki évek óta a barátnője volt.

Bukarestet a 2. Ukrán Front csapatai foglalták el. Nem sokat időztek a városban, igyekeztek tovább a Kárpátok irányába és nyugatra - a jugoszláv határ felé - üldözni a visszavonuló német csapatokat. Tolbuhin 3. Ukrán Frontja pedig a Duna északi partjához igyekezett: Constanja–Calarasi–Rusze vonalon foglalt állást. Felkészült a következő hadművelet végrehajtására: Bulgária megtámadására.

Augusztus végére

a német Dél-Ukrajna hadseregcsoport, mint ilyen, már csak >papíron< létezett. Tulajdonképpen csak Ploiesti vidékén próbálkozott még meg egy német hadosztály az ellenállással, de ezeket a szovjet csapatok >menetben< felmorzsolták. A német veszteségek igen magasak voltak: 18(!) hadosztály maradt a harctéren; 5 hadtestparancsnokság semmisült meg, közöttük volt a 6. német hadsseregparancsnokság törzse is, ahonnan - Hitler külön utasítására - csak aparancsnokot Maximilian Fretter-Pico tűzérségi tábornokot és szűkebb törzsét mentették ki egy külön repülőgéppel. Friessner feljegyzései szerint 1944. szeptember első dekádjában, amikor valamelyes képet kaphatott hadseregcsoportja helyzetéről, csupán két teljes és 3 erősen zilált hadosztály állt rendelkezésére. Ezekből kellett új hadseregcsoportot alakítania, amelyekhez most oda soroltattak a magyar hadosztályok is, elsősorban az észak-erdélyi IX. honvéd hadtestből sebtiben megalakított 2. magyar hadsereg a székely generális, dálnoki Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt.

Bukarestben augusztus végén,

a Sanatescu-kormány külpolitikai vonatkozásban még mindig azon munkálkodott, hogy Romániában a szovjet csapatok mellett - bármilyen csekély számban - angol-amerikai csapatok is jelen legyenek. Minden, amit e téren a kormány elért az, az volt, hogy Törökországon keresztül Bukarestbe repült szeptember elején egy hattagú vegyes angol-amerikai katonai delegáció, amely a 2. Ukrán Front parancsnokságán, mint >nyugati szövetséges összekötő törzs< jelentkezett. Malinovszkíj fogadta őket. Kezdetben támogatta is működésüket, de Moszkvából egy hét után már megjött a szigorú ukáz: tessék a brit és amerikai tiszteket a főhadiszállásról (és Romániából) eltávolítani. Ez meg is történt.

A román Nagy Vezérkar

eközben azon szorgoskodott, hogy Észak-Erdélyt mielőbb visszaszerezhesse a magyaroktól. 1944.szeptember 1-jén hadparancsot bocsátott ki, amely így hangzott: >Románia szabad! A német csapatok elhagyták területünket. Felszabadultunk. A román hadsereg, most kész új feladatok teljesítésére. Augusztus 31-én megkezdte hadműveleteit Észak-Erdély felszabadí-tására…< (Közli: Neue Zürcher Zeitung. 1944. szeptember 1.) Pár nappal később a hadi jelentések már arról számoltak be, hogy román és szovjet katonai erők Ploiesti irányából átlépték a Dél-Erdély hegyláncait, és a Bukarest-Budapest vasútvonal mentén felvették a harcot az ellenséggel. Szeptember 8-án a Sanatescu-kormány hivatalosan is megüzente a háborút Magyarországnak, miután a budapesti kormánytól nem kapott választ arra az ultimátumszerű felszólításra, melyben követelte, hogy a magyarok adják a >jogtalanul birtokukba került< Észak-Erdélyt.

Szeptember első hetében

- Malinovszkíj 2.Ukrán Frontjának csapatain kívül - már 2 román hadsereg, az 1. és a 4. számú tevékenykedett Erdélyben, illetve a Bánátban. Szeptember 7-én - még a román-szovjet fegyverszüneti szerződés megkötése előtt! - szovjet kívánságra e két hadsereget Malinovszkíj alárendeltségébe utalták. Ettől kezdve hadműveleti vonatkozásban a Vörös Hadsereg parancsnoksága rendelkezett az 1. és a 4. román hadsereg felett, amelyeknek harci kedve csak addig lobogott magasan, amíg nemzeti érdekekért, Erdély visszaszerzéséért harcoltak.

Október 25-ére

a román és a szovjet csapatok birtokába jutottak egész Erdélynek. A román Nagy Vezérkar szerette volna, ha a Vörös Hadsereg további hadjáratából a román >kimaradnak<.De erről ekkor már szó sem lehetett. A fegyverszüneti szerződés értelmében - ami tulajdonképpen egy diktátum volt, mert azt Moszkvában csak elvetni vagy aláírni lehetett! - a román hadseregnek a háború végéig tovább kellett harcolnia a szovjet oldalon.

A bukaresti kormány nem ellenkezett.

A király és a kabinet azzal számolt, hogy az augusztus 23-i átállás után Románia politikai vonatkozásban a szövetségesek táborában Olaszországhoz hasonló státushoz jut. Tehát maga is > szövetséges< lesz, ha nem is olyan joggal, mint például Lengyelország vagy Csehszlovákia. Nem így történt! Ennek külön története van, ahogy külön történetet képeznek a román csapatok 1944-1945-ös hadműveletei Magyarország, Ausztria és Csehszlovákia földjén, tulajdonképpen az európai háború befejeztéig, 1945. május 9-ig.

A román csapatok személyi veszteségei az 1944-1945-ös Magyarország és Németország ellen viselt háborúban a következők voltak: 5078 tiszt, 4984 tiszthelyettes és 159760 közkatona, beleértve a légierő és a haditengerészet veszteségeit. Összesen tehát 169822 fő, ebből 111379 halott és sebesült.

Felhasznált irodalom:

Gosztonyi Péter

Vihar Kelet-Európa felett

Népszava 1990 Bp.

Szövegmagyarázat:

1. Hans Friessner (1892-1971) hivatásos katona, német tábornok. Már harcolt az első világháborúban is. A második világháborút még ezredesként kezdte, ezt követően évente lépett elő a ranglétrán. Részt vett a nyugati hadjáratban, 1942-től a keleti fronton harcolt. 1944 júliusában az Észak hadseregcsoport parancsnokává nevezték ki. 1944.szeptember 24-től a Dél-hadseregcsoportot vezette. 1944.december 23-án Hitler menesztette. A háború után amerikai fogságba esett. 1947-től a haláláig a Németszövetségi Köztársaságban élt.

2. I.Mihály román király (1921 -) II.Károly román király Ilona görög és dán hercegnő fia, I.Ferdinánd unokája. Sinaia városában született. Már hat évesen ő volt hivatalosan az ország uralkodója, helyette azonban régensek kormányozták az országot. 1940-ben Ion Antonescu puccsa után a 18 éves Mihály ülhetett a trónra.

3. Ion Antonescu (1882-1946) hivatásos román katona, marsall, diktátor Condukator). Fiatalon katonai pályára lépett, francia katonai iskolába járt, majd a román hadsereg kötelékébe került. Részt vett az első világháborúban, 1922-ben Párizsban, majd 1923-1926 között Londonban volt katonai attasé. Antonescut 1934-ben tábornokká léptették elő és lett a hadsereg vezérkari főnöke. II.Károly király 1940.szept 4-én az ország miniszterelnökévé nevezte ki. Ezt követően az ország a tengely-hatalmakhoz és vált Hitler egyik legfontosabb szövetségesévé. A Horia Sima féle „Vasgárda” szétverése után Condukátorrá (diktátor) nyílvánítatta magát. Egyben betöltötte az államfői, a miniszterelnöki és a hadsereg parancsnoki tisztséget. A háború után perbe fogták és kivégezték.

4. Horia Sima (1907-1993) szélső jobboldali román politikus. 1926-1932 között Bukarestben tanult filozófiát és levelezést. Pályáját főiskolai tanárként kezdte, logikát és filozófiát tanított. 1927-ben lépett a „Vasgárda” kötelékébe. Amíg annak vezetője börtönbe volt ő vette át a gárda irányítását. Codreanu 1938-ban bekövetkezett halála után Németországba menekült, majd 1940-ben visszatért hazájába és II.Károly királyt támogatta. Romániát „légiós” állammá kívánta szervezni, miközben a pártok megszüntetésére törekedett. Ion Antonescu mindezt ellenezte. Horia Sima ezért külföldre távozott. A háború után távollétében 1946-ban halálra ítélték.

5. Maniu Juliu 1873-1953) erdélyi román politikus, jogász, Románia miniszterelnöke.

6. Dinu Bratianu (1866-1950) román liberális politikus, 1934-től a Nemzeti Liberális Párt vezetője. Már 1895-ben a román képviselőház tagjává választották. 1933/1934-ben pénzügyminiszter. 1944.aug.23-tól a Sanatescu-kormányban tárca nélküli miniszter. A második világháború után, 1945-ben letartóztatták és tárgyalás nélkül bebörtönözték. A börtönben halt meg 1950-ben halt meg.

7. Adolf Hitler 1889-1945) osztrák származású német náci politikus, a Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) vezetője. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése is részletesen foglalkozik.

8. Mihai Antonescu (1904-1946) román politikus Ion Antonescu névrokona. A második világháború idején miniszterelnöki megbízott, és külügyminiszter és a kormány alelnöke. Eredetileg jogász, az 1930-as években a Nemzeti Liberális Párt tagja, 1940-ben propaganda miniszter lett Ion Antonescu kormányában. Horia Sima eltávolítása után miniszterelnöki megbízottként lépett a helyére. A sztálingrádi csatavesztés után Ion Antonescu őt bízta meg a „kiugrás” előkészítésével. A háború után egy „nemzetárulási” perben halálra ítélték és kivégezték.

9. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986 - eredetileg Szkrjabin) szovjet kommunista politikus, Sztálin egyik leghűségesebb munkatársa. 1930-1941 között a Népbiztosok tanácsának elnöke, 1939-1949 és 1953-1956 között a Szovjetunió külügyminisztere. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

10. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) Magyarország kormányzója, eredetileg tengerész, az Osztrák-Magyar Monarchia hajó flottájának utolsó parancsnoka, előtte Ferenc József szárnysegéde. 1920.márc.1 -1944.okt.16 között az ország kormányzója. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

11. Wilhelm Bodewin, Johann, Gustav Keitel (1882-1946) hivatásos német katona, tábornok, háborús főbűnös. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c.honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

12. Fjodor Ivanovics Tolbuchin (1894-1949) hivatásos szovjet katona, tábornok. A második világháborúban a Magyarorszá-gon folyó harcokban (3. Ukrán Front parancsnokaként) is részt vett.

13. Constantin Sanatescu (1885-1947) hivatásos román katona, tábornok. A „kiugrást” követően 1944.aug.24-től miniszter-elnök. Kormánya a „Demokratikus Blokkhoz” tartozó pártok közreműködésével alakult, bár többségét katonák alkották.

14. Alfred Jodl (1890-1946) hivatásos német katona, tábornok. Az első világháború alatt tűzér tisztként teljesített szolgálatot. A Vezérkarhoz 1919-ben került. 1939-1945 között az Oberkommando der Wehrmacht (OKW- Véderő Főparancsnokság) Főparancsnokságán tevékenykedett. Munkája főleg abból állt, hogy Hitler stratégiai utasításait „átültesse” a taktikai had-műveletek színtjére. A háború végén Reimsben aláírta az „előzetes” német megadást. A nürnbergi perben halálra ítélték és háborús főbűnösként kivégezték.

15. Rogyion Jakovlevics Malinovszkíj (1898-1967) hivatásos orosz-szovjet katona, a Szovjetunió marsallja és az ország hadügyminisztere. Már az első világháborúban a cári hadseregben is szolgált, majd 1919-től a Vörös Hadsereg katonája lett. A Vezérkari Akadémia elvégzése után 1936-1938 között tanácsadóként a spanyol polgárháborúban is részt vett. A második világháború egyik legismertebb parancsnoka, a sztálingrádi csata egyik kiemelkedő katonai vezetője. A 2. Ukrán Front vezetőjeként csapataival tevékenyen részt vett Magyarország megszállásában és Budapest ostromában. Katonáival ezt követően Csehszlovákia, és Ausztria elfoglalásában is részt vett. A német kapitulácó Németországban érte. Majd a harcot csapataival a „Bajkáli Front” győztes parancsnokaként fejezte be. 1957-1967 között honvédelmi miniszter.

Forrás:

Internet- Wikipedia és a www.historiamozaik.blogspot com c. honlap

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. július