>Nem
rokonszenves, őszinte akarok lenni.<
(Verebes
István:Maya)
Néhány
héttel ezelőtt hozzájutottam Csernok Attila a komáromi pontonhíd című
sikeres könyve folytatásaként 2009-ben megjelent „A valóság
erejével…” című könyvéhez. Szemezgetve az egyes
fejezetek között úgy gondoltam a VII.fejezetet feldolgozom és az
olvasó elé tárom. A szerző nem tartozik ugyan a történész szakmához,
- tudomásom szerint a KSH-nál, majd egy nemzetközileg ismert magyar
cégnek (MEDIKOR) volt az alkalmazottja éleslátása, valóságérzéke,
tárgyi ismerete azonban hitelessé teszi mondanivalóját.
Különösen
rosszul tűrik az olyan vitát, amikor valaki évtizedeken át gyökeret
eresztett legendákat von kétségbe. Volt, aki azzal hárította el az
érdemi párbeszédet, hogy ő nem >a kommunisták könyveiből< (ez a
pontonhíd), és nem egy >kommunista főembertől< (ez én lennék),
hanem hiteles történészektől akar tájékozódni. Ám tegye, ez szíve
joga, de, ha kérhetem, ne csupán utcai szónoklatokból tájékozódjon.
Tanulmányozza a Központi Statisztikai Hivatal korabeli adatait is.
Nagy előnyük, hogy nem részrehajlók, nincsenek érzelmeik, sem
világnézetük. Az 1910-es népszámlálásról 1912-ben kiadott kötetekről
például nehéz lenne azt mondani, hogy a >kommunisták< műve. Más
kérdés, hogy vannak, akik a statisztikai adatokat saját rögeszméik
szerint manipulálják, meghamisítják, vagy egyszerűen elhallgatják
őket. Ám erről nem a statisztika tehet. Legyenek óvatosak. Jól nézzék
meg, ki a hiteles.
A
magyar közvélemény jobbra húzó részének a trianoni békeszerződés
mellett más célpontjuk is van: az oroszokat, a >bolsevistákat<,
a kommunistákat, pontosabban: úton-útfélen lekommunistázott politikai
ellenfeleiket gyűlölik, ellenségnek tekintik. Értem is, meg nem is,
hogy miért. Ismerkedjünk a tényekkel.
A
Szovjetunió 1940-1941-ben
javítani
akarta kapcsolatait Magyarországgal. Békés szándékai bizonyítandó,
1941 elején Budapestre hozta és visszaadta azokat a magyar zászlókat,
amelyeket 1849 I. Miklós cár hadvezére, Paskievics herceg zsákmányolt
Görgeytől Világosnál. A zászlókat, ünnepélyes külsőségek között a
Ludovika Akadémia tisztjelöltjei egyenként vették át a szovjet
tisztektől. Ezt a Kádárkorban sem nagyon emlegették. Nem tudom, miért
nem. Lehet, hogy a lappangó szovjetellenes hangulat, talán a
ludovikások szerepe miatt? Manapság az sem közismert - mert tudatosan
elhallgatják -, hogy a Szovjetunió egy nagyhatalom, az 1941. június
22-i német támadás után azonnal békés szándékairól biztosította
Magyarországot. Többet is tett ennél: 1941 júniusában Molotov
külügyminiszter Kristóffy József magyar követnek megígérte, ha
semlegesek maradunk, a háború után támogatják Észak-Erdélyre
vonatkozó igényünket. Egy ilyen igazán békés, sőt >ígéretes<
gesztus után mi támadtuk meg - hadüzenet nélkül, mondjuk ki nyíltan:
orvul - a Szovjetuniót. Ép ésszel nem lehet megérteni, ugyan miért
kellett botor módon rárontani egy nagyhatalomra.
Márai
Sándor
a
finn példát és a magyar feudális berendezkedést említi:>
A finnek is szerették, szeretik Finnországot. Miért, hogy mégis békét
kötöttek az oroszokkal, nagy áldozatok árán? Mert az országot akarták
menteni, a finn nemzetet, a jövőt, a művelt finn életet, a nemzeti
életet, nem pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot.
Finnországban nincs nagybirtok.<(Márai,
2004, 221). A magyar nagybirtokos osztály a feudális vakság
történelme során nagyon sok kárt okozott ennek az országnak.
-
Itt mindenki megbolondult? Mit keresünk mi ott? - kérdezte Budapesten
a magyarok józanabb része.
-
Mit keresnek ezek itt? Megbolondultak? - ezt Kijevben kérdezték
egymástól az ukránok.
Könyvem
egyik olvasója
sietett
segítségünkre. Fejtegetése szerint azért támadtuk meg a Szovjetuniót,
mert >Sztálin gyilkos rémuralma alól fel kellett szabadítani az
ukrán és orosz népet.< Igazán nagyszabású, Árpád vezér népéhez
méltó, ám - ha csak ránézünk a korabeli térképekre - finoman szólva
is nagyon meggondolatlan vállalkozás volt. A hatalom akkoriban
valóban ezt hangoztatta. Megdöbbentő, hogy napjaink Magyarországán,
közel hetven év elteltével Horthyék együgyű propagandaszövegeit
ismételgetik. A tévhit, ami akkor propaganda volt, amiben akkor csak
nagyon kevesen hittek, évtizedek múltán szívósan tartja magát, sőt
terjed. Betelefonálós rádióműsorban - kioktatva szegény műsorvezetőt
- még 2008-ban is mondott ilyeneket egy hallgató, hogy mi 1941-ben
>felszabadítottuk, az orosz népet a bolsevista rémuralom alól.<
Valóban az ukrán falvakban kettős kereszt és tábla hirdette:>Oroszok,
itt járt a magyar hadsereg, szabadságot hozott az orosz népnek.<
Arra nézve még csak elképzelésem sincs, hogy a magyar honvédség miért
a római pápa apostoli kettős keresztjével nyomatékosítatta a
>felszabadítást.< Akkoriban azt is hallottuk, hogy az önvédelem
adta a magyar baka kezébe a fegyvert és azt is, hogy Európát meg kell
védenünk a bolsevizmustól. Ezekkel a szövegekkel, magyarázatokkal
azonban sok baj van. Nem győznek meg arról, hogy nekünk feltétlenül
meg kellett támadnunk a Szovjetuniót.
Először
nézzük, ami nyilvánvaló:
a
Szovjetunió nem támadta meg Magyarországot, vagyis önvédelemről
szónokolni hazug beszéd volt. Jellemző a magyar tábornoki kar egy
részének gondolkodásmódjára, tájékozottságára, műveltségére, hogy a
frontra küldött 2. hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes -
nem a bakáknak, hanem a tisztikar előtt - olyanokat mondott, hogy a
haza megvédése miatt kell kimenni a frontra, mert a Szovjetunió
megtámadta Magyarországot és rabszolgasorba akarja hajtani(!?). A
tábornoki szövegből egyetlen szó sem igaz. Mi támadtunk, nem a
Szovjetunió, és azt mondtuk, hogy védjük a hazát. A Donnál. Nem
csoda, hogy Jányt a hadsereg vezető köreiben legfeljebb egy
hadosztály vezetésére tartották alkalmasnak. Balszerencséje, hogy egy
hadsereg vezetését bízták rá. Ő meg nem tudott ellenállni, és
elvállalta. Nem kellett volna.
Az
is a közvélemény félrevezetése volt,
Európát
védtük a bolsevizmustól. Európa jelentős része: Anglia, Belgium,
Csehszlovákia, Görögország, Hollandia, Jugoszlávia, Franciaország,
Lengyelország, Norvégia - szövetségben a bolsevista Szovjetunióval -
a kereszt, sőt a kettős kereszt jegyében fellépő tengelyhatalmak és
szövetségeseik: Németország, Olaszország, Magyarország és Románia
ellen harcolt, vagy megszállt ország volt. Ukrajnában a szovjet
légierőnél szolgáló francia pilóták bombázták a német és magyar
csapatokat. Azoknak mondom, akik nem eléggé tájékozottak: Európát nem
bolsevisták, hanem a Német Birodalom rohanta le. Ezek tények,>bölcs<
eleink azonban - történelmünk során nem először - a nyilvánvalót sem
voltak képesek felismerni, észrevenni. A kevesek, akik netán
észrevették, csupa hazafiságból tovább ámították a közvéleményt.
Másodszor
ez a felszabadulás is sántít.
Mivel
magyarázható, hogy azok a sok százezer orosz, ukrán, grúz katona -
akik Berlinig kergették a németeket, Európa egyik legerősebb
hadseregét - nem Sztálin és elnyomó szervezete, a GPU ellen fordult?
(GPU= Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije - Állami
Politikai Igazgatóság. A szovjet politikai rendőrség nevének orosz
rövidítése.) A németekkel szövetkezve miért nem >a tömeggyilkos
vörös cárt<, Sztálint és társait söpörték ki a hatalomból. A
csapatokhoz kinevezett néhány politikai tisztet igazán nem lett volna
nehéz elintézni. Azonnal >felszabadult< volna Ukrajna,
Fehéroroszország, Grúzia, Észtország, Lettország, Litvánia. Micsoda
távlatok! Ott volt a lehetőség, egy lépésre. Karnyújtásnyira. Mégis
hazájukért, a >felszabadítók< - németek, olaszok, románok és
magyarok - ellen harcoltak? Miért?, hogy a >felszabadítók<megjelenése
után nagyon rövid időn belül pusztító partizánháború bontakozott ki a
németek ellen és ellenünk is? Keveset tudtunk mi arról, milyen volt
Oroszország a cárok korában. Valójában nagyon kevesen tudták-tudják,
hogyan gondolkodott az orosz az ukrán, a fehérorosz, a grúz nép a
múlt század negyvenes éveiben. Csak felületesen ismertük
Oroszországot, még annyira sem, a Szovjetuniót, ma is csak érzelmi
alapon beszélünk róluk. Ellenük, vagy mellettük. És sokan Horthyék
szovjetellenes propagandájának hetven év előtti avitt, együgyű
szövegeit ismételgetik.
Ha
a vitathatatlan tényeket figyelembe vesszük,
abban
minden további nélkül egyetérthetünk, hogy a szovjet csapatokat
Horthy Miklós kormányzó és
Bárdossy
László miniszterelnök, a mi támadásunk hozta Magyarországra. Ezek
után elég nehéz megérteni, miért mi gyűlöljük az oroszokat. Miért nem
fordítva? Az oroszoknak-ukránoknak több okuk van/lenne gyűlölni
bennünket, magyarokat. Akik megtámadtuk őket, behatoltunk az
országukba, pusztítottuk városaikat, falvaikat, népüket. Viselt
dolgaink igazán megalapozhatták, hogy csúnyán elvertek bennünket. A
hazájukba betolakodó magyarokat - hős eleinket - leverték, kiverték.
A harci cselekmények közben erőszakoskodtak a nőkkel, elvették a
karórákat, és a háború után Magyarországot még közel félévszázadnyi
ideig megszállva tartották. Eddig értem az ellenszenvet, ám van egy
nagyon gyenge pontunk: mi kezdtük. Először mi mentünk oda, dúltunk,
öltünk, romboltunk. Ők csak viszonozták a nem nagyon barátságos
látogatást, és megközelítően sem viselkedtek nálunk úgy, mint a mi
hadseregünk katonái Ukrajnában.
>Mi
magyarok elsősorban a Magyarországot megszálló orosz hadsereg
katonáinak rablásairól ismerünk történeteket. Arról már csak kevesen
tudnak, hogy az amerikai hadsereg katonái is ugyanezt tették az
általuk megszállt területeken. Amikor elfoglalták Weilheimet, a
Hirschberg-kastélyban is megjelentek, ahol a Horthy-család lakott.
Horthyné (Horthy István kormányzóhelyettes
özvegyéről van szó - Cs.A.) erről szó szerint
a következőket írja:> A házat hamarosan elözönlötték a katonák, és
mielőtt még ráeszmélhettünk volna több értéktár-gyunkból is
>>szuvenir<< lett. A fényképezőgépem is pillanatok alatt
eltűnt, pedig a Gestapo elől sikerült addig megmentenem. Némelyik
katonának négy karóra volt a karján. A katonák tehát karórát,
fényképezőgépet, a magas sarzsik értékesebb tárgyakat,
perzsaszőnyeget, étkészletet, festményeket, mások még mutatósabb
gyűjtöttek.< (Kanyó,2008,439). Apám óráját
is amerikai katonák vitték el. Megjegyzem Ukrajnában a magyar tisztek
hasonlókép-pen viselkedtek. Egyik-másik magasabb rangú, ügyesebb
tiszt tehervagonban küldte haza a rablott holmit. Az alacsonyabb
rangú tisztek >emlékként< ikonokat, szamovárt küldtek a
családnak. Még egy hadnagynak is jutott néhány ikon, amit a tiszti
legényével küldött haza.
A
háború utáni világ
megértéséhez
menjünk szépen sorjában. Kezdjük a második világháborút lezáró
párizsi békeszerződéssel. Ebben volt egy olyan utalás, hogy a
megszálló csapatokat mikor kell kivonni a megszállt országokból.
hamar kiderült, hogy ez a rendelkezés az Amerikai Egyesült Államok
számára nagyon hátrányos. Képzeljük csak el: az Egyesült Államok
számára nagyon hátrányos. Képzeljük csak el: az amerikai csapatok
hazamennek a világ másik végébe, a Vörös Hadsereg meg hazamegy a
szomszédba, Ukrajnába. Ebben a helyzetben az amerikai hadsereg több
ezer, a szovjet haderő meg töredéknyi távolságra, mindössze néhány
száz kilométerre van Nyugat-Németország határától. Attól a
Nyugat-Európától, amelyet az USA hadereje biztosított egy esetleges
szovjet támadás esetén. Ezt a súlyos katonai hátrányt feloldandó,
tizenkét ország 1949. április 4-én megalakította az Észak-Atlanti
Szerződés Szervezetét, a NATO-t. Most már nem volt akadálya, hogy az
USA hadereje tetszőleges létszámban és idő-tartambeli korlát nélkül
az aláíró országokban, Európában maradjon. E szervezet létrehozása a
hidegháború első lépését jelentette. A Szovjetunió csak hat évvel
később válaszolt: 1955. május 14-én hozták létre a Varsói Szerződést,
az európai szocialista országok védelmi szervezetét. Ezzel
teremtették meg a nemzetközi jogi alapját, hogy a szovjet hadsereg
tetszés szerint Lengyelországban, Magyarországon az NDK-ban vagy
Csehszlovákiában állomásozzon. A NATO és a Varsói Szerződés egymás
tükörképe volt mindkettő ugyanazt a hidegháborús célt szolgálta.
Felhívom
a figyelmet a dátumokra:
1955.
május 15-e után a szovjet csapatok a Varsói Szerződés alapján, jogán,
továbbra is bent voltak Magyarországon. Már nem, mint megszállók,
hanem azzal a kimondott céllal, hogy >a Varsói Szerződést aláíró
szocialista országok biztonságát védjék egy esetleges NATU támadás
esetén.< (Ezért mondhatta 1958-ban Kádár János - ha mondta
egyáltalán, mert Hruscsov erre a beszélgetésre másként emlékezett -,
hogy nekünk belpolitikai okokból nincs szükségünk a szovjet hadsereg
jelenlétére, de nyugati határainkat nem tudjuk megvédeni egy
esetleges NATO-támadás esetén. Ami nem mellékes igaz, sőt nyilvánvaló
tény volt.)
Ebből
több minden következik.
Először
is felesleges keresgélni, hogy 1956. október 23-án ki „hívta
be” a szovjet csapatokat. Senki nem hívott be senkiit, a
szovjet hadsereg két hadosztálya Magyarországon állomásozott. Aki
valahol bent van, azt nem kell, nem is lehet >behívni<. Azon is
felesleges elmélkedni, ki írta alá a szovjet kormány katonai
segítségét kérő levelet, mert az köztudott: Hegedűs András
miniszterelnök. Ám hiba lenne ezt a felelősséget egyedül az ő nyakába
varrni. Ismerve Gerő személyiségét, ez nyilván a főtitkár döntése
volt, a többiek meg rábólintottak. És ha sem Hegedűs, sem Gerő nem
írja alá, találnak majd mást erre a feladatra. Figyelmet érdemel,
hogy nem magyar alakulatokat hívtak Budapestre, hanem szovjet katonai
segítséget kértek. Ami arra enged következtetni, hogy vagy nem bíztak
a magyar katonaságban, vagy nem akartak magyar sorkatonákat olyan
helyzetbe hozni, hogy esetleg, akár önvédelemből magyarokra kelljen
lőniük.
Másodszor
ebben a>segítségkérő< akcióban
Kádár
Jánosnak semmilyen szerepe nem volt. A kormánynak nem volt tagja, a
pártvezetésben mint egy börtönből nemrég szabadult személy -
egyeseknél ennek bélyegével, másoknál talán ebből eredő tekintéllyel
-, mindenképpen bizonytalan helyzetben volt. Október 23-a éjjelén a
döntéseket gerő Ernő, az MDP főtitkára és a szovjet vezetés hozta.
Meg merem kockáztatni, hogy mire a magyar kérelem megérkezett,
Moszkvában már eldöntötték a katonai beavatkozást. Este kilenc óra
körül (lehet, hogy még hamarabb) a szovjet nagykövetség
politikai-katonai szakértői számára nyilvánvaló lehetett, hogy itt
nem a >nép< véleményének >>békés-nyilvánításról<<,
hanem a rtendszer elleni felkelésről, Zsukov marsall katonás szavait
idézve: >zendülésről< van szó. Ezt az is alátámasztja, hogy már
éjjel tizenegy órakor (magyar idő) riadókészültségbe helyeztek öt
hadosztályt: a Magyarországon állomásozó külön - hadtest két
gépesített hadosztályát, és a román-magyar határ közelében állomásozó
gépesített hadosztályt. A tizenegy órakor elrendelt riadóhoz a
politikai döntés valamivel elő születhetett. Miközben Budapesten a
pártközpontban azon huzakodtak, ki írja alá a levelet, melyben a rend
helyreállítására a szovjet kormány segítségét kérik, Moszkvában már
régen kiadták a csapatok riadóztatását elrendelő parancsot. Már akkor
eldöntötték, hogy ha Magyarországon az események >ellenforradalommá
fajulnak<, fegyveres erővel állítják helyre a rendet és a
>szocialista törvényességet.< Néhány nap múlva, október 29-én
és az azt követő napokban újabb szovjet csapatok léptek be
Magyarország területére, és november 4-én megtörtént a fegyveres
beavatkozás. Amikor Moszkvában november 3-án Kádár Jánosra ruházták a
miniszterelnöki feladatot-felelősségget, a >keserű hatalmat<, a
szovjet hadsereg már napok óta úton volt,hogy az egyes csapattestek a
számukra kijelölt pontokat elfoglalják. A szovjet pártvezetés előbb
eldöntötte, hogy beavatkozik, és utána, a Titóval folytatott november
2-i tárgyalást követően jelölte ki Kádár Jánost a
pártfőtitkár-miniszterelnöki posztra. Mindezzel azt akarom bemutatni
és bizonyítani: semmi alapja annak a vádaskodásnak, miszerint >
Kádár behívta az oroszokat, és leverte a forradalmat.< Ebben az
akcióban Kádár Jánosnak >nem osztottak lapot.< Nem ő hívott, őt
>hívták<, kijelölték.
A
Varsói Szerződés működéséről,
a
szervezetben uralkodó hatalmi viszonyokról talán nem kell
bizonygatni, hogy minden döntés a szovjet vezetés kezében volt. A
szovjet kormány sokat emlegetett 1956. október 30-i nyilatkozatának
befejező részéből idézem:> Ugyanakkor a
szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar
Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más
államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi
tartózkodásáról.< (A>Jelcin - dosszié, 1993,67)
E szövegből teljesen egyértelműen kiderül, hogy szovjet értelmezés
szerint a szovjet csapatok elhelyezkedése nem kétoldalú, adott
esetben nem szovjet-magyar, szovjet-román ügy, hanem a >Varsói
Szerződésben résztvevő államok< közös ügye, együttes döntése.
Következésképpen, ha Kádár János netán a szovjet csapatok kivonását
kérte volna, ezt a kérést a >részt vevő államok< tanácsa
biztosan elutasítja. A döntés természetesen a Varsói Szerződést
aláíró országok biztonságára hivatkozott volna. Ez különösen 1956
októbere után igaz is volt, amikor kiderült, hogy Magyarország nem
megbízható őre a Varsói Szerződés nyugati határa egy darabjának.
Ismerjük
meg egy bennfentes
mondhatnám,
hogy az ötvenes évek végén Európa keleti felén az egyetlen érvényes
álláspontot. Az 1957. márciusi, moszkvai szovjet-magyar kormányközi
tárgyalások jegyzőkönyvé-ből idézek: >Hruscsov:
Mi, a szovjet fél nem törekszünk arra és nem is kívánjuk azt, hogy
csapataink más országok területén maradjanak. Ugyanakkor figyelembe
kell vennünk, hogy ellenségeink minden lehetséges módon igyekeznek
megosztani bennünket, hogy országaink között ne legyenek szoros
kapcsolatok katonai téren. Ezért a jelenlegi nemzetközi helyzetben a
legfontosabb nem az, hogy mikor vonjuk ki a csapatokat, hanem, hogy
mi mikor osztjuk meg az ellenséget, mikor kényszerítjük az
amerikaiakat arra, hogy távozzanak Európából. Ugyanakkor
okmányainkban mindezeket a kérdéseket védelmi tónusban fogalmazzuk
meg, nem az egye országok nemzeti érdekeiből, hanem engedményeket
téve nekik, inkább a lakosság bizonyos rétegeiinek nacionalista
hangulataiból indulunk ki.< (Szovjet-magyar
kormányközi tárgyalások. Moszkva, 1957. március 21. Hiányzó
lapok…1993,307) Világos beszéd volt, Kádár szerencsére
megértette.
Egyébként
a szovjet csapatok
magyarországi
tartózkodásának a nemzeti konzervatívok és a liberálisok a
rendszerváltás óta jelentőségét messze meghaladó szerepet
tulajdonítanak. Ez egy fontos ütőkártya - gondolják sokan - az MSZP
és a baloldal elleni háborújukban. A tájékozatlan, félrevezetett
tömeget ezzel jól lehet hergelni. Mondok egy egészen egyszerű
magyarázatot. Nem kell Kádár Jánost szidalmazni, a szerződések
paragrafusait keresgélni, a nemzetközi jogot emlegetni. Mindenkinek
pontosan annyi joga van, amennyi hadosztályt, harckocsit, vadászgépet
és nehézbombázót tud a paragrafusok mellé tenni. A tapasztalatok
szerint erősíti jogait, ha atomfegyvere is van. A szovjet csapatok
magyarországi jelenlétének pontosan az volt a jogalapja, ami a mi
jelenlétünknek a Don-kanyarban. Sőt, azt kell mondanom, hogy a mi
jelenlétünk Ukrajnában egy tipikus hódító háború volt. Amit a
szovjetek nem provokáltak, így nem volt semmi jogalapja. 1941-ben
Horthynak és Bárdossynak nem voltak nemzetközi jogi aggályaik. Akkor
ne tessenek már álszent módon a szovjet katonai jelenlét jogi
alapjait keresgélni. A magyarországi szovjet jelenlétnek. a mi
támadásunk teremtette meg a nemzetközi jogi alapját. Ők három év
alatt kiverték a magyar csapatokat Ukrajnából. Nekünk is jogunk volt
1944-ben, hogy kiverjük őket Magyarországról, csak éppen hadseregünk
nem volt hozzá, hogy ezt a jogot érvényesítsük. Akkor most miről
beszélünk? Egy támadó, ha jól elverik, utólag ne panaszkodjon, és
főleg ne emlegesse a nemzetközi jog paragrafusait. Ilyen egyszerű.
Egy
olvasó kifogásolta,
hogy
a szovjet jelenlét Magyarországon egy kicsit hosszúra, jóval
hosszabbra sikerült, mint annak idején a miénk, ott náluk. Így igaz.
Pontosan annyival hosszabbra, amennyivel a Szovjetunió nagyobb
hatalom volt, mint Magyarország, amennyivel a Vörös Hadsereg (a
Krasznaja Armija) erősebb volt a mi fegyveres erőinknél. Szeretjük
elfelejteni, ám az is >ért< egy-két évtizedet, hogy a második
világháborúban Magyarország a Német Birodalom oldalán az Egyesült
Nemzetek országai, köztük a Szovjetunió ellen harcolt. Hadserege
Ukrajnában csúnya dolgokat művelt. Több százezer saját állampolgárát
részben legyilkolta, részben német gázkamrákba küldte. Csoda, hogy
nem volt túl nagy a bizalom irátunk?
Kéri
Kálmán emlékezéséből
idézem
találkozását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyik tagjával, egy
angol tábornokkal, aki kellőképpen megvilágította számára
Magyarország jogi helyzetét (valószínű dátum 1946):
>értsék meg végre, hogy a Szovjetuniónak mindehhez joga van!
Követelheti a magyar hadsereg által okozott károk helyreállítását, ha
kell, magyar munkaerővel is, az általa megszállt területen minden élő
és holt anyaggal korlátozás nélkül rendelkezhet. Most mit csinál a
Vörös hadsereg? Azt csinálja, amihez joga van.<
(Kubinyi,1989,226.) Emlékeztetek, mennyi
panasz hangzott el, hangzik ma is, hogy az oroszok >málenkíj
robot<-ra vitték a magyarokat. Katonákat, civileket, válogatás
nélkül. Most megtudtuk, hogy joguk volt hozzá. A magyar hadsereg
okozta károkat kellett helyreállítaniuk. Ám ezért talán ne az
oroszokra, hanem egykori saját urainkra, Horthy Miklós kormányzóra,
Bárdossy László miniszterelnökre, Werth Henrik vezérkari főnökre, az
egész rendszerükre haragudjunk, akik elég botor módon Ukrajnába
küldték a magyar hadsereget. Önvédekezni. És nem mellékesen ikonokat,
meg szamovárokat rabolni.
A
Vörös Hadsereg sok mindent csinált
itt
a háború alatt és után. Mindenekelőtt leverte a német és magyar
csapatokat. A harcokban a polgári lakosság sokat szenvedett. Mint az
a háború sújtotta vidéken, a harcoló csapatok körzetében gyakran
előfordul, napirenden volt a rablás a nők elleni erőszak is. A
szovjet katonaság magyarországi viselt dolgait a visszaemlékezések
mellett a szépirodalom is bőségesen tárgyalja. E történetek mellé
legfeljebb annyi kívánkozik, hogy a szovjet katonaság egy részét -
azokat, akiknek Ukrajnában a német-magyar csapatok felégették a
faluját, kiirtották a családját - az ellenséggel szembeni düh mellett
személyes bosszúvágy is fűtötte. A magyar hadsereg magatartásával
kapcsolatban ismerjük meg Jány Gusztáv vezérezredes, a 2.hadsereg
egykori parancsnoka Népbíróságon tett vallomását, amelyben többek
között arról is beszélt,hogy: > felálló
2.hadsereg tiszti állománya előtt következetesen hirdette: (…)
hogy a Szovjetunió az,amely megtámadta Magyarországot, s hogy a népet
rabszolgasorsra akarja juttatni. Vallotta továbbá, hogy a 2.hadsereg
által megszállt területeken, Voronyezstől délre, az általa 230
kilométer kiterjedésűre becsült frontszakaszon partizánvadászatot
folytattak.< Mint elmondta, ő adta a
következő parancsot:> Mint elmondta, ő adta
a következő parancsot:> Elrendeltem továbbá a polgári lakosság
túszként való összeszedését és azoknak rongálás esetén,
megtorlásképpen való felakasztását.<
(Kanyó,2008,78) Nem kell nagyon élénk fantázia, hogy elképzeljük az
orosz-ukrán katonák érzelmeit a magyarországi harcokban.
Mindemellett
az egyoldalú kép
még
így sem igaz. Ahogy az erőszaknak, úgy a szovjet katonák
segítőkészségének is számtalan példájával találkozott a magyar
lakosság:>Megkönnyeztem szégyenszemre(?) a
ponton-híddal kapcsolatos élményeidet! (Arról
a jelenetről van szó, amikor a szovjet katonák a pontonhíd meredek
feljáróján visszacsúszó szekerünket, a lovakkal együtt az egész
fogatot, szinte ölben felvitték a rakpartra - Cs.A.)
Eszembe jutott, amikor az ostrom utáni takarítás során a szemét
égetésekor a tűzben felrobbant lőszer szilánkjai arcomon
megsebesítettek, >Iván< ölbekapott és rohant velem a
segélyhelyre, vagy amikor a karddal felszerelt döglött lóból
gyerekként mindig soron kívül kaptam az orosz katonáktól.<
(Somoskeőy István emlékeiből) Fehérváron
nagyapámékhoz is vitt a beszállásolt szovjet tiszt hol egy kenyeret,
hol két-három kiló húst. Dunántúli kis faluban éppen a harcok idején
született egy csecsemő. El lehet képzelni, milyen esélyei voltak a
túlélésre. Az éppen ott állomásozó szovjet katonák hoztak a családnak
hol egy konzervet, hol egy kenyeret, egy fél zsák krumplit, cukrot.
És mindig kérdezték, hogy van a baba. A csecsemő így, szovjet katonák
segítségével élte túl a háborút. Ilyen is volt.> Az
utcán orosz teherautó áll, mellette katona, add ide azt a gyereket,
anyám átnyújt, remeg a lába, a katona megölelget, eltűnik a kocsi
ponyvája mögött. Egy ezredév telik el, mire visszajön velem, kezemben
hatalmas kenyér, alig bírom tartani. Egy gyermektelen sógornő kölcsön
kér engem anyámtól, hogy ő is kapjon kenyeret. Kap. Amikor majd
egy-egy ilyen jelenet rendszeresen fölbukkan az iskolai
olvasmányokban mindannyian fintorgunk, én is. Pedig tudom, hogy ez is
igaz volt, miközben azok a félelmetes dolgok is, amelyekről a
felnőttek suttogtak egymás között. (Lángh,
2003,8.) Mit mondjunk? Az állandó életveszélyben harcoló katona hol
rabol, erőszakoskodik, hol meg segíti a polgári lakosságot. A háború
már csak ilyen. Ha lehet, el kell kerülni. Mi nem így gondoltuk, és
sietve, hebehurgyán >bekapcsolódtunk<, ahogy annak idején
Bartha Károly vezérezredes, Horthy nem túl bölcs honvédelmi
minisztere mondta.
Mások
azt panaszolják,
hogy
az 1956-os >forradalmat és szabadságharcot< is az oroszok,
Hruscsov pártfőtitkár csapatai verték le, >pedig az jogos volt<
Jogos, nem jogos, nézőpont kérdése - erről már beszéltünk. Lehet
vitatkozni rajta, de ezt most inkább hagyjuk. Arról azonban beszélni
kell, miért nem értjük meg, miért nem veszi észre a magyar
közvélemény, még a viszonylag műveltebb részte, az értelmiség- írók,
költők, orvosok, ügyvédek, mérnökök, közgazdászok, tanárok stb. -
sem, hogy a nemzetközi viszonyok nem a jogról, nem is a
méltányosságról, hanem a hatalomról szólnak. Legutóbb egy fórumon az
összes létező nemzetközi szerződés vonatkozó paragrafusait idézték.
Nekem, bizonyítandó, hogy – úgymond - >az oroszoknak nem
volt joguk.< Magyarországon maradni. Hiába emlegettem a Varsói
Szerződést, és azt a jogoktól független, nem elhanyagolható tényt,
hogy voltak tankjaik, volt atomfegyverük, és így egész jól elvoltak
itt 1990-ig. Több évszázad magyar történelme, keserves-véres
tapasztalata sem tudta a kemény magyar fejekbe verni ezt az egyszerű
tételt. Nem megyünk semmire a jogainkkal, ha nincs olyan gazdasági és
katonai erőnk, amely ezeket a jogokat érvényesíteni tudná.
Trianon
és az >oroszok<
mellett
az egész 1945 utáni 45 évet is sokan utálják. Nem tudnak,
valószínűleg nem is akarnak különbséget tenni a Rákosi-korszak és a
Kádár-korszak között. Bizonyos szempontból nézve érthető: sokan az
elveszett Horthy-Magyarországot siratják. A birtokaikat, a rangjukat,
akár csak középosztálybeli kiváltságos helyzetüket. A rendszerváltás
óta mindent elkövetnek, hogy az a kor visszajöjjön. Ebből a
szempontból persze mindegy, hogy Rákosi vagy Kádár. Azt még csak
megértem, hogy a nép hatvan-hetven százalékot kitevő tájékozatlan
részének fogalma sincs, milyen volt a Horthy-rendszer, bólogat a
Horthy-korszakot dicsérő szövegekre. Az már nehezebben érthető, hogy
magyar értelmiségiek, tájékozott emberek sem veszik észre, hogy a
magukat >nemzetieknek< nevezők mire készülnek. Utólag ne essék
panaszkodni, hogy >nem gondoltam volna.<
Gyakran
halljuk, olvassuk,
amint
sajnálkozva mondják, írják: ez a mai magyar nép >Kádár népe<. E
megállapításnak lekicsinylő, elmarasztaló értelme van.
Többnyire
azt akarják vele kifejezni, hogy ezt a népet a szocializmus, a
kommunizmus rontotta le, butította el annyira, hogy húsz év múltán is
képtelen az önálló gondolkodásra, bedől a legolcsóbb, legalpáribb
demagógiának. Nem tudnak, nem akarnak a saját lábukra állni,
gondoskodni önmagukról. Mivel félnek az ismeretlentől, elutasítják a
reformokat, elvárják az állami gondoskodást. E megállapításokban sok
igazság van, ám kevés közük van Kádár János országához.
A
mai magyarság nem >Kádár János népe<,
abban
az értelemben, ahogy és amire ezt a kifejezést mostanában használják.
E népet ő már készen kapta. Ez a nép Horthy Miklós népe. A puszták:
Illyés Gyula népe. Trianon sérült lelkű népe. A >fajvédők< és a
fajüldöző törvények: Teleki Pál, Gömbös Gyula és Prohászka Ottokár
népe. Ez a nép máig egy téveszme, a magyar felsőbbrendűség foglya.
Tisza István és Apponyi Albert, Tisza Kálmán és Bánffy Dezső népe.
Ferenc József és Kossuth Lajos, a jó császár és Kossuth apánk, 1848
és 1867, a szabadságharc és a kiegyezés népe. E népet urai soha nem
tanították, nem is tanult meg önállóan gondolkodni. A magyar
jobbágynép, zsellérek és gazdasági cselédek utódai. Igehirdetéshez
szoktatott, a katolikus földesúr - egyház népe. Régen az egyház, a
pap mondta, mit és hogyan kell gondolkodni a dolgokról. Mit kell
csinálni. A mai nem fiatal, nem keresztény, nem demokrata és nem
polgári pártok az őskonzervatív papsággal kéz a kézben ide, ebbe az
állapotba akarják visszaterelni Magyarországot. Ezentúl ők akarják
megmondani a templomokban, hogy mit kell és mit szabad tennünk. A
magyar nép tragédiája lesz, hogy a jelek szerint a fél ország szereti
ezt a birkanyájállapotot. Diplomás emberek járnak a nagygyűléseikre
csápolni, zászlót lengetni. Rajongani. Mint régen úttörő korukban.
Kiszes korukban.>Olyan jó feltöldőni<. Mondják és feltöltődnek.
Mivel? Üres értelmetlen,>nemzeti<-nek emlegetett valójában
nacionalista jelsztavakkal. Buta és veszélyes jelszavakkal.
Gyalázkodással, műveletlen vezéreik uszító szövegeivel. Ettől olyan
boldogok? Ám válasz nincs, csak vállvonogatás.> Olyan jó érzés<
- mondják. Nem gondolkodnak, csak éreznek. Már fel sem tűnik a
szónoklatok üressége és hazugsága.
Csak
valami nagy-nagy sérelem,
valami
eszeveszett antikommunista gyűlölet mondhat olyanokat, amit ugyancsak
nekem szegeztek, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszerben milliók éltek
olyan körülmények között, ami a huszadik századi Európában nem volt
életnek nevezhető. Aki ilyeneket mond, nem gondolja végig, mit
beszél. Nem is biztos, hogy képes gondolkodni. Elfelejtette a múltat?
Nem tudom. Talán soha nem is tudta, hogy ezeket a körülményeket, az
elmaradottságot, a szegénységet a Rákosi- és a Kádár-rendszer attól a
közel nyolc évtizedtől örökölte, amely a kiegyezéstől a második
világháború végéig tartott. És amelynek utolsó negyedszázadában a
napjainkban általuk agyonimádott >Kormányzó Urunk Őfőméltósága<
uralkodott.
Mi
>kádáristák<
a
háború után történelmünk soha ki nem beszélt, mérgező legendáival, a
múlt keserves örökségével birkóztunk. Ez az ország évszázadokon
keresztül Európa peremvidéke, hátsó udvara volt. Testvérharctól,
megszállásoktól, lázadásoktól, kurucoktól, és labancoktól, török,
német, orosz, grúz, magyart katonáktól szenvedő nép. Mélységesen
megosztott, elmaradott ország. A kiegyezés után, néhány százaléknyi
iparos-kereskedő polgárságunkkal, az írni-olvasni nem tudók 30
százalékos arányával hol voltunk mi akár csak a cseh ipar, a cseh
polgárság fejlettségéhez, 1-2 százalék körüli írástudatlanságukhoz
képest? Ez sajnálatos tény, nem hazaárulás és nem magyargyűlölet. Én
ugyan nem kedvelem az ilyen jelzőket, ne a jelzők, az érvek csapjanak
össze. Ám ha már használják, jobban illenek azokra, akik századokon
át tudatlanságban tartották az egyszerű népet. A földbirtokosokra.
Nevezetesen a magyar nemességre és a római katolikus egyházra. Népünk
közel harmadát (!) nem tanítottuk meg még írni-olvasni sem.
A
múlt század harmincas éveiről beszélek!
Akkor
meg mit akarunk? Netán ezt is a >Habsburgok ármánykodása<
okozta? Ez is a csehek meg a >rácok<, a franciák, az >oláhok<,
a körülöttünk létező >álnok világ< bűne? Százezreket kellett
felemelnünk, akiknek az írás-olvasás is gondot okozott. Akik
földes-nádtetős házakban nyomorogtak kültelki nyomortanyákon,
emberhez nem méltó körülmények között nőttek fel. Akik könyvet a népi
kollégiumokban láttak először. Bárczy János hivatásos tiszt írta
1941-ből: >Olyan akadállyal találtam magam
szemközt, melyre (…)a Ludovika Akadémián (…) nem
készítettek fel bennünket. Arról van szó, hogy katonáim egyszerűen
nem értettek meg. Nem nyelvi nehézségre utalok ezzel,(…) hanem
arra a megdöbbentő tényre, hogy a gyalogsághoz bevonult magyar
sorkatonák egy igen jelentős része olyan alacsony értelmi és szellemi
színvonalon sínylődött, hogy egyszerűen képtelen volt felfogni,
megérteni, hogy mit kívánunk tőle, mi az, amit el kell sajátítaniuk.
Ismeretes, hogy milyen gyatra volt a közoktatás helyzete nálunk, a
lakosság hány százaléka volt analfabéta, s hogy hány százaléknak
sikerült kijárni a kötelező hat elemit< (Bárczy,1981,125-126)
Nem csak Bárczy János panaszkodott a legénység alacsony értelmi
színvonalára. Az 1942-ben Ukrajnában harcoló 2.hadsereg egyik-másik
tisztje is döbben-ten tapasztalta, hogy az Alföldről besorozott
legénység nagy része nem tud írni-olvasni, értelmi képességük
fogyatékos. Apám a tüzérségnél szolgált, ahol az emberanyag valamivel
jobb volt, mit a gyalogságnál, mégis voltak hasonló gondjai. A
felszabadulás 1945 után ezeket a százezreket emelte ki a nyomorból.
Létbiztonságot, tanulásra, felemelkedésre lehetőséget a felszabadulás
nyomán létrejött rendszertől kaptak.
A
háború utáni első évtizedben
nehéz
körülmények között, de éltünk. Mindenekelőtt túléltünk egy véres
világháborút! Emlékszem, ez elég nagy élmény volt a háború és az
üldözések kora, a >vészkorszak<után. Milyen alapon és milyen
jogon mondja bárki, hogy a túlélés utáni lét nem volt életnek
nevezhető? Ez még az első évtizedre, a Rákosi-korszakra sem volt
igaz. Nehéz, nagyon nehéz élet volt. Ám erről nem Rákosi Mátyás, nem
is a rendszere tehetett. Ezért elsősorban az a korlátolt rögeszme
volt a felelős, amely a Szovjetunió és szövetségesei ellen háborúba
sodorta az országot. Ezt a háborút és nyomában a pusztulást a
napjainkban annyit mentegetett-mosdatott-fényezett Horthy-rendszer
hagyta ránk. A gazdasági gondokról beszélek. Arról, hogy az általános
elmaradottság, az analfabéták tízezrei, az évszázados nyomor mellé
lerombolt, kifosztott országot örököltünk. Olyan országot, amely
lakosságának százezreit, nemzeti vagyonának negyven százalékát
elveszítette a háborúban. Arról beszélek, hogy évekig a romokat
takarítottuk. A Horthy-rendszer öngyilkos háborúja, a magyar nácik, a
nyilasok (árpádsávos hungaristák) ámokfutása után maradt romokat.
Európában legfeljebb Lengyelország, Németország és a Szovjetunió
vesztesége mérhető ehhez a pusztuláshoz. A szenvtelen, hideg számok
mögött százezrek, az egész ország tragédiáját látjuk. Özvegyek és
árvák nyomorúságát, romokba heverő fővárosunkat, a világ négy égtája
felé széthurcolt értékeinket.
Nem
volt elég lakás?
A
budapesti lakások jelentős része elpusztult vagy megrongálódott az
ostrom alatt. A Marsall-terv áldásaiban - Nyugat-Európával
ellentétben - a szovjet politika miatt nem részesülhettünk. Saját
erőből meg nagyon lassan haladt az újjáépítés, hisz saját erőnk alig
volt. Az Erzsébet híd csak közel húsz évvel a háború után épült újjá.
Emlékszem, ma is tisztán előttem a kép: örvendező tömeg követte a
hídon elsőnek áthaladó Kádár Jánost. Gyárainkat rézben lebombázták,
részben - a háborúban más államoknak okozott károkért - leszerelték
és jóvátételben elvitték. Felelőtlen elődök szerencsétlen utódaiként
sajnos >körkörösen< volt mit jóvátennünk. A vasúti pályákat,
hidakat a háborúban felrobbantották, lebombázták, a mozdonyokat,
vagonokat nyugatra >mentették<. A tatárjárás okozta károkat
IV.Béla király statisztikai hivatala nem mérte fel, a másfél száz
éves török uralom kártevéseiről is keveset tudunk, ám úgy érzem, nem
túlzás azt mondani: történelme során akkora kár talán soha nem érte
ezt az országot, mint 1944-1945-ben.
A
földosztás jó egy évszázaddal elkésett
történelmi
igazságtétel volt. Ha korábban, mondjuk valamikor a kiegyezés után
vagy akár a múlt század elején, békés, nyugodt körülmények között,
fokozatosan, rendezetten, szervezetten megcsinálják, kevesebb
megrázkódtatás, személyes tragédia, fájdalom kíséri. Biztosan sokkal
kisebb gazdasági kárral járt volna. Még valami kárpótlást vagy
megváltást is lehetett volna fizetni a birtokosoknak. Nem így
történt. A hatalom és a nagybirtokosok - a főnemesség és a legnagyobb
birtokos, a katolikus egyház - érzéketlen volt a nincstelen
agrárproletárok nyomorára, földéhségére. A fajvédők a zsidóktól
>védték< a magyarságot, a földbirtokosok meg a magyarságtól
saját több ezer, esetenként több tízezer holdas birtokaikat.
A
második világháború után
-
1945-46-ban, az adott körülmények között - már csak >forradalmi
megoldások< következhettek. >A
demokratikus Magyarország háború utáni legelső törvényei közé
tartozott a föld-osztásé. >>Azé a föld, aki megműveli!<<
A népi igazság a nagybirtokok felosztásának alapelve lett, ezt pedig
radikális demokratikus erők, parasztpárti, kisgazda és kommunista
aktívisták valósították meg (Losonczi, 2005,
177-178). A földosztás a kisgazdaságok javára, a nagybirtok rovására
jelentősen megváltoztatta a birtokszerkezetet. Az összes
mezőgazdasági földterületen belül a húsz hold alatti kisgazdaságok
aránya 32 százalékról 56 százalékra nőtt a kétszáz hold feletti
nagybirtokok aránya 43 százalékról 8 százalékra mérséklődött.>
A föld-reform során közel 643 ezer ember között osztották ki a
rendelkezésre álló földeket. A juttatottak több mint 90 százaléka
volt korábban cseléd, mezőgazdasági munkás vagy
törpebirtokos.<(Losonczi,2005,177-178.) A
megelőző évtizedek-évszázadok elnyomott kisemmizett, még a nemzetből
is kirekesztett szegényei - béresek, zsellérek, ipari munkások, a
lenézett falusi és városi >prolik< - történelmünk során először
emelhették fel a fejüket, először kerültek emberhez méltó körülmények
közé. Mára mindez még a földreform egykori kedvezményezettjei,
gyermekeik és unokáik is rég elfelejtették. Sokan közülük önfeledten
szidalmazzák, kommunistázzák az 1945 utáni rendszereket.
A
háború után a falusiak
a
földeken a kilőtt tankokat, teherautókat, az elhagyott lövegeket,
lőszert, kézigránátot, a fővárosiak a fel nem robbant bombákat
kerülgették. A jószágot a háború alatt a katonák vagy megették, vagy
elhajtották. A lovat a szekeret vitte mind a három, a magyar, a német
és az orosz hadsereg. A háború után számokkal ki sem fejezhető,
vágtató inflációtól szenvedtünk. Visszatértünk a pénz feltalálása, a
föniciaiak előtti időkbe. A cserekereskedelem korába. A cipő, csizma,
öltöny, liszt, sertés, csirke, és cukor volt az egyenérték. A
gazdasági bajokat politikai hibák tetézték. A lengyeleknél végig
magánkézben, a parasztoké maradt a föld. (Ők majd harminc év múlva, a
nyolcvanas években szenvednek, fizetnek az elaprózott kisparaszti
gazdaságok alacsony hozama, az élelmiszer-ellátás biztosítására
költött dollár milliárdok miatt.) Az NDK-ban szolgáltató, kereskedő,
kiegészítő kisvállalkozások működtek magántulajdonban.
Ezzel
szemben nálunk
Rákosi
Mátyás rendszere, egy sztálinista, dogmatikus kommunista hatalom -
jóformán minden előkészítés, meggyőzés nélkül -
termelőszövetkezetekbe kényszerítette a parasztságot. Nem volt eleve
rossz elképzelés, hogy a szövetkezetekben a gazdálkodásban
tapasztalatlan egykori agrárproletárok a tapasztalt régi gazdák
mellett fokozatosan megtanulják, amit kell. Mint ahogy az sem, hogy a
régi gazdák szakértelme és az egykori cselédek, zsellérek,
törpebirtokosok munkaereje együtt javítja a magyar mezőgazdaság
teljesítőképeségét. Az is helyes felismerés volt, hogy néhány holdas
kisgazdaság nem lesz versenyképes, a jövő a mezőgazdaságban is a
nagyüzemeké. Mert ha a gazdák nem is, az agrárpolitikusok tudták,
hogy a néhány holdas kis parcella nem fogja eltartani a családot.
(Ezt az egyszerű és nagyon megszenvedett bölcsességet a >nagyszerű<
rendszerváltás nem nagyon bölcs politikusai gőgösen félrelökték.
Országlásuk >felejthetetlen< végeredménye: korszerűtlen
törpebirtokok százezrei.) A helyes távlati célt azonban - a
fokozatosság és az önkéntesség sokat hangoztatott >lenini elveit<
egyszerűen félretolva - nagyon rövid idő alatt, helyenként
törvénytelen eszközökkel valósították meg. Következmény: a
terméshozamok visszaestek.
Mindamellett
a
földhöz juttatott szegény családok gyermekei számára évtizedek, sőt
évszázadok kasztrendszere után megnyílt a felemelkedés útja,
lehetősége. Az összesen mintegy hárommillió (családtagjaival együtt
ez felmehetett akár ötmillióra is) falusi és városi proletár, továbbá
a szerényen élő százezrek, vagyis a társadalom több mint fele számára
a felszabadulás nyomán létrejött rendszer adott lehetőséget a feljebb
lépésre. A nyomor, az elnyomás kilátástalanságából a jövő, mint
lehetőség, mint remény nyílt meg számukra. Csak a 643 ezer földhöz
jutta-tott család maga kitehetett közel másfél-kétmillió embert, akik
1945-46-ban létbiztonságot kaptak. Az ingyenes oktatás a szegények és
a szerény körülmények között élők gyermekei számára is megnyitotta az
iskolák kapuit. Milliók számára vált elérhetővé a tanulás, lehetővé a
felemelkedés. Ezek tények.
A
sokkal jobb körülmények között,
élő,
tehetősebb gazdák körében természetesen más volt az események
átélése, megítélése. Megértem azok érzelmeit, keserűségét, akikben a
kényszerű változás nyomán évtizedek igyekezete, egy élet munkája,
minden összeomlott. Lovaik, teheneik hozzájuk nőttek. A jószágnak a
neve, ekének, vetőgépnek, kukoricamorzsolónak, minden darabnak
története volt. Megértem azt is, hogy ezt sokan (nem mindenki)
tragédiaként élték meg. Ám a létbiztonságot a közös gazdaság nem
vette el senkitől. Egyébiránt ez a>sokan< pontos megfogalmazás,
nem is vitatható. Azt jelenti, hogy a tehetősebb rétegről beszélünk,
amely kisebbséget képviselt még a parasztságon belül is. Mindez
réges-régen, közel hatvan éve történt, de még ma is lehet indulatokat
gerjeszteni az érintettek leszármazottaiban.
A
panasz a gondolkodás egyoldalúságát jelzi:
>Jöttek
a kommunisták, elvették a földet, kocsit, lovat tehenet.<
Jellemző, hogy a köztudatban a történet nem arról szólt - szól, hogy
a kommunisták 1945-ben földet osztottak a falusi szegényeknek. Nem. A
kommunistákhoz nem azt kötik, hogy >földet kaptak< tőlük, hanem
azt, hogy >elvették< a földjüket. Ami szigorúan véve, jogilag
nem is igaz. A nemrég kiosztott földek, a gazdák magántulajdona a
termelőszövetkezetben közös tulajdonná vált ugyan, de soha nem
>vették el<. Nem vették állami kezelésbe, végig a >közösben<
a közösségé maradt. Annyi történt, hogy a parasztságot - saját
érdekében - szövetkezésre ösztönözték - kényszerítették.
Államosították
a házakat, az üzleteket,
még
az egy-két fős kicsike kis boltokat is, ami kárt okozott az
országnak. Az ötvenes évek elején a Központi Statisztikai Hivatalban
beszélgettünk páran Lukács Ottóval, az ipari osztály vezetőjével.
Nagy hiba volt a családi, kis boltokat, fűszerüzleteket, patikákat
államosítani. Amíg családi volt, a családtagok maguk megoldottak
mindent. Amikor állami tulajdon lett, mindjárt kellett egy
boltvezető, egy könyvelő, két eladó meg egy segédmunkás, aki takarít.
Tiszta ráfizetés - magyarázta nagyon kritikusan. Kár, hogy őt nem
kérdezték meg a kétségkívül értelmetlen döntés előtt. Más oldalról az
is tény, hogy Szentendre központjában van egy kis cukrázda, a
homlokzatán tábla hirdeti a Nagy Imre-korszakot: >Alapítva
1954-ben<. Mindehhez tegyük hozzá, hogy az ország elmaradott,
részben megsemmisült iparának fejlesztése, a >szocialista
iparosítás< temérdek pénzbe került, amit, más forrás nem lévén,
csak az emberek zsebéből, az életszínvonal rovására lehetett
biztosítani. Egy elmaradott, lepusztult országban önkényes, vak
tankönyv-dogmatizmus néhány év alatt akarta megvalósítani a
termelőeszközök társadalmi tulajdonát, az osztály nélküli társadalom
évtizedekre szóló programját. Ez már Rákosi Mátyás felelőssége, az
ebből származó sok keserűség, szenvedés az ő és rendszere számláját
terheli.
Nehezen
éltünk,
nehezen
éltük túl ezeket az éveket. A gazdaság az elmaradottság és a háborús
veszteségek mellett a törvénytelenségtől, a mindent túlteljesítő
dogmatizmustól is szenvedett. Mindezek mellett fizettük a jóvátételt,
és a városoknak élelmiszer kellett. A parasztnak magának is kevés
volt, mégis elvitték az utolsó zsák búzáját is. Keserves dolog, mégis
ki kell mondanunk: egy lerombolt, kifosztott országban nem volt jó
lap a pakliban. Mindezzel együtt a gazdaság fejlődött az élet évről
évre valamivel könnyebb, az ellátás kicsivel jobb lett. Magyarország
a két és fél millió szegényparaszt - ahogy Szekfű Gyula leírta - a
szó szoros értelmében nyomorgott, a munkásság életviszonyai a
legkedvezőtlenebbek közé tartoztak Európában. Az oktatás, a kultúra
csak kevesekhez jutott el. A háború, a felszabadulás után öt év
alatt, 1950-ig, nagyjából rendeztük a sorokat. A következő évtizedben
pedig - a gazdasági nehézségek, a korlátozott anyagi lehetőségek
ellenére - érzékelhető javulás, fejlődés ment végbe az országba. Ezt
a következőkben néhány adattal szeretném bemutatni.
A
csecsemőhalandóság
(az
egy éves koruk előtt meghaltak száma) - ami az egyik legösszetettebb,
legjobb mutatója az életviszonyok alakulásának -, a táplálkozás, a
higiénia, az orvosi és a kórházi ellátás javulása nyomán az 1938.évi
évi 13.1%-ról már 1950-ben 8.6%-ra, 1960-ra pedig 4.8%-ra csökkent. A
javulás mérték 1938-hoz viszonyítva jelentős: 1950-ben 34,1960-ban 63
százalék. Ehhez az is hozzájárult, hogy a lakosság mind nagyobb része
bekerült a társadalombiztosításba. 1938-ban az összlakosság mindössze
31%-ának volt társadalombiztosítása. Ez az arány 1950-ben 47%-ra,
majd a következő tíz év alatt - az iparosítással és a mezőgazdasági
termelőszövetkezetek növekvő szerepével összefüggésben - 1960-ra
85%-ra nőtt. 1938-hoz viszonyítva 1950-ben 50, 1950-hez képest 1960
80%-os volt javulás. Fokozatosan javult az egészségügyi ellátás. A
háborúban nagyon sok orvost is elvesztettünk, amit az ország csak
évek múlva tudott pótolni. Ezért az egy orvosra jutó lakosok száma
1938-hoz képest 1950-re még 6%-kal nőtt, 1960-ra azonban már 26%-kal
csökkent. Egy kórházi ágyra 1950-ben 9%-kal, 1960 már 30%-kal
kevesebb lakos jutott, mint 1938-ban.
Régi-régi
adósságot törlesztettünk
azzal,
hogy a szegények számára is megnyíltak az iskolák kapui. A hasonló
korú népességhez viszonyítva ugrásszerűen megnőtt az alsófokú
oktatásban részt vevő 6-13 éves gyerekek aránya. 1938-ban az
iskoláskorú gyerekek 79%-a tanult. Az új szemléletű oktatáspolitika
elérte, hogy 1950-ben 97, 1960-ban 99%-uk, vagyis gyakorlatilag
valamennyi iskoláskorú gyerek tanuljon. A középiskolai tanulók
1938.évi létszáma 1950-re megduplázódott, 1960-ra pedig több mint
négy és félszeresére nőtt. Jelezve, hogy a középiskolákba évről-évre
mind több olyan gyerek került, akiket a háború előtt szüleik nem
tudtak taníttatni. Ugyanez elmondható a felsőfokú oktatásra is. A
szegény sorsú diákok tömeges megjelenésével az egyetemi és főiskolai
hallgatók száma 1938.évi 12 ezerről 1950-ben 33 ezerre (2,7
szeres-re), 1960-ban 45 ezerre (3,7-szeresre) nőtt.
Az
ipar néhány adata is fejlődésről tanúskodik.
Az
>utolsó békeévhez<, 1938-hoz viszonyítva a
villamosenergia-termelés 1950-ben több mint kétszeresére, 190-ra
5,4-szeresére nőtt. E két év adatai a széntermelésnél 40%-os, illetve
2,8-szeres, az acéltermelésnél 66%-os, illetve 3.2-szeres
növekedésről tudósítanak. Cementből 1950-ben több mint két és
félszer, 1960-ban több mint ötször annyait gyártottak, mint 1938-ban.
Cipőből 1950-ben 2,8-szeresére, 1960-ban közel kilencszeresére nőtt a
termelés. A termelt cukor mennyisége 1950-re 77%-kal nőtt, 1960-ra
3,8- szerese volt az 1938.évinek.
A
földosztás 1945-ben
nincstelenek
százezreit juttatta földhöz. Az öröm azonban gonddal járt. Földet
kaptak, de nagyon kevés volt a gép, az eszköz, az igásállat,
tapasztalat a földműveléshez. Évek múlva a termelőszövetkezetek
szervezésénél gyakran alkalmazott kényszer és a megfelelő ismeretek
hiánya egyenes következményeként mind a termés mennyisége, mind az
átlaghozamok csökkentek. Az 1950.évi termelés búzából 25%-kal,
kukoricából 33%-kal, a termésátlag búzából 9%-kal, kukoricából
30%-kal volt kevesebb, mint 1938-ban. 1960-ra javult a helyzet. A
búza átlagtermése elérte az 1938.évi szintet, mennyisége azonban a
vetésterület csökkenése miatt még mindig elmaradt az 1938.évitől. A
kukoricatermelés eredményei viszont - mind a termés mennyisége, mind
az átlaghozam - jelentősen javultak: 1960-ban a termés mennyisége
közel kétszerese volt az 1950.évinek, és 30%-kal meghaladta az 1938.
évi termést. Az átlagtermés 1950-hez képest 60%-kal nőtt és 10%-kal
meghaladta az 1938.évi átlagot. A sertések széma 1950-ben 8%-kal
kisebb, 1960-ban viszont már 23%-kal nagyobb volt, mint 1938-ban
Némileg meglepő módon a szarvasmarhák száma mind 1950-ben, mind
1960-ban 5%-kal nagyobb volt, mint 1938-ban. (Magyarország társadalma
és gazdasága, 1945-1980).
A
bemutatott néhány adat
nem
azt tükrözi, hogy 1946 és 1960 között egy reményét vesztett,
elkeseredett, rettegésben élő nép élt - Európához nem méltó életet -
Magyarországon. Nehezen tartható az a vélemény, hogy Rákosiék alatt
milliók élete nem volt életnek nevezhető. Az persze biztosra vehető,
hogy akik a háború után különböző okokból jó messzire, az Amerikai
Egyesült Államokba, Ausztráliába vagy Kanadába menekültek, ott nálunk
lényegesebb gazdagabb, háborús károktól mentes országot találtak. Még
Nyugat-Európa is jobban állt, mint mi. Nekünk biztosan nehezebb élet
jutott, ám élet volt az is. A huszadik századi Európa >szegény
negyedében<, a keleti végeken megszokott európai élet. Nem kellene
ezt a korszakot, tízmillió magyar tíz éves munkájának letagadhatatlan
eredményeit szánakozva lekicsinyelni, vagy butaságokat beszélni róla.
A
Kádár-rendszerre végképp nem igaz
a
nagyon keserű, súlyosan elmarasztaló ítélet. Tízmillió magyar nem
arra rendezkedett be, hogy örökké a sebeit nyalogassa. Senki nem
akarja tagadni: voltak, akiket sok és sokféle sérelem ért.
Elvesztették állásukat, a megélhetésüket, a megtorlás szenvedő
alanyai voltak. Igazán nem lehet csodálkozni, sem rosszallni, hogy
nem békéltek meg. Más oldalról nézve is igaz, hogy a népet nem nagyon
foglalkoztatta, hogy mi van például az 56-osokkal. A nagy többség
kimaradt az ötvenhatos mozgalmakról, és ennek a többségnek céljai
voltak. Élni, dolgozni, fejlődni, művelődni, szórakozni akart. Nem
Kádár Jánost, ezt a tízmilliót sérti, aki lesajnálja, legyalázza azt
a kort, amelyben éltünk.
Csak
a sérelmeikbe zárkózott,
nem
elég szorgalmas vagy tehetségtelen emberek mindennapi betevője volt
és maradt az önsajnálat. Ami napjainkra a szabadjára eresztett
szélsőségesek jóvoltából kétszínűre meg háromszínűre váltott. Buta,
gonosz embereké a gyűlölködés, a dühödt sérelmi politika. Egy olvasó,
aki régi sérelmeit máig nem tudta feldolgozni, felelősségre vont,
hogy milyen jogon beszélek a magyar nép nevében. Ez a szegény,>nagyon
magyar< ember - jellemző tünet - még magyarul sem tud rendesen.
Lehet, hogy már évtizedek óta távol van Magyarországtól, így nem
képes felismerni a szöveget, ezért utólag mondom: nem a magyar nép
nevében beszélek. Én saját jogon, a saját nevemben beszélek. Én saját
jogon, a saját nevemben beszélek a saját országomról. A magyarok
országáról, benne a magyar népről.
A
>kádárizmus< éveiben
a
hatvanas évektől már egy megértőbb korban éltünk. Nem mondhatom, hogy
könnyű korszak volt. Nem volt az (Mondja meg nekem valaki, mikor élt
ez az ország könnyű korszakban?) Az 1956-ban kapott sebek, a
megsértett nemzeti érzés, százezrek legázolt nacionalizmusa - ezekkel
éltünk együtt. Mégis, az >aki nincs ellenünk az, az velünk van<
üzenet jegyében lassan talpra álltunk. ha meggondolom, hogy ez
mennyivel emberségesebb, tisztességesebb(!) filozófia, mennyivel
okosabb ajánlat volt, mint amit mi baloldaliak 1990 óta a
jobboldaltól - akár hatalmon, akár ellenzékben volt és a
liberálisoktól megkaptuk, elszenvedtük. Nem Kádárnosztalgia ez,
kérem. Csupán két történelmi korszak egyszerű összehasonlítása.
A
gazdaság hamarabb talpra állt,
a
sebzett lelkek kicsit lassabban gyógyultak. Az 1960-at követő
negyedszázad alatt sokat fejlődött az ország. Javult az iskolázottság
és az általános műveltség, korszerűsödött a gazdaság. Évről évre
könnyebben, jobban kulturáltabban éltünk. Fokozatosan egyre kevesebb
lett az éberség és több lett a hús, jobb lett a kenyér a boltokban.
Mi >kádáristák<, orvosok, tanítók, tanárok gyógyítottuk,
tanítottuk a kisiskolásokat, a gimnazistákat és az egyetemi
hallgatókat. Ha sok ezer >kádárista< mérnök, művezető
főállattenyésztő, főkönyvelő, közgazdász, igazgató, szövetkezeti
elnök, sőt banktisztviselő is >a szabad világot< választja,
vagy >alámerül”, hogy >kibekkelje< az előre nem
látható évtizedeket, nem működött volna Magyarország. Nincs cipő és
hús, kenyér és tej, nem épülnek házak és hidak, nem működik az
egészségügy, nem javul az általános műveltség.
Egy
évtized alatt
mi
lettünk a > béketáborban< (ez volt a szocialista országok
beceneve) a >legvidámabb barakk< (ez meg a nyugati sajtó
elismerő jelzője Magyarországra.) Amit évtizedek múltán lehet
elemezni, sőt bírálni is. Lesajnálni, gúnyolni nem kellene, mert az
utólag bátrak azt azért ne felejtsék el, hogy az elnevezés akkor -
viták, kölcsönös engedmények és sok-sok munka eredményeként -
Magyarország teljesítményének nemzetközi elismerését, több millió
magyar nyugalmát, javuló életét jelentette. Karithy Ferenc írta
naplójában 1978-ban:> Az viszont kedves,
sőt >>decent<<, mint angol angolul mondják, hogy Méray
Párizsból tanít engem, hogy miképpen kell Pesten bátornak lenni.
Általában mindig tanított otthon is, mint párttitkár és főnök a
Szabad Népnél (…) és tanít most is, az ellenkezőjére. Kedvem
volna írni neki, és hívni haza, jöjjön, és mutassa meg nekünk! Aztán
majd utánacsináljuk.< (Karinthy,
1993,3.kötet,136)
A
>Kádár-korszakról<
is
érdemes megismerkedni néhány adattal. A csecsemőhalandóság 1979-ben
az 1960.évinek a felére, 2,4%-ra csökkent. A társadalombiztosítás
körébe vont személyek aránya 18%-kal, az 1960.évi 85%-ról 100%-ra
nőtt, vagyis 1979-ben már mindenki jogosult társadalombiztosítási
ellátásra. Tíz év alatt az egy orvosra és az egy kórházi ágyra jutó
lakosok száma az előbbinél 43, az utóbbinál 17%-kal csökkent.1960-ban
valamennyi (99%) iskoláskorú gyerek részt vett az alsó fokú
oktatásban. A középiskolai tanulók száma 1960-ról 1978-ra 44%-kal, az
egyetemi és főiskolai hallgatók száma 2,3-szeresére, 103 ezer főre
nőtt. Az iparban a közel húsz év alatt a termelés villamos energiából
3,2-szeresére, acélból kétszeresére, cementből háromszorosára,
cipőből több mint kétszeresére, cukorból 30%-kal nőtt. Az iparban
dolgozók aránya az 1960.évi 47%-ról 61%-ra nőtt.
A
mezőgazdaságban
a
termelőszövetkezetek - háztáji magán - gazdaságokkal együtt dolgozva
és rácáfolva a kezdeti borúlátásra - nemzetközi összehasonlításra is
figyelemreméltó eredményeket értek el,
1979-ben
kétszer annyi búza és kukorica termett, mit 1960-ban és az
átlagtermés is közel kétszer akkora volt. A sertés állomány 1979-ben
8 millió volt, 25%-kal több, mint 1960-ban. A szarvasmarha-állomány
szilárdan tartotta a négy évtizeddel korábbi szintet: 1979-ben is 2
millió volt, mindössze 5%-kal több, mint 1938-ban.
Ezek
az adatok
sem
egy meghasonlott, elnyomott, szabadságától, jogaitól megfosztott,
búskomor népről beszélnek. Nem olyan népről, amely >eladta a
szabadságát<,>megalkudott<, nem is olyan népről, amelyet
>urai megvesztegettek<. Miért? Ha nem >vesztegetnek meg<
vagy nem >kötünk alkukat<, helyette mégis mit kellett volna
csinálnunk? Ahelyett, hogy tehenet fejtünk, kisiskolásokat
tanítottunk, beteget gyógyítottunk? Fogainkat csikorgatni? Otthon,
minden este siránkozni egy sort az elveszett szabadság miatt?
Borzadjon el mindenki, aki akar: nagy többségének eszébe sem jutott,
hogy jaj, hová lett a szabadságunk. Ebben valószínűleg az játszott
döntő szerepet, hogy történelme során e népnek soha nem adatott meg,
hogy megizlelje a szabadság >édes mámorát<. A >diktatúra
kényszerére< hivatkozni gyermeteg magyarázat.
Ki
mondja azt,
hogy
amit a Kádár-korban megéltünk, nem volt európai életnek nevezhető? Ez
többszörösen is hazug beszéd! Először is Európában éltünk,
következésképpen a mi életünk is >európai< volt. Kelet-európai,
a szegény periféria élete. Nem nagy öröm, de még ma is élnek olyan
hazug nézetek, hogy a Horthy-korszakban Magyarország Európa
élvonalába tartozott. Hol voltunk mi akkor Európa élvonalától? Van,
aki tudatosan hamisít, a többség azonban egyszerűen tájékozatlan. Sok
embernek fogalma sincs arról, amiket másoktól hall. Elhiszi azoknak,
akik napjainkban a nacionalista, irredenta, rasszista múltba, a
birtokosok, az urak, a csendőrök uralta időkbe révednek. Akik
szivesen elfelejtkeznek arról, hogy a két világháború között
Magyarország elmaradott agrárország - bármit mondott e tárgyban
Antall József miniszterelnök úr -,> hárommillió koldus< országa
volt. Lakóinak egyharmada a létminimum alatt nyomorgott.>Tengette
életét< - ahogy Szekfű Gyula fogalmazta a harmincas években. Ez
talán >európai< élet volt, tisztelt kritikusaim? Szeretjük
magunkat Ausztriához, az osztrák >sógorhoz< hasonlítgatni.
Az
igazság az,
hogy
Csehország is sokkal fejlettebb, műveltebb ország volt, mint
Magyarország. Száz vagy még több évre visszamenően. Ez így volt a
Monarchia, ahol a cseh országrész volt a legfejlettebb tartomány. Ma
pedig - miután a sokkal fejlettebb Szlovákiát sikeresen
leválasztották magukról - a csehek sokkal közelebb állnak
Ausztriához, Szlovéniához, sőt nyugat-európai fejlett ipari
országokhoz, mint a lengyel-szlovák-magyar >sávhoz<, Európa
keleti perifériájához. Másodszor, Európán belül sem volt egyforma az
>európai élet<. Anglia, Németország, Svájc is >európai<,
és Spanyolország, Portugália vagy Görögország is >európai<
életet élt. Mekkora különbségek a kétféle >európai< élet
között! És ez az eleve fejlettebb Nyugat-Európa a Marshall-terv
keretében még az USA-tól is kapott sok-sok milliárd dollárt a háborús
károk enyhítésére.
Kende
Péter idézem:
>A
később >kádárizmusnak< vagy >a szocializmus magyar
modelljének nevezett hatalomgyakorlás egy olyan világrendszeren belül
alakult ki, ahol általában Moszkva diktált, s elvben még a magyar
helyi vezetés is úgy tett, mintha távlatilag >a kommunizmus<
felé menetelne. Ezzel együtt élhetőbb viszonyok megteremtésére
törekedett, mint a legtöbb szomszédos kommunista kormányzat. Ez
utóbbiakkal összehasonlítva a Kádár-rendszer visszafogott magatartása
aránylag vigasztaló volt, sőt még némi nemzeti büszkeségre is okot
adott (amint erre Lengyel László több írásában is felhívta a
figyelmet). E viszonylagos előnytől függetlenül is tényként
könyvelhető el, hogy Magyarország modernizációja a Kádár-rendszer
évtizedeiben nagy ugrást tett, melynek eredményei mind az 1914 előtt,
mind a két világháború közötti modernizációval összevethetők(…)
A Kádár-rendszer társadalmi elfogadottságának oka ezekben a tényszerű
változásokban keresendők, nem pedig a hatalom és nép közötti titkos
cinkosság fikciójában.<(Kende, 2006,
207-208) Köszönet Kende Péternek, hogy észrevette és elismerte Kádár
János rendszerében a vitathatatlan fejlődést. Értékes a mai
Magyarországon!
A
szorgalmas a tehetséges ember
minden
korban mindig dolgozni akart, előbbre akart jutni. Így volt ez a
hatvanas-hetvenes évek Magyarországán is. Családot alapított,
gyermekeket nevelt, tanult, dolgozott, alkotott. Jószerivel észre sem
vette, hogy néhány város laktanyájában orosz katonaság, szovjet
páncélosok állomásoznak. Ha észrevette, nem sokat törődött vele. Még
a korábban sokat szenvedett, kitelepített, üldözött családok
leszármazottai sem mind elvakult gyűlölködők. Közülük sokan túlléptek
a múlton és gyűlölködés, panaszkodás helyett hasznos, sokan baloldali
érzelmű tagjai lettek a társadalomnak. lehet fitymálni a kort, ám nem
kellene ilyen gyorsan elfelejteni, hogy azokban az években - az
elmúlt szűk két évtizeddel ellentétben(!) - a szerényebb anyagi
körülmények között élő családok is eljutottak a Trabantjukkal vagy a
Watburgjukkal Versaillesba, Salamancába, Nápolyba és Toledóba.
Személyes találkozásból tudom (akkoriban a magyar turista még tudta,
hogy köpködni illetlen dolog. Nemcsak az utcán vagy a villamoson, a
Trianon-palotában sem illendő, ezért nem köpte le az asztalt, ahol
1920-ban a békeszerződést aláírták. Erre a >hazafias< tettre
>nagyszerű< demokráciánk kibontakozásáig kellett várnunk. Nem
sok jó pontot szereztünk a franciáknál.)
Lehet
ezt tagadni,
lehet
hazudozni, lehet összevissza beszélni, ám ez nem változtat azon a
tényen, hogy az ötvenes és a hatvanas években is élt ezen a tájon
tízmillió magyar. Mi, a magyar nemzet. Magyarságunkat akkor senki,
sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János nem kérdőjelezte meg. Rossz jel az
egész országnak, nem csak nekünk, >kádáristáknak<,nem is csak a
baloldalnak, ha félművelt/műveletlen senkik kétségbe vonják.
A
szellemi leépülés biztos jeleként
vannak
írástudó emberek - olyanok is, akik a felszabadulásnak köszönhetnek
mindent, esetenkét még az életüket is -, akik napjainkban azon
elmélkednek: nem felszabadulás, csak megszabadulás volt. Mert az
oroszok - úgymond - a németektől megszabadítottak ugyan, de utána itt
maradtak, ők szálltak meg. Kicsit úgy vannak ők, mint az ötvenes évek
>reakciós< viccében a viceházmester. Akinek férjét a
kommunisták magas beosztásba helyezték, ő meg a lépcsőházban
kiabálta: ha ez a rohadt rendszert nem lenne, most méltóságos asszony
lennék.
Hát
igen, így ment ez akkoriban.
Nem
akaródzik észrevenni, meg sem említik, hogy a két megszállás között
azért volt legalább két lényeges különbség. Már-már csökönyösen
ismételgetem, mert nem akar >átmenni a rivaldán<, mert a
történész szakmán belül és azon kívül is számosan vannak, akik egy
hamis >magyarság-szeretettől< érdekből vagy egyszerűen csak
sikertelen életük miatt érzett indulataiktól vezérelve történelmünk
fontos tényeit egyszerűen elhallgatják. Elismerem, ebből van egy
vitathatatlan előnyük: őket biztosan nem fogják magyar gyűlölőnek,
hazaárulónak >becézni<. Bár, ha meggondolom, azért ezt nem
nevezném olyan nagy előnynek.
Tények
először:
Németországot
nem támadtuk meg. Ellenkezőleg, a hagyományos >német-magyar
fegyverbarátság< jegyében, >vállvetve< együtt harcoltunk
velük a bolsevizmus ellen. Ez az >együtt harcoltunk< a
gyakorlatban úgy nézett ki, hogy több mint kétszázezer magyar pária
korszerű fegyverzet és meleg téli ruházat nélkül harcolt,megfagyott,
pusztult Ukrajnában. Itt hagyott családjuk ezalatt nyomorgott. A
hátország meg nézte, és közben az ügyesebb keresztény árja nép
gazdagodott. Ez a >kedves< szövetségesünk 1944. március 19-én
megszállta Magyarországot. Díjmentes ráadásképpen október 15-én -
hónapokkal meghosszabbítva a rombolást, a szenvedést, tízezrekkel
növelve az áldozatok számát -hatalomra segítették az árpádsávos
magyar nácikat, a nyilasokat. A Szovjetuniót ezzel szemben orvul
megtámadtuk. Közel két-ezer kilométerre benyomultunk Ukrajnába,
egészen a Donig. A polgári lakosságnak súlyos veszteségeket okoztunk.
Támadó hadosztályainkat a szovjet hadsereg kiverte, leverte, majd
megszállta a vele szemben ellenségesen viselkedő Magyarországot.
Tények
másodszor:
szeretjük
elfelejteni, hogy míg az >első megszállás< alatt, az 1944
májusa és 1945 májusa között eltelt egyetlen évben - részben a magyar
csendőrség, rendőrség és a magyar hatóságok tevékeny közreműködése
mellett, részben a háború következtében - több százezer magyar
pusztult el, a következő negyvenöt év, a >második megszállás< ,
még a Rákosi-kor törvénytelenségeivel és a Kádár-kor 56-ot követő
megtorlásával együtt is lényegesen békésebben telt. Ezek tények,
amelyeket, bármennyire igyekeznek, nem lehet kitörölni a magyar
történelemből. A két megszállás nem ugyanaz, és nem árnyalatnyi
különbség van a kettő között. Nem ártana végre tudomásul venni, és
nem az ellenkezőjét tanítani az iskolákban. Nem gondolom, hogy a
>második megszállást< szeretni kellene, ezt még Kádár János sem
követelte. Ám tartozunk az utókornak azzal, hogy tiszteletbe tartjuk
a tényeket, az a legkevesebb, hogy történelmi előzményeivel együtt
mérlegeljük a kort.
Nem
létező kommunisták
ellen
uszítják a népet. Egyetemet végzett egykori MSZMP-tag, a Szocialista
Hazáért kitüntetés büszke tulajdonosa, aki nagyon sokat köszönhetett
a >kommunistáknak<, ma más egykori MSZMP-sekkel, a Központi
Bizottság egykori tagjaival együtt önfeledten kommunistázik. Az
senkit nem zavar, hogy egy fantomot szidalmaznak. Magyarországon 1945
után nem volt kommunista rendszer. Voltak, nem nagyon sokan,
kommunisták, ám a rendszer Rákosi Mátyás és Kádár János korában is
>népi demokrácia<, az ország >Magyar Népköztársaság<
volt. Nemhogy a >kommunista<, még a>szocialista< sem
szerepelt sem a rendszer, sem az ország jelzői között. Volt ilyen
nyomás szovjet részről, ám Kádár János szeliden és sikeresen
ellenállt, így elkerültük a > Magyar Kommunista Köztársaság<
>kitüntető< elnevezés alkalmazását. És az azzal együtt járó
politikai-gazdasági következményeket. - Mi még csak a fejlett
szocializmust építjük - hárította el a javaslatot. Nem beszéltünk
>megvalósult szocializmusról< sem, a szocializmust is csak
>építettük.< Éppen csak leraktuk az alapo-kat.
Eszükbe
sem jut a kommunistázóknak,
hogy
ha Kádár János rendszere olyan lett volna, amilyennek ma -
tiszteletre méltó közíróktól a szélsőjobboldali lumpenértelmiség
>illusztris< tagjaiig - az >új bátrak< lefestik, ennek az
elméletnek mára nagyon kevés szószólója maradt volna Magyarországon.
Egy >olyan< kommunista rendszer összeszedte és vagonba rakta
volna őket, melynek valahol Kelet-Szibériában, a Gulagon lett volna a
végállomása. Ehelyett mi történt? Néhány, számukra kellemetlen
értelmiségit eltanácsoltak, kiengedtek Nyugat-Európába vagy az
Amerikai Egyesült Államokba.
Ha
pedig a tulajdonosok oldaláról nézzük,
ahol
a szövetkezeteknek és a magántulajdonba lévő kisgazdaságoknak akkora
szerepe volt, mint amekkora Magyarországon a múlt század
hetvenes-nyolcvanas éveiben az a rendszer nem nevezhető
kommunistának. Egy kommunista rendszer ott kezdődik, hogy >társadalmi
tulajdonba< veszi a termelőeszközöket. Magyarországon a
szövetkezeti tulajdont nem államosították, és a hetvenes évek végére
számottevő volt a magántulajdonban lévő egy-két hektáros háztáji
gazdaságok, ipari és kereskedelmi kisüzemek, vállalkozások aránya is.
Voltak
dogmatikusok,
akik
a termelőszövetkezetek államosításával kísérleteztek, ezek a
szándékok azonban megbuktak Kádár János ellenállásán. Éppen
ellenkezőleg, olyan politikai határozat született, amely a
szövetkezeti tagok háztáji gazdaságait - a tulajdon magán -
jellegének fenntartása mellett - a termelőszövetkezet keretébe
tartozónak minősítette, bevonta a szocialista szektorba.
Én
is megkaptam
a
>véreskezű< Kádár meg a kommunisták ellen szinte kötelező
panaszáradatot, sőt gyűlöletet. A kérlelhetetlen kritikusok
leragadnak 1957-58-nál, nem hajlandók, nem képesek észrevenni, hogy
Kádár János harminchárom éve alatt 1956 októberének számos
célkitűzése megvalósult. Aki netán mégis észreveszi, jobbnak látja
hallgatni róla. Nem mentek ki >a ruszkik<, nem lett
többpártrendszer. Volt vagy kétszáz (ha valaki azt mondja: kétezer,
az túlzás, ám legyen, teljesen mindegy) értelmiségi,> a nemzet
lelkiismeretei<, akik nem írhatták-mondhatták el a rendszer
kritikáját, ahogy éppen eszükbe jutott. Az egyszerű nép túlnyomó
többségéhez ez el sem jutott, nem ismerte ezeket a neveket. Amivel
azt akarom sugallni, hogy Heller Ágnes, Konrád György vagy Szelényi
Iván kiutálása, a mérsékelt ellenzékiek elhallgattatása okos vagy
helyes döntés volt.
Nem
volt az,
mert
figyelemre méltó, érdekes dolgokat írtak, hiányoztak a magyar
szellemi életből. Kritikusan írtak nyilván nem volt mindenben igazuk,
ám beszélni, vitatkozni kellett volna velük, nem világgá küldeni
őket. (Ime, engem is elragad a hév. Közben elfelejtkezem arról, hogy
ez nem volt, ez sem volt ilyen egyszerű. A szovjet vezetés éberen
figyelte a magyar szellemi életet. Rendszeresen panaszkodtak Kádárnál
Aczél Györgyre, hogy túlságosan elnéző az >ellenséges<
nézetekkel szemben. Ami a mi szemünkben > a szocializmus építését
szolgáló<, előrevivő elméleti vita volt, az náluk >
aproletariátus elárulásának< minősült. El kell ismernem,
ismernünk, hogy Kádárnak és Aczél Györgynek nemcsak a hazai
dogmatikusokra, a várható szovjet reagálásokra is figyelniük
kellett.) Kedves Olvasó! Senkinek ne legyenek illúziói. Mie-lőtt erőt
venne rajtunk a >bezzeg ma másként van< andalító hangulata,
gyorsan hozzáfűzöm: ez a mai, ez a>demokratikus<ország, ez
ugyanaz a Magyarország ám. Ahonnan a nemzetközi tekintélyű
közgazdász-történész Berend T.Ivánt és az irodalmi Nobel-díjjal
kitüntetett Kertész Imrét utálták ki. Mindketten jól megvannak
külföldön, ám sokkal jobb lenne az országnak, ha itthon lennének.
A
Kádár-rendszerben
mindenki
békében élhetett, aki nem provokálta a hatalmat, nem akarta a
>ruszkikat< hazazavarni és a rendszert megdönteni. Például Mádl
Ferenc, Sólyom László, és Solymosi Frigyes akadémikus is békében
élhetett. Sőt, sikeres ember volt mind a három. Solymosi Frigyes
akadémikusnak például 1953-tól 1989-ig - miközben elmondása szerint -
a Kádár-rendszer idején állandó félelemben élt - több száz
publikációja jelent meg a különböző magyar és külföldi szaklapokban,
köztük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványaiban is. A számára
>félelmetes< Kádár-korban mutatott tudományos teljesítménye
alapján 1972-ben Akadémiai Díjat kapott, 1982-ben az Akadémia
levelező, majd 1990-ben rendes tagja lett. Mint kádárista akadémikus
>túlfélte< magát, és most utólag panaszolja nekünk egykori
sanyarú sorsát. (Solymosi, 2009) A Kádár-korban sikeresek, a rendszer
kedvelt tudósai voltak, akkor most miért panaszkodnak a korra,,
amelynek élvezték előnyeit, és amelybe - félve-szorongva, ám a jelek
szerint elég jól - beilleszkedtek? Miért szidalmazzák azokat, akiknek
annak idején kedvezményezett helyzetüket köszönhették? Netán
esetükben is arról van szó, hogy azokat utálják legjobban, akiknek
hálával tartoznak? Többek között Horn Gyulának is, akit annak idején
pártközpontban és a külügyben is a mérsékeltek között, reformerként
tartottunk számon. És a jobboldali Magyarország mindkét
>nagyszerű<köztársasági elnöke megtagadta tőle a kormány által
javasolt kitüntetést. Őt a Német Szövetségi Köztársaság több
kitüntetéssel ismerte el. Eggyel több ok, hogy szégyenkezzünk.
Mint
alapigazságot,
magától
értetődő ítéletet olvasom többször, több helyen, amúgy tiszteletre
méltó szerzőktől is, hogy a Kádár-rendszer úgymond >nem volt
törvényes, nem volt legitim<.Ilyenkor mindig elgondolkozom. Itt
volt ez a rendszer, már vagy harminc éve működött, és nem tudta
magáról, hogy nem is legitim. Ha visszagondolok arra a korra, nekem
sok és sokféle gondom, vitám volt akkoriban, ám a harminc év alatt
soha fel sem merült bennem, hogy legitim vagy nem legitim a rendszer,
amelyben élnem adatott. Elnézést kell kérnem, de ha ezt akkor
elkezdem valahol firtatni, biztosan bolondnak néznek. Igaz, hogy nem
csak kenyérrel él az ember, ám biztos vagyok benne, hogy mondjuk
Csepelen a vasműben, Angyalföldön a Hajógyárban, Győrben a Rábában
vagy Nádudvaron a téeszben az ott dolgozóknak ez soha eszébe nem
jutott.
A
hétköznapi élet
gyakorlati
gondjaival birkóztak: acélt öntöttek, tengelyt esztergáltak,
szántottak, vetettek, arattak. Megteremtették létünk alapjait.
Művelődhettek. Neves klasszikusokat vagy szórakoztató regényeket
olvashattak, kinek mire volt igénye, mihez volt kedve. A filozófia
elméleti kérdéseivel foglalkozók körében a legitimitásról
beszélgettek, vitatkoztak. Ez az ő szakmájuknak. Lehetett egy sort
búslakodni is. Magánlakások meghitt összejövetelein ilyenkor
születtek olyan határozatok, hogy >Kádárnak mennie kell< meg
hasonlók. (Megjegyzem, ilyet zárt körben sem kellett volna mondani,
majd terjeszteni, mert azt a demokratikus ellenzék tagjai, köztük
filozófusaink is tudták-tudhatták: a kérdést, hogy Kádár megy, vagy
marad, nem Budapesten és nem a filozófusok döntik el.) Az egyszerű
népet nem a legitimitás hiánya foglalkoztatta. Értékelte a nyugalmat,
a létbiztonságot, életkörülményei javulását.
Nem
is ismerte ezt a szót: legitim.
És
nem gondolta, hogy Kádárnak mennie kéne. Éppen ellenkezőleg. Kényes
izlésű filozófusainknak azon is érdemes lenne elgondolkodniuk, csak a
huszadik században hány diktatúra jött létre és működött a világon a
nép szavazataival. Vagyis legitim módon. Ha valaki elfelejtette
volna, emlékeztetek egy Adolf Hitler nevű pártvezetőre, aki a nép
akaratából törvényesen került hatalomra. Legitim volt. Később vérbe
borította Európát.
Azon
is lehetne elmélkedni,
hogy
az egyszerű nép szemével nézve mi a különbség az >illegitim<
politikai diktatúra, és a >legitim<, demokratikus választások
után létrejött rendszerekben a pénz diktatúrája között. Egy példa:
régen voltak kevesek, akik azért nem utazhatnak, mert örülnek, ha
megélnek. Él vagy hárommillió magyar ebben az országban, akik még egy
balatoni nyaralást sem tervezhetnek. pedig a gyerekeiknek nagyon jót
tenne. Boldogok lehetnénk, minden >legitim<, a nép választja
képviselőit. Ám ne legyenek illúzióink, ma is diktatúra van, csak ma
nem a párt, hanem a pénz diktál. Ami akár sokkal rosszabb is lehet,
mint egy politikai diktatúra. Sokkal rosszabb, mint az egyház
diktatúrája. A politikai és az egyházi diktatúra megkerülésére, akár
megdöntésére van esély. Néha csak halvány, ám mégis esély. A pénz
kendőzött diktatúrája megdönthetetlen. Ezért minden diktatúrák
legrosszabbika.
Ennyit
Kádár János rendszeréről
ami
magyar írók, esztéták, filozófusok, történészek egy része szerint
illegitim volt. Pedig azt a rendszert nemcsak az egyik világhatalom
legitimálta. A világpolitika számottevő szereplői is, aki
valószínűleg nem ismerték ezeket az elmarasztaló bírálatokat, vagy
más volt a mércéjük. Így vagy úgy, de elfogadták Kádár Jánost.
Fogadta VI. Pál pápa a Vatikánban, Margaret Thacher angol
miniszterelnök Londonban, Budapesten meglátogatta Francois Mitterand,
a Francia Szocialista Párt főtitkára, Urho Kekkonen finn köztársasági
elnök. Elismerte a hazája érdekében kifejtett politikusi
tevékenységét idősebb Gerge Bush, az Amerikai Egyesült Államok
elnöke, Bruno Kreisky osztrák kancellár és Helmut Schmidt, az NSZK
kancellárja, hogy csak a legrangosabb neveket említsem. A magyar nép
elismerése mellett ezek a nevek >legitimálták< Kádár Jánost.
Berecz
János írja:
>Kornis
Mihálynak és más rosszindulatú Kádárbírálóknak mondom. Aki ilyen
mértékben partnere tudott lenni VI.Pál pápának, a katolikus egyház
fejének, és más meggyőződésű államférfiaknak, valamint a nemzetközi
sajtónak, az nem lehet >> mocsári lápban termett senki<<;
magas fokú vele született és munkásmozgalmi tevékenysége során
szerzett intelligenciával rendelkező, karakteres személyiség volt.
Nem kellene egy tehetséges magyar munkáspolitikust ennyire lenézni,
egyoldalúan értékelni - azaz fensőbbségesen leértékelni; annál
inkább, mert e kritikusok törekvése lelki indítékait tekintve tényleg
>>mocsári<< alapra épül. Így ők is egyre mélyebbre
süllyednek<(Berecz,é.n., 142.)
Írás
közben pihenésként régi újságok között kutakodtam, véletlenül kezembe
került kedvencem. Bacher Iván egy írása. Mindnyájunk okulására ebből
idézek:
>Lapozgatok
és emlékezgetek a korra, melyben az én ifjúságom eltelt.
Ha
azt mondanám, hogy szépen és szabadon éltem, akkor nemcsak
szélsőjobbról esnének nekem, de fölhúzná szemöldökét mondjuk Eörsi
(Eörsi Istvánról van szó - Cs.A.), vagy
Eszterházy is. Rózsaszínűre maszatoljuk a
meleg, de sáros Kádári dagonyát? De hát mit csináljak? Szép ifjúságom
volt és szabad. Nem féltem semmitől. lapozgatom az Élet és Irodalom
1973. szeptember 29-i számát. A harmadik oldalon kis tárca van a jobb
alsó sarokban. Fiatal, finom szavú költő a VIII. Magyar
Békekongresszuson elhangzott beszéde. Címe: Ami megtehető.
Arról szól, hogy a szigligeti alkotóházban vietnami költőkkel
csevegett a szerző, mikor repülők szálltak el felettük, s a
vietnamiak ösztönösen felugrottak. Mert féltek.
>>Akkor
megértettem valamit a béke boldogságából és felelősségből - írja a
költő - hogy nekünk nem kell félnünk a repülőgépektől…
Magyarország sziget. A béke szigete…Magyarország egyike azon
kevés helyeknek a világon, ahol az embereknek nem kell félniük
egymástól. Ahol este sétálni lehet az utcán. Ahol az emberek nem
kényszerülnek gyilkos versenyre egymással - mindhalálig. A békét
illetően optimista vagyok. Egyik fantasztikus elbeszélésemben a
világállam létrejöttét…a nyolcvanas évek közepére
tettem…Hogyan kell minden téren defenzívából offenzívába
átmennünk? Hogyan kell érvényre juttatni minél jobban szocialista
eszméink felsőbbségét? << - teszi fel 1973-ban az
alapkérdéseket az ifjú, halk szavú poéta, Szentmihályi Szabó Péter.
Aki most offenzívában van. Csak éppen nem az ÉS-ben, publikál, hanem
a Magyar Demokratában, s nem a szocializmus felsőbbségét hirdeti,
hanem valami egészen mást.< (Bacher,2003)
A
finom szavú ifjú költő után
nincs
mit mondanom Kádár János szocializmust építő rendszeréről. Harmincöt
év előtti írása olvastán leteszem a szövegszerkesztőt. Bevallom,
nincsenek szavaim, amelyek vele versenyre kelhetnének. Ilyen szavakat
akkoriban én nem tudtam volna kitalálni. Szentmihályi Szabó Péter
megindító szavai után a Kádár Jánosról elnevezett korszakot elismerő
minden további szó felesleges. És mivel kicsit sem érdekel, ha ezért
>szélsőjobbról nekem esnek<, vagy valaki> felhúzná a
szemöldökét<, Bacher Ivánnal együtt vallom: >szépen és szabadon
éltem<,>nem féltem semmitől< és senkitől. Így már legalább
ketten vagyunk, Bacher Iván és én, akik nem féltünk, sőt szép
ifjúságunk volt a Kádár Jánosról elnevezett - és napjainkban
méltatlanul szidalmazott - korszakban.
A
korszak névadója, Kádár János három évtizedének megitéléséhez tegyük
mérlegre a huszadik század öt hosszabb szakaszát.
1.:
Az 1901-től 1920-ig terjedő első két élvtizedben I.Ferenc József és
IV.Károly császár-király mellett hat miniszterelnök: Széll Kálmán,
gróf Khuen-Hédervári Károly, báró Fejérváry Géza, Lukács László, gróf
Tisza István és Wekerle Sándor jelentette a közhatalmat, alakította a
politikát. A korszakot nemzetiségi és nemzetközi feszültségek
terhelték. A végén pedig ott éktelenkedik az első világháború:
százezrek pusztulása, nyomor és a trianoni békeszerződés.
Rendelkezései nyomán az ország területének 71, lakosságának 64
százalékát elvették. A magyarok 33 százalékát elvesztettük: több mint
hárommillió magyar egyik napról a másikra idegen országok
fennhatósága alá került.
2.:
A Horthy Miklós kormányzóról elnevezett korszak (1920 - 1944.október
15.) politikájának középpontjában a trianoni békeszerződésben
elvesztett területek visszaszerzése állt. Kormányai végig
következetesen nacionalista, antiszemita és kommunista politikát
folytattak. A korszak >fő művei< a területi revizió,
Dél-Felvidék,Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék
visz-szacsatolása, a második világháború és a magyar zsidó
holokauszt.
Szálasi
Ferenc néhány hónapja (1944.október 15 - 1945.április 4.) az
árpádsávos-nyilaskeresztes hungarista gyilkosok garázdálkodásáról és
a háború okozta megpróbáltatásokról szólt.
A
Horthy-korszak utolsó három évének (1941.június - 1944.október 15.)
és Szálasi néhány hónapos ámokfutásának mérlege: több százezer
elveszett magyar élet és a nemzet vagyona negyven százalékának
pusztulása!
3.:
A Rákosi-korszakot (1948-1956) a háború után törvényszerű szegénység
és az egyáltalán nem szükségszerű törvénytelen erőszak, sztálinista
dogmatizmus és megfélemlítés jellemezte. Kommunisták,
szociáldemokraták, polgári demokrata politikusok, egyházi vezetők
ellen folytatott koncepciós perek, a parasztság
termelőszövetkezetekbe kényszerítése kísérik. Az 1956. októberi
felkelés zárja.
4.:
A Kádár János nevével jelzett harminchárom év (1957-1989)
Magyarország huszadik századi történelmének legbékésebb, az
országnak, benne főleg az egyszerű népnek a legtöbbet adó korszaka
volt. Ha valaki azt gondolja, hogy 1956 novemberében valami felemelő,
lelkesítő feladat, nagy boldogság volt Magyarországon, egy
megbolydult, csalódott, sértett, gyűlölködő országban átvenni a
hatalmat és rendet tenni - azt kell mondanom, téved. Kádár Jánosról
elismeréssel kell megemlékeznünk, hogy felvállalta, és sikerrel
végrehajtotta a megoldhatatlannak látszó feladatot. Nem a leszámolás
áldozatait kell számolgatni, a történtek után a megtorlás
elkerülhetetlen volt. Arról kell beszélni, hogy ezrek szabadságát,
százak életét mentette meg azzal, hogy megakadályozta Rákosi
visszatértét. A korszakot a hatvanas évektől megbékélés, gazdasági,
kulturális fejlődés jellemezte. Elejétől a végéig a
sztálinista-dogmatikus és a reformszellemű politikai erők közötti
egyensúlyozásról szólt. Igyekezett elmenni a falakig sikerrel, a nép
javára egyensúlyozott.
5.:
Végül a rendszerváltás utáni évtized (1990-2000) a négy
miniszterelnökével: Antall Józseffel, Boros Péterrel, Horn Gyulával
és Orbán Viktorral. Azzal a teljesítménnyel, amit mindenki ismer.
Kevés elismerő szót tudok róluk mondani.
Mindent
összevetve azt látjuk, hogy Magyarország a számára adódó
lehetőségeket legjobban a >Kádár-korszaknak< nevezett
harminchárom év alatt használta ki. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a
huszadik század magyar politikusai közül Kádár János volt az
egyetlen, aki megérdemli, hogy államférfinek nevezzük.”
Felhasznált
irodalom:
Csernok
Attila
A
valóság erejével, A komáromi pontonhíd című SIKERES könyv folytatása
Kiadó:
Csernok Attila Bp, 2009
Csernok
Attila magánkiadásban „A komáromi pontonhíd” (2008), „
A Valóság erejével…”( A komáromi pontonhíd című SIKERES
könyv folytatása)2009, „Mint patak a sziklák közt” ( A
komáromi pontonhíd és A valóság erejével című kötetek folytatása)
2011, című munkáit jelentette meg.
A
szerkesztő a honlapjára felkerült írást
vitára szánja ő maga a szerző nem minden megállapításával ért egyet.
Ablonczy
Balázs történész „A komáromi
pontonhíd”(Bp.2008), a „Valóság erejével” (Bp.2009
című könyvekhez írt recenziójában a következőket írja: „
Csernok könyvei feltevéseikben, nyelvhasználatukban,
gondolatmenetükben elég pontosan leképezik azt, amit rajongói
gondolnak a magyar történelemről és a magyar jobboldalról….Ez
a történelemkép is van olyan torz, manipulatív és kirekesztő, mint
bármilyen más, amivel bunkózni szokták a jobboldalt.” Ablonczy
Csernok Attilát „az utolsó hamisrealistának” - tartja.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!