Aggkor

A minap leemeltem a könyvespolcról Donald Rayfield „Sztálin és hóhérai, A zsarnok és akik neki gyilkoltak” a Park Könyvkiadó gondozásában 2011-ben magyarul is megjelent könyvet. Sztálinról - mint a zsarnokok egyik legnagyobbikáról - már jómagam is sok szerkesztéssel rukkoltam elő. Most mégis úgy gondoltam érdemes lenne megosztani az olvasóval a pártvezér öregkori életét is. A diktátor 1953-ban halt meg 74 éves korában. Ebben a korban - ezt magamról tudom - még nem aggastyán az ember. Én az „időskorú” kifejezést szívesebben használtam volna. Ezt a szerkesztésemet ajánlom tisztelettel az Ön figyelmébe.

Az utolsó hét év

Uralkodásának utolsó hét évét „a megkövesedés, az erek - mindenféle értelembe vett erek - elmeszesedése jellemzi. Valahányszor belepiszkált a párt vagy a kormány szervezetébe, a változások inkább a nómenklatúrát, semmint a valóságos működést érintették. Új csatlósokat hoztak hozott az előtérbe, de többségükben megtartotta a régieket is. Legfontosabb szempontja az volt, hogy a szereplők ellensúlyozásával elért egyensúly állapotában szilárdítsa meg hatalmának szerkezetét, s ehhez a kölcsönös féltékenység, irigység és gyanakvás fölkeltésének technikáját alkalmazta, meg a saját személyétől való, minden átható rettegést. Az 1947-es év közeledtével növekedett az általános félelem, mert a forradalom óta minden, hetes számmal végződő év korszakhatárt jelentett. 1927-ben Sztálin megszabadult Trockíjtól¹, Zinovjevtől² és Kamenyevtől³, és létrehozott egy tisztán sztálinista párot. 1937-ben kezdődött a nagy terror - 1947-ben a pribékek új tisztogatásra számítottak.

Csakhogy Sztálinban⁴

már fogyatkozott a régi lendület, s egyre kevésbé volt képes az egykori következetességgel végigvinni elhatározásait. Emlékezőképessége kezdte cserbenhagyni, s a világháború utáni új világ által megkövetelt figyelem, éberség és szellemi jelenlét meghaladta a legőrültebb munkamegszállottak lehetőségeit is. A külpolitika az 1930-as években jószerivel abból állt, hogy ki kellett játszani Németországot Nyugat-Európa ellen, s közben nem ártott szemmel tartani Japánt. Most az Egyesült Államok és a NATO ellenséges tömböt alkotott. A kínai forradalom és a koreai háború jelentős szovjet beavatkozást követelt, a brit és a francia gyarmat-birodalom széthullása világszerte bizonytalan helyzeteket eredményezett. Kelet-Európát be kellett ágyazni az új szovjet birodalomba, miközben a háborúban igen súlyos erkölcsi károkat szenvedett, megroggyant iparú és mezőgazdaságú Szovjetuniót is újjá kellett építeni.

Sztálinnak tehát ki kellett osztania

a feladatokat, ám ezzel egyidejűleg olyan területre is elkalandozott, amelyeken nem mozgott otthonosan. Többek közt a nyelvészet vagy biológia vidékeire, dogmatikus marxista megközelítéssel ugyan, amely elutasította a modern tudomány eredményeit, de egyben igen gyakorlatias és közérthető módon. Hasonlóképpen a politikában is kettős, a bosszúszomjas doktriner megtorlás és a pragmatikus logika mentén mozgó, rugalmas irányvonalat képviselt. Döntéseiben és törekvéseiben nem az a meggondolás vezérelte, hogy a végkimenetel a lehető legjobb és legeredményesebb legyen. Lehetetlenné akarta tenni az ellentétes nézetek érvényesülését azzal, hogy mindkét oldalt korlátozott támogatásban részesítette, és pontosan adagolt elmarasztalással sújtotta. Így sem a fanatikus marxista, sem a pragmatikus realista álláspont nem kerülhetett túlsúlyba az élet egyetlen területén sem. A gondolkodás és a kezdeményezőkészség megbénításával tette lehetetlenné az utódlást; idővel ez vezetett a Szovjetunió bukásához. Csatlósai felismerték a helyzetet igyekeztek minden oldalra fogadni, s közben csendben építgették hatalmi bázisukat.

A bomba felrobbantása

Sztálin 1945 decemberében tért vissza Moszkvába a hosszúra nyúlt fekete tengeri pihenőről. December 1-jén még Szocsiban levelet kapott lányától, Szvetlánától (akinek tőle szokatlan módon egy láda mandarint küldött ajándékba): > Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy jól vagy, és hogy pihensz, mert a moszkvaiak, akik nincsenek hozzászokva a távollétedhez, már arról pusmognak, hogy súlyos beteg vagy.< A levél így folytatódik:>….az utolsó hat hétben banditák és huligánok kezdték szörnyűséges módon gyilkolni és fosztogatni a moszkvaiakat,< Sztálin biztosra vette, hogy jelenléte nélkül elkerülhetetlenül bekövetkezik a káosz, és még mélyebb megvetéssel gondolt alárendeltjeire. Rendbe kellett hoznia a hatalmi szerkezetet. Az államfő, Kalinyin⁵ haldoklott. Utóda Svernyik⁶, aki korábban a szakszervezeteket irányította, még nála is jelentéktelenebb figura volt. Sztálin 1941 óta tartotta kézben a hatalom mindhárom ágazatát: a törvényhozást (a Legfelsőbb Tanácsot) Svernyiken keresztül, a pártot főtikárként és a Politikai Bizottság diktátoraként, a végrehajtóhatalmat pedig a Népbiztosok Tanácsának elnökeként. Most jobban kézben tartható, alakíthatóbb csatlósokra volt szüksége. A háború idején olyan technokraták kellettek, mint Berija⁷ és Malenkov⁸, most azonban ideológusokat keresett, hogy helyreállítsa és megerősítse a totalitárius államot.

A háború előtti főembereit

elmozdította és lefokozta. Kaganovicsot⁹ leváltotta a vasút és általában a szállítás éléről, és építőanyag-ipari népbiztossá nevezte ki. Vorosilov¹⁰ marsall Magyarország szovjet kényura lett. Míg Sztálin a pihenőjét töltötte, a hatalmat Berija, Malenkov, Mikojan¹¹ és Molotov¹² gyakorolta, Molotov csillaga azonban decemberben leáldozott. Még Szocsiból mind a négyükhöz táviratot intézett:

December 5.: Telefonon figyelmeztettem Molotovot, hogy a Külügyi Népbiztosság sajtóosztálya hibázott, amikor átengedte a The Daily Herald kormányunkkal, a kormánytagok egymáshoz való viszonyával és Sztálinnal kapcsolatos fantazmagóriákkal és rágalmakkal teli moszkvai tudósítását (…)Ma meg (…) a The Newyork Timesban olvastam egy még sértőbb hangú beszámolót…

December 6.: Táviratát a legkevésbé sem találom kielégítőnek. Ez csakis hármuk naivitásának és a negyedik személy, ti. Molotov trükkjeinek eredménye…Egyikünknek sincs joga saját belátása szerint dönteni a közös irányvonal megváltoztatása felől, de Molotov ezt a jogot próbálta bitorolni. Miért, milyen alapon? Vajon nem azért, mert a becsületsértő rágalmak is részei tervének?(…) Meggyőződtem arról, hogy Molotov szemében nem képvisel értéket sem államunk érdeke, sem kormányunk tekintélye, amíg ő bizonyos külföldi körökben népszerű lehet. Ilyen elvtársat nem tudok többé első számú helyettesemnek tekinteni.

Berija, Malenkov és Mikojan felolvasta a táviratot Molotovnak, majd jelentették: >Behívattuk Molotovot (…)némi gondolkodás után kijelentette, hogy egész rakás hibát követett el, de úgy érzi bizalmatlanságunk méltánytalan (…) a szeme könnybe úszott.

Molotov azzal haragította magára Sztálint,

hogy nem harcolta ki a vétójogot a Szovjetuniónak a Japán jövőjéről tárgyaló Szövetséges Konzultatív Bizottságban, Londonban pedig hagyta, hogy Franciaország és Kína is véleményt formáljon a Németország szövetségeseivel kötött békeegyezményről. Félreállították és a Szovjetunió ENSZ-nagyköveteként New Yorkba küldték, ahol örökös ellenszegülésével a Mr.Nyet gúnynevet érdemelte ki.

Mikojan is magára vonta Sztálin haragját, mert nem tett jelentést az újonnan birtokba vett Kuril-szigetek kikötőiről és gazdag halászterületeiről.

1946 márciusában

a Legfelsőbb Tanács minisztériummá nevezte át a népbiztosságokat. Sztálin így beszélt a Minisztertanács előtt:> A népbiztosság intézménye (…) egy ingatag időszakra utal, a polgárháború korszakára, a forradalmi felfordulásra stb.(…) A háború alatt bebizonyosodott, hogy rendszerünk roppant erős (…) helyénvaló tehát, hogy népbiztosok helyett immár minisztereink legyenek. Az emberek könnyen meg fogják ezt érteni, mert a népbiztosokkal már tele a padlás…

De akár népbiztosok voltak, akár miniszterek, Sztálinnak bármilyen ürügy - akár csak annyi, hogy esett az eső, holott az előrejelzés derűs időt ígért - alkalmas volt arra, hogy leordítsa alárendeltjeit. Dührohamai nem mindig jártak olyan végzetes következményekkel, mint 1937-ben és 1938-ban, de mindig megrázták a hatalmunkban hajdan biztos embereket.

Menesztették Malenkovot is.

Az ürügy egy levél volt, amelyet törvényes fia, a légierőnél parancsnoki beosztásba segített, iszákos gazember Vaszilij írt Sztálinnak. Bármelyik pilóta az életével fizetett, ha ki merte mondani, hogy a szovjet légierő gépei >repülő koporsók<, Vaszilij azonban - noha apja gyűlölte - nyíltan beszélhetett a Jak-9-es gépek baleseteiről. Sztálin tudta, hogy a háborúban elveszített nyolcvanezer szovjet repülőgép fele műszaki hiba miatt zuhant le. Abakumov ugyancsak ellátta statisztikai adatokkal a Luftwaffe hőstetteiről és vele szemben a szovjet légierő kudarcairől. Sztálin Moszkvába való visszatérése utáni napokban elcsapta Alekszej Sahurin repülőgépipari miniszter, és tavasszal utasította Abakumovot, hogy Alekszandr Novikov légimarsallal együtt tartóztassa is le. Mindketten hét évet kaptak.

Az 1946. május 4-én kelt PB határozat azonban megnevezi az igazi vétkeseket:

1. Megerősíteni, hogy Malenkov elvtárs, aki a repülőgépgyártás irányítójaként felelős a repülőgépek minőségéért és a légierő hadrafoghatóságáért, erkölcsi értelemben elmarasztalható azokért a döbbenetes kudarcokért (a szabványoknak nem megfelelő repülőgépek gyártásáért), amelyek e részlegek vizsgálata nyomán kerültek napvilágra, s amelyeket ő - noha tudomása volt róluk - nem tudatott a Központi Bizottsággal.

2. Elemi fontosságúnak minősíteni Malenkov elmozdítását a Központi Bizottság titkárságából.

Márciusban a mindössze 45 esztendős, Sztálin utódlásában mindeddig Zsdanov nagy riválisaként számon tartott Malenkovot elzavarták Kazahsztánba.

Úgy festett, hogy egyedül Berija van biztonságban. 1946-ban lemondott a miniszterségről, hogy idejét az atombomba program felügyeletének szentelhesse, de a Politikai Bizottság tagjaként továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a belügyeket. Utódja a miniszteri székben Szergej Kruglov, a földhözragadt gondolkodású, brutális és kiszámíthatatlan hivatalnok volt, akinek Sztálin azt szabta feladatul, hogy fejlessze a Gulag hálózatát, és további csatornákat építsen a rabszolgamunka felhasználásával. Ennek érdekében kétszázezer politikai foglyot helyeztetett át különleges munkatáborokba, hogy a legmostohább körülmények között halálra dolgoztassa őket. Az egyetlen könnyebbség az volt számukra, hogy elkülönítették őket, a köztörvényes bűnözőktől, akik korábban folyamatosan fosztogatták, brutalizálták és gyilkolták őket.

Berija elveszítette

engedelmes és finom modorú állambiztonsági miniszterét, Vszevolod Merkulovot, mert Sztálin keményebb kezű embert akart a posztra állítani. Viktor Abakumov a Szemrstől érkezett, és közvetlenül Sztálin alárendeltségébe tartozott. Berija és Abakumov nemigen állhatta egymást. Abakumov magával hozott az állambiztonsági minisztériumba (MGB) két Szmers-tábornokot, noha Berija PB-beli pozíciója bizonyos hatalmat továbbra is biztosított Abakumov fölött, aki kénytelen volt elődje néhány grúz pribékjét is megtartani maga mellett. A Szerstől jött tábornokok egyike Szergej Ogolcov volt, aki okosan kibújt a miniszterség alól, arra hivatkozva, hogy >nincs meg a megfelelő képzettsége és tapasztalata< - ami elég álnok kifogásnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy 18 évesen lépett be a Csekába, részt vett Ukrajna és Kazahsztán megtiprásában, és az 1941-42-es télen, Leningrád ostroma idején harminckét nagy tekitélyű tudóst lőtt agyon, mint >ellenforradalmárt<. Abakumov Berijához hasonlóan (bár általában igen goromba volt velük) kiállt az emberei mellett, még az NKVD >díszlettjét<, Eglitist is megtartotta, ahogy Berija két grúz >helytartóját<: Goglidzét a Távol-Keleten, Belorussziában pedig Canavát. Egyedül Berija grúziai kinevezettjét, Rapavát bocsátotta el.

Berija átvette Molotovtól

az atombomba program irányítását, mert amaz még a kellő mennyiségű és minőségű uránt sem volt képest biztosítani. Fizikusai időben tájékoztatták Sztálint a szövetségesek és a németek kutatásainak előrehaladásáról, de ő csak Hirosima után vette komolyan a figyelmeztetéseket, s most megbízta Beriját, hogy minden eszközt és erőforrást vessen be, míg nem sikerül szovjet atombombát készíteni. Berija kétségkívül az életével fizetett volna, ha kudarcot vall.

Az atomfegyver kifejlesztésével

töltött négy év végeredményben lenyűgöző történetté sikeredett. Berija ugyanolyan gyönyörűséget lelt a műszaki feladatban, mint korábban az állam ellenségeinek letartóztatásában és legyilkolásában. A szovjet fizikusok és mérnökök ihlető légkörben, és talán Los-Alamos-i kollégáikénál is fényűzőbb körülmények között dolgoztak. Ez volt az egyetlen, Sztálin által kezdeményezett program, amelyben szinte senkit sem tartóztattak le, s amelynek minden határidejét minden határidejét sikerült betartani. Névtelen áldozatok persze sokan voltak. Az uránbányákban ezrek pusztultak el. Rabok építették a laboratóriumokban, a villákat, a garázsokat, a vasútvonalakat, egész városokat. Kazahok tízezreit, - három nemzedéket - ítéltek halálra vagy gyötrelmes sugárbetegségre, amikor 1949-ben elvégezték az első próbarobbantást. A szovjet tudósokat azonban hosszú idő óta most először övezte valódi megbecsülés.

A szovjet atombomba

elkészítéséhez szükséges információk nyugati tudósoktól származtak. Ezek a tudósok vagy kommunisták voltak, vagy úgy vélték, hogy a világbéke csak akkor köszönhet be, ha a szemben álló felek mindegyike rendelkezik nukleáris elrettentő erővel - és voltak, akik egyszerűen pénzért árulták az atomtitkokat. Az érdem Berijáé és az NKVD embereié, például Szudoplatové volt; a szovjet hírszerzés a Jezsovtól elszenvedett csapás óta eltelt tíz évben ismét magára talált. Az NKVD magfizikát Klaus Fuschtól, metallurgiát meg Melita Norwoodtól tanult. Németországot átkutatták fizikusokért, Heisenberg-tanítványokért, akik képesek uránt dúsítani és nehézvizet előállítani, meg mérnökökért, akik interkontinentális ballisztikus hordozó rakétává fejlesztik a V-2-eseket. A Fekete tengernél nagyszerű lakáskörülmények, kitűnő étel és nagy feladat várta a Gulagról visszahozott vagy a hadifogoly táborokból kiemelt fizikusokat.

Berija először is

uránt keresett. 1946 júniusában Ivan Szerov és közeli munkatársa, Mihail Malcev tábornok Németországban egy Bizmut nevű társaságot alapított; munkatársait az MGB emberei alkották. Felső-Szászországban huszonhét lelőhelyet vizsgáltak át, és októberben már uránt termeltek ki elhagyott ezüst- és ólombányákból. További urán érkezett az Uralból és az oroszok sarkvidék bányáiból.

Ez után a személyi állomány

összeállítása következett. A fegyelmet a háború első hónapjaiban megkínzott, aztán szabadon engedett Borisz Vannyikov tábornok tartotta fenn. Élesre töltött pisztolyát egyszerűen kirakta az asztalra, ha a fizikusokkal tárgyalt. Berija régi embere, Pavel Mesik, aki frissiben tért vissza a Szmerstől - Lengyelország leigázásából-, a százezernyi embert foglalkoztató, roppant vállalkozás tökéletes titkosságáról gondolkodott. Berija folyamatosan szemmel tartotta a műveleteket. Különlegesen kialakított vasúti szerelvénnyel járta be keresztül-kasul a Szov-jetuniót a tucatnyi bánya között Szibériától az Urálon és Kazahsztánon át a Kaukázusig. A fizikusok jutalmul talán csak az ortodox egyházéhoz hasonlítható publikációs szabadságnak örvendhettek.

A nyugatról érkező információt

Igor Kurcsatov fizikus ültette át a szovjet lehetőségek világába. Pjotr Kapica, aki a tapintatos Lord Rutherforddal való munkához volt szokva, nem lelkesedett a Berija féle főnökösködésért. 1945 novemberének mondta Sztálinnak: >Berija elvtársnak az a gyöngéje,hogy a karmesternek nem elég, ha hadonászik a pálcájával, a kottát is ismernie kell. Hát ez az, amihez nem ért…Ha elnöki karosszékében üldögélve ceruzávaL kipipálgatja a megoldási javaslatokat, az még nem problémakezelés.<

Kapica kérte Sztálint,

engedje meg, hogy a fizikusok maguk irányíthassák a programot:>….ebben a vállalkozásban a kutatók nem alárendeltek, hanem vezetők…<Miután Berija a letartóztatását javasolta, Sztálin közölte vele:> Kapicához nem nyúlhatsz…<A fizikus hét éven át dolgozott a saját dácsájában berendezett laboratóriumban.

1949 nyarán

Igor Kurcsatov megjelent a Kremlben egy nikkel félgömbbel, amelynek belsejében a kritikus tömegnek megfelelő mennyiségű plutónium rejtőzött. Sztálin megérintette a felületet, és érezte, hogy meleg. Az első szovjet atombombát Kazahsztánban, 1949. augusztus 29-én reggel 7 órakor robbantották fel - tizenegy évvel korábban, mint ahogy az amerikai szakértők megjósolták. Berija túláradó boldogságát csak az csorbította, hogy amikor a hajnali 4-kor felébresztett Sztálinnak el lelkendezte a hírt, amaz csak annyit mondott:> Már tudok róla<.Kurcsatov és Berija dácsákat, gépkocsikat és busás jutalmakat osztogatott mindenkinek aki részt vett a vállalkozásban. Kurcsatov szerint Berijának volt egy notesze, amelyben mindenkinek fel volt sorolva a büntetése - munkatábortól az agyonlövetésig - arra az esetre, ha kudarcot vallanak. Éppígy el voltak tervezve a jutalmak is.

Az írástudók maradékának elsöprése

Az írók és költők nem voltak olyan szerencsések, minta fizikusok. Andrej Zsdanovnak volt a felaadata, hogy megbüntesse őket; Leningrádban kezdte, Sztálin szoros felügyelete alatt. Az irodalomkritikusi feladatkört a Központi Bizottság propaganda gépezete vonta magához. Kifogásolhatónak ítélték a háborús történeteket, ha a hős katonákon csüggedés lett urrá. A verseket nyomorúságos nyafogásnak minősítették, ha siratták a romba dőlt városokat. A humor messze meghaladta Zsdanov felfogóképességét. A leningrádi Zvezda folyóiratot megtámadva kiszemelte a szatírikus Mihail Zoscsenko egyik legmulatságosabb írását, és dühödten kárhoztatta a gondolatot is, hogy egy állatkertből szökött majom az emberi lény metafórája lehet.

1946. augusztus 9-én

oldalán Zsdanovval meg a rehabilitált, a büntetéstől kijózanodott Malenkovval, maga Sztálin rohant ki a Zvezda szerencsétlen főszerkesztője, Visszarion Szajanov ellen, amiért közölni merészelte a 19. századi polgári költőről, Nyekraszovról írt paródiát. >A paródia - jelentette ki Sztálin - csupán trükk, amikor a szerző valaki más mögé rejtőzik el.< Az olyan történetek, mint Zoszcsenkóé - folytatta, jóllehet korábban maga is szeretett az író novelláiból felolvasni a lányának, Szvetlánának -, csak azt mutatják, hogy a szerkesztők >…a külföldi írók előtt pipiskedve járnak.< A támadáshoz mások is csatlakoztak: például a színpadi szerző, Vszevolod Visnyevszkíj. Zoscsenko Napfelkelte című önéletrajzi regényéről azt mondta Sztálinnak: >…a szennyes alsó gatyájáig levetkőzik…<, hősei pedig >…iszákosok és nyomorékok<. Sztálin kijelentette, hogy Zoszcsenko >az elvtelenség prédikátora<, és elbeszélései nem egyebe,mint >kártékony fecsegés<, Anna Ahmatováról pedig csak annyit mondott: >Egy régi név, semmi más.< Egy szerkesztő Ahmatova védelmében megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ha a Zvezda nem közölné műveit, lehozná őket a Znamja – mire Sztálin közölte: >Na majd sorra kerül a Znamja is, sorra kerül az egész társaság…< Összegezésként kijelentette,hogy >…a trágya között akad gyémánt is…<, ám Ahmatova és Zoscsenko kultuszáért Leningrád beteg ideológiai állapota a felelős. A folyóiratok élére új főszerkesztőket neveztek ki, az ország egyik legnagyobbszerűbb élő költője, Ahmatova és legjobb novellistája, Zoscsenko pedig kegyvesztett lett. Az állambiztonsági minisztérium (MGB) másnap szovjetellenes nézetekkel vádolta meg Zoscsenkót a győzelemmel kapcsolatos kételyei és egy megjegyzése miatt, amely szerint >a mai szovjet irodalom szánalomra méltó látvány< - ám nem tartóztatták le, feltehetően azért, mert a maga védelmében érzelmekkel telített, de méltóságteljes levelet írt Sztálinnak.

Ugyancsak augusztus 9-én

Sztálin a Szervezési Irodában (Orgbjuro) az általa megtekintett filmekről beszélt. A háború utáni Szovjetunió hajléktalan szénbányászait ábrázoló jeleneteket kivágatta. Charlie Chaplint példaként állította a szovjet forgatókönyvek elé. Kijelentette,hogy a szovjet írók egyszerűen lusták például Goethéhez képest, aki harminc éven át dolgozott a Fauston (a Faust Sztálin szemében mindig is az irodalmi alkotások zsinórmértéke volt.) Nem nyerte el a tetszését Eisenstein Retteget Ivánjának második része a lelkifurdalásos cárral és tobzódó titkos rendőrségével, amelyről a rendező azt állította, hogy >a leghitványabb és legromlottabb, szedett-vedett csőcselék, olyasmi, mint az amerikai Ku-Klux-Klan.<

Sztálin szónoklata

a kemény vonal jele volt. Az 1928 óta megjelenő Tolsztoj-összkiadást lerövidítették, s lenini szellemű előszavakkal semlegesítették a művekből sugárzó keresztény szemléletet.

Az 1937-38-ban oly sok író kivégzésében bűnrészességet vállalt Fagyajevet megtették az írószövetség főtitkárává. A külföldi szerzők műveihez csak azok férhettek hozzá, akikről Sztálin úgy gondolta, láthatják ezeket az ártalmas dolgokat

A szétszúzott irodalomnál

valamivel jobban járt a Politikai Bizottság tagjainak legfőbb szórakozása , a mozi. 1947. február 23-án késő éjszaka Eisensteint és retteget Iván alakítóját, Nyikolaj Cserkaszovot a Kremlbe kísérték, ahol Sztálinnal, Molotovval és Zsdanovval találkoztak. Sztálin kinyilatkoztatott és leckéztetett. Kioktatta Eisensteint a történelemről, aztán az általa megjelenített Iván-figurát kritizálta:> Maga túlságosan határozatlannak ábrázolja a cárt, olyannak, mint valami Hamlet…Iván volt az első uralkodó - jelentette ki -, aki a külkereskedelmet államosította: Helyes kegyetlennek ábrázolni őt, de helytelen, ha nem mutatják meg, miért kellett kegyetlennek lennie. Egyedül ott hibázott, hogy >…engedte Istent az útjába állni, túl sok időt töltött imádkozással meg bűnbánattal…< >Természetesen tette hozzá mi sem vagyunk jó keresztények, de nem tagadhatjuk a kereszténység progresszív szerepét…< Sztálin figyelemre méltó hozzáértést mutatott a filmkészítés kérdéseiben; Zsdanov és Molotov csak gyerekes megjegyzéseket szúrt közbe. Éjféltájra fölengedett a hangulat. A művészetek közül Sztálin csak a film és a zene területén bocsátotta meg a tévedéseket.

1946 őszére

már Malenkov, Mikojan, Molotov, Kaganovics és Vorosilov is elmarasztalásban, büntetésben részesült, mint holmi iskolás fiúcskák. Csak Berija felügyelete alatt lehetett rájuk bízni az ország irányítását, míg Sztálin újabb három hónapra visszavonult Szocsiba. A Politikai Bizottság nem volt népszerű. Az embereknek befagyasztott bérekkel, emelkedő árakkal és csökkenő fejadagokkal, a kolhozoknak magasabb beszolgáltatási kvótákkal, az egész lakósságnak pedig rohamosan romló közbiztonsággal kellett szembenéznie. Persze volt, ahol rendben mentek a dolgok. A nürnbergi perek a megszabott mederben folytak, a német vádlottak nem tettek említést Sztálin bűneiről. Sem amerikai, sem brit politikusok vagy jogászok nem jegyezték meg a nyilvánosság előtt, hogy a német háborús bűnösök ügyét tárgyaló bíróság szovjet tagjainak fele ott kellene, hogy üljön a vádlottak mellett. Sztálin nem engedte, hogy tábornokai arassák le a győzelemért járó dicsőséget. Zsukov marsall, Berlin felszabadítója csak márciusig irányíthatta afféle hűbérúrként Németországot. Sztálin megbízta Beriját és Abakumovot, hogy gyűjtsenek ellene terhelő adatokat. A Vörös Hadsereg és az NKVD minden magasabb rangú tisztjéhez hasonlóan Zsukov is Németországból hazahurcolt hadizsákmánnyal rendezte be dácsáját, ami ürügynek épp megfelelő volt, de az ő esetében azt is fontolóra vették, hogy esetleg a britek kémjeként veszik őrizetbe. Akácsak nyolc évvel korábban Tuhacsevszkíjt, őt is azzal emlékeztették sebeshetőségére, hogy egy jelentéktelen katonai körzet parancsnokává fokozták le, tőle eltérően azonban Zsukovot nem lökték szakadékba.

Az 1947-es év

a balsejtelmek ellenére nem hozta vissza a terrort; ez volt Sztálin uralmának legnyugalmasabb időszaka. Senki nem vált hirtelen kegyvesztetté, nem volt politikai köntörfalazás, és a párt irányvonalában sem következett be fordulat. Andrej Zsdanov lassan halálra itta magát, s az újonnan kinevezettek előléptetése, akikkel Sztálin mind többet tanácskozott - Nyikolaj Voznyeszenszkíj az Állami Terhivataltól és a karizmatikus leningrádi pártvezér, Alekszej Kuznyecov -, még nem szúrt szemet a nagy öregeknek. Sztálin ismét a háború előtti álláspontra helyezkedett: megtiltotta a kelet-európai országoknak, hogy a Marschall segély formájában kínálkozó amerikai tőke elfogadásával - ahogy Visinszkíj fogalmazott - rabszolgaságba döntsék gazdaságukat.

1947-ben kezdett rájárni a rúd

azokra, akik együttműködtek a Szovjetunió háborús szövetségeseivel. Két leningrádi rákkutatónak, Nyina Kljujevának és Grigoríj Roszkinnak az amerikai nagykövet laborfelszereléseket kínált, cserébe azért, hogy megosszák amerikai kollégáikkal egy daganat elleni szerrel, a crucinnal kapcsolatos eredményeiket, Zsdanov államtitkok elárulásának minősítette az esetet, egészen ocsmány formában újjáélesztette a szakmai etikai vétségekkel foglalkozó, háború előtti becsületbíróságokat, s a tárgyalás után a vétkeseket átadta az Abakumov féle MGB-nek. A belügyminisztérium és az MGB erejét megfeszítve üldözte az ukrán partizánokat; vagy háromezret legyilkoltak, tizenháromezret pedig a Gulagra küldtek. Abakumov legtapasztaltabb tisztjei >tanácsadóként< tevékenykedtek Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és Albánia újonnan alakult titkosszolgálatainál, ahol nemegyszer nemhogy bíztatniuk, de mérsékletre kellett inteniük a helyi belügyéreket. Jugoszláviának nem volt szüksége tanácsadókra, mert Tito titkos rendőrsége ugyanolyan könyörtelen volt, mint Sztáliné.

Az 1947-es év különleges volt

abban a tekintetben, hogy több menekült érkezett a Szovjetunióba, mint ahány távozott onnan. Amikor a kommunisták vereséget szenvedtek a görög polgárháborúban, öt szovjet hajó indult az albániai Durres kikötővárosba, hogy evakuálják a gerillák ezreit, családjaikat vagy árváikat. A görögök keservesen csalódtak, amikor ugyanott telepítették le őket, ahová korábban a Szovjetunióban élő görög nemzetiséget deportálták: Kazahsztánban. Iránból a Szovjetunióban keresett menedéket a Musztafa Barzani kurd hadsereg. Sztálin felismerte, hogy egy szovjet kiképzést nyert kommunista kurd erőnek fontos szerepe lehet a britbarát iraki kormány megdöntésében, de a kurdokat mégis igen messzire, Taskent környékére szállították.

Sztálin ugyanakkor

meglepte a világot, amikor 1947. május 26-án eltörölte a halálbüntetést - kivéve a világháború idején a németekkel együttműködő kollaboránsokét. A halálbüntetést egyetlen országban sem törölték el olyan gyakran és olyan kurta időszakokra, mint a Szovjetunióban: a 18. században egyszer Erzsébet, egyszer pedig Katalin cárnő; egyszer (nem hivatalosan) I.Sándor cár¹³; egyszer az ideiglenes kormány 1917 februárjában, egyszer pedig a szovjetek az 1920-as években a NEP-korszak elején. A mostani, 1947-es döntés után az állam közel három évig csakugyan nem szabott ki halálbüntetést; a helyette alkalmazott büntetési tételt, a huszonöt évet azonban igen gyakran - 1946-Ban még csak 12 ezer, 1948-ban már 37 ezer alkalommal. A főbenjáró bűnökért elitéltek halálozási aránya tehát voltaképpen növekedett, hiszen a munkatáborokban évi 3 százalék volt a mortalitás.

Sztálin halála

…megrémült, amikor érezte, hogy elhagyja a hatalom - és akkor Sztálin már nem volt más, mint egyszerű grúz, Szoszo Dzsugasvili. Eszébe jutott a messzi Grúzia, amiből már nem emlékezett másra, mint a diós pulykasült illatára, a kahetiai bor ízére egy > Élj ezer évig< kezdetű dalra, meg a grúz atokra:> Magati deda ki vatire< Majd megsirat anyátok…

Grigol Robakidze: A meggyilkolt lélek

Elmezavarral lehet csak magyarázni, hogy Sztálin a saját orvosát, az eredeti nevét Weintraubnak gyanító pletykák ellenére tősgyökeres orosz Vlagyimir Vinogradovot is odavetette a zsidó orvosok összeesküvésének gyanúsítottjai közé. 1952. január 19-én Vinogradov utoljára vizsgálta meg, és azt tanácsolta, hogy érelmeszesedésére való tekintettel hagyja abba a munkát. Sztálin ekkor utasította Beriját:> Rakjátok rendbe Vinogradovot < - és akkor tizennégy másik orvossal együtt, akik közül többen nem is voltak zsidók, letartóztatták. Ligyija Tyimasukot kihallgatták és kitüntették. Vlaszikot Abakumovval együtt azzal vádolták: meg akarta akadályozni, hogy Tyimasuk doktornő felhívja a figyelmet a kremlbeli orvosok alkalmatlanságára - holott ezt voltaképpen maga Sztálin cselekedte.

Abakumov már igen rossz

állapotban volt. Goglidze, aki ugyanolyan készséggel szolgálta Ignatyevet, mint korábban Jezsovot, Beriját, Abakumovot és Rjumint, elfogadta az orvos szakvéleményét:> a 15-ös számú fogvatartott esetében szívbetegség gyanúja áll fenn legfeljebb három-négy órán át és csak nappal vallatható (…) szükség esetén azonnali orvosi beavatkozással szükséges helyreállítani az egészségét, hogy intenzív módszerekkel történő vallatásra alkalmas legyen.< Vallatója most arra volt kiváncsi, miért nem figyelmeztette Abakumov Sztálint arra, hogy Tito¹⁴ kiakarja szakítani Jugoszláviát a kommunista tömbből. A kérdés nevetséges: 1947-ben és 1948-ban Sztálin ismételten követelte, hogy Tito rendelje alá Jugoszlávia kül- és belpolitikáját a Szovjetuniónak. Sztálin alábecsülte Tito önérzetét, valamint a jugoszláv hadsereg és titkos rendőrség erejét. Jugoszlávia 1948 nyarán csakugyan elszakadt a szovjet tömbtől, de az semmiképpen sem Abakumov szakmai alkalmatlanságának következménye volt.

Sztálin hagyta Abakumovot puhulni.

Most inkább azzal foglalkozott, hogy vasra verette és megkínoztatta a Kreml orvosait. A műveletet Rjumin végezte a Lubjanka különlegesen felszerelt helyiségében. A vallatók közölték:> Mi nem használunk izzó vasrudakat. De ütni ütünk…< Az orvosok nagyon is jól ismerték a testi fájdalmat. Voltak, akik azonnal bevallották, hogy ők gyilkolták meg nemcsak Zsdanovot, de a bolgár kommunistát, Dimitrovot, sőt a francia Maurice Thorezt is, ráadásul el akarták tenni láb alól Sztálin gyermekeit. Egyikük kijelentette, hogy az eutanázia kivitelezését abból tanulta meg, ahogyan Pletnyev doktor Gorkíjjal végzett. A szerencsétlen orvosokat azzal fenyegették meg, hogy felkötik őket, ha nem árulják el, kinek dolgoztak. Dr. Mejer Vovszi, Mihoelsz unokafivére bevallotta, hogy egyszerre volt a britek és a nácik ügynöke - annak ellenére, hogy utóbbiak az egész családját kiirtották. Vinogradov és Vovszi - a vádirat szerint - először meg akarta mérgezni Sztálint, Beriját és Malenkovot, aztán tüzet akartak nyitni a limuzinjaikra.

Sztálint annyira lefoglalta

a zsidó orvosok összeesküvése, hogy percnyi szünet nélkül foglalkozott a dologgal az egész 1952-es évben. Egészségének hanyatlásával erősödött a paranoiája, és 1953 februárjában elbocsátotta titkárát és utolsó őszinte hívét, Poszkrjobisevet, aki még lengyel zsidó feleségének agyonlövetése ellen sem tiltakozott. 1952. december 1-jén Sztálin megtartotta utolsó beszédét a Központi Bizottság Elnöksége előtt. Szokása szerint hangsúlyozta, hogy minél sikeresebb a párt, annál több ellenség igyekszik szabotálni tevékenységét. Ebben a szűk körben a zsidókat nyíltan az amerikai hírszerzés ügynökeinek nevezte, a zsidókat nyíltan az amerikai hírszerzés ügynökeinek nevezte, figyelmeztetett arra, hogy sokan az orvosok között rejtőzködnek, aztán az MGB ellen fordult: >…saját maguknak már beismerték, hogy szarban vannak…< Kelet-Európában a moszkvai orvosper elkerülhetetlen fejleményeinek főpróbáit tartották. A csehszlovák pártban tizenegy állítólagos cionistát sikerült találni, akiket 1952. december 3-án felakasztottak, mert az orvosok segítségével próbálták megkurtítani a pártvezetők életét. 1953. január 9-én szenzációs szalagcímmel jelent meg a Pravda: FEHÉR KÖPENYES GYILKOSOK! A tárgyalásra váró zsidókat általános rémület és gyűlölet vette körül. Letartóztattak további huszonnyolc orvost, közülük kilencnek a házastársát is.

Nagyarányú programokról

szóló híresztelések terjedtek a moszkvai antiszemiták, zsidók és diplomaták köreiben. Goglidze összegyűjtötte a pletykákat: miután az orvosokat a Vörös téren felakasztották, négyszázezer zsidót deportálnak Szibériába, állítólag azért, hogy megmentsék őket a népharagtól. A moszkvai rendező pályaudvarokon már ott várakoznak a marhavagonok…Mindennek semmi valóságalapja sem volt; a vasút archívumában nyoma sincs deportálásra való előkészületnek, s még a szenilitásba hanyatló Sztálin sem engedélyezett volna a pogromokhoz hasonló spon-tán megmozdulásokat. Készült azonban a Pravda számára egy levél, amelynek aláírására felkértek hatvan kiemelkedő zsidó személyiséget, köztük a fizikus Lev Landaut, a költő Szamuil Marsakot, az író Vaszilij Grosszmant és a filmrendező Mihail Rommot. Aakadtak olyanok, akik megtagadták ezt, és nem írták alá azt a peticiót, amely követelte, hogy >…semmisítsék meg a zsidó burzsoá nacionalistákat, a kémeket és az orosz nép ellenségeit.< Kaganovics kérte, hogy a levél egy külön példányát írhassa alá. Ilja Ehrenburg pedig csak azután írta alá a levelet, hogy figyelmeztette Sztálint:>…a szöveg meg fogja zavarni azokat, akik még nincsenek tisztában azzal, hogy zsidó nemzet nem létezik.<

Hét héttel a végzetes szélütés előtt

Sztálin teljesen elvesztette az egész roppant koholmány iránti érdeklődését, s az szét is hullott még március 5-e, Sztálin halálának hivatalos bejelentése előtt. Az orvosok többségének szerencséje volt: ketten belehaltak a kínzásokba, de a többieket - ha súlyos fizikai és lelki sérülésekkel is - Berija néhány hét múlva szabadon bocsátotta. Sztálin örökösei között egy se volt olyan jó egészségi állapotban, hogy lemondhatott volna az ország legjobb orvosainak szolgálatairól.

A zsidó antifasiszták

rosszabbul jártak. Kihallgatóik, köztük P.I. Grisajev, a sok nyelvet beszélő jogász, azon frissiben érkeztek haza a nürnbergi bíróságról. A szerencsétlenek némelyikét agyonverték a pribékek, míg Grisajev a doktori értekezését írta, másokat még Abakumov végeztetett ki 1950 novemberében. Az életben maradtakat a tárgyalásra tartogatták; Icik Fefert még a Metropol Szállóba is elvitték, amikor a Szovjetunióba látogató amerikai énekes, Paul Robeson találkozni kívánt vele.

Tizennégyen, köztük Icik Fefer, Perec Markis és az akadémikus Lina Stern elég sokáig életben maradtak, hogy megérhessék a Dzerzsinszkíjről elnevezett lubjankabeli klubhelyiségben lefolytatott titkos tárgyalásukat, amelyen nem vett részt sem ügyész, sem védőügyvéd, csak >szakértő< szemtanúk, ám a per meglepően sokáig 1952. július 11-től-18-ig tartott. A katonai bíró, Csepcov később azt állította, hogy kétségei voltak az ítéleteket illetően, de inkább Abakumov, Rjumin és Grisajev hozzá nem értésére gondolt, mint arra, hogy a vádlottak netán csakugyan ártatlanok. Fefer beismerte, hogy ő volt a főkolompos, a többiek mindent tagadtak, de végül mindannyiukat főbe lőtték. Egyedül Lina Stern maradt életben, s beszélte el a történetet.

Fogyatkozni látszott Berija hatalma is.

1949 után, amikor az atombombát már kipróbálták, és a szovjet fizikusok a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgoztak, megengedhette magának, hogy Sztálin társaságában múlassa az időt Szocsiban vagy a kuncevói dácsában. Ám ahogy Sztálin öregedett, egyre kurtábbak lettek éjszakai együttléteik, és már csak ritkán találkozott Berijával úgy, hogy ne lett volna jelen Malenkov, Mikojan vagy Molotov is. Sztálin utasította Beriját, hogy a dácsa grúz személyzetét cserélje le oroszokra. 1951 őszén, miközben a fekete-tengernél pihent, külön bizottságot rendelt Grúziába, hogy korrupció és nacionalizmus vádjával tartóztassák le Berija pártbeli mingréljei. Berijára nézve még kínosabb volt a következő letartóztatási hullám: a Gegecskorik - Berija feleségének rokonai - és legalább egy szeretője akadt fenn a hálón. Tejmuraz Savdija, annak a családnak, annak a családnak a fia, amelyik Nyina Berija Gegecskorit fölnevelte, huszonöt, a Gulagon letöltendő évet kapott. Savdija megszökött a Vörös Hadseregből, és az SS oldalán harcolt, míg át nem állt a francia maquisardokhoz -megmagyarázhatatlan, hogy hogyan élhetett nyíltan és szabadon Tbilisziben.

Berija alárendeltjei

is érezték főnökük hatalmának gyöngülését, és segítettek Ignatyevnek és Sztálinnak a további aláaknázásában. A Berija által kinevezett Mingrél Rapava bukása után egy kahériai -kelet-grúzziai - tábornok, Nyikolaj Ruhadze vette át a grúz MGM irányítását. Ruhadze együtt ebédelt Sztálinnal Szocsiban, és azt az utasítást kapta, hogy közvetlenül neki jelentsen, ám nem váltotta be a személyéhez fűzött reményeket. Cimboráinak elhencegett a kitüntető kiváltsággal, de nem volt sem önálló, sem leleményes. Semmi komolyabb vádat nem tudott Berija ellen összehozni, mint annak állítását, hogy Berija zsidó. Ám arra már nem volt képes, hogy felgöngyölítse a párizsi grúz emigránsokhoz fűződő kapcsolatait. Az 1951.november 9-én kelt PB határozat mindazonáltal egy gegecskorit jelöl meg az amerikai hírszerzés beszervezettjeként. A következő, 1952. március 27-én kelt határozat még vészterhesebb volt: leváltották Kandid Csarkvianit, akire Berija a grúz pártszervezet irányítását bízta, és helyébe egy másik kahétot, Akakíj Mgeladzét ültették.

Beriján kívül - és Grúzián kívül - már csak egyetlen-egy mingrél volt hatalomban: Belorussziában Mihoelsz gyilkosa, Lavrentyíj Canava, az ottani állambiztonsági minisztérium vezetője, de 1952 júniusában őt is menesztették. Végül Sztálin elcsapta Berija egyetlen, vörös hadseregbeli szövetségesét, a vezérkari főnök Szergej Styemenko tábornokot, aki Berijával együtt védelmezte a Kaukázus hágóit a németek ellen. 1952-re Berija sarokba szorult. Mingrélek ezreit tartóztatták le, s a mingrél kikerült a hivatalos használatban lévő nyelvek közül. 1952 előtt a grúzok a Gaulag népességének csak 1, míg a Szovjetunió teljes lakósságának 2 százalékát tették ki; a mingrélek most helyre állították az aránytalanságot.

Berijának immár megvolt minden oka

arra, hogy féljen, ám Ruhadze, aki Sztálin embereit is följelentette, csődöt mondott, és Sztálin mást állított a grúz állambiztonsági szervek élére, őt pedig Moszklvában rendelte, hogy ott >döntsenek a sorsa felől<. Rövidesen letartóztatták, és Rjumin kezére adták.

Már csak Sztálinon múlt

Berija megaláztatása, ám nem volt kit a helyére állítani. Csak kevesen - és bizonyosan nem Rjumin vagy Ruhadze - feleltek meg Sztálin legfontosabb elvárásainak: a jelölt okos legyen, szorgalmas és erős. Az ő szemében Beriját egyedül Andrej Visinszkíj közelítette meg valamelyest; ő 1949 óta legalább olyan tántoríthatatlan és sokkal jobb beszédkészséggel megáldott külügyminiszter volt, mint korábban Molotov. Az 1930-as évek kirakatpereiben vállalt szerepe hírhedtté tette, de Sztálin érdemnek tekintette a nemzetközi konferenciákon kiváltott utálatot. Az MGB-sek lenézték és >menseviknek< tekintették, de Visinszkíj elég fontos személy volt ahhoz, hogy kremlbeli irodájában Sztálinéhoz hasonló telefon legyen, amelyen az egész épületkomplexumban minden beszélgetést lehallgathat.

Még Visinszkíj¹⁵ is elsápadhatott,

amikor Sztálin a Központi Bizottság előtt 1952. október 16-án másfél órás, összefüggéstelen szónoklatot tartott. Egyfelől utalást tett közelgő halálára ->valamennyien meghalunk<- és kérte felmentését a pártfőtitkári posztról. Másfelől olyan hangnemben dorongolta le legközelebbi munkatársait, egyiket, a másik után, amelyik mindig a nagy bukásokat szokta előre jelezni. Elfehéredett még az elsüllyeszthetetlen Mikojan is, aki >…egyik Iljicsről (Lenin) a másikig (Brezsnyev) szívroham vagy bénulás nélkül élte át az évtizedeket.< Sztálin kiváltképp Molotovot illette kemény szavakkal: > És mit gondoljunk Molotov elvtárs ötletéről, hogy adjuk át a Krímet a zsidóknak? Ez súlyos hiba… Molotov elvtárs annyira tiszteli a feleségét, hogy mi itt a Politikai Bizottságban aligha tudunk döntést hozni fontos kérdésekben anélkül, hogy pillanatokon belül ne szerezne róla Zsemcsuzsina elvtársnő tudomást.(…)A Politikai Bizottság tagjai számára az ilyen magatartás megengedhetetlen.<

Még Sztálin Moszkvában bírált

és oktatott, bábjai Budapesten, Prágában, Bukarestben és Szófiában engedelmesen végrehajtották utasításait. Sztálin ragaszkodott ahhoz, hogy a kelet-európai országokban is hajtsanak végre tisztogatásokat - nem kis mértékben azért, mert dühítette, hogy az MGB-nek nem sikerült eltakarítania Titót. >Csak a kisújjamat kell megmozdítanom, és Titónak vége…<- jelentette ki korábban, és azzal kellett szembesülnie, hogy Titóban és belügyminiszterében, Rankovicban emberére talált. A kelet-európai vezetőket, akik úgy vélték, hogy Sztálin és Molotov túlságosan hajthatatlan Titóval szemben (a magyarok és az albánok kivételével mindannyian késlekedve követték a szovjet irányvonal megváltozását), trockistának, titóistának és cionistának bélyegezte. Tiranában Enver Hodzsa (akinek minden lépését egy MGB-tiszt felügyelte) volt az első, aki engedelmesen kiszabott egy halálos ítéletet; 1949 júniusában agyonlövette Kocsi Dzodzét, az albán Beriját.

Vladislaw Gomulka¹⁶,

a lengyel párt főtitkára, aki a háborús éveket a földalatti mozgalomban töltötte, túlságosan gyöngekezűnek találtatott. Sztálin Boleslaw Bieruttal cseréltette fel, és 1948 decemberében meghívta egy kuncevói látogatásra Gomulkát, akinek végül sikerült annyira elnyernie vendéglátója rokonszenvét, hogy nemcsak életben maradt, de szabadon távozhatott, noha Sztálin és Ogolcov negyven biztonsági embere készítette már elő a vád alá helyezéséhez szükséges adatokat.

A bolgár kommunistáknál,

akárcsak a lengyeleknél, azok, akik a Vörös Hadsereggel és az MGB-vel érkeztek a hatalomba, állandó konfliktusban álltak azokkal, akik az ellenállásban harcoltak a háború alatt. 1948 decemberében Georgíj Dimitrov¹⁷, a Reichstag-tűz perének hőse és a sztálini Komintern gonosztevője megkapta az engedélyt arra, hogy likvidálja azokat a tekintélyes bolgár kommunistákat, akik Bulgáriában a háború alatt partizánként harcoltak - az egyik áldozat Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettes volt. A halálosan beteg Dimitrov gyógykezelésre viszatért Moszkvába, miközben Lev Svarcman a Lubjanka egy osztagával elutazott Bulgáriába, ahol Kosztovot és számos jeles bolgár kommunistát kínvallatásnak vetettek alá. A kihallgatások jegyzőkönyvét bolgár és orosz nyelven megküldték Sztálinnak. Az áldozatok között voltak Nyugaton képzett közgazdászok. A jegyzőkönyvekbe firkált jegyzetekből sugárzik Sztálinnak a >specialistákkal< szembeni gyűlölete:> Ez a Kosztov ügy segít majd eltakarítani az ilyen ügynököket és minden ellenséges elemet.< Abakumov azt javasolta, hogy Kosztovot Tito ügynökeként állítsák bíróság elé, Szergej Ogolcov pedig három ezredre való civil ruhás belügyissel érkezett az országba, és összeállította a vádiratot, amelyet még csak le sem fordítottak bolgár nyelvre. Kosztovot 1949-ben felakasztották, és vagy ezer bolgárt bebörtönöztek.

Magyarországon

Rákosi Mátyás¹⁸ meg akart szabadulni riválisától, Rajk László belügyminisztertől, aki nem a Kominternben, hanem egy német koncentrációs táborban szerzett forradalmi tapasztalatokat. Rákosinak évekbe telt, míg meggyőzte szovjet gazdáit (akik kételkedtek épelméjűségében), hogy segítsék. Ám 1949 májusában letartóztatták Zivko Boarovot, a budapesti jugoszláv nagykövetség attaséját, meg egy amerikai újságírót, Noel Fieldet, aki Budapest és Prága között gyűjtött anyagot cikkeihez, és 1943-ban visszautasította az NKVD együttműködésre felszólító ajánlatát. Budapesti vallatóik kényszerítették őket, hogy azt állítsák: Rajk az amerikaiak és a jugoszlávok ügynöke - ám olyan iszonyatos kínzásokat alkalmaztak, hogy a kicsikart vallomások összefüggéstelensége még egy szovjet mintájú perhez is elégtelennek tűnt. Rákosi Sztálin példáját követve azzal akarta megvádolni Rajkot, hogy az meg akarta gyilkoltatni őt, és Sztálintól meg Andrej Visinszkijtől egy második tanúként használható további jugoszláv foglyot kért. A szovjet tanácsadók önmérsékletre szólították fel a magyar vallatókat, de Rajk beismerte, hogy húsz éve fasiszta, és tíz éve a jugoszlávok ügynöke. Abakumov megírta Rákosi számára a vádindítványt, ennek alapján Rákosi Sztálinnal együtt megszerkesztette a TASZSZ által kiadandó közleményt. 1949. szeptember 22-én Sztálin a következőket írta Rákosinak: > Úgy vélem, Rajkot ki kell végezni, mert a nép szemében semmilyen más ítéletnek nem volna értelme.< Rajkot két vádlott társával együtt felakasztották, és több száz embert bebörtönöztek.

Rákosi szárnyaló képzeletével

összeállított Sztálin számára egy több mint ötszázas listát azokról a kommunistákról - a listára Ausztriától Ausztráliáig a legkülönbözőbb nemzetiségűeket, de leginkább csehszlovákokat vett fel -, akikkel szemben büntetőeljárást javasolt. A lengyeleket arra kérte állítsák bíróság elé Gomulkát; a cseh vezetőnek, Gottwaldnak pedig javasolta, hogy tartóztasson le minden cseh kommunistát, aki valaha is Nyugaton élt. A lengyel és csehszlovák titkos rendőrök megkapták Rákosi budapesti dossziét. A lengyelek egyszerűen csak leváltották Gomulkát; a csehszlovákok kölcsönkérték Moszkvától a Bulgáriában oly remekül bevált tanácsadókat.

Klement Gotwald¹⁹,

miként Bierut, aligha akarta megsemmisíteni minisztereit, de Bieruttal ellentétben ő jobban félt Sztálintól, mint tulajdon népétől, ezért megbízta a szovjet állambiztonságiakat, hogy találjanak egy Rajk Lászlóhoz fogható bűnbakot. Az Abakumov útmutatása szerint foganatosított kezdeti letartóztatások nyomán hamar meglettek a kívánt >bizonyítékok<. Gotwald örömmel csukatta le és végeztette ki a szociáldemokratákat, de a >kozmopolita< kommunistákra is kiterjesztett tisztogatás Prágában 1949 és 1952 között minden más keleteurópai városnál nyomasztóbb légkört eredményezett. 1951 februárjára már hatvan cseh és szlovák kommunista ült börtönben. Gotwald tudta, hogy ha könyörületet vagy bátorságot tanúsít, ő maga is Sztálin és Rákosi áldozatává válhat, úgyhogy a saját életéért inkább odavetett a barátaiét. Ekkor Rákosi még a saját pártbeli helyettesét, Kádár Jánost is lecsukatta.

Jugoszláviában

Tito nem záratta börtönbe és nem akasztatta fel az ottani sztálinistákat, de a szovjetbarát jugoszláv kommunistákat tízezrével küldte koncentrációs táborokba, ahol fizikailag is lelkileg is megtörték őket. A Szovjetunió nem járt közben az érdekükben; Sztálin, Abakumov, Ruhadze, Rjumin és Ignatyev a saját leningrádi és mingréliai tisztogatásaikkal voltak elfoglalva. Mire aztán 1951 végén ismét a Nyugat felé vetették pillantásukat, már a cionizmus lett a legfőbb ellenség. Viktor Abakumov börtönben ült, s Moszkvában nem volt senki hozzá hasonlóan hatékony. Most tehát Rákosi diktálhatta a tempót, s ő alkalmas is volt a feladatra. Készített egy listát az elmozdítandó zsidókról, s azokat is felírta, akik segítettek neki a >titóisták< megkínzásában.

A csehszlovákokkal

Moszkva közölte, hogy a zsidóiktól nekik is meg kell szabadulniuk. Az ideális bűnbak a zsidó Rudolf Slánsky volt, aki több esetben zsidókat nevezett ki fontos pozicíókba, és felelőssé lehetett tenni Csehszlovákia gazdasági kudarcaiért. Klement Gotwald a Köztársasági Érdemrenddel tüntette ki az ötvenedik születés napja alkalmából, amikor Sztálin utasítást adott a letartóztatására. Egy évvel később, 1952 októberében az SZKP XIX. kongresszusán Gotwald személyesen találkozott Sztálinnal, s egy hónap múlva Slánskyt tíz társával együtt Prágában felakasztották.

Csak a románok sunnyogtak.

Gheorghiu-Dej²⁰ közölte a bukaresti szovjet nagykövettel: biztosan tudja, hogy románok nem álltak kapcsolatban Slánsyval. Később, amikor a nyomás fokozódott, a román Politikai Bizottság három tagját - egy magyart és két zsidót - vetette a farkasok elé. A románok jobban jártak csehszlovák elvbarátaiknál; Sztálin halála után Gheorghiu-Dej újra a maga belátása szerint cselekedhetett. A három letartóztatott közül egy már nem élt, de a másik kettőt szabadon engedték.

Nem lehet csodálkozni, hogy Malenkov, Molotov és Berija csak tizenhárom órai késlekedés után küldtek orvosért, amikor 1953. március 2-án a már huszonnégy órája alsóingben és pizsamanadrágban a padlón fekvő, eszméletlen Sztálinhoz hívták őket. Megbizonyosodtak afelől, hogy a szélütés végzetes. Akkor Berija hívta a sofőrjét -> Hrusztaljov a kocsimat…< - és rohant a Kremlbe. „

Felhasznált irodalom:

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai, A zsarnok és akik neki gyilkoltak

Park Könyvkiadó Bp. 2011

Szövegmagyarázat:

1. Lev Davidovics Trockíj (született Bronstein 1879-1940) zsidó származású orosz-szovjet kommunista politikus, forradalmár, az 1905-ös és az 1917-es forradalmak vezéralakja, a Vörös Hadsereg megalapítója.

2. Grigoríj Jevszejevics Zinovjev (1883-1936) orosz-szovjet politikus, a sztálini terror egyik áldozata.

3. Lev Boriszovics Kamenyev (1883-1936) zsidó származású szovjet kommunista politikus, az OSZDMP, majd a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága és a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára, a sztálini terror egyik áldozata.

4. Joszif Visszarionovics Sztálin (eredetileg: Dzsugasvili: 1878-1953) grúz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, diktátor, számos vezető tisztség betöltője a sztálini időkben.

5. Mihail Ivanovics Kalinyin (1875-1946) orosz forradalmár, kommunista politikus. Eredetileg az OSZDMP tagja. 1919-től a Kommunista Párt Központi Bizottsága, majd a Politikai bizottság tagja haláláig. Később az ország államfője.

6. Nyikolaj Mihajlovics Svernyik a Szovjetunió egyik államfője (további adatokat nem találtam)

7. Lavrentíj Pavlovics Berija (1899-1953) szovjet-grúz kommunista politikus, 1938-1953 között a szovjet titkos szolgálat (NKVD) vezetője.

8. Georgíj Makszimilianovics Malenkov (1902-1988) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus a Kommunista Párt egyik vezetője, Sztálin közeli munkatársa.

9. Lazar Moiszejevics Kaganovics (1893-1991) szovjet kommunista politikus, Sztálin közeli munkatársa.

10. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, a Szovjetunió marsallja. A második világháború után kulcsszerepe volt Magyarország szovjetizálásában.

11. Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény származású szovjet kommunista politikus. Egyike azoknak, aki 1956-ban többször tárgyalt a szovjetek nevében Magyarországon, mint a békés megoldások híve.

12. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) vezető szovjet kommunista politikus a sztálini időkben. A náci Németország és a Szovjetunió között 1939-ben létrejött meg nem támadási szerződés egyik aláírója szovjet részről. Később a dokumentum Molotov-Ribbentrop Paktum néven híresült el. Róla nevezték el az utcai harcokban használatos „Molotov-koktélt” is.

13. I. Sándor cár (1777-1825) Oroszország cárja 1801-1825 között. Ő volt egyúttal Lengyelország uralkodója is 1815-től-1825-ig, illetve a finnek nagyhercege.

14. Joszip Broz Tito (1892-1980) jugoszláv forradalmár és államfő, aki horvát-szlovén család gyermekeként született Joszip Broz néven. A Tito nevet csak később vette fel. A második világháború alatt a partizánok első számú vezetője, majd a „második” Jugoszlávia (1943-1991) államfője.

15. Andrej Januárjevics Visinszkíj (1883-1954) lengyelszármazású szovjet jogász, a sztálini terror jogi alapját ő teremtette meg. Számos esetben az ún koncepciós perekben képviselte a vádat.

16. Wladiszlav Gomulka (1905-1982) lengyel mérsékelt kommunista politikus, az újabb kori lengyel történelem meghatározó személyisége.

17. Georgíj Dimitrov Mihajlov (1882-1949) a bolgár és a nemzetközi kommunista mozgalom meghatározó személyisége. Az ún. „Dimitrov-pert” róla nevezték el. Dimitrov - Sztálin jóvoltából - a Kommunista Internacionálé vezetője is volt. 1945-től haláláig a Bulgária vezetője.

18. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás (1892-1971) 1945-1956 nyaráig a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) fő-, majd első titkára. Az ún. „Rákosi-korszak” tőle híresült el. Rákosi 1952-1953 között a Minisztertanács elnöke is volt, őt Nagy Imre váltotta.

19. Klement Gotwald (1896-1953) cseh kommunista politikus, Csehszlovákia elnöke.

20. Gheorghiu–Dej (1901-1965) román kommunista politikus. A második világháború idején megjárta Antonescu börtönét. Az ún. átállás után 1944 végétől miniszter, később a kommunista párt főtitkára, miniszterelnök, majd az Államtanács elnöke.

Szerkesztette:

Dr.Temesvári Tibor
Pécs 2014. március