A
napokban érdekes könyv került a kezembe Kurt Rieder „Hitler
titkos fegyverei” címmel, amelyet a Vagabund Kiadó egy sorozat
részeként jelentetett meg 2013-ban. A könyv alapján a Diktátor ún.
„megtorló fegyvereiről” készítettem egy szerkesztést,
amelyet most megosztok olvasóimmal.
„A háború túl komoly
dolog ahhoz,
hogy a katonákra bízzuk.”
Georges Clemenceau
A
harmadik birodalom titkos fegyverkísérleteiről
a
legtöbb embernek a V jelzésű megtorló fegyverek jutnak az eszébe,
azon belül is a V-1 szárnyas bomba, illetve a szuperszonikus
sebességet elérő V-2 rakéta.
Ezek
a fegyverek komoly pusztítást vittek véghez London városában, de a
fizikai rombolásnál is nagyobb volt a pszichológiai jelentőségük. Bár
a főváros lakói már hozzáedződtek a légitámadásokhoz, a V fegyverek
megjelenése valósággal terrorizálta a civil lakósságot. A brit
hírszerzés, az M15 ugyan tudott arról, hogy a náci Németország
merőben új fegyvereket fejleszt, amelyeket angliai célpontok ellen
akar bevetni (erre Hitler több ízben is utalt nyilvános be-szédei
alkalmával), de ezen harceszközök mibenlétéről nem volt információja
a hadvezetésnek. Pontos ismeretek híján a szigetország légvédelme nem
tudott időben felkészülni a megfelelő védekezésre, így az első
támadások, főleg a V-2 rakéták megjelenése sokkolta a briteket. A
megtorló fegyverek okozta pusztításokért a szövetséges légierők
később kíméletlenül visszavágtak: a Drezdát és Hamburgot sújtó
kegyetlen terrorbombázás volt a válaszlépés. A teljes megtorló
fegyver-program azonban nemcsak a V-1 és V-2 rakétákat foglalta
magába: egyes fegyverek ténylegesen elkészültek, még mások csak
tervrajzok formájában léteztek.
Vergeltungswaffe
1 (V-1)1
Az
egyes számú megtorló fegyver történetének kezdete a ’20-as évek
végére vezethető vissza, mikor kezdetét vette a szárnyas bomba
legfontosabb elemének, a hajtóműnek a kifejlesztése. Paul Schmidt
mérnök, kinek szakterülete az aerodinamika volt, 1927-28 során
vetette papírra a szakaszos üzemű tolósugár - meghajtás alapötletét,
amelyből későbbi V-1 program kifejlődött. Az ötlet lényege abból
állt, hogy repülés közben a légnyomás megnyitja a rugóval ellátott
csapószelepeket, amelyeken keresztül nagy mennyiségű levegő áramlik
be a csőbe, majd a csappantyúk által működtetett szelep benzin
elegyet a gyújtógyertyából kipattanó szikra belobbantja, a hátsó
csappantyúk kinyílnak, és a kiáramló gázok előre mozgatják a
szerkezetet. Miután a belső nyomás a kritikus pont alá csökken, újból
megnyílnak a szelepek és megtöltődik az égéstér, amelynek tartalmát
vagy maga a felhevült cső, vagy az előző ütemből visszamaradt forró
gáz maradéka gyújtja be. Az újszerű hajtómű legnagyobb problémája az
volt, hogy a láncreakció csak 305 kilométer/óra sebesség felett
működött megbízhatóan, ezért a szerkezetet nem lehetett a hagyományos
módon indítani, és, hogy a folyamatot se lassítani, se felgyorsítani
nem lehetett. Szintén gondokat okozott a kulcsfontosságú
csapószelepek rövid élettartama, amelyek maximum 40 perc repülés után
a magas hőmérséklet miatt nagy károsodást szenvedtek, így nem tették
lehetővé a hosszabb időtartamú repülést.
A
Birodalmi Légügyi Minisztérium,
az
RLM 1938-ban kezdte meg a tolósugaras hajtómű be-hatóbb vizsgálatát,
de a kezdetek során nem keltettek túl nagy bizalmat a furcsa
konstrukció-ba: biztos alapon bízták meg az Argus Motorgyárat a
Schmidt-hajtómű megépítésével. Az RLM akkor kezdett el komolyabban
foglalkozni az új meghajtásban rejlő lehetőségekkel, mikor a vezetés
tudomására jutott, hogy a szárazföldi haderő a peenemündei telepen
hasonló kísérleteket folytat. Ekkor a szárnyas bomba átkerült a
Fieseler R e p ü lő g é p g y á r h o z, amely 1941 végén
továbbította a minisztérium felé az FZG 76 első terveit. Az
előterjesztett projekt ’42 júniusában kapott zöld utat, és a
fegyver immár Fi 103 néven folytatta pályafutá-sát. Az első sikeres
kilövést Peenemündében hajtották végre 1942 decemberében, amelyet
azonban több kudarccal végződő próbálkozás követett, melyek elemzése
során fény derült a szárnyas bomba konstrukciós hibáira.
A
Fi 103 végső formájában egy középszárnyas repülőgép volt, amely
tolósugaras hajtóművét a törzs hátsó traktusa felett, a függőleges
vezérsíkra építve helyezték el. A 848 kilogramm tömegű robbanótöltet
a gép orrában kapott helyet. A hajtómű működéséhez nélkülözhetetlen
üzemi sebesség elérésének kérdését speciális kilövőrámpa
alkalmazásával sikerült megválaszolni: a bombát nagy nyomású gőz
segítségével katapultálták a kilövőcsőből, amely elhagyásakor a
fegyver elérte a 400 kilométer/órás sebességet. A célravezetést
különleges ve-zérlőrendszer végezte, amely egy mágneses kompaszból,
giroszkópból és sűrített levegővel működő szervomotorokból állt,
amelyek a vezérsíkok mozgatásáért voltak felelősek.
A
kísérletek végeztével
a
minisztérium megrendelést adott az egyes számú megtorló fegyver
sorozatgyártású változatára, amely hadrendbe állítását 1943
decemberére irányozta elő. A szárnyas bomba felhasználásának módját
illetőleg komoly ellentétek alakultak ki a hadsereg vezetésén belül.
Az egyik elképzelés szerint a V-1-eseket nagyméretű földalatti
bunkerekben kellett volna felhalmozni, amelyek egyaránt ellátták
volna a gyártási, tárolási, előkészítési és indítási feladatokat.
Mások komoly ellenérveket hoztak fel eme ötlettel szemben, mondván,
hogy a stratégiai fontosságú bunkereket a szövetséges légi
felderítés gyorsan feltudná fedezni, így azok még a kilövések
megkezdése előtt könnyű célpontokká fognak válni az angol és amerikai
bombázók számára.
Az
álláspont képviselői az olcsó, könnyen telepíthető, nagy számban
alkalmazott és területileg szétszórt indítóállások felállítását
javasolták. Megint más szakemberek szerint a V-1-eseket kétmotoros
bombázógépek, elsősorban He-111-esek segítségével kellett volna az
angol partok közelébe juttatni, amely nagymértékben növelte volna a
szárnyasbomba erősen korlátozott hatótávolságát. Az RLM berkein belül
dúló viszályon kívül egyéb körülmények is hátráltatták a fegyver
bevetését: a Volkswagen gyárban készült szerkezeti elemek első
sorozata hibásnak bizonyult, a Fieseler gyár bombatámadás
következtében leégett, az alvállalatok folyamatos munkaerőhiánnyal
küszködtek, és akadozott a nyersanyagellátás is.
A
tömegtermelés 1944 elején indult meg,
mikorra a kilövőállásokkal kapcsolatos vita is
rendeződött. Mivel az észak-franciaországi bunkereket a szövetségesek
a kiszivárgó hírek miatt sorra lebombázták, már meglévő, jól
álcázható épületeket rendeztek be erre a célra, és, hogy az újabb
légitámadásokat elkerüljék, további óvintézkedésként a legfeltűnőbb
elemet, a kilövőrámpát csak közvetlenül a bevetés előtt szerelték
össze.
Az
első V-1 1944. június 13-án,
hajnali
fél négykor indult el London felé, majd rögtön kilenc másik követte:
közülük mindössze négy példány érte el Angliát, a többi példány vagy
lezuhant, vagy eltévedt. Két nappal később megkezdődtek a kilövések:
196 V-1 startolt 55 indítóállásról. A német hadvezetés
elképzeléseivel ellentétben azonban a britek meglehetős pontossággal
tudták, hogy milyen fegyverrel kell szembenézniük, ezért az első
kilövések közötti negyvennyolc órát felhasználva mindent megtettek
annak érdekében, hogy hatékony védelmet tudjanak kiépíteni. A
következő hónap során mintegy 4000 V-1-et lőttek ki
Észak-Franciaország területéről, amelyek háromnegyede el is érte a
szigetországot. A brit hadvezetetés eközben hatalmas erőfeszítéseket
tett a légvédelem hatékonyságának a növelésére: rengeteg könnyű- és
nehézlöveget helyeztek el a csatorna partjainál, léggömbzárakat
húztak, illetve új Mosqito, Hawker Tempest, Typhoon és Spitfire
vadászszázadokat állítottak fel.
A
V-1-esekkel vívott háború első szakasza
1944
augusztusában zárult le, mikor a partraszállás után előrenyomuló
szövetséges csapatok elérték a Pas de Calais-ba telepített
kilövőállásokat. Ekkor a német hadvezetés visszavonta a Flakregiment
155 csapatokat, és Észak-Németországban jelölte ki az új
indítóállások helyét. Az új bázisokról egészen 1945 januárjáig
folytatták a V-1-esek kilövését: ez idő alatt 1200 szárnyas bombát
indította, amelyek közül csak minden második érte el Angliát - a
többit vagy a megerősített légvédelem, vagy a vadászgépek
semmisítették meg, illetve térítették le a pályájáról. A következő
hónapok során az RLM felfüggesztette az egyes számú megtorló
fegyverrel végrehajtott támadásokat, és inkább a készülő V-2-re,
illetve a V-1 tovább fejlesztésére koncentrált. A megnövekedett
tüzelőanyag-kapacitású, ennek következtében nagyobb, 322 kilométeres
hatáskörű FZG 76-osok kilövőállásait is áttelepítették, és azokat már
Hollandiából indították. Március 3 és március 28 között további 275
V-1 startolt el az angol célpontok felé, de közülük már csak 125 érte
el a brit területeket. A V-1 megtorló fegyvernek számos példánya
fennmaradt, amelyek ma különböző haditechnikai múzeumokban vannak
elhelyezve.
Fieseler
F1 103 Reichenberg2
A
Fieseler Fi 103R
voltaképpen
a V-1 szárnyasbomba pilótakabinnal ellátott, kézi vezérlésű változata
volt. A gép megépítésének okait illetőleg eltérő álláspontokat
képviselnek a szakértők. A nem kevés drámai színezettel bíró változat
szerint a Fi 103R a német hadvezetetés egyik utolsó, kétségbeesett
próbálkozása volt, amelyet öngyilkos önkéntesek vezettek volna a
célra, még a tények prózaibb olvasatában a mérnökök azért látták el
kabinnak és kézi vezérléssel a V-1-et, hogy a pilóták beszámolói
alapján tanulmányozhassák és fejleszthessék annak repülési
tulajdonságait.
A
legújabb kutatások
azonban megállapították, hogy miután a Fi 103R-ről
bebizonyo-sodott, hogy kézi vezérléssel is működtethető, az RKL, az
1944 tavaszán kiírt sürgősségi vadászgép-programnak megfelelő olcsó,
könnyen előállítható és egyszerű vadászgépként is hadrendbe akarta
állítani a már elkészült V-1 szárnyasbombákat. Az átalakítás a kézi
vezérlés és a pilótakabin beépítésén kívül a gép orrát érintette,
amelyből kiemelték a robbanótöltetet, és helyére 30 milliméteres
gépágyúkat, vagy nem irányított 55 milliméteres rakétákat építettek
be, akár a Ba 349 típusnál. A Fi 103R gépeket légi vontatással
gyorsították fel, majd miután azok elérték a torlósugaras hajtómű
számára szükséges sebességet, leoldották őket.
A
gépek repülési ideje
elérte a 35-40 percet, majd a szövetséges bombázók ellen
végrehajtott támadás után a pilóta siklórepülésben tért vissza a
támaszpontra, és ejtőernyő segítségével hagyta el az egyszer
használatos vadászt. A Fi 103R első tesztjei teljes kudarccal
zárultak: két berepülő pilóta is életét vesztette, mikor lezuhant a
nehezen irányítható, repülés közben idegesen viselkedő
prototípusokkal. A tesztek azonban a katasztrofális eredmények
ellenére is tovább folytatódtak.
A
háború végső szakaszában
további
175 szárnyas bombát építettek át kézi vezérlésűvé, amelyek legnagyobb
részét a szövetséges csapatok meg is találták: a háború utolsó
hónapjai során ugyanis ismét felvetődött a japán kamikaze-pilótákhoz
hasonló önkéntesek kiképzése is bevetése, akik életük feláldozásával
vezették volna célra a közel kilencszáz kilogramm robbanóanyagot
tartalmazó sazerkezetet. A német katonák körében tapasztalható
általános fanatizmusról elterjedt közvélekedést megcáfolandó azonban
alig-alig akadtak jelentkezők, és - bár közülük hetven-nyolcvan fő
átesett a rövid kiképzésen - a bevetésükre már soha nem került sor.
Vergeltungswaffe
2 (V-2)3
A
kalandos sorsú és rettegett V-2,
más
néven az A-4 rakéta a versailles-i békeszerződés után feléledő civil
>rakétamániának< köszönhette a létrejöttét. A ’20-as évek
Németországában az amatőr és professzionális kutatók egyaránt
hatalmas érdeklődéssel fordultak az új meghajtás irányába: rengeteg
tudományos-fantasztikus témában fogant könyv és film foglalkozott a
rakéta motorok alkalmazási lehetőségeivel: űrrepülésről,
rakétahajtású autókról és a hangnál is gyorsabb repülőgépekről
fantáziáltak az emberek.
A
hadsereg a harmincas évek elején
kezdett
el aktívan érdeklődni az új meghajtás iránt, miután lelkes amatőrök
sikeres kísérleteket hajtottak végre, amelyek az oxigén-benzin
keverékéből álló üzemanyaggal működő szerkezetek levegőbe juttatását
célozták meg. A program vezetésével a ballisztikai szakértőként
közismert Karl Beckert bízták meg, aki eredetileg egy nehéz
tüzérséget helyettesítő nagy hatótávolságú rakétafegyver
kifejlesztését tűzte ki célul – a korai, kis hatótávolságú
példányokat mindössze kísérleti fegyvereknek szánta. A rákövetkező
évek során akadozva haladó projekt akkor kapott új erőre, mikor
Becker beosztottjának, Dornbergernek sikerült rábeszélnie a fiatal
Verner von Braunt (aki azelőtt a civil Űrutazási Társaság, a VfR
berkein belül tevékenykedett), hogy csatlakozzon a katonai
programhoz.
Az
ifjú, ám zseniális szakemberrel
megerősödött
csoport rövidesen megalkotta az első folyékony hajtóanyaggal működő
rakéta, az Aggregat 1 prototípusát. Az A-1 bebizonyította a koncepció
életképességét, így a kutatók rögvest nekiláttak a szerkezet
továbbfejlesztésének. A rákövetkező változat, az A-2 1934
decemberében startolt el a balti-tengeri Bolkum szigetről, és elérte
a 2200 méteres magasságot. Az Aggregat 2-vel szerzett tapasztalatok
kiértékelése után a lankadatlan munkakedvű fejlesztőcsoport ismét
visszavonult és folytatta az A programot.
A
megnövelt hatótávolságú
és
hajtóerejű A-3 terveinek papírra vetésével von Braun és társai
bebizonyították, hogy a rakétafegyver program komoly harcászati
értékkel bír, amivel jelentős költségvetési támogatást sikerült
kivívniuk a hadvezetéstől. 1935-re a kutatócsoport kezdte kinőni a
kummers-dorfi támaszpontot, amely már nem volt megfelelő a megnövelt
teljesítményű rakéták kilövésére. A hadsereg további anyagi
támogatásának kivívása érdekében Dornberger és von Braun bemutatott
három új hajtóművet, amelyek indítása kifogástalanul sikerült, és
amely prezentációval megerősítették a vezérkar projekt számára
megszavazott bizalmat. Ekkor a csoport felkérést kapott egy
működőképes fegyver, az 1000 kilogrammos robbanótöltet
célbajuttatására képes rakéta megépítésére, amelyet a folyamatosan
továbbfejlesztett A-3 alapjaira építettek. Az A-4 első tervezeteiben
egy 13 méter hosszú, legalább 250 kN tolóerővel rendelkező rakéta
képe bontakozott ki, amely megépítésére és tesztelésére a
kummers-dorfi támaszpont már nem bizonyult megfelelőnek. Mivel
1936-ban a Luftwaffe is bekapcsolódott a kísérletsorozatba, a projekt
kutatási telepét Peenemündébe költöztették át, ahol végre a kutatók
rendelkezésére állt az eddig nélkülözött szélcsatorna is.
Az
első kilövések
kudarcba
fulladtak: kiderült, hogy a tervezés elképesztően gyors üteme miatt a
külön-külön nem, csak egybeépítve letesztelt alkatrészek közül számos
darab komoly hiányosságokkal bír, így újra kellett tervezni a
vezércsíkokat és a hajtómű egyes alkotóelemeit is. Az A-5 már
átgondoltabb fejlesztés eredménye volt, többek között rendelkezett
rádióirányítással is, amely segítségével ki lehetett kapcsolni a
hajtóanyag-ellátó rendszert. Miután ezekből a prototípusokból három
darabot is sikerrel indítottak, a hadvezetés elérkezettnek látta az
időt, hogy az eredetileg sorozatgyártású rakétafegyvernek tervezett.
Az A-4 programhoz visszatérve megalkossák a legkésőbb 1943-ra
rendszerbe állítható, nagy hatótávolságú rakétameghajtású fegyvert.
Ekkor azonban újabb váratlan fordulat következett be: az A programot
Adolf Hitler személyes parancsára felfüggesztették.
Mivel
1940 nyarán
a
Führer biztos volt benne, hogy a Harmadik Birodalom rövidesen
megnyeri a háborút, mindem olyan fegyver fejlesztését leállította,
amely hadrendbe állítása egy évnél több időt vett volna igénybe. A
peenemündei kutatók ennek ellenére a következő hónapok alatt is
dolgoztak, de mivel nem volt olyan szakember, aki megfelelően
kontrollálta volna munkájukat, korántsem annyira az eszköz harci
értéke és sorozatgyártásra való előkészítése, hanem az újabb és
újabb, folyamatosan felmerülő tudományos problémák megoldására
fektettek súlyt. A rakétaprogram a hadvezetetés berkein belül zajló
komoly személyi csatározások után 1943 elején indult be. ismét. A
projekt további irányításával Degenkolb mérnököt bízták meg, aki
először is rendet rakott a telepen, majd gőzerővel nekilátott a
sorozatgyártásra érett A-4 megépítésének.
1943
nyarára már
számos
sikeres indítást tudott maga mögött a mérnökökből álló csoport, és
Hitler - miután megtekintette a filmfelvételeket-, parancsot adott a
fegyver gyártására: jellemző módon teljesíthetetlen kívánalmat
támasztott, amikor havi 2000 A-4 leszállítását irányozta elő. Már
javában folytak az előkészületek a sorozatgyártás beindítására, mikor
augusztusban a szövetségesek, akik folyamatosan megfigyelés alatt
tartották a felettébb gyanús peenemündei komplexumot, nagy erejű
légitámadást intéztek a telep ellen. A RAF által végrehajtott
bombázás következtében az épületek többsége megsemmisült vagy
megrongálódott, a kutatócsoport tagjai közül többen az életüket
vesztették. Az életben maradt Dornberger vezetésével áttelepítették
az épségben maradt prototípusokat és alkatrészeket, majd Wattenben,
illetve a wizerni kőfejtőben folytatták tovább a projektet. Ezeket az
állomáshelyeket azonban csak ideiglenesnek szánták, a későbbiek során
a teljes V-2 programot egy Wattenben építendő óriás bunkerbe akarták
áthelyezni. A gigantikus építkezési munkálatok azon-ban hamar
felkeltették a szövetséges felderítés érdeklődését, amely ekkor már
folyamatosan figyelemmel kísérte az az észak-franciaországi
eseményeket. A 8. Amerikai Hadsereg légiereje 185 darab B-17 típusú
négymotoros bombázója a legkritikusabb pillanatban szórta tele
rob-banó anyaggal a területet, mikor az épületeket védő betont már
kiöntötték a vasszerkezetre, de az még nem kötött meg: a hatalmas
bunkerek alig pár óra leforgása alatt helyrehozhatatlan romhalmazzá
változtak.
A
németek nem tudtak mást tenni,
mint
hogy négyszáz méterrel odébb újrakezdjék a munkálatokat, de mivel
tanultak az addigi súlyos leckékből, teljesen új technológiáz
alkalmaztak az építkezés során. Eközben a wizernesi kőfejtőben
berendezett, eredetileg ideiglenes tárolónak szánt telep egyes számú
kilövőhellyé lépett elő, és 1943 novemberében elkezdődtek az
építkezési munkálatok. Betokupolákkal védett, hatalmas földalatti
csarnokokat hoztak létre, amelyekben a rakéták összeállítására,
feltöltésére és ellenőrzésére egyaránt lehetőség nyílott. A rakéták
mozgatásához nélkülözhetelen sínek lefektetésére azonban, amely
munkát az utolsó pillanatig halasztották, ismét felkeltette a Királyi
Légierő éles szemű elemzőinek a figyelmét: 1944 márciusában a
Wizernesben felépített telep is megsemmisült a négymotoros
Lancesterek preciziós bombatámadások következtében.
Ezek
után nem volt más választása
a
hadvezetésnek, mint az egész programot ismét áttelepíttetni - ezúttal
Mittelwerke adott otthont a kettes számú megtorló fegyver telepének.
Itt már sokkalta nagyobb biztonságban tudtak haladni a munkálatok, és
1944 közepére az A-4 rakétafegyver gyártása lefoglalta a teljes
kapacitását. Az elkészült mintegy 3000 V-2 egynegyede azonban súlyos
műszaki hibákkal küszködött, amely problémák lehetetlenné tették a
bevetésüket. További nehézségeket okozott, hogy a szövetséges
bombázók sorozatos légitámadásai megrongálták a szállítási
útvonalakat, egyre komolyabb fennakadásokat okozva a megfelelő
utánpótlás számára, ráadásul az üzemanyag-ellátás is akadozott. Az
RLM ismét a költözködés mellett döntött, és az addig alkalmazott - az
ellenséges felderítés számára könnyen lokalizálható -nehezen védhető
sérülékeny óriás bunkereket mobil, könnyen felállítható és
szétszerelhető tábori indító telepekre cserélte.
A
következő hónapok során
két
új támaszpont létesült: a Gruppe Nord London felé, a Gruppe Süd pedig
francia és belga célpontok felé indított rakétákat. Az első két A-4
rakéta 1944. szeptember 8-án, reggel fél kilenckor startolt el Párizs
irányába, de azok nem érték el a célpontokat. A harmadik V-2 megtorló
fegyvert még ugyanazon a napon, este fél hétkor indították el London
felé a Gruppe Nord bázisáról, és többé-kevésbé elérte a kijelölt
célpontot: mindössze 13 kilométeres eltérés után a Chiswick nevű
külvárosi negyedbe, a Staveley Roadon csapódott be. A légitámadás
következtében fél tucat ház összedőlt, három polgári személy meghalt,
és további hat megsebesült, de a V-2 becsapódása a vártnál kisebb
pusztítás ellenére is példátlan pánikot és rettegést keltett a
civilek körében, amely a brit hadvezetésre is átragadt: Churchill
nyolc teljes héten át titkolta a rakéta létezését, a hivatalos
közleményekben az egymást követő rob-banások okaként gázszivárgást
nevezett meg a vezérkar. A hadvezetés, más épkézláb ötlete nem lévén
inkább dezinformálta a lakosságot, minthogy megnevezze a sorozatos
robbanások tényleges okát.
A
brit vezérkar azért hallgatta el
a
rendelkezésre álló információkat, mert szemtanúk beszámolói alapján a
szakértők egy szuperszónikus, tehát a hangnál is gyorsabban repülő
fegyver becsapódását feltételezték, amely közeledésének zaja csak a
detonáció után hallható. Churchill személyes megkeresésére a RAF
szakemberei - más választásuk nem lévén -, kénytelenek voltak
beismerni, hogy az új német fegyver ellen nem tudják megvédeni
Angliát. A kor légvédelmi eszközei ezt ugyanis nem tették lehetővé: a
V-2 addig példátlan sebessége leküzdhetetlen problémákkal
szembesítette a Királyi Légierőt. Egyetlen esélyük a korai riasztás
volt, ezért létrehoztak egy speciális egységet, amely Hága légterét
tartotta megfigyelés alatt. A felemelkedő rakéták pályájának
megfigyelése után a brit szakemberek megbecsülhették annak a
becsapódási helyét, és légiriadót rendelhettek el.
A
V-2 méretéhez képest
viszonylag
csekély pusztító ereje abból adódott, hogy a rakétafegyver
robbanófeje mindössze egy 728 kilogramm tömegű töltetet hordozott,
amely a kor egyik legkisebb hatóerejű robbanóanyagát, az öntött
amatolt tartalmazta. A németek minden bizonnyal azért döntöttek eme
csekély hatóerejű anyag mellett, mert a szuperszonikus sebességű
fegyver köpenye nagymértékben felforrósodott a célra repülés során,
és a mérnökök nem merték megkockáztatni az amatolnál sokkalta
gyúlékonyabb és instabilabb aluminizált robbanóanyagok alkalmazását.
Az
elkövetkező napok során
folyamatossá
váltak a V-2 típussal végrehajtott német támadások: összesen 1359
darab rakétát lőttek ki Angliára, amelyek közül 527 Londonra, 27
pedig Norvichra zuhant. Ezek a sűrűn lakott városrészek ellen
végrehajtott akciók összesen 2754, túlnyomó részt civil személy
életét követelték, és további 6500 polgárt sebesítettek meg. Az
utolsó V-2 1945.március 27-én startolt Hágából, majd a szövetséges
csapatok előretörése miatt a Gruppe Nord a megmaradt rakétákkal
együtt visszavonult Németországba. A tárgyalt időszak során a délen
állomásozó Gruppe Süd is hajtott végre indításokat: összesen 1535
V-2-est lőtt ki antwerpeni, brüsszeli, párizsi, luxemburgi és más
célpontokra.
A
V-2 programvezető tudósait, köztük Verner von Braunt az amerikaiak a
háború végén az Egyesült Államokba vitték, ahol a NASA kötelékén
belül folytatták tovább addigi munkájukat – a német mérnökök
így az amerikai űrkutatási program kulcsfiguráivá váltak.
A
4B4
A
V-2 felváltására szánt rakétafegyver elsősorban szárnyaiban
különbözött elődjétől. Az A-4b így képes volt siklórepülésben
megközelíteni a célpontot, miáltal a hatótávolsága 420 kilométerre
növekedett. Ezen változat megépítését komoly szélcsatorna-tesztek
előzték meg, amely során a mérnökök rengeteg munkát fektettek az
áramlástanilag ideális szárny- és farok egységek kifejlesztésére.
1942 októberében két prototípus épült a fegyverből, amelyekkel a
peenemündei telepről kísérleti indításokat végeztek, de ezek a
próbálkozások kudarccal végződtek: az egyik A-4b szerkezeti hiba, a
másik pedig a vezérlés meghibásodása következtében zuhant le. A V-2
rakétafegyver B változatának a fejlesztését a prototípusoknál
tapasztalt problémák, illetve a V-2 programot sújtó sorozatos
nehézségek tovább hátráltatták, ezért a fegyver korai változatának a
hibáit kiküszöbölő, sorozatgyártásra alkalmas változat sohasem
készült el.
Az
A-4b-nek volt még egy kizárólag tervezőasztalon létező variánsa,
amely egy pilóta által vezérelt rakétafegyver volt. A konstrukció
szinte teljes egészében megegyezett az alapváltozattal, de a fegyver
célra vezetését nem az automatika, hanem az utólag beépített
pilótafülkében ülő katona végezte volna. Mindezek ellenére az A-4b
eme változata nem öngyilkos fegyvernek készült: az egyfős személyzet
a tervek szerint még a becsapódás előtt, a csatorna fölött
katapultált volna a gépből, és ejtőernyővel ért volna >földet<.
A pilótát egy tengeralattjáró vette volna fel, és szállította volna
vissza a szárazföldi támaszpontra.
A95
Az
A-4b könnyebb, az A-6 prototípushoz tervezett tüzelőanyag-ellátó
rendszerrel ellátott változtozata, amely tervezett hatótávolsága
elérte a 632 kilométert. A deltaszárnyú fegyver vezérlését a kilövés
utáni szakaszban gyorsulás mérővel, a szabad repülés során pedig
rádióval oldották meg, és repülés közben két lokátor segítségével
követték pályáját. Az A-9 a tervek szerint zuhanórepüléssel csapódott
volna be a célpontba, amely lehetetlenné tette volna az ellene való
védekezést a repülőgépek és a földi telepítési légvédelmi ütegek
számára. A kettes számú megtorló fegyver ezen változata sosem állt
hadirendbe, mivel a hadvezetés inkább a könnyebben és gyorsabban
előállítható A-4 tervek megvalósítását támogatta. A mérnökök tervei
között szerepelt az A-9 pilótával ellátott, továbbfejlesztett
változata is, amelyet túlnyomásos pilótakabinnal, behúzható futóművel
és különleges vezérlőrendszerrel láttak volna el.
Ezen
kívül születtek vázlatok az A-9 távlati fejlesztéseire vonatkozólag
is, amelyek legérdekesebb darabja egy-két fokozatú hajtóművel
szerelt, pilóta által irányított terv volt, amely képes lett volna
elérni az Egyesült Államok területét. A rakéta fegyver személyzete,
csakúgy, mint a humán vezérlésű A-4b esetében, egy katapultülés
segítségével ért volna földet még a becsapódás előtt.
Nagy
nyomású szivattyú (V-3)6
1943
elején egy Cönders nevű mérnök, a lipcsei Röchling Vas- és Acélművek
egyik dolgozója különös ötletről számolt be Albert Speer
társaságában. A Harmadik Birodalom lőszer gyártását felügyelő
miniszter fantáziát látott a szakember által felvázolt elképzelésben,
és azt rövidesen továbbította Adolf Hitler felé. A Führernek
megtetszett a nagy hatótávolságú különleges ágyú terve, amely Cönders
számításai alapján képes volt lövedékeket eljuttatni a La Manche
csatornán túlra, így lehetővé tette a London elleni tüzérségi
támadásokat. Hitler azonnal elrendelte a prototípus megépítését és
tesztelését, és a rá jellemző módon túlzó elvárásokat támasztva egy
50 lövegből álló üteg létrehozására adott parancsot.
A
furcsa kódnevet
(Hochdruckpumpe,
vagyis nagy nyomású szivattyú) kapott nagy hatótávolságú ágyú
alapötlete egyáltalán nem volt új keletű. Nem tudni, hogy Cönders
ismerte-e az eredeti koncepciót, amelyet még az 1880-as évekbe
terjesztett be két amerikai mérnök az Egyesült Államok hadseregének
hadianyagokért felelős vezetője felé, de tény, hogy az általa
felvázolt elképzelések nagymértékű egyezést mutattak az ötven évvel
korábban fogant eredeti tervekkel. A nagy hatótávolságú fegyver
működési mechanizmusa ügyesen kerülte meg a hagyományos lövegek
hatótávolságának fokozására tett kísérletek legnagyobb problémáját,
miszerint a lövegcső hosszának a növelése, illetve a hajtógáz
fejlesztéséért felelős puskapor mennyiségének a fokozása csak
bizonyos határokig történhet, amely fizikai korlátok azonban nem
teszik lehetővé az igazán nagy, 100-150 kilométeres hatótávolság
elérését.
Az
új löveg viszont
nem
egyetlen töltet segítségével gyorsította fel a lövedéket, hanem a
csőbe 45 fokos szögben torkolló másodlagos kamrákban elhelyezett,
több lépcsőben begyújtott robbanóanyag által termelt hajtógáz
segítségével. A halcsontvázra emlékeztető metszetű ágyúba hátulról
töltötték be a lövedéket, majd miután a hagyományosan elhelyezett
elsődleges töltet felrobbant és a lövedék elindult a csőben, a
mögötte feltorlódó forró gáz több szakaszban robbantotta be a
másodlagos kamrákban elhelyezett tölteteket, így a fokozatosan
növekvő nyomás eddig soha nem tapasztalt sebességre gyorsította a
lövedéket.
Cönders
sokat kínált,
és
nem keveset kért: azzal a feltétellel vállalt részvételt a
Hochdruckpumpe-projektben, ha teljesen szabad kezet kap. A Führer
azonban annyira bízott a mérnökben, hogy teljesítette a merész
kérést, és rendhagyó módon ráruházta a súlyos összeget felemésztő
program teljes felügyeleti jogát. Cönders munkához látott. Hamarosan
elkészítette Az ágyú 20 milliméteres kaliberű modelljét, amely
igazolta a mérnök elképzeléseit. Adolf Hitler annyira felbuzdult az
eredmények láttán, hogy a fokozatos fejlesztések helyett azonnal egy
15 centiméteres űrméretű változat megépítését rendelte el - Cönders
pedig nem tehetett mást, mint hogy elfogadta a felkérést. Az 50
lövegből álló üteg befogadását szolgáló földalatti komplexum építését
a csatorna partjához közel, Calais mellett kezdték el. Mivel a cél
egy olyan tüzérségi támaszpont kialakítása volt, amely a nap 24
órájában folyamatosan támadja Londont, ezért hatalmas méretű katonai
bázist kellett kialakítani, hogy az helyet tudjon adni a Führer
elképzeléseinek megfelelő fegyverrendszer számára. Rövidesen
megkezdődtek az építkezést előkészítő földmunkák, amelyek során a
földalatti csarnokokat kellett kialakítani.
Eközben
elkészült
a
15 centiméteres löveg terve is. A lövegcső teljes hossza elérte a 150
métert, és összesen 28 oldalkamrával volt ellátva. A fegyver
üzemeltetése során fellépő legnagyobb problémát a töltés
hosszadalmassága jelentette: optimális esetben a löveg 15 percenként
adhatott le egy lövést, amely azonban már lehetővé tette a napi 4800
lövedék indítását. Nyilvánvaló, hogy egy ekkora tűzerővel rendelkező
tüzérségi üteg huszonnégy-negyvennyolc óra alatt is hatalmas
pusztítást tudott volna véghezvinni a brit fővárosban. A ’43
augusztusában elkezdett építkezési munkálatok során két lejtő
kialakítását tervezték, amelyeket betonkupolák és acéllemezek védtek.
Tetté mindezt úgy, hogy a hatalmas beruházás ellenére Cönders még
csak a 15 centiméteres löveg életnagyságú modelljén, illetve a
hozzávaló, 136 kilogramm tömegű nyíl alakú lövedék terveinek
elkészítésén dolgozott.
A
nagy nyomású szivattyú
prototípusának
az építését és tesztelését a hillerslebeni kísérleti telepen
végezték, a lehető legnagyobb titkolódzás és a legszigorúbb
biztonsági intézkedések mellett. Az első tesztek során azonban számos
konstrukciós problémára derült fény: kiderült, hogy sem az
oldalkamrákban elhelyezett töltetek elektronikus gyújtórendszere, sem
a nagy sebességű lövedék stabilitása nem megfelelő. Emellett a
nyíllövedék torkolati sebessége is elmaradt a szükséges 1524
méter/szekundumtól: a tesztek során elért legjobb eredmény mindössze
1005 méter/ szekundum volt ráadásul még ez a sebesség is negatív
irányba befolyásolta a lövedék stabilitását. Tovább rontotta a
helyzetet, hogy a nem megfelelően kontrollált robbanások időnként
megrongálták a hosszú lövegcső szelvényeit, amelyeket ezért
folyamatosan cserélni kellett.
Az
első, nem túlzó bíztató eredmények
elemzése
után gőzerővel folytatódtak a tervezési munkálatok. Mivel a Calais és
Boulogne között épülő tüzérségi bázis eközben folyamatosan készült és
az ágyúhoz szükséges lövedékek gyártása is megkezdődött, a program
vezetésével megbízott Cöndersre hatalmas nyomás nehezedett: a mérnök
tudta, hogy mihamarabb eredményeket kell felmutatnia a hadvezetés
felé, különben meg fogják vonni tőle a projekt felügyeleti jogát.
A
következő bemutatóval
összekötőtt
tesztekre 1944 márciusában került sor, amelyek az első próbáknál is
súlyosabb kudarcokat hoztak a fejlesztők számára: az ágyúból kilőtt
lövedékek egyáltalán nem az eredetileg meghatározott röppályákat
követték, így nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy nyomású szivattyú
prototípusa a hosszú fejlesztési munkálatok és a projektbe fektetett
hatalmas összeg ellenére sem értett meg a sorozatgyártásra. Hitler
ezek után megvonta a bizalmat Cöndertől, és a projekt felügyeletével
a HWA magas rangú tisztjét, Schneider tábornokot bízta meg. A tiszt
azonnal munkához látott, és az irányítása alá vont kutatócsoportot
megbízta a teszteredmények kiértékelése során elkülönített problémák
megoldásával. A legfontosabb nehézséget az jelentette, hogy az
elsütéskor keletkező lángoszlop előre csapott és idő előtt
berobbantotta az oldalkamrákban elhelyezett robbanóanyagok megfelelő
pillanatban történő detonációjának előidézéséért felelős elektronikus
rendszer sem működött megbízhatóan. Ezen problémákra 1944 májusára
sikerült többé-kevésbé megoldást találni, és az ágyú sorozatgyártású
változatával kapcsolatos munkálatok új erőre kaptak. A hadiszerencse
azon-ban nem kedvezett a projektnek:
A
Royal Aír Force éles szemű
fényképelemzői
már 1943 szeptemberében felfigyeltek a Calais-Boulogne vasúti
fővonalból leágazó mellékvágányokra, amelyek a két tüzérségi állás
alatti alagutakhoz vezettek. A Királyi Légierő további felderítő
repüléseket rendelt el, amelyek eredményeképpen kiderült, hogy a
szénaboglyákkal álcázott területeken London irányába néző alagutak
fúrását végzik. A katonai elemzők, és a civil szakemberek, bár az
alagutak rendeltetésének kérdését egyáltalán nem tudták
megválaszolni, arra a következtetésre jutottak a képek láttán, hogy
azok kizárólag csak fenyegetést jelenthetnek Angliára, ezért el kell
őket pusztítani.
A
novemberre időzített légitámadások
következtében
a kiásott alagutak beomlottak, és a németek kezdhették elölről a
munkálatokat. A birodalmi hadvezetés azonban ekkor már tudta, hogy
lesz képes megtéveszteni a szövetséges légifelderítés: a romokat nem
takarították el, a nyugati területen pedig félbehagyták a
munkálatokat - a keleti részen azonban teljes titoktartás mellett
gőzerővel dolgoztak az új alagút fúrásán.
Ezalatt
az idő alatt Misdroyban folytatódott az ágyú tesztelése, amelyet egy
újabb balszerencsés esemény szakított félbe. Számos bizalomra okot
adó tűzpróba után, valószínűleg egy hibás alkatrész miatt, esetleg a
munkások hanyagságából kifolyólag 1944 májusában hatalmas detonáció
következett be a lövegcsőben, és a nagy nyomású szivattyú több fontos
alkatrésze is megsemmisült, illetve megsérült. A löveg helyreállítása
egészen júliusig tartott, mikor újrakezdődtek a tesztek: nyolc
lövedék kilövése után az ágyú csöve azonban tisztázatlan okokból
ismét felrobbant.
A
projektet övező sorozatos balszerencsét csak tetézte, hogy a
szövetséges légifelderítők, akik kiemelt figyelemmel kezelték az
észak-franciaországi területeket, ismét rábukkantak a Calais és
Boulogne közötti építkezés nyomaira.
A
bombatámadás időzítése
pszichológiai
szempontból tökéletesre sikerült: a löveg ismételt felrobbanása után
két nappal, 1944. július 6-án a Királyi Légierő négymotoros Lancaster
bombázói a direkt e bevetésre kifejlesztett különleges betonromboló
bombák, az 5443 kilogrammos Tallboyok ledobásával megsemmisítették a
kilövőállásokat. A német építészmérnökök nem tehettek mást a
beszakadt betonkupolák és az összecsavarodott acélszerkezetek
megszemlélése után, minthogy fejcsóválva kijelentsék: az
ütegállásokat már nem lehet újjáépíteni.
A
nagy nyomású szivattyú
kudarcokkal
és rejtélyekkel tagolt története 1944 augusztusában fejeződött be,
mikor az előrenyomuló szövetséges csapatok elérték a Calais és
Boulogne között felépített állások romjait. Bár az időközben
Misdroyba áthelyezett kísérleti telepen még folytatódtak a
munkálatok, amelyek során új tölteteket, lövegcsöveket és lövedékeket
terveztek és próbáltak ki, a körülményeket figyelembe véve ez már
teljesen hiábavaló erőfeszítés volt. Ekkorra ugyanis a kutatócsoport
tagjai, illetve a projektet felügyelő HWA-tisztek között teljessé
vált a káosz: mindenki a másikra mutogatott, egymást vádolták a
sorozatos kudarcokért. A program kulcsfigurái, azaz Cönders,
Schneider és Röchling között olyan súlyos személyes ellentétek
alakultak ki, amelyek már egyáltalán nem tették lehetővé a hatékony
munkavégzést.
A
később V-3 néven,
azaz hármas számú megtorlófegyverként elhíresült nagy
nyomású szivattyú további sorsáról egymásnak ellentmondó,
dokumentumokkal és tényekkel nem igazolható jelentések és
megfigyelések kerültek napvilágra. egyesek szerint az egyik
prototípust vasúti ágyúnak átalakítva átszállították a nyugati
frontra, ahol 1944 decemberében az amerikai 3.hadsereget lőtték vele,
megint más megfigyelők szerint két nagy nyomású szivattyú részt vett
az ardenneki offenzívában, de arról is esett említés, hogy Trier
mellett bevetettek egy rövidített csövű változatot. A szövetséges
haderők a háború európai szakaszának a befejezése után bizottságot
állított fel az ügy kivizsgálására, de a katonai szakértőkből és
mérnökökből álló csoport képtelen volt megnyugtató válaszokat találni
a hadvezetés által felvetett kérdésekre. A Cönders által tervezett
nagy nyomású szivattyú, másik nevén V-3 megtorlófegyver történetét
máig nem sikerült tisztázni, így valószínűleg már mindörökre homályba
veszett. A nagy hatótávolságú löveg prototípusainak egyes darabjai
állítólag még fellelhetők szétszórva a Baltikum területén.
Felhasznált
irodalom:
Kurt
Rieder: HITLER titkos fegyverei
Vagabund
Kiadó, Kaposvár 2013
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor, Kelt: 2013 szeptember
1.Vergeltungswaffe
1(V-1)
2.Fieseler
F1 103 Reichenberg
3.Vergeltungswaffe
2 (V-2)
4. A4B
5.A9
6.
V-3 rakéta
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!