Nagy Imre- csoport

Litván György történész gondolatai

A történész a Nagy Imre köré szerveződő közéleti szereplőkkel foglalkozó előadása a Széchenyi Szakkollégium és a Társadalomtudományi Klub által rendezett 1956-os konferencián 1988. december 4-én hangzott el. Gondolataira az Osiris Kiadó által 2008-ban - az elhunyt Litván György munkásságának emléket állító - „Magyar gondolat - Szabad gondolat, Válogatott történeti tanulmányok” címmel megjelentetett kötetben találtam rá.

A kezdetek

„Nem minden megilletődöttség nélkül kezdek beszélni olyan kérdésekről, amelyek az elmúlt évtizedekben jobbára rendőri kihallgatások, illetve - főként nyilvánosság előtt - a gyalázkodások, az egyoldalú vádaskodások és a rágalmazások tárgyát képezték.

Szimbolikus jelentőségűnek érzem, hogy ezekről a kérdésekről ma, Budapest egyik legnagyobb egyetemén, annak egyik legnagyobb előadótermében, egykori harcostársak s még nagyobb tömegben - szerencsére - fiatal hallgatók előtt beszélhetünk immár nyíltan és tárgyilagosan. Ami az utóbbit illeti, én magam természetesen sok tekintetben szubjektíven vagyok kénytelen beszélni ezekről a kérdésekről. Egyrészt szubjektív vagyok és leszek abban az értelemben, hogy személyes élmények alapján beszélek, másrészt személyes érdekeltség is fűz ehhez - amennyire ez lehetséges - a kívülálló és a mai szemlélő kontrolljával vizsgálni a Nagy Imre-csoport szerepét, egykori tevékenységét, és lehetőleg nem ennek a tevékenységnek az apológiáját nyújtani.

Mikor és hogyan jött létre

a Nagy Imre-csoport,

amelyet azóta jobbról és balról annyiféle vádaskodás és támadás ért? 1955 tavaszán, az MDP (Magyar Dolgozók Pártja – a szerk.) nevezetes márciusi és áprilisi határozatai Nagy Imrét megfosztották miniszteri tisztségétől, minden közéleti funkciójától, majd pedig a párt soraiból is kizárták. Egyedül maradt, amivel nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ez a visszautasítás a Rákosiék által, sőt a szovjet párt által is követelt önkritika megtagadása a kommunista mozgalom példátlan eseményei közé tartozik. A kizárást, az eltávolítást követő hetekben, amikor a sajtó és a pártpropaganda össztüze zúdult Nagy Imrére, és az ország politikai életében terrorlégkör alakult ki, amikor a korábbi évek - az 1953-1954-es időszak - legtöbb reformista, pártértelmiségi tagja is hamut hintett a fejére és önkritikát gyakorolt korábbi tevékenysége felett, akkor akadt néhány ember - főként újságírók, egy-két író - aki odaállt Nagy Imre mellé; ők alkották a >> Nagy Imre-csoportot<<. Név szerint először is Haraszti Sándorról¹ és Losonczy Gézáról² kell beszélni, akik az előző évben jöttek ki Rákosi börtönéből, megkínozva, fizikailag és lelkileg meggyötörve, és akik nem haboztak ebben a pillanatban az általuk helyesnek tartott utat követni. Ott volt a csoportban Jánossy Ferenc³, Nagy Imre veje, aki mindvégig titkári, amolyan vezérkari funkciót töltött be apósa mellett. Megingathatatlan tagja volt a csoportnak Szilágyi József⁴, aki valamikor az 1945 utáni első években - miután szintén a debreceni illegalitásból került a pártközpontba - fontos funkciókat is betöltött, de hajlíthatatlan jelleme és természete egyszerűen lehetetlenné tette számára, hogy ezekben a pártfunkciókban megmaradjon, és aki már évek óta - bár párttagként - a periférián, jelentéktelen gazdasági funkciókban tevékenykedett. Végül a csoport két leginkább >>motorikus<< tagja Gimes Miklós⁵ és Vásárhelyi Miklós⁶ volt, legalábbis az én utólagos megítélésem szerint. Két nagyon különböző karakterű, jellemű ember. Gimes Miklós a francia forradalmárok szenvedélyességével, hevével és az általa korábban elkövetett hibák, tévedések okozta lelkiismeret furdalás, sőt lelkiismeret mardosás hevességével vetette bele magát a Rákosi elleni harcba. Vásárhelyi Miklós pedig épp ellenkezőleg, a rá jellemző derűvel, taktikai érzékkel, kitűnő politikai és időérzékkel, valamint kapcsolódási készséggel szolgálta ezt az ügyet. Ez a néhány ember alkotta a Nagy Imre-csoport magját.

Hozzájuk kapcsolódtak még

igen szorosan Heltai György⁷, Újhelyi Szilárd⁸, Fazekas György^9, Lőcsei Pál¹⁰, Kende Péter¹¹, és ahogy az idő haladt, egyre több kommunista író és újságíró csatlakozott. Kezdetben az írók és költők közül Déry Tibor¹², Aczél Tamás¹³ és Zelk Zoltán¹⁴ tartozott ide, de fokozatosan - a következő hónapokban és különösen 1956-ban - felzárkózott melléjük jóformán az egész írószövetségi pártszervezet, a sztálinistákat és e politika heves ellenzőit kivéve.

1956-ban ahogy tovább bővült a kör,

a csoporthoz más értelmiségiek is kapcsolódtak, mindenek előtt a népi kollégiumok egykori tagjai, Kardos László¹⁵ vezérletével, majd jöttek a művészek is ,például Szervánszky Endre¹⁶ zeneszerző.

Jellege szerint tehát a Nagy Imre-csoport kifejezetten kommunista, pontosabban reformkommunista irányzatú volt, túlnyomórészt párttagok, a pártból kizártak és a párthoz közel állók alkották. Az akkori politikai helyzetből következett, hogy az egypártrendszer viszonyai között a sztálinista rendszert, a rákosista struktúrát csakis belülről lehetett felbontani. Nem is igen merült fel ezekben az években - még 1953 után sem -, hogy más jellegű nem kommunista politikai erő részéről – kívülről - érje ezt a rendszert kihívás vagy támadás.

Még néhány szót

a Nagy Imre-csoport összetételéről:

Vásárhelyi Miklós nyomtatásban is megjelent előadásában nagyon szépen és helyesen fejti ki, hogy ez a csoportosulás, ez a mozgalom csakis így létezhetett, azaz csakis így lehetett hatékony. Nagy Imre és a csoport csak együtt érhette el azt, amit elért. Bármilyen heroikus és történelmileg jelentős is volt Nagy Imre jellemszilárdsága, amellyel megbélyegeztetését fogadta, és amellyel az ilyenkor kötelezőnek tartott kommunista önkritikát megtagadta egymagában elszigetelt, magányos jelenség maradt volna, amit hamarosan elfelejtenek. Másfelől a csoport, az a néhány újságíró, aki mellé állt, Nagy Imre nélkül jelentéktelen értelmiségi csoportosulás maradt volna. Igazi politikai jelentőséget, tevékenységüknek országos visszhangot csakis Nagy Imre neve és az ország népére gyakorolt karizmatikus hatása adhatott. Így válhatott a csoport azzá, amit úgy is megmernék határozni, hogy az 1945 utáni évek Kelet-Közép-Európájának első jelentős antisztalinista mozgalma és csoportosulása volt.”

„Nagy Imre és a csoport tagjai

között létezett egy alapvető egyetértés a Rákosi-féle politikával és a sztálinista struktúrával kapcsolatban, azonban nem tagadható, hogy a csoporton belül is voltak nem jelentéktelen nézeteltérések, időnként feszültségek is, amelyek időről időre válsághelyzetekhez vezettek.

Két fő kérdéskör mentén voltak kitapinthatók ezek a nézeteltérések és feszültségek; az első a demokrácia értelmezése. Amint erről még beszélni fogok, s ahogy már említettem is ez egy reformkommunista jellegű csoport volt, amely a pártot akarta demokratizálni, és egy megújított párt lényegében egyeduralmát akarta fenntartani az országban. Nagy Imrének és a csoport többségének is alapjában ez volt a felfogása. Ugyanakkor néhányan a csoportból, elsősorban Gimes Miklós, aki szenvedélyesen tovább és előre gondolkodott, és taktikai okokból sem igen volt hajlandó lakatot tenni nemcsak a szájára, de az agytekervényeire sem, igazi értelemben kezdte felfogni a demokráciát, és már ebben az időben szakított a marxista és különösen a leninista dogmákkal. Egy beszélgetés során például - amikor Nagy Imre a mindszentyzmus veszélyére hívta fel a figyelmet - úgy vélekedett, hogy ha a magyar nép Mindszentyt kívánja, akkor Mindszentyt kell kapnia, illetve legyen joga őt is vezérének választani. Ebből aztán óriási vita és veszekedés támadt Nagy Imre és Gimes között. A második és még gyakoribb ütközési pont Nagy Imre és a csoport tagjai között a pártszerűség kérdése volt. Nagy Imre ugyanis minden keménysége és határozottsága mellett rendkívül pártszerű és kommunista - kizártsága ellenére is - akart és tudott maradni, aki hallatlanul ügyelt arra, hogy ne történjék semmiféle frakciózás.

A csoport pedig - és éppen ebben állt tevékenységének egyedülálló és eredeti volta - szakított a pártszerűség sztálinista és rákosista normáival. Ezekből a nézeteltérésekből többször igazi konfliktushelyzetek alakultak ki. Így például 1956 szeptemberében - októberében, amikor a Rákosi leváltása utáni új pártvezetés, személy szerint Gerő és Kádár tárgyalni kezdtek Nagy Imrével és ajánlatokat tettek neki a pártba való visszavételre, azzal az eltéréssel, ha elhatárolja magát az őt körülvevő és >>rossz irányba<< befolyásoló elvetemült, pártszerűtlen, ellenséges elemektől. Nagy Imre éppen a pártszerűség bűvöletében nem volt teljesen immunis az ilyen kívánságokkal, feltételekkel szemben, és csoportjának tagjai időnként úgy érezték - végül is szerencsére alaptalanul - , hogy cserbenhagyta, eladta őket.

Ilyen volt 1956.október 23. is,

amikor az addigi kettes-hármas létszámú találkozások után, a csoport aznap délelőtt teljes létszámban összegyűlt Losonczy Géza lakásán , hogy a már szóban forgó tüntetés és politikai válság nyomása alatt eldöntse a teendőket. A csoport kérte Nagy Imrét, hogy ne bocsátkozzon egyszemélyes  és egyoldalú tárgyalásokba a pártvezetéssel. Mint az köztudomású, Nagy Imre épp a legrosszabb megoldást választotta aznap este, amikor előzetes feltételek nélkül bement a pártközpontba, és ezzel politikailag foglya lett a Gerő féle pártvezetésnek. Holott megtehette volna, hogy kívül marad vagy hogy csak jelentős politikai feltételekkel és komoly személyi változások megvalósítása után vállalja el a vezetést és a helyzet megmentését.

Végül a harmadik jelentős nézetkülönbség

Megnyilvánulása - amennyire ezt a Nagy Imre-per tárgyalásán látni lehetett -, amikor Nagy Imre és a csoport más tagjainak védekezésében és magatartásában megint csak volt bizonyos eltérés. Nagy Imre a maga heroizmusával teljes egészében vállalta minden politikai tettét, ugyanakkor határozottan tagadta, hogy bármilyen párt mögötti, tehát nem a nyilvánosság előtti tárgyalásokat, megbeszéléseket folytatott volna, amit viszont a csoport egyes tagjai vallottak. Így amennyire ez a tárgyalás, a jegyzőkönyv ismerete híján az elszórt tanúvallomásokból ismerhető, ez az egyébként is tragikus per ilyen keserű pillanatokat is tartalmazott. Ezzel rátérnék arra, hogy ilyen szerepet töltött be Nagy Imre-csoport az 1954-56-os időszakban, tehát a forradalom előzményének elemzésére. Igyekszem minél kevesebb közismert tényt mondani, bevezetőül azonban leszögezném, hogy a Rákosi-féle vezetéssel és politikával szemben, meggyőződésem szerint, egyedül ez a csoport, mert és tudott nyiltan és következetesen szembeszegülni. Semmiféle más párton belüli vagy - a politikából akkor persze kizárt - párton kívüli csoport akkor erre nem volt képes. Voltak ugyan kis, heroikus - főleg fiatalokból álló - összeesküvő csoportok az országban, akik megpróbálkoztak Rákosi-ellenes szervezkedéssel, és rettenetesen, életükkel vagy nagyon sokévi börtönnel lakoltak érte. Politikai értelemben azonban, meggyőződésem szerint, a Nagy Imre-csoport volt az egyetlen ellenzéki csoportosulás. Tevékenységével kapcsolatban számos vád és bírálat szokott felmerülni. Ezeket veszem most sorra, és megpróbálok választ adni rájuk.

Az első vád az volt

- és ezt már a börtönben, rabtársaimtól is sokat hallottam -, hogy a csoportnak nem volt megfelelő programja. Ez a vád nem állja meg a helyét, mert a Nagy Imre-csoport az első igazi reformkommunista csoportként az eurokommunizmus előfutára volt, amelyben - ha nem is tételesen kidolgozva - minden lényeges kérdésben igenis volt egyfajta konszenzus, amint ez Nagy Imre „A magyar nép védelmében” című könyvéből és különböző más, akkor keletkezett írásokból és dokumentumokból megállapítható.

Ilyen programpontok voltak például: a törvényesség helyreállítása, a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitálása, a párton belüli vitaszabadság biztosítása, egy nagyon karakteres nép-frontpolitika, ami azt jelentette, hogy Nagy Imre igenis tudomást vett a kommunista párton kívüli erők létezéséről is. (Köztudomású, és vád tárgya is volt, hogy Losonczy Géza és Haraszti Sándor Kéthly Annával folytattak megbeszélést Hatvany Lajos lakásán, továbbá folytak puhatolózó jellegű tárgyalások kisgazda-, parasztpárti és más pártszervekkel is.) Íly módon Nagy Imre államférfi volt a szónak abban az értelmében is, hogy tudta, Magyarországon nem csak kommunisták élnek, s a mások képviselőivel is szót kell érteni, amint ez az elv Erkölcs és etika című írásában elég világosan meg is mutatkozik. Nem volt tőle idegen továbbá Magyarország semlegességének gondolata sem.

Végül a csoport egész tevékenysége - mint ahogy ezt a Petőfi Kör vitái mutatják - egyrészt a művészet és a tudomány autonómiájának helyreállítását szolgálta, másrészt a gazdaságpolitika terén az erőszakos kollektivizálás felszámolásával és a nehézipar egyoldalú fejlesztésének megszűntetésével jelentős, új vonásokat hozott, illetve hozott volna. Ez tehát egy eurokommunista programnak tekinthető.

Második fő vádként

újabban éppen azok, akik hazánkban Nagy Imrét ellenségességgel és felforgató tevékenységgel vádolták, most lekicsinylően azzal bírálják, hogy itt inkább személyi ellentétek domináltak Rákosival és klikkjével szemben, tehát inkább elvtelen frakcióharcról volt szó, mintsem a mai értelemben vett igazi reformról. Azt hiszem nem egészen igazságos az ötvenes évek derekát és mai, több mint harminc évvel későbbi korunkat ilyen szempontból összevetni, de ennek ellenére az alapvető kérdésekben Nagy Imre és csoportja eljutott a mai reformkoncepcióhoz, persze a gazdaság területén nem olyan mértékben és értelemben, mint ahogy arról ma szó van. A csoport lényegében az egész sztálinista pártfelfogást, pártfegyelmet, pártszerűséget, vezetési stílust és a pártvezető szerepének sztálinista elvét megkérdőjelezte, s ezt ebből a szempontból joggal hasonlíthatjuk a mai reformkorszakhoz.

Harmadszor

arra a nem is akárhonnan, hanem Leszek Kolakowski lengyel filozófus és politikai gondolkodó A marxizmus története című munkájából származó bírálatra kell válaszolni, amely a lengyel és a magyar pártellenzék összehasonlítás után megállapítja, hogy a magyar pártellenzék sokkal jobban tapadt a marxista terminológiához, és ezért nem voltak igazi tömegkapcsolatai, illetve ezért nem tudta irányítani az eseményeket, és csúszott ki a gyeplő a kezéből 1956. október 23-án. Kolakowskinak ebben a megállapításában sok igazság van, véleményem szerint azonban ez szükségszerű volt, tekintetbe véve, hogy mind a Nagy Imre-csoport, mind pedig az akkori pártellenzék nem a tömegekhez beszélt. Ezt lehet súlyosan elítélni, elmarasztalni, de tényként kell kezelni. Ez a csoport előzetesen a párttagsághoz, a pártvezetéshez beszélt, és figyelmeztette a reform, a megújulás szükségességére a pártvezetésnek azt a részét, amelyben látott erre némi hajlandóságot, s a párttagság mindazon elemeit, akikről úgy gondolta, hogy erre a feladatra mozgósíthatók. A munkásokhoz, illetve parasztokhoz fordulást egészen a legutolsó hetekig meg sem kísérelte. Érdekes, ám teoretikus vitakérdés, hogy mennyiben volt történeti szükségszerűség, illetve hiba az akkor még munkástanácsok nélküli dolgozó réteget figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre én inkább az előbbi mellet érvelnék.

Az általam is nagyra becsült

Hegedűs Andrással szeretnék egy sokéves vitát felújítani azért, mert ő a két pártellenzékről szóló nézetét a nemrég megjelent könyvében is megismételte. Véleménye szerint ugyanis Magyarországon az 1954-1956-os években két ellenzék volt: a Nagy Imre vezette demokratikus ellenzék és a potenciálisan Kádár János vezette igazi pártellenzék. Két ponton szeretném ezt a tézist megtámadni: az egyik, hogy a Nagy Imre-csoport és az általuk vezetett ellenzék nem volt demokratikus, ezt akár sajnálkozva, akár dicsekedve, de be kell, hogy ismerjük. Kétségtelen, hogy meg volt a demokratizmus lehetősége és tendenciája, de a demokrácia megértésének igazi követelményeitől a csoport még messze volt. Csak később bizonyította a Nagy Imre-csoport jelentős része, hogy képes pártellenzékből demokratikus csoportosulássá válni, de akkor  ez még marxista pártellenzéknél nem volt több.

A másik vitapont köztünk az úgynevezett centrum kérdése. Ez nemcsak, hogy nem csinált önálló politikát, de a vitában Nagy Imrével szemben a Rákosi-vonal mellett foglalt állást.

Több olyan esetet ismerünk, amikor Kádár János, Orbán László és mások helytelenítették a Nagy Imre-csoport pártszerűtlen, pártegységet bomlasztó lépéseit, és arra figyelmeztettek - jaj de ismerős ez az érv-, hogy ezzel a tevékenységgel csak erődödnek a szektások és a rákosista reakció (amint az elmúlt években is számtalanszor hallhatták az ellenzék tagjai, hogy a sztálinisták malmára hajtják a vizet). Ez a csoport Mező Imre kivételével, nem volt hajlandó kapcsolatot tartani a Nagy Imre- féle csoporttal, és annak tevékenységét, nemhogy segítette volna, de kifejezetten gátolta. Biszku Béla, aki ekkor ehhez a centrumhoz tartozott, a Rákosi ellenes felszólalásom után* – miközben emberileg nagyon tisztességesen viselkedett, és védeni igykezett a pártfegyelmivel szemben –azt mondta nekem:>>Maga túllőtt a célon<<, és arra akart rávenni, hogy ezt valahogy helyesbítsem vagy vonjam vissza.

*Litván György az 1956. március 23-án tartott pártaktíván szinte lemondásra szólította fel a jelenlévő Rákosi Mátyást a Magyar Dolgozók Pártja első titkárát. Egy életút-interjúban erre így emlékezett: ”hogy ne ismerős mellé kerüljek egyedül ültem. Szünet után elkezdődtek a hozzászólások és meglepetésemre - Biszku Béla volt akkor a kerületi titkár (Bp. XIII. kerületről van szó - a szerk.) - papírról szólították a felszólalókat….Erőt vettem magamon, fölírtam és kivittem a nevemet, Biszku Béla elé tettem és perceken belül szólítottak. Szemben az addigi hozzászólókkal, akik mintha mi sem történt volna (egyébként Hruscsovnak az 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán Sztálinról szóló titkos beszédéről volt szó – a szerk.) úgy verklizték az akkori szöveget, ami külön dühítő és őrjítő volt. Én egy őszinte hangot ütöttem meg…..és akkor jött az a mondat: teljes felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ma már sem a nép, sem a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben , és nem bízik személy szerint Rákosi Mátyás elvtársban…..

Milyen módszerekkel dolgozott

és harcolt a Nagy Imre-csoport?

Az egyik a nyílt kiállások módszere volt, a másik - ami szintén nem volt gyakori abban az időben - pedig az egyéntől egyénig menő meggyőzés, felvilágosítás; azzal a szándékkal, hogy a funkcionáriusokkal, párttagokkal beláttassák: a Rákosi-féle politika végzetes, és ezzel szemben fel lehet és fel is kell venni a harcot. És végül ott volt az akkor >>Mikipress<<-nek nevezett, a Vásárhelyi és Gimes Miklós által gyakorolt informális tájékoztatási szolgálat, amelynek óriási szerepe volt a Rákosi-féle rendszer, a struktúra felbomlasztásában, kigúnyolásában, nevetségessé tételében és kipellengérezésében. Ők híresztelték el barátaikon keresztül a többnyire nagyon is helytálló párton belüli pletykákat, a rákosisták különböző manővereit, amelyek az akkori szegényes magyar sajtó- és tájékoztatási viszonyok között az igazi információkra éhes közönség körében nagyon gyorsan talajra találtak és villámgyorsan terjedtek. Egy ilyen hír két nap alatt járta be az egész budapesti értelmiséget.

Milyen akciókat folytatott

a Nagy Imre-csoport?

A legfontosabb következők voltak: még a csoport megalakulását megelőzően a Szabad Nép (abban az időben a párt lapja- a szerk.) párttagsága három napos viharos taggyűlést tartott, amikor az októberi központi vezetőségi ülés után, éppen ezek a viszonylag legtájékozottabb kommunista újságírók valóságos pergőtűz alá vették Horváth Mártont, a lap akkori főszerkesztőjét, és rajta keresztül Gerő Ernőt, akik nem igen tudtak mással védekezni, mint a lap törzsgárdájának szétszórásával.

Példaértékű, hogy éppen a Szabad Nép szerkesztőségéből indult ki a lázadás szelleme. Tulajdonképpen ez volt az első jelentős akció. A másik a Lapkiadó Vállalat taggyűlése 1955.május végén, amely Hruscsovék belgrádi Canossa-járását*

Canossa járásnak nevezzük IV. Henrik német király, későbbi német-római császárvezeklő zarándoklatát a mai Olaszország  területén található Canossa váránál 1077.januárjában, ahol a császár az épp ott időző VII. Gergely Pápát próbálta meg rávenni kiátkozásának visszavonására. Henrik vezeklő csuhában mezitláb jelent meg a téli hidegben a vár falainál és három napon át fedetlen fővel várt a várkapu előtt, amíg a pápa elé járulhatott.

Az idézett esetben Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár és Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnök 1955. 05.26-06.02 között Belgrádban Joszip Broz Títonál tett látogatásáról van szó. A látogatás célja a Títoval való politikai megbékélés volt.

követte, és ahol Gimes Miklós megkérdezte a taggyűlés teljes nyilvánossága előtt, hogy nem kellene-e ezek után felülvizsgálni a Rajk-ügyet. Őt ott Fazekas György és Vásárhelyi Miklós támogatták, és ezután Gimest ki is zárták a pártból, a másik kettő pedig szigorú megrovást kapott ezekért a kérdésekért és javaslatokért. A legjelentősebb kollektív akció az ún. Írómemo-randum volt. 1955 fagyos őszén, a legerősebb terrorlégkör idején, amikor Gimes, Vásárhelyi és Losonczy kezdeményezésére egy memorandumot fogalmaztak. A csodálatos mandarin betiltása, Németh László Széchenyijének be nem mutatása és más hasonló kulturális anomáliák ellen, amit több mint hatvan kommunista művész, író és újságíró írt alá. Tudomásom szerint ezt egy igazi politikai memorandumnak szánták, és Kádárékkal is alá akarták íratni.

Vásárhelyi mesélte el egy visszaemlékezésen, hogy Kádár János beszélte rá őket, hogy ne politikai, hanem kultúrpolitikai memorandumot készítsenek inkább, mert arra most alkalmasabb az idő. Ők ezt az érvelést elfogadták, sem Kállai Gyula sem pedig Lukács György, aki azt állította, hogy ő majd ír egy külön levelet. Ez volt a pártellenzék legmesszebb hangzó akciója. A belügyminiszter és a Központi Ellenőrző Bizottság** persze jól tudta, kik az igazi tettesek, és kik állnak az akció mögött.

**Központi Ellenőrző Bizottság a Magyar Dolgozók Párja Központi Bizottsága mellett működő a párttagok párt-tisztségviselők fegyelmi ügyeivel foglalkozó testület volt.

Ezek után a legtöbben a nagyon erős fenyegetésre, nyomásra, gyúrásra - például Devecseri Gábort, aki akkor a hadsereg kötelékében szolgált, maga Nógrádi Sándor altábornagy idézte be többször is - visszavonták aláírásukat. Végül összesen vagy tízen maradtak, akik nem voltak hajlandók ezt a lépést megtenni, s őket akkor egymás után ki is zárták a pártból. A Nagy Imre-kör akciói közé sorolhatnám még a Petőfi Kör irányítását, amelynek, - ma már úgy tudom - nem rendőrségi kérdés, és Vásárhelyi a Bagoly egyik adásában be is vallotta, hogy ők bizony sok megbeszélést tartottak Tánczos Gáborral - vitáit, ha nem is közvetlenül és minden részletében, de fő vonalaiban előzetesen Vásárhelyi és rajta keresztül a csoport határozta meg. Ez elmondható az Irodalmi Újság akkori, nem kevésbé jelentős tevékenységéről, melynek szerkesztői - elsősorban Molnár Miklós-ugyancsak ebbe a baráti körbe tartoztak. Sokkal rövidebben szólnék a

a Nagy Imre-csoport forradalom alatti

és utáni tevékenységéről.

1956.október 23. a csoport szempontjából egyszerre volt nem várt méretű győzelem és még kevésbé várt kudarc. Reformerek kerültek e napon egy forradalom vélt vagy kívánt vezérkarába, de ezzel nem tudtak megfelelően megbírkózni. Reformkommunisták kerültek szembe egy egész népmegmozdulással, amely már az október 23-i szürkületben, Nagy Imre beszédére való reagálásával a Kossuth téren is kimutatta, hogy nem elégszik meg többé egy reformkommunista programmal (Nagy Imre ebben az alig hallható beszédében az 53-as programra tett utalást). Attól kezdve, hogy >>nincs elvtárs<<, a lehurrogásokig és a további cselekvésekig ( a Sztálin-szobor ledöntésétől a Rádió ostromáig) világosan megmutatta a tömeg,hogy nem fogadja el sem az ígérgetéseket, sem Nagy Imre rossz választását,hogy nevét adta egy omladozó hatalom védelméhez. A csoport első perctől az őrlődés helyzetében találta magát, őrlődött a sztálinista politika, illetve a fegyveres hatalom, valamint a felkelt népi erők között és az első napokban becsülettel igyekezett olyan közvetítő szerepet betölteni, amelyet csak ez a csoport tölthetett be ebben az időben, nem is a hatalom és a nép, hanem személy szerint Nagy Imre és a nép, a felkelő csapatok között. Tulajdonképpen ez volt a későbbi per vádiratának lényege. El kell ismerni, hogy a kádárista hatalom részéről alapjában igaz volt ez a vád. Donáth Ferenc és Losonczy Géza nem fogadták el a nekik felkínált helyet a párt Központi Vezetőségében, hanem attól távol maradva egy külön memorandumot fogalmaztak.

Eszerint a megoldás

nem a felkelő csapatok szétlövése, noha a fegyveres harcok kirobbanását ők is sajnálatos szélsőségnek tekintették, hanem mindenekelőtt politikai megoldásért, az alapvető népi követelések teljesítéséért szálltak síkra, és csak azután egyeztek bele az ily módon sem megszelídíthető fegyveres csoportok megsemmisítésébe. Nagy Imre az első időkben nem akarta őket meghallghatni, s ők is sokáig távol maradtak a Központi vezetőségtől, amelyből egyedül Horváth Márton támogatta őket valamennyire. Ők tehát ezzel a gesztusukkal már egy olyan közvetítő lépést tettek, amelyet később továbbiak követtek, s egyre több értelmiségi és munkásküldöttség ostromolta Nagy Imrét.

A Nagy Imre-csoport egyes tagjai:

Kopácsi Sándor rendőrkapitány, Gimes, Fazekas és mások mindvégig közvetítő funkciót töltöttek be Nagy Imre és a felkelt nép között. Igyekeztek egyrészt Nagy Imrének azt az oldalát erősíteni, amely őt a népvezéri szerepre predesztinálta, másrészt leválasztani őt a Gerő-féle, majd később a Gerő nélküli, de még mindig lapjában sztálinista pártvezetéstől.

Végül ki tudta terjeszteni befolyását a Nagy Imre-csoport bizonyos felkelőcsoportokra, például a legendás Angyal István-féle csoportra vagy az egyetemi Forradalmi Diákbizottságra, amelynek Mérei Ferenc és Pozsár István személyében tulajdonképpen ugyancsak az ehhez a csoporthoz tartozó vezetői voltak

Igyekezett a csoport elszigetelni

az igazi jobboldalt,

vagyis összességében mérséklő, konszolidáló szerepet töltött be, amely különösen a forradalom második hetében, illetve utolsó napjaiban érvényesült, amikor a pártvezetésben is megszilárdult a reformkommunista szellem (bár akkor már a reformkommunista szónak sok értelme nem volt), Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Király Béla körül. Ők hozták létre a forradalmi Katonai Bizottságot, amely már minden bizonnyal elég erős lett volna arra - utólag persze semmit sem lehet tételesen bizonyítani - hogy szélsőséges, fasiszta és fasisztoid csoportokkal leszámoljon. Így néhány hónapon belül - meggyőződésem szerint - a konszolidáció fegyveresen biztosítható lett volna. Később aztán elég jelentős befolyást gyakorolt a Nagy Imre-csoport a munkástanácsokra is, sőt e csoport hozta létre az új szocialista pártot, az MSZMP-t is, amelynek Intéző Bizottságában a következő nevek szerepeltek: Nagy Imre, Kádár János, Kopácsi Sándor, természetesen Losonczy Géza. Nem véletlen, hogy Kádár kivételével az egész Intéző Bizottság - beleértve Haraszti Sándort, az akkor alakult Népszabadság főszerkesztőjét is - börtönbe vagy politikai száműzetésbe került. Az egész Intézőbizottságból egyedül Kádár János volt az, aki az új rezsimben szerepet kapott - ráadásul nem is akármilyet.

Végül november 4. után milyen szerepet

töltött be a Nagy Imre-csoport

a forradalom utóvédharcában?

A csoport november 4-ét követően válaszút elé került, hiszen Kádárék felkínálták a forradalom megtagadásának és az új hatalomhoz való csatlakozásnak a lehetőségét, mind Nagy Imre mind pedig a csoport többi tagja számára. A mátyásföldi tiszti iskolában, amely akkor a KGB főparancsnoksága volt, és ahova Nagy Imrééket a jugoszláv nagykövetségről való távozásuk után szállították - miután az autóbuszt, mely őket vitte, eltérítették -, Münnich Ferenc egyenként tárgyalt a csoport valamennyi tagjával és felajánlotta nekik a csatlakozás lehetőségét. Ezt a csoport Mátyásföldre, majd Romániába hurcolt magja határozottan visszautasította.

Tulajdonképpen a november 4-i második szovjet bevonulás hozta meg azt a pillanatot, amikor a csoport legtöbb tagja - tragikus, de így van - igazán azonosulni tudott a forradalommal a kádárista fordulathoz való kapcsolódás helyett, és az addigi fenntartások-a mindszentysta és szélsőséges erőkkel szemben - egyszerre semmivé váltak. Ez egy eltiport forradalommá lett, egy olyan nemzeti üggyé, amellyel azonosulni kellett. Ez pedig nemcsak a csoport magváról mondható el, hanem a többiekről a >>kintiek<< legnagyobb részéről is - egy-két kivétellel (Szabó Zoltán például azonnal elhatárolta magát a többiektől.) A csoport kinti nyúlványai folytatták az ellenállást, részint legális részint pedig illegális eszközökkel. Legális kísérlet volt a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának működtetése, ahol Markos György és mások próbáltak bizonyos vívmányokat megvédelmezni. Újjáalakult a Petőfi Kör is egy rövid időre, persze nem sok eredménnyel. A kintiek kemény magját Gimes Miklós hívta és tartotta össze, méghozzá abban a minden illúziótól mentes meggyőződésben, amely sem a nyugati beavatkozásban sem a fegyveres ellenállás hatékonyságában (az orosz tankok ellen) sem a békés kibontakozás lehetőségében nem hitt. Az egyetlen lehetőség - mondta nekünk akkor Gimes - az illegális szervezkedés és a szocializmusnak valamilyen becsületmentése, a történtekkel szembeni egyet nem értés íly módon való kinyilvánításával. Így kezdődött el az illegális szervezőmunka, amelynek

állomásai címszavakban

a következők voltak.

Az első a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom megalakítása volt, Gimes Miklós, Bíbó István és Ádám György részéről, amelybe néhány koalíciós partnert is igyekeztek bevonni. Ott volt aztán az Október 23-a című lap kiadása, amelyet Pozsár István, Kende Péter és mások indítottak, amelyhez mi is csatlakoztunk egy sokszorosító géppel. Bizonyos értelemben idesorolnám az Életünk című másik illegális lapot, amely ha szervezetileg nem is, de szellemileg nem is, de szellemében sok tekintetben idetartozott. Végül meg kell említeni a Hungaricus csoportot, amelynek lelke és igazi vezéregyénisége Fekete Sándor volt. Minden későbbi fejleménytől függetlenül, tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy akkor Gimes Miklós mellett Fekete Sándor volt az illegális ellenállás legkoncepciózusabb és legelszántabb figurája Ő írta azt a bizonyos Hungaricus című vitairatot, és nagyrészt az ő ötletei alapján készült akkoriban a röplapok - például Maléterék tervezett kivégzése ügyében, a régi párttagokban az új pártba való belépése ellen stb. Ezenkívül valamiféle szolidaritás megőrzésére irányult a fő tevcékenység, beleértve a bebörtönzöttek családtagjainak segélyezését - ebben például Lukács György is részt vett, aki ebben az időben emberileg politikailag is igen emberségesen és szolidárisan viselkedett -, kétségtelen, hogy ez a szolidaritás egyre szűkölő bázisra támaszkodott.

Jöttek egymás után a perek,

a megfélemlítési és terrorakciók - így az íróperek Kériék és Fekete Gyuláék ellen, majd Tánczos Gábort, Fazekas Györgyöt és Haraszti Sándort ítélték el az Ádám-per, Kardos László és társainak pere, a Mérei-per ugyancsak két felvonásban kb. kilenc szereplővel, és mások Lőcsei Pál, Katona, radó György stb.elleni perek-, amelyek elég nyomatékos figyelmeztetést jelentettek a volt pártértelmiség  még szabadon lévő részének az ellenzéki tevékenység abbahagyására. Az utóvédharc tehát közvetlenül nem vezetett, mert nem vezethetett eredményre.

Történelmileg az utóvédharc

mégsem volt értelmetlen,

mert hozzájárult ahhoz, hogy az 56-os eszmék fennmaradjanak, folytonosságuk fenntartható legyen, és ahhoz is,hogy a Nagy Imre-csoport életben maradt tagjai, bekapcsolódva az új demokratikus ellenzék tevékenységébe - különösen a 77-es,79-es aláírások során a Charta* melletti szolidarítási akciókba-, úgy léphessen fel - emigrációban és itthon egyaránt - mint ezeknek az 56-os eszméknek egyik jogos örököse.”

*A „Charta 77” eszmei előkészítője Vaczlav Havel cseh író, a későbbi köztársasági elnök volt. A politikai nyilatkozatot, amelyet kezdetben 243 - főleg értelmiségiekből álló magánszemély írta alá. A Chartát a kormánynak címezték és adták át. A dokumentum a kommunista Csehszlovákia részvételével lefolyt helsinki EBEÉ konferencia (1973-1975), a Helsinki Záróokmány és az ENSZ által is garantált emberi jogok csehszlovákiai megsértése ellen tiltakozott. Az okmányt tíz év alatt több ezer értelmiségi írta alá. Szervezőit 1979 októberében súlyos börtönbüntetéssel sújtották. Ugyancsak ebben az évben (1977) 34 magyar értelmiségi szolidaritási nyilatkozatot adott ki a Csehszlovák Charta aláíróival.

Felhasznált irodalom:

Litván György

Magyar gondolat-szabad gondolat

Válogatott történelmi tanulmányok

Osiris Kiadó Bp.2008

Internet-wikipedia

Szövegmagyarázat:

1. Haraszti Sándor (1897-1982) újságíró, politikus, aki a Baranya megyei Czinderibogádon, a mai Bogádmindszenten született és Pécsett 1917-ben a főreálban érettségizett. 1956.okt.31-től az új pártlapnak a „Népszabadságnak” lett főszerkesztője. A forradalom leverése után a romániai Snagovba internálták. 1958-ban hatévi börtönre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult.

2. Losonczy Géza (1917-1957) újságíró, politikus, Nagy Imre 1956-os kormányának államminisztere, az 1956-os Forradalom és szabadságharc mártírja. Életével részletesebben a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap részletesebben is foglalkozik

Képet nem találtunk          3. Jánossy Ferenc, a második világháború alatt a magyar hadsereg egyik tábori lelkésze. Később Nagy Imre veje.

4. Szilágyi József (1917-1958) jogász, rendőralezredes, forradalmár. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt folytatott tevékenysége miatt a Nagy Imre-perben halálra ítélték és kivégezték.

5. Gimes Miklós (1917-1958) újságíró, politikus, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlások egyik vérttanúja, akit Nagy Imrével és Maléter Pállal együtt 1958.június 16-án kivégeztek.

6. Vásárhelyi Miklós (1917-2001) újságíró, 1956-ban a második és harmadik Nagy Imre kormány sajtófőnöke. Őt is a forradalom leverése után a romániai Snagovba internálták. A Nagy Imre-perben ötévi szabadságvesztésre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult.

7. Heltai György (1914-1994) eredetileg jogász, 1945-1948 között a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője. 1949-ben koholt vádak alapján a Rajk-perrel összefüggésben letartóztatták, tíz évre ítélték. Rehabilitálása után csatlakozott Nagy Imre köréhez. 1956.nov.1-től a nagy Imre kormány külügyminiszterhelyettese. 1956. nov. végén családjával előbb Bécsbe, majd az Egyesült Államokba távozott.

8. Újhelyi Szilárd 1915-1996) eredetileg jogász, majd újságíró, a Márciusi Front létrehozásának egyik kezdeményezője. Részt vett a baloldali ellenállási mozgalomban.1945 után több felelős beosztást is betöltött.1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták és nyolcévi börtönre ítélték, 1954-ben rehabilitálták. Újhelyi 1955-től a Nagy Imre köré csoportosuló pártellenzékhez csatlakozott. A forradalom bukása után a romániai Snagovba internálták, ahonnan 1958-ban térhetett haza. Ezt követően elsősorban a filgyártás és filmforgalmazás területén töltött be felelős beosztásokat.

9. Fazekas György (1914-1984) író, újságíró. A második világháború idején munkaszolgálatos. A hadifogságból való hazatérése után az MDP lapjánál a „Szabad Népnél” tevékenykedett. 1953-tól a reformkommunisták Nagy Imre köré gyülekező csoport tagja. Ebben az időben az „Irodalmi Újság”-nál publikált. A forradalom leverése után a romániai Snagovba internálták. A Nagy Imre-perben tízévi börtönre ítélték. 1968-tól a „Magyar Hírlap” munkatársa lett.

10. Lőcsei Pál (1922-2007) Eredetileg: Lerner. Újságíró, szociológus 1945 után különböző napilapoknál dolgozott. A „Szabad Nép” (az MDP pártlapjáról van szó - a szerk.) ún. újságíró-lázadásának egyik szervezője. Határozottan kiállt Nagy Imre reform törekvései mellett. 1956. nov.4.-e után letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság egyedüli vádlottként titkos perben nyolcévi szabadságvesztésre ítélte, 1958-ban szabadult. Később az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) Szociológiai Kutató Csoportjában dolgozott, mint családszociológus. Részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) létrehozásában.

11. Kende Péter (1927 -) szociológus, politikai esszéista. A Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte tanulmányait.1949-1954 között a „Szabad Nép” külpolitikai szerkesztője. 1956-os forradalom bukása után elhagyta az országot. 1962-1988 között a párizsi „Irodalmi Újság” egyik cikkírója. Több franciaországi felsőoktatási intézményben is oktatott.

12. Déry Tibor (1894-1977) Kossuth-és Baumgarten-díjas író, több külföldi akadémia tiszteletbeli tagja. (Berlin, Hamburg, Mainz stb.) Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése is foglalkozik.

13. Aczél Tamás (1921-1994) Kossuth-és Sztálin-díjas író, újságíró. Eredetileg magyar-angol szakos középiskolai tanár. Életével részletesebben a www.historiamozaik.atw.hu  c. honlap több szerkesztése is foglalkozik.

14. Zelk Zoltán (1906-1981) Baumgarten-díjas, József Attila és Kossuth-díjas költő, prózaíró. A kommunista rendszerben ünnepelt költő. Több verset is írt Sztálin és Rákosi dicsőítésére. Ennek ellenére az 1956-os forradalom és szabadságharc lelkes híve lett. A forradalom bukása után perbe fogták háromévi szabadságvesztésre ítélték, amnesztiával szabadult.

15. Kardos László (1918-1980) közíró, 1942-ben végzett a Bp.-i Pázmány Péter Tudományegyetem magyar- olasz, néprajz, szociológia szakon. Az 1943-as B.szárszói konferencián a kollégista fiatalok nevében beszélt. 1942-1948 között a Györffy István Kollégium igazgatója.1946-tól a NÉKOSZ nevelési osztályának vezetője. 1947-től országgyűlési képviselő. Az 1956-os eseményekben való részvételéért közel hatévi szabadságvesztésre ítélték, 1963-ban amnesztiával szabadult. Ezt követően „illeszkedik” a Kádár-rendszerhez,1980-ban hunyt el.

16. Szervánszky Endre (1911-1977) Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, zenepedagógus. A Zeneakadémiát 1922-ben kezdte. A harmincas évek közepétől az illegális kommunista mozgalomban is részt vett. 1941-től 1948-ig a Nemzeti Zenedében tanított zeneszerzést, és zeneelméletet. Ezt követően egészen haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést tanított.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2012 októbere