SPD kongresszus - Berlin, 2011. december 4.

Németország: Európában és Európával - Helmut Schmidt korábbi német kancellár beszéde az SPD kongresszusán

Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy beszédemet személyes megjegyzéssel kezdjem. Amikor Sigmar Gabriel, Frank-Walter Steinmeier és pártom újra felkért egy felszólalásra, örömmel gondoltam vissza arra a pillanatra, amikor 65 évvel ezelőtt Lokival, a padlón térdelve meghívóplakátokat festettünk a SPD-nek Hamburg-Neugrabenben. Azonban be kell vallanom, hogy mára a pártpolitika minden tekintetében túlléptem a jó és rossz küzdelmén: régóta már, hogy első és másodsorban is, országunknak az európai integrációban betöltött feladatai és szerepköre érdekel.

Örömmel tölt el, hogy a szószéket norvég szomszédunkkal, Jens Stoltenberggel oszthatom meg, aki a nemzetét ért súlyos szerencsétlenség ellenére, a megingathatatlan, jogállami, liberális és demokrata vezetés útmutató példáját mutatta számunkra és egyben minden európai számára is.

Ahogy a nagyon idősek, természetszerűen én is hosszú időtávokban gondolkozom – éppúgy a múltban, ahogy időben előre, a remélt és eltervezett jövőbe is. Azonban néhány napja nem tudtam egyértelmű választ adni egy nagyon egyszerű kérdésre: „Mikor lesz végre Németország egy normális ország?” - kérdezte Wolfgan Thierse.

Erre azt válaszoltam, hogy belátható időn belül nem lesz az. Ugyanis ez ellen szól hatalmas és példátlan történelmi terhünk, ezen kívül, ellene szól a demográfiailag és gazdaságilag túlsúlyos központi helyzetünk a nagyon kicsi, de nemzetállamilag szertetagolt földrészünkön.

Ezzel máris az előadásom átfogó témájához érkeztem: Németország Európában és Európával; Európáért.

Az európai integráció eredete és indítékai

Annak ellenére, hogy a mai nemzetállami-tudat Európa nagyjából 40 állama közül néhányak esetén – mint pl. Olaszországban, Görögországban és Németországban - csak megkésve bontakozott ki, mindenhol újra és újra véres háborúk voltak. Európa történelmét – Közép-Európából szemlélve – a periféria és a centrum (és vice versa) közti háborúk vég nélküli sorozatának tekinthetjük. Mindeközben a döntő hadszíntér mindvégig a központ maradt.

Amikor Európa központjának hatalmai meggyengültek, szomszédaik a perifériáról a gyenge centrum ellen támadtak. A legnagyobb pusztítással és arányaiban a legtöbb emberáldozattal az 1618-tól 1648-ig zajló első harmincéves háború járt, amit döntően német földön vívtak. Németország akkoriban pusztán mint demográfiai fogalom létezett, nem pontosan körülhatároltan, csupán a német nyelvterület által meghatározva. Később a franciák támadása következett: először XIV. Lajos, majd Napóleon vezetésével. A svédek második támadására már nem került sor, ellentétben a többszöri angol és az orosz – legutóbb Sztálin alatti - támadásokkal.

Amikor viszont az európai centrum dinasztiái vagy államai voltak erősek – vagy épp annak érezték magukat – ők támadtak a periféria ellen. Ez érvényesült a keresztes hadjáratok során is, amelyek egyben hódítóhadjáratok is voltak. Nem csak Kis-Ázsia és Jeruzsálem felé, hanem Kelet-Poroszország és mind a három mai balti állam irányába. Az újkori történelemben ugyanez vonatkozik a Napóleon elleni és Bismarck három háborújára (1864, 1866, 1870/71) is.

Ugyanez vonatkozik az 1914-1945-ig tartó, második harmincéves háborúra is. Különösen érvényes ez Hitler előrenyomulására egészen az északi sarkvidékig, a Kaukázusig, a görög Krétáig, Dél-Franciaországig és egészen a líbiai-egyiptomi határvidéki Tobrukig. Európa katasztrófája, amit Németország provokált, egyben az európai zsidóság és a német nemzetállam katasztrófáját is jelentette.

Ezek előtt pedig a lengyelek, a balti nemzetek, a csehek, a szlovákok, az osztrákok, a magyarok, a szlovének és a horvátok is osztoztak a németek sorsában: mindannyian évszázadok óta szenvedtek központi geopolitikai fekvésük miatt a kis kontinensen. Másképp fogalmazva: mi németek, többször is szenvedést okoztunk másoknak központi hatalmi pozíciónkkal elnyomva őket.

Napjainkban az egymással ütköző területi igények, a nyelvi- és határkonfliktusok, amelyek még a 20. század első felében a nemzeti tudatban jelentős szerepet töltöttek be, gyakorlatilag elvesztették jelentésüket, legalábbis nekünk, németeknek.

Miközben a közvélemény tudatában és a többi európai nemzet közvéleményében is jelentősen csökkent a középkori háborúk ismerete és emléke, a 20. század két világháborúja és a német megszállás emléke, rejtetten még mindig meghatározó maradt.

Úgy vélem számunkra, németek számára, döntő tény, hogy országunk majd mindegyik szomszédja – valamint rajtuk kívül a világ zsidóságának csaknem egésze – emlékszik a holokausztra és azokra a rémtettekre, amelyek a periféria országainak megszállásakor történtek. Nem vagyunk kellőképp tudatában annak, hogy még szinte az összes szomszédos országban több nemzedéken át tovább él e rejtett gyanakvás.

A németek új nemzedékeinek is együtt kell élniük e történelmi teherrel. A ma élőknek pedig nem szabad elfelejteniük: a gyanú annak a Németországnak a jövendőbeli fejlődése ellen irányul, amelyik az európai integrációt megalapozta.

Churchillt 1946-os nagy zürichi beszédében - amelyben a franciákat felkérte a németekkel való együttműködésre és velük közösen az Európai Egyesült Államok megalapítására - két cél vezérelte. Először is: a megjelenő szovjet fenyegetés elhárítása, másodszor Németország bevonása egy nagy nyugati szövetségbe. Hisz Churchill már előre látta Németország újbóli megerősödését.

Négy évvel Churchill beszéde után - 1950-ben - Robert Schuman és Jean Monnet ugyanezen ok miatt állt elő a nyugat-európai Szén és Acélipari Közösséget jelentő Schuman tervvel: vagyis Németország szövetségessé tételéért. Tíz évvel később Charles de Gaulle is ugyanezért nyújtott békejobbot Konrad Adenauernek.

Mindez, Németország lehetséges és egyben fenyegető jövőbeli megerősödése miatt történt és nem Victor Hugo 1849-es Európa egyesítésére való felszólítása miatt. Az akkor még Nyugat-Európára korlátozódó európai integrációt az 1950-52-es évek kezdetén nem vezérelte még semmilyen idealizmus. Az akkori vezető európai és amerikai államférfiak (mint ahogy Georg Marshall, Eisenhower, Kennedy, de különösen Churchill, Jean Monnet, Adenauer és de Gaulle, vagy de Gasperi és Henri Spaak) semmiképpen sem az európai-idealizmus által vezérelve, hanem az eddigi európai történelem ismeretében cselekedtek. Azért, hogy elkerüljék a periféria és a német központ harcának folytatódását. Azok, akik az európai integrációnak ezt a kiindulási, és mindmáig lényeges célkitűzését nem értik meg, Európa jelenlegi, bizonytalan kimenetelű válságának megoldásához sem rendelkeznek a szükséges alapokkal.

Ahogy az 1960-as, 70-es és 80-as évek alatt Németország gazdaságilag, katonailag és politikailag is egyre jobban megerősödött, a nyugat-európai vezetők számára az európai integráció egyre inkább az újból lehetségessé váló német hatalmi törekvés elleni biztosítékká vált. Margaret Thatcher, vagy például Mitterand vagy Andreotti 1989-90-ben tanúsított német újraegyesítés- ellenessége egyértelműen az erős központi Németország miatti aggodalommal magyarázható.

Ezen a ponton megengednék magamnak egy rövid személyes megjegyzést. Hallhattam Jean Monnet beszédét, amikor a „Pour les États-Unis d’Europe” bizottságán vettem részt. Ez 1955-ben történt. Számomra Jean Monnet, az integráció ügyében - többek között a fokozatosság melletti elkötelezettsége miatt - a legelőrelátóbb francia, akit valaha is megismerhettem.

Azóta a német nemzet stratégiai érdekei miatt és nem ideológiai okokból váltam és maradtam is az európai integráció és Németország integrálódásának támogatója. (Mindez akkoriban, Kurt Schumacher[1] szerint jelentéktelen, számomra, azonban mint 30 éves, háborúból visszatértnek, nagyon komoly ellentéthez vezetett az általam nagyra tisztelt pártelnökünkkel.) Ez vezetett ahhoz, hogy az 1950-es években támogattam terveiben Rapackit, az akkori lengyel külügyminisztert. Ezután a 60-as évek elején könyvet írtam a hivatalos nyugati stratégia - a nukleáris válaszstratégia - ellen, ami a NATO, mint akkori és jelenlegi katonai szövetségesünk a hatalmas Szovjetunió fenyegetésére adott válasza volt.

Az Európai Unió nélkülözhetetlen

Az 1960-as és a 70-es évek elején De Gaulle és Pompidou folytatta az európai integrációt, Németország és persze a saját államuk mindenáron való beilleszkedéséért. Ezután a köztem és Giscard d’Estaing közt létrejött megállapodás, a francia-német együttműködés új szakaszához és az európai integráció folytatódásához vezetett, amit 1990 elején Mitterand és Kohl sikeresen vitt tovább. Eközben, 1950-52-től 1991-ig, az európai közösség hatról tizenkét tagállamúra növekedett.

Jacques Delors (az Európai Bizottság akkori elnöke) jelentős előkészítő munkája révén, 1991-ben Mitterand és Kohl Maastrichtben életre hívhatták a közös valutát, ami 2001-ben tíz évvel később megvalósíthatóvá vált. Ennek hátterében ismét a franciák - egy esetleg túlerőbe kerülő Németországtól, pontosabban annak túl erős nemzeti valutájától való - félelme állt.

Időközben az euró a világgazdaság második legfontosabb valutájává vált. Az utóbbi tíz év során az európai valuta mind belső, mind pedig külső tekintetben is stabilabb tudott maradni, mint az amerikai dollár, vagy a német márka. Az állítólagos „euróválság” problémája csupán a média, az újságírók és a politikusok felelőtlen állítása.

Maastricht (1991-92) óta a világ azonban sokat változott. Átéltük a kelet-európai nemzetek felszabadulását és a Szovjetunió szétesését. Olyan korábban átfogóan csak „harmadik világnak” nevezett „perem-országok” rendkívüli felemelkedésének lehetünk tanúi, mint pl. Kína, India, vagy Brazília. A nemzetgazdaságok nagy része globalizálódott, azaz a világ államainak szinte mindegyike függ egymástól. Eközben pedig különösen a nemzetközi pénzpiacok szereplői jutottak egy eddig még teljesen szabályozatlan hatalomhoz.

Mindemellett a világ népessége – szinte észrevétlenül – 7 milliárdra növekedett. Születésem idején még épphogy csak 2 milliárdos volt. Mindezen változások rendkívüli hatással vannak Európa népeire, államaira és jólétére!

Továbbá, minden európai nemzet elöregedőben van és a lakosság száma csökken. A 21. század közepén, előreláthatóan 9 milliárdan fognak a Földön élni, amely világ népességének az európai népesség csupán 7%-át fogja kitenni. A 9 milliárd 7%-át! Egészen 1950-ig, több mint két évszázadon keresztül, Európa tette ki a világ népességének több mint 20%-át. Azonban 50 éve, mi európaiak, folyamatosan fogyatkozunk. Nem csak számbelileg, hanem az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapcsolatokat tekintve is. Ugyanígy csökken az európaiak nemzeti össztermékének értéke is, azaz az emberiség értékeinek előállításában vállalt része: értéke 2050-ig hozzávetőlegesen 10%-ra fog csökkeni, miközben 1950-ben még 30%-on állt.

2050-re az európai nemzetek mindegyike, a világnépesség 1%-ának csupán töredékét fogja kitenni. Következtetésképp: ha abbéli reményünket meg akarjuk őrizni, hogy mi európaiak is számítunk valamit a világban, azt csak közösen érhetjük el.  Ugyanis külön-külön – legyen az akár Franciaország, Olaszország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Dánia vagy Görögország – már nem százalékokban, hanem csupán ezrelékekben leszünk mérhetőek.

Ebből következik, hogy az európai nemzetállamok integrált összefonódása hosszú távú stratégiai érdek. Az e stratégiai érdek mentén történő európai integráció pedig egyre jelentősebbé fog válni. A nemzetekben ez ilyen mértékben még nem tudatosodott és a kormányok nem is törekszenek erre.

Amennyiben ezek ellenére, az elkövetkező évtizedek alatt az Európai Unió – még ha korlátozottan is, de – nem jut el a közös cselekvőképesség szintjére, az egyes önálló európai államok és az európai civilizáció önmaga hibájából bekövetkező marginalizálódását sem lehet kizárni. Ez esetben az államok közti rivalizálás és presztízsért folytatott küzdelmek újjáéledése sem zárható ki. Ekkor persze Németország beilleszkedése sem valósulhatna meg és újraindulna a központ és a periféria közti régi küzdelem.

A felvilágosodás folyamata világszerte, az emberi jogok és egyéni méltóság kiteljesedése, a jogállamiság és a demokratizálódás nem kapna további európai támogatást. E szempontokból az európai közösség az öreg kontinensünk nemzetállamainak létszükséglete, mely szükséglet átível Churchill és de Gaulles, átível Monnet és Adenauer indítékain is. Napjainkra, Ernst Reuters, Fritz Erler, Willy Brandt és Helmut Kohl indítékain is átívelővé vált. Hozzáteszem: valójában azonban még mindig Németország beillesztéséről van szó. Ezért kell nekünk, németeknek, az európai integrációban betöltendő feladatunkkal és szerepünkkel tisztában lennünk.

Németországnak stabilitásra és megbízhatóságra van szüksége

Ha Németországra 2011 végén kívülállóként, a közvetlen és közvetett szomszédaink szemszögéből tekintünk, azt látjuk, hogy az ország egy évtizede, kellemetlen – újabban politikai jellegű aggodalomra ad okot. A legutóbbi években jelentős kétségek merültek fel a német politikai stabilitást illetően. A német politikába vetett bizalom megsérült.

E kétségek és aggodalmak a német politikusaink és kormányaink külpolitikai hibáiból, másfelől az újraegyesített Szövetségi Köztársaság meglepő gazdasági erejéből származnak. Nemzetgazdaságunk – kezdve az 1970-es évektől, akkor még kettéosztottan – Európa legnagyobbikává fejlődött. Technológiailag, gazdaságpolitikailag és szociálpolitikailag is a világ egyik legnagyobb teljesítőképességű nemzetgazdasága. Gazdasági erőnk és évtizedek óta tartós társadalmi békénk – ahogy a nemzetközi viszonylatban jónak számító munkanélküliségi és eladósodottsági rátánk –­ irigylésre is okot adott.

Bár annak még nem vagyunk egészen tudatában, hogy gazdaságunk egyrészt a közös európai piaci integráltsága, másrészt erősen globalizált volta miatt jelentős mértékben függ a globális konjunktúrától. A következő években emiatt a német export gyors növekedésének elmaradását fogjuk tapasztalni.

Egyidejűleg pedig egy különösen rossz irányú fejlődésnek lehetünk tanúi, mégpedig a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérlegünkben mutatkozó tartós és rendkívüli mértékű többletnek. Évek óta ez a többlet teszi ki a bruttó nemzeti termékünk közel 5%-át. Mértéke Kína többletével hasonló nagyságú. Ezt azonban nem észleljük, mert már nem német márkában, hanem euróban csapódik le. Politikusaink számára azonban elengedhetetlen, hogy ennek tudatában legyenek.

Ugyanis a mi többletünk gyakorlatilag a többiek hiányát jelenti. Ami számunkra követelés, az másoknak adósságot jelent. Ez az általunk egykor idealizált „külgazdasági egyensúly” súlyos megsértését jelenti, ami bizonyára nyugtalanítja is partereinket. Amikor pedig újabban külföldről, főleg Amerikából – de máshonnan is - olyan vélemények érkeznek, amelyek Németországtól egy európai vezető szerepet várnak el, mindez együttvéve szomszédainkból további ellenszenvet vált ki és rossz emlékeket ébreszt.

A gazdasági fejlődés és az Európai Unió szerveinek cselekvőképtelensége együttesen, Németországot újra központi szerepbe kényszerítette, mely szerepet a kancellár a francia elnökkel együtt hajlandó volt vállalni. Azonban sok európai fővárosban és néhány szomszédos országunk médiájában is újra növekvő aggodalom övezi a német dominanciát. Ezúttal azonban nem egy katonai és politikai túlerőben lévő központi hatalomról, hanem egy gazdasági értelemben vett központról van szó!

E ponton azonban, alaposan mérlegelten és határozottan figyelmeztetnünk kell a német politikusokat, médiát és közvéleményt!

Amennyiben a gazdasági erőnkre támaszkodva engednénk a csábításnak és európai politikai vezetői - vagy legalábbis egy „Primus inter pares[2]”-i – szerepre törekednénk, az szomszédaink növekvő többségének ellenállásával járna. Nagyon gyorsan visszatérne a periféria országainak, a túl erős központtal szembeni aggodalma. Ezen folyamatok vélhető következményei az EU-ra nézve végzetesek lennének. Németország pedig elszigetelődne.

A nagy és magas teljesítőképességű Német Szövetségi Köztársaságnak – önmagunktól való megóvása érdekében is! – szüksége van az európai integrálódásra. Ezért kötelez minket Helmut Kohl óta - 1992-től -, az alaptörvény 23. cikkelye együttműködésre „… az Európai Unió kialakítása során”. A 23. cikkely azonban a „szubszidiaritás elvének” érvényesítésében való együttműködésre is kötelez. Az EU szerveinek jelenlegi cselekvőképességi válsága ezen alapelveken semmit sem változtat.

A geopolitikai központi helyzetünk, a 20. század közepéig tartó európai történelemben betöltött szerencsétlen szerepünkkel és a mai teljesítőképességünkkel együttvéve, a német vezetéstől nagyfokú együttérzést kíván EU-partnereink felé. Segítőkészségünk pedig nélkülözhetetlen.

Mi németek sem egyedül és saját erőből vittük véghez az elmúlt hat évtizedben megvalósított újjáépítést. Az nem lett volna lehetséges a győztes nyugati hatalmak segítsége, az európai közösséghez és az atlanti szövetséghez való csatlakozásunk, a szomszédaink segítsége, a közép-kelet európai politikai felszabadulás és a kommunista diktatúra bukása nélkül. Nekünk, németeknek, jó okunk van arra, hogy hálásak legyünk. Ugyanakkor kötelességünk, hogy szomszédaink felé kimutassuk, miszerint érdemesek voltunk szolidaritásukra, s arra a saját szolidaritásunkkal válaszoljunk.

Ezzel ellenkező, hasztalan és valószínűleg káros is lenne egyéni világpolitikai szerepre és világpolitikai presztízsre való törekvés. Mindenesetre, a Franciaországgal és Lengyelországgal, valamint minden szomszédunkkal és európai partnerünkkel való szoros együttműködés továbbra is elengedhetetlen marad.

Meggyőződésem, hogy Németország létfontosságú és hosszú távú stratégiai érdeke, hogy ne szigetelje el önmagát és ezt másnak se engedje meg. Egy Nyugaton belüli elkülönülés veszélyes lenne. Egy az Európai Unióban vagy az eurózónán belüli elszigetelődés pedig különösen veszélyes lenne. Számomra Németország ezen érdeke egyértelműen előrébbvaló bármely párt taktikai céljainál.

A német média és a politikusok feladata és kötelessége, hogy kitartóan képviseljék a közvéleményben ezt a felfogást.

Azonban az, ha valaki arról győzköd, hogy Európában mindig is németül beszéltek és ez nem is fog változni. Ha a német külügyminiszter úgy gondolja, hogy a Tripoliba, Kairóba, vagy Kabulba tett - a tv-ben népszerű - fellépései fontosabbak, mint a lisszaboni, madridi, varsói, prágai, hágai, koppenhágai, vagy helsinki politikai kapcsolatok; vagy ha egy másik politikus szerint neki az európai „transzfer-uniót” kell megvédenie – mindez csupán kártékony erőfitogtatás.

Németország valóban hosszú évtizedekig nettó befizető volt! Már Adenauer ideje óta megengedhettük magunknak. Miközben persze Görögország, Portugália vagy Írország mindig nettó kedvezményezett volt.

A német politikai elit vélhetően nem kellőképpen tájékozott e szolidaritásunkról. Idáig azonban ez magától értetődő volt. Ugyanígy magától értetődő – és mellesleg Lisszabon óta szerződéses megállapodással előírt – a szubszidiaritás elve: azt a problémát, amit egy állam önmaga nem tud kezelni, vagy megoldani, az Európai Uniónak kell átvennie.

Konrad Adenauer a Schuman-terv óta, helyes politikai ösztön által vezérelten Kurt Schumacher majd később Ludwig Erhard ellenállásával szemben is, elfogadta a francia ajánlatot. Adenauer a kettéosztottság ellenére is jól ítélte meg Németország hosszútávú-stratégiai érdekét. Utódai közül valamennyien – mint ahogy Brandt, Schmidt, Kohl és Schröder is – az ő integrációs politikáját folytatták.

A napi-, bel-, és külpolitikai taktikák egyike sem kérdőjelezte meg soha Németország hosszútávú-stratégiai érdekét. Ezért tudott valamennyi szomszédunk és partnerünk évtizedeken át megbízni a német EU-politika stabilitásában – méghozzá a kormányváltásoktól függetlenül. Ezt a folytonosságot a jövőben is biztosítanunk kell.

Az EU mai helyzete cselekvést követel

A német koncepcionális hozzájárulás mindig is természetes volt és ennek a jövőben is így kell maradnia. Most azonban nem a távoli jövőben kell gondolkodnunk. A szerződésmódosítások ugyanis a húsz évvel ezelőtti Maastrichtben elkövetett hiányosságokat és hibákat csak részben korrigálhatják. Az érvényben lévő Lisszaboni Szerződésre vonatkozó aktuális módosító javaslatok azonban számomra, - ha visszaemlékezünk az eddigi nemzeti ratifikálás nehézségére, vagy a népszavazások sikertelenségére - a közvetlen jövőt tekintve, kevéssé tűnnek alkalmasnak.

Ezért Napolitano, olasz köztársasági elnökkel értek egyet: október végi emlékezetes beszédében arra szólított fel, hogy arra kell koncentrálnunk, amit itt és most tennünk kell. Ehhez pedig azokat a lehetőségeket kell használnunk, amelyeket a hatályos EU-szerződés megenged – különösen az államháztartási előírások és az eurozóna gazdaságpolitikájára vonatkozóan.

A Lisszaboni Szerződés által létrehozott európai uniós intézmények cselekvőképességi válsága nem húzódhat el évekig! A 2008-as súlyos bankválság és az azt követő államadóssági válság kezelése érdekében, az Európai Központi Bank kivételével, az EU szervek – az Európai Parlament, az Európai Tanács, a brüsszeli Bizottság és a Miniszterek Tanácsa – mind a mai napig csak igen keveset tettek.

Az EU napjainkban fennálló vezetői válságára nincs tankönyv szerinti megoldás. Több egyidejű, illetve egymást követő lépésre lesz szükség. Nem csak jó ítélőképességre és tetterőre, de türelemre is szükségünk lesz! Emellett a német javaslatok nem szorítkozhatnak csupán kulcsszavakra és ezeket nem a média-zsibvásárban, hanem megbízhatóan az EU intézményeinek hivatalos fórumain kell előadni. Emellett, mi németek nem tekinthetjük európai partnereink számára előírandó példának, vagy mércének sem gazdasági sem társadalmi rendünket, sem a föderációs államrendünket, sem államháztartási- és pénzügyi helyzetünket. Mindez a különböző lehetőségeknek csak egy megoldási módja lehet.

Mindannak amit Németország ma megtesz, vagy épp elmulaszt, Európa szerte mindnyájan viseljük a jövőbeli következményeit. Ezért európai gondolkodásra van szükségünk. Az ész önmagában azonban nem elég, szomszédaink és partnereink iránti együttérző szívre is szükség van.

Egy fontos dologban egyetértek Jürgen Habermasszal, aki nemrégiben arról beszélt – idézem: „.. az EU történetében először élhetjük át a demokrácia leépítését”. Valóban: nem csak az Európai Unió Tanácsa és elnökei, hanem a Bizottság, a különböző miniszteri tanácsok és az összes brüsszeli bürokrata háttérbe szorította a demokrácia elveit. Amikor az EP választásokat bevezettük, tévesen úgy gondoltam, hogy a Parlament majd nagyobb befolyásoló képességet szerez magának. Valójában azonban mindezidáig a válság leküzdésére nem volt érdemi hatással, mert javaslatainak és kezdeményezéseinek nincsenek látható eredményei.

Ezért Martin Schulzhoz szeretnék fordulni: ideje, hogy a kereszténydemokrata, szocialista, liberális és zöld kollégáival közösen, határozottan a nyilvánosság elé álljon! Egy ilyen parlamenti fellépésnek valószínűleg a G20 által 2008-ban ismét csak teljesen ellenőrizetlenül hagyott pénzpiacok területe lenne a legjobb célpontja.

Néhány ezer amerikai és európai pénzpiaci szereplő és hitelminősítő gyakorlatilag túszul ejtette Európa politikailag felelős kormányait. Aligha várhatjuk, hogy ez ellen Barack Obama fog tenni valamit. Ugyanez vonatkozik a brit kormányra is. Igaz, hogy 2008-2009-ben a kormányzatok az adófizetők pénzéből és kezességével mentették ki a bankokat. Viszont ez az intelligens és egyúttal elmebajra [Psychose] is hajlamos pénzügyi manager-csorda, 2010 óta újra a régi játékát játssza, a juttatásokért és nyereségért. Ezt, az e játékban nem résztvevők kárára történő hazárdjátékot – Marion Dönhoffal már a 90es években életveszélyesnek ítéltünk.

Ha senki sem akar ez ügyben tenni, az euróövezet tagjainak kell cselekedniük, mely az érvényes Lisszaboni Szerződés 20. cikkelye értelmében történhet. Ebben nyomatékosan meghatározásra kerül, hogy egy-egy, vagy több EU-tagország „… egymás közt megerősített együttműködést hozhat létre”. Mindenesetre a közös valutában érintett államoknak közösen kell az eurózónán átnyúló pénzügyi piaci szabályozást kezdeményezniük.  A kereskedelmi- és befektetési- és árnyékbankrendszer [Schattenbanken] szétválasztásától kezdve a fedezet nélküli határidős eladási megbízások tilalmán át, a derivatívákkal történő kereskedelem tilalmáig, amíg a hivatalos tőzsdefelügyelet nem engedélyezi a kereskedelmüket, a hitelminősítő intézetek euro-zónát érintő felügyelet nélküli tevékenységének korlátozásáig. Nem akarom Önöket kedves hölgyeim és uraim további részletkérdésekkel terhelni.

Természetesen a nemzetközi banklobbi minden követ megmozgatna ez ellen, ahogy eddig is megakadályozott valamennyi átfogó szabályozási kísérletet. Lehetővé tette, hogy kereskedőinek csordája az európai kormányokat kényszerhelyzetbe hozza, újabb és újabb mentőcsomagok biztosítására és ezek „gombnyomásra” történő kibővítésére kényszerítve őket. Eljött az idő, hogy tegyünk ez ellen. Amennyiben az európaiak összeszedik erejüket és bátorságukat, egy átfogó pénzpiaci szabályozás megvalósításához, középtávon a stabilitás térségévé válhatunk. Ha azonban kudarcot vallunk, Európa helyzete tovább gyengül – és a világ egy Peking és Washington közti duó felé fog tolódni.

Az euro-térség közvetlen jövője érdekében az eddig bejelentett és javasolt intézkedések létfontosságúak. Ezekhez tartoznak a pénzügyi mentőcsomagok, az államadósságok megengedhető mértékének maximalizálása és azok ellenőrzése, egy közös gazdaság - és fiskális politika, ehhez egy sor nemzeti adó-, kormányzati kiadási-, szociális és munkapiaci reform. Úgyszintén elkerülhetetlenné válik az adósság közös vállalása. Nekünk, németeknek ezt nem szabad nemzeti egoizmusból megtagadnunk. Viszont semmiképp sem propagálhatunk Európa szerte egy extrém deflációs politikát sem. Jacques Delorsnak különösen igaza van abban, hogy az államháztartás rendbetétele mellett a növekedést elősegítő projektek bevezetését és támogatását sürgeti. Növekedés és új munkahelyek nélkül egy állam sem kezelheti sikeresen államháztartási hiányát. Aki azt hiszi, hogy Európa pusztán megszorításokat alkalmazva megoldhatja e problémát, annak figyelmébe ajánlom Heinrich Brüning 1930-32-es deflációs politikájának tanulmányozását. Amely akkor gazdasági depressziót és elviselhetetlen mértékű munkanélküliséget okozott, ami később az első német demokrácia bukásához vezetett.

Barátaimhoz

Zárásként szólok kedves barátaimhoz! Igazából nem szükséges a szociáldemokrata nemzetközi szolidaritást hirdetni. Hiszen a német szociáldemokrácia másfél évszázada nemzetközileg is nagyra becsült – sokkal inkább, mint a liberálisak, a konzervatívok vagy a német-nacionalisták nemzedékei. Mi szociáldemokraták egyszerre ragaszkodtunk a szabadsághoz és a személyes emberi méltósághoz, kitartottunk a parlamentáris demokrácia mellett. Ezek az alapértékek köteleznek minket napjainkban az európai szolidaritásra.

Bizonyára a 21. évszázadban is nemzetállamok fogják alkotni Európát, azok saját nyelvével és történelmével. Bizonyos tehát, hogy Európából nem lesz szövetségi állam. Viszont az Európai Unió sem válhat csupán államok laza szövetségévé. Továbbra is egy dinamikus, fejlődő, államok közti társulásnak kell maradnia. Az emberiség történelmében nincs ehhez fogható példa. Nekünk, szociáldemokratáknak hozzá kell járulnunk ezen együttműködés kibontakozásához.

Minél idősebbek leszünk, annál hosszabb időtávon gondolkodunk. Idősként is ragaszkodok a Godesbergi program három alapértékéhez: szabadság, igazságosság, szolidaritás. Amiről egyébként azt gondolom, hogy az igazságosságnak napjainkban a gyerekek, diákok és fiatalok esélyegyenlőségét is jelentenie kell.

Ha 1945-re vagy épp 1933-ra - amikor épp 14 éves lettem - gondolok vissza, szinte hihetetlennek tűnik mindaz a fejlődés, amit napjainkra elértünk. Azok az előrelépések, amiket mi európaiak, az 1948-as Marshall-tervnek, az 1950-es Schuman-tervnek, Lech Walesanak és Solidarnosznak, Vaclav Havelnak és a Charta 77-nek, minden lipcsei és kelet-berlini német és a 89-91-es fordulatnak köszönhetően értünk el.

Miközben napjainkra Európa nagy része az emberi jogok és a béke hazájává vált, 1918-ban, 1933-ban, vagy akár 1945-ben ezt még el sem képzelhettük. Ezért dolgozzunk és küzdjünk hát azért, hogy a történelmileg egyedülálló Európai Unió a jelenlegi gyengeségéből megerősödve és magabiztosan kerüljön ki!

© SPD 2012

URL: http://www.spd.de/aktuelles/Pressemitteilungen/21498/20111204_rede_helmut_schmidt.