A
szerkesztés elkészítésének ötletét Ormos Mária „Merénylet Marseille-ben” c. - a
„Népszerű történelem” sorozatban 1984-ben megjelent könyve szolgáltatta. Amíg a
történész a merénylet szélesebb összefüggéseinek bemutatását is lehetővé teszi,
megismertetve bennünket a korabeli nemzetközi helyzettel, a terrorista
szervezetek működésével, Magyarország szerepével. Addig a honlapon csupán a
politikai gyilkosság, és annak két főszereplője bemutatására szorítkoztam.
Egy borongós, enyhe őszi nap.
1934. október 9 keddi napra esett,
délután négy órakor a város külső kikötőjében az ún. Belga rakpart mentén
lehorgonyzott a „Dubrovnik” jugoszláv hadihajó. „Előző nap, hétfő este indult
el Splitből, fedélzetén Sándor jugoszláv királlyal, Jevtic’ külügyminiszterrel
és kíséretükkel. Mária királyné vihartól félve visszatért Belgrádba, és másnap
délután három óra tájban ért vonaton Dijonba, hogy ott Párizsba tartó férjét
bevárja” - írja a szerző.
Amikor a partvédelmi ágyúk
üdvlövése felhangzott, szinte ugyan abban az időben továbbították a királynak a
jugoszláv kémelhárító szolgálat üzenetét. Ebben az állt, hogy rosszullétre
hivatkozva kerülje el a partraszállást, mert hírek érkeztek „egy ellene készülő
merényletről.” A kikötőben és Marseille-ben nagy a felfordulás, a biztonsági
intézkedések pedig nem megfelelőek.
„Ha ezt megúszom száz évig élek.”
A rendőri biztosítás ténylegesen
képtelen volt a rendet biztosítani. A partra vezető feldíszített pontonhid
közvetlen közelében is rendezetlenül hullámzott a tömeg. A helybéliek számára
nagy élménynek számított, hogy a király városukban lép francia földre. Sándor
király végül nehezen döntött a program folytatása mellett „Állítólag
megjegyezte:>> Ha ezt élve megúszom, száz évet élek.<<
Már a kíséretéhez csatlakozott a
francia tengerészeti miniszter is, aki a „Colbert” nevű cirkálón Sándor király
hadihajója, a „Dubrovnikhoz” sietett és átszállt a hajóra. Üdvözlésére odaérkezett
Louis Barthou francia külügyminiszter, és Georges tábornok a Legfelsőbb
Haditanács tagja és több magas rangú jugoszláv és francia személyiség. Ott volt
Dimitrievic’ tábornok is, aki franciaországi tartózkodása során a király
testőre is volt.
„Az első gépkocsiban Sándor
király, Barthou és Georges tábornok
foglalt helyet.”
Egy katonazenekar a - a híddal
szemközt elhelyezve - a két ország himnuszát játszotta. A szenegáli
lövészszakasz feszes vigyázz tartásban tisztelgett. A filmesek, a
fotóriporterek lázasan dolgoztak. Az államférfiak „röviden, de nagyon
barátságosan üdvözölték egymást.” A gépkocsiban elől jobboldalt a megye prefektusának
gépkocsivezetője, mellette Georges tábornok, hátul „jobboldalon a király,
balján a külügyminiszter ült. A város központjában álló háborús emlékműhöz
hajtattak, amelyen a király arany pálmaágat „helyezett volna el az ismeretlen
katona katona tiszteletére. A megemlékezést a városházán adandó fogadásnak
kellett követnie,” hogy azután az illusztris személyiségek vonatra szállva
folytassák útjukat Párizs felé. Másnap délelőtt tíz órára „a Gare des Invalides-on”
már felkészültek az ünnepélyes fogadtatásra, „amelyen Lebrun1
köztársasági elnök is részt kívánt venni.”
A király kocsija lassan elindult.
Délután alig múlott el négy óra,
a gépkocsi a főutcán a tömeg éljenzése közepette haladt. „Fossat rendkívül
lassan hajtott, ugyanis a tömeg szinte beszorította a sorfalat. „A király
mosolyogva fogadta a lelkes ovációt, s jobb kezével integetett. Közben a kocsi
elérte a börze épületét, ahol az út térré szélesül. Ennek a sarkán jártak, midőn egy
ember előugrott a tömegből, s >>Vive le roi!<< kiáltással az autó jobboldali
hágcsójára ugrott.
A kocsit lóháton kísérő Piollet
ezredes lova néhány lépéssel megelőzte a kocsit, s így az ezredes nem vette
észre” a merénylőt. Lovát csak a lövéssorozatra fordította vissza.
„A merénylőnek négy vagy
öt lövést sikerült leadnia a királyra.”
Csak ezután állt meg a kocsi és
ragadta meg a sofőr a merénylőt a kabátjánál fogva. Ő azonban tovább tüzelt „s
kilőtte egész pisztolytárát.” Később megállapították revolverében tíz töltény
volt. „Mire Piollet ezredes megfordult, kirántotta kardját és egy csapással a
földre terítette” a merénylőt. A gépkocsiban már eszméletlenül feküdt a király
és Georges tábornok, „Barthou karját pedig elöntötte a vér.”
Óriási pánik tört ki.
Rendőrök és polgárőrök rohantak a
kocsihoz, illetve a földön fekvő merénylőhöz. A lövöldözés azonban tovább
folytatódott, a kiváncsiskodók közül több személyt találat ért. Eközben kevés
idő jutott arra, hogy a kocsi sebesültjeivel foglalkozzanak. A király és
Georges tábornok eszméletlen volt. „Barthou azonban kinyitotta a kocsi
baloldali ajtaját és kilépett”. Valaki odament a külügyminiszterhez, átkötötte
zsebkendőjével annak vérző karját, majd eltámogatta őt a börze kerítéséig.
Egy rendőr közreműködésével taxit
szereztek, és elindultak a városi kórházba. Az ájult tábornokot egy másik
kocsival a katonai kórházba vitték. „A király autója pedig, miután az út nagy
nehezen szabaddá vált előtte, elindult a prefektúrára.
Végre akadt egy orvos,
aki megállapította, ami a laikus
számára is látható volt: a király eszméletét vesztette. Előkerítettek egy másik
orvost is, egy neves sebészt, de mire az a prefektúrára ért, a király már nem
élt. Szíve mintegy 40 perccel a merénylet után, délután öt órakor megszűnt
dobogni.”
Nagy kerülő után
körülbelül ugyanebben az
időpontban ért Barthouval a taxi az Hotel du Dieu-höz. A külügyminiszter
megérkezése után még megkérdezte:>> Ugye, nem súlyos?<< Az orvosok
hozzákezdtek a seb ellátásához. Megállapították, hogy a jobb felső karon, nem
sokkal a könyök felett, hatolt át egy golyó, eltört egy csontot, és érintette
az artériát.
A seb valóban nem volt súlyos.
Azt azonban később vették észre,
hogy az idős férfi a merénylet óta eltelt
körülbelül egy óra alatt veszedelmesen sok vért vesztett.
Mire hozzáláttak a véradáshoz,
már késő volt.” A külügyminiszter „öt óra 40 perckor az orvosok kezei között
meghalt. A sebész így nyilatkozott:>> A sebesülés önmagában véve
egyáltalán nem volt halálos.<<
Georges tábornoknak több
szerencséje volt, bár sebei súlyosabbak voltak. A katonai kórházban azonnal
ellátták, állapota még így is súlyos maradt, életét nem vesztette el. Eközben a
gyilkost a rendőrök - aki eszméletlen állapotban volt - a börze
„rendőrkioszkjába hurcolták.” Rövid haláltusa után, mielőtt bármit mondhatott
volna, meghalt.
További áldozatok is voltak.
A király, a külügyminiszter és a
merénylő mellett még további három áldozat is volt. Két asszony és egy
rendőrtisztviselő. A hat elhunyt mellett további tíz ember megsebesült. Közben
beesteledett. A távirók világgá röpítették a megrendítő hírt: „ismeretlen
tettes megölte a jugoszláv királyt és a francia külügyminisztert.” Az utcák
elcsendesedtek, az emberek házaikba „húzódta,” és feltették maguknak a
kérdéseket.
Kik voltak a kiszemelt áldozatok,
kik követték el a merényletet és miért?
Miután a merénylő először a
királyra lőtt - négy lövést adott le rá - egyértelmű volt, „hogy őt szemelték
ki az első áldozatnak.” A további következtetések bizonytalan talajra épültek.
A külügyminiszter meghalt, de halálához a helyszínen kialakult fejetlenség és
felelőtlenség is hozzájárult. Tragédiáját önmaga is elősegítette azzal, hogy
lenyomta a kocsi kilincsét és elhagyta azt. Ha tábornokkal együtt szállították
volna el, ha idejében elkötik a sebét, ha az orvosok nem késlekednek, talán
életben marad.
A merénylő miért lőtt a tábornokra?
Ormos Mária: „Egy politikai
gyilkosságban érthető érthető a király szereplése, s tökéletesen
megmagyarázható egy olyan külügyminiszteré is, mint Barthou volt; de mit keres
ott egy egyszerű tábornok, akinek a neve nem is különösebben ismert? A gyilkos
talán őt hitte a külügyminiszternek? Nem valószínű. Bizonyosra lehetett venni,
hogy a király mellett a magasabb rangú úr ül, tehát az őt fogadó
külügyminiszter. Lehet, hogy a merénylő a sofőrre akart lőni, de ezt éppen
azért nem tudta megtenni, mert az meggátolta benne? Lehet, de nem biztos.
Marad a tény: Georges tábornokot
valósággal átlyuggatták a golyók - a négy lövésből kettő a hasába, egy a
szívéhez közel, a mellkasába fúródott-, míg Barthou egyetlen lövést kapott.”
A helyszíni események és az
eredmények alapján nem lehetett eldönteni azt a kérdést, hogy a merénylet
Sándor király mellett tudatosan irányult-e a francia külügyminiszter ellen is,
vagy mindez véletlen volt.
Ma már világos, „hogy Barthout a
fegyverszakértői jelentés szerint francia rendőrgolyó sebesítette meg.”
A merénylőn kívül, más is lövöldözött?
A gyilkos pisztolyában tíz
töltény volt. Ha ebből négy vagy öt a királyt, négy Georges tábornokot, egy
pedig Barthout érte, ki ölt meg további három embert,” és kisebesített meg még
tizet? A francia újságokban több változat merült fel. „Az első hírek szerint a
gyilkosnak négy-öt, esetleg még több cinkosa állt a tömegben. Később már csak
egy cinkost feltételeztek, ám végül nem lehetett bizonyítani, hogy az
lövöldözött, vagy akár csak, hogy a merénylet pillanatában még a tömegben
tartózkodott volna.” - írja a szerző.
Valószínű az lehetett, hogy a
pánikba esett rendőrök lövöldöztek ártatlan emberekre, feltételezve, hogy a
merénylőnek voltak még cinkosai a tömegben. Nem lehetett egyértelműen
megállapítani, „hogy voltaképpen hogyan halt meg a gyilkos.” A sajtó több
verzióról számolt be annak idején.
Az első verzió szerint a merénylő
öngyilkos lett.
Ezt a véleményt igen gyorsan
feladták, mert a megmagyarázhatatlan lövések száma „ezzel csak tovább
szaporodott volna.” Egy másik verzió szerint „a felbőszült közönség lincselte
meg, és a rendőrök csak nagy üggyel-bajjal tudták kiszedni a tomboló civilek
kezéből.” Ez utóbbi vélekedést „nemigen hitte el senki”. A filmhíradó később
„világosan tanúsította, hogy a Piollet által földre terített embert a rendőrök
rohanták meg” és kegyetlenül ütlegelték. Nem lehetett azonban eldönteni, „hogy
dührohamukban agyonverték, vagy esetleg valaki bele is lőtt.
Ormos Mária: „A hivatalos
boncolási jelentés szerint ugyan testében nem találtak sem golyót, sem repeszt;
annyi ferdítés és titkolózás közepette azonban, amennyi ezt a bűntényt
körülvette, az emberek ennek a hitelességében sem bíztak teljesen.” Más szerzők
mintegy feltételezték a merénylő „elnémítására irányuló tudatos szándékot.”
A kételyek megoldatlanok maradtak.
Miért nem adott ki a francia
rendőrség teljes, a részletekre is kiterjedő nyilatkozatot? Miért nem tudta
tisztázni a részleteket?
Ormos Mária szerint „erre
egyetlen válasz van és az legalább biztos: tudniillik, hogy éppen ezt nem
akarta.” A kiadott jelentések leplezték, takargatták, elferdítették az
eseményeket.
A helyszínen készített
fényképeket, a híradófilmek anyagait a rendőrség lefoglalta és elkobozta. „A
francia híradókat betiltották. Az elkobzott filmek pedig valahogyan eltűntek. A
vizsgálat során egyet mégis le akartak vetíteni, az viszont mindjárt a vetítés
elején meggyulladt és porrá égett.” Néhány kópia azonban eljutott külföldre,
így Magyarországra is, amit a belügyminisztérium „hét lakat alatt tartott”.
A találgatások folytatódtak….
„A merénylő karján ugyanis
tetovált jelet találtak: koszorúval övezett halálfejet, alatta keresztbe
fektetett csontokkal,>> Szabadság vagy halál<< felirattal és négy
betűvel:V.M.R.O. A francia rendőrség a jugoszláv kollégák segítségével
megállapította, hogy ez egy bulgáriai macedon terrorszervezetnek, a Vansna
Makedonska Revolutiona Organizacicijának* az emblémája, amely szövetségi
kapcsolatban állt a horvát emigráció fasiszta csoportjának szervezetével az
Usztasával.**”
*Belső
macedón Forradalmi Szervezet. Bulgáriai rövidítése VMRO, franciául ORIM,
németül IMRO.
**
Ustasa Hrvatska Revolucioniarna Organizacija - Horvát Felkelő Forradalmi
Szervezet.
I. Sándor (1888-1934)
a szerbek,horvátok,szlovének, majd
Jugoszlávia királya.
Apja I. Péter szerb király, anyja
Zorka montenegrói hercegnő (1864-1890), aki korán az 5.-ik gyermekének a
szülésekor halt meg. Anyai nagyapja I. Miklós montenegrói herceg a későbbi
király udvarában látta meg a napvilágot, ahol a trónfosztott Karadjordjevic’-dinasztia
húzta meg magát az Obrenovics-ház uralkodása idején. Később Sándor is jelentős
szerepet játszott anyai nagyapja trónfosztásában az első világháború után.
Ahogy Ormos Mária írja: „másodszülött fiúként azért lett 1909-ben trónörökös,
mert bátyjának le kellett mondania a trónutódlás jogáról botránykeltő,
erőszakos viselkedése miatt.
Általános iskoláit Genfben, a
gimnáziumot Szentpéterváron végezte, majd apja 1903-as királlyá választása után
Belgrádban és Szentpéterváron katonai nevelésben részesült. „Egy leginkább
katonai-feudálisnak nevezhető légkörben serdült fel, ez hatott rá a pétervári
katonai akadémián és odahaza is. Szellemi körképében a családi dinasztikus
érdek, a nemzeti eszme, a katonai bátorság és fegyelem voltak a
legjellemzőbbek.”
Az államfői teendőket beteg
apjától 1914-ben vette át. A világháború idején részt vett a hadműveletekben.
A korfui nyilatkozat (1917. július
20) kimondta a délszláv állam szükségességét, és elismerte a szerb
Karadjordjevic’-dinasztia uralkodási jogát. 1918. december 1-én „hivatalosan
proklamálták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását.”
Apja halála után 1921-ben 33 éves
korában, koronázták királlyá.
1922. június 8-án dinasztikus
házasságot kötött Belgrádban, ahol feleségül vette I. Ferdinánd román király
leányát.
Nem kedvelte a pártviszályokat.
A Belgrád ortodox főpapjával
történt megbeszélés után 1929. január 6-án magához kérette a pártok vezetőit és
bejelentette, hogy „királyi diktatúrát” akar. Ennek következményeként betiltatta a pártok működését, majd
„Jugoszlávia” néven új nevet adott országának Az ország három meghatározó
nemzetének (szerb, horvát, szlovén) egyesítését több szakadár terrorista
szervezet ellenezte, így a macedón forradalmi szervezet a VMRO is.
Louis Barthou (1862-1934)
jogász, történész, politikus
Szerény családi körülmények
között nevelkedett. Jogi tanulmányokat folytatott Bordeaux-ban, majd jogi
doktorátust szerzett. Ügyvédi irodát nyitott a Dreyfus ügy* „viharai idején a
jobboldalhoz csatlakozott. 1889-ben került a francia parlamentbe. Harminckét
éves korában már miniszter, amit több alkalommal miniszterség követett. Rövid
ideig az ország miniszterelnöke is volt.
*Alfred
Dreyfus (1859-1935) francia katonatiszt, egy elzászi zsidó textilgyáros család
hét gyermeke közül a legfiatalabb. Amikor Elzászt 1871-ben Németországhoz
csatolták a család Franciaországban maradt és megtartotta francia
állampolgárságát. Dreyfus 1880-ban elvégzett egy politechikai iskolát, majd a
fontaineblau-i katonai akadémián 1885-ben tüzértiszti képesítést szerzett.
Hadnagyként a 32-es lovassághoz került. 1889-ben a bourges-i pirotechnikai
iskola igazgatóhelyettese lett, kapitányi rangban.
1894.
okt. 15-én árulás vádjával letartóztatták (a vád ellene az volt, hogy az
illetékes hatóságok a német katonai attasénál egy állítólag Dreyfustól származó
kézzel írott listát találtak, amely titkos katonai adatokat tartalmazott,
többek között a 120 mm-es ágyú hidraulikus fékjével kapcsolatos feljegyzéssel),
megfosztották katonai rangjától, majd letöltendő életfogytiglani börtönre
ítélték, amit egy - a világtól elzárt - szigeten kellett letöltenie.
1899-ben
perét a rennes-i katonai bíróság újra tárgyalta és büntetését tíz évre csökkentette.
Émile Laubet köztársasági elnök ezt követően kegyelemben részesítette. 1903-ban
újabb perújrafelvételre került sor. Korábbi ítéletét a Legfelsőbb Bíróság
véglegesnek, semmisnek nyilvánította. Visszakapta rangját, és őrnaggyá léptették
elő, majd a „Becsületrend” lovagjává avatták. 1907-ben nyugdíjazták.
Antiszemita csoportok a mai napig megkérdőjelezik ártatlanságát, további
„bizonyítékokat” próbálnak gyűjteni vagy gyártani.
1914-ben a baloldal győzelme és
fiának a fronton bekövetkezett halála miatt átmenetileg visszavonult a
politikától. Visszatérése után Paul Painlevé2, Aristide Briand3
és Raymond Poincare4 kormányában vett részt. 1918 májusában a francia
akadémia tagjává választotta. „Érdekelte a zene és az irodalom, s nemcsak
értékes műgyűjteményével keltett figyelmet, hanem Wagnerről és Beethovenről írt
életrajzi írásaival, Victor Hugo5 és Lamartine6 életét és
művészetét elemző könyveivel is.” - írja Ormos Mária. Történeti munkái közül
kiemelhető Mirabeau-ról7 és Dantonról8 írt könyve.
Az első világháborút megelőző
időszakban, németellenességével tűnt ki.1923-ban részt vett annak a
határozatnak a kidolgozásában, amely „formális jogalapot nyújtott a Ruhr-vidék
francia megszállásához.”
Tőle származik a „Keleti Locarno”
gondolata.
Ennek lényege abban állt, „hogy
hét állam: Németország, Csehszlovákia, Lengyelország, Lettország, Észtország,
Litvánia és a Szovjetunió kölcsönösen elismerik egymás határait, a szerződést
Franciaország garantálja, míg a Szovjetunió, a maga részéről csatlakozik az
1925-ben kötött locarnoi egyezmény jótállóihoz. Az utóbbi szerződés Németország
nyugati határait garantálta.”
Felhasznált irodalom:
Ormos Mária
Merénylet Marseille-ben
Kossuth Könyvkiadó 1984
Szövegmagyarázat:
1.Albert Lebrun (1870-1945) francia politikus, 1932-1940 között az
ország köztársasági elnöke.
2. Paul Painlevé (1863-1933) francia matematikus, két alkalommal az ország
miniszterelnöke. Középiskolai tanulmányai befejezése után a göttingeni
egyetemen matematikából szerzett diplomát. 1887-ben professzor lett Lill-ben,
1892-től a fővárosban oktatott. A repülés is érdekelte. Miniszterként tagja
volt Aristide Briand kormányának. 1917-ben rövid ideig hadügyminiszter, majd
miniszterelnök. Később lemondott és Georges Clemenceounak adta át a helyét.
1930-ban az akadémia tagjává választották, ugyanebben az időben lett a Magyar
Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.
3. Aristide Briand (1862-1932) francia politikus tizenegy alkalommal
volt az ország miniszterelnöke. 1906-1932 között huszonhatszor volt miniszter.
A nemzetközi együttműködés, a világbéke érdekében kifejtett Tevékenységéért
Gustav Streseman német politikussal közösen Nobel-békedíjban részesült.
4. Raymond Poincare (1860-1934) francia politikus, államfő, több
alkalommal az ország miniszterelnöke.
Németországgal szemben határozott politikát folytatott
1912-től - első miniszterelnöksége idején hosszú távra meghatározta az ország
politikai irányvonalát. Az első világháború idején az ország államfője. A
húszas évek elején ismét miniszterelnök és külügyminiszter. Miniszterelnöksége
alatt 1923-ban francia csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. Határozott és sikeres
gazdaságpolitikája kivezette az országot a pénzügyi válságból.
5. Victor Hugo (1802-1885) francia költő, regény és drámaíró,
akadémikus és politikus. Élete és művészete szinte teljesen meghatározta hazája
és Európa szellemi életét. Huszonkét évig írta „A nyomorultak” c. leghíresebb
regényét kiemelkedő alkotása „A párizsi Notre-Dame” c. műve.
6. Alphonse de Lamartine (1790-1869) francia költő politikus. Arisztokrata
származása ellenére már fiatalon a felvilágosodás odaadó híve. Versei alapján
XVIII. Lajos király kinevezte a firenzei követség titkárának. 1833-tól
parlamenti képviselő, 1848-ban rövid ideig külügyminiszter.
7. Honoré Gábor Victor Riquette Mirabeau (1749-1791) a francia forradalom egyik alakja.
8. Georges Jacques Danton (1759-1794) a francia forradalom egyik kimagasló
alakja és áldozata. A forradalom kitörése előtt ügyvédként tevékenykedett.
Politikusi tehetségét a forradalom idején Mirabeau ismerte fel. A Konvent
tanácskozása idején Belgiumba távozott, innen adta le szavazatát XVI. Lajos
kivégzésére. Nézeteivel a „hegypártiak” és a „girondisták” között ingadozott.
1793 novemberében visszatért a fővárosba és Robespierre oldalára állt, aki
azonban politikai elképzeléseit nem támogatta. Sőt versenytársai likvidálását
határozta el. Dantont is bíróság elé állították és halálra ítélték. Azzal
vádolták, hogy az orleansi herceget kívánta az ország trónjához juttatni.
Miközben a vérpadra hurcolták Robespierre háza előtt ezt kiáltotta: „Követni
fogsz ezen az úton.” A guillotine (nyaktiló) alatt a tapsoló tömeget állítólag
így utasította rendre: „Hallgass háládatlan tömeg!” A hóhér felé pedig ezt
kiáltotta: „Elég egy szíj is, a másikat tedd el Robespierre részére.”
Forrás:
Internet-wikipedia
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2011. szeptember
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!