2011. augusztus 2., kedd

Potsdam - a „hármak” utolsó találkozója

Potsdam – a „hármak” utolsó találkozója
A „három nagy” utolsó találkozóját 1945. július 7 - augusztus 2. között a Berlintől 26 km-re található Potsdam, egyik kastélyában a „Cecilienhof” nagytermében tartották. A kastélyt 1912-1915 között II. Vilmos német császár építette, majd azt fiának és a fiú Cecilien nevű hitvesének ajándékozta. A teheráni (1943.nov.28-dec.1.) és a jaltai (1945.febr.2.-febr.12) értekezletek után a potsdami konferencián csak J. V. Sztálin képviselte az állandóságot. F. D. Rooseveltet - halála miatt - H. S. Truman, W. S. Churchill júl. 27-ig, majd C. R. Attlee vett részt a tanácskozáson, amely - bár Japán ellen folyt még a háború - a második világháborút lezáró diplomáciai eseményként vonult be a történelembe.
Miről tárgyaltak és miben egyeztek meg?

A megbeszéléseken véglegesítették a németországi, az ausztriai és a berlini megszállási övezeteket. Kijelölték Lengyelország új határait, visszaállították Ausztria szuverenitását. Sztálin felvetésére Königsberg (a mai Kalinyingrád) és környéke a Szovjetunióhoz került. Meghatározták a német jóvátétel tartalmát és nagyságrendjét. Létrehozták a Külügyminiszterek Tanácsát. Napirenden szerepelt a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása Magyarországgal, Finnországgal, és Bulgáriával. Döntés született a magyar, a lengyel és a csehszlovák területen élő németek kitelepítéséről, határoztak a háborús főbűnösök büntetőjogi felelősségrevonásáról. A tanácskozás idején (július 27-én) az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína felszólította Japánt a fegyverletételre. Sztálin tudomására hozták az amerikai (los-alamosi) atombomba sikeres felrobbantását.
A résztvevők 1945.júl.17-aug.1. között 13 ülést tartottak. Az eseményeket Churchill emlékei alapján igyekszem visszaidézni.


Ki volt a konferencia ötletgazdája?

Churchill1 angol miniszterelnök attól tartott, ha az amerikaiak kivonják csapataikat Európából a Vörös Hadsereg olyan hatalmas erőfölényre tesz szert ebben a térségben, amely bármikor képes csapást mérni az itt maradó nyugati haderőre. Csak azt tudta, „hogy a szovjet és orosz imperializmus súlyos megnyilvánulásai egyre messzebbre gördülnek előre a tehetetlen országok földjén.”
1945. május 11-én így írt Truman2 elnöknek: „Véleményem szerint együtt vagy külön-külön, de egyazon időpontban fel kell kérnünk Sztálint3, hogy júliusban háromhatalmi értekezletre üljön össze velünk Németország valamelyik közös megegyezéssel kijelölendő, épen maradt városában…majd más helyen annak az őszinte reményének adott kifejezést,hogy „hogy az amerikai arcvonal nem húzódik vissza a közös megállapodással kijelölt harcászati vonalakról…”
Május 12-én elküldte Trumannak - ahogy ő nevezte „vasfüggöny” táviratát. Ebből idézek: „Az európai helyzet mély aggodalommal tölt el. Úgy hallom, hogy az Európában tartózkodó légierő fele máris kezd áttelepülni a csendes-óceáni hadszíntérre. Az újságok tele vannak vele, hogy az amerikai hadseregeket tömegestül vonják ki Európából....a mi seregeink létszáma is valószínűleg jelentősen csökken. A kanadai hadsereg mindenképpen hazatér. A franciák gyengék és nehéz bánni velük. Senki előtt sem titok, hogy a kontinensen állomásozó fegyveres erőnk igen rövid idő múlva megszűnik létezni, s csak éppen annyi marad belőle, amennyi Németország megszállásához szükséges….”
A szovjetekkel kapcsolatban ugyanebben a táviratban leszögezte: „De mi lesz közben Oroszországgal? Én mindig az Oroszországhoz fűződő barátságon munkálkodtam, de akárcsak Önt, engem is mélységesen nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket, nyugtalanít Lengyelországgal szembeni magatartásuk, az az elsöprő befolyás, amely Görögország kivételével a Balkánon szert tettek, nyugtalanít, hogy Bécsben is nehézségeket támasztanak, hogy az általuk ellenőrzött vagy megszállt területeken megjelent az orosz hatalom, miközben oly sok más országban kommunista mesterkedés folyik, mindenekfölött pedig, hogy képesek hosszú időn át nagy létszámú hadsereget fegyverben tartani…”
A távirat 3. pontjában megfogalmazta híressé vált mondatát: Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk…”

Június 1-jén az elnök közölte vele, hogy Sztálinnak megfelelne „ha július 15-e körül tartanánk Berlinben, ahogy ő mondta >> a hármak<< találkozóját. A miniszterelnök nyomban válaszolt, hogy örömmel utazna Berlinbe a brit küldöttséggel, bár a július 15-ét túlságosan későinek tartotta. Churchill arra kérte Trumant, ha nem ülhetnek tárgyaló asztalhoz, július 15-én, akkor arra július 1-jén, 2-án, vagy 3-án kerüljön sor. Az elnök azonban közölte, „hogy mindent fontolóra vett, de július 15-e előtt semmiképpen sem érne rá…Sztálin sem kívánta előbbre hozni az időpontot.” E szerint folytak az előkészületek.

Churchill aggodalmai nem múltak el.

Azért szeretett volna mielőbb sort keríteni a találkozóra, „mert az amerikai hadsereg arra készült, hogy a harcokban elfoglalt vonalaktól visszavonuljon a megállapodásban előírt övezetbe.” Tartott, hogy az amerikai fővárosban bármikor úgy dönthetnek „hogy kiürítik ezt a hatalmas - hatszázötven kilométer hosszú és kétszáz kilométer széles - területet. Ezen a vidéken németek és csehek milliói éltek.” A miniszterelnök tisztában volt vele, hogy ha kiürítik a területet, ahogy írja: „még nagyobb távolság választ majd el bennünket Lengyelországtól, és úgyszólván képtelenek leszünk rá, hogy sorsát befolyásoljuk…Közben ugyanis Oroszország megváltoztatta irántunk tanúsított magatartását, minduntalan megszegte a jaltai megállapodásokat,csapataival célba vette Dániát (itt Montgomery4 szerencsére idejében megelőzte), túlkapásokra ragadtatta magát Ausztriában, Tito5 marsall pedig fenyegetően lépett fel Trieszt ügyében. Nem volt vitás, hogy mindezeket az ügyeket összefüggésükben kell megvitatnunk, s hogy ennek most van itt az ideje.”

Még nem volt késő

A miniszterelnök súlyos döntésnek tartotta volna, ha kivonultak volna Németország szívéből. „Csakhogy a dolog nem tőlem függött. Mi csupán jelentéktelen területeket tartottunk megszállva az övezethatárokon kívül. Az amerikaiak három millió katonát tartottak fegyverben, mi csupán egy milliót” szőtte tovább gondolatait Churchill.
Az Elnök június 12-én írt levele, amely arról is szólt, hogy az amerikaiak június 21-én elkezdik csapataik kivonását, és saját megszállási övezetükbe vonulnak, úgy megborzongtatta a miniszterelnököt, „mint a lélekharang hangja”, majd hozzátette „mi mást tehettem volna: megadtam magam….”

Egy kis séta Berlinben

Churchill: „Truman elnök velem egy napon érkezett Berlinbe. Alig vártam már, hogy találkozzam e hatalmassággal, akivel nézeteltéréseink ellenére is szívélyes viszonyba kerültem..
Megérkezésünk napjának délutánján látogatást tettem nála, s mély benyomást tett rám vidám természetével, világos beszédével, sziporkázó szellemével és szembeszökő határozottságával.
Másnap az Elnök és én külön-külön városnéző körutat tettünk Berlinben. Zűrzavar és romhalmaz - ez volt a város. Látogatásunkat természetesen nem jelentettük be előre, s az utcákon csak az éppen arra járókkal találkoztunk. A kancellária előtti téren azonban meglehetősen nagy volt a tömeg. Amikor kiszálltam az autóból s néhány lépést tetem az emberek között, mindannyian éljenezni kezdtek, egy öregember kivételével, aki rosszallón csóválta a fejét…..Ezután bementünk a kancellária épületébe, s hosszasan jártuk romos oszlopcsarnokait és termeit. Orosz kísérőink később elkalauzoltak bennünket Hitler óvóhelyére. Lementem a legalsó szintre, s megtekintettem azt a szobát, amelyben szeretőjével együtt öngyilkos lett, amikor pedig ismét feljöttünk, megmutatták azt a helyet, ahol elégették a holttestét. Az akkoriban hozzáférhető legmegbízhatóbb, első kézből származó tájékoztatást kaptunk mindarról, ami e végső napokban történt.”

Kettesben az Elnökkel….

Július 18-án a miniszterelnök együtt ebédelt Truman elnökkel. Elmondta neki, hogy „milyen szomorú helyzetben van Nagy-Britannia….” Az Elnök figyelmesen és együttérzően végighallgatta „majd kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak hatalmas adóssága van Nagy-Britanniával szemben, amiért kezdetben egyedül áll helyt.> Ha Önök is ugyanúgy elbuktak volna, mint Franciaország – mondta -, akkor most talán az amerikai partokon harcolnánk a németek ellen. Az a helyes tehát, ha nem pusztán pénzügyi szempontból nézzük a dolgokat.<
Ezután a birodalmi vámkedvezményekről esett szó, majd az Elnök a repülésügyre és a közlekedésre terelte a szót.
A beszélgetés nem sokáig tartott. Tisztjei ugyanis emlékeztették az Elnököt, „hogy indulnia kell a Sztálin marsallal való találkozóra.”

Churchill Sztálin vendége

Még aznap este - július 18-án - a miniszterelnök Sztálinnál vacsorázott, a tolmácsokat leszámítva kettesben volt a marsallal.
Ezt írja: „Este fél kilenctől éjjel fél kettőig tartott a kellemes beszélgetés, s közben egyetlenegy igazán jelentős ügyet sem hoztunk szóba. A továbbiakban során a miniszterelnök Birse őrnagy (Churchill tolmácsa - a Szerk.) feljegyzéseit felhasználva foglalta össze az eseményeket.
„Házigazdám meglehetősen törődött ember benyomását keltette, de közvetlen, barátságos modora igen kellemes hangulatot teremtett. A brit választásokról* elmondta, hogy kommunista és egyéb forrásokból szerzett értesülései megerősítik abban a véleményében, hogy hivatalban maradok és mintegy nyolcvan fős többségem lesz az alsóházban. Úgy gondolta, hogy a Munkáspárt 220-230 mandátumot szerez. Jómagam nem bocsátkoztam jóslásokba, megjegyeztem azonban, hogy nem tudom bizonyosan, hogyan - szavaztak a katonák. Ő azt mondta erre, hogy a hadsereg erős kormányt akar, s ezért a konzervatívokra szavazott*

*Mint ismeretes a Konzervatív Párt az 1945. júliusában tartott választásokat elvesztette és a munkáspárti C.R.Attlee6 lett a miniszterelnök.

Világosan látszott, hogy azt szeretné, ha a velem és Edennel7 kiépített kapcsolatai nem szakadnának meg. Megkérdezte, miért nem látogat a király Berlinbe, s én azt válaszoltam, hogy azért, mert látogatása csak súlyosbítaná biztonsági gondjainkat. Ezután kifejtette, hogy Nagy- Britanniának minden más országnál nagyobb szüksége van a monarchia intézményére, mert a nagy birodalmat a Korona egyesíti. Következésképp, ha valaki barátja Nagy-Britanniának, sosem tenne olyasmit, amivel aláásná a monarchia tekintélyét.”

A beszélgetés folytatódott.

A miniszterelnök kijelentette, hogy üdvözölné, „ha Oroszország tengeri nagyhatalommá válnék.” Azt szeretné – mondta – „hogy az orosz hajók jelen legyenek a világ óceánjain. Oroszország ma olyan, mint egy óriás, aki nem tud lélegezni a két orrlyukán: a Balti tenger és a Fekete tenger szűk kijáratán. Ezután Törökország és a Dardanellák ügyét hoztam szóba, s megemlítetten, hogy a törökök természetesen aggodalmaskodnak.

Sztálin elmagyarázta mi történt.

A törökök szövetségi szerződést ajánlottak az oroszoknak. Az oroszok válaszul közölték, hogy szerződésről csak akkor lehet szó, ha egyik félnek sincsenek követelései a másikkal szemben. Oroszország viszont igényt tart Karsra és Ardahánra, amelyet elvettek tőle az előző háború végén. A törökök kijelentették, hogy erről nem tárgyalhatnak. Oroszország ekkor felvetette a montreuxi** egyezmény ügyét.
                                                          
**A montreuxi egyezménnyel 1936 -ban Törökország visszanyerte szuverenitását a Boszporusz és a Dardanellák felett.

Törökország ezt sem volt hajlandó megvitatni, s erre Oroszország azt felelte, hogy akkor nem tárgyalhat tovább a szövetségi szerződésről.”
Churchill kijelentette, hogy ő támogatná az egyezmény módosítását, „oly módon, hogy rekesszék ki belőle Japánt, Oroszországnak pedig adjanak kijáratot a Földközi tengerre.” Megismételte, hogy ő örömmel fogadná, „ha Oroszország megjelennék az óceánokon, s ez nemcsak a Dardanellákra vonatkozik, hanem a Kieli-csatornára is. Itt olyasféle rendszert kellene bevezetni, mint amilyen a Szuezi-csatornán és a Csendes-óceán meleg vizű övezeteiben működik. Mindezt nem az Oroszország tetteiért érzett hála diktálja, hanem elvi megfontolás.

Sztálin ekkor a német flotta ügyét
hozta szóba.

Kifejtette, hogy Oroszország nagy hasznát venné, ha megkaphatná egy részét, mert nagy tengeri veszteségeket szenvedett. Hálás azokért a hajókért is, amelyeket az olasz flotta fegyverletétele után adtunk át neki, de a német hajókból is megszeretné kapni a részét. Nem mondtam ellent neki.”
A marsall ekkor Görögországról beszélt, arról hogy agressziót követ el a bolgár és az albán határon.
Churchill kijelentette, hogy az „értekezletnek félreérthetetlenül meg kell mondani, mit kíván a kisebb országoktól, és nem szabad megengedni, hogy bármelyikük is túltegye magát rajta, vagy fegyvert ragadjon…Meg kell értetni velük, hogy a határokat csak a békekonferencia módosíthatja.”

 Ezután Magyarországról
kérdezte a miniszterelnököt.

Churchill: „Közöltem, hogy nincsenek pontos értesüléseim, nem nyilatkozhatom tehát a pillanatnyi helyzetről, de majd tájékoztatást kérek a külügyminisztertől.
Sztálin kijelentette, hogy az oroszok mindazokban az országokban, amelyeket a Vörös Hadsereg szabadított fel, erős, független és szuverén államot szeretnének. Ő ellenzi, hogy bármelyiket is szovjetesítsék. Mindegyikben szabad választást kell tartani, s ezen a fasisztákon kívül valamennyi párt részt vehet majd.
Ekkor megemlítettem a jugoszláviai nehézségeket, mondván, hogy nem törekszünk mindenképpen előnyre, de 50:50 arányban állapodtunk meg. Most pedig az arány Nagy-Britannia rovására egy a kilencvenkilenchez. Sztálin tiltakozott, s azt mondta, hogy a brit befolyás kilencven százalék, a jugoszláv tíz, az orosz semmi. A szovjet kormány gyakran nem is tudja, mire készül Tito.
Elmondta továbbá, hogy sértve érezte magát, amikor az amerikaiak kormányváltozást követeltek Romániában és Bulgáriában. Ehhez nem volt joguk, hiszen ő sem avatkozik a görög ügyekbe.
Azt feleltem, hogy ezeket az amerikai javaslatokat még nem láttam. Sztálin kijelentette, hogy azokban az országokban, amelyeknek emigráns kormányuk volt, szükségesnek látta a segítségnyújtást hazai kormány megalakításához. Ez persze nem vonatkozik Romániára és Bulgáriára, itt ugyanis teljes a békesség. Amikor megkérdeztem, miért adományozott a szovjet kormány kitüntetést Mihály királynak, azt felelte, hogy megítélése szerint a király az államcsíny idején bátran és okosan cselekedett.

Ezután elmondtam, hogy mennyire aggódnak az emberek Oroszország szándékai miatt. A térképen vonalat húztam az Északi-foktól Albániáig, és felsoroltam az ettől keletre fekvő, orosz kézen lévő fővárosokat. Minden arra vall, mondtam, hogy Oroszország nyugat felé terjeszkedik. Sztálin kijelentette, hogy ilyesmi nem áll szándékában. Ellenkezőleg, éppen, hogy kivonja csapatait nyugatról. Néhány hónapon belül két millió embert szerel le és küld haza.
A további leszerelés csakis a vasúti szállítási lehetőségtől függ. Az orosz háborús veszteség öt millió halott és eltűnt.*

* Európa lakosságának 7.1%-a, közel 39 millió, a Szovjetunió lakosságának 15.1%-a, azaz közel 21 millió személy vesztette életét. A katonai veszteségek Európában: 19 millió fő, ebből kiemelkedik a szovjetek vesztesége 11 millió katonával. A második világháborút követő 65 év után Oroszország még nem közölt pontos adatokat a háborús veszteségekről.

A németek tizennyolc millió embert mozgósítottak, a hadiipart nem számítva, az oroszok tizenkét milliót ” - fejezte be gondolatait Sztálin.

Churchill hangot adott annak a reményének, hogy mielőtt találkozójuk véget ér, meg tudnak egyezni valamennyi európai ország határairól, arról, hogy Oroszország kijuthasson a tengerekre, a német flotta felosztásának módjáról.
„A németek olyanok, mint a birkák” - jegyezte meg a miniszterelnök. „Sztálin ekkor megemlítette egy 1907-es németországi élményét: kétszáz német lemaradt egy kommunista találkozóról, mert a pályaudvar kijáratánál nem volt, aki elvegye a jegyüket..”
Majd bocsánatot kért, hogy nem mondott „hivatalosan köszönetet Nagy-Britanniának a háború alatt küldött hadianyag szállításokért. Oroszország mondta, nem marad adós az elismeréssel.”

Churchill kérdezősködésére Sztálin beszélt a kollektivizmusról, az állami gazdaságok rendszeréről. Kijelentette „ha ő vele bármi történnék, megfelelő emberek lépnének a helyére. Hozzátette, hogy ő harminc éves távlatban gondolkodik.”

>>A babák rendben megszülettek.<<

A miniszterelnök így folytatja: „július 17-én világrengető hír érkezett. Délután Stimson felkeresett szálláshelyemen, é egy papírlapot tett elém. Ez volt ráírva: >A babák rendben megszülettek<. Láttam viselkedésén, hogy valami rendkívüli történhetett.>Ez azt jelenti –mondta -, hogy sikeres volt az új-mexikói sivatagban végrehajtott kísérlet. Megvan az atombomba<….Egyelőre senki sem tudta felmérni a felfedezés hadászati következményeit…

Másnap reggel repülőgépen megérkezett ennek az emberi történelemben oly iszonyatos eseménynek a teljes leírása. Nekem Stimson adta ide a jelentést. Emlékezetből idézem fel a történteket. A bombát vagy egyenértékű mását, egy harminc méter magas oszlop tetején robbantották fel. Tizenhat kilométeres körzetben minden élő lelket eltávolítottak a környékről, s a tudósok és munkatársaik vastag betonfalak mögött és óvóhelyeken bújtak meg, a helyszíntől körülbelül ugyanekkora távolságra. A robbanás iszonyú volt. Hatalmas láng- és füstfelhő lövellt fel szegény Földünk légkörének határáig. Másfél kilométeres körzetben minden elpusztult. Itt volt a lehetőség, hogy gyorsan véget vessünk a második világháborúnak és talán még sok másnak is.

Az Elnök azonnal megbeszélésre hívott.

Marshall8 tábornok és Leahy tengernagy társaságában fogadott. Mind ez idáig úgy képzeltük el a japán anyaország elleni támadást, hogy iszonyú légibombázások után igen nagy hadseregekkel szállunk partra. Számítottunk rá, hogy a japánok elkeseredett ellenállást tanúsítanak, és szamuráj önfeláldozással nemcsak a nyílt csatákban, hanem minden lövész gödörben és minden fedezékben mindhaláig küzdenek. Az Okinava szigetén lezajlott jelenetek jártak a fejemben: sok ezer japán, csak, hogy a megadást elkerülje szabályos vonalban felsorakozott s kézigránáttal felrobbantotta magát, miután parancsnokaik ünnepélyes harakirit követtek el. Ha egyenként kellett volna megtörnünk a japánok ellenállását, s méterről méterre elfoglalnunk az országukat, egy millió amerikai is odaveszett volna, s feleannyi brit, vagy talán még több is, ha egyáltalán sikerül eljuttatnunk oda a katonáinkat.”
A miniszterelnök azt fejtegette a továbbiakban, hogy most már nincs szükség az oroszok bevonására a japánok elleni végső küzdelemben. Eden külügyminiszterhez írt levelében ezt egyértelműbbé is tette.
„A fegyver bevetéséhez az elvi hozzájárulást mi már július 4-én, még a kísérleti robbantás előtt megadtuk. A végső döntés elsősorban Truman elnöktől függött, hiszen az ő kezében volt a fegyver: de én egy pillanatig sem kételkedtem, hogy helyesen döntött.

A történelmi tény mindenesetre az

s az utókornak erről kell majd ítéletet mondania, hogy soha még csak vita tárgya sem volt, bevessük-e az atombombát., s így kényszerítsük ki Japán fegyverletételét.

Ennél bonyolultabb volt eldönteni,
hogy mit mondjunk Sztálinnak

Az Elnökkel együtt úgy gondoltuk, hogy Japán legyőzéséhez nincs szükségünk a segítségére. Teheránban és Jaltában Sztálin szavát adta, hogy Szovjet-oroszország megtámadja Japánt, mihelyt megvertük a német hadseregeket, s ehhez az ígérethez híven május elseje óta a szibériai vasútvonalon szüntelenül özönlöttek az orosz csapatok a Távol-Keletre. Úgy láttuk, hogy aligha lesz már szükség rájuk, s hogy Sztálin elvesztette azt az ütőkártyát, amelyet oly hatásosan játszott ki az amerikaiak ellen Jaltában….Mindketten úgy éreztük, hogy tájékoztatnunk kell a Nagy Eseményről, amely mától fogva uralja a helyzetet, de persze nem szabad beavatnunk a részletekbe.

Hogyan hozzuk tudomására a hírt?

Írásban-e vagy élőszóban? Hivatalos, külön erre a célra összehívott ülésen-e, a naponta esedékes rendes találkozók valamelyikén, netán az egyik után? Az Elnök végül is az utóbbi megoldást választotta.>> Azt hiszem, az lesz a legjobb – mondta -, ha az egyik ülés után egyszerűen közlöm vele, hogy van egy egészen újfajta bombánk, egy semmihez sem hasonlítható fegyverünk, amely alighanem végképp meg fogja törni a japánok harci elszántságát, ha folytatni akarnák a háborút.<<

Ultimátum Japánhoz

Ezután Churchill a japánokat érintő az Elnökkel folytatott beszélgetéseiről ír, arról, hogy mi tévők legyenek térdre kényszerítésében. Elmondta, hogy Sztálin bizalmasan közölte vele, hogy mielőtt Berlinbe utazott volna „egy megcímzetlen üzenetet kapott, amit a japán követ útján juttattak el hozzá. „Arról volt benne szó, hogy Japán nem fogadhatja el a >>feltétel nélküli megadás<< kifejezést, de kész volna bármilyen kompromisszumra. Sztálin azt válaszolta, hogy mivel az üzenet nem tartalmaz pontos javaslatokat, a szovjet kormány nem tehet semmit az ügyben.” Az Elnök azonban kitartott a feltétel nélküli megadás mellett. Végül úgy döntöttek, hogy ultimátumot intéznek Japánhoz a fegyveres erőik haladéktalan és feltétel nélküli megadására. „Ezt az okmányt július 26-án hoztuk nyilvánosságra” - írja.
Japán katonai vezetői elvetették ezeket a feltételeket „s ezután az Egyesült Államok légiereje felkészült rá, hogy egy atombombát Hirosímára, egyet pedig Nagaszakira dobjon le.”
Churchill megjegyzi: „Hiba volna azt hinni, hogy Japán sorsát az atombomba döntötte el. A szövetségesek hatalmas tengeri fölénye már az első bomba ledobása előtt is biztos vereségre ítélte Japánt.”

Lengyelország határai

Churchill: „Tárgyalásaink fő témája az volt, hogy mekkora részt kapjon Oroszország Lengyelországból, mekkorát Lengyelország Németországból, s mi legyen Németország és a Szovjetunió helye a világban. Jaltában beleegyeztünk, hogy Oroszország Lengyelország rovására egészen a Curzon* - vonalig terjessze ki határát. Kezdettől fogva elismertük Lengyelországnak azt a jogát, hogy jelentős német területekre tegyen szert. Már csak az volt a kérdés, mekkora területekre. Milyen mélyen hatoljon be Németországba? A nézetek korántsem estek egybe.
*Curzon of Kedlestone lord angol külügyminiszter (1859-1925) az első világháborút lezáró békekonferencián (1920. július) etnikai alapú határvonalat javasolt Lengyelország és a Szovjetunió között. Az 1921-es rigai békében a szovjetek beleegyeztek, hogy a határ ettől a vonaltól mintegy 250 km-re keletre húzódjon Grodno és Galícia térségében.
A Curzon vonal a második világháború idején többször „napirenden” szerepelt a szövetségesek között (Teherán 1943, Jalta 1945, Potsdam1945).
Érdemes idézni a Curzon-vonallal kapcsolatos polémiát - Churchill miniszterelnöktől - teheráni megbeszéléseik idejéből. A miniszterelnök kijelentette, hogy erős, független Lengyelországot akarnak „amely baráti viszonyban van Oroszországgal.”
Mire Sztálin: „..hogy ez mind igaz , azt azonban semmiképp sem szabad megengedni, hogy a lengyelek ukrán és belorusz területekre tegyék rá a kezüket. Ez nem lenne igazságos. Az 1939-es határrendezéssel (Molotov-Ribbentrop paktum 1939. aug.) - a szerk.) Ukrajna és Belorusszia földje visszakerült Ukrajnához és Belorussziához. Szovjet-Oroszország ragaszkodik az 1939-es határokhoz, mert nemzetiségi szempontból az az igazságos határvonal.”
„Eden (angol külügyminiszter - a szerk.) megkérdezte, hogy a Ribbentrop-Molotov-vonalról van-e szó.>Hívja, aminek akarja<, mondta Sztálin Molotov megjegyezte, hogy általában Curzon-vonal néven szokták emlegetni.> Nem így van - mondta Eden - jelentősek az eltérések. Molotov azt mondta, hogy nincs eltérés. Erre elővettem egy térképet, megmutattam rajta a Curzon-vonalat, az 1939-es határvonalat, továbbá megjelöltem az Odera vonalát. Eden megjegyezte, hogy a Curzon-vonal déli végét sohasem határoztuk meg pontosan.
Ekkor az értekezlet csoportokra oszlott. A résztvevők az én térképem és az amerikaiak előtt kiterített térkép köré gyűltek, s a tolmácsok nemigen tudtak jegyzetelni.
Eden szerint a Curzon-vonal Lwówtól keletre húzódott. Sztálin azt válaszolta, hogy az én térképemen helytelenül húzták meg a vonalat. Lwównak az orosz oldalon volna a helye, mert az igazi Curzon-vonal nyugatra, Przemys’l felé kanyarodik. Molotov9 majd előkeríti a Curzon-vonal térképét és leírását. Nem akar ő lengyel lakosságot bekebelezni, s örömmel lemondana minden olyan körzetről, amelyről kiderül, hogy lengyel a lakossága.
Kifejtettem, hogy a német területek sokkal értékesebbek, mint a Pripjaty-mocsarak. Ipari vidékekről lévén szó, Lengyelország sokkal nagyobb hasznukat venné. Szeretnénk, ha azt mondhatnánk a lengyeleknek, hogy az oroszoknak igazuk van, lássák tehát be, hogy tisztességes az alku. Ha pedig nem hajlandók belátni, az az ő bajuk. Hangsúlyoztam, hogy a britek nevében beszélek, hozzáfűztem, hogy az Egyesült Államokban sok lengyel él, s az Elnöknek számolnia kell ezekkel a honfitársaival.
Sztálin megismételte, hogy nem tartana igényt olyan területekre, amelyekről bebizonyosodik, hogy a lakosságuk lengyel, majd besatírozta a térképen a Curzon-vonaltól nyugatra és a Vilnától délre eső körzetet, amelyről elismerte, hogy főleg lengyelek lakják. Ekkor az értekezlet ismét csoportokra oszlott, és hosszasan tanulmányozták a térképen az Odera vonalát…….”
Churchill határozott hangon azt mondta Edennek, „hogy sem a Lengyelországnak ítélendő német területek, sem Lwów miatt nem lesznek álmatlan éjszakáim. Eden kijelentette, hogy kezdetnek megteszi, ha Sztálin marsall a Curzon-vonalat és az Odera folyót tekinti tárgyalási alapnak.
Molotov ekkor elénk tárta a Curzon-vonal orosz változatát, valamint Curzon lord rádiótáviratának szövegét, valamennyi helységnévvel. Megkérdeztem Molotovot, volna-e kifogása ellene, ha a lengyelek megkapnák Oppeln vidékét. Azt felelte, hogy valószínűleg nem volna. A lengyelek akkor járnának el bölcsen, mondottam, ha megfogadnák a tanácsunkat. Lwówért nem vagyok hajlandó nagy lármát csapni.”


Sztálin azt akarta, hogy Lengyelország nyugati határa az Odera folyó mentén húzódjék, egészen a nyugati Neisse torkolatáig. Roosevelt10, Eden és én viszont amellett kardoskodtunk, hogy ne terjedjen tovább a keleti Neissénél. Jaltában mindhárom kormányfő nyilvánosan kötelezte magát, hogy kikéri a lengyel kormány véleményét, s ha nem tudunk megegyezni a békeértekezletre bízzák a döntést. „1945 júliusában Oroszország már a Curzon-vonalig tolta előre határát. Emiatt, mint Roosevelttel együtt korábban is tudtuk, nyugatra kell majd telepíteni azt a három-négy millió lengyelt, aki a határ rossz oldalán él. Most ennél is sokkal rosszabb körülménnyel kellett szembenéznünk. A szovjet irányítás alatt álló lengyel kormány szintén kiterjesztette országa területét, mégpedig nem a keleti, hanem a nyugati Neisséig. E terület jelentős részét németek lakták, s jóllehet több millióan elémenekültek, azért sokan ott maradtak. Mi történjék velük?”

Töredékek a konferencia üléseiről

Churchill: „Az értekezlet július 17-én, kedden délután öt órakor tartotta első plenáris ülését. Sztálin azt javasolta, hogy az amerikai államfő elnököljön. Csatlakoztam hozzá, s Truman elnök elfogadta felkérésünket.” Az egyes ülések témáival - miután ezek más forrásokból ismerhetők nem foglalkoztam. Olaszország, az olasz flotta, Kína biztonsági tanácsi helye is szerepelt a napirendek között.
A második ülés július 18-án délután öt órakor kezdődött. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, Németország sorsa, a lengyelországi helyzet (a londoni és a lublini kormány megítélése) kezelése volt napirenden.
Churchill: a „harmadik és negyedik ülésén számos kérdést vitattunk meg, de egyikben sem jutottunk lényeges megállapodásra.”
Majd így folytatja: „Lengyelországra csak július 21-én, az ötödik ülésen tértünk vissza. A szovjet küldöttség azt javasolta, hogy Lengyelország nyugati határa Swinemündétől nyugatra az Oderáig húzódjék, Stettint a lengyel oldalon hagyva, majd az Oderától a nyugati Neisse torkolatáig, s onnan a folyó mentén Csehszlovákiáig folytatódott.
Truman emlékeztetett arra a megállapodásunkra, hogy Németországot négy megszállási övezetre osztjuk, s az 1937-es határokat tekintjük kiindulási alapnak. A britek és az amerikaiak visszavonták csapataikat az új megszállási övezetekbe, a szovjet kormány viszont a jelek szerint megszállási övezethez juttatta Lengyelországot, anélkül, hogy kikérte volna erről a véleményünket. Sztálin tagadta, hogy megszállási övezetet juttatott volna a lengyeleknek.
Kijelentette, hogy a szovjet kormány nem volt képes megállítani őket. A német seregekkel együtt a német lakósság is nyugatra vonult vissza. Csak lengyelek maradtak a helyszínen. A szovjet seregeknek szükségük volt valakire, aki kezébe veszi hátországuk közigazgatását.
Nem voltak hozzászokva, hogy a harcokkal és a területek megtisztításával együtt a közigazgatásról is gondoskodjanak. Miért is ne bízták volna a dolgot a lengyelekre” - fejezte be gondolatait Sztálin.
> A Jaltában kijelölt övezetekhez kellene tartani magunkat<- jegyezte meg Truman.>Ha nem így lesz, nehéz lesz megállapodnunk a jóvátételben és sokféle egyéb ügyben is.< > A jóvátétel miatt nincsenek aggályaim.<- mondta Sztálin…>Jaltában nem állapodtunk meg pontosan a nyugati határról.< -jelentette ki Sztálin.>Egyikünk sem vállalt semmilyen kötelezettséget.< Ez csakugyan így volt A rendezéssel meg kell várni a békekonferenciát - mondta Truman.> Még nehezebb lesz helyreállítanunk a német közigazgatást.< - jegyezte meg Sztálin.

Churchill: „Megkérdeztem, hogyan élelmezzük a német menekülteket. Németország elveszti termőterületének egynegyedét. Ha Lengyelország azokat a területeket kapja meg, amelyeket Britannia és Amerika szán neki, akkor körülbelül három-négy millió lengyelt kell megmozgatni; a szovjet terv megvalósulása esetén viszont több mint nyolc millió német volna kénytelen útra kelni. Lesz-e hely nekik Németország megmaradó területén?”

Sztálin kétségbe vonta Churchill adatait. „Egyetlen egy német sem maradt azokon a területeken…A németek elhagyták az Odera és a Visztula közét.” Truman továbbra is a békekonferenciára bízta volna a határok ügyét. Churchill azonban nem tágított. „Lengyelországnak kárpótlás jár, amiért le kell mondania Oroszország javára a Curzon-vonaltól keletre fekvő területekről. Most azonban többet követel, mint amennyit elveszít. A Curzon-vonaltól keletre lakó három-négy milliónyi lengyelnek nyugaton kell helyet találnunk…Lengyelországnak nincs joga katasztrófába sodorni Németország élelmiszerellátását” - jegyezte meg Churchill-> Németország mindig élelmiszer-behozatalra szorult.< -mondta Sztálin->Vásároljon Lengyelországtól. <
„Őfelsége kormánya” - válaszolta Churchill >sohasem törődhet bele, hogy a háborúban lerohant keletnémet területek Lengyelországhoz kerüljenek.<
>De hiszen lengyelek laknak ott.< -felelte Sztálin,>és megművelik a földet. Nem kényszeríthetjük őket rá, hogy a németeknek adják oda a kenyeret, amit megtermelnek - mondta. Ezután egy „húzd meg-ereszd meg” párbeszéd következett a tárgyaló felek között arról, ki mit veszített a lengyel a német területi átrendezésektől.

Churchill: „Amikor másnap, július 22-én, vasárnap ismét összeültünk, semmivel sem jutottunk közelebb a megegyezéshez. Sztálin továbbra is kitartott amellett, hogy Németország a Ruhr-vidékről és a Rajna-vidékről éppen elég fűtőanyaghoz juthat, s hogy a lengyelek által elfoglalt területeken nem tartózkodnak németek.”

Ezután hosszas vita következett arról, hogy a külügyminiszterek tanácsa elé terjesszék-e az ügyet. Megállapodtak, hogy Lengyelország nyugati határa „az úgynevezett Odera-vonal legyen. Sztálin és én azonban nem értünk egyet abban, hogy ez a vonal meddig terjed. Teheránban >> az Odera vonal<< kifejezést használtuk. Ez nem pontos meghatározás” - tette hozzá a miniszterelnök.
„Truman Elnök ekkor felolvasta a jaltai nyilatkozat nagyon fontos szakaszát.” Ezt követően az Elnök élesen elítélte a lengyelek önkényes területfoglalásait.
Sztálin: „Rendben van, Jaltában elköteleztük magunkat, hogy meghallgatjuk a lengyel kormányt. Ez megtörtént. Most vagy jóváhagyjuk a lengyelek javaslatát, vagy pedig iderendeljük őket az értekezletre, s meghallgatjuk, mi mondanivalójuk van.” Végül úgy határoztak, hogy a lengyeleket meghívják az értekezletre.
A miniszterelnök így folytatja: „…július 24-én délután negyed négykor a lengyel ideiglenes kormány képviselői, élükön Bierut11 miniszterelnökkel, felkerestek ringstrassei szálláshelyemen. Ott volt Eden külügyminiszter, Sír Archibald Clark Kerr, a moszkvai nagykövetünk, valamint Alekszander12 tábornagy.”
Arra emlékeztette a lengyel kormány képviselőit, „hogy Nagy-Britannia azért fogott fegyvert, mert Lengyelországot megtámadták…” és ők az angolok „mindig a legnagyobb érdeklődést” tanúsították irántuk, „ha azonban Lengyelország megkapná azokat a területeket, amelyet felajánlottak neki, s amelyeket szemlátomást  birtokba kíván venni, akkor Németország elveszítené 1937-es szántó területének egynegyedét. Nyolc-kilenc millió embert kellene a helyéből kimozdítani….Végeredményben a lengyeleknek és az oroszoknak jutna az élelmiszer és fűtőanyag…Ezt a fajta osztozkodást ők ellenzik.
„A brit közvéleményt csak az nyugtatná meg, ha valóban szabad és minden korlátozástól mentes választást tartanának Lengyelországban.” Majd hangsúlyozta, hogy nemcsak a kommunisták a demokraták „Mi sem egyszerűbb, mint fasiszta vadállatnak minősíteni mindenkit, aki nem kommunista…..Egy nemzet sokféle alkotóerőből áll” - tette hozzá.

A lengyelek, így Bierut

azt vetették fel, hogy az ő igényeik „szerények, és tekintettel vannak az európai béke szempontjaira. Lengyelország nem kér többet, mint amennyit elvesztett. Mindössze másfél millió németet kellene áttelepíteni (a kelet-poroszországiakkal együtt). A többiek már elköltöztek. A Curzon-vonaltól keletre lakó négy millió lengyel letelepedéséhez új területekre van szükség, további három millióan pedig külföldről térnek vissza. Az ország területe még ezután is kisebb lesz, mint a háború előtt volt. Lengyelország elvesztette a Vilna környéki gazdag mezőgazdasági termő területeket…és galiciai olaj mezőit. Azoknak a területeknek, elsősorban Sziléziának a lakossága, amelyekre Lengyelország igényt tart valójában lengyel….Lengyel történelmi területekről van szó, s Kelet- Poroszországban a Mazuri- tóhátságon ma is jelentős lengyel népesség lakik.”

Mire az angol miniszterelnök

úgy reflektált, hogy ők nem elleneznék, „ha Lengyelország kapná meg a Kőnigsbergtől délre és nyugatra eső kelet-poroszországi területeket. A lengyelek vezetője ennek ellenére sem adta fel álláspontját.
Churchill: „Ugyanaznap késő este Eden ismét találkozott a lengyelekkel a szálláshelyén. Sok minden szóba került. Másnap délelőtt tízkor nagyon kemény párbeszédünk volt Bieruttal, négyszemközt,” aki azt fejtegette, hogy a háború „új társadalmi fejleményekre” adott alkalmat.
Ez azt jelenti - kérdezte a miniszterelnök, „hogy Lengyelország fejest ugrik a kommunizmusba”, ezt ugyanis ő ellenezné. Bierut megnyugtatta, hogy „Lengyelország korántsem lesz kommunista. Barátságra törekszik a Szovjetunióval, tanulni akar tőle, de megvannak a saját hagyományai, s nem kívánja másolni a szovjet rendszert….”
Churchill ismét felhívta a lengyelek figyelmét „a szabad választás fontosságára.” Annak a reményének adott hangot, „hogy Lengyelország a brit példát követi majd és büszke is lesz rá…”

A záró bankett eseményei:

Churchill: „Az én tisztem volt, hogy 23-án este megrendezzem a záró bankettet. Szélesebb körűre terveztem, s a küldötteken kívül meghívtam a főparancsnokokat is. Az Elnököt ültettem a jobbomra, Sztálint pedig a bal oldalamra. Számos beszéd hangzott el, és Sztálin meg sem várva, hogy a pincér sereg és a személyzet elhagyja a termet, azt javasolta, hogy a következő találkozónkat Tokióban tartsuk. Nem volt kétséges, hogy a Szovjetunió bármely pillanatban hadat üzenhet Japánnak. Máris hatalmas hadsereget vont össze a határ mentén, s készen állt rá, hogy lerohanja a mandzsúriai arcvonalon felsorakozó jóval kisebb japán haderőt.

Hogy oldottabb legyen a hangulat,

időnként helyet cseréltünk egymással, s az Elnök velem szemben ült le. Én éppen barátságos beszélgetésbe mélyedtem Sztálinnal, aki a lehető legjobb hangulatban volt, és szemlátomást hírét sem hallotta az új atombombának, amelyről az Elnök már előbb tájékoztatott engem. Lelkesen beszélt a Japán elleni orosz beavatkozásról, láthatólag hónapokig elhúzódó háborúra számított, s azt tervezte, hogy Oroszország, mind nagyobb erővel vesz majd részt benne, amennyire csak a transz szibériai vasút engedi.

Ekkor nagyon furcsa dolog történt.

Félelmetes vendégem felállt a helyéről az étlappal körül járta az asztalt, és számos jelenlévőt megkért, hogy írja alá. Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer még autogram-vadászaton kapom! Amikor visszatért mellém, kérésére aláírtam a nevemet, majd egymásra néztünk, s mindketten felnevettünk. Sztálin szemében öröm és jókedv ragyogott. Említettem már, hogy a szovjet küldöttek, hogy a szovjet küldöttek az ilyesféle banketteken mindig aprócska pohárkával ittak a köszöntők után, és Sztálin sohasem tért el ettől a szokásától. Most azonban úgy gondoltam, felkérem egy fordulóra. Két kis vörös boros poharat konyakkal töltöttem meg: egyet neki, egyet magamnak. Sokat mondóan a szemébe néztem. Mindketten egy hajtásra kiürítettük poharunkat, és elismerőn pillantottunk egymásra. Rövid szünet után Sztálin így szólt:>>  Ha nem tud hozzájárulni, hogy megerősített álláshoz jussunk a Márvány-tengeren, nem kaphatnánk-e támaszpontot a Dedeagacnál?<<
Válaszul csak annyit mondtam: >> Mindig támogatni fogom Oroszországnak azt az igényét, hogy egész évben szabadon használható tengeri kijárata legyen.<<


Másnap, július 24-én az Elnök
beszélt Sztálinnak az új bombáról.

A plenáris ülés után, amikor már mindannyian felálltunk a kerek asztal mellől, és mielőtt szétszéledtünk volna, kettesével-hármasával csoportosulva beszélgettünk, láttam, hogy az Elnök odalép Sztálinhoz, s csak a két tolmács jelenlétében beszédbe elegyedik vele. Alig öt méternyire állhattam tőlük, és feszülten, hogyan alakul e nagy jelentőségű beszélgetés. Hogy az Elnök mire készül azt tudtam. Nekem az volt a fontos, hogy lássam, milyen hatást tesznek a szavai Sztálinra. Ma is úgy látom a jelenetet, mintha tegnap történt volna. Sztálin szemlátomást el volt ragadtatva. Újfajta bomba! Méghozzá rendkívüli hatóerejű! Alighanem eldönti az egész japán háború kimenetelét! Micsoda szerencse! Ott helyben ezt véltem leolvasni az arcáról, s bizonyosra vettem, hogy fogalma sem volt a hír jelentőségéről. Nyilvánvaló, hogy számos gondjában-bajában már nem jutott hely az atombombának. Ha leghalványabb fogalma is lett volna róla, hogy micsoda forradalmi változás érlelődött a világban, nem lehet kétséges, hogyan kellett volna reagálnia.”

Hogyan kellett volna Sztálinnak reagálnia?

Churchill: „Mi sem lett volna egyszerűbb, mint, hogy azt mondja:>> Hálásan köszönöm, hogy értesített az új bomba felfedezéséről. Természetesen nem vagyok szakember. >>
Megengedi, hogy holnap reggel útnak indítsam egyik szakértőmet, aki ért a magfizikához, hogy találkozzék az ön szakértőjével?<< Sztálin arcáról azonban változatlanul jókedv és szívélyesség sugárzott, s a két hatalmasság beszélgetése csakhamar véget is ért.
Miközben az autókra vártunk, véletlenül Truman mellé kerültem. Hogy sikerült? - kérdeztem >>Egyetlen kérdést sem tett fel<< -felelte. Most már biztos voltam benne, hogy Sztálin semmit nem tud arról a nagyszabású kutató munkáról, amelyet az Egyesült Államok és Britannia oly régóta folytatott már, s amelynek sikerére az Egyesült Államok hősies elszántsággal több mint négyszáz millió font sterlinget tett fel.”

Július 25-én ismét összeült
az értekezlet.

Churchill: „Ez volt az utolsó ülés, amelyen részt vettem. Ezúttal is hangoztattam, hogy Lengyelország nyugati határának az ügyét, nem rendezhetjük úgy, hogy tekintettel ne lennénk a szóban forgó területen még mindig ott élő egy és negyed millió németre, az Elnök pedig hangsúlyozta, hogy a békeszerződés ratifikálásához a szenátus beleegyezésére van szükség.
Olyan megoldást kell találnunk, amelyet tisztességgel ajánlhat az amerikai népnek. Jómagam kijelentettem, johy ha lehetővé tesszük a lengyeleknek, hogy egy ötödik megszálló hatalom szerepében lépjenek fel, s közben nem gondoskodunk róla, hogy a teljes német lakosság egyenlően részesedjék a Németországban megtermelt élelmiszerekből, továbbá nem állapodunk meg a jóvátételről és a hadizsákmányról, akkor meg kell állapítanunk, hogy az értekezlet kudarcot vallott.
A perlekedés folytatódott. Sztálin kijelentette, hogy a Ruhr-vidéki szén-és ércbányák kiaknázása fontosabb, mint az élelmiszer-termelés. Azt feleltem, hogy ezeket a termékeket fel kell ajánlani a keleten termő élelmiszerekért cserébe. Különben hogyan adhatnának szenet a bányászok?
>> Eddig is külföldről szerezték be az élelmiszert, szerezzék be onnét a jövőben is<< -hangzott a válasz.. De akkor miből fizessék a jóvátételt?>> Van még Németországon zsír elég.<< - válaszolta ridegen Sztálin.
Churchill: „Hajlandók vagyunk a Ruhr-vidékről szenet szállítani Lengyelországba vagy bárhová, ha cserébe élelmiszerhez jutunk, és el tudjuk látni élelemmel a bányászokat, akik a szenet termelik.
Ez szemlátomást meggondolkodtatta Sztálint. Kijelentette, hogy meg kell fontolni a dolgot….”

Kesernyés gondolatok:

A miniszterelnök abban bízott, hogy pártja megnyeri a választásokat. Nem így történt. Kesernyésen ezt írja: „..Eden, sem én soha nem egyeztünk volna bele, hogy a nyugati Neisse mentén húzódjék a határ. Hozzájárultunk, hogy a Curzon-vonalért az Odera és a keleti Neisse vonalával kárpótoljuk a lengyeleket, de ha én vagyok a miniszterelnök, nincs az a brit kormány, amely valaha is beleegyezett volna, hogy az orosz seregek lerohanják a nyugati Neisséig, sőt az azon is túl terjedő területeket….”
Maryvel együtt július 25-én délután repült haza. Felesége várta a repülőtéren, csendesen megvacsoráztak. Tájékozódott pártja választási eredményeiről, még bizakodott. Lefeküdt és álomba merült. Reggel kilenckor ébredt. Délre világos volt, hogy a szocialisták többséget kapnak” - írja. Kihallgatást kért a királytól, majd négy órakor a palotába hajtatott és benyújtotta lemondását. Javasolta, hogy a király a munkáspárti Attlee-t jelölje miniszterelnöknek. Ezt követően Churchill üzenetet intézett a nemzethez.

Epilógus

Potsdam, ahogy Radzinszkíj ír róla.

„1945 nyarán vonaton Potsdamba utazott (Sztálinról van szó - a Szerk.), a békekonferenciára. A vonata útvonalát 17000 NKVD13-s őrízte. Az útvonal minden kilométerén 6-15 fő állt. Az utat az NKVD 8 páncélvonata biztosította.

A potsdami konferencián már nem volt ott a >>mézeshetek<< egyetlen résztvevője sem. Roosevelt már a sírban volt, Churchill a konferencia idején hazarepült a választásokra - és már nem tért vissza.
A választásokon a Munkáspárt győzött, Attlee-vel az élén. A Gazda (Sztálint a háta mögött politikus társai nevezték így - a Szerk.) erre megjegyezte: szánalmas a nyugati demokrácia, ha a nagy Churchillt fel lehet cserélni egy Attlee-vel.
Egyszóval a szövetségeseket Truman elnök és Attlee képviselte. De ha sikerült neki kijátszani a két óriást, ezt a kettőt aztán semmiség lesz.
Potsdamban és azután - egész évben - tovább folyt az osztozkodás a háború utáni Európában. A szövetségesekre igen nagy benyomást tett a külügyminisztere Molotov. Ekkor sugárzott fel a dicsfény a titokzatos minisztere körül. Molotov lenyűgözte partnereit megdöbbentő hallgatagságával….
Potsdam előtt Harriman tájékoztatta Truman elnököt: Sztálin nagyra értékeli a szövetségesek segítségét, amellett most Sztálinnak most helyre kell állítania a lerombolt országot. Így aztán Potsdamban nyomást lehet gyakorolni rá. A szövetségesek tehát elhatározták, hogy hajthatatlanok lesznek és megvédik Kelet-Európát és Lengyelországot. Annál is inkább, mert Truman az atombomba sikeres kipróbálásának előestéjén érkezett Potsdamba.
Amikor azonban Truman szóba hozta Sztálin előtt az engedményeket, legnagyobb meglepetésére recsegő, ellentmondást nem tűrő >>nem<< volt a válasz. >> Nem<< -mert az ő hadserege tartotta megszállva Európát. Millió és millió katonája életével fizetett ezért a >>nem<<-ért. És Molotov visszhangként ismétli ezt a >>nem<<-et Addig nem nyugszik, amíg oda nem ülteti Lengyelország élére a saját kreatúrását, Bierutot.

Az atombomba

„A potsdami konferencia azokra a napokra volt kitűzve, amikor Amerikában a huszadik század szuperfegyverének, az atombombának a kipróbálására készültek. A boldog Truman a konferencián tudja meg, hogy >>a bébi megszületett<<. Megszűnt a sztálini hadigépezet hegemóniája. Elkövetkezik a nagyszerű pillanat: Truman ünnepélyesen tudtára adja Sztálinnak a szuperfegyver sikeres kipróbálását. A diktátornak mostantól kezdve engedékenyebbnek kell lennie.
Csakhogy Sztálin meglepően közömbösen fogadja a hírt. Truman meg van döbbenve: úgy látszik, az agg generalisszimusz nem fogta fel az új fegyver erejét! A diadalból nem lett semmi.
A Gazda (Sztálin - a Szerk.), aki olyan közömbösen fogadta a hírt, régóta informálva volt a születő >>bébiről<<, méghozzá kitűnően. Hogy nevethetett magában az a nagy színész, amikor a derék naív Truman diadalmasan odament hozzá, hogy megdöbbentse a félelmetes hírrel!” Ugyanis „a felderítés megdöbbentő híreket jelentett Londonból. Az információ egy német elméleti fizikustól, K. Fuchstól származott. Ez a tudós kommunista volt, és természetesen elhagyta Németországot. Most Angliában dolgozott egy titkos munkacsoportban, amely a nukleáris fegyver kidolgozásán fáradozott. Amikor Fuchsnak tudomására jutott, hogy a munkálatokat eltitkolják a Szovjetunió elől, kezdte átadni a rendelkezésére álló információkat a londoni szovjet nagykövetségnek. A szovjet felderítés kapcsolatba lépett vele. Ez volt az a pillanat, amikor a Gazda felfogta végre az új fegyver lehetőségeit ……”


Felhasznált irodalom:

Winston S. Churchill
A második világháború második kötet
Európa Könyvkiadó
Budapest, 1995

Edvard Radzinszkíj
Sztálin
Európa Könyvkiadó
Budapest, 1998


Szövegmagyarázat:
1.Winston Spencer Churchill (1874-1965) brit politikus, két alkalommal (1940-1945, 1951-1955) miniszterelnök. Kiemelkedő képességű államférfi, szónok, és stratéga. Hosszú élete során számos közéleti tisztséget töltött be. Öt gyermekes családapa, rendkívül termékeny író. Történelmi tárgyú írásainak elismeréséért 1953-tól az irodalmi Nobel-díj birtokosa. Kezdetben katonaként, mint haditudósító részt vett a búr háborúban. Komoly ismertségre helyszíni tudósításaival tett szert. A két világháború alatt és között több minisztériumot irányított (Admiralitás első Lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyi, légügyi, pénzügyminiszter). A második világháború idején ismét az Admiralitás Első Lordja. Roosevelthez írt leveleit, mit „volt tengerész” írta alá.
1940 májusától (Franciaország német megtámadását követően) Neville Chamberlain lemondása után lett a „háborús kabinet” miniszterelnöke. Első miniszterelnöki beszédében, amely a parlamentben hangzott el ezek voltak híressé vált szavai: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket, és könnyeket….”

Közvetlenül a második világháború végén 1945 júliusában pártja a Konzervatív Párt vereséget szenvedett a parlamenti választásokon. A királynak ezért Clement Richard Attlee-t a Munkáspárt vezetőjét javasolta miniszterelnöknek. Churchill 1951-től másodszor is miniszterelnök lett. 1953-ban agyvérzést kapott, ekkor 78 éves volt. Betegsége korlátozta beszédkészségét, egy ideig járni sem tudott. Még ebben az évben felépült és beszédet mondott a Konzervatív Párt egyik konferenciáján. Legendák szóltak szenvedélyeiről (szivarozás, tömény italok.) Kedvenc wiskyje a vörös címkés Johnnie Wolker volt, amit étkezés előtt és után fogyasztott, de nem vetette meg a pezsgőt, a konyakot és a jó minőségű borokat sem. Életereje tovább gyengült, a parlamentben többször is „szunyókált”. Családja és a kormány tagjai nyomásának engedve 1955-ben visszavonult, helyét Anthony Eden vette át.


2. Harry S. Truman (1884-1972) amerikai demokrata párti politikus. 1933-tól 1944-ig szenátor. 1945 januárjától az USA alelnöke, majd Roosevelt halála (1945.ápr.) után 1953-ig elnöke.












3. Joszif Visszarionovics (Dzsugasvili) Sztálin (1879-1953) grúz nemzetiségű szovjet politikus, generalisszimusz. 1898 óta tagja volt az oroszországi szociáldemokrata pártnak (OSZDMP). Az 1912-es pártszakadást követően a bolsevikokhoz csatlakozott, a párt Központi Bizottságának tagja lett. Részt vett az 1917. októberi forradalom előkészítésében és irányításában. Kortársai, a róla szóló irodalom azonban szerepét az események irányításában nem tartotta jelentősnek. A forradalom után, mint népbiztos tagja a Népbiztosok Tanácsának. A polgárháború egyik katonai vezetője volt. A húszas években - különösen Lenin halála után - óriási hatalom összpontosult a kezében, de különösen a párt irányításában. 1922-től egészen haláláig (1953) az SZKP KB főtitkára, a szovjet állam legfőbb irányítója, valójában a Szovjetunó első számú diktátora, akit „talpnyalók” egész hada vett körül. 1941-től a Népbiztosok Tanácsa elnöke, illetve 1946-tól miniszterelnök.
A háború idején az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke. A háború után az országban ismét a terror vált úrrá. Gyanakvó természete nem változott. Oroszok milliói haltak meg „országlása” alatt.


4. Bernard Law Montgomery (1887-1976) angol tábornagy. 1939-1940-ben a franciaországi brit expedíciós erők hadosztály-parancsnoka. 1940-ben hazájában az V. hadtest, 1941-ben a XII. hadtest, 1942-ben a délkelet angliai katonai körzet parancsnoka. 1942. aug.-tól az észak-afrikai, a sziciliai és az olaszországi hadműveletek idején a 8. hadsereg parancsnoka. 1944 nyarán Észak-Franciaországban a szövetséges szárazföldi csapatok vezetője. Eisenhower tábornok helyettese. 1944/1945-ben a nyugat-európai hadjáratban a 21. brit hadseregcsoport parancsnoka. 1945/1946-ban a brit megszálló erők főparancsnoka és a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács tagja. 1946-1948 között vezérkari főnök. 1951-1958 között a NATO főparancsnok-helyettese.

5. Joszip Broz Tito (1892-1980) horvát származású jugoszláv marsall és államférfi. 1920-tól a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP), 1937-től annak főtitkára. 1966-tól haláláig a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (JKSZ) elnöke. 1941-1945 között a második világháború idején a partizán-mozgalom vezetője.
1943-tól az ideiglenes kormány funkcióit betöltő Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke. És Jugoszlávia marsallja. 1945-ben a koalíciós kormány miniszterelnöke, 1945. nov.-től 1953-ig a szövetségi kormány elnöke. 1953-tól haláláig az ország államfője.




6. Clement Richard Attlee (1883-1967) brit munkáspárti politikus. 1935-1955-ig a párt vezetője. 1940-től a háborús kabinet tagja, 1942-től miniszterelnök-helyettes. Közvetlenül a második világháború után 1951-ig miniszterelnök.









7. Anthony Eden (1897-1977) brit konzervatív párti politikus. 1923-tól parlamenti képviselő. 1935-1938, valamint 1940-1945 között külügyminiszter. 1939. szept.-től 1940 májusáig a brit domíniumok minisztere. Rövid ideig hadseregügyi miniszter. 1951-1955 között külügyminiszterként, miniszterelnök-helyettes. 1955-től 1957 januárjáig miniszterelnök.







8. George Catlett Marshall (1880-1959) amerikai hadseregtábornok, diplomata, politikus. 1939-1945 között (vezérkari főnök, 1941-től a Vezérkari főnökök Egyesített Bizottságának elnöke. A második világháború után diplomáciai szolgálatot is vállalt. 1947-1949 között külügyminiszter. 1947-ben ő terjesztette elő Európa gazdasági újjáépítését szolgáló amerikai tervet (ez volt az ún Marsall-terv). 1950-1951 között hadügyminiszter.







9. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) szovjet politikus. Sztálin egyik leghűségesebb tanítványa.
Hosszú politikai pályáján számos párt és állami tisztséget töltött be. 1930-tól 1941-ig a Népbiztosok Tanácsának elnöke, 1941-1946 között első elnök-helyettese. 1939-1949 között, majd 1953-tól 1956-ig külügyi népbiztos, illetve külügyminiszter. 1941-1945 között a Minisztertanács elnök-helyettese, 1957-1960 között Mongóliában nagykövet.






10. Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) jogász, ügyvéd amerikai demokratapárti politikus. Pályáját New-Yorkban ügyvédként kezdte, majd New-York állam szenátora. 1913-1920 között haditengerészeti Miniszterhelyettes. 1920-ban a Demokrata Párt alelnök jelöltje. Később ismét ügyvéd egy a nevével fémjelzett ügyvédi irodában. 1929-től 1933-ig New-York állam kormányzója. 1933-tól 1945. április 12-én bekövetkezett haláláig az USA elnöke. A második világháború idején 1942-1945 között a fegyveres erők főparancsnoka.


11. Boleslaw Bierut (1892-1956) lengyel kommunista politikus, 1918-tól a kommunista párt tagja, majd egyik vezetője. 1939-1943 között a Szovjetunióban élt, majd visszatért Varsóba. Részt vett a Lengyel Munkás Párt (LEMP) újjászervezésében. 1944-től tagja az ún. „lublini kormánynak.” 1947-1952 között az ország államfője, majd 1954-ig miniszterelnök. 1948-1954 között a LEMP elnöke, 1956-ig pedig első titkára.







12. Harold Alexander (1891-1969) angol tábornagy. 1940-től 1942-ig a déli hadszíntéren, majd Burmában teljeszolgálatot. 1942-1943 között a földközi tengeri, 1943/1944-ben az olaszországi, majd 1944/1945-ben a szövetséges brit szárazföldi erők főparancsnoka. 1946-1952 között Kanada kormányzója. 1952-től 1954-ig honvédelmi miniszter.









13. NKVD= szovjet Belügyi Népbiztosság orosz rövidítése, magyar betűkkel: Narodníj Komisszariat Gyel.







Forrás:

Internet Wikipedia
Winston S. Churchill
A második világháború 2. kötet
Európa Könyvkiadó Bp. 1995

Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2011. augusztus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!