Boldizsár Iván (1912-1988) publicista, tagja volt a Párizsban részt
vevő magyar delegációnak. 1946. július 24-én indult a Külügyminisztérium
stábjával a konferencia1 színhelyére. Élményeit „Napló” formájában
dolgozta fel. A delegációt Gyöngyösi János külügyminiszter vezette. A
konferencia időtartama alatt néhány magyar politikus is megjelent Párizsban,
hogy a magyar érdekek mellett lobbizzon. Így Nagy Ferenc miniszterelnök, Gerő
Ernő közlekedési miniszter, de a lobbizók sorában volt található Károlyi Mihály
is. A magyar delegációt végig éltette a remény, hogy az ország számára kedvező
döntések születnek a tárgyalásokon. Látnivaló volt azonban, hogy az ország
területi igényeit már korábban a győztesekből alakult „Külügyminiszterek
Tanácsa” 1946. május 7-i délelőtti ülésén szinte véglegesen eldöntötte. Ezzel
bővebben a „szövegmagyarázat” foglalkozik2. Az olvasó elé kerülő két
epizód Gyöngyösi János külügyminiszter felszólalásának előkészítéséről és Nagy
Ferenc miniszterelnök és Bidault francia
miniszterelnök találkozójáról - a szerzőre jellemző szuggesztív erővel -
tudósít.
Az első
Elkészül Gyöngyösi János3 felszólalása
Boldizsár Ivánék a beszéd francia
lefordítására Sauvageot professzort a párizsi rádió magyar adásának vezetőjét
kérték fel. A professzor „lelkesen, sőt lelkendezve fogadja az ajánlatot.” A
professzor Kelemen tanárt is magával hozta a rádió kellemes hangú bemondóját.
„Gyors vacsora” következett a delegáció szálláshelyének 304-es szobájában, majd
Kelemen „már be is teszi a gépbe a papírt négy másolattal.” És a professzor
elkezdi franciára fordítani a szöveget.
„Szöveg és stílus
A helyzet az, hogy a gazdasági
rész teljesen megvan, majdnem azt mondtam nyomdakész,
de az erdélyi vonatkozású részeken az egyik szakértő változtatni akar,
tekintettel a Tatarescu4 beszédre, a csehszlovák résszel pedig
sehogy sincsen megelégedve a miniszter és a delegátusok. Készül egy új erdélyi szöveg, amelyet némi
tanakodás után elvetnek.
A miniszter szobájában, az
504-esben gyűlik össze a delegáció. Sauvageot már
fordítja a szöveget, de újra meg újra átolvassák, itt változtatnak egy szót,
ott kicserélnek egy jelzőt. A változtatásokkal leszalad valaki a 304-esbe,
Sauvageothoz, aki görög nyugalommal veszi tudomásul ezeket a csiszolgatásokat.
Megígéri, hogy igyekszik beilleszteni őket, a stílus egyenetlenségébe. Engedély
kér, hogy a mondatokat franciásítsa, anélkül
természetesen, hogy az értelmüket megváltoztatná.
Az engedélyt megkapja.
Tizenegy tájban lemegyek hozzá,
és átveszem az első flekkeket. A kissé protokollízű magyar szövegből kicsordul
a francia nyelv édessége, a politika szabályai szerint készült mondatok a
francia írásművészet arányosságát öltik magukra. Különös, hogy ez a forma
közelebb áll Gyöngyösi első szövegéhez, amelyet azután a különböző szempontok
szerint kissé átgyúrtak. Az első fogalmazás - különösen az eleje, amely
ünnepélyes volt és a szó legszebb értelmében deklaráció, kinyilatkoztatás - írásmű
volt, s most Sauvageot fordításában, szinte kedvem volna azt írni,
újraköltésében ismét irodalmi színvonalhoz közeledik. Félhangon felolvasom az
első mondatokat. Valahogy az a furcsa és politikától természetesen igen távol
álló érzésem támad, hogy most már nagyobb baj nem lehet. Szerencsére Párizsban
vagyunk.
A magyar eredetit a francia
fordítással együtt adom át az angol fordítónak, Bérczy főkonzul úrnak.”
„Este tizenegykor már nem lehetet
a szöveget se javítani, se ékesszólóbbá tenni.”
Gyöngyösi János elkezdte a szöveget hangosan felolvasni.
„Amikor az első perc végén
először hangzott el a „magyarok”, les
Hongrois, és ezt a miniszter léz
ongroá-nak olvasta, a küldöttség megdermedt. A sok követ, nagykövet, konzul,
főkonzul, tanácsos és attasé összenézett, de a főnököt kijavítani egyikük sem
merte. A külügyérek között én voltam az egyetlen maszek, noha ezt a szót akkor
még nem ismertük. Tisztelő barátság fűzött Gyöngyösi Jánoshoz. Krákogtam,
köhögtem. Előbb neheztelve rámpillantott, majd megállt.
„Valami baj van?”
Baj nincs, de a hongrois szóba a „h” hangsúlyos. Nem
kell magyar „h”-ként kiejteni, de nem is szabad egybeolvasni az előtte álló szó
mássalhangzó-végződésével.
Gyöngyösi elnevette magát
Ezt ő nagyon jól tudta, hiszen
gimnáziumi franciatanár volt. „De e szép
nyelvet kicsit békéscsabai kiejtéssel beszélem.”
Újra olvasta a mondatot, szépen lé ongroá-nak. Egy bekezdés múlva megint léz ongroá lett belőle. Nevetett mi is
vele. Átkozottul jó kedvünk kerekedett. Éjfél lett közben, mindenki kora reggel
óta dolgozott, a beszéd formába öntése és lefordítása
közben senki sem gondolt a vacsorára, de a hiányzó kalóriák pótlására
reprezentációs barackot vettünk magunkhoz. Abban az időben a feleségem is velem
volt Párizsban.
Éjfél felé nyugtalanná vált.
Fel akart telefonálni a
delegációs szobába, de a központnak megtiltottuk a kapcsolást. Éppen nagy
nevetés közben kopogtatott. Beengedtük. A miniszter elébe sietett, kezet
csókolt, és közölte, őt, mint francia nőt, Szent Genovéva küldte e percben
megsegítésünkre. Josette nem egészen értette: a szent hölgy a hunok ellen védte
meg Párizst. Tudja ő már jól, amit egy francia sem tud, hogy a magyaroknak
semmi közük a hunokhoz, de akkor miért küldte őt Mademoiselle Genevéve éppen a
magyarok megsegítésére.
A miniszter felkérte a delegáció
minden tagját, hogy hagyják magára.
Csak a feleségem és én maradjunk vele.
Josette majd felolvas neki
egy-egy mondatot, ő utána mondja, s ezt addig ismétlik, amíg még véletlenül se
fordul elő egy lé zongroá vagy
hasonló. Josette megtiszteltetésnek tartotta ezt a fordított Szent
Genovéva-szerepet, de csak egyedül. Férjére nincs szüksége, mert az mindenbe
beleszól.
Egy ideig olvastam szállóbeli
szobánkban, azután elmondtam egy Miatyánkot
és egy Üdvözlégyet Szent Genovéva
további közbenjárását kérve, majd elnyomott az álom.
Josette hajnali négykor érkezett meg.
„Kívűlről megtanulta. Egy kis
Békéscsaba még van benne, de lé zongroá
nincs. Megköszöntem a haza nevében, és aludtunk még három órácskát. A miniszter
talán még ennyit sem aludt.”
A miniszter aztán elmondta beszédét.
„A Luxemburgi-palota nagy, félkör
alakú tanácstermében, a későbbi szenátusi ülésterembe úgy világított ősz haja
és mészfehér arcbőre, mintha fényszórót irányítottak volna rá. Fényszóró nem
volt, a mikrofon alig működött. A magyar küldöttséget az elsősorba ültették. A
magyar történelem folyamatosságának jelképeként, de nyílván nem véletlenül,
Szekfű Gyula5 ült Gyöngyösi
János mellett. A rangsornak megfelelően én a félkör szélén kaptam helyet. Onnan
jól ráláttam a miniszterre. Észrevettem, hogy előveszi a beszédet, beleír
valamit, megmutatja Szekfű Gyulának, az elolvassa, majd két tenyerét kissé
széttárva jelzi, hogy nem tud rá válaszolni. A miniszter ekkor megkeresett
tekintetével, és intett, hogy menjek oda. Az ülés még nem kezdődött el, üres
volt a terem, csak mi ültünk ott magányosan, a vádlottak padján.
Odamentem
A külügyminiszter az erdélyi
határok kérdésénél beleírt egy mondatot. Franciául természetesen. „Nincsen
benne nyelvtani hiba?” - kérdezte. A mondat a Magyarország szóval kezdődött. La Hongrie espe’re… Magyarország reméli, hogy
az igazságtalanságot, amellyel Trianonban sújtották, legalább részben
jóváteszik. Rendben van feleltem.
Nem bízott bennem.
Nézesd meg Sauvageot-val.
Körülnéztem, nem láttam a teremben. „Akkor olvastasd el a feleségeddel.”
Feleségem a sajtópáholyban ült, ennyi svindlit megérdemelt az éjszakai
korrepetálás után.
Jó mondtam, de közben már láttam,
hogy vonul be az elnökség, mindjárt kezdődik az ülés. Nagy nyomásban, az
álmatlanság okozta révületben, a történelmi pillanat nehéz légkörében az ember
találékonnyá válik. Gyorsan lemásoltam azt az egy mondatot, de ott hagytam a
teljes szöveget a miniszternél, hátha közben szólítják.
Amikor a folyosók útvesztőjében,
az alabárdos köztársasági gárdistákat kerülgetve, igazolványomat meglobogtatva
a sajtópáholyba érkeztem már megkezdődött az ülés.
Josette átfutotta a mondatot.
Hibátlan. Nagyot bólogattunk mind
a ketten Gyöngyösi felé. Megköszönte mosolygott.
E pillanatban már
szólították is.
Nem volt időm visszamenni az
ülésterembe, jól esett feleségem mellett maradni, választott új hazájának nehéz
perceit együtt átélni.
A külügyminiszter halkan kezdte,
azután
felemelte hangját. Használt az éjszakai főpróba, a szavaknak egyszer sem az
első szótagját hangsúlyozta. A terem csak felében - harmadában telt meg:
Nem voltunk „ügy” Párizsban.
Elhangzott az első, azután a
második lé ongroá. Megszorítottam a
feleségem kezét. Ekkor következett a beírt mondat. A miniszter kissé közelebb
emelte a papírt, mintha saját kézírását nehezen tudná kisilabizálni, majd
kimondta az első két szót. Így: la zongri.
A teremben megállt a levegő.
Bár inkább mondott volna mindig lé zongroá-t mert a la szócskát sosem lehet kötni a
következő szóhoz.
Gyöngyösi János egy pillanatra
rátette a papírt a mikrofonra. A teremben néhányan elvigyorodtak. Ekkor a leírt
szöveget az asztalon hagyva, újra elmondta a Magyarországgal kezdődő mondatot a
Magyarországot ért igazságtalanságról. És megint, most már lassan szinte
szótagolva, nagy nyomatékkal ugyanúgy: la Zongri. Szembenézett
a teremmel. Megtapsolták.
A második
„Nagy Ferenccel6, Párizsban
1946. szeptember 9. A miniszterelnök, Nagy Ferenc nem jól érezte magát
abban a teremnyi lakosztályban, amelyet Párizsban az Elíziumi Mezők útján, ott
is a Claridge - szállóban a vendéglátó francia
külügyminisztérium a rendelkezésére bocsátott.” „Akkora, mint egy táncterem - panaszolta
az első reggelinél. - Kérjetek kisebbet.”
Párizsi követünk magyarázni kezdte,
hogy ez dukál neki. „Dukál a fene. Menj az igazgatóhoz
és mondd meg neki, hogy én egyszerű parasztember vagyok, nem szeretem az ilyen
úri dolgokat.” A követ feszengett. „Mire vársz?”
A követ megpróbálta tréfára venni a dolgot.
„Amit mondasz, le se lehet
fordítani franciára.” Itt keveredtem bele a dologba. A miniszterelnök hozzám
fordult. „Mit nem lehet? Hogy ez a szoba nagy nekem?” A követet ugyan szívesen
megizzasztottam volna, mert állandó okoskodásaival és kínos
protokoll-érzékenységével megnehezítette a békedelegáció dolgát, de most
védelmére keltem. Az elejét szó szerint le lehet éppen fordítani.
De az egyszerű paraszt embert már
nem értené meg ez a párizsi igazgató. Az úri szót pedig szó szerint sem lehet
visszaadni.
„Már miért ne lehetne? Annyit már
tudok franciául, hogy az úr az möszjő.”
Nem feleltem mindjárt. A követ
most nyeregben érezte magát, és magyarázni kezdte, hogy a francia monsieur nem azt jelenti, mit a magyar úr.
A miniszterelnök nem válaszolt.
Olyan keményen hallgatott, hogy a
követ nem bírta tovább folytatni. Körülöttünk is elhallgattak a reggelizők. A
magyar csoport fölé ráborult a történelem buvárharangja. A miniszterelnök nem
kereste, mint hetek óta az egész delegáció, mi lehet az oka a süket
értetlenségnek, valahányszor ügyünk igazságát szóba hozzuk.
Hogyan is érthetnének meg
bennünket a franciák, angolok, amerikaiak, ha még azzal sem tudunk a tudatuk
küszöbén átlépni, hogy nálunk urak voltak, az urak uralkodtak, az urak üzentek
háborút.
Odahaza idegenkedtem ettől a
miniszterelnöktől, éppen a parasztot nem hittem el neki. Itt, Párizsban
egyszerre közel kerültem hozzá. Halkan és szomorúan azt mondta a követnek, hogy
persze ő is úr, hogyan lehetne szószólója egy parasztnak a szálló igazgatójánál.
Felálltam.
Azt mondtam, hogy úrféle vagyok
én is, de elintézem a szobaügyet. Felkerestem az igazgatót. Előadtam, hogy a
miniszterelnök úr szeretne az első emeletről följebb költözni, mert rossz alvó,
zavarja az utca zaja. Az igazgató désolé
volt. A felső emeleteken nincsen megfelelő szobájuk.
Csóváltam a fejemet, de
biztosítottam, hogy majd így is ráveszem a miniszterelnököt az átköltözésre.
A követ holta napjáig nem
bocsátotta meg nekem.(Már réges-régen nem volt magyar követ Párizsban, de az
ottani lapjaikban újra meg újra belém döfött.) A miniszterelnök viszont ettől
kezdve maga mellé ültetett. Nem tudta, hogy elintéztem ugyan az ügyét, de el is
árultam. Megbecsülése, akkor sem csökkent, amikor a salátaügyben csak félsikert
értem el.
Az első ebédnél csodálkozott,
hogy a
pincér a sült után hozza a salátát. A második nap megkért szóljak már rá erre
az értetlen francia pincérre. Megkockáztattam, hogy a franciák a hús után eszik
a salátát, mégis megkértem a pincért, hogy másnap a vacsoránál együtt tálalja.
A pincér odahozta a maitre d’hotelt.
Nem engedtem szóhoz jutni. Tudom,
mondtam, hogy itt mi a szokás. De a miniszterelnök úr egy időben óhajtja
elfogyasztani a húst és a salátát. Három napig érvényes volt az óhaj. A
negyedik nap vacsoránál kihűlt a borjúsült, de a saláta csak nem érkezett meg.
A következő napon fogadta a
francia miniszterelnök magyar kollégáját. Nagy Ferenc azért jött ki Párizsba a
békekonferencia kilencedik hetében, mert Budapesten egyszerűen nem akarták
elhinni, hogy semmilyen reményünk nincs a trianoni határok megváltoztatására.
Ügyetlen a delegáció, azt mondogatták.
Először kiküldték Gerő Ernőt7,
a
közlekedési minisztert. Majd ő szót ért az elvtársakkal. Ugyanazt a választ
kapta Manuilszkijtől, a szovjet delegáció harmadik emberétől, pedig Gerő Ernő
neki titkára volt a Kominternben, amit nekem mondott egy pohár beaujolais
mellett a Pravda tudósítójának.
Hogy ebben már megegyeztek a
győztes hatalmak.
Meg hogy
ha 1944. augusztusában megmozdulunk, amikor a románok kiugrottak… Hogy akik nem
mozdultak, nem mi voltunk, hanem azok, akiket Nagy Ferenc uraknak nevezett, nem
változtatott a helyzeten.
Gerő Ernő lógó orral ment haza.
Ekkor Budapesten elhatározták,
hogy ha a kommunistáknak nem sikerült, majd megpróbálják a kisgazdák. Egyébként
is jó benyomást fog kelteni, hogy valamennyi ország közül csak a magyarok
képviseltetik magukat a miniszterelnökkel.
Nagy Ferenc beszélt Molotovval9, Byrnesszel10, Visinszkíjjel11,
Smutsszal12. Bevin13
Londonban volt.
Bidault14 egy hétig váratta a miniszterelnököt
„Aznap reggel egy zsakettes úr
jelent meg a Matignon-palotából, és érdeklődött, ráér-e a miniszterelnök úr
őexcellenciája ma 14 óra 30 perckor.
„Ide Te kísérsz el” - mondta Nagy Ferenc
A delegációban is, a követségen
is nagy volt a megrökönyödés, majd a felzúdulás. Jól mulattam. Egyik érv
szerint nem elég magas a rangom, mert nem vagyok diplomata. A másik szerint
rangomon aluli volna tolmácskodni. Az első érvre legyintett Nagy Ferenc. A
másodikra azt felelte, hogy Bidaultnak is lesz
tolmácsa, majd az fordít, és én ellenőrzöm. „Te kellesz a franciáknál, mert Te megfogod érteni, amit mondani akarok.” Mi lesz az? Nem
árulta el.
Délelőtt átnézte az anyagot.
„Ha a francia tolmács nem tudja
lefordítani azt, hogy kincses Kolozsvár, te majd segítesz neki.” Megígértem.
Indulás előtt biztonság okából megkérdeztem a feleségemet. „Nem kell
lefordítani” - válaszolta. De kell. „Mi ezt úgy sem értjük.” Akkor is.
„Kolozsvár, notre trézor. De ez nem alliterál. Ne
fordítsd le. Kinevetnek.”
Bidault törékeny alakja
elveszett
az óriási íróasztal mögött. Megsértődtem a haza nevében, mert nem tessékelt
bennünket a karosszéke felé, ott maradt az íróasztalának védőbástyája mögött.
Végül mégis tolmácsolnom kellett. A francia tolmács lány csak azt volt hajlandó
lefordítani, amit Bidault mondott. A grófi hölgyek jellegzetes torokhangján
beszélt magyarul, az „r”-eket úgy gurgulázta, ahogyan
én sohasem fogom tudni, ha franciául beszélek. A leányzónak nem sok dolga volt.
A kezdeti udvarias semmitmondások után
Bidault csak hallgatott.
A magyar miniszterelnök elmondta
Trianon igazságtalanágait, a népesedési arányokat, a trianoni határokon túl
lakó magyar tömböket. Kolozsvárnál nem fordítottam a kincsest. Bidault csak
egyszer kérdezett közbe:
„Mikor vándoroltak be azok a
magyarok Romániába és Csehszlovákiába?” Nagy Ferenc mély lélegzetet vett, arca
kipirult, rám nézett, azután elfulladó hangon, de türelmesen válaszolt.
Bidault újra hallgatott
Nagy Ferenc egy mondat közepén
megállt. Megálltam én is. A francia miniszterelnök megkérdezte tolmácsát, hogy
fordítási problémáim vannak-e. A lány megrázta a fejét.
„Et alors?” E két semmi szónál
megakadt a tolmács. Hát akkor? - fordítottam Nagy Ferencnek. „Kérdezd meg,
érti-e, amit mondok.” Vonakodtam lefordítani, persze, hogy érti. „Fordítsd le!”
Megtettem. Bidault lekötelezően mosolygott, és igennel felet. „Akkor miért nem
mond már valamit?” Ezt sokkal körülményesebben és udvariasabban fordítottam le,
a gróf kisasszony cinkos mosollyal jutalmazott.
Bidault azt felelte, hogy nincs mit mondania.
„A miniszterelnök úr bizonyára
ismeri kormányom álláspontját. Ehhez nem tudok hozzátenni semmit.”
„Akkor kérdezd meg tőle, ő is hús
után eszi-e a salátát.”
Vendéglátóink felé fordultam,
bocsánatot kértem egy kis magánbeszélgetésre. Ne kívánd, hogy ezt tolmácsoljam,
kérleltem a miniszterelnököt.
„Akkor majd megkérjük a
kisasszonyt.”
Ezt nem engedhetem meg.
Lefordítottam.
Bidault rám meredt, azután kérdő
tekintettel a tolmácsára néztem. Az bólintott nincs tévedés.
Bidault felállt az íróasztala mellől,
egy
ideig mereven nézett bennünket, azután hahotában tört ki. „Természetesen a hús
után eszem. Mindenki úgy eszi.”
Nagy Ferenc is felállt.
„Nem mindenki.” - mondta, sarkon
fordult, és kiment a szobából.
A kocsiban hallgattunk. A
Concorde téren megkérdezte a miniszterelnök: „Miért nem szólsz egy szót se?”
„Nincs mit fordítanom” - szaladt
ki a számon. Azon nyomban megbántam. „Ne vedd zokon” - kérleltem. Késő volt. A
szállóba visszatérve közölte, hogy este hétkor mindenképpen hazautazik az
Arlberg expresszel.
Marasztaltuk mind. Ma délután
lesz a békekonferencia román bizottságában a vita a magyar módosító
javaslatról. Hiszen éppen erről tájékoztattam Bidault-t. Hajthatatlan maradt.
Minden el van itt döntve. Otthon van rá szükség.
Mire délután hat órakor a
Luxemburg-palotából telefonon kerestem a Claridge-szállót, hogy jelentsem neki:
igaza volt, már elindult a kocsija a Gare de Lyon felé.
Harminc év múlva
Boldizsár Iván találkozott vele
újra Washingtonban, Szegedy - Maszák Aladár15 lakásán. Arról volt akkoriban szó,
hogy hazajön. Délután hat órakor kezdtünk el beszélgetni. Éjfélkor megkérdezte,
emlékszem-e a salátára és Bidault-ra, „Köszönöm, hogy akkor Párizsban nem
mondtad el a többieknek. Ha meghalok, írd meg.”
„Minek? Nem azon múlt.”
„Tudom. Éppen azért írd meg.”
Felhasznált irodalom:
Boldizsár Iván
Don- Buda-Párizs
Magvető Könyvkiadó Bp.1982
Szövegmagyarázat
1. A párizsi
békekonferencia 1946. július 29-én
kezdett munkához. Résztvevői azok a „társult és szövetséges” államok voltak,
amelyek „jelentős katonai erővel tevékenyen részt vettek az európai
ellenségekkel szembeni háborúban.” Az ún. szövetségesek
(Szovjetunió, Egyesült Államok, Nagy-Britannia) mellett Franciaország és Kínán
kívül még tizenhat állam tartozott ide: Ausztráliától, Új-Zélandig. A velük
szemben álló országok: Németország és a vele szövetséges további öt állam:
Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia, a legyőzötteket
képviselték. A munka plenáris üléseken, bizottságokban és albizottságokban
folyt. A legyőzött államok a bizottságok munkájában nem vehettek részt. Csak,
ha külön meghívták őket.
A konferencián elfogadott határozatok nem voltak
végleges döntések, hanem csupán ajánlások, amelyeket a Külügyminiszterek
Tanácsa hagyott jóvá vagy vetett el. A békekonferencia olyan konzultatív
testület volt, amelynek ajánlásai a vele párhuzamosan ülésező Külügyminiszterek
Tanácsától függtek. Tagjai (a három szövetséges továbbá Franciaország és Kína)
vétójoggal rendelkeztek. Ezért a tervezeteket megváltoztatni csak mindegyikük
egyetértésével lehetett. A magyar békedelegáció létszáma - bizonyos
ingadozással - huszonnégy fő körüli volt.
A delegáció vezetője Gyöngyösi János külügyminiszter
volt, aki titkárával 1946. aug. 8-án érkezett Párizsba és a Konferencia
zárónapjáig 1946. okt. 15-ig ott is maradt. A delegációhoz közel tucatnyi
újságíró csatlakozott, így Boldizsár Iván is.
A delegáció tagjait a francia Külügyminisztérium a
dél-afrikaiakkal együtt a Champs-Elysées egyik több
emeletes szállodájában a Claridgeban helyezte el. A
magyar békeszerződést 1947. febr. 17-én írták alá Párizsban Magyarország
második világháború előtti határai lényegében változatlanok maradtak.
2. A
Külügyminiszterek Tanácsa: A volt
győztesek a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia továbbá Franciaország és
Kína külügyminisztereiből álló testület volt. A testületet a Potsdami
Konferencia (1945. júl. 17. - aug. 2.) hozta létre. Tagjai döntéseiket csak
teljes egyetértésben hozhatták meg. A Tanács 1945. szeptemberi ülésén a szovjet kormány álláspontja az 1944. augusztusában és szeptemberében tárgyalt román
fegyverszüneti egyezmény „tetőaláhozásakor” még az volt, hogy „Erdély nagyobb
hányada” kerüljön Romániához. Vagyis olyan formulát fogadtak el, hogy a
béketárgyalások kimenetelétől függően „Erdély egésze vagy nagyobb része”
kerüljön Romániához. A szovjet külpolitika azonban Magyarország kárára
megváltozott, amely a már említett 1945. szeptemberi külügyminiszteri
értekezleten munkájában nyilvánult meg először. A Tanácsülésén a szovjet fél
ugyanis azt javasolta, hogy „egész Erdélyt” Románia kapja meg. A szovjetek ezt
az álláspontot képviselték az 1946. márciusi londoni külügyminiszter-helyettesi
majd a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésén is. Románia tehát politikai, katonai,
és stratégiai szempontból fontosabb volt a Szovjetunió számára, mint
Magyarország.
Az amerikai vélemény a Tanács első ülésén az volt, hogy a „bécsi
döntéseket” meg kell semmisíteni és vissza kell állítani Magyarország 1938
előtti határait, de ezt „még Románia esetében módosíthatónak” tartotta.
1946. áprilisára ez olyképpen módosult, hogy az amerikaiak
elsődlegesen a „bécsi döntések” semmisségének kimondására helyezték a
hangsúlyt, azzal, hogy a magyar és a román kormány közvetlenül tárgyaljon egymással
a határkiigazításáról olyan mértékben, hogy az jelentősen csökkentse „az idegen
uralom alatt élő személyek számát.”
Az angolok 1945. szeptemberéig az amerikai álláspontot osztották. A
Külügyminiszterek Tanácsa 1945. szeptemberi ülésén véleményük Erdélyről a
szovjet állásponthoz közeledett. Valószínűleg azért, hogy „ellenszolgáltatást”
reméltek a szovjetektől az olasz békeszerződés ügyében.
A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i ülésén
aztán végérvényesen megpecsételődött Erdély sorsa.
Molotov ugyanis megismételte, azt a korábbi szovjet javaslatot, hogy „Erdély egészét” Románia kapja meg.
Az ülés az „1940. aug. 30-i bécsi döntést semmisnek és
meg nem történtnek nyilvánította. Ugyanakkor - mint fogalmaztak - a „szövetséges
és társult hatalmak készek elismerni, a román-magyar határ minden olyan
kiigazítását, amelyben a közvetlenül érdekelt felek utólag kölcsönös
megállapodásra jutnak és amely jelentős mértékben
csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát” (a formula: első része
a szovjet, a második része az amerikai javaslatot rögzítette.)
Az amerikai külügyminiszter Byrnes, látva
Molotov hajthatatlanságát váratlanul bejelentette az ülésen, hogy kész
visszavonni javaslatát (a formula második részét), ha a szovjet kormány is ezt
teszi javaslatával (a formula első részével). Molotov külügyminiszter elfogadta
ezt a javaslatot. Így megmaradt a határozat azon része, amely az 1940. aug. 30.
bécsi döntést semmisnek és meg nem történtnek nyílvánította.
A magyar küldöttség ezek ismeretében „készült fel” a
párizsi békekonferenciára. A magyar delegáció a magyar-román határt, már nem 22
000 km2 nagyságban kívánta
korrigálni Magyarország javára, hanem mindössze 5000 km2-re tartott
igényt. Továbbá elérni kívánta a szomszédos országokban élő kisebbségek
állampolgári jogainak biztosítását, újabb kitelepítések megakadályozását, a
jóvátételi terhek csökkentését. Végső igényünket pedig már csak 4000 km2-ben
jelölte meg, félmillió - mintegy 67%-os arányban - a határmenti
városokban élő magyar lakóssal. Javaslatukban „Székelyföld” széles körű autonómiája
is szerepelt.
Tatarescu román külügyminiszter, a román delegáció vezetője
1946. szept. 2-i felszólalásában élesen ellenezte a magyar javaslatokat.
Beszéde végén mégegyszer felidézte azokat a „nagy áldozatokat”, amelyeket
Románia hozott a háborús győzelem érdekében. A Konferencia „Politikai
Bizottsága” 1946. szept. 10-én 10 szavazattal 2 szavazat ellenében
megerősítette az „Egész Erdélyt” Romániának ítélő döntést. Molotov a
Konferencia 1946. okt. 10-i ülésén kijelentette, hogy „Erdély kérdése a román
nép megelégedésére oldódott meg.” A békeszerződést 1947. febr. 10-én írták alá
Párizsban.
3. Gyöngyösi János (1893-1951) kisgazda politikus, lapszerkesztő,
külügyminiszter. Életével a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai útja”
szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik.
4. GheorgheTatarescu az 1946/1947-es párizsi békekonferencia idején román
külügyminiszter.
5. Szekfű Gyula (1883-1955) történész, publicista, egyetemi tanár az
MTA tagja. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai útja”
szövegmagyarázata foglalkozik.
6. Nagy Ferenc (1903-1979) kisgazda politikus, a Független Kisgazda
és Polgári Párt vezéregyénisége, miniszterelnök. Életével részletesebben a „Nagy
Ferenc moszkvai útja” szövegmagyarázata foglalkozik.
7. Gerő Ernő (1898-1980) kommunista politikus, a szovjet NKVD
tisztje, közlekedési miniszter. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc miniszterelnök
moszkvai útja” szövegmagyarázata foglalkozik.
8. Dmitríj Zaharovics Manuilszkíj (1883-1959) szovjet politikus, 1924-től a Kommunista
Internacionálé (Komintern) vezető tisztségviselője. Az SZK(b)P
Politikai Bizottságának tagja. 1944-től Ukrajna miniszterelnök-helyettese és
külügyminiszter.
9. Vjacseszláv
Molotov (1890-1986) orosz szovjet
politikus. Fiatal korától a bolsevikok támogatója, Sztálin egyik leghűségesebb
„pályatársa” és kiszolgálója. Több éven keresztül külügyminiszter, majd
miniszterelnök.
Sztálin
halála után (1953. márc. 5.) fokozatosan vált „kegyvesztetté.”
10. James Byrnes a Párizsi Békekonferencia idején az Egyesült Államok
külügyminisztere.
11. Andrej Januárjevics
Visinszkíj
(1883-1954) lengyel nemzetiségű szovjet büntetőjogász. Az SZK(b)P
történetének kezdetén a mensevikekhez tartozott. Valószínűleg emiatt pályáját
egy „megfelelési kényszer” is motiválhatta. A szovjet vádhatóság legfelsőbb
tisztségeit töltötte be hosszú éveken keresztül. Legfőbb Ügyészként súlyos
vádakat konstruált Sztálin potenciális ellenfeleivel szemben a harmincas
években.
A Kamenyev-Zinovjev, a Pjatakov-Radek,
és Buharin perében halálbüntetés kiszabását indítványozta, amit végre is
hajtottak. Büntetőjogi „elméleti” munkásságáért 1947-ben még „Sztálin Dijat” is
kapott.
Kamenyev
Zinovjev
Pjatakov
Radek
Buharin
12. Smuts angol búr származású tábornok.
13. Ernest Bevin 1945-1951. között brit külügyminiszter. A párizsi
békekonferencia, illetve a Külügyminiszterek Tanácsában a brit érdekeket
képviselte.
14. George Bidault a párizsi békekonferencia idején Franciaország
miniszterelnöke.
15. Szegedi Maszák
Aladár (1903-1988) hivatásos
diplomata. A Bp.-i Egyetem Közgazdaságtudományi Karán 1927-ben szerzett
diplomát. 1927/1928-ban a heidelbergi egyetemen, majd a párizsi École Libre des
Sciences Politiques- on tanult. 1928/1937-ben a Külügyminisztériumban
teljesített szolgálatot. 1937-1942. között a berlini magyar követség titkára.
1943/1944-ben a Külügyminisztérium Politikai Osztályának helyettes vezetője,
majd vezetője. 1943-ban jelentős szerepet játszott a Kállay-kormány különbéke
megkötésére irányuló titkos tárgyalásainak lebonyolításában, Magyarország
kényes politikai helyzetének a szövetséges hatalmak diplomatái előtti
megindokolásában. Magyarország német megszállásakor (1944. márc. 19.) a Gestapo
letartóztatta és Dachauba deportáltatta. Innen
1945-ben tért vissza. 1945-1947. között magyar követ volt Wasingtonban.
A párizsi békekonferencián, mint a magyar delegáció tagja igyekezett
megakadályozni kétszázezer szlovákiai magyar lakossági csere útján történő
áttelepítését. 1947-ben lemondott követi megbízatásáról és az amerikai
fővárosban telepedett le. 1950-1969. között az „Amerika Hangja” magyar adásának
munkatársa.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2009. november
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!