Márai Sándor: A „ szabadulás” élménye

„ Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem fehérorosz , jellegzetesen szláv arc, széles pofacsontokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjet csillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal , nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lovagolt. A fiatal ember reám fogta a fegyvert és megkérdezte:

Ki vagy?

Azt mondtam író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerítettek és gőzös párával lehelték ki a tüdejükből a fáradságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felső teste egész súlyával lenyomja az állatot,csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most –érthetőbben, tagolva a szót- ezt mondottam:”Pisztatyel”. Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt,hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, pirospozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.

-Harasso –mondta- Idzis domo.

Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem,hogy elbocsátott, és haza mehe-tek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten, és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki földjén állott ez a ház, nagy kertben , egy félig falu, félig nyaralószerű település hatá-rán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bujdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy dugták ide az orrukat, mint a magyar nácik és az új embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.

A Duna partján siettem végig, vissza az elhagyott házba. A Duna jégtáblákkal zajlott. Két nap-pal elébb a németek feltűnés nélkül, zörejtelenül kiürítették a községet és az egész környé-ket. Budapestet ezen a napon még nem zárták teljesen körül az oroszok, a Duna felső hajla-tánál, Esztergom körül s aztán szemközt a folyó túlsó partján a korszerű fegyverek minden változatával harcoltak: az orosz ágyúk, a Sztálin-orgonának nevezett, különös és nagyon hatásos aknavetőszerű fegyverek éjjel és nappal ontották a tüzet. De a folyó jobb partján viszonylagosan csend volt. Néha kaptunk egy gránátot, néha szétrombolt a faluban egy házat valamelyik eltévedt repülőgép szórakozottságból vagy tévedésből ledobott bombája.

Az oroszok már napok előtt

megszállták a folyó közepén a szigetet. Láttuk őket a partról, amint mászkálnak a hóban állást építenek- de karácsony másnapján egyetlen szovjet járőr sem tévedt ide. Ezen a napon, reggel híre járt, hogy egy orosz őrs –egy őrnagy vezetésével- néhány kilométerrel arrébb beköltözött a közeli kisváros szomszédságában egy volt diplomata házába. A falusiak úgy gondolták, okosabb, ha küldöttség megy a reguláris orosz katonaság elé –mákos, és diós kaláccsal, pálinkával,- és megkérik az őrnagyot, küldjön hivatásos katonai járőrt a mi falunkba is, így talán el lehet kerülni az ácsorgó, harácsoló katonai bandák bántalmazásait. Az őrnagy megígérte , hogy estére átküld egy járőrt, és megparancsolta, szedjék össze a faluban a fegy-vereket. Én is egy vadászpuskát vittem a községházára, amikor az első orosz katonával találkoztam.

Cammogtam a hóban a Duna partján.

Már sötétedett. (…) A sötétben zavartan köszöngető emberek egytől egyig a falu proletárjai közé tartoztak. Zavarukon érzett, hogy a nagy változás a „történelmi pillanat” lelkükben nem idézte fel a „szabadulás” élményét. Egy nép, amely már nagyon régen élt szolgasorban, mintha e pillanatban is tudta volna, hogy sorsa nem változott: a régi urak elmentek, az új urak megérkeztek, és ő marad szolga, mint azelőtt.

A helybeli suszter,

aki régebben is titkos kommunista hírében állott, szuszogva sietett utánam, és indulatos, zavaros előadásba kezdett. A kövér ember kabát nélkül állott a nagy hidegben, és izgatottan magyarázta, hogy a bevonuló oroszok, amikor megpillantották őt a falu határán ezt kiáltot-ták: „Burzsuj, burzsuj!” és lehúzták róla a bőrkabátot, amelyet éppen viselt, kezébe nyomtak kétszáz papírpengőt, a rémüldöző embert hátba veregették, aztán odébb lovagoltak. „Azt hitték burzsuj vagyok”- magyarázta siránkozó hangon a kárvallott suszter -,”mert kövér va-gyok és bőrkabátom volt. Kérem én vártam őket…” Először hallottam ezt a csalódott hangot. (…)

Ebben a pillanatban,

a háborúnak ebben a szakaszában, nemcsak én gondoltam szorongó érdeklődéssel az oroszokra – egy „ polgári” magyar író egy magyar falusi házban. Az angolok, a franciák, az amerikaiak is bizonytalan várakozással figyelték őket. Egy nagy nép, írtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját…és ennek a nagy erőnek megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a nácik elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.

Két héten át

ötletszerűen, szórványosan jöttek , egyesével, kettesével. Legtöbbször kértek valamit: bort,

ennivalót, néha csak egy pohár vizet. Az első szorongás múltával ezek a találkozások néha emberi hangon, igaz, kissé színészies és tanult hangon játszódtak le. Az üdvözlés, az érintke-zés alapfogalmainak tisztázása után csak fogyatékos társalgási lehetőségek maradtak szá-munkra. A házban tartózkodott egy fiatal nő, aki Prágában végezte az egyetemet és folyéko-nyan beszélte a cseh idiómát. Ez a nő volt a tolmács, az oroszok nagyjából megértették.

Éjjel és nappal benyitottak, csöngetés kopogtatás nélkül. Az első napokban és éjjeleken néha meglepődtünk, amikor a legváratlanabb pillanatban ott állott ágyunk előtt vagy asztalunk mellett egy géppisztolyos orosz. De hamarosan megszoktuk ezt is. Legtöbbje rövid időn át maradt csak.

Egyszer hárman érkeztek,

két tisztféle, kapitánó és egy közlegény. A tiszt, mit ezt később megtanultuk, az orosz hadse-regben az őrnagynál kezdődik: ezek már végeztek hadi iskolát, van tisztiszolgájuk, legtöbbje tudott egy keveset németül. De az őrnagy disztinkciója alatt a több csillagos tisztfélék sem voltak igazi tisztek. Aztán voltak itt másféle rangok és felettesi, alantasi összefüggések, amelyeket idegen nehezen érthetett: volt a „ politikai tiszt”, aki a Párt megbízásából ellenő-rizte a hivatásos katonákat, de feltehető, hogy a „politikai tiszt”-nek is volt ellenőre a hadse-regen belül. Néhány év előtt, a háború első idejében, olvastam egy Svájcban megjelent köny-vet, melynek írója, Basseneff nevű orosz, iparkodott képet rajzolni a szovjet „néphadsereg”-ről. Erre az olvasmányra most visszaemlékeztem, de megtudtam, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, mint ezt az orosz katonai író lerajzolta.

Ez a három látogató

például nyugati, katonai értelemben nehezen meghatározható rangosztályhoz tartozott. Fiatalok voltak – a közlegény mulya kocsis, a tisztfélék enyhén italosak. Déltájban érkeztek és iparkodtam udvariasan, társadalmi modorban fogadni őket, mert már tapasztaltam, hogy ez a bánásmód szelídíti leghatásosabban orosz vendégeimet: kezet nyújtottam, mi lesz. A jó modor, a társadalmi vendéglátás külső formái néha előnyösen hatottak az oroszokra. Leg-többször nagy lármával érkeztek, „puská”-t és „Hermann”-t, tehát németet kerestek , de az első udvarias szavak, vendéglátó mozdulatok után megjuhászodtak. Most is így történt: amikor felemeltem a pálinkás poharat és egészségükre koccintottam mindhárman egyszerre felállottak és pohárral a kezükben, udvariasan viszonozták az üdvözlést. Aztán leültünk a búbos cserépkályha körül és –egészen úgy mint egy hadgyakorlat alkalmával a beszállásoltak és a háziak –beszélgetni kezdettünk . Családtagjaim – feleségem, egy kisfiú, aki akkor a házban tartózkodott és a fiatal nő, aki tudott szláv nyelven –ott ültek a vendégek között. A helyzet különös volt és más, mint ahogyan a menekülők rémhírei után vártuk. Kezdtem reménykedni.

Ez a reménykedés az első időben

nem volt egészen oktalan. A reguláris katonaság tisztjeivel és legényeivel –különösen,ha

nem voltak italosok és magasabb katonai parancsnokság is volt a közelben – rendkívüli károsodás és tragikus baleset nélkül boldogultunk. Kivételek, fosztogatók rögtön, az első napokban is akadtak, de ezek inkább esthomályban lopakodó, besurranó tolvajok voltak, akik fegyveresen érkeztek , órát, italt, kölnivizet követeltek, a zsákmánnyal rögtön odébb is inal-tak. Szemmel láthatóan rossz volt a tolvajok lelkiismerete, mert féltek a helyszíni, felsőbb parancsnokság büntetésétől. De a reguláris katonák, különösen a tisztek, itt a kis faluban, az első időben néha megértően viselkedtek –másképp, mint a közeli nagyvárosban, ahol a szabad rablás és erőszakoskodás engedélyezett vállalkozás volt.

Ez a három legény

társadalmi modorban ült a búbos kályha körül. A kocsis teljesen hülye volt , de ő is iparko-dott illedelmes lenni és láthatóan utánozta a kapitánók viselkedését. Elmondották, mivel foglalkoznak a polgári életben –egyik rajzoló volt -, és megkérdezték, mi a mesterségem? Ez volt az első hosszabb beszélgetésem szovjet emberekkel, és megint tapasztalnom kellett, hogy az „író” varázsos fogalom az oroszok számára. A pillanatban, amikor azt mondottam, hogy író vagyok, olyan tisztelettel és fegyelemmel bámultak reám, mintha valamilyen kivételes lény lennék. Körülnéztek a szobámban, melynek szerény bútorzata-afféle bungalow berendezés –igazán nem hatott előkelően ( a ház nem volt enyém, nyolc hónap előtt barátok kérésére költöztem ide), és láthatóan megilletődtek mindattól, amit láttak. A fiatalabb kapi-tánó, a rajzoló azt mondotta, nagyon örül,hogy megismerhetett, mert „ő szereti az ilyen embereket”, amilyen én vagyok. Aztán érdeklődtek enyém-e a ház? Mikor megmondottam, hogy nem az enyém, lelkesen bizonygatni kezdték, milyen kitűnő soruk van a szovjet íróknak, erősítgették, hogy a Szovjetunióban már lenne házam, kertem, gépkocsim. Az idősebb túlsá-gosan fellelkesedett és megkérdezte, nem akarok-e beköltözni a helység valamelyik dísze-sebb, úri házába, mert ő szívesen nekem ajándékozza azt a házat… Az ajánlatot nevetve elhárítottam.(…)

Mind ez más volt mint amit vártunk.

Olyan tökéletesen más és meglepő,hogy gyanakodtam, mint aki eltévedt a sötétben, és nem találja az útjelzést…Miféle emberek ezek? Mert kisvártatva átfutott a szomszéd villaházból egy szobaleány és elmesélte ,hogy ugyanezek az orosz tisztek, akik elébb náluk ebédeltek, ebéd után kezet csókoltak a háziasszonynak, nyájasan elbúcsúztak, átjöttek hozzánk írót néz-ni, és amikor elmentek, az országútról vissza küldötték hozzájuk, a vendéglátókhoz, a géppisztolyos sofőrt, aki felszólította a házi urat, sürgősen adja át arany karkötőóráját. A kár-vallott házigazda, aki ebédközben gyanútlanul megőrizte és vendégei szeme láttára nézeget-te csuklóján az órát,riadtan erősítette meg később ezt a hírt. „De akkor miért csókoltak kezet a feleségemnek?... –kérdezte tanácstalanul. Gyanítani kezdettük, hogy az oroszokban van valami meglepő.

Néhány zsidó rejtőző,

akik a faluban lappangták át a németek és a magyar nyilasok zsidóüldözésének hónapjait,

most előmerészkedett: a közelben élt egy öreg ember családjával, gyógyszerész volt, a jómódú polgár , aki megmenekült a nyilasok üldözése elől. De a család nőtagjai féltek az oroszoktól. Az első orosz látogató érkezésekor az öregúr – fehér szakálla volt tiszteletremél-tó, pátriárka-jelenség – ünnepélyesen megállott az orosz előtt és kinyilatkoztatta, hogy ő zsidó. A jelenet,amely következett meglepő volt: a közlés hallatára az orosz elmosolyodott, leakasztotta nyakából a géppisztolyt, oda lépett az öreghez, orosz szokás szerint szelíden-jobbról és balról- arcon csókolta. Azt mondotta,hogy ő is zsidó. Egy ideig némán barátságo-san szorongatta az öreg kezét.

Aztán visszaakasztotta a nyakába a géppisztolyt,

és felszólította az öregurat egész háza népével álljon a sarokba és forduljanak felemelt karral a fal felé. Mikor az öreg nem értette rögtön a felszólítást, reárivallt, hogy tüstént engedel-meskedjenek, máskülönben agyonlő a szobában mindenkit. Az asszonyok és az öreg beálltak a szoba sarkába és a fal felé fordultak. Az orosz ezután lassan, kényelmesen kirabolta őket: szakember volt, egy falbontó betörő szakértelmével kopogtatta végig a kályhát, a falakat, minden fiókot kihúzott, megtalálta a család elrejtett ékszereit és összes készpénzüket, mint-egy negyvenezer pengőt. Mindezt zsebre tette és elment.

A bort úgy szimatolták, mit a vizsla kutya a vadat.

Puskatussal döngették végig a pincék padlatát – a boros hordókat a szőlősgazdák sok helyt elásták, de az oroszok már kitanulták a borkeresés fortélyait- és ahol kongott a padlat, gon-dosan ástak, amíg meg találták a hordót. Az orosz támadás lendülete két arcvonalon is ela-kadt: amikor borvidékre értek a szovjet csapatok, csak üggyel-bajjal, új csapatok bevetése árán tudták őket tisztjeik tovább hajtani. Így történt a mátrai és balatoni borvidéken is. Min-den cselekedetük ilyen kiszámíthatatlan volt.

Megesett,hogy az orosz, aki egy délelőtt beállított, nyájasan beszélgetett a családtagokkal , érzelmesen mutogatta az otthoniak fényképét, megsimogatta a szobában tartózkodó gyer-mekek fejét, és cukrot almát adott nekik, távozás után ötletszerűen visszatért és –délután vagy késő este –kirabolta ugyanazt a családot, amellyel délelőtt összebarátkozott. Minthogy az emberek képzelőereje ezekben a napokban és azután is felcsigázottan működött, az oro-szok viselkedéséről keringő történeteket természetesen nem mind hittem el, és most is csak azt írom fel, amit személyesen megéltem, vagy aminek megtörténtéről meggyőződtem.(…)

Kivételek szép számmal akadtak,

de az első két hétben-hála a helységben megtelepedett felsőbb orosz katonai parancsnokság jelenlétének- nagy általánosságokban boldogultam az orosz látogatókkal. A jó modor, vala-milyen társadalmi hanglejtés legtöbbször megszelídítette őket: az előlegezett bizalomnak, aztán az elutasításnak, a felnőtt hangjának –ahogyan az idősebb beszél a fiatal emberekkel -, mindennek vegyüléke a legyőzött ember rezignált hanglejtésével: mindez néha hatott rájuk.

Nem a szavak értelme -beszélni még tolmács segítségével is alig tudtam velük -, inkább csak a hanghordozás, modor, pillantás hatott reájuk. Néha fárasztó volt ez a szelídítés, mert éjjel-nappal jöttek , egyenként vagy kis csoportokban gyalog és lovon. Akárhányszor megesett, hogy kimentem az előszobába és lovakat találtam ott, amint békésen nézelődtek, amíg a gazdák, a kozákok a konyhában forgolódtak, italt vagy ennivalót kerestek. Az ember rugal-mas élőlény, és hamarosan megtanultam, mint lehet kitessékelni a hívatlan vendégeket: egyszerre beszéltem, ugyanazon a hangon, a lovakhoz és a lovasokhoz és az eredmény nem ritkán az volt, hogy elmentek. Ilyen jelenetek után úgy éreztem, mint egy dompteur egy si-keresen végbevitt oroszlánjelenet után. De a valóságban nem oroszlánok és fenevadak voltak, hanem gyermekes és egyszerű emberek.

S minthogy rendkívül sokféle emberi fajtából állott össze ez a hadsereg, reménytelennek látszott a megkülönböztetés, és felelőtlen volt az általánosítás, mely az „orosz” gyűjtőfogalom alá vonta mind az emberi tüneményt, amit e hetekben megismertünk.(…)

Gyermekesek voltak,

néha vadak, néha idegesek és szomorúak; s mindig kiszámíthatatlanok.(…)

Nemcsak a burzsuj élet kellékeit vették szemügyre; ez is érdekelte őket, de éppen így szem-lélődtek, figyeltek a szegény emberek otthonaiban, és látszott, hogy amit tapasztalnak, nem-csak idegen számukra, hanem meghökkentő és meglepő is. i volt ez a „más”? A „szovjet” em-ber volt , csakugyan, tehát egy új fajta kitenyésztett, kondicionált emberi lény, aki a világot és embert már másféle látószögből érzékeli, szemléli? Vagy egyszerűen az orosz volt , aki a történelme során nem először, de most , úgy tetszett minden következménnyel- kilépett eurázsiai otthonából, és megindult kissé kóvályogva, gyanakodva, de nagyon kíváncsian a világ felé?... Nem tudtam felelni.

Természetesen elvitték

a malacot, a lisztet; de ez nem volt érdekes, nem is volt jellemző. Ebben az időben a kerékpá-rokat is elvitték az országúton…egy ideig karikáztak a járművel, aztán félre dobták vagy más-nak ajándékozták. Az órák gyűjtése iránt tanúsított előszeretet sem volt könnyen magyaráz-ható. Mert az órákat csakugyan a gyűjtő szenvedélyével követelték: volt orosz, aki feltűrte kabátja ujját és büszkén húzta fel a frissiben elrablott trófeát négy-öt más, az alsó karon fel-csatolt karóra mellé. Az első világháborúban ismertem néhány orosz hadifoglyot- tiszteket, parasztokat, munkásokat-, de egyik sem érdeklődött ilyen szenvedélyesen az órák iránt. Mi történt itt, miért érdekelte az oroszokat ilyen szenvedélyesen az időgép? Visszaemlékeztem Spengler magyarázatára, aki nagy pesszimista művéveb bizonygatta, hogy a harmonikus, eleven kultúrák embereinek nincs érzékük a „rekord”, tehát a pillanatra kimért idő iránt: a kínaiak, görögök nagy időtávlatokban éreznek és gondolkodnak, az olimpikon, mint mérték-egység, bizonysága ennek az időközönynek –amikor egy kultúra válságba jut, a civilizáció, tehát a hasznossági princípium egyféle pánikérzést vált ki az ilyen korszak embereinek a lelkében, és akkor kezdődik az idő aggályos méricskélése…Lehet,hogy az oroszokban a Szovjet indrusztrializációs kísérlete kiváltotta ezt az időérzéket? Nem tudtam felelni. Valószínűbb volt, hogy a Szovjetunióban nincs elégséges óragyár, a muzsik kedvet kapott ehhez a különös játékszerhez. Vagy még egyszerűbben, az óra volt az értéktárgy, amelyet legkönnyebben lehetett csereberélni? Minthogy az oroszokról beszélek, nem tudok határo-zottan válaszolni.

Megjelenéseik,látogatásaik, eltűnéseik:

minden ilyen érthetetlen, kiszámíthatatlan volt körülöttük. Napok múltak el, hogy egyetlen oroszt sem láttunk; aztán váratlanul tömegével érkeztek, átvonultak a falun, gépkocsikkal, de másképp is, szekeresen, kócosan, cigányosan. Nemcsak a trén vonult így, hanem a gyalogság is vitette magát a megszámlálhatatlan sok szekérben, elfeküdtek a szalmán, közlegények, tisztek nőkatonák, még gyermek katonák is, tizenkét-tizenhárom éves fiúk, szabályos kato-nai egyenruhákban rangjelzéssel. Tábori papot nem láttam a csapatokban, de lehet, hogy csak én nem ismertem fel őket.

A németek mindig úgy vonultak,

gépesített osztagaikkal, mintha a Krupp-gyár kelt volna útra; még a gulyáságyúk csöve is úgy füstölgött, mintha ágyúcsövet alakítottak volna át erre a célra. Az oroszoknak volt mindenük, ami a hadviseléshez kellett, de ez a „minden” más volt, nem olyan gépies, szabályos…mintha egy óriás, félelmetes, titokzatos keleti vándorcirkusz kelt volna útra, a messzeségből, homá-lyos távolból, a távoli Keletről, Oroszországból. Ez a vándorcirkusz a valóságban a földgolyó egyik legnagyobb katonai szerkezete volt. És akik vezették, idegen számára érthetetlenül, de kitűnően vezették: minden a helyén volt, a látszólagos összevisszaságban és rendetlenség-ben minden működött, mindenről idejében jelt adtak egymásnak a nagy gépezeten belül a titokzatos felügyelők és ellenőrök.

Hírszerzésük, híradásuk,

parancstovábbításuk, belső rendtartásuk összefüggéseit nem lehetett kitapintani. De látnivalón valamilyen nagyon régi rendszer szerint történt minden ebben a hadseregben; a Dzsingis kánok,a tatárok az Arany Horda hadviselésének tapasztalatai mutatkoztak meg a rendszerességben, ahogy felvonultak, odébbálltak, érkeztek, hidat vertek, sátort ütöttek és aztán rögtön eltűntek, valamilyen rejtélyes sípjelre. Az ősmagyarok és a hunok hadviselése lehetett ilyen, a szittya ősök lovagoltak így, nem kímélve az állatot, és minden négy kilométerre- így mondják a tudósok –állomáshely és pihent ló várta a lovasokat, akik a kipányvázott ló ütő-erét késsel felszakították ,homokórával mért rövid időn át vért ittak a ló testéből, aztán gyorsan bevarrták az állat sebét és odébb lovagoltak. A természethez is közelebb voltak ezek az orosz katonák, mint a nyugati hadak emberei: ahogy a régi mongol hadseregek vezetői holdjárás szerint állították fel a fehér és más színű lovakon nyargaló hadakat bizonyos keleti vagy északi támadó irányba- a jó ég tudja, miféle „áramvonalas” haditechnika volt ez évezredekkel elébb! -,úgy a mongolok e kései utódjai is tudni látszottak még valamit a természetsegítő vagy akadályozó erejéből…

Nehéz beszélni erről,

mert nem tudom bizonyítani. De azokban a hónapokban, amikor éjjel- nappal a leg-közvetlenebb bizalmasságban éltem velük, félreérthetetlenül tapasztaltam, észleltem ilyesmit. Ez mind „más” volt… Ezenfelül agyafúrtak voltak, ravaszok, gúnyosan és kár-örvendően csalafinták; örültek, ha becsaphattak bennünket, a „nyugatiakat”. Gyer-mekes örömmel teltek el, ha látták, hogy lépre mentünk. Sok orosszal volt dolgom akkor és néha később is, de egyetlenegyszer sem esett meg, hogy az orosz, aki kért valamit és komoly hangon ígérte,hogy visszaadja amit kölcsön kért –szerszámot, könyvet, akármilyen értéktelen tárgyat -, megtartotta volna a szavát. És ha számon kértem rajtuk az ígéretet, boldogan, felszabadultan nevettek a szemem közé, mert íme ők voltak az okosabbak és túljártak az eszemen!(…)

A falu a környék ezekben a napokban

két arcvonal közé szorult. Buda még nem esett el, nagy orosz erők zárták körül a fővárost, de nyugaton, Esztergom körül, a német hadvezetés ellentámadást indított és időlegesen visszafoglalta a prímási székvárost. Az orosz gyalogság, tüzérség átvo-nulása éjjel-nappal áradt a falun át. A sebesülteket nyitott teherautókon vitték biz-tonságosabb helyekre, és ezek a sebesült, bepólyált fejű orosz harcosok különös kö-zönnyel hevertek a teherautókra sebtiben felpányvázott matracok és dunyhák között. Az orosz mindig jó katona volt , különösen honvédő háborúban, és a Szovjetunió ka-tonai nevelése ismerte és kihasználta az orosz katonák bátorságát, helytálló termé-szetét. Nem igaz, hogy „fanatikusan” harcoltak; óvatosan harcoltak, kímélték magu-kat, ha megsebesültek mindenkihez segítségért fordultak; de harc közben –ezt több-ször láttam, közvetlen közelről –komoran, bátran, férfiasan megállották a helyüket. És ha életveszély fenyegette őket, szótlan közönnyel viselték el a veszedelmet.(…)

A két arcvonal között

az orosz csapatok éjjel és nappal vonultak a helységen át. Nem múlt el éjszaka,hogy ne kért volna valaki nálunk is szállást. Ezek az alkalmi beszállásoltak reggelre legtöbb-ször tolvajlással fizettek; elvittek valamit, vánkost, cihát vagy dunyhát, valamilyen evőeszközt, de vittek ruhát is,cipőt mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Nem voltak válogatósak, és egyáltalán nem firtatták,”burzsuj”-e az, akit kifosztottak vagy ágról szakadt szegény ember: Mintha nem is tudnának különböztetni „burzsuj” és „proli” között.

A három csatorna,

melyeken át a magyar nemzeti vagyon nagy része ezekben az években elszivárgott a

Szovjetunióba –a harcokat követő helyi zsákmányolás, aztán a jóvátétel és a potsdami határozat alapján „közös” német-magyar javakból a szovjeteknek juttatott gyárak, kisajátított iparvállalatok, ez volt a három csatorna –azokban a hetekben még szerve-zetlen volt, csak a „zabra”, a zsákmányolás ipara működött tökéletesen…Minden vit-tek, amit láttak. A szomszédos villaházat, szemem láttára, fényes nappal ürítették ki ; elvitték, teherautóra rakták a bútorokat, a berendezési tárgyakat, még a parkettát is felszedték és a Bergmann-csöveket is kiszakították a falakból; csak a könyveket hagy-ták a polcokon…A falu, a környék lakóhelyei hamarosan hangos, siránkozó, panaszko-dástól visszhangzottak.

A parasztság mentette értékeit, ahogy tudta;

elásták a búzát, a bort a burgonyát, erdőbe rejtették a tehenet, a disznót a lovat, bekormoz-ták a lányok arcát, „stary babá”-nak, öregasszonynak álcázták, kendőzték, a fiatalabb, szem-revaló személyeket, ahogy a fiatal férfiak ijedtükben szakállt növesztettek, „stary papá”-nak, öreg embernek mutatták magukat, mert híre járt ,hogy az oroszok összeszedik és elviszik a fiatalabb férfiakat. Ez a hír igaz volt –de nemcsak a fiatalabb férfiakat vitték, hanem általáno-san mindenkit, aki az útjukba került. Egyik ismerősöm, hatvan éves ember; félcipőben, házi kabátban sietett át egy, ostrom után éppen felszabadult budai utcán, amikor egy orosz ba-rátságosan elhívta „ egy kis munkára”; ez az ember,mint olyan sokan mások, Jekatyerinburg-ban ébredt fel, és csak évek múltával került haza.

Az orosz hadvezetőség kiadta a parancsot,

hogy a „felszabadított” területeken össze kell szedni bizonyos számú „megbízhatatlan” embert. Minthogy magyar hatóság, kivizsgálás még nem volt az orosz végrehajtó közegek egyszerűen letartóztattak mindenkit, aki útjukba került: számukra az egész magyar társada-lom „megbízhatatlan” volt. Ha aztán összefogták a „stuck”-ot –ez volt az orosz műszó-, ha együtt volt a szükséges emberi „darabszám”, amelyet egy-egy vidékre kiróttak, az orosz hajtani kezdte áldozatait a legközelebbi gyűjtőtábor felé. Útközben többen megszöktek, s minthogy az orosz őr köteles volt a gyűjtőtáborban szám szerint leszállítani a „stuck”-ot, a darabszámot: a „hiányzó „holt lelkek” pótlására egyszerűen összefogott mindenkit, aki szem-bejött.

Egy ismerősöm,

zsidó származású fogorvos – a végzetes nyáron átküldötte tizennyolc esztendős fiát –harcolni- a szerb partizánokhoz. A fiú az oroszok kezére került , akik aztán egy romániai gyűjtőtáborba vitték. Hasztalan magyarázkodott, hogy ő „szövetséges”, az oroszok közönnyel hallgatták. A kétségbeesett szülők hiába szaladgáltak az orosz hatóságokhoz, a fiú csak akkor szabadult, amikor heveny tüdővész tüneteivel megbetegedett a táborban. A „galoppierende” tüdővészben agonizáló fiút aztán kiadták a szülőknek és a gyerek néhány hét múltán meg-halt. Az apa ebben az időben történetesen egy NKVD tisztet kezelt és megkérdezte, nem tudják-e az orosz hatóságok, hogy egy zsidó fiú, aki a szerb partizánokkal együtt harcolt és így jutott az oroszok kezére, ebben az időben nem lehetett más csak az oroszok szövetsége-se?...Az NKVD-tiszt nyugodtan bólintott és azt feledte, igen az orosz hatóságok tudják ezt. De –mondotta-ilyen nagy szűrési vállalkozások alkalmával természetesen számolni kell bizonyos százalék tévedéssel…Az apa megkérdezte, orosz hivatalos becslés szerint hány százalék ez a „tévedés”? Huszonöt, felelte nyugodtan az orosz.

A valóságban több volt.

Ebben az időben –és aztán még sokáig- csak a jó szerencse mentett meg a hazai tájakon férfi-embert attól,hogy elcipeljék az orosz kényszermunkatelepekre, ahol már akkor is több millió ember sínylődött. Ezek nagy tömege a háborút megelőző sztálini „tisztogatás” maradék áldo-zatai voltak; de a táborokat tömegével lepték el, a háborút követő katonai és polgári szelek-tálás során azok az áldozatok, akik „látták a Nyugatot”, és gyanúsak voltak,hogy kritikát és nosztalgiát hoztak haza a frontról vagy a nyugati hadifogoly-táborokból…Később beszéltem magyar hadifoglyokkal, akik valahogyan visszajutottak az orosz szűrő-kényszermunkatáborok ból hazai földre és az egyéni beszámolók megerősítették mindazt, amit a nyugati jelentések néhány év múltán a nagy orosz fogoly-telepekről- néha valóságos országrészek voltak ezek a rabszolgatelepek- közzé adtak. A kommunista hatalmi rendszer senkitől sem félt úgy, mint olyan kommunistáktól, akik látták Nyugaton,hogy van más, eredményesebb,gyorsabb társa-dalmi fejlődés is, mit a kommunizmus.

Ezekben a napokban egy januári reggelen,

hozzánk is beállított egy tisztféle, két fegyveres közlegénnyel és „embert keresett,hogy mun-kára vigye”. Fogalmam sem volt, igazában, mit akar és ezért nyugodtan feleltem, hogy nem megyek „munkára”,mert a testi munka nem az én feladatom. Nem védekeztem, nem mon-dogattam, hogy beteg vagyok, nem mentegetőztem, csak azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó testi munkát végezni. Álltunk a szoba közepén és néztük egymást, a három orosz és én. Talán éppen ez segített: ha vinnyogok, rejtőzöm, szánalmat kérek,valószínűleg elvisz…Így csak nézett a tisztféle –szúrós pillantású, ellenszenves, pecérképű ember volt –sokáig nézett. Aztán szó nélkül elmentek.

Nem tudom mi történt azokban a pillanatokban…

De néhány óra múltán megtudtam,hogy ez az őrjárat összeszedett a faluban, a szomszédos házakban is, minden épkézláb férfit ; egy részüket csakugyan munkára vitték, a közeli szük-séghíd építéséhez, sokat a román gyűjtőtáborokba, majd onnan a Szovjetunióba terelték őket. Beszéltem eggyel , aki három esztendő múltával érkezett haza; de tudok olyanról is, aki ott sínylődött, talán még ma is ott tengődik, ha él még. Később, amikor megtudtam a valósá-got, néha visszaemlékeztem erre a különös pillanatra.

A parasztság rögtön, az első pillanattól

tudta a leckét, melyet a helyzet feladott. Mintha a mohácsi vészt követő idő, a török hódolt-

ság százötven esztendejének emlékei elevenen éltek volna a nép öntudatában. A paraszt tudta, hogy a keleti hódító ellen egy módon lehet csak védekezni: erővel, vermeléssel, rejtőzéssel. A harácsoló, rabló, nőket és fiúkat gyalázó és elcipelő török elől a kétségbe-esésbe és anarchikus életérzésbe menekülő magyar nép a százötven éves szerencsétlenség-ből megőrzött idegreflexeket, melyek nem változtak, amikor a szerencsétlenség új formában köszöntött be. A németek előzően másképp, intézményesen raboltak; az oroszok intézmé-nyesen és egyénien is fosztogattak. A „zsákmány” igazi értékét nem lehetett megállapítani.

Emlékeztem az első malacra,

melyet szemem láttára vitt el a szomszédos fuvarostól az orosz. A gazda sápadtan, vértelen szájjal nézett a malacot cipelő orosz után. Később ez a malac meghízott. Jó étvágyú állat volt, és amikor etetni kezdték mindazzal, amit Finnországból, Lengyelországból, a balti államok-ból, Kelet-Németországból, Magyarországból. Romániából, Bulgáriából, Ausztria keleti tarto-mányából összeszedtek és „zsákmány” formájában a vályúba öntöttek az oroszok: a malac olyan óriásira hízott, mint soha még disznó a történelemben. Jámbor lelkek hirdették csak, hogy az oroszok lesznek önszántukból, valamilyen több milliárdos amerikai kölcsön ellené-ben lemondani erről a hizlalási lehetőségről. Éveken és éveken át, uszályon, tengelyen, vasú-ton hordták el ezekből a gazdag országokból a búzát, a vasat, a szenet, az olajat, a zsírt és közbül az emberi erőt is: a német szakembereket, a balti munkásokat. A malac, melyet sze-mem előtt vitt el e napokban az orosz, gyönyörűen gömbölyödött ezekben az években. Mindez kezdődött a falusi ólakban,, vermekben, a „zsákmány”-nyal; aztán folytatták a fogoly országok szikrázóan megvilágított miniszteri termeiben, amikor –fényképészek jelenlétében- a szovjet kereskedelmi megbízottak aláírták a fogoly államokkal kötött „jóvátételi” és „keres-kedelmi” megállapodásokat. Keves példa van az újkori történelemben, amely hasonló lenne ehhez az intézményesített és állandósított sarcoláshoz.

A nép védekezett,ahogy tudott.

A rendszer fosztogató különítményei könyörtelenül kutattak az országban- nem volt más menekvés előlük, csak a rejtőzés és dugdosás. Később a lélekidomárok a magyar társadalom szemére vetették, hogy nincs „bűntudata”, az elmúlt rendszerek, a nácik és magyar segítő-társaik embertelenségei, az ukrán és orosz falvakban elkövetett kegyetlenségek és rablások miatt. Ez a „bűntudat” valóban halvány fénnyel pislákolt csak a lelkekben, mert a népek soha nem hajlamosak a bűntudatra, ez csak az egyén vizsgája lehet…De ha volt is valamilyen rossz lelkiismeret a múlt miatt a magyar társadalomban: az oroszok fellépése és viselkedése kioltotta a lelkekben a bűntudat halvány derengését is.

Az oroszok

nem törődtek azzal, hogyan fogadja őket a lakosság: a rendszer csak a kézzelfogható eredményekkel törődött, tehát a disznóval, az olajjal, a vassal, a szénnel, az „emberanyag-gal”, amelyet megragadott. Ez a gátlástalanság- később, a világpolitikában is ez volt az orosz magatartás jellegzetessége- egyik nagy fegyverük és erejük. A demokratikus országokban a vezetők mindig kénytelenek kímélni a közvéleményt. Az orosz totalitárius rendszer saját közvéleményével sem törődik,,miért kímélte volna a leigázott népek érzékenységét? Mikor először láttam, amint egy orosz elvitt egy szegény magyar paraszttól egy malacot- és aztán később, amikor mindenki látta, hogyan hízik meg ez a malac a megsarcolt népek vagyonából -, gondolni kellett arra, vajon felmerült-e a jaltai és más találkozókon a nyugati államférfiak tudatában ez a lehetőség? A disznó, amit az orosz elvitt, legendásan meghízott. És az étvágya nem csökkent.

A parasztok

elmentek a tehénnel az erdőbe, elvermelték a krumplit, elrejtették az asszonyokat, pontosan úgy, mint a török időben. Ezenfelül hamarosan észrevették, hogy a legtöbb orosz nemcsak kapzsi és harácsoló martalóc, hanem korrupt is: tehát trafikálni kezdettek velük. Az orosz el-vitte a lovakat, de másnap új karaván érkezett, zsákmányolt lovak ezreit hajtották, pálinkára szomjas muszkák és a parasztok egy liter pálinkáért –ez volt az ára- vásároltak egy másik lo-vat. Esztendő múltán olyan emberek is lovas kocsin jártak, akiknek régebben soha nem telt ilyen járműje. Az elrabolt malac nagyon fájt –sok ember könnyebben mond le eszményeiről, mint erről a malacról -, de a környékbeli asszonyok, mihelyst a hadi helyzet megengedte, elvándoroltak, gyalogosan, távoli megyékbe, és a hátukon hoztak haza egy-egy sivitozó sül-dőt. A szívósságnak, a történelmi tapasztaltságnak olyan példáit láttam ebben az időben, amit nem lehet feledni.

De fogcsikorgatva,

az első időben, amikor az oroszok fosztogattak, megvallották az emberek, hogy mindez keserves, néha tragikus,de „jaj a legyőzötteknek”… Túl kell élni mondogattuk. Az orosz egy napon elmegy, a jóvátételt megfizetjük, kezdünk valami újat, ha lehet jobbat emberségeseb-bet… Amikor a nép megértette, hogy az idegen hatalom nemcsak anyagi javakat zsákmányol, hanem emberi jogokat is, bekövetkezett a a hihetetlen: egy nép elment az öngyilkosság me-redélyének határára, a forradalomba, puszta öklével ment tankok és géppisztolyok ellen, mert megértette, hogy az emberségét, a szellemét, a jellemét a személyiségét akarják el-pusztítani. Erre akkor, 1945-ben a ködös januári hetekben, nem gondolt senki. Az oroszok sem”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/9

Szerkesztette: Dr.Temesvári Tibor