Petőfi utolsó órái és halála

Érdeklődéssel olvastam a Rubicon történelmi magazin 2015/7 számában Herman Róbert írását a nagy költő életének utolsó szakaszáról. A köztudat a mai napig is a segesvári csatát tekinti az erdélyi hadjárat döntő ütközetének, aminek az a magyarázata, hogy ebben az ütközetben tűnt el nyomtalanul Petőfi Sándor, a forradalom és szabadságharc költője. A 19. század végén nem múlt el évtized, hogy a költő utolsó óráit és halálát illetően újabb és újabb szemtanú beszámolója ne került volna elő.

„Erdély 1849.március végi felszabadítása után

Bem az ottani magyar erők egy részével a Bánság megtisztítására indult, s csak június elején – az általa kivitt s a Bánságban maradó erők nélkül – tért vissza Erdélybe. Távolléte alatt folyt az újabb honvédzászlóaljak és más alakulatok felállítása, a lőszer és fegyvergyártás. Komoly gondot jelentett viszont, hogy Alsó-Fehér, Torda és Kolozs megyék, valamint Aranyosszék területén a román felkelők továbbra is keményen tartották magukat az ottani hegyekben, s a gyulafehérvári erőd is a cs.kir. csapatok kezén maradt. Az 1849. február-márciusi tapasztalatok alapján a magyar hadvezetés számolt azzal, hogy bármelyik pillanatban újabb orosz betörésre kerülhet sor, ezért intézkedett az Erdélybe vezető hágók megszállásáról és meg-erősítéséről.

Az orosz intervenció bekövetkezte után

a magyar védelem esélyei a számarányokat tekintve Erdélyben voltak a legjobbak, hiszen az intervenciós erők csekély létszámfölényét a belső hadászati vonal előnyei kiegyenlíthették. Itt Bem kb. 39000 magyar katonát és 107 löveget állíthatott szembe az orosz és osztrák intervenciós erők 53000 katonájával és 133 lövegével.

A számarányokat azonban jelentősen rontotta,

hogy a román felkelés és a gyulafehérvári erőd ostromzára miatt az intervenció kezdetén Bem legalább 10000 emberrel kevesebbre számíthatott az Alexander Lüders gyalogsági tábornok vezette orosz és az Eduard Clam-Gallas altábornagy vezette cs.kir. hadsereggel szemben. Ráadásul éppen a legharcedzettebb csapatai hiányoztak, hiszen ezek állomásoztak a havasok és Gyulafehérvár körül.

A Bem rendelkezésére álló

alakulatok kétharmada újoncokból állt. Bem látta, hogy ha csapatait egyetlen helyen vonja össze, könnyen megsemmisítő vereséget szenvedhet, ezért úgy döntött, hogy hadosztályait egyenként veti harcba. Egyik célja az volt, hogy megakadályozza az orosz és osztrák csapatok kijutását Erdélyből s a magyar csapatok hátába kerülését. Másik célja saját hadműveleti bázisának, a Székelyföldnek a megóvása volt. E két cél teljesítése szinte kizárta egymást: az első esetén Bemnek az ellenség nyugati, míg a második esetén keleti irányú hadmozdulatait kellett akadályoznia.

Haditervek és hadmozdulatok

Bemnek július végéig sikerült elérnie két fő célját, az orosz csapatok Erdélyből való kijutásának megakadályozását és a Székelyföld biztosítását. Július végén Lüders immár harmadszor vonult vissza a Maros völgyéből a Székelyföld felé. Elhatározta, hogy felszámolja a székelyföldi ellenállást, ezért a rendelkezésére álló erőket koncentrált támadásra utasította. Az orosz hadvezér a támadásra mintegy 30-35 000 embert irányított, az általa vezetett főoszlop, amely Nagyszebentől Segesvár felé vette útját, 9100-9200 főt és 32 löveget számlált. Mind Bem, mind Lüders koncentrikus támadást akart indítani.

Bem terve az volt,

hogy saját, a székelyföldi és a felbomlott nagyszebeni hadosztály csapataiból álló, 3300 főnyi, 16 löveggel rendelkező hadoszlopával, a Kemény Farkas ezredes vezette kolozsvári hadosztály Segesvárra rendelt kb.3000 katonájával és 12 lövegével, valamint Dobay József ezredes Rikáról érkező , kb. 1000 főnyi, 6 löveggel rendelkező dandárjával három irányból támadja meg Lüders főerejét. Végül a Stein Miksa ezredes vezette gyulafehérvári ostromseregnek Nagyszeben felé kellett volna elterelő támadást végrehajtania.

Ha mindhárom oszlop (Bem, Kemény, Dobay) beérkezik, Bem mintegy 7300 főt és 34 löveget vethetett volna harcba, azaz a küzdelem nem lett volna egészen reménytelen. Ugyanakkor Bem Damaszkin György ezredes 3500 főnyi hadosztályát Marosvásárhelyen hagyta, hogy a Grotenhjelm altábornagy alatt Beszterce felől Marosvásárhely felé tartó, legalább kétszeres túlerőben lévő orosz hadosztályt megállítsa. (Grotenhjelm csak augusztus 3-án érte el Marosvásárhelyt; ezt azonban ekkor még nem lehetett tudni.)

Ha Bem damaszki csapatait is magával viszi

Segesvár felé, s Kemény és Dobay is megérkezik, Bem serege mind létszámát, mind tüzérsége lövegszámát tekintve némi fölényben lett volna Lüdersszel szemben; ugyanakkor ha Grotenhjelm megérkezik, a Bem által vezetett hadoszlop csúnya harapófogóba kerülhetett volna. De már Damaszkin csapatainak bevonásával is némileg kiegyensúlyozhatta volna Lüders döntő fölényét.

Kemény Farkas kolozsvári csapatai

azonban július 31-én csak Marosvásárhelyig jutottak, Dobayt pedig még július 30-án Kőhalomnál megverte Dyck oroszt vezérőrnagy különítménye. Emellett Bem az összecsapás előtt egy zászlóalját a Gál Sándor vezette székelyföldi hadosztály segítségére küldte, így végül 2400 főnyi sereg élén támadta meg július 31-én Lüders csapatait Segesvárnál.

A segesvári ütközet

Amikor seregével több napja Segesvárott állomásozó Lüders meglátta a Székelyudvarhely felől közeledő magyar sereget, arra gondolt, hogy Bem ebből az irányból csak tüntető támadásra készül olyan csekélynek találta a magyar fél létszámát. Egyszerűen nem hitte el, hogy Bem ekkora erővel támadásba merészel fogni. Az ütközet első szakaszában Marosvásárhely felől várta a magyar főerők támadását, s ezért ereje nagy részét a marosvásárhelyi úton állomásoztatta. A Fehéregyháza felé álló erők öt zászlóaljból, hét lovasszázadból és két ütegből összesen kb. 4500-4600 főből, a Lüders által oda rendelt erősítések után kb.4700-4800 főből és 24 lövegből álltak.

Az orosz harcálláspont kulcsa

a jobb szárnyon, a Segesvári-erdőben volt, mert az erdőn át könnyebben meg lehetett kerülni, mint a Küküllőre támaszkodó balszárnyon. A magyar csapatok a Sárospatak és az Ördög-patak közötti, nagyobb részt síkterületen, a balszárny az Ördögerdőben állt fel. A tüzérség a centrumban állomásozott, a gyalogság nagyobb része (hét század) a balszárnyon volt. Lüders még mindig a marosvásárhelyi utat vigyázta, ezért Ivin altábornagy vette át a Bemmel szemben álló csapatok parancsnokságát.

Bem délelőtt 10 órakor kezdte lövetni az orosz csapatokat, s az egyik első ágyúgolyó halálosan megsebesítette Szkarjatyin tábornokot, Lüders vezérkari főnökét. A nemzeti legendárium szerint a Szkarjatyin elleni lövést személyesen Bem irányozta, mégpedig lóhátról. Nos, a korabeli lövegek találati pontossága nem tette lehetővé emberre célzott lövés leadását; lóhátról pedig sem akkor, sem máskor nem lehetett ágyút irányozni, hiszen az irányzókészüléket és az emelőt csak gyalog lehetett kezelni. Nincs egyetlen szemtanú beszámoló sem arról, hogy a löveget Bem irányozta volna. Így csupán véletlen szerencséről volt szó, semmi másról. A magyar tüzérek nyilván látták a dombtetőn álló ellenséges lovas csapatot, arrafelé lőttek. Ez okozta Szkarjatyin halálát.

Ivin altábornagy feladata az állás védelme volt,

ezért nem akadályozta különösebben a magyarok felfejlődését, miközben a magyar lövegek jól és gyorsan lőtték a velük szemben álló orosz könnyű üteget s az attól délre, a Segesvári-erdőben álló zászlóaljakat. A tüzérségi előkészítés után Bem a balszárnyról a Segesvári-erdő ellen rohamra küldte öt gyalogszázadát. A honvédek benyomultak az erdőbe, megingatták az egyik orosz vadászzászlóaljat, de a beérkező erősítéssel az oroszok kiszorították őket a Segesvári- és az Ördögerdő közötti Ördögpatak völgyébe. Ez a váltakozó sikerű küzdelem több órán át tartott.

Délután egy órakor

az egyik székely lovasütegnek mind a négy lövege megrepedt a gyors és tartós tüzelés következtében. Ezeket az ágyúkat a néhány héttel korábban Kökösnél hősi halált halt Gábor Áron öntötte, s mivel a kézdivásárhelyi hámorok nem rendelkeztek megfelelő fúró és esztergáló felszereléssel, belsejük tele volt kisebb egyenetlenségekkel, göbökkel, így hajlamosak voltak a megrepedésre. Bemnek így már csak 12 lövegje volt.

Bem délután két órakor a balszárnyon lévő két gyalogszázadát is a Segesvári-erdőbe irányította, s a honvédek olyan erővel támadták az orosz jobbszárnyat, hogy az itt lévő Lipszkij ezredes segítséget kért Ivintől. Ivin két vadászszázadot küldött ide, s értesítette Lüderst a magyarok újabb támadásáról.

Közben Lüders észlelte,

hogy Marosvásárhely felől nem várható magyar támadás, ezért maga is a csatamezőre sietett. Bem, aki azt hitte, hogy az oroszoknak Segesvár közelében nincs több csapatuk, most a jobb szárnyról három gyalogszázadát is a balszárnyra küldte, hogy kierőszakolja a döntést. Így a jobbszárnyon szintén csak három gyalogszázad és három és fél lovasszázad maradt.

Lüders közben észlelte, ezt az oldalmenetet, s két vadászszázadot és egy könnyű félüteget rendelt a balszárny támogatására. Ezek nagyjából délután öt óra tájban érkezhettek meg a csatamezőre. Ugyanakkor a centrumban lévő tüzérséget friss erőkkel, egy nehéz üteg nyolc lövegével váltotta fel. Délután négy órakor Lüders előre küldte négy dzsidászszázadát és egy könnyű félütegét a magyar jobbszárny ellen. Az üteg tüzében a három gyalogszázad megfutott, s csak Fehéregyházán lehetett őket összeszedni. Délután öt órakor az orosz tüzérség szétlőtte Bem két lőszeres szekerét.

Közben délután 4 és 5 óra tájban

a 10 századból álló magyar balszárny újabb támadásra indult a Segesvári-erdőben lévő 16 századból álló orosz jobbszárny ellen. Az elkeseredett küzdelemben az oroszok oldalba és hátba kapták a gyengébb magyar gyalogságot, s kiszorították azt. A visszavonulás csakhamar pánikszerű meneküléssé vált.

Lüders ebben a helyzetben rendelte el a magyar jobbszárny elleni lovasrohamot. Két dzsidás a magyar lakosságot, másik kettő a lovasságot támadta meg. A roham olyan gyorsan történt, hogy a huszárok nem tudtak időben arcvonalat változtatni, s a rohamhoz szükséges sebességet sem tudták elérni. Így a dzsidások visszaszorították őket a faluba. A gyalogság egy ideig tartotta magát, aztán szintén futni kezdett Fehéregyháza felé. Az orosz lovasság követte, s megpróbálta elvágni a menekülők útját.

Bem észlelte,

hogy az ütközet menete baljós fordulatot vett. Utasította a (második) 27. honvédzászlóalj négy századát, hogy fedezze a tüzérség visszavonulását, majd ő maga is menekülni kezdett Ekkor már mindenki futott amerre látott. A jobbszárnyon a Nagyküllőhöz közelebb állók a falu északnyugati végén lévő cigánytelep felé futottak, a többiek a falu nyugati kijáratának tartottak. Ezek azonban itt beleütköztek a balszárnyról visszafelé futókba, s csakhamar olyan irtózatos kavarodás támadt, hogy nem lehetett rendet teremteni. A magyar lovasság egyik százada belevágtatott a menekülő honvédekbe, s többeket legázolt.

A centrumból visszavonuló

magyar tüzérség szintén vágtatva menekült, de némelyik ágyú túl gyorsan kanyarodott a híd közelében az országútra, felborult, több ágyú egymásba futott, s ezek elzárták az országutat. Ekkor Kozma Dénes, a 88. zászlóalj hadnagya 35 emberével az így keletkezett torlaszt felhasználva három sortűzzel visszaűzte a faluba hatolni akaró dzsidásokat, majd a fehéregyházi kocsma előtt még kétszer feltartóztatta őket.

Egyedül viaskodott a rátörő kozákokkal Zeyk Domokos százados is. Már több kozákot levágott, amikor egy orosz ezredes franciául odaszólt neki: adja meg magát. Zeyk nem válaszolt, hanem még elkeseredettebben küzdött. Amikor kardja eltörött, az ezredes megismételte a felszólítást. Zeyk erre előkapta kétcsövű pisztolyát, első lövésével leterített egy kozákot, majd halántékához emelte a pisztolyt és agyonlőtte magát.

Bem életét

Daczó Zsigmond, a székely huszárezred parancsnoka által vezetett kis osztag ellenállása mentette meg. Maga Bem lováról lebukva vagy letaszítva egy útszéli mocsárba zuhant s az éj folyamán a keresésére indított huszárok szabadították ki szorult helyzetéből. Az üldöző kozákok és lengyel dzsidások kíméletlenül lemészárolták a futók jelentős részét. A magyarok vesztesége halottakban, sebesültekben és foglyokban közel 1000 főre rúgott. A veszteség tehát komoly volt, de nem végzetes. Az erdélyi hadsereg alig egy tizedét érte veszteség, ám ez semmivel sem súlyosabb, mint a többi hadosztály korábbi vereségei.

A veszteség mértéke

ugyan elérte a bevetett erők 30 százalékát, azonban ez nem állt példa nélkül az erdélyi hadjárat történetében: Bem 1849. február 4-én Vizaknánál, augusztus 6-án Nagyszebennél és Nagycsűrnél nagyjából ekkora (vagy talán még nagyobb) veszteségeket szenvedett; ennek ellenére a vízaknai még úgy-ahogy benne van a történeti köztudatban (főleg Petőfi Négy nap dörgött az ágyú… című verse miatt); az erdélyi hadjárat végét jelentő nagyszeben-nagy-csűri vereségről azonban még az érdeklődők is alig hallottak.

A költő halála

>más körülménynek kellett tehát közrejátszania, hogy valódi fontosságát túlhaladó hírességre vergődjék a segesvári ütközet< - írta az összecsapást feldolgozó tanulmányában Gyalókay Jenő hadtörténész.>Ez a körülmény csakis Petőfi titokzatosnak látszó eltűnése és halála volt. Ha ő túléli július 31-ét, akkor az irodalom és a mendemonda éppen olyan keveset foglalkoznék ezzel a harccal, akárcsak a többi erdélyi csatavesztéssel.< Joggal jegyezte meg ugyanakkor, hogy az ütközetről szóló irodalomról >semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a termés minősége is arányos lenne a mennyiséggel. Sőt, a valóság az, hogy ennek a tömérdek leírásnak csupán igen kicsiny töredékét szabad az ütközet tárgyalásának alapjául elfogadnunk, mert legnagyobb része csak összezavarja, ahelyett, hogy tisztázná a fogalmakat.< Mindez azért van így, mert, > nem is a szorosan vett ütközet, hanem főként (vagy kizárólag)Petőfi rejtélyesnek látszó eltűnése és halála izgatta a krónikások képzelőtehetségét. Így történt, hogy nem a harc, hanem a benne aktív szerephez nem is jutott költő került a legtöbb leírás középpontjába.<

Sem az eltűnésben,

sem a szemtanúk megjelenésében nincs semmi különös. Egy teljes vereséggel végződő ütközet után gyakori, hogy a menekülők egy része nyomtalanul elvész. Petőfiben az őt utolérő kozák vagy dzsidás csak a magyar katonát látta. A menekülők többsége pedig csak a saját életével törődött, s a lőporfüst és a por ködében aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője küzd vagy fut az életéért. Petőfi ugyanis csak számunkra közismert. 1848-49-ben a néhány ezer példányban megjelenő köteteit díszítő arcképek aligha biztosítottak ilyen ismertséget. Ráadásul a költő ismertsége az olvasóközönségre korlátozódott: az írástudatlanok vagy a csupán históriás füzeteket, ponyvákat olvasók számára – márpedig a honvédek nagy része ebből a körből került ki – bármelyik alföldi betyár ismertebb lehetett, mint a költő. A múlt század második felére megváltozott a helyzet a helyzet. A költő arcképe 1867 után minden jelentősebb összefoglalóban, minden tankönyvben megtalálható volt, az olajnyomatok tucatjai készültek róla. Természetes módon egyre többen emlékeztek vissza úgy, hogy ők 1849.július 31-én ezt a bajuszos szakállas fiatalembert látták ezen a napon.

Holott a csatatéren felsorakozó

magyar közkatonák és tisztek nagy része e napokban látta először a költőt; s ha egyáltalán felfigyelt rá, akkor sem mint Petőfire , hanem mint Bem környezetének tagjára. Segesvárnál Bem környezetéből jó néhányan vesztek még oda: Zeyk Domokos, Daczó Zsigmond, Anton Kurz; fogságba esett Bauer Lajos - csupa olyan személy, akiket a katonák Petőfinél sokkal jobban ismertek.

A segesvári ütközetben részt vevő alakulatok nagy részét ugyanis 1849 áprilisa után szervezték meg, akkor amikor Petőfi nem volt Erdélyben. A költő 1849 május elején Temesvár alatt hagyta el Bem táborát, s csak július 25-én Berecken csatlakozott újra az >apó< seregéhez. Petőfinek csupán vászonzubbonya volt, kardot vagy más fegyvert nem viselt, szekéren és nem lovon utazott. Bem július 30-án Marosvásárhelyen kimondottan megtiltotta neki, hogy kövesse a csapatokat. Petőfinek nem volt szerepe az ütközetben, tétlen szemlélőként figyelte annak kimenetelét.

Az orosz lovasság

támadásának megindulásakor a mellette álló Lengyel József orvosnak csak annyit mondott:>potomság<.Ám amikor Lengyel mutatta neki, hogy Bem is menekül, Petőfi felismerte, az ütközet elveszett. Szó nélkül futni kezdett, s a Sárpatak túlpartjáról a hídon keresztül Fehéregyházára vette útját. A híd előtt összefutott Gyalókay Lajos századossal, aki megragadta karját:> jöjj velem, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy levágnak, vagy elfognak.<

Petőfi azonban más véleményen volt:

>Azt hiszed, hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott,mint a többi. Nézd - ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott - itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk.< Gyalókay habozott Petőfi pedig kirántotta kezét:>nincs idő gondolkodni, én megyek Isten veled<- mondta, s tovább futott. Átjutott a falun, s Héjjasfalva felé vette útját. Utoljára itt látta őt a Bemet menekítő Pap Lajos őrnagy, majd vélte őt látni Lengyel Lajos. Valahol félúton eshetett az üldöző Nassaudzsidások áldozatául. Legalábbis így rekonstruálta a költő utolsó óráit Dienes András.

Tény, hogy Petőfit utoljára a faluban látták,

utána csak látni vélték. Egyelőre tehát csupán annyit mondhatunk bizonyosan, hogy a segesvári ütközetben nyomtalanul eltűnt. A költő halálát mindenki biztosra vette. A foglyok között nem volt, mert az ütközetben fogságba esett s később megszökött Bauer Lajos vezérkari őrnagy nem látta őt. A fogságba esett súlyos sebesülteket az oroszok az ütközet után nem szállították Nagyszebenbe, hanem Segesváron a polgári lakossággal ápoltatták, s csak hetek múlva adták át őket az osztrákoknak vagy bocsátották szabadon. Erre két tanúnk is van, a 27. honvédzászlóalj tartalékának századosa, Mütter Ferenc, illetve Bartha János, a 88. honvédzászlóalj századosa.

Az útközben ejtett többi hadifoglyot

Nagyszebenbe küldték, ott a hadifogoly szállítmányt alaposan átvizsgálták, s a tiszteket különválasztották a legénységtől. Miután Bem augusztus 5-én megtámadta Nagyszebent, a szállítmányt - az előző napon ejtett foglyokkal együtt - kivonták onnan. Az augusztus 4-én foglyul ejtett tisztek között volt Bisztray Károly hadnagy, aki részt vett a segesvárfehéregyházi ütközetben, személyesen ismerte Petőfit, tehát, ha valakinek feltűnt volna a költő ott léte, neki kétségtelenül. Bisztray emlékirata azonban nem említi, hogy Petőfivel találkozott vagy Petőfiről hallott volna, ahogy a később szintén Nagyszebenbe szállított Mütter Ferenc sem.

Petőfi a Marosvásárhelyre elvergődő menekültek között sem tűnt fel, holott Bem maga is kerestette. Élve az ütközet után senki sem látta. Holttestét többen is látni vélték - de egyik szemtanúi beszámolóról sem állíthatjuk, hogy bizonyosan a költőre vonatkozik.

A legenda születése

Az ő múlásával egyre több szemtanú akadt. Köztük természetesen olyanok is, akik távolról sem látták a segesvári ütközetet. Legalább két-három tucat személy látta elesni Petőfit, természetesen a csatatér legkülönbözőbb pontjain, egymástól sokszor kilométernyi távolságra. Arra is akadt szemtanú, hogy a sebesült költőt a halottak elföldelésére kiküldött környékbeli román vagy szász parasztok élve dobták volna a sírba. Mások szerint a költőt súlyos sebesülten vitték valamelyik környékbeli házhoz, s ott halt meg. Egy bizonyos: Petőfit az ütközet után élve senki sem látta, s a kortársak többsége biztosra vette, hogy elesett menekülése közben.

A múlt század ötvenes éveiben

több helyen tűnt fel egy-egy >ál-Petőfi<, akik az igazi dicsőségét aprópénzre váltva bujdosó-ként vagy szélhámosként egy kicsit jobb ellátásért, puhábban vetett ágyért belebújtak a költő bőrébe. Többségük azonban csak egy-egy éjszakára játszotta el szerepét. 1860-ban a költő egykori barátja, Pákh Albert az általa szerkesztett Vasárnapi Újság hasábjain tette közzé a költő haláláról szóló beszámolókat. Ezek többsége az idő múlásával gyengülő emlékezet és erősödő kultusz kettős hatása alatt keletkezett: kimondott sületlenségeket, másod, harmad kézi információkat és spekulációkat ugyanúgy olvashatunk közöttük, mint ténylegesen használható tanúvallomásokat. A több tucat levél alig negyede tartalmazott ténylegesen használható adatokat- ezek azonban megegyeztek, abban, hogy Petőfi július 31-én a segesvárfehéregyházi ütközetben veszett oda.

Az 1860-as évektől kezdve

felvetődött egy másik lehetőség is. Mi van akkor, ha Petőfi csak fogságba esett, s az oroszok titokban Szibériába szállították? Mert ha elesni nem látta senki, s az amnesztia után sem bújt elő rejtekhelyéről, mi más magyarázhatná hosszú hallgatását? 1877-ben egy Manasses Dániel (valójában Pap János) nevű szélhámos azt állította, hogy egy szibériai ólombányában találkozott Petőfivel. Manassesről azonban hamarosan kiderült, hogy börtönviselt szélhámos, aki egy kukkot sem tud oroszul, és sohasem jár Oroszországban.

A szibériai legendának újabb tápot adott az első világháború, amelynek során több tízezer magyar hadifogoly került ki Szibériába. Természetes, hogy a távolban e hadifoglyok kötődést kerestek a szülőföldhöz, s minden >Alekszander Petrovics< feliratú sírban a költő maradványait sejtették. Érdekes módon azonban mindazok, akik azt állították, hogy megtalálták a hamvakat, csak a harmincas években hozták nyilvánosságra >felfedezésüket<, s mindegyikükről kiderült, hogy semmifajta bizonyítékkal nem tud szolgálni.

A szibériai legenda

aztán 1985-ben - egy 1940-es évekbeli szélsőjobboldali újságban megjelent híradás >újrafelfedezésével< - feléledt, s 1989-ben a szibériai Barguzinban egy expedíció megtalálni vélte Petőfi csontjait. A csontokról nemsokára kiderült, hogy egy nő maradványai, az utólag elvégzett levéltári kutatások során pedig nemcsak Petőfiről, de egyetlen állítólag Szibériába szállított 1849-es magyar hadifoglyokról sem kerültek elő adatok. Már pedig ezen az alapon akár Afrikában is kereshetnénk a költő hamvait. A legendának persze van egy pozitív vonása is. Makacs túlélése azt bizonyítja, hogy a kollektív nemzeti emlékezet Petőfiben ugyanolyan mitikus hőst lát, mint Csaba királyfiban, Istvánban, Mátyásban, Rákócziban vagy Kossuthban. Az életében oly sok méltánytalanságot elviselni kényszerülő költő számára ez is egyfajta utólagos elégtétel lehet.

August Heydte őrnagy és az iratok

A csatatér vizsgálatát végző August Heydte őrnagy, a Lüders orosz gyalogsági tábornok mellé beosztott osztrák összekötő csoport tagja az események után öt évvel Jacob Parrot altábornagy a magyarországi cs.kir. Katonai és Polgári Kormányzóság adlátusának felszólítására hivatalos jelentést írt arról, hogy Fejéregyháza és Héjjasfalva között félúton, az úttól 3-4 ölnyi távolságra, egy szökőkút mellett ingre és nadrágra vetkőztetett holttestet fedezett fel. A holttest mellett több iratot látott, ezek egy része szakadt, némelyike véres volt. Az őrnagy felszedette őket, a kíséretében lévő kozákokkal, s az iratok tartalmából arra következtetett, hogy a halott Bem környezetéhez tartozhatott. Erre utalt az is, hogy a holttest mellett zsinórra fűzve fém babérkoszorúk, azaz a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályának példányai hevertek.

Az őrnagy jobban megszemlélte

a holttestet, de nem találta ismerősnek. Heydte hosszú erdélyi szolgálata ideje során személyesen ismerte a Bem erdélyi seregében szolgáló volt cs.kir. tisztek többségét- a holttest azonban egyikükére sem emlékeztette.>….sovány volt, kicsi száraz arcú, nagyon határozott arcki-fejezéssel és nagy fekete körszakállal< - emlékezett vissza a látottakra négy és félév múltán… a..holttest középnagyságúnál kisebb volt és sovány; az arc eltorzult, az arcbőr sárgás, a haj és a hegyes szakáll fekete< - írta 28 év múlva. A csizma és a kabát már hiányzott a holttestről, az ing finom és a mellen rendeződött, a nadrág fekete volt. Az iratokat felszedve Heydte tovább lovagolt Héjjasfalvára, ahol a Bem vezérkari irodájának iratait szállító elakadt szekérre is rá-lelt. Másnap visszatért Segesvárra, s intézkedett a polgári hatóságoknál a halottak eltemetésével kapcsolatban.

Jelentésében,

az általa kikérdezett fogoly magyar tisztek tanúságára hivatkozva, úgy vélte, hogy az általa látott holttest bizonyára Petőfié volt. 1863-ban megjelent névtelen emlékiratában viszont arról írt, hogy a költő valószínűleg a környékbeli mocsarak valamelyikében lelte halálát. 1877-ben névtelenül megjelent visszaemlékezésében visszatért az 1854-es verzióhoz.

Heydte 1854.évi jelentésével kapcsolatban kételyekre ad okot az is, hogy az irat, amelyet állítólag a holttest mellett talált, bizonyosan nem került 1849. július 31-én, de még másnap sem az orosz fővezérség kezére (ha egyáltalán létezett). Ez ugyanis kemény Farkas ezredesnek, a kolozsvári hadosztály parancsnokának Kolozsvárról írott jelentése lett volna arról, hogy milyen védelmi intézkedéseket foganatosított az orosz Grotenhjelm-hadtest (valójában hadosztály) ellen, hogy milyen a csapatai állapota,illetve, hogy azokkal csak augusztus 1-jén vagy 2-án érkezik Marosvásárhelyre, s mellette lett volna Kemény csapatainak létszámkimutatása is; ezenkívül még vagy száz darab magyar kitüntetés.

A jelentés azért lett volna fontos

Lüders számára, mert egy ép és felé közeledő magyar csoportosításról közölt volna részletes adatokat. Ha ez az irat aznap vagy másnap Lüders kezébe kerül, akkor csapataival nem Székelykeresztúr, hanem egyenesen Marosvásárhely felé vonul. Mivel nem ezt tette, s csak augusztus 2-án értesült arról, hogy Bem Nagyszeben felé tart, Bemnek sikerült egyesülnie Kemény Farkas és Damaszkin György csapataival, s egy villámgyors menettel Lüders háta mögött elérnie és újra bevennie Nagyszebent.

Heydte 1877.évi visszaemlékezése szerint a holttest mellett lett volna Kemény Farka >- egy akkoriban az orosz hadtest számára igen fontos –jelentése, hogy 6000 emberrel Gálfalvánál áll, továbbá állomány kimutatások és báró Stein (Miksa) magyar ezredes jelentése Gyulafehérvár előtt keltezve,- az utolsó papírok alatt zsinórra fűzött babérkoszorúk és magyar kitüntetések hevertek.< Ha ez így lett volna, az megint csak arra indítja Lüderst, hogy Nagyszeben védelmére siessen. Az orosz források szerint azonban Lüders főhadiszállására csak augusztus 2-án érkeztek az első hírek arról, hogy Bem egyesült Kemény Farkas seregével.

Hozzáteendő,

hogy Heydte 1854-es jelentésében, illetve 1877-es cikkében a Kemény-jelentésről két különböző ismertetést ad. Az első szerint Kemény a jelentést még Kolozsvárról küldte Bemnek, a második szerint Gálfalváról, ami önmagában képtelenség, ugyanis Gálfalva Marosvásárhelytől délre, a nagyszebeni úton fekszik márpedig Keménynek ugyan dél felé, de a segesvári úton kellett volna haladnia; s Kemény Bemmel történt augusztus 1-jei egyesülés után Marosvásárhelyről nem vonult tovább délnek, azaz el sem jutott Gálfalváig, hanem visszatért Kolozsvárra.

Az ütközetről a cs.kir. hadügyminisztériumnak hivatalos jelentést író Franz Dorsner ezredes csupán egyetlen olyan iratot említ, amelyet > egy megölt felkelő tisztnél< találtak: ez Bem július 29-én Stein Miksa ezredeshez intézett utasítása volt, amelyben megparancsolta, hogy támadja meg az oroszok által megszállt Nagyszebent.

Dienes András viszont a Dorsner 1849. augusztus 1-jei jelentésében, Heydte 1854.évi jelentésében, illetve az 1877-es visszaemlékezésében szereplő három irat mindegyikét az általa Petőfivel azonosított elesett tiszt mellé >helyezi<, ami egyrészt igazolhatatlan, másrészt nem felel meg a tényeknek. Ezt a következtetését a Petőfi eltűnése körülményeinek tisztázására kiküldött magyar-román akadémiai munkaközösség 1956.évi jelentése is elfogadta.

Aligha hihető,

hogy Heydte eltitkolta volna az iratokat, azaz Kemény jelentését, illetve a létszámkimutatás (oka)t. Ha viszont - ami valószínűbb - egy ilyen fontos mozzanatra rosszul emlékezett (számára ugyanis az iratok tartalma volt a fontos, nem a halott kiléte), akkor mi a biztosíték arra, hogy a holttestről adott leírása pontos? (egyébként az 1854. és 1877évi szövegben éppen a halott személyi leírása tekintetében is vannak nem jelentéktelen eltérések.)

Ami a fehéregyházi ütközetben

zsákmányolt iratokat illeti, a Dorsner által említett Bem-parancs az egyetlen, amelyről bizonyosan állíthatjuk, hogy létezett, de eleddig ez sem került elő. Elképzelhető, hogy meg van a moszkvai Központi Szövetségi Hadtörténelmi Levéltárban, de a témával foglalkozó magyar kutatók még nem jutottak nyomára. Dorsner ugyan több példányban készítette el a maga jelentését, de ahhoz bizonyosan nem mellékelte.

Petőfi eltűnéséről/haláláról

nagyjából akkora irodalom született az elmúlt százhatvan évben, mint az erdélyi hadjárat egészéről, s annak ellenére, hogy Dienes András megoldani hitte a kérdést, hat évtizeddel az ő kötetének megjelenése óta a kérdőjelek száma nem csökken, sőt növekszik. Az alapvető probléma az,hogy a Dienes rendelkezésére álló forrásanyag nem volt, mert nem is lehetett alkalmas megnyugtató, megbízható rekonstrukcióra, s ez a forrásanyag érdemben azóta sem bővült. Amíg ez nem történik meg, addig maradnak a tetszetősnél tetszetősebb elméletek a tucatnyi szereplő által majdnem megmentett, illetve eltérő helyszíneken és eltérő módon hősi halált halt költőről, aki mint tudjuk, három helyen született s legalább hat helyen halt meg.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/7

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

2015. augusztus