Népi radikalizmus Magyarországon (szemelvények)

A „Rubicon” történelmi magazin 2015/2. száma Papp István tollából „A népiek és a radikalizmus a Horthy korszakban” címmel hosszabb tanulmányt közöl. Az írás nem teljes terjedelemben a korabeli radikalizmusok közül a népit mutatja be, „kitérve arra is, hogyan hatott a reformok iránt nyitott keresztény-konzervatív középosztályra, s milyen pontokon érintkezett a korabeli szélsőjobboldallal, illetve az illegális kommunista mozgalommal.”

„Az 1939 májusában tartott >pünkösdi választásokon<

éppen azok a politikai erők szorultak - nem is csekély mértékben - vissza, amelyek megfontoltabb, mérsékeltebb politikai programot hirdettek: többek között a szociáldemokrata párt, a független kisgazdapárt vagy éppen azok a konzervatív-liberális csoportok, amelyek a változó kormánypárton belül Bethlen István egyre fogyatkozó táborát erősítették. Velük szemben nem csupán a hivatalosan is a szélsőjobboldal részét képező pártok gyarapodtak, köztük az éppen börtönben lévő és mártíriumát szorgalmasan építő Szálasi Ferenc pártja, a Nyilaskeresztes Párt, hanem a kormányoldalon is komoly radikalizálódás ment végbe. Az ekkor már Magyar Élet Pártja néven működő politikai alakulaton belül is számos egyértelműen a jobboldali radikalizmus felé kacsingató képviselő foglalt helyet, közülük is Imrédy Béla¹ és szimpatizánsai jelentették a legmarkánsabb irányzatot. De még Teleki Pál² miniszterelnök sem idegenkedett a határozott társadalompolitikai lépésektől. A konzervatív gondolatkör megújítását a korporatív államberendezkedés jegyében képzelte el, s bizonyos területeken, így a zsidó kérdés kapcsán igen radikális lépésektől sem riadt vissza.

MIÉRT PONT A RADIKALIZMUS?

Joggal vethető fel a kérdés, hogy miért szökött ilyen magasra a radikalizmus hőfoka az 1930-as évtized végére Magyarországon. A radikalizmus térnyerését kül- és belpolitikai okokkal egyaránt magyarázhatjuk. Elég csupán arra gondolnunk, hogy az Európát sokáig meghatározó versailles-i békerendszer már a világháború kitörése előtt komoly sebeket kapott. A béke-mű komoly revízióját éppen Németország tudta elérni, ahol viharos gyorsasággal épült ki a náci diktatúra, és sok kortárs szemlélő úgy érzékelte, ez stabilitást hozott a weimari köztársaság gazdasági és politikai zűrzavarai után. Bár lassabb ütemben, de mégis az egész társadalmat átjáró változásokat vitt végbe Mussolini³ Olaszországban, nem is szólva a sztálini Szovjet-unióról, amelyet sok kortárs baloldali nyugati értelmiségi azért is irigyelt, mert elkerülte a nagy gazdasági válság okozta felfordulást.

S még a hagyományos polgári demokráciák

egyik legfőbb bástyája, az Amerikai Egyesült Államok is a gazdaságba történő állami beavatkozás eladdig szokatlan mértékét tapasztalta meg a Franklin D.Roosevelt⁴ elnöksége idején végrehajtott New Deal keretében. Röviden összefoglalva: Európa-szerte sokaknak tűnt úgy, hogy a válságjelenségek hatékony, módon nem lassú, megfontolt, kiérlelt, parlamenti vitákban kialkudott reformokkal, hanem gyors, hatékony, a végrehajtó hatalmat előtérbe állító változtatásokkal küzdhetők le.

Magyarországon belül

a radikális szemlélet térnyerését nem csupán a kontinentális hatások erősítették,hanem speciális honi jellemzők is. A Bethlen István által megteremtett politikai rendszer - amelynek lényege a szűkített választó jog és a nyílt szavazás segítségével megteremtett stabil kormánytöbbség, a közigazgatást uraló kormányzat, a jobbra nyitott, de a szélső jobbot inkább pacifikáló, a baloldalt viszont korlátozó autoriter parlamentarizmus - egy fontos jellemvonásában folytatta az 1918 előtti honi gyakorlatot. Az ellenzék a választásokon nem szerezhetett többséget, nem kerülhetett kormányra, így nem valósíthatta meg elképzeléseit, vagyis lényegében passzivitásra terméketlen parlamenti szereplésre volt kárhoztatva. Az idő múltával ez a szerep egyre jobban kiürült, s mivel az ellenzékiség mindinkább a rendszer, nem pedig a kormányzat opponálása felé hajlott, újabb és újabb eszközökre volt szükség a kormánytöbbség biztosításához, a nem kívánt politikai változások megakadályozásához. A felsőház létrehozása vagy a kormányzói jogkörök bővítése egyaránt a konzervatív állagmegőrzés eszközének számított.

Az 1930-as évtized végére

mégis komoly támogatással rendelkezett a radikális társadalmi reform gondolata a kormánypárton belül és kívül is. A szélsőjobboldali térfoglalásról, pozíciószerzésről már sok szó esett, viszont arról, hogy a népi radikalizmus is hatott a keresztény középosztályra, kevesebbet beszélünk.

SZABÓ DEZSŐ AZ ALAPÍTÓ

A népi mozgalom ősatyáinak Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, és Szabó Dezsőt szokás tekinteni. A magyar-francia szakos középiskolai tanár 1919-ben a Tanácsköztársaság idején kiadott regényével, Az elsodort faluval szerzett országos hírnevet. A műben megfogalmazódott az az alapgondolat, amely végső soron a népi mozgalom egészének politikai hitvallásává vált: >a parasztba építem be magamat, mint egy bevehetetlen várba. Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő. Az arisztokrácia és a középosztály akár ma jobblétre szenderülhetne. Akkor kezdhetnénk mindent alulról.<

Szabó Dezső radikális jobboldali korszakában,

amely nagyjából 1922-23-ig tartott, elsősorban a hagyományos társadalmi rétegek kíméletlen kritikáját fogalmazta meg. A kulcsszó nála az idegen: német eredetű arisztokrácia és a zsidó eredetű polgárság, amely a Habsburg-dinasztia legfőbb támaszát jelentette, tekinthető a történelmi Magyarország első számú sírásójának. Kevésbé szokás említeni, de fontos, hogy az etnikailag magyar eredetű, vagyis az író szerint a magyar fajhoz tartozó középosztály képviselői - így Az elsodort faluban Adyról mintázott Farkas Miklós költő és Farczádi Jenő református lelkész kevésbé ellenszenves alakok. Inkább tunyaságuk, határozatlanságuk, gyengeségük okán bírálta őket Szabó Dezső. Ez pedig kulcsmomentum, mivel ez a megközelítés lehetővé tette a regény befogadását és népszerűségét a keresztény középosztály tagjai körében.

A falukutató mozgalom

Azok a fiatal, részben középosztálybeli családból származó fiatal értelmiségiek, akik az ún. népi szociográfiák szerzői voltak, szinte kivétel nélkül Szabó Dezső hívei közül kerültek ki, nem egy közülük együtt is dolgozott a Mesterrel, már amennyire ez lehetséges volt az író nehéz természete miatt. Ugyan a húszas-harmincas években is születtek a parasztság sorsával foglalkozó könyvek, így például Kis Géza Ormányság vagy Nagy Lajos Kiskunhalom című kötetei, de ezúttal másról volt szó. A kor levegője kezdett parázslani, s ebben elévülhetetlen érdemük volt a népi mozgalom tagjainak, akik szociográfiák révén érzelmileg is átélhetővé tették mindazt, amit korábban a parasztság nyomoráról, sőt tágabban a magyar társadalom egészének komoly problémáiról már sokan leírtak.

A szociográfiák hozták meg

a végső áttörést a népi mozgalom számára. Ezek az írások immár visszavonhatatlanul tudatosították minden, a közállapotokkal elégedetlen ember számára azt, hogy a parasztság millióinak élete nem folyhat tovább a régi mederben, radikális reformokra van szükség. Illyés Gyula Puszták népe, Veres Péter Az Alföld parasztsága, Szabó Zoltán A tardi helyzet, Féja Géza Viharsarok, Kovács Imre Néma forradalom és Erdei Ferenc Futóhomok című munkája - hogy csupán a legismertebb alkotásokat említsük - konkrét emberi helyzetek bemutatásával a falvak és tanyák népének hangját szólaltatta meg. Paradox módon ezek a művek nem a népnek, hanem a népről szóltak, de főként a középosztályt célozták meg, számos emberben komoly lelkiismeret-furdalást keltve…

Irányzatokra bomló népiség

A népiségen belül legalább négy, igaz nem egyforma súlyú és a személyes érintkezést tekintve egymással nem feltétlenül rossz viszonyban lévő áramlatok különböztethetünk meg. A vezető népi írók közül Illyés Gyula, Kovács Imre és Szabó Zoltán a Magyar Nemzet és a Magyar Csillag szellemi holdudvarának tagjaként mutatott a legtöbb megértést és rokonszenvet a polgári demokrácia értékei iránt, és a németellenes antifasizmus jegyében hajlandó volt együttműködni akár a korábban komoly vitapartnernek számító urbánus, nem egy esetben zsidó származású értelmiségiekkel is. Létszámában alighanem ez volt a legkisebb csoport a népieken belül.

Egy másik irányzat,

amelyet többek között Erdélyi József, Sértő Kálmán és Kádár Lajos neve fémjelzett, a magyar szélső jobboldal részévé vált, s élete bizonyos szakaszában majdnem végigment ezen az úton Sinka István vagy veres Péter is. A baloldali radikalizmus, magyarán az illegális kommunista párt, pontosabban a marxizmus jegyében alakult át Erdei Ferenc, Darvas József, s ha meglepőnek hangzik is, de 1943-tól Veres Péter gondolkodása is. Végül a népi mozgalom számban legerősebb és bizonyos tekintetben ma is tovább élő centrumát jelentette az az irányzat, amelyet Németh László 1940-es esszéje nyomán magyar radikalizmusként írhatunk le. Képviselői a >nagybirtok, klerikalizmus, és zsidó nagytőke< elleni fellépés jegyében s a fenti sorrendhez ragaszkodva képzelték el a magyar társadalom átformálását. A radikális irányzathoz tartozott a népi irodalom két legfontosabb folyóirata, a Magyar Út és a Magyar élet s olyan fontos írók, mint Féja Géza, Kodolányi János, Gombos Gyula és a tagadhatatlan vezér Németh László.

Népi tehetséggondozás

A dán mintára Magyarországon is meghonosodó népfőiskolai mozgalom a parasztság műveltségi szintjének emelését, a gazdasági ismeretek bővítését a közösségi érzés erősítését tűzte ki célul. A többnyire néhány hónapos bentlakásos iskolákat működtető mozgalom iránt az 1930-as évek második felétől a kormányzat is érdeklődni kezdett. Teleki Pál közeli bizalmasa, Magyary Zoltán jogászprofesszor patronálta a tatai népfőiskolát, ahol az ideális közigazgatást szerették volna egy mintajárás keretében megteremteni. A sárospataki népfőiskola a leendő református lelkészeknek a paraszti társadalommal való mélyebb összefonódását, a falusi közösségekben végzett szolgálatot kívánta elősegíteni.

Ennek nyomán több a kormányzattal jó viszonyt ápoló ifjúsági szervezet, így a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Tanácsa (KALOT), a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) vagy az ugyancsak református Soli Deo Glória (SDG) is megalapította saját népfőiskolai hálózatát. Nagy feltűnést keltett, hogy 1940 őszén a KALOT első népfőiskolását Érden éppen Teleki Pál nyitotta meg. 1941-ben megalakult az Országos Népfőiskolai Tanács, amelynek egyebek mellett a népfőiskolai törvény kidolgozása lett volna a feladata, de ez végül az előkészítő fázisban megakadt.

1937-ben Hóman Bálint⁵ vallás és közoktatásügyi miniszter

a>szegény sorsú magyar családból származó tehetséges és szorgalmas ifjak középiskolai és főiskolai tanulmányainak rendszeres támogatása céljából< megalapította a Horthy Miklós Ösztöndíjalapot. A 300 ezer pengős költségvetéssel működő alapot maga a miniszter felügyelte. A többször módosított rendelet értelmében három nagyobb csoportot céloztak meg: a középiskolák diákságát, a kor szóhasználatával élve a főiskolai hallgatókat, illetve az egyetemek és a Nemzeti Múzeum intézeteinek gyakornokait. Nem csupán az általában jeles, hanem az egy-egy szakterületen kiemelkedő tehetséget mutató diákok is pályázhattak. A rendelet preferencia-sorrendet állapított meg, előnyben részesültek például a hadi árvák és hadirokkantak gyermekei, a nagycsaládból származók, illetve az őstermelők és kisiparosok fiai. Az ösztöndíjrendelet utolsó, 1942-es módosítása értelmében a középiskolás diákok évente 200, az egyetemisták és főiskolások 400, a díjtalan gyakornokok pedig 800 pengőben részesülhettek.

Népi kollégiumok 1945 előtt

Az 1945-öt követő tömeges mobilitási hullám létét - magyarán a paraszt és munkáscsaládokból származó fiatalok közép- és felsőfokú oktatási intézményekbe történt nagyszámú felvételét s az ennek nyomán bekövetkező elitcserét - nem szokás vitatni. Ha tünetértékűen szeretnénk a folyamatot ábrázolni, akkor leggyakrabban a népi kollégiumi mozgalomra s leginkább az innen indult művészekre hivatkozhatunk. Ha kézzelfogható példát szeretnénk felmutatni, akkor leginkább az 1945 előtti népi kollégiumokat, a Bólyai, de még inkább a Győrffy István kollégiumot emelhetjük ki. A Bólyai Kollégiumot kezdetben a két világháború közötti korszak legnagyobb ifjúsági szervezete, a Turul Szövetség finanszírozta. Ennek hátterében a Turulon belül bekövetkező fordulat állt: 1932-33-tól egyre jobban megerősödött a népi írókkal rokonszenvező szárny, amely a korábbi zsidóverések, duhaj táborozások és üres tivornyázások helyett határozottan németellenes éllel a parasztság segítését, egyebek mellett az egyetemre eljutó paraszt fiatalok gyámolítását tűzte ki célul.

Szélső jobboldali gravitáció

A népi mozgalom eszméi nem alkottak szigorúan zárt rendszert…. A népiek gondolkodását általában úgy jellemezhetjük, hogy a radikális reformnak azt az irányzatát képviselték, amely - többek között a politikai szabadság jogok (gyülekezési, szólás-, szervezkedési és sajtószabadság) kiterjesztése mellett - a népnek a politikában való nagyobb aktív részvételével szerette volna a földreformot, az oktatás demokratizálását, a közigazgatás átalakítását megvalósítani. Egyéni szinten lehettek olyan népi értelmiségiek, akik szélső jobbra vagy szélsőbalra mozdultak el a mozgalom fő áramától, de zömük 1945 előtt hű maradt az eredeti népi eszményekhez. A népi írók közül Erdélyi Józsefet, Sértő Kálmánt és Kádár Lajost sorolhatjuk teljesen egyértelműen a szélsőjobboldal táborába.

Erdélyi József 1937-ben megjelent, Solymosi Eszter vére című, a tiszaeszlári vérvád gondolatát felelevenítő versével lépett be a nyilas táborba. A következő években szinte minden népi íróval összeveszett, nemegyszer alpári hangon támadta őket. Sértő Kálmán - egyébként Erdélyi Józsefhez hasonlóan - éppen annak a mecénási körnek a segítségével kezdte pályafutását, amelyik a Nyugatot fenntartotta és a Baumgarten-alapítvány vonzási körében létezett. 1933-ban még Hatvany Lajos mecenatúrájának köszönhette első kötete (Falusi pillanat) megjelenését, ám öt évvel később látványosan csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz. Amikor 1941-ben meghalt, már a nyilasok ünnepelt költőjeként búcsúztatták.

Megkísértések

A magyar népi mozgalom ideológiai, politikai szempontú értékelése és a sokáig ennek nyomában járó történészi állásfoglalások nem egy esetben komoly aránytévesztésről tesznek tanúbizonyságot. Elég csupán a népi írók és Gömbös Gyula⁶ miniszterelnök közötti 1935-ös találkozóra és az ennek nyomán a kormánylap Magyarország hasábjain jelentkező Új Szellemi Front kísérletére utalni. Más nézőpontból a kommunista párt szövetségkereső politikájának előképeként esett szó az 1937-ben zászlót bontó Márciusi Frontról. A március idusán a Nemzeti Múzeum előtt tartott gyűlésen megalapított szervezet, amelynek meghatározó vezetői Zilahy Lajos, Kovács Imre és Donáth Ferenc voltak, kétségkívül több joggal érdemelte ki az utókor figyelmét, mint Gömbös és a népiek érintkezése. Utólag már nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a népiek vagy az illegális kommunisták játszottak-e nagyobb szerepet a Márciusi Frontban, nem is szólva azokról a fiatalokról, akik a Turul Szövetség valamelyik bajtársi egyesületének képviseletében jelentették be a fronthoz való csatlakozásukat, de az együttműködés és a kölcsönhatás ténye nem tagadható. A Márciusi Front keretében indult többek között Donáth Ferenc, Zöld Sándor, Losonczy Géza és Vásárhelyi Miklós politikai pályafutása, s a náluk valamivel idősebb Kállai Gyula is ekkor vált a népfront gondolat hívévé.

Kommunista taktika

Azonban megtévesztő lenne az a beállítás is, hogy Moszkvában élő kommunista emigránsok szemben álltak a népi mozgalommal, míg az itthoniak a radikalizmus jegyében együtt tudtak velük működni. 1938-ban jelent meg a kintiek vezető ideológusának, Révai Józsefnek Marxizmus és népiesség címet viselő munkája, amely hosszú időre meghatározta a két irányzat viszonyát. Révai munkája két nagy részre osztható. Elsőként a népi mozgalom agrárkérdésről vallott álláspontját mutatta be, s úgy vélte, hogy ezen a téren a kommunistáknak van mit tanulniuk a népiektől. Elsősorban azt, hogy előbb földosztásra van szükség, s meg kell hagyni a kis- és középparasztság életlehetőségeit… Amennyire engedékenynek látszott Révai a földkérdésben, olyan kérlelhetetlen szigorral csapott le a népi mozgalom társadalompolitikai elképzeléseire.

Révai József⁷ éles szemmel vette észre, hogy az a fajta radikalizmus, amelyet a Horthy-rendszer elutasítása váltott ki a népiekből, nem csupán a szélsőjobboldal számára is kitűnően kiaknázható. Egyebek mellett ez volt az oka, hogy nem egy népi gondolkodó hol jobbra, hol pedig balra tért el a fősodortól, hiszen Féja Géza⁸ vagy Veres Péter⁹ elsősorban szociális forradalmat akart, a húszas évek elején konszolidálódott rendszer >felborítását<, s ez tette eszméiket és életútjukat nem kevés ellentmondással terheltté.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/2

Szövegmagyarázat:

1. Imrédy Béla (1891-1946) gazdasági szakember, politikus, pénzügyminiszter. Az Imrédy kormány (1938.V.14-1939.febr.16) működése kezdetén fogadta el az első zsidótörvényt.

2. Teleki Pál (1879-1941) magyar geográfus, egyetemi tanár, politikus, miniszterelnök.

3. Benito Mussolíni (1883-1945) olasz politikus, eredetileg tanító, később katona, majd újságíró a húszas évektől Olaszország diktátora. 1945 ápr.-ban partizánok barátnőjével együtt kivégezték.

4. Franklin D. Roosevelt (1882-1945) amerikai politikus az USA 32. elnöke, aki 1933-1945 között volt az USA elnöke, a XX. sz. egyik meghatározó alakja.

5. Hóman Bálint (1885-1951) magyar politikus, történész, egyetemi tanár, az MTA tagja.

6. Gömbös Gyula (1886-1936) vezérkari tiszt, gyalogsági tábornok, politikus, o.gy. képviselő honvédelmi miniszter, miniszterelnök.

7. Révai József (1898-1959) író, kommunista politikus, a Rákosi-Korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa.

8. Féja Géza (1900-1978) eredetileg tanár, író, publicista.

9. Veres Péter (1897-1970) Egy cselédsorból származó paraszt gazda fia, írópolitikus, publicista.

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

Kelt: Pécs 2015. április