A
„Rubicon” történelmi magazin 2015/1 számában érdekes cikket,
helyesebben tanulmányt olvastam Bödők Gergely tollából. Az írást
szívesen közreadom azoknak a barátaimnak, akik szívesen olvassák
honlapomat is a www.historiamozaik.blogspot.com címen.
„ A
háború utáni Európában
egymással
szemben álló politikai-ideológiai táborokhoz kötődő
paramilitáris alakulatok jöttek létre, amelyek fegyveres akciókat,
gyilkosságokat és a társadalom meghatározott csoportjai ellen
irányuló pogromokat hajtottak végre. A paramilitáris alakulatok
olyan nem - vagy nem kizárólag - katonákból álló, az állami
haderőtől független vagy amellett létező fegyveres csoportok
voltak, amelyek hierarchikus szervezeti formával rendelkeztek és
parancsuralmi rendben működtek. Az első világháború utáni
félkatonai szervezetek az összeomló birodalmak után hatalmi
vákuumot pótolták vagy kiegészítették az állami hadsereget, de
előfordult, hogy éppen azzal szemben jöttek létre.
Az
1918 utáni időszak Közép-Európája
egymással
rivalizáló szélsőségek koraként is jellemezhető. A bal- és
jobboldali eszméket követő reguláris és irreguláris katonai
alakulatok erőszakos akcióit, gyilkosságait és pogromjait a
kortárs emlékezet leegyszerűsítve csak vörös terrorként és
fehérterrorként őrizte meg. A liberalizmus általános csődje
okán az erőszakhullám nem régiós jelenség volt. 1917-1923
között Oroszországtól Németországig, a balti államoktól a
Kaukázusig egyaránt forradalmakkal, ellenforradalmakkal, etnikai
tisztogatásokkal, pogromokkal, függetlenségi harcokkal, államközi
küzdelmekkel és civilek közötti összecsapásokkal találkozunk.
A paramilitarizmus különböző formái a háborúban győztes
Olaszország mellett az ír polgárháborúban, a britekkel szembeni
függetlenségi harcokban, de a húszas évek közepéig a francia
politikában is jelen voltak.
A
forradalmi erőszak
1918
nyarára a hátországokban súlyos élelmiszerhiány, egekbe szökő
infláció és jelentős életszínvonal-csökkenés következett be.
A gazdasági és szociális válságok a vesztes országokat még
inkább sújtották. A tömegek a szenvedésekért a régi rendet
kárhoztatták, és – a háború alatt megerősödött
szociáldemokrata, pacifista és kommunista mozgalmak jelszavaiban
bízva – a forradalomtól vagy a demokráciától reméltek
gyógyírt bajaikra. A forradalmi hullám gyors terjedése és az
erőszak eszkalálódása több tényezőre vezethető vissza.
Döntő
momentumnak
az első
világháború számít, amelynek hatása túlnyúlt a küzdelmeken.
John Keegan szerint > elpusztult< a régi európai kultúra, és
a >politikai gyűlölködés, és a
fajgyűlölet mélyreható öröksége<
maradt csak utána. A háború hatását és a harcok lelki-mentális
lenyomatait vizsgálva George L. Mosse a >társadalmi
brutalizáció< hangsúlyozta. Az egykori
frontkatonák számára a nyers erőszak alkalmazása ugyanis - nem
kizárólagos, de - legitim eszköz maradt a hazatérés utáni civil
életben is. Németország radikalizálódó közéletét és az
1917-es orosz forradalom burjánzó erőszakkultúráját ez a
jelenség egyaránt befolyásolta. Az erőszak elszabadulására a
hátország háborús tapasztalatai is hatással voltak. A Német
Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmának vezető
rétegei (az arisztokrácia és a politikai elit) alig érzékeltek
valamit a mindennapi élet romlásából. Ez még akkor is igaz, ha
tagjaik közül is sokan katonának álltak, asszonyaik ápolónőként
dolgoztak vagy épp jótékonykodtak. A hadseregszállítók a
háborús konjunktúrát meglovagolva mesés profitra tettek szert. A
középosztály - ugyan nélkülözve, de több-kevesebb sikerrel
boldogult a hadigazdaság időszakában is.
A parasztság,
különösen
pedig a - még földdel sem bíró- városi munkásság viszont
roppant mód megsínylette a háborús éveket. Sokuk számára az
éhezés és a nyomor a mindennapi élet szerves részévé vált. A
romló életkörülmények hatására a háborús lelkesedés hamar
elillant, egyre többen süllyedtek apátiába, és váltak előbb
lélekben pacifistává, majd lettek az öldöklés mielőbbi
befejezésének szószólói. A tüntetések és sztrájkok a
politikai véleménynyilvánítás megszokott fórumai lettek. Az
1917-es orosz forradalmak egalitárius eszméi egy igazságosabb
világ ígéretével sokak számára adtak lökést a forradalmárrá
válás felé. A legradikálisabbak az egész korábbi világot
akarták lebontani és végleg eltörölni.
Az
első világháború következménye volt
az emberi
élet értékének elképesztő devalválódása is. A háborút -
ahogy ezt a Huszadik Század 1918.
évi első számában is megfogalmazták ->
karakterisztikussá a felelőtlen ölés teszi<. Ez
pedig >eldurvít, még ha törvényes
kereteken belül történik is, akár a hóhér munkája. E gondtalan
ölés az élet értékét semmivé teszi.< A
háború előtt sem ritka, utána viszont elszaporodó politikai
merényletek hátterében sokszor a megpróbáltatásokat megtorolni
óhajtó bosszúszomjat találjuk.
A
szovjet példa
A 170
milliós cári birodalomban a tüntetések és a sztrájkok hosszú
múltra tekintettek vissza, ezek letörésére gyakran vetettek be
karhatalmat, nemegyszer több száz emberéletet kioltva. Állam
és forradalom című, 1917-es munkájában
Lenin1 feltétlenül
szükségesnek tartotta a politikai ellenfeleivel szembeni erőszak
alkalmazását. Ennek szellemében a bolsevik hatalomátvételt
követően, 1917. december 7-én létrehozták a rendszer politikai
titkosrendőrségét, a csekát. Tagjai közé a bolsevik radikálisok
mellett a forradalmak révén rendszerint a társadalom felszínére
kerülő felelőtlen, szadista egyének is bejutottak. A Lenin elleni
sikertelen merénylet után a vörös terrort hivatalosan is
deklarálták.
Az
áldozatok többségükben
a
parasztság, az ortodox papok és a régi elit tagjai közül
kerültek ki. Ez utóbbiak közül már a terror elején, több mint
500 főt kivégeztek. A meggyilkoltak számát manapság 100 és 200
ezer közé teszik. A kivégzések mellett rendszeresen szedtek
túszokat is. Új jelenség volt, hogy - Szovjet - Oroszországban
ekkor először - koncentrációs táborokat állítottak fel,
amelyek száma meghaladta a 130-at, a foglyoké pedig a 80 ezret.
Mindezek mellett számos börtönt is működtettek, ahol - az
1971-es szovjet adatok szerint is - több mint 300-400 ezer ember
tartottak fogva. A bolsevik hatalommal szemben Omszkban felállt
ellenforradalmi kormány hadseregét a világháborúban kitűnt
katonai elit tagjai (mindenekelőtt Kolcsak és Jugyenics tábornokok)
vezették. Az ellenforradalom hadseregeihez kötött fehérterror
pogromjai többnyire a bolsevik párt prominensei, a szovjetek és a
munkásság képviselői ellen irányultak, de Gyenyikin a bolsevik
párt több százezres tagságának kiirtását is tervezte.
A
fehérek is szedtek túszokat,
akiket a
felderítéshez és információszerzéshez használtak fel. A
Gyenyikin vezette hadsereg áldozatainak száma 120 ezer fő körülire
tehető, amihez még a kozák csapatok és banditák által kivégzett
néhány tízezer fő is hozzáadható. A világháborút követő
orosz polgárháborúban, a fegyveres összecsapásokban,
népirtásokban, éhínségben és különféle járványokban
elhunytak száma körülbelül tízmillióra becsülhető. Az évekig
tartó zűrzavarból a Lenin vezette bolsevikok kerültek ki
győztesen.
Közép-Európa
forradalmai
Az 1918.
augusztus 8-i amiens-i antanttámadás - a fegyvernemek addig
példátlan összehangolásának eredményeként - a német
alakulatokat szétszórta. A német hadsereg >fekete napjának<
nevezett vereséget a déli (olasz) és a délkeleti (balkáni)
frontok összeomlása követte. A központi hatalmak háborús
mérlege roppant gyászos volt. Németország egy millió 800 ezer
katonát veszített, sebesültjeinek száma négymillió 247 ezerre,
a hadifoglyaiké pedig közel 620 ezerre rúgott. Az Osztrák- Magyar
Monarchia is megszenvedte a négy éves öldöklést: a kiállított
kilencmillió katonából 1,1 millió hunyt el, két millióan
hadifogságba estek, és 3.6 millió fő sebesült meg.
Az
1918. november 11-i fegyverszüneti egyezmény
szigorú
feltételei a legpesszimistább német várakozásokat is
túlszárnyalták: Németország katonai arzenálját leszerelték,
és területi veszteségeken túlmenően még súlyos jóvátételi
kötelezettséget is róttak rá. A békefeltételek kézhezvétele
előtt - de a benyújtott fegyverszüneti kérelmet felülírva - a
hadsereg főparancsnok-helyettese Ludendorff2
a flottát a britekkel szembeni felvonulásra utasította. A
fegyvernem >becsületének< megőrzésével indokolt esztelen
parancs végrehajtását a matrózok megtagadták.
A
büntetés hatására
november
1-jén a kieli matrózok fellázadtak, a következő napokban az
elfoglalt kikötővárosokban és ipari központokban szovjet mintára
munkás-és katonatanácsokat hoztak létre. November 7-én
Münchenben, megdöntve a Wittelsbach-dinasztiát, kikiáltották a
Bajor Államot, amelyet a szociáldemokrata Kurt Eisner berlini
újságíró vezetett. Két nappal később, november 9-én a
forradalom elérte Berlint. A helyzettel számot vetve II. Vilmos
császár lemondott és Hollandiába menekült. A vérontást
elkerülendő a birodalmi kancellári címet Friedrich Ebertre a
Német Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetőjére ruházták. Még
ugyanezen a napon kikiáltották a Német Köztársaságot.
A
jövőt illető legégetőbb kérdés
az volt,
hogy Németország bolsevik típusú proletárdiktatúrává vagy a
tőkés rendet megőrző, általános választójogon alapuló
polgári demokráciává alakul át. Az utóbbinak a polgárságon
túl az SPD volt a híve, a rendszer megdöntését, általános
sztrájkot és a kormányzat elleni harcot a Németországi Független
Szociáldemokrata Párt (USPD) balszárnya, a Németországi
Kommunista Párt (Kommunistiche Partei Deutschland - KPD) és a
magukat spartakistáknak nevező radikális baloldali csoportok
sürgették. Ez utóbbi - Leninhez közel álló - szervezet már a
háború alatti röplapjaiban is a mielőbbi békét és orosz
mintára munkástanácsok felállítását követelte. A Ruhr-vidéken
indult és 1918 végére Németország középső területeire is
átterjedt zavargásokban főleg matrózok és bányászok vettek
részt, akik forradalmi kommunákat állítottak fel.
Az
1919. január 5-én Berlinben indult
spartakista
felkelés célja a proletáriátus diktatúrájának bevezetése
volt. A legitim kormány hadvezetése néhány berlini
pótzászlóaljra, köztársasági katonaőrségre, néhány
jobboldali szabadcsapatra (Freikorps) és önkéntesekre
támaszkodott. Január 11-re a puccsot véresen elfojtották. Az
országszerte 70-120 csoportot alkotó szabadcsapatok tagjai közül
közel 3000-en vettek részt a harcokban. Zömük harcedzett katona
volt, világlátásukat túlfűtött nacionalizmus és erőteljes
antikommunizmus jellemezte. Tagjaik kitűntek a spartakisták
üldözésekor elkövetett kegyetlenkedésekben is. Ők gyilkolták
meg január 15-én Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, a
felkelésben kulcsszereppel bíró, radikális baloldali
értelmiségieket is. A Berlinért vívott harcokba körülbelül 100
spartakista és 17 Freikorps-tag vesztette életét.
A
forradalmi puccs leverése után
1919.
január 19-én tartott választásokon- bár új összetételben és
új pártnevekkel, de - a régi birodalmi gyűlés pártjai
diadalmaskodtak. Az új nemzetgyűlés február 6-án ült össze
Weimarban. De a forradalmi hullám még nem csengett le: 1919.
február 21-én meggyilkolták a bajor miniszterelnököt, az USPD
elnökét, Kurt Eisnert, a Ruhr-vidéken pedig újabb bányászsztrájk
tört ki. A szeparatizmus újabb csírái is jelentkeztek: február
22-én Mannheimben, 28-án pedig Braunschwigben kiáltották ki a
tanácsköztársaságot. Március 3-án Berlinben indult újabb
sztrájk elfojtására a honvédelmi miniszter; Noske szigorú
fellépést sürgetett.>Minden személyt
azonnal le kell lőni, aki fegyverrel a kezében harcol a
kormánycsapatok ellen.< A sztrájkot
támogató Népi Tengerészhadosztály alakulatai és a Freikorps
szabadcsapatok közti több napos tűzharc után a kerületekbe
szorított forradalmi erők felmorzsolódtak. Az összecsapásokban
1200-1500 spartakista esett el, a sebesültek száma pedig meghaladta
a 12 ezret. A harcokat bosszú is követte, a fegyvert fogó
munkások, a lefegyverzett matrózok és a foglyok közül sokakat-
egyes források szerint több százat - kivégeztek.
Április
elején
a volt
gimnáziumi tanár, Ernst Niekischt feloszlatta a tartományi
parlamentet, és - a Magyarországi Tanácsköztársaság mintájára
- létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. A diktatúra
vezetője Eugen Leviné lett, aki Vörös Hadsereget és Vörös
Őrséget állított fel, az elitből pedig túszokat szedett. A
vörös terror legismertebb áldozata Gusztáv, Thurn und Taxis
hercege volt. A Bajor Tanács köztársaság ellen vívott, május
3-ig tartó összecsapásokban 606 emberéletet oltottak ki. Ebből a
kormányerők 38 főt, a puccsisták 233 főt veszítettek, 335-en
pedig civilek voltak. A tanácsköztársaság bukása után Levinét
perbe fogták és hazaárulásért halálra ítélték, a kivégzést
1919. június 5-én hajtották végre.
A
Monarchia felbomlása
A
kettős szövetség másik tagja,
az
Osztrák-Magyar Monarchia szintén a felbomlás jeleit mutatva
érkezett el a háború végéhez. Az áruhiány és az infláció
miatti elkeseredés ekkorra a szigorú katonai irányítás alatt
lévő üzemek dolgozóit is mobilizálta. A frontokon mind
gyakrabban került sor szőkésekre és öncsonkításokra, a
hátországban pedig tüntetésekre és sztrájkokra. A vidéki
megmozdulások általában az élelmiszerraktárak feltörésével, a
szatócsbolt mozdítható készleteinek kifosztásával vagy a
háborús nélkülözésekért okolt elöljáró megverésével
jártak. A többnyire a szak-szervezetek által szervezett
megmozdulásokban aktív szerepet játszottak az Oroszországból
hazatért hadifoglyok, akiket a fogság alatti tortúrák és a
szovjet agitáció fordított végleg a régi politikai vezetés
ellen. 1918. május 1-jén és június 20-án nagyarányú
munkabeszüntetésre került sor, amely a fővároson kívül a
legtöbb várost is érintette. A félmillió főt mozgósító
sztrájk elfojtására a kormányzat karhatalmat vetett be, a
sortűzben négy ember halt meg, a sebesültek száma pedig
meghaladta a húszat.
IV.Károly3
1918. október 16-án
Ausztriát
szövetségi állammá nyilvánította. Néhány napra rá a magyar
kormány lemondott. 1918. október 23-án Budapesten megalakult a
Magyar nemzeti Tanács, melynek legnagyobb erejét az addig a
parlamentbe be nem jutott MSZDP alkotta. A Károlyi Mihály
miniszterelnöki kinevezését óhajtó tömegek az utcára vonultak,
hogy akaratuknak érvényt szerezzenek: megakadályozták a frontra
indítandó katonák elszállítását, elfoglalták a telefon- és
távíróközpontokat, megszállták az élelmiszerraktárakat, és
kiszabadították a politikai okból letartóztatott foglyokat.
József főherceg - az utca követelésének engedve - kinevezte
Károlyit4
miniszterelnökké. Még ugyanezen a napon fővárosi villájában
meggyilkolták Tisza Istvánt5,
a magyar hadba lépésért felelőssé tett miniszterelnököt.
A
felforrósodott közhangulat
vidéken
több inzultussal és összetűzéssel is járt. A vidéki
megmozdulások elfojtásában a karhatalmi alakulatok mellett az az
ekkor szervezett nép- és nemzetőrségek is részt vettek. Az
összecsapásokban néhol száznál is többen vesztették életüket.
A Muraközben 173 paraszt, a Bánátban 68 >fosztogató<, a
Krassó-Szörényben lévő Facsádon - repülőgépről dobált
bombák miatt - 104 román paraszt, Bihar megyében 90 >lázadó<,
a Somogy megyei Látrányban 150 >fosztogató<, Eperjesen pedig
több mint 100 fő vált a harcok áldozatává. A Kolozs megyei
Jósikafalván a kastélyt megrohamozó tömegből 40 embert lőttek
agyon. Az erőszakot a - később, a revíziós mozgalomban
országosan ismertté vált - volt függetlenségi párti politikus,
Urmánczy Nándor a sajtóban így indokolta:>Tudományos
elméletekkel, szónoklatokkal és plakátokkal a rendet
helyreállítani nem lehet.<
A
Monarchia válsága
aktivizálta
a nemzetiségi elitcsoportokat is. Október végén a nemzetiségi
tanácsok egymás után jelentették be elszakadásukat a
Monarchiától. Az uralkodó, IV. Károly (osztrák uralkodóként I.
Károly császár) az eckartsaui nyilatkozatban jelentette be, hogy >
minden részvételtől az államügyek vitelében visszavonul.< Az
olasz front összeomlása után a hadvezetőség fegyverszünetet
kért. Károlyi az antant jóindulatára alapozott politikájától
méltányos békeszer-, minimális területi veszteségeket és az
ország szuverenitásának biztosítását remélte. Hiába. Az 1919.
március 20-án kézhez kapott Vix-jegyzéket (a békekonferenciát
pillanatnyilag majorizáló francia külpolitika akkori művét),
amelyben a párizsi békekonferencia a román csapatok további
előrenyomulását, a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad
vonaltól nyugatra pedig egy semleges zóna létrehozását rendelte
el, Károlyi elutasította. Politikai kudarcával számot vetve
szociáldemokrata politikusokból álló kormány kinevezését
határoz el. Az önálló kormányalakítástól idegenkedő
szociáldemokraták azonban - Károlyi tudtán kívül - megegyeztek
a kommunistákkal a hatalom közös gyakorlásáról. A rövid életű
népköztársaságot március 210-én szovjet típusú
tanácsköztársaság váltotta fel-
A
vörösterror
A
tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést,
államvezetést és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg. A
miniszterek közül - akik magukat népbiztosoknak nevezték az
irányítás kezdettől fogva a kulcspozíciónak számító
külügyekért felelős kommunista nép-biztos, Kun Béla kezében
volt. A magát a>munkás-, paraszt és katonatanácsok
diktatúrájának< definiáló hatalom a korábbi büntetőbíróságok
helyett többnyire laikusokból álló politikai alapon ítélkező
forradalmi törvényszékeket hozott létre.
A
fővárosban és a legtöbb vidéki városban
a
lakosság köréből túszokat szedtek. A túszgyűjtő akciók
áldozatai az ellenforradalmi szervezkedésekben általában élenjáró
helyi elitcsoportok, vezéregyéniségek és főbb véleményformálók
közül kerültek ki. Ilyen letartóztatásoknak vált áldozatává
a háromszoros miniszterelnök, Wekerle Sándor6,
a korábbi miniszterek közül pedig báró Szurmay Sándor, báró
Szterényi József, valamint a később miniszterelnök Huszár
Károly7 és
Simony-Semadam Sándor8
is. Mellettük többen a felsőházi tagság, a nemzetgyűlési
képviselők, a bankszektor prominensei, folyóirat-szerkesztők,
papok és más véleményformálók közül kerültek ki. A túszul
ejtettek száma Budapesten körülbelül 500, vidéken pedig 900 főre
taksálható, döntő többségük május végén szabadult.
A
hatalom biztosítására
március
26-án új karhatalmi szervet hoztak létre, a Vörös Őrséget.
Ennek tagjai többnyire a frontot megjárt, a Monarchiában
szocializálódott tisztek, korábbi csendőrök és rendőrök
voltak, ezért lojalitásukhoz joggal fűztek erős kételyeket.
Emellett új karhatalmi szerv is alakult, >a forradalmi
kormányzótanács terrorcsapata<. Ennek leghírhedtebb osztagait
Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette. A
különítmények jellegzetes bőrkabátot, tányérsapkát viseltek,
és korszerű katonai felszerelésekkel - kézigránátokkal,
gyalogsági ágyúkkal, aknavetőkkel - rendelkeztek.
A
németországi és osztrák
radiális
baloldali fegyveres csoportokhoz hasonlóan zömük a szakszervezeti
vagy antimilitarista mozgalomban már kisebb-nagyobb szerepet
vállalt. Legnagyobb közösségi élményük az első világháború
és - sokuknak - a szovjet hadifogság volt. Az éhség vagy a
biztonság iránti vágy is sokakat késztetett a belépésre. A
fegyveres terrorfiúkhoz sokan csatlakoztak puszta kalandvágyból,
számosan pedig a megbomlott állami rendben rendszerint megjelenő
garázdas, szadista és egyéb agresszív elemekből verbuválódtak.
Politikai nézeteikre az anarchizmus, az anarchoszindikalizmus és
kommunizmus is hatott, de ezek nem álltak össze többé-kevésbé
koherens világképpé.
A
főváros több pontján
elhelyezett
csoportok létszáma rövid idő alatt két-háromszáz főre
duzzadt. Szerepük főként a >burzsoázia< elleni harc és az
ellenforradalmi megmozdulásokkal szembeni hatékony fellépés volt.
Ebben különösen kitűnt a Cserny vezette csapat, amelynek tagjai
önkényes kivégzések tucatjait hajtották végre, túszokat
szedtek és fosztogattak. A hadügyi népbiztos Bőhm Vilmos -
utólagos - lesújtó álláspontja szerint a terrorcsapatok >lábbal
tiporták a tanácsköztársaság törvényeit és rendelkezéseit.
Egyetlen jogalapjuk volt: állig föl voltak fegyverezve.<
Az
erőszakos akciók
megakadályozása
céljából április 30-án elrendelték valamennyi > politikai
terrorcsapat< feloszlatását, tagágukat pedig a Vörös hadsereg
kötelékébe sorozták be. A Cserny-csoport május 19-én Gödöllőn
leadta fegyvereit, ezt követően tagjait a frontra vezényelték.
Nem sokkal később azonban Cserny új csapatot szervezett, amely már
a Politikai Nyomozó Osztály kötelékébe tartozott. A közel 40
fős kontingens - számos esetben Szamuely Tibor vezette
>Lenin-fiúkkal< közösen végrehajtva akcióit - a
hátországban folytatta önkényeskedéseit. A földosztás
elmaradása miatt csalódott, a rekvirálások és a
kényszersorozások miatt elégedetlen lakosság számos helyen
lázadt fel a tanácsköztársaság ellen. Június 18-án vidéken
(első-sorban a Duna-Tisza közén), június 24-én pedig a
fővárosban robbantak ki ellenforradalmi megmozdulások. A
Forradalmi Kormányzótanács-ha nehezen is, de - úrrá lett a
felkeléseken, a megmozdulások leverésében a Cserny-és
Szamuely-féle csoportok is oroszlánrészt vállaltak.
A
radikalizmusra építő
ugyan
építő Kun Béla számára a terroristák potenciális
veszélyforrást is jelentettek, ezért csoportjaik túlságos
megerősödésétől tartva a kormányzótanács újra a
lefegyverzésükről határozott. Fegyvereiket elvették, tagjaikat
pedig Cserny zászlóalj néven ismét a frontra küldték. Rövid
frontszolgálatot követően, július közepén viszont már újra a
fővárosban voltak. Visszahozatalukat paradox módon maga Kun Béla
szorgalmazta, aki tevékenységüktől a hátország passzivitásának
biztosítását remélte, emellett pedig a jobboldali
szociáldemokrata politikusokat igyekezett a segítségükkel
elrettenteni az antanttal folytatott tárgyalásoktól.
A
>Lenin-fiuk< pogromjai
a
következő forgatókönyvet követték: ahol a diktatúra rendjét
veszély fenyegette, oda rettegett páncélvonatukkal leutaztak, a
megmozdulást leverték, a vétkeseket - többnyire statáriális
eljárás során - elítélték, majd a verdiktet azonnal
végrehajtották. Az áldozatok főként a polgárság, a közép- és
kisbirtokosok, valamint a rekvirálások miatt elégedetlen kis- és
szegényparasztság köréből kerültek ki. Az elfogottakat a
legtöbb esetben a kivégzés előtt megverték és megkínozták, a
többnyire felakasztott vagy agyonlőtt áldozatokat pedig
kifosztották.
1919
nyarától
a
hátország egyre erőteljesebben fordult szembe a rezsimmel. Miután
a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája összeomlott, a román
hadsereg átkelt a Tiszán, és akadálytalanul özönlött a főváros
felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, hanem a
magyarországi kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött.
Az
ellenforradalmi erőszak okai
Az
ellenforradalmi erőszak hátterében több, egymást kiegészítő
ok húzódik meg. A hazatérő frontkatonák a békés mindennapokba
nehezen illeszkedtek vissza. A viszontlátás öröme sokszor a
vereség miatti szégyennel, majd a fölöslegesség érzetével
párosult. A szigorú rendre és fegyelemre nevelt bakáknak a
megváltozott otthoni körülmények igazi rémálmot jelentettek. A
tüntetések, az eldurvult utcai politizálás és a forradalmi
hangulat a szemükben egyet jelentett a felfordulással. Számukra
ezek az események érthetetlennek és követhetetlennek tűntek. A
harcmezőn töltött idő és a közös katonasors a bajtársias
érzelmek megerősödése mellett felsőbbrendűségi tudat
kialakulásához és a katonaviselt ember megnövekedett nimbuszához
vezetett.
A
katonai büszkeség és a vereség
közti
ellentmondás feloldására születtek a felelősségáthárító
magyarázatok is. A német >tőrdöféslegenda<
(Dolschtoszlegende) és ennek osztrák-magyar variánsai szerint a
hadsereg a frontokon tisztességgel helytállt, a vereség csupán a
hátországi árulása miatt következett be. A >bomlás okozóivá<
és a felbujtókká a forradalmi mozgalmakban hangsúlyos szerepet
játszó zsidóságot és a kommunistákat kiáltották ki. A
gyilkosságok mögött ezért antikommunista és antiszemita
indulatok is húzódtak.
Az
antiszemita sztereotípiák a háború alatt újabb elemekkel
gazdagodtak. Sokakat a gazdagodó, zsidó származású hadiszállítók
irritáltak. Mások a zsidóság háborús elkötelezettségét és
harcias erényeit kérdőjelezték meg. A kialakult társadalmi
szerkezetből adódott, hogy a > feketézők< és a háborús
előírásokat kijátszó csencselők között több esetben a
kereskedelemben jártas zsidóság tagjait találjuk. A világháború
alatti korrupciós botrányok >vádlottjai< között is többen
zsidó származásúak is voltak. Az antiszemita hangulatkeltés
hatására sokan - általánosítva - már a zsidóság egészét
tették felelőssé a nehézségekért. A bűnbakkeresők
előszeretettel hangoztatták a zsidó elem túlsúlyát a forradalmi
mozgalmak vezetőségében és ideológusai körében.
Az
ellenforradalmi erőszakot
a vereség
traumatikus élménye és a várható területi veszteségek miatti
aggodalom is erősítette. A háborút megjárt katonák azt érezték,
hogy a belső ellenség legyőzése mellett rájuk vár a feladat,
hogy fegyverrel a kézben szegüljenek szembe az országba betörő
külföldi csapatokkal és a területre igényt formáló szomszédos
nemzetek hadseregeivel. Az ilyen összecsapásokra különösen a
Német Birodalom keleti határvidékén és a Baltikumban, valamint a
háború utáni Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Ukrajna,
Szlovénia és Litvánia nemzeti-ségileg kevert területein került
sor.
A német, magyar és
osztrák
paramilitáris
szervezetek vezetői döntő mértékben közép vagy felső
osztálybeli háttérrel rendelkeztek, a Monarchia vagy a Német
Birodalom katonai akadémiáján végeztek, és a háborúból
századosként, ezredeként vagy hadnagyként tértek haza. A háború
utáni paramilitáris erőszakban számottevő a háborús generáció
fiatal kadétjainak részvétele. Ez a generáció nem rendelkezett
közvetlen első világháborús tapasztalatokkal, sokan csak a
veteránok hatására fogtak fegyvert, a harcról pedig romantikus
fantáziákat dédelgettek. Politika > ébredésüket< így már
nem a háborús, hanem a háború utáni erőszak befolyásolta.
A
vereség következtében
a Német
Császárság Mitteleurópa-terve és a Monarchia - szerényebb
balkáni céljai egyaránt dugába dőltek. Európa (és a világ)
újrafelosztását a továbbiakban nem a legyőzöttek tervei, hanem
a győztes nagyhatalmak és szövetségeseik érdekei és
elképzelései határozták meg. A legyőzött országokban a
felkorbácsolódott nemzeti büszkeség a vereség okozta traumával,
az új határok miatti elégedetlenséggel és az azonnal jelentkező
revánsvággyal egészült ki. A megalázottság okozta frusztráció
azok politikai aktivitását is befolyásolta, akik korábban
egyáltalán nem vagy csak ritkán vettek részt a politikai életben.
Azok pedig, akiket a vörösterror érintett vagy megsínylették a
kommün időszakát, egyszerűen csak sérelmeiket kívánták
megtorolni. Indulataik céltáblájává könnyen a >barbárnak<
és felforgatónak< tartott kommunisták vagy a zsidók voltak.
Az
ellenforradalmi erőszak Közép-Európában
A weimari
köztársaságban 1920.március 13-án kezdeményezett puccsot
Wolfgang Kapp és Walter von Lüttwitz tábornok irányította, akik
a Bajor Tanácsköztársaság megdöntésében már szerepet játszó
szélsőjobboldali szabadcsapatokra támaszkodtak. Kapp
miniszterelnökké választatta magát, de néhány nap múltán a
bürokrácia és a szakszervezetek ellenállásának hatására
lemondott. A folyamatokat alapvetően meghatározta a hadsereg
magatartása: amíg a hadvezetés egyik tábornoka be akarta vetni a
Reichswer-alakulatokat a puccsistákkal szemben, a másik ezt mereven
ellenezte. Végül a >mérsékletet< tanúsító Hans von
Seeckt győzött, aki a Reichswer vezetője lett.
A
köztársasági hadsereg
ettől
kezdve a szélsőjobb erőszakos akciói fölött rendre szemet
hunyt, a baloldaliakkal szemben viszont kíméletlenül fellépett.
Az 1920. március 15-én kitört Ruhr-vidéki, az 1921-es hamburgi és
az 1923-as szászországi felkelést csak komoly erőkkel sikerült
leverni. Titkos szélső jobboldali szervezetek - mint az
Organisation Consul - merényleteket hajtottak végre vezető
köztársasági politikusok ellen. 1921. augusztus 26-án
meggyilkolták a fegyverszüneti delegációt vezető Mathias
Erzbergert, sikertelen merényletet kísérletek meg Sceidemann
ellen. 1922. június 24-én pedig meggyilkolták a külügyminisztert,
Walther Rathenaut. A belső válságot gazdasági elszigeteltség és
infláció is növelte, mivel pedig a német jóvátételi
kötelezettség akadozott, a francia hadsereg megszállta a
Ruhr-vidéket.
A
Monarchia osztrák felében
1919-ben
alakult szabadcsapatok közül kettő vált országosan ismertté. A
Heimwer tartományok szerint elkülönülő szervezeteit a baloldali
sztrájkok és a kommunista fegyveres szervezetek letörése
érdekében hozták létre. A 300-400 ezres tagság zöme egykori
katona volt, akik a hazatérés után megtartották a fegyvereiket. A
müncheni puccs leverését követően sorra jöttek létre
jobboldali szervezetek Bajorországban is. Az úgynevezett >fehér
internacionáléban< Ludendorff tábornok és Georg Heim, a bajor
néppárt vezére mellett Horthy Miklós9,
Gömbös Gyula10
és Eckhart Tibor11
is szerepet kapott. Céljuk egy Münchentől Szófiáig húzódó
ellenforradalmi blokk létrehozása volt. A Heimwehrrel szemben jött
létre. 1923-ban a másik országosan ismert szervezet, az Osztrák
Szociáldemokrata Munkáspárthoz közeli Köztársasági
Védszövetség (Republikanischer Schutzbund), amelytől a jobboldali
szervezke-dések és merényletek visszaszorítását várták.
Tagsága körülbelül 88 ezer főre becsülhető.
Fehérterror
Magyarországon
Magyarországon
az ország >visszafoglalásának< kiinduló helyszínévé
előbb Arad, majd a francia haderő által megszállt Szeged vált.
Az itt megfogalmazott >szegedi gondolat< a különböző
konzervatív, antikommunista , nacionalista és részben antiszemita
ideológiák elegye volt. Az ide sereglő tisztekből és
környékbeliekből verbuvált önkéntesekből az ellenforradalmi
kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget (Nemzeti Hadsereg)
állított fel, ennek vezetésével pedig a nagy tekintélyű Horthy
Miklóst bízták meg. A júliusban már néhány ezer fős hadsereg
több mint felét tisztek alkották.
Már
Szegeden elkezdődtek
a
Tanácsköztársaság kiszolgálóival szembeni megtorló akciók,
amelyek augusztus elején a Dunántúlra vonulás során csak
szaporodtak. Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván
csoportjai hamar elhíresültek szadista módszereikről. A
gyilkosságokról Horthy is értesült, és formailag intézkedett a
különféle retorziók és >kilengések< megszűntetéséről
- de ezek elkövezőivel szemben nem lépett fel. Abban, hogy Horthy
ténylegesen nem vonta felelősségre a gyilkosságok elkövetőit, a
katonáival való szolidaritása és az ellenforradalmárok közötti
nagyfokú egymásrautaltság játszhatott szerepet. Ezt - minden
bizonnyal a bolsevizmusról kialakított lesújtó véleményük is
csak erősítette.
Prónay
dunántúli útja
állomásain
(Szatymazon, Tamásiban, Dunaföldváron, Balatonfőkajáron,
Celldömölkön, Ráckeresztúron stb.) >rendcsinálásokat<
foganatosított. Siófokról megjegyezte, hogy annyi volt már a
fogoly, hogy >éjjelenként sokat kellett
közülük a Balaton fenekére küldeni, hogy az utánuk
következőknek helye legyen.< A
megtorlások folytatódtak Dunapatajon, Tabon, Csurgón, Lepsényben,
Tolnában, Pakson, Simontornyán, Ozorán, és Szekszárdon is. Pápán
és Sió-fokon internáló táborokat is felállítottak a foglyok
számára. Az ún. vésztörvényszékek működtetése mellett az
útjukba eső helységekbe gyakran civileknek álcázott katonákat
küldtek előre, akik a> népítéletek< legfőbb követelői
lettek.
Horthyt
október elején
politikusokból
és magas rangú közhivatalnokokból álló delegáció kereste fel
siófoki hadiszállásán, hogy rávegyék a vésztörvényszékek
felszámolására és a további erőszakos cselekmények
beszüntetésére. A fővezér a tervezett budapesti bevonulást
illetően ígéretet tett: >Program nem
lesz! De néhányan fürödni fognak!” Emigrációja
alatt született visszaemlékezésében a kormányzó nem hallgatja
el a gyilkosságokat, de leszögezi, hogy >
egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a
fővezérség< és >nagyon
is puha szívű ember semmiképpen
sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen.<
A
budapesti antantdiplomatával,
Sir
George Clerkkal történt megállapodás lehetővé tette Horthy
számára a bevonulás a fővárosba, amelyre 1919. november 16-án
került sor. Az atrocitások ugyanakkor - Horthy ígérete ellenére
- a bevonulás után is folytatódtak. A bevonulás napján mintegy
300 személyt - főként újságírókat és
szociáldemokrata-szimpatizánsokat - tartóztattak le a fővárosban.
Emiatt az MSZDP végül bojkottálta a választásokat.
A
törvényes számonkérés
1919
augusztusában a Friedrich-kormány miniszterelnöki rendeletében
bevezetett ún. gyorsított bűnvádi eljárással kezdődött meg.
Az ennek alapján indított >kommunista perek< 1919 augusztusa
és 1920 júliusa között több ezer embert érintettek. A börtönök
túlzsúfolttá váltak. Az 1000 fogolyra tervezett Gyűjtőfogház
celláiban 1919 szeptemberében 2500-an, októberben pedig már
7500-an raboskodtak. A baloldali emigráció több tízezres
adataival szemben Váry Albert budapesti királyi főügyész 8-10
ezerre tette a letartóztatottak számát. A bíróságok több mint
100 halálos ítéletet hoztak, de közülük utóbb >csak<
74-et hajtottak végre. A kivégzettek többnyire valamelyik
terrorcsapat tagjai vagy a vörösőrök közül kerültek ki. A
Tanácsköztársaság legtöbb népbiztosa és népbiztos helyettese
ugyanakkor még idejében elhagyta az országot, így megúszták a
felelősségre vonást. Az itthon maradt tíz népbiztost bíróság
elé állították és életfogytiglani börtönbüntetésre vagy
halálra ítélték, azonban a szovjet vezetéssel folytatott hosszú
tárgyalások eredményeképpen 1922-ben egy nagyszabású
fogolycsere keretében a Szovjetunióba távozhattak.
Horthy
budapesti bevonulása után
rendelték
el az állam biztonságára vagy a közrendre és közbiztonságra
potenciálisan veszélyt jelentő, gyanús elemek őrizetbe vételét
és internálását. A táborok - Hajmáskéren Kistarcsán,
Nagykanizsán vagy Dél-Budán - rövid idő alatt megteltek több
tízezernyi >kollaboránssal<. Az internáltak akár hosszú
hónapokig is raboskodhattak az ellenük felhozott vádak ismerete
nélkül. Az utolsó tábort csak 1924-ben számolták fel.
A
kormányzó választás aktusa
1920.március
1-jén a konszolidáció irányába tett fontos lépésnek számított.
Még ez évben sor került az Ébredő Magyarok Egyesületének
felfüggesztésére és a különítmények feloszlatására vagy
betagolására a reguláris hadseregbe. Horthy hozzájárulásával
decemberben felszámolták az Ehrmann-telepen és a Britannia
Szállóban állomásozó különítményes központokat. A tiszti
csoportok egykori vezetőinek zöme ugyanakkor a közélet további >
zsidótlanítását< és a leszámolások folytatását
szorgalmazta. Háttérbe szorításukat és csoportjaik
marginalizálását nehezen viselték, így körükben egyre inkább
teret nyert egykori sorstársukban, a kormányzóban való
csalódottság is. Jelentős részük érezhetően képtelen volt
beilleszkedni egy konszolidált rendszerbe. Sokan emellett
legitimista álláspontjuk miatt is szembe kerültek a kormányzóval,
így a húszas évek közepétől fokozatosan háttérbe szorultak.”
Forrás:
Rubicon történelmi magazin 2015/1 szám
Szövegmagyarázat:
1.VI.
Lenin (1870-1924) Eredeti nevén Uljanov.
Szovjet-orosz politikus, az 1917-es októberi forradalom szellemi
irányítója és egyik vezére.
3.IV.Károly
(1887-1922) a Habsburg-Lotharingiai Ház utolsó uralkodója, két
évig volt magyar király. 1921-ben két alkalommal is megpróbált
visszatérni a trónra.
4.
Károlyi Mihály (1875-1955) eredetileg
liberális, majd demokrata politikus. Magyarország első
köztársasági elnöke.
5.Tisza
István (1861-1918) magyar politikus, két
alkalommal is miniszterelnök. Az ún. őszi rózsás forradalom
idején egyenruhába bujtatott személyek meggyilkolták.
9.
vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-1957)
Eredetileg tengerész, 1909-1914 között Ferenc József
szárnysegédje, 1920 márc.1-től - 1944 okt.15-ig az ország
kormányzója.
10.Vitéz
Jákfai Gömbös Gyula (1886-1936) vezérkari
tiszt, országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszter,
miniszterelnök.
Szerkesztette: Dr.
Temesvári Tibor
2015. március
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!