Ezzel a
címmel közöl részleteket a Rubicon c. történelmi magazin 2014/6
száma Apponyi Albert gróf írásából, miközben kiemeli a gróf
egy mondatát: „Ha szavaim ékesszólóak voltak, úgy az nem az én
érdemem: Maguk a tények beszélnek ékesszólóan.”
„Apponyi1
a békeküldöttség élén január 7-én érkezett Párizsba. A
delegáció egyik főmegbízottjaként ő volt a testület elnöke, s
az ő hatáskörébe tartoztak a Nemzetek Szövetségével, a
népszavazásokkal, a kisebbségi jogokkal, a nemzetközi
jogsérelmekkel, valamint a béketervezet politikai rendelkezéseivel
kapcsolatos kérdések. Január 15-én ő vette át hivatalosan a
békefeltételeket, másnap pedig hosszú beszédben fejtette ki a
magyar delegáció álláspontját. Január 18-án a küldöttek
többségével hazautazott, majd február 11-én visszatért Párizsba
- új instrukciókkal és új beadványokkal-, s március végéig
Neuillyben tartózkodott a delegációval. Apponyi elnökként inkább
szimbolikus, integráló szerepet játszott, a politikai munkát
átengedte Bethlennek és Telekinek, a fontos döntések
meghozatalában azonban nem lehetett megkerülni őt. Március 30-án
visszatért Budapestre, s a végleges békefeltételek megismerését
követően, május 16-án bejelentette a békedelegáció lemondását
Egy
évtizeddel később Apponyi felkérést kapott a kormánytól
visszaemlékezéseinek megírására. Az 1933-ban posztumusz
megjelent könyv egyik fejezete a béke-előkészítés munkáját
tekintette át az előkészületektől a francia-magyar titkos
tárgyalásokig - meglehetős pontossággal és sok személyes élmény
felelevenítésével. Az alábbiakban ebből adunk válogatást.
(…)Elérkezett
január 5-ike; a magyar békedelegáció meglehetősen számos tagból
állott, miután előre látható volt, hogy az úgynevezett
békeajánlatra írásbeli választ kell majd kidolgozni, ami viszont
a fődelegátusokon kívül több szakember, valamint műszaki
személyzet bevonását tette szükségessé.(…)
A
békedelegáció elutazása
Társaságunk
különvonaton indult el Párizsba: ennek összeállítása a
kifosztott államvasutakat, amelyek a felépítés munkájába akkor
még csak bele sem kezdhettek volt, ugyancsak súlyos feladat elé
állította. Azonban mégiscsak sikerült, és vonatunk egészen úgy
festett, mintha normális viszonyok uralkodtak volna; valamennyi utas
kényelmes elhelyezkedést nyert, s még egy termes kocsi is akadt,
amelyben utunk alatt összeülhettünk tanácskozni.
Ám a
tanácskozások
a magyar
útvonalon minden nagyobb állomáson felette megható, de egyben
kínos félbeszakításokat szenvedtek. Ugyanis mindenütt
kisebb-nagyobb küldöttségek, néha valóságos néptömegek
jelentek meg a pályaudvarok csarnokában; a küldöttségek szónokai
szerencsét kívántak utunkhoz s egyben hangoztatták a magyar nép
ama szilárd hitét, hogy bizonyára sikerülni fog az ország
számára elfogadható békefeltételeket kiharcolnunk. Az a bizalom
és reménykedés, az a lelkesedés, amely a szónoklataiból áradt,
valósággal szívünkbe markolt: hiszen mi nagyon is jól tudtuk,
hogy a legcsekélyebb alap sincs ilyen remények alátámasztására,
hogy éppen ellenkezőleg, mi már tulajdonképpen bevégzett
tényekkel állunk szemben, s kilátástalan próbálkozásunk csupán
egy kínos lelkiismereti kötelesség teljesítését jelentheti.
Sőt, időnként
kétségek
merültek bennem, vajon nem volna-e csakugyan helyesebb akként
cselekedni, amint ezt nekem nagyon komoly oldalról szuggerálták
volt: A Párizsban elénk terjesztendő békefeltételeket egyszerűen
minden további tárgyalás nélkül aláírni, s ezáltal a rajtunk
elkövetett erőszakot még élesebben kifejezésre juttatni. Alapos
megfontolás után azonban ezt a tanácsot mégsem kötethettük: az
ilyen dolgokban abszolút bizonyosság nincsen, és még a
legcsekélyebb sikerre való kilátás is arra kötelezett bennünket,
hogy legalábbis megkíséreljük azt, hogy valamit elérjünk. A
hozzám intézett szónoklatokra nem felelhettem egyebet, mint az
igazat: a sikert nem ígérhetem, még csak kilátásba sem
helyezhetem –csupán egyért kezeskedem: hogy az ország méltósága
nem fog csorbát szenvedni.
Utunkon
elkísért bennünket
a
budapesti angol és olasz katonai misszió egy-két tisztje. Ezekkel
az urakkal, akik már hosszabb ideje tartózkodtak Budapesten, baráti
lábon állottunk, amint hogy általában a katonai missziók tagjai,
bár előítéletekkel és ellenszenvvel telten jöttek annak idején
Budapestre, egy bizonyos hazánkban eltöltött idő után tökéletes
átalakuláson mentek keresztül. Ez különösen szembetűnő volt a
francia Graziani tábornoknál; hivatalos ténykedése megkezdésekor
igencsak szigorú húrokat pengetett, míg később többheti
személyes tapasztalat után, annyi rokonszenvet tanúsított hazánk
iránt, hogy amidőn missziója véget ért, mindenki sajnálkozva
látta távozását. A franciák etikettje viszont nagyban
különbözött a többi ország katonai kiküldötteinek
magatartásától. Ők ugyanis abból az alaptételből, hogy egészen
a békekötés vég-legesítéséig, még mindig ellenséggel állnak
szemben, s ezért kerülendő minden, a legelemibb udvariassági
formákon túlmutató baráti érintkezés. Hogy ehhez a felfogáshoz
mennyire ragaszkodtak, arról mindjárt Párizsba való érkezésünkkor
meggyőződhettünk.
Ugyanis
már
a határra
elibénk küldtek egy francia tisztet, s ő közölte velünk – már
nem emlékszem pontosan milyen formában, de bizonyára a
legudvariasabban -, hogy egyelőre mellőztük a kézfogást, s hogy
az üdvözlés csupán a teljesen idegenek közt szokásos könnyed
meghajlásra szorítkozhatik. Így is történt. Amikor 7-én a
reggeli órákban, 48 órai utazás után Párizsba érkeztünk -
érkezésünk időpontja úgy volt beosztva, hogy különvonatunk
üres, elhagyatott pályaudvarra fusson be -, csekély számú
katonai küldöttség fogadott (később börtönőreinknek
kereszteltük őket), élükön Henry ezredessel, aki mint utóbb
kiderült, személyesen felette barátságos és jóakaratú ember
volt, de a vonatból való kiszállásunkkor a legszertartásosabb
katonás tiszteletadással fogadott, amit mi ugyanígy
viszonoztunk.(…)
Útközben
az állomásról jövet,
után
kissé naivul közöltem Henry ezredessel, hogy egyes
személyiségeket, régi francia ismerőseimet szeretném látogatni
Párizsban, mire ő azt válaszolta , hogy sajnálja, de ez nem fog
módomban állani. Neuillyben és a Bois de Boulogne-ban - folytatta
- szabadon - mozoghatunk, de kérnie kell, hogy sohase lépjük át
magának Párizsnak határát előzetes bejelentés nélkül. Ha a
delegáció bármelyik tagja ilyen kívánságot nyilvánítana, úgy
gondoskodni fog arról, hogy gépkocsi és megfelelő kíséret
álljon rendelkezésére.> Afin qu’on ne vous manque pas de
respect.< (>Hogy ne részesüljenek tiszteletlen bánásmódban.<)
De az, hogy Párizsban látogatásokat tegyünk s felhatalmazása
nélkül bárkivel érintkezhessünk, nem áll módunkban. Más
szavakkal ez azt jelentette, hogy Neuillyben internálnak, Párizsba
csak detektív kíséretében s előzetes engedéllyel rándulhatunk
el, látogatót pedig nem fogadhatunk. Mindezt, bár a legudvariasabb
formák betartása mellett, de szigorúan keresztül is vitték.(…)
Hangsúlyozni
kívánom,
hogy a
felügyeletünkkel megbízott tisztek részéről semmit sem
tapasztaltunk, ami legkevésbé is beleütközött volna a kíméletes
bánásmód szabályaiba. Ellenkezőleg: hosszabb ott tartózkodásunk
után a feszültség érintkezésünkben bizonyos fokig alább is
hagyott. Az internáltság rezsimjének szabályai, amelyeknek alá
voltunk vetve, azonban mindvégig változatlanul fennállottak.(…)
A
békefeltételek
A
bevezető levelezések folyamán aztán olyan értelemben írtam
Clemenceaunak, hogy kérjük a szóbeli tárgyalás engedélyezését
s nem csupán a békefeltételek egyszerű közlését, mint ahogyan
ez történt azoknak a legyőzött országoknak az esetében,
amelyeknek delegációi a miénket megelőzően léptek volt
összeköttetésbe a Legfőbb Tanáccsal. Erre nem jött egyéb
válasz, mint a meghívás, jelenjünk meg a legközelebbi napok
egyik délelőttjén a Quai d’Orsay-on a békefeltételek
átvételére. Szóbelileg aztán közölték velem, hogy a magyar
delegáció – ha jól emlékszem-10 tagja elkísérhet erre az
utamra. Természetesen a kitűzött órában pontosan megjelentünk,
amikor is egy tágas váróterembe vezettek: innen egy ajtó
egyenesen abba a helyiségbe nyílott, ahol a Legfőbb Tanács már
együtt volt és ahol a további események lejátszódtak.
A
terem hosszúkás alakú volt:
a
világosságot öt vagy hat, a helyiség hosszában nyíló ablak
szolgáltatta; háttal az ablakokkal, esztrádszerű emelvényen
foglaltak helyet a Legfőbb Tanács tagjai és pedig következő
sor-rendben: Anglia képviseletében Lloyd George2,
Lord Curzon3 és
Bonar-Law; Nitti Olaszország képviseletében majd végül Japán.
Amerika már visszalépett volt a közös békeakciótól, de a
velünk való közvetlen érintkezést is visszautasította. A terem
széltében, a fal mellett asztal állott: ez előtt ült
Clemenceau4,
körülvéve a francia kabinet több tagjától, valamint az
illetékes francia minisztériumok magasabb tisztviselőinek nagyobb
csoportjától: ugyancsak körülötte tolongtak a nem nagyon nagy
számban bebocsátott hivatalos tudósítók és gyorsírók.
Clemenceau elnöki székétől csekély távolságban sorakoztak a
számomra s a magyar delegáció többi jelenlévő tagja számára
odakészített karosszékek.
Ez a
beosztás jelentős hátránnyal járt,
mert az
egy Clemenceau kivételével nem láthattam az entente képviseletében
megjelent urak arcát, miután valamennyien háttal ültek a
világosságnak s így csupán külső körvonalaikban voltak
felismerhetők.
Néma
köszöntéssel
üdvözöltük
egymást, s miután elfoglaltuk helyeinket, Clemenceau néhány szót
intézett hozzám bejelentve a >Magyarországnak felajánlott
békefeltételek< átadását (Le traité de paix proposé a’ la
Hongrie.) Erre az átadás egy magasabb tisztviselő által rögtön
meg is történt.
Rejtett
keserűséggel vettem tudomásul
a
Clemenceau által használt eufemizmust, amikor is Magyarországnak
>felajánlott< békefeltételekről beszélt, mert hiszen
mindnyájan nagyon jól tudtuk, hogy voltaképpen diktátumról van
szó. Természetesen csupán néma meghajlással vehettem át az
>ajánlatot<, mert Clemenceau máris folytatta közléseit. Bár
csak emlékezetből, de mégis meglehetős pontossággal citálhatom
szavait: > Ön, Elnök Úr – mindig így szólított -, a
Legfőbb Tanács elé terjesztette ama óhaját, hogy szóbeli
előadást tarthasson Magyarország helyzetéről. A Legfelsőbb
Tanács egyhangúlag kívánsága elfogadása mellett döntött,
természetesen azonban hozzáfűződő vitáról szó sem lehet.(…)
Magától
értetődik,
hogy a
legnagyobb gondot fordítottam fejtegetéseim - amelyek során fel
kellett tárnom a számunkra tervbe vett békefeltételek egészen
természetellenes voltát – szellemi előkészítésére.
Igyekeztem azt a sok mindent, amit el kellett mondanom, lehetőleg
rövid formába önteni, lehetőleg áttekinthető módon felépíteni:
azonban sem francia, sem angol nyelvű (sejtettem, hogy ezen a két
nyelven kell majd beszélnem) írásbeli fogalmazványt nem
készítettem; képtelen voltam magamra erőszakolni az íráshoz
vagy diktáláshoz szükséges nyugalmat.
Csak
a beszéd váza volt meg:
úgy
éreztem,hogy magának a szövegnek a pillanat hatása alatt, a
hallgatósággal való magnetikus kapcsolat létrejöttével - ha
ugyan sikerül ilyen kontaktust teremteni-, előadásom folyamán
kell majd kialakulnia. Jól átgondoltam az alaphangot is, amelynek
beszédemen végig kell vonulnia: semmi érzelgősség, semmi
hivatkozás a győzők nagylelkűségére-, egyáltalában semmiféle
érzelmi megnyilatkozás: csupán a tények száraz, lehetőleg
világos feltárása: hadd hasson maga ezekben rejlő pátosz.
A
Történelmi Magyarország>védőbeszéde<
Amikor a
megjelölt órában a terembe léptem, mégiscsak rám nehezedett a
számomra egészen szokatlan helyzetnek a súlya. Hiszen ezúttal
olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező
elemnek a legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó
technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges
érzelmű egyénekből állott; talán, hogy még egy kis adag
közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható
érzelmekbe. Csupán a magyar delegációnak az a töredéke, amely
elkísérhetett utamra, mentett meg a tökéletes izoláltság
érzésétől: így mégis 10-12 ember állott mögöttem, aki velem
érzett; szimbolikusan ők képviselték a magyar népet, amelynek
érdekében felszólalnom kellett. Ez a gondolat acélozta meg
idegeimet a kiállandó megpróbáltatással szemben.
Már
az imént említettem,
hogy a
terem beosztása megfosztott attól a lehetőségtől, hogy a
hallgatóságnak éppen azzal a részével, amelynél joggal
tételezhettem fel kisebb fokú ellenséges előítéleteket, vagyis
az angolokkal, japánokkal és olaszokkal – szembenézhessek:
csupán Clemenceau-val és vezérkarával állottam szemtől szembe,
a hallgatóságnak ez a része pedig előadásom megkezdésekor nem
tudta, vagy talán nem is akarta leplezni barátságosnak éppen nem
mondható magatartását. Részben rosszakaratú, komor, részben
gúnyosan mosolygó arcok meredtek felém; igazán nem lehettek
kétségeim aziránt, hogy milyen fajta előítélettel fogják ezek
szavaimat fogadni.
Miután
Clemenceau felszólított,
kezdeném
meg előadásomat , felálltam: erre ő udvariasan megkért maradjak
csak ülve, amit azonban parlamentáris szokásaimra való
hivatkozással visszautasítottam. Nagyobb számú hallgatóság
előtt ugyanis tényleg szívesebben beszélek állva, mint ülve.
Minden
bevezetés nélkül
azzal a
kijelentéssel kezdtem bele a szónoklatomba, hogy a velünk közölt
békefeltételek számunkra teljesen elfogadhatatlanok és,hogy ezt a
fő rendelkezésekkel kapcsolatban be is fogom bizonyítani. Rögtön
észrevettem, hogy ez a száraz, minden érzelgősséget kerülő
hang hallgatóságomnak legalábbis általam megfigyelt részére
meglepetésként hatott és a hangulatot éppen nem befolyásolta
kedvezőtlenül. Általában rögtön az a benyomásom támad, hogy
Clemenceau személye bőven kárpótol azért, amiért hallgatóságom
többségével nem bírom a szemtől szembe való kapcsolatot
megteremteni: az ő arcáról ugyanis a szónoklatom nyomában járó
legcsekélyebb hatást is kényelmesen leolvashattam. Egészben véve
megállapíthattam nála egy bizonyos hangulatváltozást:
nyilvánvalóan >au point de vue de l’art< egészen meg volt
velem elégedve, aminek következtében csakhamar eltűnt arcáról a
gúnyos vonás, amelyet, dacára csaknem kínos udvariasságának,
eleinte nem tudott elnyomni. Mindjobban kiült arcára egy már
csaknem jóakaratúnak mondható kifejezés: mindenesetre éppoly
kevéssé fordította el szemét rólam, mint én róla.
Körülbelül
már vagy tíz percig
beszéltem,
amikor Clemenceau félbeszakított azzal a megjegyzéssel, hogy most
majd az általam előadottakat angol fordításban fogják elmondani.
Bár a félbeszakítás megfelelő pontnál történt, mégsem volt
ínyemre, mert megzavarta fejtegetéseim szerves felépítését. Meg
is mondtam, hogy ha nincs az ellen az Elnök úrnak kifogása, inkább
magamra vállalnám az angol fordítást, mert jobb szeretném
beszédemet franciául végigmondani s azután, esetleg egy kis
szünet után, előadásomat teljes egészében angol nyelven
megismételni. Clemen-ceau viszont ebbe nem egyezett bele; nézete
szerint a franciául nem értő urak számára túlságosan
hosszadalmas lett volna beszédemet végig hallgatni anélkül, hogy
tudnák, miről szól.
Nem
tehettem egyebet:
bele
kellett nyugodnom az elnök határozatába , s kívánságának
eleget kellett tennem. Rám bízták, hogy előadásomat milyen
szakaszoknál szakítom félbe, de beszédem folyamán mégis vagy
ötször a francia nyelv ritmusából át kellett térnem az angolra,
majd vissza a franciára, ami bizony erősen fokozta azt a szellemi
megterhelést, amelyet amúgy is viselnem kellett. Istennek hála,
ezt a nehézséget is sikerült leküzdenem, és pedig olyannyira ,
hogy ezáltal előadásom gondosan felépített egysége nem
szenvedett és nem vált érezhetővé beszédem erejének
ellankadása sem. Csak az emlékezetes nap délutánján, amikor már
elült a cselekvés által kiváltott idegizgalom, vett erőt rajtam
a fáradtság. Igaz, hogy oly mértékben amint az sem azelőtt, sem
azután sohasem tapasztaltam.
Fejtegetéseim
nagy részben
annak a
megállapításnak voltak szentelve, mennyire elhibázottak
etnográfiai szempontból a Trianon-szerződés territoriális
rendelkezései; hogy az erre vonatkozó rendelkezések egy része a
nemzetiségi elvnek - amit pedig cégérnek használnak - egyenesen
arculcsapását jelen-ti. Mialatt mindezt angol nyelven elmondtam,
Lloyd George egy cédulát el Clemenceau-hoz, amelyet ez utóbbi, bár
látható kedvetlenséggel, de mégis igenlő fejbólintással Lloyd
George felé, nyugtázott. Kíváncsi voltam, mit jelent ez a
közjáték, ám csak előadásom befejezése után kaptam meg erre a
felvilágosítást. Mikor ugyanis befejeztem mondanivalómat,
Clemenceau Lloyd George-nak adta meg a szót, mire utóbbi
felszólított, hogy a beszédem folyamán a nemzetiségek
elosztásáról (sic!) adott magyarázatokhoz - különösen a
Magyarországtól elszakított területeken élő magyarokra
vonatkozólag - fűzzek még hozzá némi részletesebb
felvilágosítást.
Most
már értettem,
érintette
kellemetlenül Clemenceau-t Lloyd George cédulája; ezzel a
közelebbi adatokat kérő felszólítással ugyanis némileg megdőlt
az az elv, hogy viszontválasznak, illetve vitának helye nem lehet.
Szerencsére jó előre felkészültem az ilyen fajta kérdésekre:
nálam volt Teleki Pál kitűnő etnográfiai térképe
Magyarországról, s ezzel a kezemben odaléptem Lloyd George
helyéhez; az összes főmegbízottak oda siettek és a térkép
felett összebújva hallgatták magyarázataimat. Ezek nyilván némi
kételyeket ébreszthettek bennük ama viviszekció ésszerűsége
tekintetében, amelynek megfelelő előzetes anatómiai ismeretek
híján, szegény hazámat alávetették. Lloyd George még oda súgta
nekem? > You have been very eloquent.< (Nagyon ékesszólóan
beszélt.) Mire én azt feleltem: >If there was any eloquence at
all, it was not mine but it was the eloquence of facts,< (Ha
szavaim ékesszólóak voltak, úgy az nem az én érdemem: maguk a
tények beszélnek ékesszólóan.)
Valóban
tudomásomra jutott,
hogy
angol és olasz oldalról az ülés vége után meglehetősen éles
megjegyzések hangzottak el, kifogásolva azt, hogy abba a
kellemetlen helyzetbe hozták őket, mintha ők is részesei lennének
ilyen durva szerkezeti hibáknak; sőt Nitti az esztelen
rendelkezéseknek bizonyos megváltoztatására irányuló komoly
kísérletet is tett. Végül azonban neki is meg kellett hajolnia
amaz érvelés előtt, hogy a tervezett békeszerződések egész
kártyavára összedőlne, ha bármilyen változtatásba
belemennének.
Amikor
szerencsésen eljutottam
volt
francia-angol fejtegetéseim végére és az udvariasság kedvéért
az olasz delegációhoz is intéztem néhány szót anyanyelvükön,
Clemenceau rövid beszéddel fordult hozzám: ennek csaknem
barátságos hangja ugyancsak ellentétben állottaz ülés elején
tanúsított magatartásával.
>Elnök
úr meggyőződhetett arról- körülbelül ezeket mondotta -,
feszült érdeklődéssel követte a Legfelsőbb Tanács összes
tagja fejtegetéseit; bizonyára nem várja tőlünk, hogy most
nyomban állást foglaljunk az Ön közlésével szemben. Ám legyen
meggyőződve, hogy fejtegetéseit a leggondosabb és legtüzetesebb
megfontolás tárgyává fogjuk tenni. Különben is várjuk a magyar
delegáció írásbeli válaszát az Önökkel közölt szerződési
pontokra, s felkérjük, tudatná velünk, milyen időn belül
számíthatunk viszontválaszra.> Négy időtartamot kértem, amit
rögtön meg is adtak. Ezzel véget is ért az a délelőtt, amelynek
folyamán nyilvános pályám legkeservesebb óráit éltem át.(…)
A
válasz jegyzékek szerkesztése.
Ez idő
szerint Franciaországban egyéb teendőnk is akadt: a részletes
viszontválaszt, amellyel a velünk közölt békefeltételekre
reflektálnunk kellett, éppúgy - sőt jobban - kidolgozhattuk
Budapesten is. Így tehát tíznapi tartózkodás után, január
18-án elindultunk hazafelé.
Budapestre
való megérkezésünkkor a pályaudvaron fogadott a kormány
valamennyi tagja, valamint Horthy tengernagy - akkor még nem, mint
államfő , de mint az összes magyar haderők főparancsnoka, -
továbbá beláthatatlan embertömeg. A békefeltételek hivatalos
közlésére az egész város fekete zászlódíszbe öltözött? Az
üdvözlőbeszédekben, tevékenységünk meleg elismerése mellett,
kifejezésre jutott a reménytelenség keserű érzése, azaz
alaptalan bizakodás visszahatásaként, amely még rövid idővel
azelőtt az emberek szívét eltöltötte. Most azután nekünk
kellett ezzel a másik ugyancsak szélsőséges felfogással
szembeszállanunk: válaszomban az elhangzott üdvözlőbeszédekre
egyenesen fel is szólítottam az erre illetékeseket, hogy
távolíttassák el a fekete zászlókat, s hogy a békedelegáció
további munkáját, amely csak most érkezik majd el döntő
stádiumába, férfias nyugodt magatartással támogassák.
Mi
pedig rögtön hozzáláttunk
a
munkához. A helyzetet megtárgyaltuk a különféle politikai
pártokhoz tartozó notabilitásokkal; a nyilvános élet összes
ágaiból kiválogatott szakemberek segítségével összeállítottunk
egy kötetekre rúgó, minden részletre kiterjedő kimutatását a
velünk közölt békeszerződés-tervezetben foglalt
igazságtalanságoknak és esztelen intézkedéseknek. Február 12-én
azután elindultunk második párizsi utunkra, s mindjárt
megérkezésünk után átnyújtottuk terjedelmes elaborátumunkat a
Legfőbb Tanácsnak. Ennek megtörténte után nem maradt számunkra
más tennivaló, mint Neuillyben megvárni, amíg benyújtott
kimutatásaink áttanulmányozása után megtörténik a Legfőbb
tanács részéről a végleges döntés. Március 31-ig vártunk.(…)
Neuilly
hétköznapok
Delegációnk
egyes tagjai, akiknek személyes összeköttetéseik voltak
Párizsban, levélben érintkezésbe léptek ismerőseikkel s ez úton
adtak egymásnak találkát a Bois de Boulogneban. nagyon büszkék
voltak, hogy ily módon mégis sikerült az internáltság kordonját
áttörniök, bár ezek a titkos összejövetelek semmiféle
haszonnal nem jártak, legfeljebb azzal, hogy a francia belpolitika
eseményeiről tisztább képet nyertünk, mint amilyent maguknak az
újságok révén alkothattunk volna. Itt mindjárt el is mondom
ezeknek a finoman szőtt összeesküvéseknek humorisztikus
utójátékát. Amikor feladatunk elvégzése után Párizst március
végével, most már véglegesen, elhagytuk,, hogy visszatérjünk
hazánkba, csupán a párizsi magyar követ, Práznovszky maradt ott
az esetleges, még elintézetlen részletkérdések lebonyolítására.
Egy szép napon megjelent nála katonai főfelügyelőnk, a már
többször említett Henry ezrede, és mosolyogva átnyújtott neki
egy ív papirost a következő szavak kíséretében:> Íme,
kedves Práznovszy úr, mindazoknak a személyiségeknek a listája,
akiknek találkát adtak a Bois de Boulogneban: nem
szemrehányásképpen mondom, dehogyis! Csak éppen nem szeretném,
hogy annyira együgyűeknek tartsanak bennünket.< Nyilván még
sokkal szigorúbb ellenőrzés alatt állottunk, mint ahogyan azt
gondoltuk.
Nagy
meglepetés volt
tehát
számunkra, amikor egy szép napon két, Párizsban élő
honfitársunk, dr Halmos Károly és Semsey Andor - később a magyar
diplomáciának tagja - Henry ezredes vezetésével megjelent
tanácskozási szobánkban: egyben közölték közölték velünk,
hogy ez a két úr bármikor bejöhet hozzánk. Vajon mi
történhetett? A francia Haute Finance (felső pénzvilág) köreiben
mozgalom indult meg egy Magyarországgal való nagyszabású
gazdasági együttműködés megteremtésére. A terv komoly voltát
az is bizonyította, hogy ennek az akciónak központjában a
Schneider-Creusot cég állott, amelyet Franciaország befolyásos
politikai körei pártfogoltak, s amely a Quai d’Orsay-n is oly
mértékű támogatásnak örvendett, hogy kedvéért még az
internál tábor kapui is megnyíltak. Halmos doktor maga is
összeköttetésben állott a jelzett pénzügyi csoportokkal, és
biztosra vehető volt, hogy ezek minden befolyásukkal majd arra
törekszenek, hogy elérhessék a Magyarországra reáerőszakolt
békefeltételek enyhítését.
Ettől
a perctől fogva
Párizs
környékén való tartózkodásunknak jellege teljesen megváltozott.
Delegációnk egyes tagjainak most gyakrabban megengedték, hogy
Párizsba ránduljanak; sőt még a Quai d’Orsay-val is közvetlenül
érintkezhettek. A magyar kormány utólagos beleegyezésével én
ezekre a párizsi kirándulásokra Csáki Imre, majd Bethlen István5
és Teleki Pál6
grófokat jelöltem ki, pénzügyi szakembereink bevonásával. Ami
engem illett, jobbnak véltem magamat a megbeszélésektől távol
tartani. Ezek messze belenyúltak a nyárba, amikor a magyar
békedelegáció már régen megszűnt. Jelen feljegyzéseimnek
keretébe nem illik bele annak feltárása, hogy ezek a tárgyalások
milyen reményekre jogosítottak fel s hogy később miért váltak
mégis semmivé. De második neuillyi időzésünk tartamának nagy
részét mégis ezeknek a tárgyalásoknak nyomában keletkezett
jobb, reményteljesebb légkör töltötte be, amelynek az áramlatát
úgy szívtuk magunkba, mint fülledt levegőjű, zárt helyiségből
hirtelen szabadba jutott ember a friss levegőt.
Emlékszem,
hogyan éledt fel bennünk újra a humor iránti érzék; hogyan
rándultak Párizsba delegációnknak egyes tagjai z idényben
gyakori hangversenyek valamelyikének meghallgatása céljából
anélkül, hogy a felügyeletükkel megbízott hatóságok akadályt
gördítettek volna útjukba. A kötelező detektív ugyan elkísérte
őket a város egy meghatározott pontjáig, de azon túl barátaink
visszanyerték mozgásszabadságukat, egészen a Neuillybe való
visszatérés előre megbeszélt időpontjáig.
Jómagam
csak
akkor éltem azzal a lehetőséggel, hogy rendőri felügyelet
mellett Párizsba ránduljak, amikor heves fogfájás gyötört. Ha
jól emlékszem, ez tartózkodásunk első felében, március eleje
körül lehetett. Engem a detektív még a fogorvoshoz is elkísért:
az előszobában várta meg a műtét befejezését, hogy aztán
ismét védő szárnyai alá vegyen (…)
Amikor
tehát március végével
elhagytuk
Párizst, mert a folyamatban lévő tárgyalások nem kívánták meg
az egész delegáció jelenlétét, és azokat részben Budapesten
kellett folytatni, még mindig aránylag elég jó hangulatban
voltunk. Az antanthatalmak válasza a békeajánlathoz fűzött
megjegyzéseinkre elutazásunk után is még jó ideig váratott
magára. A válasszal ugyanis azért késtek, mert nyilván azon
töprengtek, vajon lehetséges-e a békeszerződésnek az említett
kizárólagosan üzleti természetű tárgyalások kedvéért történő
modifikálása, és ha igen, milyen mértékben és milyen formában
lenne ez kivitelezhető. A magyar kormány mindenesetre sohasem
leplezte, hogy csupán politikai koncessziók ellenében volna
hajlandó gazdasági kedvezményeket nyújtani.
Annak
megállapítása, hogy ez az egész akció miért és milyen
időpontban hiúsult meg végleg: bizonyára rendkívül érdekes
fejezete lesz e kor történetének. (…)”
Forrás:
(Gróf Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Sajtó alá rend.
Jánokky-Madocsány Sarolta. Budapest, Atheneum,
1933.228-227.o.(206-232.o) )
Bethlen
István Apponyi Albertről:
„(…)
Nekem, aki jelen voltam abban a pillanatban, amikor Apponyi Párizsban
a békekonferencián felszólalt, örökké felejthetetlen marad az a
jelenet, amelynek akkor szem és fültanúi voltunk. Már ennek a
jelenetnek külsőségei is benyomást keltőek voltak. A terem,
amelyben az ünnepélyes aktusnak végbe kellett mennie, félhomályba
borult, és azt az elnöki asztalnál egyedül ülő Clemenceau
mellett álló kandelláberek gyér fénye alig világította meg. A
kép olyan volt, mintha temetési szertartáson vennénk részt.
Clemenceau felszólalásának gyűlölködő, de egyúttal ironikus
akcentusa, amelyből megalázásunknak szándéka majdnem
leplezetlenül csendült ki, kiáltó ellentétben állott Apponyi
komoly, de egyúttal végtelenül méltóságteljes válaszával,
amelyből egy ezeréves nemzeten elkövetett igazságtalan és barbár
elbánás felett érzett fájdalom csak visszafojtva csendült ki,
nem adva meg ezáltal a velünk szemben álló győzőknek azt az
elégtételt, hogy a letiportak fájdalmában gyönyörködhessenek.
Sohasem
láttam embert vesztett ügyet több méltósággal és több
önérzettel képviselni, mint Apponyit akkor, és úgy éreztem,
hogy ő abban a percben az 1000 éves magyar becsületnek,
lovagiasságnak és történelmi önérzetünknek fenséges
képviselője volt.(…)”
(Bethlen
István: Gróf Apponyi Albert emlékezete. Budapest, Magyar
Tudományos Akadémia,1934.26-27 o.)
Szövegmagyarázat:
1. Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert (1846-1933)
politikus, miniszter, nagybirtokos, az MTA tagja. Az 1920-as párizsi
békekonferencián a magyar békedelegáció vezetője.1911-1932
között ötször jelölték Nobel-díjra.
3.
Lord Curson George Nathaniel (1859-1925) brit
államférfi, India alkirálya, brit külügyminiszter. Nevéhez
kötődik az ún. „Curson-vonal” (ideiglenes határvonal),
demarkációs vonal, melyet legtöbbször fegyverszüneti
egyezményben jelöltek ki.
5. Bethlen István (1879-1946) jogász, mezőgazdász, 1921-1931 között Magyarország miniszterelnök. Keresztény nemzetinek nevezett kormányzata stabilizálta a magyar gazdaságot, ezzel együtt a Horthy-rendszert.
6.
Teleki Pál gróf (1879-1941) magyar
geográfus, egyetemi tanár, politikus, miniszterelnök, az MTA
tagja. Híressé vált levele, amelyet, öngyilkossága előtt,
Horthy Miklóshoz írt. „Főméltóságú Úr! Szószegőnk lettünk
- gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örök
békeszerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk
becsületét. A gazemberek oldalára álltunk atrocitásokból egy
szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem.
Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak
vissza. Bűnös vagyok. 1943. április 3.
Forrás:
Internet-wikipedia
Szerkesztette:
Dr.
Temesvári Tibor
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!