A
„Rubikon” c. történelmi magazin 2014/4-5 számában érdekes
cikk jelent meg L. Balogh Béni tollából a szovjet csapatok az
1944-1947 közötti magyarországi tartózkodásáról.
„A
Magyarországot megszálló szovjet csapatok 1944-1947 közötti
tevékenysége hosszú évtizedekig tabunak számító témakör volt
a történettudomány számára. Forrásadottságaink is rendkívül
szűkösek ebből az időszakból. Hiszen a front átvonulása idején
a háborús állapotok miatt írásbeliség alig volt, a közigazgatás
újraindítását követően pedig sokan talán már nem tudtak vagy
nem is akartak panaszt tenni az őket ért atrocitások ügyében. E
szórványos forrásoknak éppen ezért kiemelkedő jelentőségük
van, közlésük a magyar történettudomány számára is fontos
feladat. Ezúttal néhány szempont alapján felvázoljuk, hogy
milyen összkép rajzolódik ki a szovjet csapatok 1944-1947 közötti
tevékenységéről” – írja recenziójában L. Balogh Béni
„Retorzió
és renováció
A szovjet
csapatok 1944. szeptember 23-án érték el a mai Magyarország
délkeleti határát, december közepére pedig a Tiszántúl, a
Duna-Tisza köze, valamint a Dél-Dunántúl jelentős része is az
ellenőrzésük alá került. Szegedre 1944. október 11-én,
Szolnokra november 4-én, Budafok megyei városba karácsony első
napján vonultak be a Vörös Hadsereg alakulatai. Pestet 1945.
január 18-án, Budát február 13-án, Sopront április 1-jén
foglalták el. A magyarországi hadműveletek 1945 április közepéig
tartottak, a harcok során a szovjet hadsereg közel 150 ezer embert
veszített. Katonáik halálát sok esetben ártatlan személyeken is
keményen megtorolták.
A
Szolnokhoz közeli Tószeg elöljárósága hivatalosan igazolta,
hogy 1944. október 13-án, megtorlásként az >ismeretlen
körülmények< között elhunyt szovjet katona haláláért,
összetereltek és agyonlőttek 11 helyi lakost. A nyírbátori
kistérségben fekvő Encsencs községben 1944. október 27-én egy
férfi > erős felindulásban< megölt egy szovjet katonát,
mivel az a feleségével erőszakoskodott. A meggyilkolt katona
bajtársa retorzióként öt személyt nyomban agyonlőtt, majd 105
helyi lakost túszként elhajtottak a községből. A bevonulás
általában azon a településeken járt sok polgári áldozattal,
amelyeket a szovjet egységek nehéz harcok és súlyos veszteségek
árán foglaltak el. A helyi szovjet katonai parancsnokok első
intézkedései elsősorban a hátország nyugalmának a
biztosítására, a termelés újbóli elindítására irányultak. A
Baranya megyei Sásd járás parancsnoka 1944. december 5-én > a
rend és a munka azonnali helyreállításáról<
intézkedett: mindenkinek el kellett foglalnia munkahelyét, és be
kellett szolgáltatnia a birtokában lévő összes fegyvert.
Az
üzemeknek újból termelniük kellett, az utcán pedig csak reggel
öttől este hétig volt szabad tartózkodni. A kisbéri körzeti
parancsnok 1945. április 12-én kelt első rendelete ennél
részletesebb volt: előírta a községháza rendbehozatalát és a
közigazgatás munkájának azonnali elkezdését, az iskolák
kitakarítását, a tanítás megkezdését, az utak közterek, hidak
rendbetételét, a rászorulók liszttel és zsírral való
ellátásának megszervezését, valamint engedélyezte négy
politikai párt (kommunista párt, szociáldemokrata párt, független
kisgazda párt, Nemzeti Parasztpárt) működését.
Óbuda
ostroma
1945.
február 5-én ért véget. Az ottani parancsnok is elrendelte a
közigazgatás megszervezése és a termelés újraindítása mellett
a hó, valamint a romok eltakarítását az akadálytalan közlekedés
érdekében. A feladatot tíz nap alatt sikerült végrehajtani.
A
hivatali ügyintézés zökkenőmentes újraindítása és a
jogfolytonosság látszatának fenntartása érdekében sok helyen -
ideiglenes jelleggel - a korábbi polgári közigazgatást állították
vissza. Budapest akkor már felszabadított II. kerületének
közigazgatási újjászervezése során az 1945. január 17-én
felvett jegyzőkönyv szerint az orosz katonai parancsnok
kijelentette: >Az Orosz Birodalom kívánsága
szerint mindennek úgy kell megalakulnia és olyan szervezettséggel
kell rendelkeznie, mint hogyan az a múltban fennállott jogrendben
és jogszabályokban biztosítva volt.< Utasításba
adta, hogy minden közhivatal épületére tűzzék ki a magyar
lobogót, és >tiszteletadásként mellette
helyezzék el az orosz zászlót.< Később,
a front elvonulása után - a szovjet parancsnokságok hathatós
támogatásával - helyi szinten mindenütt megalakultak az új
hatalmi szervek, a nemzeti bizottságok.
Atrocitások,
jogbizonytalanság
A szovjet
bevonulás és az ezt követő megszállás azonban igen súlyos
atrocitásokkal járt együtt. Erőszakos cselekedetek és rablások
egész sora történt, a hadijog figyelmen kívül hagyásával pedig
a mai Magyarország területéről egyes becslések szerint 100-120
ezer más számítások szerint 120-140 ezer polgári személyt,
köztük több tízezer német anyanyelvű lakost hurcoltak el a
Szovjetunióba kényszermunkára. Az elhurcoltak mintegy 20%-a
sohasem tért haza, a többiek is csak hosszú évek múlva.
sorsáról
a polgármester 1946. június 15-i helyzetjelentéséből tudunk meg
részleteket. E szerint a kisvárosban 1944. november elején a
szovjet csapatok több száz embert gyűjtöttek össze. Az 5-6
tagból álló járőrcsapat a hajnali órákban házról-házra
járt, és a nagyjából 17-50 év közötti férfiakat hurcolta el a
közelben felállított gyűjtőhelyre. Másnap bekísérték őket
Debrecenbe, ahonnan a betegeket és az idősebbeket hazaküldték,
körülbelül 340 embert pedig Romániába, a foksányi gyűjtőtáborba
szállítottak. Innen egy részüket, 220-230 főt tovább küldtek a
Dnyeszter partján fekvő Tighinába. A jelentés szerint csak 8-10
embert tért haza közülük, a többiek legnagyobb része vérhasban
és kiütéses tífuszban pusztult el. A Foksányban maradottakról
semmit sem lehet tudni.
Az elhurcoltak
sorsának
kiszámíthatatlanságát jelzi, hogy a Hajdúnánástól nagyjából
30 km-re fekvő Tiszaladány községből hasonló körülmények
között elhurcoltak két személy kivételével hazatértek. A
teljes jogbizonytalanságot példázza a Vas megyei Ivánc
körjegyzőség területén történt eset is. 1945. április 7-én
egy orosz katonai különítmény közhírré tette, hogy minden
16-45 év közötti férfi ötnapi élelemmel és két rend
fehérneművel ellátva azonnal jelentkezzen, aki ezt elmulasztja,
főbe lövik. A megjelenteket a Jánosháza község melletti
martonfapusztai táborba szállították. A körjegyző tévedésre
gyanakodott, mivel Körmendről és a szomszédos községekből -
Jánosházával ellentétben - csak azokat szállították a táborba,
akik a szovjetek bevonulásakor katonai szolgálatot teljesítettek.
Budapesten
és számos más településen
a
bevonulás után néhány napig a szovjet katonák igazoltatás
ürügyén az utcán és az óvóhelyeken fogdosták össze találomra
az ártatlan civileket, majd fogolytáborokba szállították őket.
Tragikus fordulata volt a sorsnak, hogy a ceglédi táborban 1945
márciusában 600-650, előzőleg a németek és a nyilasok elöl
bujkáló, a háborús éveket túlélt zsidó vallású vagy
származású fogoly is sínylődött.
Az ún.
>málenkij robot<-ot
a szovjet
hadsereg 1944. december 22-én kelt, a hátországban végzendő
közmunkáról szóló 0060.számú parancsa rendelte el. Szekszárd
katonai parancsnoka ennek alapján adta utasításba néhány nap
múlva a >német származású munkaképes
személyek< mozgósítását. A
férfiakra 17-től 45, a nőkre 18-tól 30
éves korig vonatkozott a parancs. Ruhát, lábbelit, ágyneműt,
takarót, edényt és 15 napi élelmet kellett magukkal vinniük. A
csomag összsúlya nem haladhatta meg a 20 kg-ot fejenként. A
legtöbb településen az elhurcoltak zöme nem német, hanem magyar
származású volt, sokan közülük ráadásul baloldali
meggyőződésűek. A rendelkezésünkre álló rendkívül
szórványos adatok szerint Balmazújvárosból 1945. január 13-án
közel 250, a Zemplén megyei Tarcal községből ugyanazon hónapban
125, Szabolcs megyében fekvő dadai felső járásból pedig egy
február 14-i jelentés szerint 931 személyt hurcoltak el.
Tömeges
nemi erőszak
A szovjet
katonák Magyarországon elkövetett erőszakos cselekedetei közül
első helyen említjük a tömeges nemi erőszakot. Akárcsak a többi
atrocitás esetében, e téren is nagy különbségek voltak az egyes
katonai egységek között. Volt olyan parancsnok, aki saját kezűleg
lőtte le a nemi erőszakot elkövetett katonát, de olyan is, aki
élen járt az erőszakoskodásban. Hain Péternek, az
Állambiztonsági Rendészet – a >magyar Gestapo< - főnökének
1945. február 7-i jelentése szerint a Vörös Hadseregtől
ideiglenesen visszafoglalt dunántúli területeken a szovjet katonák
által meggyalázott nők aránya 25% volt. Pető Andrea történeti
kutatásokon alapuló becslése szerint csak Budapesten 50 és 200
ezer között lehetett a szovjet hadsereg tagjai által megerőszakolt
nők száma.
A
Tolna megyei
simontornyai
járás főjegyzője 1945 márciusában arról számolt be, hogy
Nagyszékely község női lakosságának 60%-a nemi betegséggel
fertőzött, és 12-13 éves lányokat is meggyaláztak. A tőle nem
messze fekvő Varsádon 15 éves gyereket és 78 éves asszonyt is
megbecstelenítettek. Mezőtúr város rendőrparancsnokságához
feljelentés érkezett, hogy a csugari vasútállomáson tartózkodó
szovjet katonák állandóan rabolnak és a fiatalabb nőket
harmad-negyed magukkal megerőszakolják, emiatt az áldozatoknak
orvosi kezelésre van szüksége. 1945. januárjában a jászjákóhalmi
rendőrségen vették fel azt a jegyzőkönyvet, amely egy 13 éves
lány elhurcolásáról és három szovjet katona általi
megerőszakolásáról szól. A Vas megyei Táplánszentkereszten
anyát és lányát vitték el, 15-20 alkalommal megbecstelenítették,
ezért kórházba kellett őket szállítani. Két soproni nőgyógyász
1945. április 30-án arról számolt be a főispánnak, hogy az
oroszok által a városban teherbe ejtett nők mind gyakrabban
keresik fel őket terhességük művi megszakítása végett. Távol
Soprontól, a monori járás tisztiorvosához a férjével és az
anyósával ment el egy orosz katona által megerőszakolt
fiatalasszony, hogy terhessége megszakítását kérje.
Nem csoda
tehát, hogy a korábbi szovjetellenes propaganda és a később
személyesen megtapasztalt szörnyűségek együttes hatására a
lakosságon pánikhangulat lett úrrá. Erről írt 1944. októberében
Magyarországra hazatért kommunista Vas Zoltán a még mindig a
Szovjetunióban tartózkodó Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek, és
Révai Józsefnek.>Az excesszusok
(túlkapások) igen komolyak és a katonai hatóságok minden akarata
ellenére is csak nagyon nehezen csökkenthetők, pedig történt
elég jelentős számban még kivégzés is. (…)De meg kell, hogy
mondjam, hogy a kilengéseknél is nagyobb baj az a szörnyű pánik
hangulat, amely elfogta a lakosságot. Nem mernek kijönni házaikból,
rettegnek a katonáktól.<
Romló
közbiztonság
A
közbiztonság állapota vidékenként változott. Ugrásszerűen
megnövelte az atrocitások számát, ha a katonák nagy mennyiségű
szeszes italra, például borra leltek, mivel a kilengések jelentős
részét ittasan követték el. Sokat számított, hogy a település
a főbb közlekedési utak mentén vagy pedig félreeső, eldugottabb
helyen feküdt-e. A Nyírbátor melletti Nyír-vasvár körjegyzője
1944. november végén kelt jelentésében arról írt, hogy a község
>a poklok legborzalmasabb kínját éli
át<,mivel a katonaság átvonulási
útjának egyik >legrosszabb< pontján fekszik. A lakosság
vagyonát a folyamatosan vonuló szovjet és román katonák teljesen
felélték, az önkényes beszállások és a nők elleni erőszakos
cselekedetek állandóan napirenden voltak, a községházán
ráadásul rendszeresen szidták az ellenségnek tekintett
magyarságot. A körjegyző hiába tett panaszt a mátészalkai orosz
parancsnoknál hiszen mire az Nyírvasvárra kiszállt, a
garázdaságot elkövető csapattestek már rég elhagyták a
községet. Hasonló panaszok merültek fel a derecskei járásban
is, amely a Nagyvárad-Debreceni útvonal mentén feküdt, és
szintén nagymértékben ki volt téve az átvonuló szovjet és
román katonaság önkényének.
Budapesten 1945
májusában
a korábbi
állapotokhoz képest is jelentősen romlott a közbiztonság. Ittas
állapotban lévő orosz katonák, esetleg katonaszökevények -
gyakran a helyi alvilággal szövetkezve - számtalan erőszakos
cselekedetet követtek el. Napirenden voltak a betörések, rablások,
gyilkosságok, és az őrt álló rendőröket is gyakran
megtámadták. Sólyom László budapesti rendőrkapitány 1945
júniusában azt jelentette, hogy a sorozatos atrocitások a lakosság
körében oroszellenes hangulatot keltenek, és ezt kihasználják >a
még igen nagy számban itt lévő reakciós és nyilas elemek<.
Volt, hogy rabláson vagy fosztogatáson tetten ért oroszokat a
felbőszült lakosság a nyílt utcán megverte, a Teleki téren
pedig egy alkalommal majdnem lincselésre került sor. Egy másik
beszámoló szerint a XIV. kerületben olyan eset is történt, hogy
eltévedt golyó ölt meg valakit, mert >az
orosz katonák állandóan lövöldöznek kutyákra és macskákra.<
Hasonlóan
rossz volt a helyzet
Szabolcsban.
Kossa Istvánnak1,
a Szakszervezeti Tanács elnökének 1945 augusztusi jelentése
szerint a megyében úton-útfélen orosz alakulatok garázdálkodtak,
és emiatt a lakosság hangulata igen nyomott volt. A Budapestről
hazautazó építőmunkás-kongresszus résztvevőit a vonaton
teljesen kifosztották a szovjet katonák. Ugyanezen a vonaton még
40-50 embernek nemcsak az értékeit rabolták el, de ruháit is
lehúzták. A megyei szakszervezeti titkártól az országúton több
alkalommal is erőszakkal vették el kerékpárját, értékeit. Igen
gyakori eset volt, hogy a mezőn dolgozó parasztoktól elvették a
lovat és a kocsit.
Kecskeméten
is tűrhetetlen állapotok uralkodtak,
mivel
szovjet katonák tízezrei állomásoztak a városban és környékén.
A Vörös Hadsereg bevonulása és az 1945 decembere közötti
időszakban közel 200 volt a helyi civil áldozatok száma.>Ennyi
embert lőttek agyon és gázoltak el részeg orosz katonák, néhány
felesége vagy leánya megbecstelenítése miatt akasztotta fel
magát. Csak az utolsó négy hét alatt 18 haláleset történt>
- írta Kecskemét polgármestere Tildy
Zoltán2 miniszterelnöknek.
A
személyes tényező
Mint már
említettük, sok múlott a helyi katonai parancsnok személyén, a
lakossággal szemben tanúsított jó-vagy rosszindulatán. Ezt
illusztrálja az alábbi soproni példa is. 1945 májusában a város
és a megye főispánja arról panaszkodott, hogy az élet
normalizálására tett minden addigi erőfeszítése kudarcba
fulladt, mivel Romanov alezredes, a városparancsnok >Semmi
készséget és jóakaratot nem hajlandó mutatni a várossal és a
vármegyével szemben.< Mindennaposak
voltak a fosztogatások és az erőszakoskodások, a szovjeteknek
dolgozó gyárak munkásait nem fizették. Sopronban 25
közintézményben hadikórház működött, a kórházak hullaházát
pedig a városközpontban helyezték el.
Kirívóan
ellenséges magatartást tanúsított
a
helybeliek - és általában a magyarok - iránt az akkor még Heves
megyéhez tartozó tiszafüredi járás parancsnoka. 1945 nyarán
önkényesen lefogatta, elhurcolta és megfenyegette a kisgazdapárti
főispánt, lecsukatott, megveretett embereket, a felesége pedig
összetépett és eltaposott egy nemzetiszín papírzászlócskát.
Vas vármegye főispánja viszont meg volt elégedve a szovjet a
szovjet parancsnokságokkal való együttműködéssel, mivel azok
szerint mindent elkövettek a biztonság és a rend helyreállítása
érdekében. Igaz, 1945 májusi jelentésében arra is tett utalást,
hogy az ígéreteiket nem mindig teljesítették. Az ottani gondok
továbbélését jelezte, hogy nem sokkal az 1947-es választások
előtt Farkas Mihály3
a Vas megyei atrocitásokra hivatkozva kérte Szviridov
altábornagyot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét,
hogy figyelmeztesse a Magyarországon tartózkodó Vörös Hadsereg
egységeinek parancsnokait, vigyázzanak minden fellépésükre,
nehogy túlkapásaikkal rontsák a kommunista párt választási
esélyeit.
A
szovjet katonaság ellátása
Habár az
1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény
szó szerint nem kötelezte a magyar kormányt az itt állomásozó
szovjet csapatok ellátására, ez a lakosságot és a
nemzetgazdaságot rendkívüli módon megterhelő feladat mégis
Magyarországra hárult. A szovjet fél ugyanis úgy értelmezte az
egyezmény 11. pontjának a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnokság
ellátására vonatkozó előírását, hogy ezen az ország
területén tartózkodó szovjet katonaság ellátása értendő.
Ebből következett, hogy a Vörös Hadsereg elszállásolás
céljából a laktanyákon kívül középületeket (iskolákat,
kórházakat) és magánlakásokat, esetenként szállodákat,
panziókat is igénybe vett mindenkártérítés nélkül. Jellemző
példa Pápa, ahol az 1947-ben ott tartózkodó háromezer szovjet
katona közül 950 tisztet magánlakásokban szállásoltak el.
A
hadsereg ellátása az első időszakban
közvetlen
igénybevétel alapján történt. Dálnoki Miklós Béla
miniszterelnök 1945. január 9-én Szuszájkov vezérezredeshez
írott leveléből kiderült, hogy az orosz parancsnokságok a már
felszabadított területeken a raktárakban, malmokban, olajütőkben,
valamint a kereskedőknél és a gazdaságokban tárolt összes
élelmiszert lefoglalták. A lakosság emiatt ellátatlan maradt, és
helyzete kétségbeejtővé vált. Üllő külterületén a bevonuló
csapatok lókórházat állítottak fel. A több ezer ló néhány
hónap alatt az összes takarmányt felélte, a szántóföldeket
tönkretette, mérhetetlen károkat okozva ezzel a háború miatt
amúgy is sokat szenvedett településnek.
A Nógrád
megyei község 1945 márciusában egy időre katonai parancsnok
nélkül maradt. Ezalatt az átvonuló csapatok fizetés nélkül
elvitték a lakosság összes burgonyáját, sertését, a mintegy
800 szarvasmarhából pedig mindössze 120 tehén és 40 ökör
maradt. A budafoki lakosokat viszont - legalábbis a
polgármester-helyettes 1945. február 14-i jelentése szerint - az
orosz katonai parancsnok által kiutalt 200 mázsa árpa mentette meg
az éhhaláltól.
A
hadizsákmány kérdése
is
vitatott probléma volt. A szovjet parancsnokok hadizsákmány címén
középületeket, gyárakat vagy éppen műalkotásokat,
könyvritkaságokat foglaltak le önkényesen, de lefoglalták a
bankok készpénz- és részvénypapír-készletét is. Ez az eljárás
végső soron a fegyverszüneti szerződés megsértését
jelentette, mert annak 7. pontja csak a német katonai tulajdont
tekintette hadizsákmánynak.
Külön
említést érdemel a Tungsram gyár, amelyet a szovjetek 1945
tavaszán szereltek le, és mintegy 700 vagonnyi gépet, alkatrészt
szállítottak el. Előtte már elvittek 300 ezer darab rádiócsövet
és egymillió izzólámpát, a kár összértéke így 11-12 millió
dollár volt. Mivel az üzem nem szerepelt a szovjetek jóvátételi
listáján az okozott kárt pedig utólag sem számították be a
jóvátétel összegébe, a Tungsram leszerelése gyakorlatilag
szabad rablásnak minősült. A Külügyminisztérium fegyverszüneti
osztályának 1945-ös számításai szerint a Budapesten lefoglalt
készpénz összege 1938-as értéken egymilliárd pengőt tett ki, a
hadizsákmányként elszállított gyári berendezések értéke
pedig országos szinten jóval meghaladta ezt az összeget.
Az
1947. február 10-én
aláírt
párizsi békeszerződés IV. része kimondta, hogy az okmány életbe
lépését követően minden szövetséges haderőt 90 napon belül
vissza kell vonni Magyarországról. A szöveg azonban azt a
lényegbevágó megszorítást is tartalmazta, hogy a Szovjetuniónak
továbbra is joga lesz olyan fegyveres erőt állomásoztatni az
ország területén, amelyre az ausztriai megszállási övezettel
való kapcsolattartás érdekében szüksége lehet.
A
békeszerződés 1947. szeptember 15-i hatálybalépésével
véget
ért a>törvényes< megszállás időszaka, az ország a
nemzetközi jog szerint visszanyerte szuverenitását. A Valóságban
azonban ennek éppen az ellenkezője történt. Nemcsak jelentős
szovjet egységek maradtak hazánk területén, hanem felgyorsult
Magyarország szovjetizálásának folyamata is.”
Felhasznált
irodalom:
RUBICON
történelmi magazin 2014/4-5
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2014. május
Szövegmagyarázat:
2.
Tildy Zoltán (1889-1961) eredetileg
ref.lelkész, kisgazda politikus, miniszterelnök, majd köztársasági
elnök.
Forrás:
Internet - Wikipedia
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!