Sophia Loren - Élni és szeretni

Sophia Loren¹ olasz filmszínésznőért már fiatal koromban is rajongtam. Néhány nappal ezelőtt Sántavy László barátomék jóvoltából hozzájutottam a filmszínésznő „Élni és szeretni” címmel megjelent önéletírásához. „A könyv a neves bestseller író, A. E. Hotchener közreműködésével született. Amerikában egy év alatt huszonkét kiadást ért meg. Sikerének titka: filmsztár ->emberközelben< Loren, az olasz asszony, aki nyomorúságos gyermekkor után, kemény munkával, akarattal, szorgalommal, némi szerencsével sikeres színésznővé válik, és sok szenvedés után legnagyobb vágya is teljesül: anya lesz.” Közben számtalan filmet forgat. Filmjei közül nekem maradandó élményt nyújtott „Az egy asszony meg a lánya” c. nagysikerű filmje. Számos filmjét Vittorio de Sica² és Loren férje, Carlo Ponti³ rendezte. Ezúttal az önéletírásból szemezgetek.

„1952-ben, tizennyolc éves koromban,

végre hozzájutottam az első jó filmszerepemhez, ennek azonban áldozatul esett a nevem - és kis híján magam is.

Anyámnak tudomására jutott, hogy készülőben van egy kis költséggel tervezett film - Tenger alatt Afrika volt a címe -, amelyben van egy szerep egy ifjú hölgy számára, aki szerepének nagy részét a víz alatt játssza el. Róma környékén a tengerben. Anyám - ugyanúgy, mint akkor, amikor kioktatott, hogy igennel feleljek, ha Mervyn Le Roy megkérdi, beszélek-e angolul - most is lelkemre kötötte,hogy ha megkérdik, jó úszó vagyok-e, igennel feleljek.

- De mammina - tiltakoztam -, hiszen jól tudod, hogy egyáltalán nem tudok úszni.

- Majd megtanulsz. Te csak szerezd meg azt a szerepet, aztán majd ráérünk az úszáson törni a fejünket.

Pozzuoli ugyan tengerparti város, a nápolyiak azonban általában nem tudtak úszni. Én gyakran fürödtem a tengerben, de csak úgy, hogy a lábam leért a földre. Amikor azonban a gyártásvezető megkérdezte, hogy tudok-e úszni, anyám büszke lett volna a válaszomra – Mint egy bajnok - feleltem.

- Rendben van - mondta a gyártásvezető.-Magáé a szerep. Csakhogy nem tetszik nekem a neve. Sofia Lazzaro - ez nagyon is hétköznapi név; meg aztán azokkal a rémséges fumettókkal van kapcsolatban. Meg kell változtatni.

- Az igazi nevem Scicolone.

- Az még rosszabb - úgy hangzik, mintha a cirkuszban lépne föl. Nem, új nevet kell találnunk magának. Valamit, ami nem annyira olaszos: rövid, világos, könnyen megjegyezhető.

Az illető gyártásvezető épp akkor fejezett be egy filmet Marta Torennel a svéd színésznővel, s az irodája falán nagy plakát díszelgett, rajta a színésznő képe meg a neve. A gyártásvezető arca földerült.

• Megvan! Toren! – és elkezdte sorolni az ábécé betűit: Boren, Coren, Doren, amíg odaért, hogy Loren. Ezt megfelelőnek tartotta. Sofia Loren. - Nem - mondta. - Nem jó az, ahogy Sofia írva van. Külföldön azt hinnék, hogy hibásan írjuk a Sophia nevet, változtassuk meg hát Sophiára. Megfelel? - Készségesen belegyeztem; az olaszban azonban a ph-t nem f-nek, hanem p-nek ejtik, így aztán pozzuoli ismerőseim sokáig nem értették, miért akarom, hogy Sopiának hívjanak.

Szép dolog a vagányság egy Via Venetó-i irodában; egészen más a helyzet egy, a Tirrén-tengeren hánykolódó hajó orrában. A rendező elmagyarázta az első jelenetet: a hajóról bele kell ugranom a vízbe. A hajó jókora építmény volt, s amikor áthajoltam a korláton, hogy lenézzek, és ott láttam a vizet fenyegetően sötétleni egy mérföldnyi távolságban, akkor pánikba estem.

• Nem tudok úszni - csúszott ki a számon, ahogy hátra húzódtam. - Küldjenek el. Nagyon szépen kérem, küldjenek vissza Rómába.

A rendező teljesen le volt sújtva. – Idehoztuk ezt az egész felszerelést, itt van ez a sereg ember, a technikusok, minden. Maga nem mehet vissza Rómába.

Kínban éreztem magamat, az a hatalmas víztömeg azonban odalenn a mélyben, rettegéssel töltött el. - Ha önnek…Szóval hacsak egy kis türelme lesz, én megtanulok úszni, vagyis, hogy adhat leckéket. Hiszen mindenki tud úszni nem? Nagyon hamar megtanulok…

- Jó rendben van - mondta a rendező, hogy megnyugtasson - Most azonban meg kell csinálnunk ezt a képsort.

- Miféle képsort?

- Azt, hogy maga beleugrik a vízbe.

- De hisz épp most mondtam, hogy nem tudok úszni! – Ismét lenéztem a hajó oldalán, és azt hittem, elájulok. – Jaj, nem! Azonnal elsüllyedek, sosem jövök fel a tenger fenekéről.

- Ne nyugtalankodjék. Egy emberünk van a vízben, kitűnő úszó. Abban a minutumban, amikor maga lemerül, az illető ott terem, és kihúzza magát. Az égvilágon semmi oka az aggodalomra. Amikor a gépek indulnak, és azt mondom >ugrás<, maga leugrik, visszatartja a lélegzetét. Addig nem vesz levegőt, amíg az emberem meg nem ragadta. Na, gyerünk emberek. Álljunk össze felvétel lesz!

A rendező nyilván tanult pszichológiát, mert tisztában volt vele, ha két percet kapok arra, hogy a józan ész hatalmába kerítsen, akkor sosem ugrok be a vízbe. Bennem azonban lakozik egy kis állat, amely olykor arra ösztökél, hogy kockázatot vállaljak; ez az állatka most megadta a lökést: a tajtékot verő hajócsavaroktól alig pár lábnyira pottyantam bele a vízbe; azon nyomban elmerültem, a fülemben pattogást éreztem, de ahogy mondták, erős kezek azonnal megragadtak és felhúztak a víz felszínére. Mélyet lélegeztem. Messze a magasban, a fedélzeten, a stáb tagjai tapsoltak. Az az ember, aki a vízben fenntartott, dühös volt.

• Megőrültek ezek? Hagyják, hogy a hajócsavarok mellett beleugorjon a vízbe! Nem sok kellett hozzá, hogy darált hús legyen magából. Ezek csak azzal törődnek, hogy hol van jobb világítás. Mondhatom szerencséje volt.

Ez az ember tanított meg úszni: amikor egy kis szabad időm volt, órákat vettem tőle. Irányítása alatt igen hamar megtanultam. Minthogy a film jórészét víz alatt vették fel, megtanultam az oxigénmaszk kezelését, megtanultam súlyokkal a lábamon úszni, légzőcsővel lélegezni , s alábukni – szóval a víz alatti úszás valamennyi részletét. Mire a film elkészült, már egész jó úszó lett belőlem, s hálás voltam a bennem lakozó állatkának, hogy megadta nekem az a lökést.

A Tenger alatti Afrika legjobb esetben is csak közepes vagy annál is gyengébb film volt, s szereplésemnek a legcsekélyebb hatása sem volt a filmvilágban. Nagy számban osztottak szét falra tűzhető képet, amelyen én voltam látható fürdőruhában, de még mindig az után a döntő jelentőségű szerep után kajtattam, amelyben másra is nyílik alkalmam, nemcsak arra, hogy oxigéntartállyal a hátamon kutyaúszással evickéljek a víz alatt. Így hát ismét a nyakunkba vettük anyámmal a várost, filmstúdiókban kilincseltünk, ez alkalommal azonban a Tenger alatt Afrikából vett reklámképekkel a hónom alatt. A producerek azonban nem rohantak hanyatt-homlok, hogy új filmjeikhez leszerződtessenek.

Beszélik, hogy

első sztárszerepemhez Gina Lollobrigida⁴ révén, az ő tudtán kívül jutottam hozzá 1953-ban, s ez a szerep indított el a pályámon. Egy olasz filmvállalat Verdi Aidájának Pazar kiállítású változatát készült filmre vinni, s ebben Lollobrigidának szánták a sztárszerepet. A szerep eléneklése a nagy díva, Renata Tebaldi feladata volt, s Lollobrigida szájmozgással imitálta volna az éneklést. Az utolsó pillanatban azonban - mondják - Gina visszatáncolt, mivel, mint sztár, rangján alulinak tartotta, hogy egy operaénekesnő dublőzeként szerepeljen. Minthogy az egész produkció felvételre készen állt, a stúdiónak sürgősen szüksége volt valakire, aki az utolsó percben átveszi a szerepet. Így kaptam meg én. Nem vitás, nem volt valami ideális szerep lévén, hogy a hang nem az én hangom volt, de módom nyílt arra, hogy az érzelmeknek azt a széles skáláját ábrázolhassam, amelyet a szerep megkövetelt.

Legelőször is beszereztem

egy felvételt az Aidából Tebaldi előadásában; hosszú-hosszú napokon, számtalan órán át hallgattam a felvételt, amíg úgy megtanultam a szöveget, és annyira elsajátítottam Tebaldi szótagolását és előadásmódját, hogy az ő hangja és az én szájmozgásom tökéletes összhangba került. Mire a gyártás megkezdődött, Tebaldival egy emberként énekeltünk. Valósággal úgy éreztem mintha a hangja az én torkomból jönne ki

Az i.e. 1230 körüli jelmezek nagyon szépek voltak, annak a kornak az öltözködésmódja jól illett hozzám. Az afroparókától, az ékszerektől, de különösen a sötét sminktől megjelenésem feltűnő lett. Naponta hajnalban jelentem meg a forgatás helyén, négy órával a jelenésem előtt, hogy tetőtől talpig bekenessem magamat, az egész testemet és az arcomat azzal a szépiaszínű sminkkel, amelytől megjelenésem olyan feltűnést keltő lett.

A filmforgatás

fűtetlen stúdiókban történt, tél közepén. Valahányszor a számat kinyitottam, a levegő tele lett leheletpárával. Hogy ezt kiküszöböljem, minden egye beállítás előtt jeget majszoltam, amitől az ajkam fagyos lett, egy asszisztens pedig a felvevőgép hatáskörén kívülről erős hajszárító gépet irányzott az ajkam felé. Lenge öltözékemben a szépiaszínű smink alatt kékre fagytam a hidegtől, a végeredmény azonban kedvező volt: az Aidában nyújtott alakításomért olyan kritikát kapott és olyan reklámot hozott, amilyet titkon reméltem (de azért felkészültem arra is, hogy az ellenkezője történik.) A filmet széles körben forgalmazták, így első ízben láthatott a közönség Angliában és az Egyesült Államokban.

Az Aidáért kapott gázsim

életem első tetemes keresete volt. Rengeteg helye volt a pénznek: rendes lakásra volt szükségünk, nagyszüleimet kellett támogatni, ruhákra volt nagyon szükség - vég nélkül sorolhatnám. Úgy gondoltam azonban, a legsürgősebb tennivaló, hogy Maria húgomat kiszabadítsuk a szégyenérzete miatti bezárkózottságából. Egyetlen dolog volt csupán, amivel rá lehetett bírni arra, hogy az iskolába visszatérjen: ez pedig az apja neve volt.

Anyám több ízben szóvá tette apámnál Maria dolgát, apám azonban sorra elutasította a könyörgéseit. – Miért nem adod a nevedet Mariának? A lányod, jól tudod, hogy a te lányod, hiszen nem tagadod, hogy tőled fogant, teljesen rád hasonlít. Mit árt neked, ha a te nevedet viseli, úgy ahogy Lella? Maria szenved, iskolába sem jár, annyira szenved a szégyentől.

Apám hajthatatlan maradt,

az ugyanis, hogy megajándékozott a nevével, pénzébe került, és ezt a hibát nem akarta megismételni. Apám konokul megtagadott anyámtól minden támogatást, amely az eltartásomhoz szükséges lett volna, ezért aztán anyám egyszer a bírósághoz fordult, és sikerült olyan végzést elérnie, amelynek értelmében apám havi járandóságot volt köteles fizetni nekem. Még ma is birtokomban van egy erre vonatkozó nyugta, amelyet tőlem kapott. Íme:

Róma,1950.október 3.

Ez a cédula nyugta arról a hatezer (6000) líráról, amelyet apámtól kapok az alábbiakra: háromezer lírát, mint az elmúlt havi, 1950.szeptemberi jogos tartásdíjat, valamint háromezer líra jogos havi tartásdíjat a jelen hóra, 1950 októberére.

Sofia Scicolone

Akkoriban háromezer líra 4,60 dollárt ért, ami aligha jelentett anyagi megterhelést, apámat mindazonáltal bosszantotta, hogy fizetnie kell nekem, és eltökélt szándéka volt, hogy a húgom révén még egyszer nem esik bele ugyanabba a csapdába. Mindaddig, amíg nem ismeri el, hogy a saját gyereke, és nem engedi, hogy a nevét viselje, megtakarít újabb havi négy dollár hatvan cent kiadást.

Amikor azonban

az Aida forgatása után anyám ismét beszélt vele, apám javaslattal állt elő: egy millió líráért hajlandó eladni a nevét Mariának. Megtudta, hogy ennyi volt a gázsim az Aidában. Azt mondta: szerinte ez nem egyéb, mint kártalanítás az általa viselt költségekért, meg az utána járásért. Anyám tombolt. – A saját lányát zsarolja meg, hogy pénzhez jusson! Miféle állat az ilyen? Soha egyetlen lírát nem adott az eltartáshoz, most pedig egy egész vagyont akar a nevéért, ami a lányát születésénél fogva megillet?! Ez az ember állat! Állat, nem más!

Én nem haboztam.

Engem csak az érdekelt, hogy Maria megkaphassa apja nevét, bármi áron. Azt hiszem, apám igen szűkös viszonyok közé került, szüksége volt a pénzre. Nem tudom. Az eljárása persze helytelen volt, azonban nem osztottam anyám haragját. Ekkorra már úgy voltam vele, hogy apámtól semmi jót nem vártam. Átadtam anyámnak az egymillió lírát (ez akkoriban 1500 dollárt ért), ő pedig találkozót beszélt meg apámmal egy közjegyzőnél, ahol is apám a pénz fejében aláírta a szükséges okiratokat.

Amikor anyám hazatért albérleti szobánkba, apáról nem beszéltünk, csak annak örültünk, hogy húgom, aki boldogan szorította magához a közjegyzőileg hitelesített okmányokat, végre elnyerte tisztességét, mert ez akkoriban általánosan annak számított

Marija, Sophia húga

Egy évvel azután, hogy Sophia a nevemet apámtól megvásárolta számomra, apám Milánóban keresetet nyújtott be a bíróságon, hogy a megegyezést érvénytelenítsék. Gondolom, megint pénzt akart Sophiából kicsikarni. A bíróság a keresetnek nem adott helyt; apám viselkedése velem szemben ekkorra azonban már oly mérhetetlenül tisztességtelen volt, hogy ez a lépése nem izgatott, elhessegettem hát magamtól a durvaságát. Nem akartam az életemet úgy leélni, hogy apám kegyetlensége, mint valami mázsás kődarab nehezedjék a lelkemre. Rájöttem, hogy egyes-egyedül rajtam áll, mi lakozik a szívemben: ha a szívembe nem fogadok be mást, csakis szeretetet, mások iránt való és másoktól kapott szeretetet, és hasonló szép és kellemes érzéseket, akkor sosem csalódhatom. Nem volt ez olyan nehéz, mint ahogy az ember gondolná. Az én szívem gyermeki szív, s a gyerekek szívében nem lakozik sem gyűlölet, sem harag - legalábbis hosszan tartóan nem. És csakugyan, évekkel később elég sokat voltam együtt apámmal.

XX

Miután az Aidát bemutatták,

Carlo Ponti azt javasolta, kössek vele külön szerződést, ami azt jelentette, hogy egyénileg csakis vele szerződöm le, nem pedig a Ponti-de Laurentiis céggel. Anyámnak nem tetszett ez a javaslat. Nem szabad szerződéssel lekötnöd magad. Még csak a pályád elején vagy: legyen szabad kezed arra, hogy bármit elvállalhass, ami adódik. Ne kösd le magadat egyetlen emberhez.

• Lehet, hogy igazad van, mammina – válaszoltam -, de miért ne szerződhetnék le csupán egy esztendőre? Azalatt meglátnám, hogyan alakulnak a dolgok. Havonta kapnék egy kis pénzt, s közben körülnézhetnék, meglátnám, hogy áll a helyzet.

Megkötöttem a szerződést Carlóval,

de anyámnak igaza volt: telt-múlt az idő, s az összes jó szerepet a már befutott >nevek< kapták. Valahányszor ezt, anyám sürgetésének engedve szóba hoztam Carlónál, azt mondta, legyek türelemmel. Mindig ezt mondta: - Várjon öt percet. Csak öt percet várjon.

Egész idő alatt dolgoztam: egy sor gyorsan összeütött, könnyen feledhető filmet forgattunk – tíz filmet azalatt a tizenkét hónap alatt. A hangom nélkül szerepeltem olyan operettekben, mint a Nápolyi körhinta és a Harangország, és két Ponti-de Laurentiis filmben. Mellékszerepeket játszottam Silvana Pampanini mellett, aki az egyik ilyen szerződéses sztárjuk volt.

Némi előrelépést jelentett, hogy az Attilában Anthony Quinn feleségének a szerepét osztották rám; a film azonban jellegtelen alkotásnak bizonyult, egyikünknek sem vált dicsőségére.

Egy kis időre felvillanyozott,

hogy kilátásom nyílt egy találkozásra a nagy Antonionival, a megbeszélés azonban eredménytelen volt. Volt egy meghallgatásom Vittorio de Sicánál is, aki rém kedves volt, gratulált az Aidában nyújtott alakításomhoz, s kijelentette: biztos benne, hogy egyszer majd együtt fogunk dolgozni, azonban egyetlen filmjét sem hozta szóba, amelyen éppen dolgozott.

Ez az időszak tehát tele volt nyüzsgéssel, egyik jelentéktelen filmet forgattuk a másik után, eközben azonban sok fontos dolgot tanultam. Én spongyaként szívom magamba a nekem megfelelő ismereteket, amelyek azonban nem passzolnak, azokat elvetem. Kiderült, hogy ösztönös tehetségem van a filmkészítés olyan alapelemei iránt, mint a kameraállás, a fénybeesési szögek, vagy a beállási jelek a padlón, amelyeket keresés nélkül megtalálok.

Azalatt a tizenkét hónap alatt

nem éreztem,hogy hiábavaló dolgokkal töltöm az időmet. Nem éreztem csalódottságot. El voltam foglalva, filmeztem, tanultam, elég jól kerestem, úgyhogy rendes lakásban lakhattunk és jól kosztoltunk. Én voltam a családfő, a férj, aki minden nap munkába megy, anyám volt a feleség, és a húgom, aki már ismét iskolába járt, volt a gyerek.

Carlóval csöndben, nagy titokban találkozgatni kezdtünk. Igen vonzónak találtam – nyílt mosolyát, szép szemét, bátortalan és mégis energikus modorát (tudom, hogy ez ellentmondás). Első pillanattól kezdve megbíztam benne. Mégis nehéz megmagyarázni akkori kapcsolatunk természetét. Tizennyolc éves voltam, és a mentalitásom még mindig a pozzuoli lányé volt; még semmi nem ragadt rám a római nagyvárosi rafináltságból, viselkedésemet még mindig a pozzuoli primitív erkölcsi normák határozták meg. Nagyanyám, a szülői ház szigorú szabályai, az apácák érzéseket elfojtó vasfegyelme, amit az iskolában kaptam tőlük – mindez még nagyon elevenen élt bennem. Mélyen belém nevelődött a család iránti tisztelet: egy pozzuoli lány számára elképzelhetetlen volt, hogy házasemberrel kezdjen viszonyt. a >Ne paráználkodj< elevenen izzó, nagyon erős tilalom volt. A család sérthetetlen: én zárt világban nőttem fel, amelyben ezeknek a tilalmaknak komoly érvényük volt. És persze anyám fiatalkori többrendbeli vétkezése Rómában. Úgyszintén nagy súllyal esett latba, mint gátló erő, amely visszatartott attól, hogy házasság előtti kapcsolatot létesítsek egy férfival. Ez nem jelenti azt, hogy Carlóval nem >enyelegtünk<, azonban a játék és az igazi nemi kapcsolat között óriási különbség van.

Carló mindezzel tisztában volt;

tisztában volt az aggályaimmal, megértette a tartózkodásomat. Nagyon jól tudta, hogy nem csupán egy újabb, könnyen megkapható fiatal kis sztárjelölttel (de utálom ezt a szót!) van dolga, meg se kísérelte soha, hogy komolyra fordítsa a dolgot kettőnk között. Tudomásom szerint Carlónak mindig is voltak futó kalandjai színésznőkkel, a jelek szerint azonban a feleségét az ilyesmi nem érdekelte mindaddig, amíg Carló túl gyakran nem találkozott egyazon lánnyal, s komoly kapcsolat veszélye nem forgott fenn. Ezért találkozgattunk titokban, nehogy a felesége tudomást szerezzen felőlem.

Amikor azonban találkoztunk,

mindig olyan volt , mintha jegyese volnék, a pozzuoli szokások szerint. Ahhoz, hogy Carlóval viszonyom legyen, előbb még családi tabukat, vallási tilalmakat kellett leküzdenem. Végül is bekövetkezett, de ekkor még nem. Előbb még éreznem kellett szerelme erejét és azt, hogy mekkora szükségem van egy nálam jóval idősebb férfi atyai támaszára. Egyelőre még csak az udvarlás szakaszánál tartottunk, nagyon személyes, tapogatózó jellegű, egyre növekvő intenzitású udvarlás időszaka volt ez.

A legnagyobb meglepetésemre

Vittorio de Sica nem feledkezett meg rólam. Felhívott telefonon, s közölte egy filmet készül forgatni, s erről szeretne velem beszélni. A Nápoly aranya volt ez, egy több epizódból álló film, amely Marotta nápolyi író egyik regényéből íródott. Úgy volt, hogy az egyik epizódban, amelyikben de Sica is szerepel, Silvana Mangano⁵ lesz a női főszereplő. Igazán akkor lepődtem meg, amikor kiderült, hogy a film a Ponti-de Laurentiis vállalkozás filmje volt – erről Carlo még csak említést sem tett.

De Sicával nagyon kellemes megbeszélést folytattunk, a filmről azonban nem esett szó, nem is javasolta, hogy csináljunk próbafelvételt. Így aztán távozáskor tudtam, hogy a dolog tárgytalan. Nagyon csalódott voltam, mert de Sica az olasz filmgyártás egyik legnagyobb alakja volt, nagy tisztelője voltam, és ez a film kétségkívül az a fajta élvonalbeli film lett volna, amely mindaddig elérhetetlen volt számomra. Mi több, testre szabott szerepem lett volna benne: egy lobbanékony, egyszerű nápolyi nőt kellett volna alakítanom, egy általam jól ismert típust. Még a neve is Sofia volt.

Egy héttel a megbeszélésünk után de Sica felhívott, és ezt kérdezte: - Le tudna utazni holnap Nápolyba?

A közben eltelt hét alatt

a következők történtek: de Sica felkereste de Laurentiist és Pontit, és közölte velük, hogy rám kívánja osztani a szerepet. Azt mondja, bennem megvan az a jellegzetesen nápolyi közvetlenség, az az érzelmeket kimutató hirtelenség, lobbanékonyság, amit ő ebből a szerepből ki akar hozni. Szerinte, minthogy mindketten - ő is meg én is - nápolyiak vagyunk, a temperamentumunk egészen hasonló, ezért tudja, hogy nagyon jó lesz velem együtt dolgozni. De Laurentiis ragaszkodott hozzá, hogy de Sica készítsen velem próbafelvételt; meg akart győződni róla, hogy de Sicának csakugyan igaza van, erre azonban de Sica nem volt hajlandó. Ő biztos volt meglátásában – A nápolyiak az ösztöneikre hallgatnak – mondotta de Laurentiisnek -, az ösztöneik irányítják életüket is; az én ösztönös megérzésem Sophia Lorenről és az ő ösztöneiről, amelyeket ebbe a szerepbe belead, az minden próbafelvételnél biztosabb ítélet. Nekem Sophia kell.

De Laurentiisnek még mindig volt ellenvetése.

Neki nagyobb név kellett, de Sica azonban igen nyersen őszinte volt – mint a nápolyiak általában - Erre a szerepre egy vadmacska kell, akiben tűz lobog. Sophia pedig pontosan ilyen.

Carlo az egész vita alatt, nagyon okosan, egy szót sem szólt. De Laurentiis tudta, milyen személyes érdeklődést tanúsít irántam, ezért hát miután de Sica helyett is megvívta a harcot, okosan tette, hogy nem szólt bele.

Végül is de Laurentiis, ha vonakodva is, beadta a derekát.

• Neked jó ítélőképességed volt, Vittorio. Remélem, most sem fogsz mellé.

Nápolyban a felvétel első napján úgy jelentem meg, hogy a félelemtől teljesen dermedt voltam, a hangom elszorult, s mintha ólomlábakon jártam volna. Azonban, mire napnak vége lett, de Sica megszabadított minden aggodalmamtól; tökéletesen megértettük egymást; két felszabadult szellemű nápolyi – rögtönöztünk és élveztük az egész játékot.

• Magában olyan nedvek áramlanak, amelyek segítségével mindenhová eljuthat, ahová akar, - mondta nekem. – Messzire kerülje el a színiiskolákat. Nehogy leckéket vegyen: maga önmagától fog tanulni.

Mire az epizódunkat felvettük,

de Sica életem jelentős hatóerejévé lett. Kedveltem, szerettem, csodáltam őt; kapcsolatunkból húsz évig tartó >szerelem< lett. A sors úgy hozta, hogy tizennégy filmet forgattunk együtt, s a módszerünk mindvégig ugyanaz maradt, mint ami az első filmben kialakult: de Sica a kamera mögött állt, pontosan a látótengelyemben, s arckifejezéseivel, taglejtéseivel, egész lényével irányított. Keveset beszéltünk: fölöslegesek voltak a szavak. Remek színész volt és felismerte, melyek a sekélyes pontjaim, és hogy hol elmélyült a játékom, de ahhoz is értett, hogyan kell kihozni belőlem mindazt, amivel önmagamat képes vagyok felülmúlni; hogy túllépjek azon a ponton, amelyről azt hittem,hogy annál többre vagyok képes, vagy amelynél messzebbre nem mertem menni – a drámai és vígjátéki vizekre, ahol nagy a belefulladás, a túljátszás, a parodizálás veszélye, a siker esélye pedig kicsiny. A magas c-nél is magasabb c-t hozta ki belőlem. Ez volt számomra de Sica legnagyobb ajándéka: az ő mélységekig ható tehetsége. – Az egész testével játsszon – bíztatott. – Az egész testét vesse bele a játékba, az ujjait, a lába ujját éppúgy, mint a hangját meg az arcát.

A Nápoly aranyában segített

megformálni egy heves vérű, nemileg túlfűtött, lompos nápolyi pizzasütő lányt, aki úgy bukkott elő a bensőmből, lelkem olyan részéből, amelyről nem is sejtettem,hogy létezik. Teljes bizalommal voltam de Sica iránt: nálam ez a siker kulcsa, ez kell ahhoz, hogy jól működjem, a filmben éppúgy, mint a mindennapi életben – a bizalom. Muszáj bíznom valakiben, mert ha nincs bizalmam, akkor bizonytalanná válok, visszahúzódom, bezárkózom a magam félszegségébe. Ha azonban bízom valakiben egészen más nő lesz belőlem.

De Sica

Miközben ezt a filmet forgattuk Sophiával,

bizonyos alapvető igazságokat ismertem meg az egyéniségével kapcsolatban. Sophia az évek során vastag védőfallal vette körül magát, lelkének azon titkos rejteke körül, amely az érzelmek hatására kiszolgáltatottá teszi őt. Ő e fal mögött húzódott meg és ott eléggé jól érezte magát. Az igazi természete azonban drámai és temperamentumos, jellegzetesen nápolyi természet, a reagálásai, a megnyilvánulásai pedig – öröm, bánat, harag türelmetlenség, minden szertelenek voltak. Ezért ő ezeket az indulatait e mögött a fal mögött tartotta, elfojtva. Amikor azonban a színészi játékra került sor, át tudta ugrani ezt a falat, felszabadultak legbelső érzelmei. Tudott sikítani, nevetni, képes volt hisztériázni, tudott csábító lenni, magát megmutatni; a legnagyobb érzelmi magaslatokat is el tudta érni. Egy érzésekkel, indulatokkal teli filmben való szereplés rá olyan hatással volt, mint másokra az, ha végig dőlnek a pszichiáter kerevetén.

XXX

A Nápoly aranyának

legemlékezetesebb jelenete színtiszta de Sica stílusú volt. Lassú, hosszú séta a nápolyi utcákon, szakadó esőben, a ruhám csurom víz, a testemhez tapad, miközben a férfiak, akik előtt haladok, szemükben érzéki csodálattal, elismeréssel néznek utánam. Az esőcsináló gépekből ömlő vízözöntől tüdőgyulladást kaptam, ami egy hónapig ágyhoz szegezett. A film azonban bőven megérte ezt a kis kényelmetlenséget: benne megleltem a pályámon fölfelé vezető első lépcsőfokot, magamra találtam, mint színésznő. A pozzuoli filmszínház sötétjében kucorgó, vékonyka kislánynak az álma végre valóra vált.”

Felhasznált irodalom:

Sophia Loren

Élni és szeretni

A. E.Hotchner

Szövegmagyarázat:

1. Sophia Loren (1934- ) többszörös Oscar és Golden Globe-díjas olasz filmszínésznő. Eredeti neve: Sofia Villani Scicolone. Az egyetemes filmtörténet egyik legnépszerűbb alakja. Egyike azon kevés filmcsillagnak, aki nemcsak a közönség, hanem a kollégái körében is igen népszerű. Sophia kítűnő filmszínésznőként közismert ugyan, de emellett tökéletes feleség, családanya, és háziasszony hírében is áll. Szakácskönyvet is írt, a nevével fémjelzett szemüvegek nálunk is jól ismertek. Évtizedek óta a női elegancia egyik megtestesítője.

2. Vittorio de Sica (1901-1974) olasz filmszínész, filmrendező és forgatókönyvíró. Művészi pályáját színészként kezdte, s noha ezen a téren is a legjelesebbek közé küzdötte fel magát. A filmtörténetben főleg rendezései miatt tartják számon. Különösen a neorealizmus jegyében készült munkái emlékezetesek. Egyenrangú alkotó társa volt Cesare Zavattíni forgatókönyvíró.

3. Carlo Ponti (1912-2007) olasz filmproducer, aki jogot tanult a Milánói Egyetemen. Első felesége Giuliana Fiastri volt, akitől két gyermeke született. Második felesége 1966-tól Sophia Loren. Ponti 1941 óta 140 filmnek volt producere.

4. Gina Lollobrigida (1927-) Golden-Globe-díjas olasz filmszínésznő és fotóművész. Eredeti neve: Luigina Lollobrigida, közismert beceneve: Lollo. Az 1950-es és az 1960-as évek világviszonylatban is legnépszerűbb filmcsillaga volt. Noha jellemábrázoló képességei vitathatatlanok, számos filmjében elsősorban dekoratív külseje miatt szerepeltették. Az 1970-es évek elején bejelentette, hogy visszavonul a film világától és fotózásnak szenteli életét.

5. Silvana Mangano (1930-1989) olasz filmszínésznő. Előbb néhány realista film, később különféle látványos szuperprodukciók és intellektuális drámák hősnője.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. november