"Én nem voltam szovjet ügynök..."

Huszár Tibor könyveit, írásait nagyon szeretem. Így vagyok a „Kádár a hatalom évei 1956-1989” című nagysikerű munkájával is, amit a Corvina Könyvkiadó 2006-ban jelentetett meg. A könyv „függelékének” egyik összeállítója Némethné Vágyi Karola - Ő Huszár Tibor szociografikus művei előkészítésénél rendszerint jelen van - akivel fiatal koromban együtt dolgozhattam., és akire jó szívvel gondolok ma is. Ha valaki nagy hangsúlyt helyez a forrásokra az Huszár Tibor. Az említett munkájából Kádár János utolsó hónapjait, napjait kívánom felidézni a Kiadó hozzájárulásával.

A végjáték kezdete.

„1988 júniusában nem azonnal

ritkult meg körülötte a levegő.

Szobáját meghagyták, kisebb titkárságot is létrehoznak, rendelkezésére áll a személyi használatú gépkocsi, mellette maradnak a megszokott biztonsági emberek. Rövidesen azonban kiderül: az >operatív munka csökkenése< miatt a titkárság létszáma is csökkenthető. A túlfeszített munka és vélhetően csalódottsága következtében állapota rosszabbodott. Orvosai tanácsára ezért július 1-jétől hosszabb szabadságra ment, s csak szeptember első napjaiban tért vissza Budapestre. Ekkor kiderült, hogy ínrövidülése miatt kezét meg kell műteni. Kádár¹ saját felelősségére a műtét elhalasztása mellett döntött, mert Alekszandr Jakovlevvel a szovjet vezetés befolyásos tagjával - akinek útja tavaszról őszre napolódott -feltétlenül találkozni akart. Végül Jakovlev csak november első napjaiban tudott Budapestre látogatni: 11-én a déli órákban Kádár félórás eszmecserét folytatott az SZKP KB titkárával. A műtétére ezt követően, november15-én került sor. December 19-ig betegállományban volt.

Dr. Rétsági György professzor,

az Állami (Kútvölgyi úti) kórház I.sz. belosztályának vezető főorvosa a nyolcvanas évek elején lett a Kádár család orvosa. Először felesége² hipertóniáját kezelte, s mert a terápia hatása bizakodásra adott okot, Kádár telefonon megkereste, jelezvén: ő is szívesen lenne a betege. Rétsági első óvatos reflexe a beszélgetés során az volt, hogy ő pártonkívüli. >Tájékozódtam - hangzott a válasz -, de belgyógyászt keresek, s nem rektort az Orvostudományi Egyetemre.<

>Mikor kereshetem fel?< - hangzott a főorvos következő kérdése.-> Én úgy tudom, hogy a beteg kér időpontot az orvostól s nem fordítva.<

Ezen anekdotikus történetnek azért van jelentősége a végjáték szempontjából, mert Kádár életének utolsó félévében feleségén kívül a leggyakrabban Rétsági professzorral találkozott, jelképesen azt is mondhatnánk: kezébe tette le a sorsát.

1988. november végétől

Kádár állapota annyira rosszabbodott, hogy egy szeparált kórtermet rendeztek be számára. Rétsági doktor azonban úgy ítélte meg, hogy ha állandó benntartózkodásra kényszerítené, az csak rontana állapotán: amíg szükségét érzi és kellő ellenőrzés alatt tartható, járjon be munkahelyére, éljen megszokott környezetében. Ez bizonyos kockázattal járt, mert 1988-89 fordulóján jelentősen romlott állapota. De Kádár élt a felkínált lehetőséggel: csak az örvénylő folyóban gázolva érezte, hogy teszi a dolgát,>szolgál<.

December 15-én betegállományát egy napra megszakítva részt vett a KB (Központi Bizottság – a szerk.) ülésén, december 20-án pedig elment az Elnöki Tanács ülésére.

1989 januárjában újra szabadságon volt, februártól már >munkába állt<, de először 20-án járt a Jászai Mari téren,, a KB-ülés első óráiban volt jelen. Azoknak a köre, akik február végén, március elején találkoztak vele, igen szűk: Grósz Károly³, Nyers Rezső^4, Aczél György⁵, illetve Titkársága tagjai: Kótai Géza,Major László, Kimmel Emil.

Kádár naptárában 1989.március 10-én

szerepel először a bejegyzés:

Kanyó András (interjú) 13 ^h-18^h.. Vállalta a beszélgetéssorozatot, mert Rétsági György szavait idézve> azt mondták: az MSZMP-nek (Magyar Szocialista Munkás Párt- a szerk.) szüksége van arra, hogy a párt lapja dokumentuminterjút készítsen vele, és ő úgy döntött, hogy ezt a pártnak megteszi. < Márciusban rettenettel beszélt a > fekete dobozról<. Állapota az interjú közben, Rétsági professzor megítélése szerint minőségileg romlott: a végén már nem tiszta tudattal cselekedett.

A Kanyó András által összeállított kérdések megőrződtek, s rajtuk Kádár akkor már olvashatatlan, néhány név rögzítésére korlátozódó kézírása. Kérdés: miért vagy kinek az ösztönzésére készült ez a jelen változatában is forrásértékű >életútinterjú<? Kanyó elbeszélése szerint már február 17-én elküldték a kérdéseket, s az interjú előkészítésében Major László, a Központi Bizottság Irodájának vezetője volt segítségükre. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Kanyó őszinte riporteri hevületét, vagy Major László jó szándékát, egy bizonyosan állítható: Grósz Károly engedélye nélkül sem Major nem buzgólkodott volna, sem a Népszabadság (a párt lapja) nem jelölte volna ki e feladatra az egyébként külpolitikai újságíróként ismert Kanyó Andrást. Továbbá: az interjúra készülvén Kanyó olyan pártiratok lemásolásához kapott jóváhagyást, amelyeknek csak megtekintéséhez is a Párttörténeti Intézet igazgatósának engedélye sem volt elégséges. E dokumentumokat korábban az Országos Pártértekezlet döntése alapján a >történelmi utunk< felülvizsgálatára kiküldött bizottság tagjainak bocsátottak a rendelkezésére. A KB Iroda e példányokról készíthetett másolatot, de azok csak Grósz Károly hozzájárulásával juthattak el Kanyóhoz.

Magas tét mellett folyt a játszma,

amelyben Kádár személye csak eszköz volt. A feltételek azonban egyenlőtlenek voltak. Kádár tudata csak néha tisztult fel, szinte ösztönszerűen védekezett. Kanyó a nyomozóriporter következetességével kérdezett, igyekezett beszédre késztetni őt azokról a kérdésekről, amelyekről korábban hallgatott.

Az interjú és Kádár elhíresült április 12-i beszéde között feltételezésünk szerint közvetlen a kapcsolat, s nemcsak Kádár mentális énjében. Mert mi volt a játszma tétje?

Grósz Károly pozíciója megszilárdításához elvben két, homlokegyenest ellentétes utat választ hatott. A fundamentalistákra, a Munkásőrségre, a karhatalomra támaszkodva megkísérel rendet teremteni, s ennek érdekében lefejezi az ellenzéket, vagy megteremteni a kiegyezés esélyét a már politikai pártok formájában színre lépő erőkkel. Az MSZMP vezetésének kül- és belpolitikai átrendeződése következtében reálisan nem volt más választása, mint az utóbbi, de a konzervatív erők ellenállása folytán a békés rendszerváltást jelentő alternatíva csak az 1989. februári KB ülésén vált elfogadottá.

E sokfelé ágazó folyamat ábrázolása

nem lehet témája könyvünknek. Egyetlen szálon követjük az események alakulását, s azt is csak jelzésszerűen. 1988 májusában adott hírt a Beszélő a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásáról, s tette közzé felhívását: > Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri köztemető eldugott 301-es parcellájának bokorrengetege az 1956. november negyedikén kezdődött bosszúszomjas neosztálinista restauráció sok száz áldozatát.< A Bizottság > a múlttal való becsületes szembenézést, a történelmi igazságtételt a megújulást hirdető párt-és államvezetés próbatételének< tekinti. Hiteles e vezetés csak akkor lehet, ha megtörténik a volt politikai elitéltek és üldözöttek teljes jogi rehabilitációja, s >kitervelők és végrehajtók< nem élvezik a hatalom oltalmát.

Az MSZMP vezetői 1988 őszén

kezdtek tudatára ébredni,

hogy e követelést valamennyi ellenzéki erő osztja: 1956 októberének újraértékelése elkerülhetetlen. A konzervatív apparátus nehezen ocsúdik: három évtizedes beidegződést kell önmagában átértékelnie. A KB >A Nagy Imre⁶ és sorstársai perében,valamint az 1956-os >>ellenforradalmi<< cselekmények miatt halálra ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezése< című előterjesztést még elfogadja, de Pozsgai Imre⁷ 1989. januári bejelentése, mely szerint a KB által kiküldött történelmi albizottság vitája alapján az 1956. október 23-án történtek népfelkelésnek minősítendők, már erős ellenérzést vált ki, és a Politikai Bizottságot is megosztja.

Az események felgyorsultak:

a KB 1989. február 20-21-i ülésén egyértelművé vált, hogy a kialakult helyzetben csak a többpártrendszer ellenőrzött bevezetése kínál békés alternatívát. A pluralizmus vállalása, a történelmi múlt újraértékelése elválaszthatatlan: Nagy Imre kivégzése justizmord* volt; a megtorlások jellege és nagyságrendje politikai és jogi szempontból védhetetlen.

* justizmord = súlyos bírói tévedés a vádolt személy terhére, halálbüntetés téves bírói ítélet alapján, ártatlan ember elitélése.

Az események irányából és jellegéből következően kikerülhetetlen Kádár János szerepének radikális átértékelése. A kérdés megoldását természetesen nehezítette, hogy Kádár még a párt elnöke volt, s a Központi Bizottság február 20-21-i ülésén ő elnökölt, igaz rövid ideig, s alig értve már ami körülötte történik.

Grósz Károly is a reformerők mellé állt. Úgy ítélte meg, hogy a kialakult egység törékeny, s tekintetettel Kádár tisztelőinek nagy számára a Központi Bizottságban egy >bűnfelsoroló< Értékelés megrázkodtatást okozhat. Feltételezzük, hogy e helyzetértékelés sugallta gondolatot: szövegezze meg maga Kádár az őt terhelő állításokat, azzal az indokkal, hogy ez a párt védelmében történik s az ő érdekeit is szolgálja! Hiszen ő az egyetlen hiteles tanú, aki beszélhet arról, hogyan történt a Békepárt feloszlatása? Ki vagy kik tervezték meg Rajk László perét?

Miért és kiknek a közreműködésével született halálos ítélet Nagy Imre perében? Miért kellett 1968-ban részt venni Csehszlovákia megszállásában? Kié a felelősség visszarendeződéséért? Grósz - a már emlegetett asztali naptárból kitetszően - február 23-án beszélt Kádárral. Ekkor a pártelnök egy jó hete ismerte már az interjúkérdéseket. Kizárt, hogy Kádár ne kérte volna ki tanácsát, mint ahogy az is, hogy Grósz ne látta volna: Kádár csak egészségi állapotának veszélyeztetésével válaszolhat. A feltételezett elgondolás szempontjából a befolyásolhatóság, a szöveg manipulatív alakíthatósága előny volt, és nem hátrány. Végül is Grósz 1985 óta folyamatosan hallhatta, milyen zavartak, nehezen követhetőek voltak hozzászólásai a testületi üléseken, s hogy milyen használható summázatokat készített azokból Óvári Miklós. Miért ne lehetne a kihallgatásokban járatos, egykori állambiztonsági tiszt és jó tollú újságíró Kádár János új >Óvári Miklósa?< Rendelkezésre állnak a történelmi albizottság által felhasznált dokumentumok korábbi BM (Belügyminisztérium - a szerk.) - preparátumok, Kádár korabeli szövegei, a történelmi albizottság értékelése pedig jó vezérfonalul szolgál.

Kádár válaszaira újólag nem térünk ki, csak Kanyó András jegyzeteiből idézünk fel néhány, történetünk szempontjából figyelemre méltó mondatot. Március 10-én - első találkozásuk alkalmával - a szobájában fogadta Kanyót.> Engem hosszasan megnézett, miközben fogta a kezemet…- Mi ugye ismerjük egymást - fordult hozzám inkább állító, mint kérdő hangsúllyal, s közben helyet mutatott….

Néhány másodpercig szótlanul várakozóan tekintett rám. Nem tudtam, mit vár tőlem, választ a kézfogás közben feltett kérdésre (Mi ugye ismerjük egymást?), vagy pedig arra, hogy igazítsuk el, mi a teendő, mi a munkarend?...

Ha a kérdésre várt választ, nem kaphatta meg. Gondoltam, talán majd menet közben, ha többször beszélgetünk, akkor majd lesz idő…<(Kiemelés –H.T.)

Kádár azonban a következő beszélgetésük alkalmával is visszatért a kérdésre >Mi ismerjük egymást?< Kanyó érzékelvén Kádár rátartiságát, úgy döntött, válaszol. De a dialógust nem idézi, csak a summázatot: >1957-ben találkoztunk először Róna Ottóék Bródy Sándor utcai lakásán. Róna neki régi ismerőse volt, az illegalitás éveiben kerültek kapcsolatba, majd amikor Kádár budapesti rendőrkapitány-helyettes lett, Róna főhadnagyként szolgált a politikai osztályon. Nem sokáig…<

Ezt válaszolta-e pontosan Kanyó, nem tudhatjuk, ám ha igen, maga csapta be a bizalom ajtaját. Róna Ottó - mint erről korábban írtunk - Tamáska Mária első férje volt, s Kádár pontosan tudta, Róna hány évig és hol szolgált BM alkalmazottként. Kanyó nyilván azért nem akart belebonyolódni előélete részletezésébe, hogy Kádárt semmi ne emlékeztesse egykori kihallgatóira.

Azon a délutánon volt Kanyónak még egy afférja, igaz, ebben vétlen volt. Kádár elé tolt egy Népszabadság-oldalt. Ceruzával megjelölve szerepelt ott a moszkvai Lityeraturnaja Gazétában megjelent Grósz Károly - interjú, pontosabban annak egy mondata: >Kádár János elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az utóbbi években már nem tudott újítani.>>Most már érti, miért van nekem üldözési mániám?<< - kérdezte, ujjával az inkriminált sorokra mutatva.<

Miután Kanyó e mondatot – okkal - nem érezte sértőnek, magyarázni kezdte. Vélhetően ezzel sem szerzett magának jó pontokat. Ami tény: március 17-én a futár levelet hozott Kádártól:>

Sajnálattal közlöm Önnel, hogy jelenlegi egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy a kért interjú magnófelvételen készüljön. Ezért úgy döntöttem, hogy amennyiben rövidített kérdéseiket megkapom, azokra írásban válaszolok. Elvtársi üdvözlettel / Kádár János/ az MSZMP elnöke.<

Az interjú készítése lelassult,

1968-on nem jutottak túl. Következő találkozásukra már csak tanúk jelenlétében vállalkozott. Előadta az új munkamódszerre vonatkozó javaslatát: előre megküldött kérdésekre titkárnőjének diktálta le válaszait, azon dolgozzon a szerkesztőség. Majd hozzátette, a >hogyan tovább-ról.< a főtitkár jelenlétében kíván szólni. Grósz Károly megérkezését követően tárgyalóasztalhoz ültek. A beszélgetés központi témája egészségi állapota volt. Ennek során megemlítette, hogy a két nap múlva sorra kerülő KB-ülésen (április 12-én) részt kíván venni.

> Nem tiltja meg nekem, hogy ott legyek?< -kérdezte a főtitkárt többször a beszélgetés során, Olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló volt: tulajdonképpen kéri teljesítsék kívánságát.

A főtitkár hangsúlyozta,

hogy ő ezt meg nem tilthatja, de egészségi állapota miatt azt javasolná, ne vegyen részt a KB-ülésen. Majd a beszélgetésnek ez a része azzal zárult le, hogy ha mindenáron ragaszkodik hozzá, a főtitkár javasolja: mint a párt elnöke jelenjen meg a tanácskozáson, nyissa meg, mondjon néhány mondatot arról, amit saját helyzetéről nekünk előadott. S ezután átadhatja a munkát a soros elnöknek, ő pedig nyugodtan eltávozhat, hiszen mindenki megérti nehéz hely-zetét.

Akik nem ismerték Kádár akkori állapotát, azoknak e javaslat méltányosnak tűnhet. De Grósz Károlynak pontos ismeretei voltak, s vélhetően ezért akarta dokumentálni: ő mindent megtett Azért, hogy Kádár elálljon a felszólalástól. De ténylegesen megtett-e mindent? Két nap állt rendelkezésére, hogy az előreláthatóan megalázó szerepléstől Kádárt megóvja. Erre többféle megoldás kínálkozott: aznap nem biztosít gépkocsit; felhatalmazza a kormányőrséget Kádár utasításának mondvacsinált ürüggyel való megtagadására; érkezése előtt félbeszakítja az ülést, s közli, az elnök orvosai nem tanácsolják nyilvános szereplését; Rétsági György főorvos segítségét kéri stb.

Az interjú folytatására már nem került sor,

negatív mellékhatásai azonban tartósultak. E beszélgetéssorozat egy teljes hónapon keresztül felszínre hozta Kádár életútjának legtitkoltabb mozzanatait. Esténként újraolvasta a kérdése-ket és saját válaszait, szobájában megjelent Rajk László⁸, Nagy Imre szellemalakja. Április 12-i felszólalásában ezért nem egyszerűen három-négy évtized távolából felidézett emlékszilánkok tolultak fel: az interjú aktivizálta, felfrissítette szorongásait.

A feltételezést megerősítik Rétsági professzor szavai: >Amikor végig szenvedte az első és második beszélgetést, akkor elmondta nekem: nem tudja, hogy ővele mi történt,de amióta abba a dobozba kell beszélnie, a gondolatai összezavarodnak. Ő ezt nem tudja megcsinálni. Én orvosilag támasszam alá, hogy ő erre nem alkalmatlan, mert ő abba a dobozba nem tud belebeszélni.< Visszatért itt a Rajk kihallgatás, az akkor készült, majd később nyilvánosságra hozott magnófelvétel szégyene, a Péter Gábor⁹-i idők félelme. Az interjú felerősítette benne a szorongást, hogy >elvtársai< újra üldözik. Mert nemcsak az ellenforradalom rémlátomása nyugtalanította,:>Miután pedig akkor a politika úgy változott, hogy egyre inkább napvilágra, sőt napirendre kerültek bizonyos régi dolgok és beszéltek is róluk, egyidejűleg mindjobban eltűnt az a védőpajzs, amely addig őt körülvette. És nem győzöm elégszer hangsúlyozni, állapotának ilyen alakulásában alapvető szerepet játszottak a saját volt emberei (Kiemelés -H.T.)”

Egyre inkább lefelé a lejtőn

1989.április 12, reggeli órái

„Az izgalmi állapot és a kiszolgáltatottságérzet magyarázza, hogy előjegyzett programját módosítva április 12-én a reggeli órákban, felesége társaságában Rétsági professzorhoz, a kórházba indul. Az időpont a klinika belső munkarendje szempontjából is >szokatlan<: 10 óra előírásszerűen a vizit ideje; a főorvos előtte beosztottjaival konzultál.Kádár >normatisztelő< beteg volt. Ha bejelentés nélkül, ebben az időpontban toppan be, akkor vészhelyzet van. Rétsági doktor így idézi fel a történteket:> Kádár már nagyon rosszul volt …..Elég az hozzá, hogy 9 órakor megjelent nálam….feldúltan, feleségével együtt. Beengedtem, mondtam a feleségével együtt jöjjön be. Mondta: >>Nem, Te maradj kinn.<< Kérdem akkor miért jött? >>Mert az ember jelentős élethelyzetekben viszi magával az asszonyt<<…Majd bejött és közölte , hogy most bemegy a Központi Bizottság ülésére, és elmondja a mondanivalóját. Ő ezt meg kell, hogy tegye a saját arca miatt. Órákon keresztül győzködtem, hogy ne tegye.

Többször úgy volt, mintha hallgatna rám, s úgy egyszer csak fél egy körül felugrott és azt mondta, hogy megyek, és kirohant az ajtón, és mit egy őrült megfogta a felesége kezét, gyere, s elindult olyan gyorsan, hogy a kormányőr alig tudott vele lépést tartani, lerohant.< >Értette,hogy mi történik? - teszi fel a riporter, Orosz József a kérdést. - >>Nem, voltak pillanatai, amikor igen, de mondjuk az utolsó hetekben vagy majdnem inkább hónapokban nem értette. Sztereotípiákat felfogott, de azt sem nagyon. Nem értette.<< (Kiemelés –H.T.)

Győrffy Miklóssal beszélgetve árnyalja diagnózisát:> Kádár már két-három hónapja nem volt olyan állapotban, hogy beszédet tudjon tartani vagy összefüggően elmagyarázni, bárkinek, bármit…Térben és időben gyakran teljesen dezorientálttá vált. Tehát mind fizikailag, mind mentálisan képtelennek tartottam, hogy egy hosszabb beszédet elmondjon< (Kiemelés H.T.)

Joggal merülhet fel a kérdés:

Mit tett a professzor, amikor Kádár elrohant? Azt, amit tehetett.> Fölhívtam őket, s kértem, jöjjön Grósz a telefonhoz. Mondták, hogy éppen beszél. Odahívták Major Lászlót, és neki mondtam, Kádár elindult, és nem zárható ki, hogy rosszul lesz, tudjanak róla. De akkorra már Kádár meg is érkezett és haladéktalanul elkezdte beszédét.<

Győrffy Miklós kérdésére válaszolva valószínűsítette:> Délelőtt semmi hírük nem volt Kádárról, tehát biztos, hogy megjelenése mindenkit készületlenül ért.<(Kiemelés H.T.) Ebben tévedett, jóhiszemű feltételezése mégis fontos a ténymozaikokból összeálló kép hitelessége szempontjából. Elnöki szobájának asztalán lévő naptárán olvasható volt az aznapi bejegyzés:>

17.30 ^h -18.30 ^h Nyers Rezső.< Ha Grósz vagy közvetlen munkatársai valóban meg akarták volna akadályozni Kádárt, hogy felszólaljon, keresik orvosát: a kormányőrség mindig tudta, hol tartózkodik.”

Felszólalása >pszichopatológiai

dokumentum<

„Az idézett orvosi vélekedések ismeretében Kádár felszólalása nem tekinthető és nem is elemezhető épelméjű ember tudatos politikai megnyilvánulásaként. Rétsági doktor joggal minősíti pszichológiai dokumentumnak. Ezen állításunkkal nem kívánjuk elvitatni a felszólalás írói vagy elemző megközelítésének jogosságát. Történeti, szociológiai szempontból, úgy véljük érvényesen az elemezhető, hogy egy olyan pillanatban, amikor megszűnik a felettes én kontrollja, élete mely konfliktusai törtek fel a mélyből, s ez különösen tanulságos Kádár esetében, hiszen kora ifjúságától páncéllal övezetten őrizte a tudattalanjában titkait. Ugyanakkor e megnyilatkozása nem tekinthető egyszerűen ösztönösnek: az életinterjú >szituálta<. Feltételezzük: akkor is Rajk László és Nagy Imre meggyilkolásában játszott szerepe válik e szerkezet nélküli szóömleny rendezőelvévé, ha Kanyó András nem készíti el vele az interjút. Ugyanakkor Kimmel Emiltől azt is tudjuk, hogy ismerte - vagy megismertették vele - Tamás István Mit mond Kádár János? című írását. Kádár >nem mehet úgy el<,hogy nem mondta el, mi történt – ez volt a szokatlanul kemény hangú cikk egyértelmű üzenete.

Ezt figyelembe véve úgy véljük, Lengyel László jutott legmélyebbre az >utolsó beszéd< értelmezésében. Példázatai irodalmiak, de azokat analógiaként idézi, s nem a történelmi, társadalmi konfliktusok átvilágítása, elemzése helyett. Hivatkozik Macbeth alakjára is:> Kádár János macbethi zsarnok és gyilkos, aki mihelyt megszabadul a felettes énjétől, kiönti lelkéből a véres árnyakat.< A megfogalmazás egyértelmű, és az irodalmi példa gazdag jelentésállományt szabadít fel az olvasóban. De Lengyel nem azért fogalmaz kijelentő módban, hogy lezárja, hanem elindítsa a gondolatsort. Mert bűnöket el lehet követni nagyvonalú bűnözőként és >kisstílű sutyerákként<. Kádár egyik típussal sem azonosítja. Olvasatában a magyar pártvezető olyan >kisember, akire a történelem nagy döntéseket bízott.<
Hogy Kádár kisember volt-e
vagy jelentős történelmi személyiség, most hagyjuk zárójelben, mert e pallóról elrugaszkodva Lengyel érvényes következtetésekre jut. Értelmezésében Kádár világképéből következően egész életútja - s nemcsak e beszéd alapdilemmája -, hogy >sokszor aljasul, tisztességtelenül, bűnösen, lelkiismeret nélkül határozott és cselekedett, máskor pedig tisztességesen és erkölcsösen.< Közelebbről, hogy >válság - és veszélyeztetett helyzetekben hajlott az előbbiekre, békeidőben, nyugalmi időszakokban megpróbált az utóbbiak szerint cselekedni.< Nem a polgári morál értéktartományában kívánja értelmezni e dilemmát, ezért tovább lép, s egy újabb kettőzéssel él: Kádárnál nem azonos a >mozgalmi< és a >magánéleti lelkiismeret< Az előbbi: > a mozgalmi, közéleti, politikai lelkiismerete - ez nem volt nagyobb egy arasznál: kis piros könyvecske, a tagkönyve<. Ennek maximája egyszerű.> Ha a pártért, a munkásosztályért, az eszméért cselekedtem, s a párt ezt jóváhagyta, akkor a lelkiismeretem tiszta.<A párt nevében és által elkövetett bűncselekmények ismeretében e mondat irónikus felhangja nyilvánvaló. Lengyel átérzi: Kádárban a tudatvesztésig úgy munkált ez a hit, hogy közben volt egy magánéleti lelkiismerete is,> amelyet nagyon fontosnak tartott<, s ez a kelet-európai kisdiktátorok esetében korántsem magától értetődő.
Magánemberi tisztessége mégsem
glorifikálható
Éppen az erkölcs idézett kettőssége teszi lehetővé számára, hogy közemberként megtegye azt, amit magánemberként megtagadna. Mondjuk megölessen valakit. S ezért nem volt Kádár számára Nagy Imre pere lelkiismereti kérdés. Ugyanis az ő >közmorálja< szerint > a párt az üdvtan döntheti el, ki volt a mártír és ki áruló, kinek a halála volt jogos és kinek jogtalan, mi az igazság és mi a hazugság?< Ebből a kiindulópontból érthető, miért tartja Lengyel valószínűtlennek,>hogy Kádár valaha is azt gondolta,hogy >>becsapta<< és >>megölte<< Nagy Imrét.Nem, ellenkezőleg Nagy Imre csapta be a pártot s ölte meg ezzel magát.< A gondolatívet a bevezetőül idézett irodalmi párhuzam újrafogalmazásával zárja: Kádár nem azonosítható Macbethtel vagy III.Richárddal, mert azok> nem hittek egy eszmében,csak saját hatalmuk eszméjében, így nem is föltételezték, hogy ellenfeleik az eszme árulói.< Kádár János viszont Nagy Imrében az eszme árulását látta, s meggyilkoltatta.
E gondolati megközelítést azért tartjuk hitelesnek, mert az eszme és az életút jellemzőiből értelmezi az >utolsó beszédet<, s nem fordítva. Érdemben e művelettel alapozza meg azon tételét is, mely szerint a beszéd elmondásának legfőbb indítéka a félelem egy új ’56-tól.
Kádár Jánosban valóban ott munkált ez az aggodalom. A KB 1989. április 12-i ülésén elhíresült hozzászólásában elmosódott, homályos megfogalmazások, hivatkozások sorában ismerhetőek fel utalásai, mint ahogy érzékelhető a rettenet is: > Mert - most már rájöttem -28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. S azokat előbb ölték meg, mit Nagy Imrééket.<
Kádár beteg agyában
más asszociációs törvények szerint fényképeződtek egymásra összeillő vagy nem összeillő képzetek. Talány, hogy mit és kinek akart például >üzenni< azzal az egyébként nem kevésbé homályos, ám mégis jól értelmezhető kijelentésével, hogy > nekem Önök mindenféle minősítést jóváhagyhatnak, amit akarnak, de én tudom, hogy amikor én szabadlábra kerültem, akkor kétféle szolnoki lap volt. Az atyaisten tudja, hogy azokat ki szerkesztette…valami olyan híre volt, hogy oda biztonsággal elmondhatom ezt, nekem nemcsak a felelősségem, az életem is attól függött.< (Kiemelés - H.T.)
Ez a történet is ’56-ban játszódik, de fogolytartói a történetben szovjet elvtársai. Más kérdés, hogy a teremben ülők, egy-két kivétellel, most hallottak először arról, hogy november 1-jei eltűnésekor nem ment, hanem vitték, s először nem is Moszkvába, hanem > Kárpátaljára. Ők úgyhívják, hogy Kárpát-Ukrajna…< .A gondolatok kuszasága vagy a döbbenet miatt vélhetően nem is észlelték a jelenlévők: Kádár eszelős szavaival egy harminchárom éven keresztül szakrálisnak tekintett kánont cáfolt meg.
Fogódzót keresünk ahhoz a kérdéshez is:
mi aktualizálta Kádárban ezt a félelmet? Mert jóllehet a tér-idő viszonylatokat nem látja át, mégis (vagy éppen ezért) e szorongása is jelen idejű. A kapcsolódási pontok nem logikailag, hanem érzelmiek. E vonatkozásban belső dúltságát magyarázó egyik kulcsmondata: > De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelenthetem önöknek, és tudom bizonyítani.< Hajszoltan, eszelősen, tudata legmélyéről törtek fel e szavai.
Visszatérő motívuma beszédének
a szégyenkezés,
hogy nem teljes értékű harcos, a magányérzet, a feleslegesség tudata.> Én az aktív munkában nem tudtam részt venni. Mert gyakorlatilag én kivel tudtam beszélni…Velem szóba kellett állni, hogy jelenleg ilyen helyzet van, bár én azt mondtam, hogy én kész vagyok osztályvezetőkkel, titkárokkal beszélgetni, hogy ha igényt tartanak arra a bizonyos tapasztalatra. De mindenkinek a saját testületének a határozata kötelező, nem az én véleményem…< Kádár magányos alkat volt. Most megérezte: nemcsak feleslegesség, tehertétellé is vált.
Amikor 1989 februárjában,
hosszabb távolmaradást követően a KB ülésén megjelent, s rövid ideig elnökölt, csak azért jött el, hogy személyesen közölje: távolmaradásának oka nem politikai, kézműtéten esett át, belgyógyászati panaszai is vannak, de > a múlt hét második felében két professzor ellenőrzött…megállapították, fokozatosan a terhelést ellenőrizve részt vehetek a munkában.< Kijelentette, hogy mind a májusi pártértekezlet, mind a KB >minden döntését< magára nézve kötelezőnek tartja. Politikai egyetértésének tehát hangot adott. Nyilatkozatára természetesen senki nem reagált, de az események által sodort egyre mélyülő válságot átélő párt és vezető testülete a múlttal szembenézve vele szembesült. A többpártrendszer vállalása azt is jelentette, hogy a politika legitim szereplőivé válnak a rendszer tegnapi üldözöttjei. A mártírok hozzátartozói közül először Nagy Erzsébet tette egyértelművé:> nincs semmi tárgyalnivalóm azokkal, akik bűnrészesek a kivégzésben.< El kell határolódni ettől a múlttól. De ezt nem lehet úgy, hogy a párt elnöke a megtorlás emblematikus személyisége. A folyamat következményeképpen törvényszerűen került napirendre az 1945-62 közötti koncepciós perek felülvizsgálata, s ahogy haladtak előre az események, egyre egyértelműbben. Március 22-én megalakult az Ellenzéki Kerekasztal. Április 1-jén a Rákoskeresztúri Újtemető 301-es parcellájában a hozzátartozók azonosították Nagy Imre, Gimes Miklós¹⁰ és Maléter Pál¹¹ maradványait.
Kádár a dolgok logikájából,
s nem egyszerűen Grósz Károly ármánykodása folytán vált tehertétellé. Aki - mindennapos törődésével személyes hűségét demonstrálta - maga volt leginkább tudatában annak, hogy Kádárt, a megtisztulást bizonyítandó, fel kell áldozni. Az április 12-i KB-ülésen bevezető előadásában arról szólt, hogy az elmúlt év májusában a > nehezen kiharcolt pártértekezlet< egy >túlzottan centralizált, tulajdonképpen néhány személyre épülő, még a pártállam koncepcióját is rossz következetességgel érvényesítő vezetési mechanizmus-tól szabadította meg a pártot.
Ez >morális tehertételt< is jelentett, mert olyan káderpolitika érvényesült, amelyben > a vezetés a káderállományt, annak magatartását, mi több, jellemét is önmagához formálta, igazította, alakította< Ez - Grósz szavaival - azt eredményezte, hogy mikor a >piramis csúcsa megdőlt<, bomlásnak indult az egész építmény. Nem a szocializmusé, hanem annak a változatnak a bomlása, amelyik az utóbbi időben kialakult. Én ezt a jelenséget természetesnek és szükségesnek vélem. Tehát új arcok, új tehetségek kellenek, akik új emberi értékekkel gazdagítják a mozgalmat.< (Kiemelés H.T.) Mindez április 19-én, Kádár megérkezése előtt hangzott el, a párttagsággal való beszélgetések tanulságainak összegzéseként, a párt közvéleményének üzeneteként.
Grósz Károly állításaiban sok az igazság,
mi azonban nem az ő beszédét kívánjuk értékelni. Kádár neve az idézett mondatokban nem hangzott el. Minden utalás azonban nyilvánvalóan reá, a szocializmus azon változatára vonatkozott, amelyet Kádár-rendszernek nevezünk. Grósz elidegenítési kísérletre vállalkozott, amikor úgy beszélt, mintha a megdőlt piramis alapzatát nem az a rendszer képezte volna, amelynek maga is neveltje és kegyeltje volt. A törekvés az új önazonosság megteremtésére politikailag ésszerű volt, ám hiányzott az önreflexió, s ezért is kellett egy bibliai értelemben vett bűnbak. A szerepre Kádár János volt kijelölve.
Ezek voltak a politikai és lélektani realitások, amikor Kádár a terembe lépett. A számítás azonban, hogy Kádár szereplésével megkönnyíti a hozzá még érzelmileg kötődő KB tagokban és >káderállományban< a szakítás szükségességének felismerését, csak részben vált be. Nem igazolódtak az >eszmei előkészítéssel< is aládúcolt várakozások. Grósz kezdeményezése nyomán azok, akik jól felfogott politikai érdekből hozzájárultak szerepléséhez, kimondva-kimondatlanul feltételezték, hogy Kádár >elbrezsnyevedése< kiöl az emberekből minden kötődést, s hogy erősebb a >meg kell tőle szabadulnunk< érzése, mint a részvét. E feltételezés két hibás számítást tartalmazott. Kádár, hasonlóan a volt szovjet vezetőhöz, fizikailag és szellemileg hanyatlott, viszont a pangás politikájának vezérfigurájától eltérően, nem harácsolt: nem rendeztetett be luxusgarázst a külföldi útja során ajándékba kapott autókból, nem volt öntömjénező, nem halmozta a kitüntetéseket, nem adott magának mások által megírt fércművekért állami irodalmi díjat.
A káderállományban felgyülemlett ellenérzések, a fiatalítás elkerülhetetlen volt, s Kádár valóban a megújulás akadályává vált. De a párttagok azon nemzedékében, akik akkor a KB tagjaiként a teremben ültek, valamint a párttagság meghatározó többségében nem volt személye irányában gyűlölet.
Ezt az indulatot nyílván Grósz sem akarta felszítani, de feltételezhette: e megszólalása után azok is, akikben még erősebb a kötődés, mint az >idegenségérzet<, belátják, hogy Kádár alkalmatlan a pártelnökségre, s hogy a nemzeti közmegegyezés szempontjából jobb, ha Nagy Imre kivégzése és a megtorlások, vallomásos szavait követően, egyértelműen a nevével társulnak. Ez a remény annyiban nem volt alaptalan, hogy a KB tagok többsége a titoktartás zárt rendszere és a kollektív amnézia eredményeképpen a megtorlás méreteiről, a Nagy Imrével és társaival való leszámolás körülményeiről a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közleményeiből, a tényfeltáró bizottság beszámolójából ekkor értesült a maga kíméletlenségében először.
A magára mindig adó Kádár Jánosnak
már külseje is sejtette: ez nem az a Kádár János. Belépett egy hajszolt, ruháiból kifogyott, barázdált arcú ember: sápadtan és aszottan, nyakkendő nélkül, gyűrött ingben. Tekintete üres volt, eszelős és riadt. S aki Grósz Károly figyelmeztetése és Kádár külső megjelenése láttán nem eszmélt, annak az első mondatok hallatán fel kellett ismernie: nem politikai ellenféllel, hanem egy elborult agyú emberi ronccsal állnak szemben.> Majd furcsát fognak hallani maguk tőlem. Mi az én felelősségem? Az, amit nem én használtam, más nyugati olyan ember, aki a szovjet tankok jelenlétében mondja. Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás.<
Igen, ezek egy beteg, zavarodott ember mondatai, aki csak > a belgyógyász generálfelügyelő professzor< szavaira tud figyelni, és > sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog tartani.< A dialógus lehetősége megszűnt. Megértették: élete végéig. Ami megtörtént, visszafordíthatatlan, betegsége gyógyíthatatlan. Elesettsége, függetlenül attól, hogy önigazoló és igazolást esengő szavai történelmileg hitelesek voltak-e szánalmat, csendes együttérzést ébresztettek. A köznapi konfliktusok, a jogos vagy alaptalan sértettség az élet egzisztenciális pillanataiban jelentéktelenné válnak. Ilyen pillanat volt a szembesülés azzal az emberrel, akit József Attila szavaival> A kínhoz kötnek kemény kötelek,/ be vagyok fonva minden oldalon/és nem lelem a csomót, amelyet/ egy rántással meg kéne oldanom.<
De Grósz abban mégsem tévedett: bármíly fájdalmas volt e találkozás, mindenkinek rá kellett eszmélnie: a pártnak már nincs elnöke; az ember, akit úgy hívnak, Kádár János, élő halott…
Az elnöklő Grósz Károly a hozzászólást
követően szünetet rendelt el.
A szünet után elnöklő Iványi Pál > megköszönte a figyelmet, türelmet, amit a Központi Bizottság Kádár János elvtárs hozzászólása során tanúsított<, majd bejelentette, hogy a már korábban szólásra jelentkezők - mind a nyolcan - >visszaléptek a hozzászólástól.<
Kádár János felszólalását követően
irodájába ment.
Itt várta meg Nyers Rezsőt, akivel titkárnője közölte: a pártelnök találkozni kíván vele. A beszélgetés Nyers Rezső visszaemlékezése szerint húsz-huszonöt percig tarthatott. Kádár nyugodtabbnak tűnt, de nem kiegyensúlyozottnak. Gondolatmenete nem volt következetes. > Abból három mozzanat maradt élesen az emlékezetemben. Utalva korábbi vitáinkra megemlítette, hogy azok elvszerűek voltak. Jóllehet nevet nem említett, szóba hozta Nagy Imre ügyét: > Hidd el a tragédia azért történt, mert nem volt hajlandó aláírni a lemondását.<; s végül rezignáltan említette: > tudod az utóbbi időben üldözési mániám van.<
Grósz Károly a KB májusi ülésén
kerített sort ügye lezárására.
A főtitkár a következőket tartotta szükségesnek elmondani:> Mindnyájan emlékeznek rá, hogy a legutóbbi központi bizottsági ülésen egy drámai jelenetnek lehettünk szemtanúi, amikor Kádár János elvtárs felszólalt.
Azóta is foglalkoztatja a testület tagjait…a széles pártközvéleményt Kádár elvtárs állapota, érdeklődnek, nyilatkozatot várnak, és elmondom még azt is, hogy rengeteg rémhírt terjesztenek. Attól kezdve, hogy elzárjuk, hogy a nyilvánossággal ne találkozzon, egészen addig, hogy a főtitkár tönkretette elnökét, eltitkolja az ország előtt és így tovább és így tovább. Kádár elvtárs egészsége azóta is romlott, hogy itt Önök előtt felszólalt. Ezért több központi bizottsági tagtól kaptam telefont és levelet, amelyben kezdeményezték, gondoljuk meg, hogy nem kellene-e nyugállományba vonulását kezdeményeznünk, felmenteni a pártelnöki tisztség alól.
Személyesen megpróbáltam Kádár elvtárssal erről beszélni. A legutolsó találkozón a másfél óra alatt néhány perc volt csak, amikor beszélgetni tudtunk. Azt a kérésemet, hogy ő kérje a testülettől a felmentését, tulajdonképpen nem értette meg. Nem ellenezte, nem jutott el tulajdonképpen a kérés a tudatáig. Orvosi szakvéleményt kértünk: négy orvosprofesszor írásba adta április 26-án, hogy a hitelesített konzílium megállapította: >Kádár János elvtársat egészségi állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná tesz…véleményünk szerint ebben érdemi változás a jövőben sem várható.
Mindezek alapján a Politikai Bizottság egyetértésével kezdeményezem, hogy mentsük fel Kádár János elvtársat a pártelnöki tisztsége alól, és kezdeményezzük nyugállományba vonulását. Javaslom, hogy a KB-tagsága alól is mentsük fel,ne csak az elnöki tiszte alól.<
Grósz Károly egyidejűleg javaslatot tett,
hogy levélben köszönjék meg >Kádár elvtársnak< munkáját, s annak szövegét hozzák nyilváosságra. Nem csinált titkot, abból, hogy a levél elsősorban nem Kádár Jánosnak, hanem a párttagságnak szóló üzenet: > hisz úgy tűnik lelkiállapota rendkívül rossz. Ma például, miKözben tanácskoztunk, egy órakor jött az értesítés, hogy a titkárságra visszaszólt, mondják meg nekem, megkapta az az üzenetemet,, megértette, hogy ki kell költöznie a lakásból, és már összecsomagolt, és valóban az udvaron felöltözve várta,hogy menjenek érte. Nem üzentem természetesen, de ezt talán mondanom sem kell.<
A javaslatot öt ellenszavazat és három tartózkodás mellett elfogadták. Ezt követően Grósz Károly felolvasta a Kádár Jánoshoz intézendő levél tervezetét. Annak tartalmával, illetve teredelmével kapcsolatban több kritikai észrevétel hangzott el; Grósz a módosító javaslatokat elfogadta. Egyetértés alakult ki, hogy a KB-levelet és a személyével kapcsolatos döntésről szóló kommünikét egyidejűleg publikálják, valamint, hogy annak tartalmát feleségével előze-tesen szóban közölni kell: > Gyakorlatilag úgy néz ki - mondta Grósz -, hogy fel kell menni ma este , és Kádár elvtársnőt tájékoztatni kell. Kádár elvtársat nem valószínű, hogy tájékoz-tatni tudjuk.< (Kiemelés H.T.)
Az >MSZMP KB< aláírású levelet 1989.május 8-i keltezéssel látták el, azon Grósz Károly neve nem szerepel. Kádár Jánosnak a pártvezető testületéhez címzett válaszlevele május 10-i keltezésű. A Népszabadságban is közzétett levél nyilvánvalóan sugalmazott, akkor is, ha az alatt saját kezű aláírása szerepel.”
Kádár János nyugdíját 43090 Ft-ban
állapították meg.

„A lemondatása és nyugdíjazása annyira sietős volt, hogy május 11-én már el is készült a Minisztertanács Hivatala elnökének levele Kádár János József nyugdíjáról,> amely felmentésétől, illetve nyugdíjba vonulásától kezdődően, 1989. május 8-tól illeti meg.< A megállapított összeg: 43090 Ft. A hivatalos közlést Németh Miklós néhány soros, saját kézírással írt május 12-i keltezésű levelével együtt kézbesítették neki.

Kádár küzdelme önmagával

ekkor még nem zárult le.

Nagy Imre folyamatban lévő rehabilitációjának tényével tudatának ritka, feltisztuló pillanatában szembesült. Maga már nem tudott reagálni; felesége tolmácsolta - tisztázta le - álláspontját ellentmondásos érzelmeit. A levél közvetítettsége ellenére - vagy épp azért - hű tükre a már mentálisan is elerőtlenedett ember küzdelmének, amelyet az elhatalmasodó bűntudattal szemben, egy önigazoló érvrendszer kialakításáért folytatott - reménytelenül.”

Kádár levele a Központi Bizottsághoz

>Alulírott, arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát, hogy a Nagy Imre-ügy bírósági kivizsgálatát szorgalmazza. A történelmi vizsgálatok már folynak. Az 1958.évi ítélet harmincegy esztendeje, törvényszerűen folyt le. Kérem, vizsgálják felül ez ügyben saját szerepemet. Beleszóltam-e a vizsgálatokba, beleszóltam-e az ítéletbe? stb. Amennyiben a bíróság meghallgat, a legjobb tudásom szerint minden kérdésre válaszolok. Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt mondja ki. Ha nem vagyok, úgy kérem a Központi Bizottságot, hasson oda. Szűnjenek meg a személyemet illető inszinuálások, célozgatások. Fáradságukat előre köszönöm.

Elvtársi üdvözlettel:

Láttam.Kádár János.

Ui.: a levelet a feleség írja.<

Grósz Károly a KB május 29-i ülésén,

ismertetve a levelet szükségesnek tartotta megjegyezni:> Nem javasolok ilyen intézkedéseket A kérésnek az a része,hogy védjük meg ilyen támadásoktól, elvtársak, ezzel ma nem tudunk mit kezdeni…Célozgatásokkal szemben nem tudjuk megvédeni. Kérem, vegyék tudomásul.< Mintha Kádár felelőssége Nagy Imre sorsában magánügy, s nem a párt ügye lenne…

A folyamatok túlléptek e testület

kicsinyeskedő vitáin.

Nagy Imre és társainak temetése országos üggyé vált, függetlenül a kormányzó párt szándékától, jelképesen a Kádár-rendszer végét jelentette. Július 4-én Kádár János állapota rosszabbodott, kórházba szállították. A következő nap estéjén Nyers Rezső és Grósz Károly a kórházban meglátogatta, de a beteg már agonizált. Július 6-án reggel - azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta, és felmentő ítéletet hozott - Kádár János meghalt.

Temetésének előkészületeivel

egy időben, európai körútja állomásaként Budapestre érkezett George Bush az Egyesült Államok elnöke. A PB július 11-i üléséről, amely Kádár János búcsúztatásáról tárgyalt, időelőtt távozott Grósz Károly és Nyers Rezső; Bush elnök fogadására voltak hivatalosak.

A temetési szertartás

forgatókönyve szerint szerint

a > Politikai Bizottság tagjai azok között vannak, akik átkísérik a koporsót a végső nyughelyre. A résztvevők többsége a helyén marad. Mert látja ezt az átvonulást, és a sírhelyet is, és nem mozog, hanem (az) amúgy is lezárt területen a helyén marad. Mi tehát átmegyünk a sírhelyre, megnézzük azt, tehát ott vagyunk, amikor a sírba helyezik, a hantolást elvégzik, eközben a Szózat szól, a sírnál már nincs beszéd, elhangzik az Internacionálé és a díszzászlóaljnak a díszmenete. A díszmenet után a temetést szervező bizottság elnöksége Mária nénihez, Kádár elvtársnőhöz odamegy, kondoleál, ezután Kádár elvtársnő hagyja el elsőként a temetőt, utána mi, és ezzel befejeződik a búcsúztatás.<

A temetői szertartás előtt

Kádár Jánost 1989. július 13-án a párt székházában felravatalozták. 15 órától hajnali ¼ 2-ig, július 14-én 7-től 13-ig a hivatalos közlés szerint> tízezrek rótták le kegyeletüket a ravatal előtt.< 16 órakor elindult a temetési menet az MSZMP székházától a Kerepesi temetőig. A sírnál Nyers Rezső, Straub F.Brunó¹² és Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatoscsoportjának vezetője mondott beszédet. Kádár János özvegye nem elsőként, de bizonyosan magányosan hagyta el a temetőt. S a gyászoló tízezrek is magukra maradtak múltjukkal.

Felhasznált irodalom:

Huszár Tibor

Kádár

A hatalom évei 1956.1989

Corvina Könyvkiadó Bp.2006

Szövegmagyarázat:

1. Kádár János - eredetileg Csermanek (1912-1989) kommunista politikus, harminchárom éven át Magyarország első számú politikai vezetője. 1945 után a Bp.-i Rendőrkapitányság, helyettese vezetője, majd 1948-1950 között belügyminiszter. Egy koncepciós titkos pert követően 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték, ahonnan 1954-ben szabadult. Ezt követően kisebb színtű párttisztségeket töltött be. 1956 nyarán már az MDP KV titkára. Az 1956-os forradalom idején a Nagy Imre-kormány államminisztere, az MDP, majd az MSZMP első számú vezetője. 1956. november 1-jén a szovjetek Moszkvába vitték, ahonnan 1956 nov.4-én - a forradalmat elárulva - tért vissza, hogy aztán 1989-ig hatalmon maradjon. 1956 novembere és 1988 májusa között az MSZMP KB. első embere (első titkár, főtitkár), 1989-ben még annak elnöke. Eközben kétszer miniszterelnök is volt. Kádár János a XX.századi magyar történelem egyik meghatározó alakja.

2. Kádár Jánosné született Tamáska Mária (1912-1992) Kádár János felesége. Apai ágról szlovák származású családban nevelkedett. Polgári iskolát végzett. Fiatalon a Szociáldemokrata Párt bp.-i szervezetének aktivistája. Itt ismerkedett meg Kádár Jánossal, de első férjével is Róna Ottóval, akivel 1942-ben kötöttek házasságot 1948-ban elváltak. Kádár Jánossal 1949-ben házasodtak össze. Később -Barcs Sándornak köszönhetően - a Magyar Távirati Iroda (MTI), 1958-tól a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának osztályvezetője. 1989-ben megözvegyült, 1992-ben halt meg a bp-i fiumei úti temetőben lévő közös sírjukat - máig ismeretlen személyek - meggyalázták. Kádárné hamvait a sírból eltűntették, amelyek azóta sem kerültek elő.

3. Grósz Károly (1930-1996) kommunista politikus, 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagja, miközben négy évig hivatásos katona volt. Ezt megelőzően a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége Abaúj vármegyei Szervezetének megyei titkára. Később a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Borsod megyei Bizottsága osztályvezetője. Az 1956-os események idején a posztján maradt. 1961-től az MSZMP KB munkatársa, majd a Magyar Rádió és Televízió Pártbizottságának titkára. 1968-1974 között az MSZMP KB Agitációs és propaganda osztályának vezetője, majd a Borsod megyei Pártbizottság első tikára. 1984-1987 között az MSZMP Bp.-i Bizottsága első titkára eközben lett a Politikai Bizottság tagja. 1987-től a Minisztertanács elnöke. Ebben az időben vezették be Magyarországon a személyi jövedelemadót. 1988-ban Kádár Jánost követte az MSZMP KB főtitkári székében 1990-ben lemondott és végleg visszavonult a politikától.

4. Nyers Rezső (1923 -) politikus, közgazdász. Eredetileg betűszedő és nyomdász. 1940-től a Szociáldemokrata Párt (SZDP) tagja. A háborút követően az SZDP és az MKP kényszerű egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) KV (Központi Vezetőség) póttagja.1948 óta országgyűlési képviselő. Egyetemi tanulmányait 1951-ben kezdte a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1954-től a Kossuth Akadémia tanulója is volt. Ebben az évben lett a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) elnökhelyettese, majd az MDP KV tagja. 1956 október végén az MSZMP alapító tagja lett, később a Kádár-kormány kormánybiztosa.

1957-től a SZÖVOSZ elnöke, és 1989 folyamatosan az MSZMP KB tagja. 1958-tól egészen 1998-ig újból az országgyűlésnek is tagja lett. 1960-tól pénzügyminiszter, majd 1962-től az MSZMP KB titkára. 1968-ban Fock Jenő akkori miniszterelnökkel kidolgozták az „új gazdasági mechanizmus” kereteit. Emiatt több évig „parkoló pályáéra” került. 1974-ben az MTA Közgazdaságtudományi Intézete igazgatójává nevezték ki. 1988-tól újra az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja és egyben államminiszter. 1989. júniusában-Kádár Jánost követően - az MSZMP KB elnöke lett. A rendszerváltás után az MSZP elnöke. A kilencvenes években az MNB Felügyelő Bizottságának tagja és a Corvinus Egyetem c. egyetemi tanára.

5. Aczél György - született: Appel Henrik (1917-1991) kommunista politikus. A Kádár-rendszer kulturális életének irányítója, az ideológiai élet meghatározó személyisége. Zsidó származású szegény családban született. Korán árvaházba került, ahol lehetősége volt a kőműves szakmát megtanulni. Nevét 1945 után Aczél Györgyre változtatta. Autodidagtaként folytonosan képezte magát. Kezdetben színészként és előadóként próbált boldogulni. 1945 után kezdetben az MKP Bp.-i, majd a Zemplém megyei Irodáját vezette, de dolgozott ilyen minőségben Pécsett is. Az 1947-es választásokon („kék cédulás”) mandátumot szerzett a parlamentbe. 1949-ben a Rajk-per egyik „elágazó” perében életfogytiglani fegyházra ítélték, 1954 ben szabadult. Az 1956-os események idején - tudomásom szerint - Bécsben is tartózkodott, de részt vett a Bp.-i V.ker. Pártbizottságának védelmében.

A forradalom bukása után a kádári restauráció emblematikus személy lett, több állami és párt vezetőtisztséget töltött be a nyolcvanas évek közepéig.

6. Nagy Imre (1896-1958) politikus, egyetemi tanár, Magyarország mártírhalált halt miniszterelnöke. Életével a www. historiamozaik.blogspot.com című honlap több helyen is részletesen is foglalkozik.

7. Pozsgai Imre (1933 -) kezdetben kommunista politikus, egyetemi tanár. Pályája a Bács-Kiskun megyei párt apparátusban kezdődött. A hetvenes évek vége felé, illetve a nyolcvanas években a kultúra, a művelődés ügy emblematikus személyisége. 1982-1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára, 1988-1990között államminiszter. 1983 és 1994 között országgyűlési képviselő. 1988/89-ben az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. 1990 májusa és novembere között az MSZP országgyűlési frakciójának vezetője.

8. Rajk László (1909-1949) kommunista politikus, belügy és külügyminiszter. Rajk László egy tizenegy gyermekes erdélyi család gyermeke. Tanulmányait a székelyudvarhelyi Református Líceumban kezdte, majd 1929-től a Pázmány Péter Tudományegyetem Bőlcsész Kara magyar-francia szakán tanult. Életével a www.historiamozaik.blogspot. com című honlap több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

9. Péter Gábor – eredetileg Eisenberger Benjámin (1906-1993) kommunista politikus, az 1945/1950-es években a politikai rendőrség (ÁVO? ÁVH) vezetője. 1945-1952 között főszerepet játszott a koncepciós perek kiagyalásában és azok végrehajtásában, mígnem ő maga is egy ilyen per áldozata nem lett.

10. Gimes Miklós (1917-1958) kommunista újságíró, politikus, a Nagy Imre per egyik mártírja.

11. Maléter Pál (1917-1958) az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése is részletesen foglalkozik.

12. Straub F. Bruno (1914-1996) biokémikus, akadémikus, 1988-1989 között az Elnöki Tanács utolsó elnöke.

Forrás:

Internet- wikipedia

www.historiamozaik.blogspot.com

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. február