Részletek Aczél Tamás és Méray Tibor irásából
Aczél Tamás és Méray Tibor „Tisztító vihar” c. könyvükben
több írásuk mellett felidézik azt az irodalmi vitát, amelynek az ötvenes
években elszenvedője Déry Tibor a
korszak legjelentősebb írója volt. A vitát az író „Felelet” c. regény - folyam második
kötete váltotta ki. A kötet 1952 elején jelent meg. A hivatalos kritika, míg az
első kötetet dícsérőleg fogadta, addig a második kötetről hallgatott. „Nemsokára
megindultak a suttogások, a telefonok, a pletykák, az irányított megjegyzések, amelyek
előrevetítették a vihar árnyékát. Aztán, ahogy Méray írja „Kitört a vihar”. A
Szabad Népben és a Társadalmi Szemlében megjelent Révai József hosszú és
kíméletlen cikke - >>Megjegyzések egy
regényről<<- amely fölényesen, az ítéletvégrehajtó keménységével
darabokra szedte a nagyszerű könyvet…..Néhány héttel később meghívókat vitt
szét a posta a legismertebb kommunista és utitárs írók címére. A meghívók vitát
jeleztek, amelyen a résztvevők megtárgyalják >>irodalmunk
helyzetét<<, de mindenki tudta, hogy a főkérdés a szóban forgó Déry-mű
lesz.” Ezt a Révai József vezette vitát örökítik meg a szerzők igen meggyőzően
és szemléletesen, miközben bemutatják, miként „írja át” a cselekményt Révai a
maga képére, az ő dogmatikus kommunista hite szerint. Szerkesztésemben ezt a
vitát szeretném bemutatni.
- latin kifejezés:
Dies Irae = a harag napja
Déry Tibor1 „kivégzése” volt napirenden
„A vita szokásos ünnepélyes és
gyomorszorongató módon kezdődött a párt Akadémia utcai székházában. A hosszú
asztalok mellett ültek az írók, akik persze már tudták, hogy Déry Tibor >> kivégzése<< van napirenden. Amikor
mindenki egybegyűlt, gyors és ideges léptekkel megjelent Révai2 szűk
kíséretével, s a folyosón néhány undorító szót váltott az ott lézengő és
pillantását elfogadni vágyó írókkal, akiknek mellét büszkén dagasztotta a
tudat, hogy Révai elvtárssal személyesen beszélhetnek. Az izgatott locsogás
elült: Révai elfoglalta a fő helyet, körülnézett megigazította szemüvegét,
egy-két szót szólt a mellette ülőkhöz, aztán megindult a vita…..”
Az eseményre 1952-ben, valamikor
nyáron kerülhetett sor.
„A legelső felszólaló
Király István3, a
fasisztából lett kommunista, az egzisztencialistából lett marxista, a
kommunista irodalompolitika legalázatosabb talpnyalója (egyébként az egyetem
irodalomtörténeti katedrájának előadója) volt. Király, aki tudta, hogy mi a
kötelező és mi nem, tudta, hogy ki Révai, és azt is tudta, hogy a Szentírás
gyenge utánzat a Szabad Néphez képest, felszólalását e szavakkal kezdte:
-
Teljesen egyetértek Gimes4 elvtárs mai
cikkével**….
Eddig jutott.
Révai, mint a régi ütemet
megneszelő öreg cirkuszi ló, felkapta a fejét és a maga vad erőszakosságával
odavetette az elvörösödő Király felé:”
**
Ezen a napon a „Szabad Nép” bírálatot közölt a
moszkovita Illés Béla5 legújabb regénytrilógiájának első kötetéről. A
könyv, a „Honfoglalás”, a szovjet hadsereg magyarországi harcait kívánta
ábrázolni. A könyv lapos volt és gyenge. Az asztal végéhez közel ülők
hallhatták Révai dühös mordulását Gimes Miklósra, - aki a kritikát írta és meg
nem érdemelt módon dicsérte könyvet -, „miket firkálnak már megint össze, az
egy szar az nem regény”. A távolabb ülők nem is
sejthették, hogy mit mondott a félisten, s ez mindjárt az elején nagy bajt okozott.
„Elég baj az magának!
A termen halk nevetés hullámzott
végig: Királyt osztatlanul és szünet nélkül utálta mindenki, s - a legszebb
öröm a káröröm - hangolta jobb kedvre az egybegyűlteket. Király azonban nem
zavartatta magát és - miután véleménye nem azonos Gimes véleményével, következésképpen
a sajátjával sem - így folytatta:
-
Noha meg kell mondanom, hogy komoly hibákat fedezhetünk
fel a bírálatban…..
A kijelentést dermedt csend
fogadta. De Király nem törődött ezzel; hosszú felszólalásában - kissé
felkészületlenül ugyan, hiszen az ellenkezőjét akarta mondani - mégiscsak
kifejtette, hogy mennyire igaza van neki és mennyire téved Gimes. Révai nem
válaszolt. Arcán megvetés tükröződött. Tudta, hogy kivel áll szemben, ez
azonban soha egy percre sem zavarta, hogy együtt dolgozzék Királlyal.”
A Déry-párt hívei:
„A vita azonban szolgált egyfajta
meglepetéssel: azzal ugyanis, hogy akadt egész sereg hozzászóló, aki a
fenyegetések és vádaskodások árnyékában többé-kevésbé nyíltan és bátran kiállt
a Déry-regény mellett, noha jól tudta, hogy az effajta hősiesség mennyire
hiábavaló. A Déry-párt tulajdonképpeni vezére az öreg Lukács6
professzor volt; ő maga is felszólalt, de csak általánosságokat mondott; az
első vonalban tanítványai verekedtek. A felszólalók azt próbálták bizonytani, hogy
Déry könyve győzelem a sematizmus elleni harcban (melyet maga Révai hirdetett
meg), hogy színvonala messze túlhaladja az átlagos regényszínvonalat.
Zelk Zoltán7 kijelentette:
>>Déry regénye mellé a jó
szocialista irodalom féltői álltak<<.
Eörsi István8, a tehetséges fiatal költő
és
kritikus a Révai-bírálattal szemben esztétikai kifogásokat hangsúlyozott.
Az izgalom és feszültség fokozódott.
A két régi, csaknem ősi ellenfél -
Révai és Déry - most szemtől-szemben álltak egymással, s szótlanul figyelték a
vitát***
***
Révai már többször bírálgatta előtte is Déryt. Az MDP
II. kongresszusán 1951 februárjában, majd néhány hónappal később az
írókongresszuson… „Mindez azonban csak amolyan előcsatározás, tapogatózás volt
a mostani nagy összecsapáshoz képest.”
Déry idegesen és kissé szórakozottan,
látszott
rajta, hogy fárasztja, terhére van a sok szócséplés, ugyanakkor nem tudta, hogy
miféle következményekkel jár majd magatartása.
Révai nyugtalanul izgett-mozgott a széken,
jegyzeteket
készített, le-lekapta szemüvegét, megtörölte odaszólt a mellette ülő Horváth
Mártonnak9 a Szabad Nép főszerkesztőjének, egyik legközelebbi
munkatársának, gúnyos pillantásokkal, el-elejtett közbeszólásokkal igyekezett a
vitát a számára megfelelő mederbe terelni, mintegy hangsúlyozván a saját
álláspontját s legfőként hatalmát.
A megfigyelő - ha egyáltalán volt
ilyen ebben a teremben - csaknem izgatottan szemlélhette volna e két ember
(eddig még) hangtalan párviadalát.
Valójában sok volt kettejük között a
hasonlóság.
Soványak voltak, nyugtalanok,
ideges és lobbanékony természetűek. Mindketten csökönyösek és kitartók a maguk
véleményét illetően. Révai a hatalmának és csalhatatlanságának tudatában volt
csökönyös.
Déry azért, mert úgy vélte igaza
van, s az igazságnak előbb-utóbb ki kell derülnie. Körülbelül egy idősek
voltak. Származásuk terén egyik sem tehetett a másiknak szemrehányást:
mindketten a művelt >>dekadens<<
polgárságból jöttek, s szellemi örökségükön kívül anyagi örökséget is hoztak
magukkal. Mindketten körülbelül egyidőben és azonos okokból, megfontolásokból
lettek kommunisták.
Mindketten meg voltak győződve
arról, hogy a munkásosztály felszabadítása az emberiség felszabadítását
jelenti. Mindketten szerették a nagy, igaz, és okos irodalmat: Thomas Mannt10,
József Attilát11, Tolsztojt12.
Mindketten megvetették a
hajbókolókat, a feltétel nélküli kiszolgálókat, a véleménytelen alázatoskodókat,
az irodalmi házifeladatok gyártóit.
S mégis mennyire különböztek egymástól!
Révai a hatalmat szerette, Déry
az igazságot.
Révai az igazságot alávetette a
hatalomnak, Déry a hatalmat az igazságnak.
Révai emigrációja idején a
Komintern szolgálatában fegyelmezetten végezte a pártmunkát.
Déry emigrációs évei alatt a
világgal ismerkedet, csavargott és dolgozott; arról írt regényt, ami legjobban
izgatta.
Révai szeretett parancsolni és
engedelmességet követelt.
Déry nem akart parancsolni, de
hajlamos volt az engedelmességre az igazság érdekében.
Révai erőszakkal meg akarta
változtatni a valóságot, Déry ábrázolni akarta a valóságos erőszakot.
Révai háta mögött egy állami és
pártgépezet állt: ez adta a hatalmának nagyobb részét.
Déry háta mögött néhány írásmű,
néhány barát és igazságának tudata állt: ez adta biztonságának nagyobb részét.
Révai csattogni szeretett, Déry
jóízűen nevetni.
Révai akkor érezte önnön erejét,
ha visszautasíthatott valamit, Déry akkor, ha adhatott valamit.
Révait nem lehetett szeretni, Déryt
nagyon lehetett szeretni.
Révai nevelni akarta az embert,
Déry megérteni.
Tegeződtek egymással, és féltek
egymástól, és ki-ki más okból - mindegyik előre engedte a másikat az ajtón.
Révai taktikából, Déry udvariasságból.
Révai a dobogón ült segédeivel és
híveivel; Déry a terem túlsó végén, egyedül.
Félelmetes színjáték volt.”
A korszak kötelező formulája szerint:
a
kommunista kritika mielőtt megbírált volna valakit, vagy valamilyen jelenséget,
először el kellett ismerni a megbírálandó helyzet erényeit, jó tulajdonságait.
Ezt követhette a bírálat, vagy a kritika. A formula a különböző politikai
helyzetelemzések, jelentések elkészítésének kötelező tartozéka maradt egészen a
rendszerváltásig.
Révai is, először „megdícsérte” a
regényt, azt a művet, amit aztán „darabokra kívánt szedni…
A >>Felelet<<
második kötete is olyan kvalitásokat mutat, amelyek alapján Déry Tibort joggal
sorolhatjuk a jelen, de a múlt magyar irodalmának legtehetségesebb regényírói
közé is. De - s itt következik az első, hátborzongató bukfenc - az, hogy a
könyv jó, mégiscsak súlyosbítja a helyzetét:>> Azért különösen veszélyes
a regény, mert irodalmi színvonala magas.<<
A kötelező és szűkre szabott dicséretek
után áttért a lényegre: a bírálatra.”
A bírálatnak két sarkalatos pontja volt.
„Az egyik a kommunista párt
ábrázolása Dérynél.” „A regény” központi hőse egy Bálint nevű
munkásgyerek, aki a második kötet során 17-18 éves ifjúvá serdült. Déry ezt a
fiatal fiút végigvezeti az akkori Magyarország munkásmozgalmának szinte teljes
történelmén: Bálint részt vesz az 1930. szeptember 1-jei tüntetésben;
nagybátyja, egy öreg munkás révén megismeri a magyar szociáldemokrata párt
különböző árnyalatait, a jobboldaltól a baloldalig, találkozik trockista
frakciósokkal és a kommunista pártba beépült rendőrspiclivel, s megismerkedik
barátjai s egy fiatal diáklány, Júlia révén az illegális párttal is. Déry ez a
pártot olyannak ábrázolja, amilyen a valóságban volt; a fennálló társadalmi
rend a horthysta félfeudális-kapitalista rendszer ellen bátran küzdőnek, de
ugyanakkor hibákkal, gyanakvással, szektarianizmussal telinek. Ábrázolása
nemcsak igaz, de - noha ne eszményesítő - alapjában véve rokonszenves is.
Mégis ez az ábrázolás volt az,
ami Révaiból, s kétségkívül nemcsak belőle, hanem az egész pártvezetésből a
legnagyobb dühöt váltotta ki.
A >>Felelet<< második kötete
- dörögte Révai - >>a harmincas évek magyar munkásmozgalmának teljes
eltorzítása…..Ez az ábrázolás nemcsak hamis, hanem hazug is és a harmincas évek
kezdetének kommunista mozgalmát egyenesen rágalmazza….Az a párt, amellyel Déry
összehozta Bálintot, nem vonz, hanem visszalök, visszariaszt…Bálint
visszatartásában a párt nevelő hatásától és 1945-ig a párttagságtól -
pártellenes tendencia van…<<
A baj tehát az volt, hogy Bálint -
Déry tervei szerint - csak 1945-ben lépett volna be a kommunista pártba és nem
már a második kötetben, vagyis a harmincas években. Déry persze azzal válaszolhatott
erre - mint ahogy válaszolt is -, hogy Bálinthoz hasonló munkásfiatalok valóban
nem, vagy csak a legritkább esetben léptek be a ténylegesen szektás, jelentéktelen,
s elsősorban a kispolgári értelmiségből álló pártba. Érthetetlen hát, hol itt a
rágalmazás, hol itt a pártellenes tendencia?
Csakhogy hamarosan kiderült, hogy
amit Révai és a pártvezetés számonkért, az nem egyszerűen a harmincas évek
pártjának a harmincas évek pártjának hű és pontos ábrázolása. Nem a kommunista
párt hiányzott Déry regényéből, hanem az a kommunista párt, amelyet Révaiék
látni akartak benne.
>> Déry - ismétli meg Révai
a vádat - Bálintot 1945-ig meg akarja őrizni, óvni a párt befolyásától és
nevelésétől - ez minden, csak nem tipikus, még ha százszor igaz is(!), hogy az illegalitás időszakában a Köpe Bálinthoz
hasonló munkásifjak sorából legfeljebb százak vagy ezrek csatlakoztak a párthoz
és csak a felszabadulás hozta meg a tizezrek csatlakozását… <<
Mégis: >>
társadalomrajz a harmincas évek elején Magyarországról nem lehet igaz, ha nem
szerepel benne kellő súllyal, a történeti igazságnak megfelelően, tehát nemcsak
akkori pillanatnyi helyzetét, hanem jövőt formáló kifejlődő erejét is
számbavéve, a magyar munkásosztály forradalmi pártja, az akkor föld alatt küzdő
kommunista párt.<< A követelmény tehát világos: az igazság nem az, ami
igaz, sőt százszor is igaz, az írónak nem úgy kell egy adott körülményt, tényt
vagy erőt ábrázolnia, amilyen az ábrázolás idején volt, hanem valami más >>történeti
igazságnak<< megfelelően nemcsak az akkori pillanatnyi helyzet, hanem valami - meghatározhatatlan - jövőt formáló
erőt is számba véve, vagyis úgy, amilyen nem volt. Déry tehát azzal hamisít, hogy
az igazságot írja, ha hamisítana, akkor írna igazat.<<
A regény másik főbaja
az úgynevezett
>>kispolgári moralizálás<<volt. Az író a lelki-szellemi
ábrázolás során a fiatal Köpe Bálintot különböző különböző morális problémák,
konfliktusok elé állítja. Révai nem magát ezt a tényt kifogásolta - annál
jobban értett az irodalomhoz -, hanem azokat a konkrét morális buktatókat,
amelyeken ennek az eszes, érzékeny munkásfiatalnak a regényen keresztül kell
esnie.
A sok kipellengérezett példából
talán elég lesz egyet ismertetnünk, ahhoz, hogy a kérdés lényege érzékelhetővé
váljék.
A regényben van egy szép és
megkapó részlet: Bálint kommunista röpcédulákat rejteget a lakásán, a rendőrség
házkutatást tart, megtalálja a röplapokat és elviszi a lakás főbérlőjét, Bálint
keresztapját, az öreg szociáldemokrata munkást, Neiselt. Bálint komoly lelki
tusa (>> moralizálás<<) után önként
jelentkezik a rendőrségen, mert nem tudja elviselni azt, hogy más szenvedjen
igazságtalanul helyette. Révai ezt a részt súlyosan kifogásolja.
Azt mondja hiba, hogy Bálint
Csupa hűségből, puszta
szolidaritásból értelmetlen áldozatot hoz. Sokkal helyesebben tette volna, ha a
rendőrségen való oktalan jelentkezés helyett beleveti magát a kommunista párt
harcaiba, mert ezzel - közvetve - lefogott keresztapján is többet segített
volna. Úgy ahogy, ebben az esetben Bálint gondolkodik és cselekszik,>>
nem egy 16-17 éves eszes, bátor proletárgyermek, hanem egy saját tengelye körül
forgó polgári intellektuell (azaz Déry) foglal állást, aki a
társadalmi-politikai problémákban elsősorban morális problémákat lát és morális
eszközökkel igyekszik megoldani.<<
A vád tehát világos:
az, hogy Bálint a lelkiismeretére
hallgat, hogy emberi szíve és lelke nem tudja elviselni, ha mást
vernek-vallatnak miatta, hogy vállalja a börtönt és kínzást, abban a reményben,
hogy ezáltal keresztapját talán kiszabadítja (de akkor
is, ha nem szabadítja ki) politikailag súlyos hiba. A politikai válasz nem
lehet a morál válasza; a helyes politikai felelet csak hasznosságot, a
célszerűséget, az eredményességet veszi tekintetbe. Röviden: más a politika és más a
morál; a politika kérdéseire ne lehet a morállal válaszolni.
Révai persze rögtön hozzáteszi, hogy
a párt nem az erkölcs, a morál ellen van általában, hanem az individualista, kispolgári
moralizálás ellen.>> Annak a morálnak, amit Déry regénye is hirdet, a
politikai gyökere - és mindent le kell tudni a politika nyelvére - lényegében
az ellenség megsajnálására vezet…A mi morálunk, a mi
humanizmusunk: ne sajnáld meg az ellenséget, hanem gyűlöld és semmisítsd
meg.<<
A kérdés az - s ezt nem értik
elég világosan a vita résztvevői -, miért kap a morál problémája olyan különös
hangsúlyt: a Déry-könyv bírálatában? Miért olyan nagy bűn a kispolgári
moralizálás, akár az ellenség megsajnálása is? Ez az a pont, ahol - minden
mástól eltérően - Révai válasza viszonylag a leghomályosabb. Hivatkozik arra, hogy
a külföldi renegát >>kommunista<< irodalom
tele van ilyen moralizálással és ettől a tévúttól, ettől a lejtőtől akarja
megmenteni Déry elvtársat……
Miután a regény legfőbb hibáit kielemezte,
Révai meg is állhatott volna. De
nem állt meg. Már órák óta beszélt, a teremben növekedett a hőség, a kis két
decis ásványvizes üvegek, amelyek minden pártrendezvényen kötelezően ott álltak
a résztvevők előtt, teljesen kiürültek. A >>
bolond gróf<< aranykeretes szemüvegét pára lepte el, selyem ingét
foltokban átverte a verejték. Folytatta. Tulajdon hangja részegítette-e meg,
vagy kommunista kötelességét akarta-e teljesíteni, miszerint nem elegendő
megbírálni valamit, hanem meg is kell mutatni a kijavítás útját - majdnem
mellékes.
Az egyszerű hibarögzítéstől
tovább ment, beljebb mélyebbre, még előbb, még elevenebb anyag, a regény
vérerei, idegei, sejtjei felé. S hirtelen úgy tűnt, hogy a regény regény
már nem Déryé, hanem az övé a pártté.
A vita résztvevői olyasminek
lehettek a tanúi, ami a kommunista kultúrpolitikában is szinte egyedülálló,
Révai ott, a nyílt színen
elkezdte átírni Déri Regényét.
Ha Bálint fejlődése rossz, nem
kielégítő, mert nem lép be idejekorán a pártba, akkor ezért nem is maga a
regény és még kevésbé Bálint, hanem egyes egyedül Déry a felelős. >> Ha
Déry hagyta volna Bálintot saját kedve, temperamentuma, esze szerint fejlődni
és nem követett volna el rajta erőszakot(!) akkor Bálint egészen máshová fejlődött volna, mint ahová
Déry a második kötetben megengedte neki. Nyilvánvaló, hogy a párt nevelése
Bálint számára jobb és hasznosabb lett volna.<<
Szerencsére még nem késő. Bálintnak
még nem lehet adni a hiányzó pártnevelést, meg lehet menteni őt és az egész
regényt a méltatlan erőszakos és elfajzott apától - az írótól. És Révai ott
mindjárt - részint elvi megállapításokba csomagolva, részint teljesen nyíltan
és utasításszerűen - megszabja a pontos tennivalókat. Az, hogy Bálintot még a
második kötetben be kell léptetni a kommunista pártba, szinte csak az alfája
mindennek; s ugyanígy az is, hogy a regény homlokterébe nem lélektant és nem
szerelmeket, nem költészetet és nem barátságokat, hanem az osztályharcot kell
állítani.
Maguk az utasítások sokkal
részletesebbek és pontosabbak. Ha Bálint be is lép a kommunista pártba, az még
nem elegendő; kell mellette egy másik, nagyobb kommunistának is szerepelnie.
Bálint maradhat ugyan főhős, de a másik, jobb kommunistának hatnia kell rá,
nevelnie kell.
Van a regényben egy nagy szerelmi történet:
egy
kommunista diáklány és egy haladó-nagypolgári professzor, Farkas Zénó tragikus
végű szerelme. Révai mélységesen elégedetlen ezzel a viszonnyal, amely megalázó
helyzetbe hozza a kommunista lányt, s rögtön meg is adja a pontos, aprólékos
utasításokat, hogyan kellene az egészet ábrázolni, vagy átalakítani.
Kiderül, hogy nemcsak Bálintnak,
hanem Farkas Zénó professzornak is előbb-utóbb be kellene lépnie a kommunista
pártba, vagy legalábbis útitárssá kellene válnia, mert másképpen a párttag
diáklány iránta való szerelme - Révai szavával ->> természetellenes és rothadt<<
Nehéz megállapítani, meddig
szerepel ebben a bírálatban a kommunista kultúrpolitikus és hol kezd beszélni,
hatni az elvetélt író. Révai, aki sohasem lehetett azzá, ami Déry, de most
magasan Déry fölött áll a párthierarchiában, mintha öntudatlanul is bosszút
állna a fiatalkori álmok kudarcáért, azért ami Dérynek sikerült, és neki nem
sikerült, mintha elkeseredetten, kétségbeesetten meg akarná mutatni, hogy ő is
meg tudta volna írnia >> Felelet<<-et. Sőt
különbül tudta volna megírni!
Az apa küzd még a gyerekéért:
Déry megpróbálja elmagyarázni,
mit miért csinált. Azt mondja, hogy a professzor alakjában, szerelmi
hűtlenségében,>> az önmagával meghasonlott, tovább élni nem tudó,
haldokló polgárságot<< akarta kifejezni, a
>>polgárság bomlását és elhalását.<< De Révai nem fogadja el a
magyarázatot. Farkas Zénó alakja rokonszenves, a professzor nagy tudós,
határozott antifasiszta, - teljesen alkalmatlan arra a szerepre, amelyre Déry
kijelölte. Déry tovább védekezik. Azt mondja, hogy Farkas Zénó és a diáklány
szerelmi viszonyában leleplezi az úri osztály, amely megfertőzi, rontja a nép
fogékony, feltörő gyermekeit, leleplezi azt, hogy >>
a nő - számára - csak nemi kellék.<< De Révai a torkára forrasztja a
szót: >>Ebből a leleplezésből az olvasó nem vesz észre semmit.<<
És amikor egy idő után Déry már
nem bírja tovább és kitör:>> az író igyekszik megvédeni azt a jogát, hogy
arról írjon, amiről akar<<. Révai
kereken és megfellebbezhetetlenül kijelenti: >>A
mi világunkban az írónak ez a joga nincs meg. Ennél sokkal több a joga:
szabadon megírhatja az igazságot, de csak az igazságot. Mi nem tudunk
menlevelet és >szabadságot< az írónak az élet
igazságának eltorzításához. Nem ismerjük el azt az esztétikai tételt, hogy az
író izlése és ítélete a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan kell megírnia. Az
író ízlése és ítélete lehet ellentétes is a nép, az állam, a párt ítéletével és
érdekeivel.
Nem a népnek és az államnak kell
az író ítéletével és izléséhez igazodnia, hanem az írónak kell munkával és
tanulással eggyé válnia a szocializmus építésének érdekeivel.<<
Nincs helye további vitának.
S, hogy Dérynek még csak kedve se
legyen ehhez, Révai nem riad vissza attól sem, hogy nyíltan megfenyegesse,
szemébe vágja, hogy mögötte egyesülnek a legkülönfélébb hamis és káros
felfogások képviselői, s az író akarva-akaratlan egy veszélyes irányzat élére
állt.>> Ne engedje Déry Tibor - emeli fel hangját -, hogy a tehetsége és
a magatartása közötti ellentét az író és dolgozó nép ellentétévé mélyüljön.<<
A felemelt hang már nem az
irodalompolitikusé. Ez már az irodalom rendőrének hangja. Elvégeztetett.
Révai szünetet tartott,
s ivott
egy korty vizet. Az erőfeszítéstől sápadt volt, mintha órák alatt kilókat
fogyott volna, a közelében ülő pártfunkcionáriusok aggódva pilantottak
egymásra, csak nem lesz valami baj a szívével? De nem történt semmi baj: az
erőfeszítés, a koncentrálás, a világosan logikus fogalmazás fáradságát mintha
kárpótolta volna az egyre tisztábban lázszó győzelem mámora.
Révai szemei nemcsak az
izgalomtól, a kimerültségtől, a betegségtől csillogtak: páratlan
teljesíményének tudatától is, a tökéletes és kérlelhetetlen, ellentmondást nem
tűrő, mindent meghatározó, mindent rendszerbe foglaló szenvedélytől is, amely -
pillanatnyi megszakítás után - tovább patakzott, rontva-rombolva mindazt, amit
hosszú éveken át felépített. A teremben csend volt, a légy zümmögését is meglehetett
volna hallani, ha egyáltalán légy kerülhetett volna az Akadémia utcai
pártközpont őrökkel és fegyverekkel gondosan körülbástyázott épületébe.
Révai folytatta.
Itt már nem volt semmiféle határ.
Ami kezeügyébe került, azt törte-zúszta, tekintet nélkül, hogy barát vagy
ellenség, kommunista vagy útitárs. A parasztíró, aki szatírát írt a
bürokráciáról - ahogy ezt Révai megrendelte - elmarasztaltatott, mert szatírája
nem egyéb, mint a parasztember ösztönös utálkozása mindenféle hivatal ellen,
holott a népidemokrácia hivatalai nem azonosak a burzsoázia hivatalaival.
Az öreg kommunista költő, aki
verset írt arról, hogy az ember magányosan öregszik meg, negyedórás dörgedelmet
kapott azért, mert a szocializmusban az ember nem magányosan öregszik meg. A fiatal író , aki egyik novellájában szexuális viszonyt ábrázolt,
szerelem nélkül, megtanulhatta, hogy ez nem egyéb, mint a >>prostitúció
idealizálása.<< A költők, akik kijelentették, hogy a verseknek őszintének
kell lenniök, megtanulhatták, hogy >> az őszinteség bír ugyan bizonyos
jogosultsággal, de mint főkövetelmény feltétlenül helytelen.<< Azok a
költők, akik kifejtették, hogy a nép életével kell foglalkozni, bírálatot
kaptak, hogy költészetüket olcsó napi politikai színvonalra akarják
lezülleszteni. A párttagok megbíráltattak azért, hogy nem elég pártosak,
a párton kívüliek azért, mert túlságosan lassan közelednek a párthoz.
Az írók dermedten néztek egymásra,
azután
Révaira. Miért ez a pusztító vagdalkozás? Miért utasít el mindent? Miért sért
meg és lök el magától mindenkit? Ez már többé nem is a hatalom, az erő - ez már
tobzódás, dühöngés, őrület! Igen, egyre több emberben fogamzott meg a gondolat:
ez már nem egyszerűen megszállott, fanatikus vagy mániákus. Ez őrült.
De a félisten mit sem vett észre
ezekből a riadt értetlen pillantásokból. Kissé lehiggadt; fáradt s leereszkedő
mosollyal fogadta a köréje csoportosulók hódolatteljes elismeréseit, a
tolakodóbbakat ingerülten elhárította, a szerényebbeket viszonozta. Néhány szót
váltott még kíséretével, utasította őket, hogy mondják meg az izzadó
gyorsíróknak: a szövegre holnap, legkésőbb holnapután szüksége van. Ő is tudta,
amit mindenki tudott: új remekmű született, új alapszöveg, a szocialista
realizmus eleddig ismeretlen kincsesbányája és katekizmusa, amelyet most aztán
fel kell majd váltani az írásművészet - kissé megvetett - aprópénzére. A
magyarázók a szövegelemzők, a továbbfejlesztők már előre fenték a fogukat:
hetekre, hónapokra el voltak látva gondolatokkal, nem kellett mást csinálniuk,
mint kissé átformálniuk a Révai-féle szöveget, újabb idézetekkel megtűzdelni az
idézeteket, néhány eredetinek tűnő stílusfordulattal kiegészíteni s aztán
felmutatni a világnak, mint a megtermékenyült agyak friss szüleményeit.
Mire körül néztek Révai már eltűnt.
A kapu előtt autó várta, s a
sofőr mellett ott ült állandó kísérője, egy magas jóképű államvédelmi őrnagy,
aki a vitát egy sarokban, szótlan kívülállással hallgatta végig.
Elindultak.
Az írók pedig lassan ballagtak
egymás mellett, szótlanul a sötét, kihalt belvárosi utcákban.
Villamos, autóbusz régen nem járt
már.
Taxi sem volt sehol…..
Elindultak tehát hazafelé,
gyalog……..A Lánchídon ballagtak át Budára.
Déry hallgatott, aztán cigarettát
kért, mert az övé már régen elfogyott, és rágyújtott. A cigarettavégek csendesen
parázslottak az éjszakában…..
Fejükben szabályosan
felsorakoztak a tilalomfák.”
Felhasznált irodalom:
Aczél-Méray
Tisztító vihar
JATE Kiadó Szeged 1989
Szövegmagyarázat:
1. Déry
Tibor (1894-1977) Kossuth és Baumgarten-díjas író, több külföldi akadémia tiszteletbeli
tagja. Életével ezen a honlapon a „Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban”
c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.
2. Révai
József (eredetileg Léderer 1898-1959)
kommunista politikus, akit Méray Tibor egyszerűen „kommunista arisztokrataként”
aposztrofált. Életével ezen a honlapon a „Moszkoviták” c. szerkesztés
részletesebben is foglalkozik.
3. Király
István (1921-1989) Kossuth és
állami-díjas irodalomtörténész. Ady-szakértő, egyetemi tanár, országgyűlési
képviselő, az MTA tagja. Apja református lelkész. Középiskoláit a sárospataki
református gimnáziumban végezte. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem
bölcsész-karán magyar-német szakon tanult.
Tanulmányait a berlini egyetem
hasonló karán is folytatta, 1944-ben szerzett tanári diplomát. Debrecenben
kezdett tanítani. Hamarosan (1947-ig) a Köznevelési Tanács titkára lett Budapesten,
később az Országos Széchenyi Könyvtár alkalmazottja.
Az „Eötvös-Kollégium”-ban is tanított. 1949-től az Eötvös Lóránd Tudományegyetem
(ELTE) irodalom-történeti tanszékének docense. 1957-1959 között a szegedi
egyetemen oktatott, 1959-től ismét az ELTE-n található. Itt már egyetemi
tanárként tevékenykedett, majd ugyanitt 1988-ig tanszékvezető volt.
4. Gimes
Miklós (1917-1958) újságíró,
politikus, az 1956-os forradalom mártírja, egyik vértanúja. Unitárius hitre
tért zsidó családban született. Budapesten érettségizett, majd Szegedre járt az
orvostudományi egyetemre, tanulmányait azonban nem fejezte be. 1942-ben került
kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal. A második világháború idején
munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben azonban sikerült megszöknie. A háború után
egy ifjúsági lapnál dolgozott. Később a kommunista párt napilapjánál a „Szabad
Nép”-nél volt újságíró. Gimes Miklóst egy monográfia (Révész Sándor írása)
romantikus személyként mutatja be, aki hatalmi helyzetbe kerülve - Révai
Józsefhez hasonlóan - állítólag gorombán kioktató, félelmetes funkcionárius.
Kommunista hite a cseh kommunista Rudolf Slánsky 1952-évben történő kivégzése
miatt megrendül, mindez a moszkvai „orvosperek”idején tovább erősödik. 1954-ben
Zürichben, Bécsben, majd Párisban volt tudósító. Távollétében a „Magyar
nemzet”-hez helyezték. Gimes Miklós azzal a tapasztalattal tért haza, hogy
„nyugaton” az életszínvonal jobb, mint Magyarországon. Ráadásul a
„proletár-diktatúra” semmibe veszi a politikai szabadságot.
1956 tavaszán Rajk László rehabilitálását követelte,
emiatt az MDP-ből is kizárták. A „tisztító vihar” kezdetekor (1956 tavaszától)
Nagy Imre körének legradikálisabb tagja, a pártba is visszavették. A forradalom
napjaiban a „Magyar Szabadság” c. lap egyik szerkesztője. 1956. nov. 4-e után
nem ismerte el a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt”. A hatalomváltás után
„Október huszonhatodika” címmel illegális lapot adott ki. Gimes Miklós a Nagy
Imre per harmadrendű vádlottjaként halálra ítélték és kivégezték.
5. Illés
Béla (1895-1974) író, újságíró.
Életével ezen a honlapon a „Moszkoviták” c. szerkesztés részletesebben is
foglalkozik.
6. Lukács
György (1885-1971) filozófus,
esztéta, egyetemi tanár, marxista gondolkodó, kommunista politikus.
Életével ezen a honlapon a „Lukács György Nagy
Imréről” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.
7. Zelk
Zoltán (1906-1981) költő. Életével
ezen a honlapon a „Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban” c. szerkesztés
részletesebben is foglalkozik.
8. Eörsi
István (eredeti neve: Schleiffer Ede:
1931-2005) Kossuth és József Attila-díjas költő,
műfordító, publicista. Eörsi Mátyás SZDSZ-es politikus nagybátyja. Eörsi István
testvére volt Eörsi Gyula jogász, egyetemi tanár. Fiatalon marxista nézeteket
vallott Sztálin halálára a diktátort dicsőítő verset is írt. Az „új szakasz”
idején (1953. júniustól) a reformok támogatója, Nagy Imre miniszterelnök
követője. Politikai tevékenységéért 1956. dec.-ben nyolcévi börtönre ítélték. 1960-ban
szabadult, amikor is amnesztiában részesült. 1967-ig főleg fordításokból élt,
majd az „Élet és Irodalom” c. folyóiratnál kapott állást. 1977-1982 között a Kaposvári
Csiki Gergely Színház dramaturgja. 1983-tól-1986-ig Nyugat-Berlinben élt. 1989-ben
tért vissza a kaposvári színházhoz. A rendszerváltás után az SZDSZ tagja,
egészen 2004-ig.
9. Horváth
Márton (1906-1987) a sztálinista
művelődéspolitika (szocialista realizmus, sematizmus, a szovjet irodalom
kritikátlan követője) magyar változatának egyik kidolgozója és végrehajtója,
politikus, szerkesztő.
1926-ban a bp.-i műegyetem építész-hallgatója. 1931-ben
lett a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja. Sztrájkok szervezése miatt
többször is letartóztatták, 1935-ben tizenkét évi börtönre ítélték, 1940-ben
azonban szabadlábra került. 1941-től az illegális pártlap a „Szabad Nép”
tollforgatója. 1942-ben ismét letartóztatták. A második világháború után
1950-ig a „Szabad Nép” felelős szerkesztője. Eközben egészen 1956 őszéig
különböző választott tisztségeket töltött be előbb az MKP, majd az MDP
vezetőtestületeiben. Horváth Márton 1956-ban „eljutott” egy szabadabb
kommunista párt igenléséig. 1956. nov. 4-e után minden politikai tisztsége
megszűnt. A hatalomváltás után különböző - politikailag indiferens -
intézményeknél dolgozott, egészen nyugdíjazásáig.
10. Thomas
Mann (1875-1956) német író, a XX. századi
német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1901-ben jelent meg „A Buddenbrook ház” c. regénye, amiért 1929-ben Nobel-díjat
kapott. Számos munkája bemutatására e helyen nincs lehetőség. Kiemelném a „Varázshegy”
című nagy regényét, a „József és testvérei” című művét, amelynek alapja a
Biblia volt, valamint a „Márió és a varázsló” c. világhírű novelláját.
11. József
Attila (1905-1937) posztumusz Kossuth
és Baumgarten-díjas költő, költészetünk egyik
legnagyobb alakja. Az olvasó figyelmébe ajánlom a költő verseit, no és persze
Asperján György József Attiláról írt „Fogadj szívedbe” c. - először 2005-ben
megjelent - életregényét.
12. Lev
Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910) az
orosz és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, az orosz prózairodalom
kiváló művelője. Tolsztoj a „Háború és béke”, valamint az „Anna Karenina” c. regények
szerzője.
Forrás:
Internet-wikipedia,
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2010. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!