A Nürnbergi Nemzetközi Katonai
Törvényszék1 létrehozásának előzményei 1943. okt. 30-ra nyúlnak
vissza. Az USA, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió ugyanis közös
nyilatkozatban demonstrálta, hogy a Németországgal
kötendő
fegyverszüneti egyezménnyel egyidejűleg felelősségre kell vonni azokat a német
vezető katonai személyiségeket, a náci párt azon vezetőit, és szervezeteit, akik és amelyek a második világháború idején, vagy azt
megelőzően nemzetközileg is elitélendő bűncselekményeket követtek el. A
szövetségesek Londoni Chartája (1945. aug. 8.) ezért Nemzetközi Katonai
Törvényszék felállítását rendelte el Nürnberg székhellyel.
A
Törvényszék tagjait az egyezmény aláírói jelölték ki. A négy fővádlónak, az volt a feladata, hogy az elkövetett
bűncselekményeket nyomozati eljárásban vizsgálják, a vádiratot elkészítsék, a
bizonyítási eljárást lefolytassák. Az ítéletek meghozatalában legalább három bírónak kellett részt vennie.
A háborús főbűnösök elleni perek 1945. okt. 18-án kezdődtek és 1946. okt. 1-jén
meghozott ítéletekkel fejeződtek be. A szerkesztés Burton C. Andrus „börtönparancsnok”
visszaemlékezései alapján a halálraítéltek végóráit mutatja be. A történéseket
igyekszem Andrus és Albert Speer volt háborús főbűnös emlékei alapján
felidézni.
A halálraítéltek várakoznak…
„Mint a vihar előtti csend, olyan
némaság telepedett a zárkaépület földszintjére. A tizenegy halálraítélt
várakozott, s közben szüntelenül kérdezgette az őröket: „Mit gondolnak, mikor
lesz?” De csak találgatásokat vagy vállvonogatásokat kaptak feleletül.
Fölöttük voltak elhelyezve azok,
akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, a második emeleten pedig azok,
akik enyhébb büntetést kaptak.
Két hét múlt el végső vergődésben
a halálraítéltek fölött. Egyikük másikuk lázas
sietséggel hosszú kegyelmi kérvényeket írt a Szövetséges Ellenőrző
Bizottsághoz, Truman2 elnökhöz
és a brit miniszterelnökhöz, Clement Attlee-hez3. De minden kérlelés hiábavaló volt.
Göring4 külön kérést nyújtott be, hogy az
akasztófa helyett állítsák inkább kivégzőosztag elé. Az Ellenőrző Bizottság
mérlegelte kérelmét, de elutasította. A hivatalos elutasítást Gilbert5 vitte be Göringhez. Valószínűleg ez
volt az a pillanat, amikor az összeroppant és vereséget szenvedett
Reischmarschallban megfogamzott utolsó elhatározása: öngyilkos lesz.
Letartóztatása óta, tizennyolc
hónapon keresztül megvoltak hozzá az eszközei. Volt még egy utolsó
fiola ciánkálija, melyet zárkájának, ruházatának, saját személyének sokszori
szigorú átkutatása során sem találtak meg
Ezt a fiolát időnként a
zárkájában lévő vécécsésze keskeny pereme alá dugva őrizte, máskor pedig (ezt
búcsúlevelében közölte) a sárgarézből és üvegből készült fiolát végbelében vagy
kövér hasának redői között, köldökében rejtegette. Amikor a tárgyalóterembe
indult, testének zugaiból előszedte a fiolát, és csizmája szárába dugta. Egész
idő alatt ügyesen dugdosta a mérget egyik rejtekhelyről a másikra. Most ütött
az óra, hogy használja is…
Amint Göring ott feküdt hanyatt
az ágyán, terveket szövögetve élete utolsó óráira, végigfutott a hír a cellákon: >> október 14-én lesz<<
Valójában egy nappal későbbre
tűzték ki a dátumot, de a napot és az órát is szigorúan titokban tartották. Még
a papok sem tudták, amíg a börtönparancsnok meg nem mondta neki. Igen nehéz volt
számukra - miközben egyáltalán nem irigylésre méltó feladatukat végezték -, hogy
nem tudták, mikor kell a legfőbb bátorítást nyújtaniuk. De még nehezebb lett
volna, ha előre tudják az időpontot s mégsem
beszélhetnek róla. >>Göring valósággal elárasztott kérdéseivel<<
- panaszolta Gerecke tiszteletes kimerülten.
Amikor már közel volt a végső
pillanat, Göring megvallotta, hogy hisz egy mindenható erőben, melyet Istennek
nevez, de nem hisz a szentírás érvényességében és Jézus Krisztus isteni
mivoltában. Célzásokat tett arra, hogy magához venné az úrvacsorát. Gerecke azonban elhatározta, hogy nem szolgáltathatja ki a
szentséget olyasvalakinek, aki megtagadja Krisztust.
Göringhez hasonlóan Rosenberg6 is az utolsó pillanatig elutasította az
evangéliumot. Gerecke tiszteletes erről így számolt be: „Úgy gondolja szép, ha
valaki együgyű, hogy elfogadja a kereszt meséjét, úgy ahogy én beszélek róla.”
O’Connor atya szintén el volt
foglalva Kaltenbrunnerrel7,
Funkkal8, Seyss-Inquarttal9; meggyóntatta és megáldoztatta őket. Megíródtak
a búcsúlevelek, elhangzottak az utolsó kívánságok. Göring közölte a börtön
borbélyával, hogy ha meghal, elviheti a borotvapamacsát és a borotváját.
Streicher10 hat levelet írt.
Ribbentrop11 csak egyet vagy
kettőt, idejét inkább olvasással töltötte. Keitel12 különös kívánsággal állt elő: német népdalt akart
hallani harmóniumon.
Október 14-én éjszaka…
Intézkedés történt, hogy a
legszigorúbb biztonsági őrség erősítse meg a börtön védelmét. Az összes
fényforrást bekapcsolták, az állványzatot pedig beszállították, hogy a három
akasztófát fel lehessen állítani a tornateremben a börtön területén emelkedő
különálló épületben.
A börtönparancsnok azt akarta,
hogy a halálraítéltek csak a legutolsó pillanatban tudják meg, hogy kivégzésük
elérkezett. Csak a legutolsó pillanatban, amikor ruhájukat megkapják, akkor
tudhatják meg.
Este mielőtt az akasztófákat
fölállították
volna Andrus engedélyt adott az amerikai őrök két
csapata között szokásos kosárlabda-mérkőzésre. A titkot, hogy a tornatermet
használják majd fel a kivégzésekre csak Andrus és rajta kívül még egy vagy két
személy (a négyhatalmi bizottságot nem számítva) tudta.
Az őrök kemény, zajos mérkőzést
játszottak, s amíg a meccs tartott, nyilván senki sem tudott aludni. Ha
gyanította is valaki, hogy a tornateremben lesz a kivégzés, a mérkőzés aznapra
elfeledtette vele ezt a gondolatot. Késő este, amikor a megizzadt játékosok
elvonultak zuhanyozni, a komor arcú kivégzőosztag belépett az átjáró-folyosó
falán külön erre a célra vágott ajtón, és megkezdte munkáját a tornateremben.
Albert Speer12 „Spandaui Börtönnapló”-ja október 14-i bejegyzésében ezt írta:: „Hirtelen eszméltem
rá, hogy a börtön csendjébe már régóta, nagyon messziről valami kopácsolás zaja
vegyül. Néhány pillanatra bosszús lettem, amiért éjnek idején dolgoztatják a
szerelőket, ekkor azonban belém hasít: most ácsolják az akasztófákat. Időnként
úgy rémlett, fűrészelést hallok, aztán újra csend lett. Végül néhány újabb
kalapácsütés. Különös módon egyre hangosabbnak tűntek. Aztán, mintegy egy óra múlva,
ismét teljes csend lett. Priccsemen fekve nem szabadulhattam a gondolattól,
hogy most rendezték be a vesztőhelyet. Nem jött álom a szememre.” Speer csak az
időpontban tévedett, az akasztófákat ugyanis okt. 16-án éjszaka ácsolták a
tornateremben.
Az épület tűzfalába is ajtót
vágtak, hogy a foglyok ne láthassák, amint becipelik az állványzatot. A
hordágyakat, amelyeken majd ki kellett hordaniuk a holttesteket, ugyancsak
elraktuk, hogy ne legyenek szem előtt; a holttestek elszállítására szolgáló
teherautók is csendesen gördültek be az udvarra. A rabok életéből már csak órák
maradtak hátra
Gitta Sereny „Albert Speer küzdelme az igazsággal” közel nyolcszáz oldalas munkája
bevezetőjében ezt írja: „A szövetséges
börtönparancsnokság együttérzésének gesztusaként - néhány nappal előbb dr. Pflücker utalt Speernek ilyesmire
- az orvos engedély kapott rá, hogy a halálraítélteknek erősebb nyugtatót adjon.
Úgy tűnik, nem mindegyikük fogadta el. 1 órakor Burton C. Andrus
ezredes a kiválasztott német tanúk kíséretében végigjárta a cellákat, és az
ajtóban állva felolvasta az ítéleteket, amely így végződött: kötél általi
halál. Az elítéltek ekkor még mind fel voltak öltözve, a két tábornok, Keitel
és Jodl13 egyenruhát viselt
kitüntetések nélkül, a többiek civilben voltak nyakkendő nélkül, és csak négyen
- hárman közülük támolyogtak az álmosságtól, egy pedig remegett és a téboly
környékezte - nem tudták egyenesen állva végighallgatni az ezredest.
Speer álma a nyugtató ellenére
nem lehetett túlságosan mély, mert az éjszaka közepén felriadt, és ágyában
felegyenesedve hallgatta, hogyan hangzanak el sorban az elítéltek nevei:
Ribbentrop (Hitler külügyminisztere), Keitel (vezértábornagy, az OKW, a hadsereg-főparancsnokság
főnöke), Kaltenbrunner (a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke), Rosenberg (a
megszállt keleti területek minisztere), Frank14 (Lengyelország
főkormányzója), Frick15 (belügyminiszter) Streicher (gauleiter
és az antiszemita propaganda egyik irányítója), Sauckel16 (gauleiter és
munkaügyi főmegbízott) Jodl (vezérezredes a vezérkar hadműveleti osztályának
főnöke), majd végül Seyss.
Inquart (a megszállt Hollandia birodalmi biztosa).”
Göring halálán van…
Villanyoltás volt az elítéltek
celláiban. Ezután már csak sápadt derengés világította meg az ágyukon fekvő
elítélteket. Az őrök az ajtók kémlelőnyílásain át figyelték, amint a tizenegy
halálraítélt nyitott szemmel hever vagy gyötrődve forgolódik fekvőhelyén. Az
időpont nem volt többé titok. Bizonyosan tudták mindannyian, hogy az akasztások
éjfél után kezdődnek.
Hermann Göring már korábban
tárgyalt Gerecke tiszteletessel, hogy magához vehesse az urvacsorát. A
tiszteletes, ahogy már volt szó róla, visszautasította a kérést. Gerecke
szomorúan fölállt, jó éjszakát kívánt Göringnek, és kijött a zárkából. Még
körülbelül egy óra volt hátra a villanyoltásig, amikor leült az asztalhoz, és
írni kezdett.
Végül összehajtogatta a papírt és
a vécéhez ment. Néhány másodperccel később súlyos lépésekkel visszament az
ágyához, bebújt a takaró alá, de ébren hevert, kezét - a börtönszabályzatnak
megfelelően - a takarón kívül nyugtatva. Elgondolkodva nézte a mennyezetet. Az
őr a zárkaajtónak támaszkodva állt, és nem vette le a szemét a
kémlelőnyílásról.
Göring azonban már végrehajtotta
élete utolsó hadicselét.
Miközben a vécén ült,
ahol a
kémlelőlyukon át csupán lábszárát és lábfejét lehetett látni, kihasználta az egyetlen
helyet, ahol kivonhatta magát a folytonos megfigyelés alól., talán a
vécécsészéből, talán az anusából előszedett valamit, és a szájába dugta.
Szájában már ott volt az apró üvegfiola. Abban a percben, amikor elharapta az
üveget és a ciánkálé befolyt a szájüregébe, meghalt.
Este 10 óra 45 perc volt.
Göring csukott szája keskeny
résként húzódott még mindig puffadt arcában. Odanézett a kémlelőlyukra, s
tekintete találkozott az őr tekintetével. Ekkor állkapcsa hirtelen mozdulatával
keményen ráharapott az üvegcsére. A ciánkáli beömlött a szájába, és lecsorgott
fuldokló torkán. Hirtelen összerándult, torkából hörgés tört fel, és szinte
azonnal meghalt.
Az őr látta, hogy az elítélt
összerándul és hallotta a hörgést. Odakiáltott a folyosón tartózkodó többi
őrnek, közben pedig felnyitotta és kitárta a cellaajtót. Göring testén gyors
rángás futott végig, szája tátogott. Mire a többi őr és egy tiszt berohant a
cellába, szeme már üvegesen meredt a mennyezetre. A Reischmarschall halott
volt.
Andrus börtönparancsnok éppen a
négyhatalmi bizottság tagjaival a három órán belül végrehajtandó kivégzések
utolsó részleteit beszélte meg. Végigrohantak a folyosón. A tiszteletes előbb
ért Göring fekvőhelyéhez. Imát súgott Göring fülébe, de ő azt már nem hallhatta…
Arca zöldes színt öltött. A takarókat leszedték róla; kilátszott fekete selyem
pizsamanadrágja és a talpa felé görcsösen behajlított lábujjai. Egyik, világos
színű pizsamakabátba bújtatott lecsüngött a földre. Szeme csukva volt.
Ami utána következett
Az egyik őr - vagy talán a
tiszteletes - kétrét hajtott kis papírlapot nyújtott át a börtönparancsnoknak.
„Az ágyán találtuk” - mondta. A parancsnok átvette a papírt és parancsot adott,
hogy a történteket közöljék valamennyi fogollyal, s ugyanakkor kettőzött figyelemmel
vigyázzanak rájuk. Andrus ezután kezébe vette a papírt és olvasatlanul a
bizottság irodájába vitte, ahol megkezdődött az ügy kivizsgálása.
Mihelyt a bizottság értesült
Göring öngyilkosságáról olyan utasítást hozott, hogy a többi kivégzendőnek
bilincseljék meg a kezét. Andrus ezek után mindegyik halálraítéltet az őréhez
bilincseltette, szabadon hagyva jobb kezüket, hogy megehessék vacsorájukat.
Majdnem éjfél volt
A tanuk összegyűltek a
tornateremben a három feketére festett akasztófát megvilágító lámpasor alatt.
Tizenhárom lépcsőfok vezetett fel minden egyes emelvényhez, melyek nyolc láb
szélesek és nyolc láb (kb. 2.5 X 2.5 m) hosszúak voltak, az akasztófák
vízszintes ágán már ott lógtak a kötelek.
A tanuk asztalánál a négy
nagyhatalom tábornokai és tisztjei ültek. A kivégzést végrehajtó csoport tagjai
még jártak-keltek, az utolsó ellenőrzést végezték. Két külön kiszemelt német
tanú is jelen volt; egyikük a bajor miniszterelnök, Dr. Wilhelm Hoegner.
John C. Woods tiszthelyettes
Az egyik akasztófa emelvényén már
fönnállt az Egyesült Államok katonai ítéletvégrehajtója John C. Woods tiszthelyettes, a Texas állambeli San Antonióból. Az
őrmester tizenöt év alatt több, mint háromszáz katonát
akasztott föl. Már az előző év augusztusában közölték vele, hogy ő fogja
végrehajtani a nürnbergi halálos ítéleteket, mire azt felelte, hogy különös
örömmel hajtja végre ezt a feladatot.
Valamivel éjjeli 1 óra előtt
Andrus börtönparancsnok áthaladt az elítéltek épületének esőmosta udvarán és
hangosan felolvasta a Nemzetközi Katonai Törvényszék által kezébe adott
ítéleteket (megjegyzés: félálmában ezt hallhatta Albert Speer).
A tolmács szavai messze hangzottak a hűvös éjszakában: „Tod durch den
strang - Kötél általi halál.” Ezután a parancsnok és kísérete, köztük két
némettel, a tolmáccsal és egy másik tiszttel végigjárta az egyes cellákat és
ismét felolvasta az ítéleteket.
Iszonyú feladat volt.
A német tanuk elfordultak és
félrehúzódtak, az egész helyzet láthatóan igen nagy hatást tett rájuk.
Azután az őrök odavitték az elítélteknek
ruháikat, és valamennyien át is öltöztek, kivéve Streichert, aki erre nem volt
hajlandó. Amikor von Ribbentropnak bevitték a ruháját, még egy rövid utolsó
imát mondott Gerecke tiszteletessel.
Mivel Göring öngyilkos lett, a
bizottság megparancsolta, hogy a rabokat az őreikhez kapcsoló bilincseket
vegyék le és az akasztófához vezető út tartamára kezüket kötözzék össze a hátuk
mögött. Amikor Ribbentrop elkészült Andrus beszólt az ajtón:
„Kövessen!”
Felkelt, és lejött a
tornaterembe. A börtönparancsnok előtte ment, háta mögött a két pap kísérte,
két oldalán pedig az őrök haladtak. Amikor elérték a tornaterem ajtaját Andrus
oldalt lépett és amint az elitélt elhaladt mellette levette fejéről a lakkozott
acélsisakot. Az ajtón belül egy őrnagy állt és két katonai rendőr; ők vették át
a foglyok kíséretét.
Ribbentrop szeme összeszűkült,
amint
megpillantotta az akasztófákat. Lassan saját erejéből indult feléjük a két
pappal az oldalán. Egy ezredes nyers hangon utasította a hivatalos tolmácsot:
„Kérdezze meg a nevét!”
A tanuk tekintete a barna ruhás,
kék inges, gesztenyebarna nyakkendős német felé fordult, aki tisztán érthetően
válaszolt: „Joachim von Ribbentrop.”
Ismét fölpillantott az
akasztófákra, és megindult fölfelé a tizenhárom lépcsőfokon. Feje felett az
akasztófa kiálló végétől fémgyűrű lógott le a rákötözött vastag kötéllel.
Woods, a kövérkés, zömök hóhér előre lépett, és a tizenhárom csomóval
a megkötözött hurkot
az
elítélt nyakába helyezte. Egyik segédje lehajolt és a lábát kötözte össze. Ekkor
Gerecke tiszteletes, aki Ribbentroptól balra állt, rövid imát mondott. A
halálraítéltet megkérdezték, akar-e még valamilyen nyilatkozatot tenni:
Ribbentrop bólintott és erőteljes hangon így szólt:
„Isten óvja Németországot. Utolsó kívánságom, hogy Németország egységét
megőrízzék, a Kelet és a Nyugat pedig megértésre jusson.”
Az alezredes intésére a hóhér
ismét előrelépett, és
fekete csuklyát húzott Ribbentrop fejére.
Közben Ribbentrop Gereckéhez
fordult és suttogva mondta: „Még találkozunk…” A fekete csuklya ráborult az
elítélt arcára. Éjjel 1 óra 16 perckor Woods tiszthelyettes előrenyúlt,
meghúzta a csapóajtó fogantyúját, és az elítélt belezuhant a halálba.
Néhány perc elteltével
egy orosz orvos villanylámpával a
kezében belépett az emelvényről lógó fekete függöny elé, 19 perccel azután, hogy a test lezuhant, előjöttek és bejelentették - „az
elítélt meghalt.”
Ezután Andrus ugyanilyen szertartásszerűen
felvezette
a következő elítéltet. Hangosan mondta be a nevét: „Wi-helm Kei-tel!” A frissen
vasalt tábornagyi egyenruhába öltözött 63 éves Keitel fellépkedett a második
emelvény lépcsőfokain, és katonás hátraarcot csinált, mintha csapatszemlére
érkezett volna. Percekkel előbb teljesen összeroppant és sírt a cellájában,
miközben Gerecke föladta neki az utolsó kenetet. Most azonban nyoma sem volt a
könnyeinek; állát feszesen előretartotta. Amikor megkérdezték, van-e
mondanivalója, vágott egyet a fejével: „Kérem
a mindenható Istent, hogy legyen irgalmas a német néphez. Mindent
Németországért. Köszönöm.”
Miközben a tolmács a jegyzőkönyv
számára följegyezte utolsó szavait, Keitel Gereckéhez fordult: „Szívből köszönetet mondok Önnek és azoknak,
akik Önt ideküldték.”
Woods rátette a hurkot Kitel
nyakára, és fejére vonta a csuklyát. Aztán meghúzta a foganytyút, Keitel pedig,
miközben lezuhant, hatalmasat kiáltott, hogy csakúgy zengett tőle az egész
tornaterem: „Deutschland über alles!” (Németország
mindenek fölött)
Miután a két orvos megvizsgálta
Keitelt és bejelentette, hogy meghalt, két katona hordágyat hozott be. Az
egyiket az első állványzat elé tették, a hóhér pedig az övén függő tokból
előhúzott rohamkéssel elvágta a kötelet. Azután a másik kötélhez lépett és azt
is elvágta.
Most a forradásos Kaltenbrunner következett.
Viseltes kabátot és alatta
gyapjúpulóvert viselt; a lépcsőn a katolikus pap vezette fel. Amikor
megkérdezték, van-e mondanivalója, Kaltenbrunner így szólt: „Teljes szívemből szerettem német népemet.
És hazámat is. Népem törvényei szerint kötelességemet teljesítettem, és
sajnálom, hogy ezt a népet ezúttal olyanok vezették, akik nem voltak katonák, s
hogy elkövették azokat a bűnöket, amelyekről nekem nem volt tudomásom.”
majd Rosenberg
Őt Andrus
éjjel 1 óra 47 perckor adta át a kivégzőosztagnak. Az akasztófa alatt
kijelentette, hogy nincs mondanivalója, s két perccel azután,
hogy belépett a tornaterembe, lezuhant a halálba.
Hans Frankon volt a sor.
Frank könyörtelen kiskirályként
uralkodott Lengyelországban. Amikor elérték a tornaterem ajtaját és Andrus
levette a sisakját, Frank hozzáfordult és így szólt: „Ezredes szeretnék köszönetet mondani a hozzám való jóságáért.”
De nem engedték meg, hogy
végigmondja, amibe belekezdett. Az ajtóban álló őrnagy megragadta, és előre
lökte az akasztófa felé. „Nemcsak a németek tudnak könyörtelenek
lenni. Semmi sem sürgetett bennünket, hogy Frankot, mintegy az idővel
versenyezve akasszuk föl.” - vélte a börtönparancsnok.
Aztán jött Streicher,
akit az
őrök végül is felöltöztettek saját ruhájába. Háta mögött összekötözött kézzel
az egyes számú emelvényre tolták föl. Amikor felért, szembefordult és
felkiáltott: „Heil Hitler!” Az
ezredes kurtán kiadta a parancsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” Streicher
izzó tekintettel vetette oda a tolmácsnak: „Nagyon
jól tudjátok a nevemet!” Amikor a papok az akasztófa alá vezették a
csuklyán keresztül is kiáltozott: „Purim
ünnep, 1946!” (a zsidó farsangi ünnepre utalva)
A hóhér ekkor odalépett a
fogantyúhoz, de Streicher ráordított: „Téged
meg fölakasztanak majd a bolsevikok!” És mielőtt lezuhant volna a kinyíló
csapóajtón keresztül, még egy kiáltás tört át a vastag álarcon: „Adele, drága feleségem….”
Aztán meghalt.
Sauckel nyakára is hurok került
Éjjel 2 óra 26 perc volt. Az
elítélt így kiáltott: „Ártatlanul halok
meg! Az ítélet rossz. Kérem Istent, hogy óvja Németországot és tegye ismét
naggyá.”
Őt Jodl követte
„Köszöntelek német hazám!” - kiáltotta.
Végül Arthur Seyss-Inquart
Odabicegett az akasztófa alá.
Utolsó szavai ezek voltak: „Remélem - mondta - hogy ez a második világháború
tragédiájának utolsó felvonása. Remélem, hogy a jelenlegi nyomorúságban
bölcsesség száll a népekre, s ez megértésre vezet a nemzetek között, végül
remélem, hogy béke lesz a Földön. Hiszek Németországban.” Aztán őt is
felakasztották.
A tíz holtestet - Göringével együtt,
akinek
tetemét, mint „jelképesen felakasztottat” hajnali 2 óra 54 perckor szintén
behozták a tornaterembe - a fal mellett egy függöny mögött rakták le, hogy
lefényképezzék őket. A híradós hadtest fényképésze, Maurice S. McLughlin hadnagy nyolc-nyolc felvételt készített minden egyes
holttestről. Lefényképezte őket felöltözötten és ruhátlanul. A holttestek közül
néhánynak véres volt az orra és a szája, és vérfoltok voltak az ingükön.
Az orruk sérült meg.
Amikor keresztülzuhantak a
csapóajtón és fönnakadtak a nyakuknál fogva, a csapóajtó visszalendült a
zsanéron, és az arcukba vágódott. Woods azonban megnyugtatta Andrust, hogy ez
már a halál beállta után történt. Az emelvények felállításánál ő maga
intézkedett a legapróbb kérdésekben is, s minden egyes elítélt testsúlyát és
testmagasságát lemérte.
Göring
testsúlya 87,09 kg
volt, magassága 177,8 cm ;
von Ribbentrop 73,12 kg
súlyú és 185,4 cm
magas; Keitel 80,28 kg ,
186,6 cm; Kaltenbrunner 77,91 kg , 195,5 cm;
Rosenberg 74,84 kg ,
180,3 cm; Frank 77 kg ,177
cm; Frick 71,6 kg , 170 cm; Jodl
69 kg ,
171 cm; Seyss-Iquart 74 kg , 180,3 cm (megjegyzés:Sauckel és Streicher testsúlyára
és testmagasságára nem találtam adatot).
Hajnali 4 órakor a holttesteket
két
szigorúan őrzött teherautóra rakták; a kocsik kihajtottak a börtönből és
megindultak München felé. Az újságírók tucatjai, akik egész éjszaka a börtön
előtt várakoztak az esőben, a kocsik után eredtek. A kísérő katonai gépkocsi
azonban keresztbefordult előttük az úton, és egy tiszt kilátásba helyezte, hogy
tüzet nyit rájuk. A teherautók tovább robogtak hátborzongató rakományukkal a
titkos cél, Dachau
felé.
Még egyszer utoljára befűtötték,
a
szörnyű kemencéket, amelyek annyi emberéletet követeltek. Most azoknak a testét
lökték beléjük, akik valaha emberi testekkel tömték meg a kemencéket. Hamvaikat
kikotorták, összegyűjtötték és titokban egy folyóba szórták.
Epilógus
Albert Speer
emlékei nyomán Gitta Sereny „Albert Speer
küzdelme az igazsággal” c. munkájában így folytatja: „A kivégzések utáni
reggelen a hét börtönbüntetésre ítélt rab - Erich Raeder
és Karl Dönitz a két admirális (életfogytiglan
illetve tíz év), Rudolf Hess Hitler régi harcostársa és helyettese
(életfogytiglan), Walter Funk (gazdasági miniszter),
Konstantin von Neurath külügyminiszter, majd Cseh és Morvaország protektora (15
év), Baldúr vonSchirach a >> Német Birodalom
ifjúsági vezetője<< és Bécs gauleitere, valamint Speer, Hitler
főépítésze, majd fegyverkezési- és lőszerügyi miniszter (20-20 év) - kapta meg az üresen maradt cellákat a földszinten,
amelyeket először rendbe kellett tenni.
Nyolc cella a kétségbeesett
kapkodás jeleit mutatta: szétszórt papírdarabok hevertek a padlón,
ételmaradékok az asztalokon és összegyűrt pokrócok a priccseken. Csak Jodl
tábornok cellájában volt kifogástalan rend: tisztára mosott csajka és kanál,
felsöpört padló és katonásan összehajtott takaró fogadta a belépőt. Seyss
Inquart cellájának a falán egy naptár függött, amelyen a lakó október 16-át,
életének utolsó napját kereszttel jelölte meg.
Ugyanennek a napnak a délutánján
Hessnek, Speernek és Schirachnak seprűt és felmosórongyot adtak a kezébe, és az
üres tornaterembe vitték őket. Nem egészen világos, hogy miért, mert az
akasztófákat már előzőleg eltávolították és a padló is fel volt mosva. Ettől
függetlenül megparancsolták nekik, hogy újra lássanak neki a felmosásnak egy
közkatona és egy tiszt felügyeletével.”
Speer „Spandaui napló” című könyvében leírja a jelenetet: „A hadnagy mindvégig éberen figyel, hogyan reagálunk a
helyzetre. Igyekeztem, hogy megőrizzem nyugalmamat. A padló egy helyen elszíneződött,
mintha nagy vérfolt volna rajta. Hess, amikor meglátja, vigyázba vágja magát és
hitleri üdvözlésre lendíti karját.”
Felhasznált irodalom:
Burton C. Andrus
A nürnbergi huszonkettő
Harmadik, változatlan kiadás
Kossuth Könyvkiadó 1978.
Albert Speer
Spandaui börtönnapló
Interpress Budapest 1999.
Gitta Sereny
Albert Speer küzdelme az
igazsággal
Európa Könyvkiadó Bp.1998.
Szövegmagyarázat
1. A
Nemzetközi Katonai Törvényszék
„joghatósága” nemzetek feletti volt, döntései, eljárási szabályai nem egyetlen
ország területére, hanem mindazokra az államokra kiterjedtek, ahol és akik éppen ott a nemzetközi megtorlást kiváltó
bűncselekmény valamelyikét elkövették. Ilyen bűncselekmények voltak: a béke elleni (támadó háború
indítása, a háborúhoz vezető haditervek készítése, a nemzetközi jogba ütköző
szerződések megszegése stb.) háborús (a hadviselés szabályainak megszegése,
pl. a hírhedt „komiszár parancs”) az emberiség
(polgári személyek, népek elleni faji, vallási indíttatású) elleni bűncselekmények. Ezek a bűntettek nem évülnek el, elkövetőjét - a hatóságok bármikor ma is felelősségre
vonhatják.
A főbűnösök
pere 1945. nov. 20-tól 1946. okt. 1-ig
az ítéletek kihirdetéséig tartott. A bíróság 403 nyilvános ülést tartott, 116
tanút személyesen is meghallgatott. A tárgyalás angol, francia, német és orosz
nyelven folyt.
Huszonhárom háborús főbűnös ellen indítottak eljárást.
(Akkor miért a „Nürnbergi huszonkettő”-ről szól Andrus
könyve? Azért, mert: Martin Bormann Hitler titkára nem volt jelen a tárgyaláson.)
Tizenkét személyt kötél általi halálra ítéltek (megjegyzés:
Martin Bormannt távollétében), három személy
életfogytiglani börtönbüntetést kapott (Rudolf Hess, Walter Funk, Erich Raeder), három személyt felmentettek (Hjalmar Schacht,
Franz von Papen, Hans Fritsch), további négy személyt
(Karl Dönitz, Konstantin von Neurath, Baldur von Schirach, Albert Speer)
különböző szabadságvesztésre ítéltek. Azért született csak huszonkét ítélet,
mert Róbert Ley még a tárgyalás megkezdése előtt a cellájában öngyilkos lett. A
főbűnösöket - Göringtől kezdve Keitelig - még a
nürnbergi perek előtt a luxemburgi Mondorfles Bains városka „Palace Hotelében” gyűjtötték be, innen
kerültek aztán Nürnbergbe.
A négy fővádló közül kiemelkedett az amerikai R. H. Jackson, és a szovjet R.
Rugyenko
főügyész. A Nemzetközi Katonai Törvényszék döntéseit és eljárási szabályait,
szervezetét, elvi kiinduló pontjait az ENSZ 1946-ban megerősítette.
A bíróság szervezeteket is bűnösnek
talált (SS, Gestapo stb.).
Nürnbergen
kívül 1945. okt. 26. - 1949. ápr. 14.
között további 12 perre került sor
Németországban (orvosok, jogászok miniszterek, koncentrációs táborok vezetői,
főparancsnokok bűnös szervezetek elleni perek), amerikai szövetséges bírák
részvételével.
Magyarországon 1945-1949. között a népbíróságok hoztak
súlyos ítéleteket a háborús bűnösök pereiben. (26.997 személyt ítéltek el, 477
halálos ítéletet hoztak ebből végrehajtottak 189 ítéletet). Ezek közül csupán
Vitéz Jány Gusztáv tábornok ítéletét hatálytalanították a rendszerváltás után.
Kísérletek történtek a kivégzett Bárdossy László miniszterelnök
rehabilitálására is.
2. Harry Spencer Truman (1884-1972), demokrata párti politikus az USA 32. elnöke
Roosevelt elnök halála juttatta az elnöki székhez. Kiváló zongorista hírében is
állt. Amerika képviseletében részt vett a Berlin mellett megrendezett podsdami
konferencián (1945.júl.7-aug.2.) még az értekezlet helyszínén - a konferencia
szünetében tájékoztatta Sztálint az eredményes atomkísérletről, amit az
amerikaiak Los-Alamosi kísérleti telepükön hajtottak végre. Állítólag Sztálin „közönyösen
fogadta a hírt”, a résztvevőkben olyan benyomást keltve, mintha föl sem fogta
volna, miről is van szó. A podsdami konferencia a második világháború
diplomáciai lezárását jelentette. Truman parancsára japán városok ellen
vetettek be először atomfegyvert. A „Little Boyt” Hirosimára a „Fat Man”-t Nagaszakira dobta le
két B-29 Superfortress az „Enola Gay” és a „Bock’s Car” repülőgép.
3. Clement Attlee brit
munkáspárti politikus, Churchill után Anglia miniszterelnöke, a podsdami
konferencia egyik résztvevője.
4. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall,
Hitler egyik „utóda”.
Életével ezen a honlapon
több helyen is foglalkoztam. A nürnbergi perben kötél általi halálra ítélték.
Kísérletet tett arra, hogy a kivégzés módját
változtassák meg „golyó általi halál”-ra. Így is elkerülte az akasztófát,
cellájában öngyilkos lett.
5. G. M.
Gilbert amerikai börtön-pszichológus.
A „Nürnbergi Napló” (megjelent magyarul is: Magvető Kiadó 1967) szerzője. Egy
fogolyszállítmány kíséretében 1945. okt. 20-án érkezett Nürnbergbe.
Az volt a feladata, hogy napról-napra tájékoztassa B. C.
Andrus ezredes börtönparancsnokot a vádlottak
pszichikai állapotáról, mindenkori hangulatáról, hogy azok „összeszedetten”
vegyenek részt a tárgyalásokon.
Gilbertnek szabadbejárása volt - a vád
aláhelyezésüktől kezdve egészen a kivégzésükig - a foglyokhoz.
6. Alfréd Rosenberg (1893-1946) észt és litván származású náci. Hitler
„fő ideológusa”. A hitleri tételek „tudományos” interpretátora. Fanatikus
nacionalista, zsidó- és bolsevikellenes volt. Ő „integrálta” Nietzschét a „náci
filozófiába” Rosenberget „foglalkoztatta” az „északi faj mitológiája” és a
horogkereszt „misztériuma”is.
1946. okt. 16-án Nürnbergben felakasztották.
7. Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák jogász, ügyvéd, SS
Obergruppenführer. Az Anschluss előtt az osztrák SS vezetője. 1938-tól az
osztrák, majd a német Biztonsági Rendőrség (SIPO) és a Birodalmi Biztonsági
Főhivatal (RSHA) irányítója. Nürnbergben 1946. okt. 16-án felakasztották.
8. Walter Immanuel Funk (1890-1960) német közgazdász, politikus, Hitler egyik
gazdasági tanácsadója.
1931-től a náci párt tagja (NSDAP), 1933-tól birodalmi
sajtófőnök. 1937-től Hjalmar Schacht utódaként Gazdasági miniszter. Nürnbergben
életfogytiglani börtönre ítélték.
9. Arthur Seyss
Inquart
(1892-1946) osztrák jogász, ügyvéd 1938-tól a német NSDAP tagja és belügyminiszter.
Rövid ideig (az Anschluss-ig) kancellár, majd birodalmi helytartó. 1940. május
29-től Hollandiában birodalmi megbízott.
10. Július Schleicher
(1885-1946) eredetileg tanár, 1922-től tagja a náci pártnak (NSDAP)
Zsidóellenes programok egyik főszervezője.
11. Ulrich Friedrich Joachim von
Ribbentrop (1893-1946) kezdetben vállalkozó
„pezsgőügynök” Az első Világháború előtt Canadában is élt. Állítólag a „Kaiser ügynöke”
volt (a német császár kémje). Az első világháború idején huszárhadnagy, a
háborúban megsebesült. A húszas évek elején „talált rá” Hitlerre, akinek aztán
egyik legfőbb követője lett. A hatalomátvétel előtt Hitlerék állítólag az ő
villájában találkoztak, a részletek megbeszélésére. A párt régi tagjai így sem
bíztak benne. Ugyanakkor Himmlernek és Papennek régi barátja volt. 1934-től a
Külügyminisztérium tanácsadója, 1935-től német nagykövet Angliában. Megbízólevelét,
náci karlendítés mellett adta át az angol királynak. Ribbentrop eleinte a „kiegyezés”
érdekében még angolbarát volt. Később véglegesen hátat fordított Angliának.
1938-tól külügyminiszter. Szinte „kitalálta” Hitler gondolatait. Állandóan „a
háborún járt az agya” írja Ciano olasz kollégája naplójában.
Korabeli német diplomaták szerint a Führer előtt ezt mondta volna „Führerem
kardot kell rántanunk.” Hűségét a náci ideológiához SS tábornoki rangja is megerősítette.
Ribbentrop az 1939. aug. 23-án „tető alá hozott”
szovjet-német meg nem támadási szerződéssel „írta be magát a történelembe.” A
„Molotov-Ribbentrop Paktum” volt kortársai szerint pályájának csúcsa. A
szerződés titkos záradéka: a két hatalom között felosztotta a szuverén
Lengyelországot, kialakították az „érdekszféráikat” Észak-kelet és Dél
Európában. Délen, Németország „lemondott” Besszarábiáról, Északon megosztották
Lengyelországot. Finnország és Litvánia kivételével a szovjetek „rátették a
kezüket” a balti államok maradékára (Észt és Lett országok). Az aláíráson
Sztálin is megjelent, aki annak idején „csak” a párt vezetője volt, állami
tisztséget nem viselt. Az okmányok aláírása után pezsgővel koccintottak, amit a
német újság írók meg akartak örökíteni. Sztálin ezt mondta volna: „talán ezeket
a fotókat nem kellene közzétenni, a népek még azt hinnék, hogy pezsgős pohár
van a kezünkben. Én megbízok a németekben.”
Ribbentrop „legsötétebb napja” 1941. jún. 22-volt. Bereskov berlini követnek kijelentette: „ellenzem ezt a
háborút.” A honvédő háború után kortárs diplomaták szerint „munkanélküli”
miniszter lett.
Az arrogáns, hiú, az „erős jellemet” megjátszó
Ribbentrop Nürnbergben összeomlott. Kötél általi halálra ítélték és okt. 16-án
éjjel felakasztották.
12. Albert Speer (1905-1981) Hitler „Főépítésze”, dr. Fritz Todt halála után - aki repülőgép-baleset áldozata lett –
fegyverkezési- és lőszerügyi miniszter. 1931-től a náci párt tagja.(NSDAP),
1932-től az SS szervezet is tagja.
Első építészeti megbízásait Goebbelstől, Berlin
gauleiterétől kapta. Hitler, aki rendszeresen látogatást tett és „szemügyre
vette” a Goebbelsnek is fontos létesímények felújítási munkálatait, egy ilyen
látogatás során ismerkedett meg Albert Speerel. Kapcsolatát Hitlerrel már-már
„az apa és fiú”, vagy ennél több és bizalmasabb viszonyba sorolták, az őket
nagyon is, jól ismerők. Speer nevéhez fűződik a „Birodalmi Kancellária” teljes
felújítása, és az egyre távolabb jövőbe mutató Berlin újjáépítésének „víziója.”
Ő tervezte „Führer bunkert.” Az utolsó napokban „fontolgatta” az ott tartózkodók,
így „szeretett Führerének” a bunker szellőző nyílásán keresztűl történő megsemmisítését
is. Albert Speer volt az egyetlen náci, aki a nürnbergi perben közvetetten
elismerte személyes felelősségét és vádlott-társainak a kollektív felelősség
elfogadását javasolta. Nürnbergben 20 évet kapott. Kiszabadulása után „jól
kihasználta” és „gazdagon” „tőkésítette” háborús és börtön élményeit. Számos
alkalommal tartott különböző előadásokat, az európai kontinensen. Egy ilyen
alkalommal London egyik szállodájában „barátnője karjaiban” halt meg infarktusban
1981-ben.
13. Alfréd Josef Jodl (1890-1946) hivatásos katona, német tábornok.
1903-tól a bajor királyi katonai iskola hallgatója. Az első világháborúban
hadnagyként szolgált. A háború vége felé a keleti fronton már főhadnagyként
vett részt. A háború után tűzér-ütegparancsnok. 1928-1932. között a müncheni
katonai főiskolán „taktikát” és „hadtörténetet” oktatott. 1932-től őrnagy,
1939-től már vezérezredes. 1939-1945. között az Oberkommandó
der Wehrmacht (OKW) - Véderőparancsnokság -
hadműveleti irodájának vezetője.
Jodl beosztása szerint Keitel „után következett.” Ő volt
az a tábornok, aki Hitler katonai stratégiai elképzeléseit „lefordította” a
taktikai hadműveletek „nyelvére.” Nürnbergben fegyelmezett katonaként
viselkedett.
A kivégzés előtt ő volt az egyetlen, akinek celláját „rendben
találták” az arra illetékesek. Alapjában véve a per során „összeszedett ember”
benyomását keltette.
14. Hans Frank (1900-1946) jogász, ügyvéd. 1939-től Lengyelország
főkormányzója. Nürnbergben kivégezték.
15. Wilhelm Frick (1877-1946) tíz éven át (1933-1943) a Harmadik
Birodalom belügyminisztere. 1943-1945. között a Cseh-Morva
Protektorátus kormányzója. Nürnbergben felakasztották.
16. Fritz Sauchel Thüringia kormányzója,
német munkaügyi főmegbízott. Az első világháború után még gyári munkás volt. 1923-ban
belépett a náci pártba (NSDAP). 1927-től Thüringia
gauleitere, 1932-től belügyminisztere, később kormányzója. SS tábornok,
1942-től öt millió embert deportáltatott Európából Németországba
kényszermunkára. Nürnbergben felakasztották.
Forrás:
Internet Wikipedia,
Nemzetközi Törvényszékek, nemzetközi jog
Jeney Petra, 2008.május 6.
Szerkesztette:
Dr.
Temesvári Tibor
2010.
január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!