Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban

1956 forró nyarának kiemelkedő eseménye volt a „Petőfi Kör”-ben rendezett „sajtóvita”. A kör „előszervezete” a magyar felvilágosodás jeles képviselőjéről elnevezett, 1954-ben alakult „Bessenyei Kör” volt. A DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) vezetése, hogy „mederbe terelje” a maroknyi fiatal értelmiségi spontán kezdeményezését, meggyőzte a szervezőket a névváltozás szükségességéről. A DISZ először Vasvári Pálról akarta, majd Petőfiről nevezte el a fiatal értelmiségiek vitakörét. Így alakult meg 1955. március 25-én a DISZ Bp.-i Bizottsága által kijelölt tagokból a Kossuth Klubban a „Petőfi Kör.”

Titkárának Tánczos Gábort¹, Nagy Imre feltétlen hívét nevezték ki. Tánczos korábban Baján volt MADISZ titkár, kommunistaként egykoron a legfiatalabb Györffy-kollégisták közé tartozott. Kapcsolatteremtő képessége, csapatszervezésre hivatott személyi adottságai predesztinálták erre a tisztségre. Az eltelt néhány hónapban 12 jelentős vitára került sor (közgazdász, filozófus, történész, sajtó és más témájúak). A viták - éppen Tánczos ötlete nyomán - kötetlenek, időnként közbeszólásoktól, bekiabálásoktól sem mentesen folytak. A „Petőfi Kör” működésének „csúcsa” az 1956. jún. 27-én a „Tisztiház nagytermében” megtartott „sajtóvita” volt. A vitát, kihangosítok segítségével kb. 7000 érdeklődő hallgathatta a környező utcákban is.

Ennek kiemelkedő eseménye Déry Tibor író² felszólalása volt. A rendszerváltás idején, amikor a jegyzőkönyvek „napvilágra” kerülhettek, a sajtóvita anyagát éppen egy naggyűlésre utazva a külön buszban olvashattam először, azóta már többször is. Ime Déry felszólalása:

Részletek a jegyzőkönyvből:

„Déry Tibor: Azt akarom mondani, elvtársak, hogy engem nem zavarnak a közbeszólások.

(Hosszantartó élénk taps)

T. Elvtársak! Néhány megjegyzést szeretnék mondani arról a magatartásról, amelyet ma az értelmiség számára, de elsősorban az írók és újságírók számára kötelezőnek tartok. Már most meg akarom jegyezni, hogy az itt sorra kerülő néhány gondolatom nem tarthat igényt a népszerűségre. Ismerem közéletünknek, főképp értelmiségi életünknek jó néhány vitáját a közelmúltból és ezeknek összességét. Az eddig kialakult képhez volnának megjegyzéseim.

A viták általános irányával, tehát azzal, hogy egészükben bíráló kritikai élük van, a legteljesebb mértékben egyetértek, de nem értek egyet a bírálat természetével, módszereivel, mondjuk úgy, hogy a mélységével és magasságával.

Attól tartok, hogy túlságosan is a felületi jelenségeket a kórtüneteket támadja, és nem fordít elég gondot a lényegre a korokozóra. (Taps)

Nem teszik fel elég világosan ezt a kérdést, hogy végeredményben hogyan kerültünk oda, ahol ma vagyunk? Mi az oka gazdasági bajainknak? Mi az oka lelki bajainknak? Mi az oka, hogy társadalmunk egésze nem érzi jól magát a bőrében? Három közkeletű feleletet kapunk ezekre a kérdésekre hivatalos helyről.

Az egyik a személyi kultuszról szól, a másik a dogmatizmusról, a harmadik a demokrácia hiányáról.

De hogyan jöhetett létre a személyi kultusz,

hogyan jöhetett létre a dogmatizmusnak ez a kíméletlen egyeduralma, amely megbénította nemcsak életünket, de gondolkodásunkat is, mi az oka a demokrácia hiányának - ezeket az okokat kell kutatnunk és egymásközti összefüggéseiket, ha azt akarjuk, hogy valami tisztességes eredményre jussunk. Ebből a szempontból nézve mondom azt, hogy vitáink nem elégítenek ki, mert nem elég mélyek és nem elég magasak.

Hadd előlegezzem itt mindjárt megjegyzéseim elején személyes nézetemet arról, hogy melyik az az általános irány, amelyben keresni kell, hogy valami tisztes haszonhoz jussunk.

Azt hiszem bajaink kútforrása a szabadság hiánya. (Élénk taps)

Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt én az egyénnek a szocialista társadalom kötelességei által korlátozott szabadságát értem. (Felkiáltások: Mi is! - Taps)

Mind gazdasági, mind érzelmi, mind szellemi területen. Azt hiszem, hogy a baj ott van, hogy társadalmunkban az egyén szabadsága nincs arányban társadalmi kötelezettségeivel. (Taps)

Ha egyetértünk abban, hogy vitáinkat, akár ilyen irányban vagy alapvető gondolat irányában kell fejleszteni akkor azonmód szembetűnőbbé válik, hogy hol ejtünk hibát, amikor most eszméinket cserélgetjük.

Bírálatunk éle majdnem kizárólagosan személyek ellen fordul, akár hangosan kimondjuk a nevüket, akár nem nevezzük meg őket, személyek ellen és nem elsősorban gondolatok ellen, amelyeket képviselnek. (Közbeszólás: Összefüggenek! - Felkiáltások: Hordozóik!) Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy egy hibás gondolatot úgy lehet a legkönnyebben nyakon csípni, ha elkapom annak az élő személynek a nyakát, amely teljesen és többnyire igen tekintélyes testsúlyával kifejezi (Derültség) és alkalmazza ezt a hibás gondolatot. (Derültség és taps)

További megjegyzéseim során magam is kénytelen leszek személyes példákkal illusztrálni gondolataimat. Azt is elismerem természetesen, hogy amíg ezeket a hibákat szóban és főképp gyakorlatban megtestesítő személyek a helyükön maradnak, addig a politikai bírálatnak az a dolga, hogy a lehető leggyorsabban távozásra bírja. (Úgy van! Úgy van! - Élénk taps) Sőt, tovább megyek, hallottunk és hallani most is olyan hangokat, hogy hagyjuk már abba a hibák felhánytorgatását és, hogy építő kritikát kérünk. Ha a szavaknak van valami értelmük, akkor én is építő kritikát követelek, amikor a lényeges gondolatokra szeretném irányítani a figyelmet, de ennek az építő kritikának az égvilágon semmi köze ahhoz, amit ők követelnek. (Úgy van! Úgy van! - Taps)

Vannak ezek között az elvtársak között, akik egy évtized óta hibát hibára halmoznak, de a rövid két hónapja tartó országos bírálat már megfekszi a gyomrukat. (Élénk taps) Már megálljt kiáltanak nem szólva azokról, akik ha a politikai körülmények ezt megengednék, legszívesebben az ügyészt és a rendőrséget hívnák. (Úgy van! Úgy van! - Taps.)

Optimista vagyok abban elvtársak, hogy ennek az elmúlt rendőrségi korszaknak egyszer s mindenkorra vége szakadt, és ha ma egy tisztességes ember a szocialista haza építésében a szavát hallatja, akkor tisztességtelen eszközökkel nem lehet többé elhallgattatni.(Úgy van, úgy van! - Hosszantartó élénk taps)

Elvtársak!

Én nagyon örülök a tapsnak, de nem fogok a beszédem végére érni! (Felkiáltások: Nem baj, halljuk!) Optimista vagyok abban is, hogy azért azok, akik ma gondolkodásunknak és politikai cselekvésünknek, egyszóval a szocialista demokráciának a fő kerékkötői, igen rövid időn belül el fognak távozni a színpadról. (Közbeszólás: Nagyon optimista Déry elvtárs!)

De nem vagyok optimista abban, hogy a mögöttünk soron következő kisebb kerékkötőktől megszabadulunk-e belátható időn belül. (Taps) Amíg bírálatunk szinte fősúlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista-leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat a kisebbik rosszal cseréljük fel és, hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni. (Taps)

Itt, Isten látja lelkemet, nem szívesen védem meg mai vezető politikusainkat, de ha azt nézem, hogy ki mindenki támadja őket, olyanok, akik azelőtt szemöldökrántásra lépegettek és visszatartott lélegzettel figyeltek hátuk minden rezzenetére, de ma hirtelen elejtik őket, hogy helyükre kerülhessenek, ha ezt látom, akkor szinte kedvem kerekedik megvédeni a régit ez ellen a csírázó új ellen. (Taps)

Szinte-szinte az a meggyőződés kerekedik bennem felül, hogy tiszteletreméltóbb a régi tévedés, mint ez az új kapaszkodás. A feladat azonban az elvtársak, hogy mindkettővel leszámoljunk. (Felkiáltások: Ez az! - Élénk taps). A feladat az, hogy nemcsak az ő hibáikat, hanem a magunkéit is elemezzük és kigyomláljuk, elsősorban azokat a hibákat gondolkodásunkban, amelyeket azért követhettünk el a múltban, mert a múltban is csakúgy, mint most, túlságosan a felületi jelenségekre függesztettük tekintetünket.

Vizsgáljuk meg a mai helyzetet!

A vitákban részt vevő és az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek fel egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert, hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára. Nem veszik észre, hogy többé-kevésbé önkéntelen protagonistái egy játéknak, amelyeket nem ők terveztek. (Közbeszólás: már nem! - Felkiáltás: Túlmegy a játék a tervezőn!) 1500-2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki a keservét és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bíráló szabadságát és vele együtt reményeit is.

Pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük, mint egy gyereknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők és a gyakorlati tények körülöttünk nem igen változnak. (Közbeszólás: Elég baj! - Taps). Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez, egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik és támogattatik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet. Megkaptuk a szólásszabadságot, egy-egy óvatosan elhelyezett fék segítségével és most már lecsillapulva, sőt tetszelegve hallgatjuk a saját hangunkat, körös-körül az országban azonban minden csendes.

Ha nincs XX. kongresszus, Déry, Zelk³ és társai, ahogy a párthatározat sommásan nevezett bennünket Rajk⁴ és társai példájára, mondom, ha nincs XX. kongresszus, akkor nem tudom, hogy ma hol van a lakóhelyem. (Közbeszólás: Vácon! Kistarcsán!)

De XX. kongresszus szerencsére volt.

Amikor azonban Horváth elvtársat az Írószövetség április taggyűlésén több írótársam meginterjúvolta arról, hogy vajon mi lehet az oka nézetei hajlékonyságának, akkor Horváth elvtárs azt felelte, hogy ő a Központi Vezetőségnek tagja és az a kötelessége, hogy a párt mindenkori határozatát képviselje. (Zaj) Mit lehet erre felelni elvtársak? Nem szándékozom a válasz jóhiszeműségében kételkedni. Ha a párt megváltoztatja az álláspontját és akár többször is egymás után, akkor a központi vezetőségi tagoknak, a többi párthivataloknál és az egyszerű párttagoknál, szóval fokozottabb mértékben kötelességük, hogy képviseljék és megvédjék a párt mindenkori álláspontját. Még akkor is, ha történetesen nem értenek vele egyet. Mi következik ebből? Nyitva hagyom a kérdést - általános elvi síkon, de megfelelek rá in conkréto: Horváth Márton⁵ elvtárs jelen és jövő szerepét illetően nincs benne bizalmam. (Felkiáltások: Nekünk nincs - Pisszegés) Pontosan, személy szerint teljesen korrektnek tartom magatartását, de mint íróra nem merném rábízni az irodalom ügyét. (Taps) Úgy hallom, hogy Horváth Márton elvtárs a múlt héten az Írószövetség vezetőségi ülésén önbírálatot mondott.

Én magam nem hallottam, mert nem voltam jelen és itt zárójelek közt közölnöm kell az elvtársakkal magyarázatképp, hogy a decemberi határozat óta nem veszek részt az Írószövetség munkájában, nem tekintem magam az Írószövetség tagjának mindaddig, míg elégtételt nem kapok a párthatározat megalázó tévedéseiért. (Élénk taps)

Mondom nem voltam jelen, de úgy hallom, Horváth Márton elvtárs funkcióját kötötte ahhoz, hogy az irodalomról vallott nézeteit képviselni tudja… Tegyük föl, hogy Horváth elvtárs továbbra is benne marad a Központi Vezetőségben és a párt nem fogadja el nézeteit.

Mi történik akkor?

Minthogy pártfunkcióról nem lehet lemondani, tehát Horváth Márton elvtárs kénytelen lesz továbbra is képviselni a pártvezetőség régi álláspontját, vagy esetleg egy új, még baloldalibb, még merevebb álláspontot.

Elvtársaim! T. Barátaim! Nem veszik észre, hogy itt valami személyen kívüli, valamilyen szerkezeti hiba akadt a kezeim közé? Mi ez a hiba?

Vagy vegyük Révai⁶ elvtárs esetét.

Ha Horváth Márton elvtárs - személyi jóhiszeműségét feltételeztem - nem lehet bizalmunk, mert gyakran változtatja álláspontját, akkor Révai elvtársban azért nem bízhatok meg, mert túlságosan hű önmagához, (…) marad a régiben. Nem hozok fel példákat, erről a jelenlévők, mindegyikük a maga szakmájában, többet tudnának, de mi lehet ennek mégis az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülöttségi jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért. (Taps)

Mert vizsgáljuk csak meg, hogy milyen eredményre jutunk, ha személyeken keresztül mérjük le a mögöttünk álló gondolatokat.

A magam területéről veszem a példákat, egyrészt mert itt ismerem legjobban a szereplő személyeket, a legjobban az anyagot és ugyanakkor a jobban a magam reakcióit az eseményekhez.

Révai, Darvas⁷, Horváth Márton elvtársak példáit vizsgálom. Előre kell bocsátani, hogy bár teljes szókimondással és őszinteséggel fogok beszélni, nincs bennem ellenük irányuló semmiféle személyes indulat, legfeljebb egy régvolt indulat emléke, de túlságosan el vagyok foglalva a magam munkájával, hogysem időt fordíthatnék ilyesfajta emlékekkel való bíbelődésre. Abban a majdnem indulat nélküli állapotban tehát, amelyben ma velük kapcsolatban leledzem, milyen vélemény, milyen ítélet alakult ki bennem a múlt, jelen és jövőbeni szereplésüket illetően.

Horváth Márton elvtárs az elmúlt esztendők során gyakran változtatott pozíciót az irodalompolitika, sőt a politika vonalán. Szándékosan mondok pozíciót és nem véleményt, mert nem ismerem Horváth Márton elvtárs véleményét az általa képviselt véleményekről. (Zaj) Horváth Márton elvtárs az utóbbi évek során több alkalommal abba a gyanúba keveredett, hogy úgynevezett jobboldali nézeteket vall, és ilyen alkalmakkor rendkívüli elismeréssel szólt az én munkásságomról. A közbeeső alkalmakkor azonban, amikor úgynevezett baloldali pozíciót foglalt el, a legélesebb, szinte becsületbe vágó és már-már személyes biztonságomat veszélyeztető támadásokat intézett ellenem. (Közbeszólás: Milyen esetben) Nem hallottam a közbeszólást. (Közbeszólás: Milyen esetben? És most?) Az előbbire közismert arisztokratizmusomnál fogva nem idézek példát, az utóbbira pedig csak az ismert decemberi párthatározatot említem meg tanúnak, amelynek létrejöttében és kidolgozásában Horváth Márton elvtársnak tudvalevőleg szerepe volt, és amely nyilvánvalóan egy irodalmi Rajk-pernek készítette elő a talajt. (Úgy van! Úgy van! - Taps Közbeszólás: Miért van ez még ma is érvényben? - Közbeszólás: Micsoda? Horváth Márton, vagy a határozat? - Derültség - Közbeszólás: mind a kettő!)

Szerencsére a szovjetunióbeli és a külpolitikai események ennek a szép tervnek útját állták. (Hollós Ervin: Bízunk Révaiban és a pártban! Ne rágalmazza a pártot! Hosszantartó nagy zaj. - Halljuk! Halljuk!)

HUSZÁR TIBOR⁸: Kérem elvtársak! ... (Hollós Ervin⁹: Nem engedjük a párt vezetőit lejáratni) Kérem az elvtársakat, hogy hallgassák meg Déry elvtársat. (Taps)

DÉRY TIBOR: Elvtársak, én az elején azt mondtam, hogy engem nem zavarnak a közbeszólások. Valóban nem is zavarnak. (Közbeszólás: De minket zavar ez a beszéd! - Hollós Ervin: Bennünket ez zavar!) Meg lehet felelni. (Közbeszólás: Magának mi köze az újságíráshoz? - Nagy zaj és állandó közbeszólások. - Felkiáltások: Éljen Déry! - Taps, majd ütemessé váló élénk taps és felkiáltások: Halljuk Déryt! - Felkiáltások: Hollós menjen ki!)

TÁNCZOS GÁBOR: Engedjék meg, kedves elvtársak, hogy a Petőfi Kör vezetősége nevében egy egészen rövid megjegyzést tegyek. Meg szeretném kérni az összes jelenlevő elvtársakat (Zaj és közbekiáltások)….fontossági sorrendet nem téve, hogy hagyjuk Déry Tibor elvtársat….(Nagy zaj. - Felkiáltások: Nem engedjük Révait! - Nagy zaj)

Csak egy kérdésem lenne. A jelenlevő hatezer elvtárs kívánja-e, hogy mai vitánkat folytassuk? (Igen!) Én kívánom, a Petőfi Kör vezetősége kívánja, éppen ezért hagyjuk végig beszélni, zavarás nélkül, Déry elvtársat, ami sokaknak nem tetszik és mindenkinek jogában van Magyarországon mindenkit irodalmi, kulturális kérdésekben a jelen lévő esetben, ahol a sajtó problémáról van szó megbírálni. (Közbeszólás: A pártvezetőség határozatát nincs joga! - Felkiáltások: Halljuk Déryt) Javaslom, adjuk vissza a szót zavartalanul Déry Tibor elvtársnak. (Élénk taps)

DÉRY TIBOR: Elvtársak! Én a közbeszólásokhoz a következő megjegyzést teszem, hogy én igen élesen, de igen tisztelettudóan bírálok személyeket, ettől nem hagyom magamat eltéríteni. (Élénk taps) Tag vagyok, a Kommunista Párt tagja és jogom van a bírálatra. (Úgy van! Úgy van!) Jogom van arra, hogy megbíráljam Révai elvtársat, joga volt és joga van ahhoz, hogy engem bíráljon. (Úgy van! Úgy van! - Élénk, hosszantartó taps - Közbeszólás: Sztálint szabad bírálni, és Révait nem?) Itt nincsenek különbségek, rangfokozatok, hogy X bírálhatja Y-t, de Y nem bírálhatja X-et. (Úgy van! Úgy van! – Taps - Közbeszólás: Hollós menjen! - Taps - Állandó zaj)

Elvtársak!

Én tehát változatlanul felfogom olvasni Révai elvtársról szóló bírálatomat, úgy ahogy azt megírtam. Arra kérem azokat az elvtársakat, akik nem értenek velem egyet, hogy ne csak közbekiáltásokkal mondják meg a véleményüket, hanem jöjjenek fel ide a pódiumra, indokolják meg azt, hogy miért nincs igazam. (Taps) Tehát folytatom. Mondom, hogy Révai elvtársban azért nem bízhatom meg, mert túlságosan hű önmagához. Vaskövetkezetességgel tart ki hibái mellett. (Közbeszólás: És meggyőződése mellett! - Közbeszólás: Szektás meggyőződése mellett!) Nem feladatom itt Révai elvtárs írói arcképnek megfestése, de tudom, hogy még ma is sokan vannak, akiket lefegyverez gondolkodásának bizonyos tagadhatatlan nagyvonalúsága és erőszakos bája. Helyénvalónak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy gyakorlati politikai munkája mindkettőt nélkülözi.

Mit tartsunk az olyan politikusról, akinek keze munkája csak gondolatainak fonákját valósítja meg? Mit tartsunk az olyan kommunistáról, aki a valóságot rosszul ismeri? Művészetről, irodalomról, kultúráról beszélek, tehát arról a területről, amelyen Révai elvtárs szemünk láttára működött. Állítom, hogy Révai elvtárs nem ismerte a magyar valóságot. (Közbeszólás: Bizonyítsa be!)

HUSZÁR TIBOR elnök: Kérem az elvtársakat, hogy türelemmel hallgassuk… (Közbeszólás: Öt-hat embert kivéve úgy hallgatjuk. - Közbeszólás: Megígérte, hogy tisztelettudó lesz!)

DÉRY TIBOR: Megígértem elvtársnő! Ez az állításom, hogy valaki nem ismeri a magyar valóságot, ez becsületbevágó? (Közbeszólás: Nem! - Közbeszólás: Csak nem fedi a tényeket!) Állítom, hogy nem ismerte a kortársi magyar irodalom lehetőségeit és bennük azokat az erőket, amelyek az ő erőszakos beavatkozása nélkül saját jószántukból a szocializmus érdekében sorakoztak volna fel. Állítom, hogy Révai elvtárs gyakorlati munkája különbözött elmélet fejtegetéseitől. Állítom, hogy Révai elvtárs felelős a magyar irodalomnak és művészetnek azért a fokozatos elsorvasztásáért, amely a fordulat évében, 1948-ban kezdődött és egészen a legutóbbi időkig tartott. (Úgy van! úgy van ! - Taps)

Helyénvaló volna, ha végre leszámolnánk egy tetszetős áligazsággal is, amely a dogmatizmus, a nemzeti önérzetet bujtogatva, állandóan hátba támadja az igazságot. Kétségbevonhatatlan gazdasági és szociális eredményeink mintájára úgynevezett fiatal irodalmunk úgynevezett eredményeire hivatkozik. Véleményem szerint irodalmunk nem fiatal, mert már van vagy 800 esztendős.

Azt tartom továbbá, hogy annak az irodalmi korszaknak, amely felszabadulásunk után kezdődött, és amelynek a fiatal irodalmunk nevet adják, állítom, hogy nincsenek eredményei.

Ha mégis megszületett ebben az időben egy-egy jó, sőt kiváló mű, az nem irodalompolitikánk következtében, hanem annak ellenére jött létre. (Úgy van! Úgy van! - Taps) Egyébként pedig eredmények dolgában úgy állunk, hogy ha, tegyük fel, egy képzeletbeli utazó bármelyik régebbi korszakunkból mai irodalmunk művei közé érkeznék, körülbelül úgy érzi magát, mintha Gulliver az óriások birodalmából közvetlenül a törpék országába érkeznék.

A helyzet annyiban is hasonló, hogy most is, mint annak idején Liliputban, kizárólag arról vitáztatnak bennünket, hogy vajon a tojást a hegyesebb végén vagy a vastagabb végén kell-e feltörni.

Irodalmi politikánk szinte tévedhetetlen biztonsággal támadta a gyakorlatban mindazt, ami jó mégis született abban a korszakban, és támogatta - bár olykor alig rejtett megvetéssel - mindazt, ami silány. Közismert dolog, hogy mások, érdemesebbek között, Révai elvtárs engem is támadott.

Álszemérem volna ezt elhallgatni, de noha évekre kiütötte kezemből a tollat, ma már mint említettem, nincs bennem személyes indulat ellene.

Ma már csak mosolyogva gondolok vissza arra, hogy amikor külföldön irodalompolitikánk közbelépésére egyetlenegy könyvemet nem lehetett kiadni - az egy Németország kivételével, egyébként a helyzet még ma is változatlan - mondom, hogy amikor könyveimnek minden külföldi kiadását hivatalosan megakadályozták, akkor Kínában megjelent könyv alakban Révai elvtársnak a >>Feleletről<< szóló több ív hosszú bírálata. (Derültség) Maga a regény persze nem.

Ennek a módszernek az irodalompolitikában… (Zaj) A magam nevében bejelentem, de azt hiszem, hogy írótársaim, az egész magyar irodalom nevében is megtehetem, hogy ezt a fajta, ilyenfajta irányítást többé nem fogadunk el. (Közbeszólások: Nem ám! - Taps). Révai elvtársban tehát nincs bizalmam, a fent mondottakat egy mondatba összegezve azért nincs, mert nem alkuszik, mondhatnám úgy is, hogy azonosítja magát tévedéseivel.

Más a helyzet Darvas elvtárssal.

Ha egyéni érzelmeimre hallgatok, hármuk közül őt terhelném meg legnagyobb felelősséggel. Révai elvtárs, Horváth elvtárs is elsősorban politikusok. (Közbeszólás: Maga mit vállal?)

TÁNCZOS GÁBOR: Az ilyen közbeszólókat ki fogjuk vezetni.

HUSZÁR TIBOR elnök: Nagyon kérem, a közbeszóló elvtársakat tartózkodjanak a közbeszólásoktól. Mindenkinek lehetőséget fogunk adni arra, hogy kifejtse álláspontját. (közbeszólás: Idő!)

DÉRY TIBOR: Tegye fel a kérdést, elvtárs, hogy kívánnak-e tovább meghallgatni! Tessék megkérdezni! (Halljuk! Halljuk!)

Tehát Révai elvtárs és Horváth elvtárs elsősorban politikusok, Darvas elvtárs azonban mindenekelőtt író, akármennyit politizált is életében, és minthogy író, hármuk közül ő tudja a legpontosabban, vagy neki kellene a legpontosabban tudni, nemcsak agyvelejével, de zsigerével, bőrének minden pórusával is, hogy mi forog kockán. Ha író, tudnia kellene. Meggyőződésem szerint tudta is és mindvégig ez ellen a tudása ellen cselekedett.

Valamennyi népművelési miniszterünk közül Darvas elvtárs hozta a legnagyobb csalódást a magyar irodalomra.

Kétféle érdeket igyekezett szolgálni: az irodalom és a politika érdekeit, amelyek az elmúlt évtizedben megint csak nem voltak azonosak, és megint csak a politika hibája, hogy lehettek azok, és amikor lelkiismerete a kettő kereszttűzébe került, akkor mindig a meggyőzőbb hatalommal rendelkező politika javára döntött. Mint általában azoknál, akik két urat szolgálnak, döntései, egész magatartása az állandó lelkiismeret-furdalások nyomát viselték.

Sajnos, Darvas elvtárs beérte ezzel, és nem tudta magát rászánni arra, hogy levonja belőlük a kézenfekvő következtetést. Végiggondolva írói pályáján, amelynek természetesen csak részleteit, a nyilvánosság elé kerülő töredékeit ismerem, úgy látom, hogy ennek a pályának minden szabad szemmel látható részlete, Darvas elvtárs minden cikke, beszéde, sőt ezen belül szinte minden gondolata ennek a szerencsétlen kétlakiságnak a jegyében született.

Író lévén, emlékeztetni szeretnék arra, hogy én a felsorolt három példáról mindig személyes véleményemet, egyéni ítéletemet mondtam, tehát író létére és hozzáteszem, kommunista író létére nem tagadhatom meg bizonyos együttérzésemet ezzel az emberi konfliktussal, bár meg kell állapítani, hogy szerintem mind ez ideig nem jutott el…egy írószövetségi önbírálattal nem lehet megvásárolni a katarzist.

T. Elvtársak!

Miért hoztam fel és miért időztem olyan sokáig név szerint megnevezett személyeknél, holott megjegyzéseim elején éppen azt kifogásoltam vitáinkban, hogy túlságosan is a külszínhez, azaz egyes személyekhez, egyes eseményekhez tapadunk? Példának hoztam fel a három elvtársról alkotott véleményemet annak a bizonyítására, hogy az egyes személyeket, az gyes eseteket tárgyaló bírálat önmagában nem elegendő és nem helyettesítheti azt az átfogó, a jelenségek lényegét kutató kritikai gondolkodást, amelyre okvetlenül szükségünk van, ha ki akarunk lábalni mai süppedékes helyzetünkből, mert végeredményben, mit találtam a személyi példák vizsgálatánál?

Van itt, akitől azért vontam meg a bizalmamat, mert túl gyakran változtatja nézeteit és álláspontját, van, akitől azért, mert mereven ragaszkodik általam tévesnek ítélt meggyőződéséhez, van, akiben azért nem bízom, mert maga sem bízik magában.

Három különböző eredmény, amelyeknek nincs semmiféle közös vonásuk, és amelyekből legfeljebb egyéni, emberi hibákra vagy eredményekre következtethettem, de nem jutok egy lépéssel sem messzibbre abbeli igyekezetemben, hogy felfedjem közös bajaink eredőjét.

Teljesen nyilvánvaló számomra, elvtársak, amikor ezt a mi sokat szenvedett országunkat nézem és amikor összehasonlítom azt, ahol ma vagyunk, azzal, ahol lehetnénk, amikor egyfelől a nép sebeit, másfelől erejét vizsgáljuk teljesen nyilvánvaló akkor számomra elvtársak, hogy jelenlegi, gyakran áldatlan, gyakran nyomorúságos állapotunkat csak kis részben köszönhetjük emberek tévedéseinek. Ez is szerepet játszott természetesen és nincs sürgősebb dolgunk, mint ezektől a konok tévedőktől megszabadulni. (Taps)

De meggyőződésem, hogy a nemzet nagy többsége egészséges, tisztességes, életerős emberekből és asszonyokból áll, akik mai hányattatásaikat semmi másnak nem köszönhetik, mint hogy nem tudnak velük bánni.

Meg kell keresni szocialista rendszerünkben azokat a hibákat, amelyeknek következményeképp nemcsak a vezetés él rosszul a hatalmával, hanem mi magunk sem tudunk egymással bánni azzal az emberséggel, amelyet egymástól megérdemlünk.

Szerkezetbeli hibákról van itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait és feleslegesen növelik terheit. Mint író szólok ezekről a dolgokról, akinek egyetlen témája anyaga az ember.

Az én elégedetlenségem és az én bírálatom akkor kezd működni, amikor boldogtalannak látom az embert.

Nem vagyok közgazdász, nem vagyok politikus és nem ártom magam egyik mesterségbe sem, de az ember szeretetem politizál. Abban a pillanatban jelzéseket és figyelmeztetéseket ad le, egyre hangosabban és egyre szenvedélyesebben, amikor szeretem és mesterségem tárgya, az ember szükségtelenül szenvedni kezd. (Taps)

Szocializmust akarunk teremteni ebben a mi hazánkban és eközben megtörténik az a példátlan eset, hogy éppen azt felejtjük ki, sőt vonjuk ki a rendszerünkből, ami pedig a szocializmus alapja: az emberben való bizalmat. (Taps)

A mai vezetésnek talán legsúlyosabb hibája, hogy nem bízik az emberben, nem bíznak bennünk, a bizalmatlanságra építik gondolkodásukat, módszereiket, gyakorlatukat, lebecsülik azoknak az embereknek értelmi képességeit, akikkel meg akarjuk teremteni a szocializmust, nemcsak a tisztességüket, hanem az igazságérzetüket, egyszóval nemcsak a nép erkölcsi erejét, hanem a gondolkodásra és az alkotásra való képességeit is.

Mi lehet erre a felelet?

Az, hogy megfelelünk ennek a várakozásnak. Az, aki rosszat vár az embertől, az rosszat kap, a bizalmatlanságra természetes emberi védekezés méltónak mutatkozni rá, ha tolvajnak tartasz, hát akkor majd az leszek. De mi, elvtársak, akik eredendően bízunk az emberben, bízunk az emberben, bízunk népünkben és hazánkban és bízunk a magunk teremtő erejében, nekünk most az a dolgunk, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek között az ország megfogyatkozott élet és munkakedve új erőre kap, a munkásságé csakúgy mint a parasztságé és a mienk az értelmiségé.

Ennek egyetlen módja, hogy gondolkozzunk, gondolkodásunknak pedig az első lépcsője a bírálat. Bírálat természetesen az élő személyekről, akik rosszul végzik a dolgukat, de bírálata az eszméknek is, amelyek rossz munkájukat lehetővé teszik, sőt néha egyenesen kényszerítik őket a rossz munkára.

A személyekről szóló bírálatunkban arra kérem az elvtársakat, hogy legyenek arányosak és méltányosak. Közembereinket, azaz párt és kormányhivatalnokainknak túlnyomó nagy részét ne terheljük meg azzal a felelősséggel, amely elsősorban a vezető réteget illeti meg. (Taps) Ne szedjünk megint ártatlan áldozatokat és a vezetőség bírálata közben se feledkezzünk meg arról, hogy közülük sokan csak kötelességből vagy hűségből egy rosszabb meggyőződés szolgálatába léptek. (Taps)

Abban a lelkiállapotban, amelyben nagy országos bírálatunkat végig kell vinni a remény és a gyanú, a bizalom és az éberség között, mi az emberben való bizalomból induljunk ki, ahogy szocialistához illik. (Taps) Bizalomból mondom, ami azonban nem tűri el, hogy bekössék a szemét. (Taps)

Gondolkodásunknak teljes frontját pedig fordítsuk elveink és eszméink felé, ezeknek tüzetese kivizsgálására és ellenőrzésére gyűjtsük össze erőinket.

A szocializmus alapján állunk, jogunk van erre. A szólásszabadság, amelyet most kaptunk, jelentsen most elsősorban gondolkodási szabadságot és igyekezzünk megvédeni mindkettőt akkor is, ha esetleg újabb kísérletek történnének elfojtására.

Az elmúlt években az a gyakorlat alakult ki, hogy rendszeresen megismétlődő időközökben, mint egy-egy karlsbadi kúrában, amely a könnyebb emésztést hivatott elősegíteni, fentről kijelölték az ország számára, a párttagság számára kijelölték, hogy min gondolkodhatunk, mit bírálhatunk.

Az a gyanúm - említettem már -, hogy most is egy ilyen lélektani elterelést akarnak velünk végrehajtani, de az elvtársak ne feledkezzenek meg arról, hogy az egyszer már elnyert szabadságot megtartani könnyebb, mint az elveszettet újra megszervezni. Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a törvény szerint kijáró szocialista jogunkhoz, hogy rendünkön belül megfontolt, higgadt lelkiismeretes bírálatunk elé vonhassunk mindent, amit arra érdemesnek, mindent amit szükségesnek, odavalónak tartunk. Körömszakadtáig védjük meg ezt a jogunkat, semmilyen politikai manőverrel, frázissal ne engedjük elütni, mert ez az első feltétele annak, hogy tévedéseinket kiigazítsuk, mulasztásainkat pótolhassuk és megteremthessük az ember számára azt a gazdasági és szellemi szabadságot, amely szocialista hazánkban megilleti. E nélkül az élet egy fabatkát sem ér. (Taps)

T. Elvtársaim! Kedves Barátaim!

Mi itt most a DISZ Petőfi Körében vitatkozunk az ifjúság vendégeiként. Nem szeretem a szónoki fordulatokat és nem ilyesféle hatásra pályázom, amikor azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot, ne feledkezzék meg elődjéről, a márciusi ifjakról. (Élénk taps) 48-as ifjúságnak szoktuk nevezni; azt szeretném, elvtársak, ha volna egy 56-os ifjúságunk is, amely a nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában. (Élénk, majd ütemessé váló taps.)”

Nemcsak Déry Tibor szólalt fel….

Az 1956. június 27-én este ½ 7 órakor a Néphadsereg Tiszti Házában rendezett újságíróvitát Huszár Tibor elnök nyitotta meg.

Hozzászólók és mondanivalójuk mottója:

Az első hozzászóló Csatári György a DISZ képviselője. Felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy az „újságírás nem vállalhatja egymaga a felelősséget minden rosszért, amit elkövetett…” A következő felszólaló: Nagy Péter arról beszélt, hogy „…bárkinek a kultúra és a sajtó területén olyan teljhatalma lenne, mint az elmúlt években megszokott volt, ez kultúránk fejlődése a szocialista kultúránk igazi szárba szökése számára tragédia lenne….” Tábori András kiemelte, hogy „az újságírók iránti bizalmatlanság része az értelmiség iránti bizalmatlanság általános tünetének…” Tardos Tibor „A bürokratikus sajtótól az olvasó nem tájékoztatást kap, hanem belőle azt a sorsot olvassa ki, ami reá vár…” Jánossy Lajos arról beszélt, hogy „miért csak most tudták csak meg a sajtóból, hogy Magyarországon uránt találtak…” Mocsár Gábor azt emelte ki, hogy „a megfogalmazásokért itt senkinek baja nem történik…” Majd Déry Tibor következett. Felszólalását ismertettem. Őt Fürjes János követte: „Nyissuk ki a párttagsági könyvünkben a Szervezeti Szabályzatot…”

Következő hozzászóló: Nógrádi Sándor¹⁰ az MDP KV. tagja „De amikor Déry Tibor elvtárs felveti azt, hogy itt van egy garnitúra nem érdemli meg a bizalmunkat, akkor én azt mondom, hogy bírálni kell, ezzel vezettem be a beszédemet, személyre való tekintet nélkül, de garnitúráról beszélni az már más dolog…”

Máté György szerint: „Szalonképtelenné váltak először az úgynevezett lukácsisták. Utána szalonképtelenné váltak a sematikusok az írókongresszuson, utána szalonképtelenné váltak az ellensematikusok, később a parnasszistákra járt rá a rúd, majd a pesszimisták kerültek a vezető állásra alkalmatlanok listájára. Utána a jobboldali írók ellen volt egy hatalmas fellépés, majd most végül az a néhány író, aki maradt, a szektások…”

Horváth Márton a „Szabad Nép” szerkesztőbizottságának vezetője: „… akik most kioktatnak engem és másokat abban, hogy mi a párthűség a nép iránti kötelesség azok tanulhatnak azoktól az elvtársaktól, akik hibákat is követnek el… Az indokolt bírálatot elfogadom, de a kioktatást nem…”

Őt követte: Nemes György „Újságíróvá vagy szerkesztővé válik-e valaki azzal, hogy újságíróvá vagy szerkesztővé nevezte ki a párt vagy a minisztérium…” Vas Zoltán volt a következő: „Azt, hogy miért és hogyan jutottunk ide túl hosszú volna elmondani… Először veszek részt a Petőfi Körnek ezeken a vitáin… Történelmi fordulat ez 1954-ben kezdődött…”

Méray Tibor: „Egy kérdéssel szeretnék foglalkozni, de azzal kissé részletesebben: az újságíró és az igazság kérdésével… Ha április 4-ei, május 1-jei időjárás jelentésben az szerepelt, hogy változó felhőzet, néhány helyen eső, akkor ezt kegyetlenül kihúzták az időjárás-jelentésből…”

Kuczka Péter felszólalásának mottója: „Révai elvtárs egyik könyvének a címe, hogy>>élni tudtunk a szabadsággal.<<Én azt hiszem, hogy ezzel a címmel vitába lehet szállni…”

Fekete Sándor: „… a Szovjetunióban feltartóztathatatlanul halad előre egy forradalmi megújulás…”

Losonczy Géza: (később a Nagy Imre per másodrendű vádlottja és a forradalom mártírja)

„… minden kérdést, így a sajtó és tájékoztatás kérdését is elsősorban abból a szempontból kellene vizsgálnunk, hogy mi nyújt biztosítékot maximálisan egy újabb szektás, sztálini restauráció ellen… Én mindenképp fel akarom vetni a sajtómorál, a sajtóerkölcs szempontjából azt, hogy lehetséges-e, helyesebben erkölcsös-e támadni valakit anélkül, hogy meghallgatnók, és véleményének, védekezésének, ugyanolyan nyilvánosságot biztosítanánk…

…. miért nem lehet eleget tenni a sajterkölcs és a nép ama követelésének, hogy hallgassák meg ebben a kérdésben Nagy Imrét is… Itt az ideje szakítani azzal az elképzeléssel, hogy az újság nem egyéb, mint a párthatározatok illusztrálásának és népszerüsítésének a szerve… a sajtó a közvélemény szerve is…

A vita előzményei és következményei

Az „új szakasz” politikája

Sztálin halála után (1953.márc.5.), de még a tavasz folyamán a szovjetek Moszkvába rendelték a magyar vezetőket. Köztük volt Rákosi Mátyás és Nagy Imre is. A www.historiamozaik.atw.hu - „Raporton Moszkvában” c. szerkesztése az eseménnyel részletesen foglalkozik. A megbeszélések eredményeként Nagy Imre lett az ország miniszterelnöke (1953.júl.5.). A zsidó származású politikusok - Rákosi kivételével - kikerültek az MDP Politikai Bizottságából, így Révai József és Farkas Mihály is.

A kormány programja „lazított a gyeplőn”, az internáló táborok kapuit kinyitották, az erőltetett iparosítást „visszafogták”, Méray Tibor szavaival a „tisztító vihar” elkezdődött. Ha lassan is megkezdődött a koncepciós perek felülvizsgálata. (Ebben az időben szabadult Kádár János és Marosán György is)

Az MDP Központi Vezetősége 1954. okt. 1-3. ülésén…

A Központi Vezetőség tagjai megerősítették Nagy Imre politikáját. Méray Tibor¹¹ így írt erről: „Az a beszéd, amelyet Nagy Imre a párt központi vezetőségének 1954 októberi ülésén elmondott, egyike volt élete legragyogóbb politikai teljesítményeinek… A beszéd, amely Gerőt¹² és társait nem név szerint, hanem, mint az >>ellenállókat<< bélyegezte meg, feladatként tűzte a párt és a gazdasági élet vezetése elé az új irányzattal szembeni >>ellenállás<< megtörését, a pártbeli szektarianizmus a >>baloldaliság<< felszámolását, fokozott lendületet követelt az 1953 júniusi párthatározat és az 1954. évi tavaszi III. pártkongresszus kijelölte határozatok végrehajtásánál.

A megfutott Gerő programja mellé nyíltan és becsületesen csak a gazdasági főnök helyettese, Friss István, az idős moszkovita állt ki…”

Párttaggyűlés a „Szabad Nép”-nél

A Nagy Imre „vonal” mintegy megerősítéseként 1954. okt. 22-23-án a „Szabad Nép” Szerkesztő Bizottságának párttagsága viharos taggyűlést tartott. Ismét Méray Tibort idézem:

„Tehát Önnek az a véleménye - szögezte Horváth mellének a kérdést Lőcsei* -, hogy nem vagyunk hibásak abban, hogy ezek a törvénytelenségek megtörténtek? Horváth Márton most meredten nézett maga elé, pár másodpercig hallgatott, aztán megváltozott, egészen halk hangon azt mondta: - De igen hibásak vagyunk…”

*

Lőcsei Pál, aki Magyarországon először merte nyilvánosan szóvá tenni Kádár János törvénytelen bebörtönzésének ügyét

…

„Az elfogadott határozat - amit az elnöklő Kornai János¹³ terjesztett elő 76 igen és 22 ellenszavazat mellett kimondta, a „Szabad Nép” hibáiért „elsősorban a pártirányítás a felelős… Hogy mi jelenik meg a lapban és mi nem, azt nem a szerkesztő bizottság, hanem felülről irányítják…” - tette hozzá Kornai János.

Visszarendeződés és  Nagy Imre kiszorítása

1954. nov. 21-én A „Szabad Nép” cikket közölt Darvas Józseftől  „Túllicitálókról”.

Az írás feltehetően Farkas Mihály¹⁴ és Horváth Márton sugalmazására jelent meg, jelezve, politikai támadás indult a „Nagy Imre vonal” ellen. A „főveszély” a „jobboldali elhajlás” lett.

„A>>túllicitálás<< vagyis az az új fogalom, amelyet Darvas cikke a politikai tolvajnyelvbe bevezetett - azt kívánta jelenteni, hogy vannak egyesek, elsősorban újságírók és írók, akik nem elégednek meg azzal az önbírálattal, amelyet a párt saját hibáiról mondott, hanem még rá is akarnak licitálni” - írja Méray.

1954. nov. 24-én az MDP Politikai Bizottsága elé citálták a „Szabad Nép” szerkesztőségét. Legyen ismét Méray Tiboré a szó: „Hetekig tartó előzetes gyötrés, fenyegetőzés után a Szabad Nép teljes szerkesztő bizottságát megidézték az >>istenek tanácsa<< elé…Az ülésen - Rákosi távollétében - Farkas Mihály elnökölt. Ekkor már világos volt, hogy Rákosi megbízásából tevékenykedik… A négy szerkesztő bizottsági tagot felszólították az önkritikára és korábbi kijelentéseik visszavonására… Minthogy több órás vita után sem sikerült zöld ágra vergődni velük, s mindnyájan fenntartották véleményüket, a politikai bizottság >>nagyvonalúan<< haladékot adott a négy >>megtévedt báránynak<<, azzal, hogy két-három hét múlva újra megidézik őket maguk elé…”

1954. dec. 15-én az MDP Politikai Bizottsága - Nagy Imre távollétében - határozatot fogadott el a „jobboldali veszélyről”, megbélyegezve Nagy Imre „új szakasz” politikáját.

1955. jan. 8-án az SZKP KB Elnöksége határozata támadást intézett Nagy Imre ellen.

1955. febr. 23-án Nagy Imre levelet írt az MDP Politikai Bizottságának tiltakozva elszigetelése ellen.

1955. márc. 2-4. az MDP KV határozatot fogadott el a Nagy Imre által képviselt „jobboldali veszélyről, a pártellenes, opportunista nézetek bírálatáról”.

1955. márc. 5-én a „Kossuth Klubban” megalakult a DISZ „Petőfi Köre”.

1955. márc. 28-ápr. 29. között Nagy Imrét eltávolítják a hatalomból.

Az írók és művészek memoranduma

1955. nov. 2-4 között az Irószövetség pártszervezete taggyűlést tartott. A taggyűlésen részt vett az MDP KV részéről: Andics Erzsébet¹⁵ az agitációs és propagandaosztály vezetője és Horváth Márton a „Szabad Nép” főszerkesztője.

Mielőtt az ülés elkezdődött volna „napirend előtt” szót kért és kisebb vita után szólásra is emelkedett  Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költő.

Elmondta, hogy egyes pártszervek és funkcionáriusaik egyre gyakrabban alkalmazzák újra a központi vezetőség és a kongresszus által ismételten elítélt káros, erőszakos eszközöket.

Megemlítette, hogy „A legutóbbi fél esztendőben leváltották az Irodalmi Újság két felelős szerkesztőjét; megakadályozták Kónya Lajos Naplójegyzeteinek, Benjámin László és Nagy László verses köteteinek megjelenését….” Kísérletet tettek arra, hogy egyes írók esetében cenzúrát vezessenek be.

A sorozatba tartozott „Az ember tragédiája” ügy és Németh László: „Galilei” c. drámájának levétele a Nemzeti Színház műsoráról, a „Csodálatos Mandarin” körüli huzavona.

Zelk Zoltán elmondta, hogy a „legutóbbi tíz hónap alatt eltávolították” a „Szabad Nép” szerkesztőségéből a nevesebb kommunista újságírók jelentős részét.

Arra kérte a központi vezetőséget, hogy a kultúrpolitikáját eltorzító gyakorlatot számolja fel és biztosítsa „a kultúra a sajtó munkásai számára az őszinte, tiszta, kommunista pártélet légkörét… az alkotómunka lehetőségét”.

A Zelk Zoltán mondanivalójára épült szöveget, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségéhez címeztek - amely később MEMORANDUM néven vált közismertté - számos Kossuth Díjas író, költő színművész, és újságíró írt alá. Néhány név a felsorolásból: Déry Tibor, Háy Gyula írók, Benjámin Lászó, Zelk Zoltán, Kónya Lajos költők, Major Tamás Mészáros Ági, Bessenyei Ferenc, Várkonyi Zoltán, Olthy Magda színművészek összesen 58 neves személyiség írt alá.

A memorandumot csak a párttagok irhatták alá. Méray Tibor szerint: „Időt vett igénybe a szöveg megfogalmazása is. Beletelt egy hét, amíg a különböző vitákon, megbeszéléseken sikerült egy sokak számára elfogadható, rendkívül enyhe s mégis a lényeget érintő alapfogalmazványt megteremteni….” Visszautasította a memorandum aláírását - noha a szöveggel egyetértett - másokkal együtt Lukács György is. A taggyűlés elé került végleges szöveggel 1955. nov. 2-ra elkészültek. Ezt olvasta fel Zelk Zoltán…

Kedvezőbb a politikai „szélirány” 1956-ban

1956. febr. 14-én nyílt meg a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa. Sztálin már harmadik éve halott volt. Komoly lépések történtek a nevéhez fűződő diktatúra enyhítésére, körülményeinek felszámolására.

Fokozatosan megindult az országban a koncepciós perek felülvizsgálata, a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitálása. A kongresszus 12 munkanapja során megerősítette a különböző társadalmi rendszerű országok „békés egymás mellett élésére” vonatkozó elveket. Elvetették a „forradalom exportjának” gondolatát. Kimondták, hogy a „szocializmusba való átmenet” a különböző országokban eltérő formákat ölthet.

A tanácskozást a sztálini személyi kultusz és kísérő jelenségeinek leleplezése tette történelmi jelentőségűvé.

Ny. Sz. Hruscsov¹⁶ a szovjet párt főtitkára az utolsó munkanapon (febr.25.) zárt ülésen mondta el:

„A személyi kultuszról és következményeiről” szóló négy órás referátumát. Ezzel megkezdődött a Szovjetunióban, de az ún. „népi demokratikus” országokban is az ortodox kommunizmus bomlása.

Az újságíró vita következményei 1956. nov. 4-e után

A koncepciós perek előkészítése

1956 végétől növekedni kezdett az értelmiségi letartóztatottak száma. A listán Déry Tibor neve már a kezdetektől szerepelt. Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága 1957. jan. 17-én határozatában felfüggesztette az Írószövetség, majd az Újságíró Szövetség működését. Január 19-éről 20-ra virradó éjszaka több írót és újságírót letartóztattak, főleg azokat, akik az „ellenforradalom” előkészítőinek vagy szervezőinek tartottak.

Letartóztatottak között volt az írók és költők közül: Háy Gyula, Lengyel Balázs, Zelk Zoltán, Varga Domokos, az újságíróktól pedig Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál.

Fekete Gyula író, Gimes Miklós majd a „Nagy Imre per” egyik vádlottja, Molnár Zoltán újságíró már korábban vizsgálati fogságba került.

Déry letartóztatásával „kivártak”.

Amikor Déry Tibor ellen a nyomozást elrendelték (1957.febr.27.) Nagy Imréék még Romániában voltak. Kállay Gyula ugyan januárban a romániai Snagovban és Bukarestben is járt, sorsukról a nyomozás elrendelésének időpontjában még nem született döntés.

Kádár János Déry Tibort tartotta leginkább felelősnek az „ellenforradalom” előkészítéséért, mégis Déry lefogására csak később került sor. Az ún. „türelmi idő vége a Nagy Imréék elleni rendőrségi eljárás kezdetével függhetett össze…”

Április 20-ra virradó éjjel

Déry Tibort is letartóztatták. Általában az írók, így Déry letartóztatása, majd a per jelentős nemzetközi visszhangot váltottak ki Európa szerte. Párizsban „Déry Tibor Bizottság” alakult. Fejtő Ferenc a Párizsban élő neves újságíró és mások mozgósították a Nobel-díjas francia írókat (így Albert Camus neves írót is), akik levélben tiltakoztak Kádár Jánosnál.

Előbb a „kis” majd a „nagy” íróperekre került sor

Az ún. „kis” íróperben, - amely „előjátéka” volt a „nagy” Déryék perének - 1957. október. 9-én hoztak ítéletet. Kisebb-nagyobb szabadságvesztésre ítélték: Fekete Gyulát, Varga Domokost, Molnár Zoltánt, Gáti Józsefet, Tóbiás Áront, Buda Ferencet, Lakatos Istvánt, Karátson Gábort Kiss Károlyt, Bihari Sándort. Korábban elitélték: Eörsi Istvánt. Obersovszky Gyulát előbb halálra ítélték, később az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták.

A „nagy” íróper 1957. okt. 25-én kezdődött.

Az író perek mindkét formája „koncepciós” jellegű eleve „konstruált” per volt. A bizonyításként felhozott tények egy része valós ugyan, de az adatokat, az egyes eseményeket - már eleve egy meghatározott cél érdekében - önkényesen értelmezték és csoportosították.

Ebben a „konstrukcióban” az írókra osztották ki az „ellenforradalom eszmei előkészítőinek” szerepét.

Déry perében a nyomozás során számbavették: az 1956. júniusában a Petőfi Körben elhangzott beszédét, az 1956-os forradalom alatt és után az Írószövetségben, illetve a különböző munkástanácsi üléseken elhangzott felszólalásait

Déry „pálfordulása”.

Az író eleve tartott attól, hogy esetleg Nagy Imrével „közös perben” vonják felelősségre és ez súlyosbítja majd helyzetét. A cellájában élő „zárkaügynök” jelentése szerint ezt mondta volna: „Nagy Imre képes rám fogni, hogy meg akartam dönteni a rendszert…”

Déry Tibor érzelmi sokk hatására „mindent beismerő vallomásra szánta el magát”. Kihallgatói sugalmazásra a börtönből levelet írt Biszku Béla¹⁷ belügyminiszterhez. Ebben „kegyelmet kért a párttól…” Petőfi köri szerepéről pedig így írt: „Súlyosan vétkeztem a párt ellen, a népi demokrácia ellen…”

Sokkos állapotához hozzájárult, hogy letartóztatásakor a szorongatott helyzetben lévő nálánál jóval fiatalabb feleségét és idős édesanyját hagyta hátra.

Édesanyja 93 éves volt nem akarta, hogy letartóztatásáról tudomása legyen. A mamához írt levelében ezt írta: „… ma autóval a Mátrába, majd onnan Csehszlovákiába utazom, hogy filmet írjak….”

Fiatal felesége - immár a harmadik - Kunsági Mária Erzsébet színésznő (Böbe) sokat segített Déry édesanyjának jószándékú félrevezetésében, de Déry Tibor ügyének méltányosabb kezelésében is.

Zárt ajtók mögött…

A több hónapig tartó nyomozás eredményeként a vádirat Déry és a többi író ügyében elkészült. A zárt ajtók mögött - Vida Ferenc¹⁸ tanácsvezető bíró vezetésével - a per 1957. okt. 27-én kezdődött.

Az író már a tárgyalás első napján - értelmét látva a mea culpának - kijelentette: „megértettem a vádat… A felsorolt bűncselekmények túlnyomó részét elkövettem és azokban bűnösnek érzem magam.” Tévedésnek tartotta ugyanakkor, hogy ő „az államrendet” kívánta volna megdönteni. Más helyen kijelentette: „Bűnösnek érzem magam abban, hogy rossz kommunista voltam… megtévedtem…”

Illyés Gyula, Tamási Áron írókat tanúként idézték meg. Mindketten igyekeztek menteni Déryt és vádlott társait.

Az ítéletek

1957. nov. 13-án hoztak ítéletet, a „nagy” íróperben. Az elsőrendű vádlott Déry Tibor mellett Háy Gyula, Tardos Tibor, Zelk Zoltán „bűnösnek” találtatott a „népi demokratikus államrend megdöntésének kísérletében”.

Ezért Déry Tibort 9 év, Háy Gyulát 6 év, Tardos Tibort 18 hónapi, Zelk Zoltánt 3 év letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A továbbiakban különböző perekben még húsz „írással foglalkozó” személyt ítéltek hosszabb-rövidebb időre szabadságvesztésre. (pl. Eörsi István 8 évvel, Obersovszky Gyulát előbb halálbüntetéssel, majd kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották).

Déry Tibor, Háy Gyula 1960-ban, Zelk Zoltán 1958-ban (?) szabadult.

A „kis” íróperben: Varga Domokos 2 év, Tóbiás Áron 1 év, három évre felfüggesztve, Molnár Zoltán 3 év, Fekete Gyula 1 év, három évre felfüggesztve büntetést kapott.

Felhasznált irodalom:

Tóbiás Áron

In memoriam

NAGY IMRE

Emlékezés egy miniszterelnökre

Szabad tér Kiadó Bp. 1989

Aczél-Méray

Tisztító vihar

JATE Kiadó Szeged 1989

Petőfi Kör vitái

Hiteles jegyzőkönyvek alapján I.

Két közgazdasági vita

Kelenföld Kiadó ELTE

Főszerkesztő: Brády Zoltán

KAPU különszám 1987 ?

Internet: Standeisky Éva: Déry Tibor pere

Szövegmagyarázat:

1. Tánczos Gábor (1928-1979) Baján született, itt járt elemi iskolába és a III. Béla Cisztercita Gimnáziumba.

Édesapja a munkaszolgálat teljesítése közben halt meg. Tánczost édesanyjával egy Bécs melletti koncentrációs táborba internálták, innen 1945-ben tért haza. Részt vett a MADISZ (Magyar Dolgozók Ifjúsági Szervezete) bajai szervezetének létrehozásában, annak titkáraként is tevékenykedett. 1945-ben már a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja. A középiskola elvégzése után - mint tehetséges baloldali fiatal - a Budapestre a Györffy István Népi Kollégiumba került. Egyetemi diplomáját az ELTE (Eötvös Lóránd Tudományegyetem) filozófia szakán 1953-ban szerezte. Itt lett tanársegéd. 1955. elején lett a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) által létrehozott „Petőfi Kör” titkára. Tánczost az 1956-os események váratlanul érték. Nagy Imre helyenként következetlennek tartott politikáját többször bírálta. 1956. nov. 4-én feleségével a Jugoszláv követségen kapott menedéket. Nagy Imréékkel innen került a romániai Snagovba. Jobbára a követségről kijuttatott politikai nyilatkozata adott alapot 1957. márciusi letartóztatására. A „Nagy Imre per” egyik mellékperében 15 évi szabadságvesztésre ítélték. 1962-ben kegyelemmel szabadult. Néhány évig egy esti gimnáziumban magyar irodalmat tanított, majd iskola- és olvasásszociológiai kutatásokkal foglalkozott. 1979-ben aláírta a „Csehszlovák Charta 77-t”. Depressziója elhatalmasodott rajta még ebben az évben öngyilkos lett.

2. Déry Tibor (1894-1977) Kossuth és Baumgarten-díjas író. Több külföldi akadémia tiszteletbeli tagja (Berlin, Hamburg, Mainz). Jómódú polgári család gyermeke. A Kereskedelmi Akadémia elvégzése után (1911) nyelvet tanul, majd 1913-tól több éven át egy részvénytársaságnál dolgozott. „Lia” c. kisregényével 1917-ben egy pályázaton tűnt fel. 1918-ban szinte alapító tagja a KMP-nak (Kommunisták Magyarországi Pártja). A tanácshatalom idején az „Írói Direktóriumban” tevékenykedett. A bukás után letartóztatták. Elengedése után Bécsben a „Bécsi magyar újságnál” helyezkedett el, majd a berlini „Sturm” munkatársa lett, 1924-ben Párizsban telepedett le. 1926-ban már az olasz Perugiában írta meg az avangard egyik remekművét „Az óriáscsecsemő” c. művét.

Még ebben az évben visszatért Budapestre, majd 1934-től ismét Bécsben található. Az osztrák fővárosban kezdte írni „A befejezetlen mondat” c. háromkötetes regényét. Bécset - feltehetően a nácik megerősödése miatt - kénytelen volt elhagyni, Spanyolországba került, onnan ismét Budapestre jött. 1944 márciusában itthon a németek elől bujkálni kényszerült. 1945 után belépett az MKP-ba (Magyar Kommunista Párt), vezetőségi tagja lett az Írószövetségnek. Sorban jelentek meg eddig kiadatlan művei (Alvilági jó lélek, Szemtől szembe stb). 1950-ben és 1952-ben jelent meg a „Felelet” c. eredetileg tetralógiának tervezett regényének I-II. kötete.

A második kötet Révai József vezetésével a hivatalos kultúrpolitika kereszttüzébe került. Az elkövetkező években folytatta alkotómunkáját. Az 1956 júniusában a Petőfi Körben megtartott „sajtóvita után” a pártból is kizárták. A forradalom után 1957 őszén a „nagy” íróperben kilenc év szabadságvesztésre ítélték, majd büntetését 1961-ben felfüggesztették, később teljes amnesztiát kapott. 1963-ban egy novella-gyűjteménnyel tért vissza az irodalmi életbe. A nyarakat a balatofüredi tamás-hegyi házában töltötte. Tiszteletére „Déry Tibor Díjat” alapítottak. 1977-ben hunyt el.

3. Zelk Zoltán (1906-1981) Érmihályfalván született egy szegény zsidó család gyermekeként. Kezdetben Miskolcon járt iskolába, majd 1925-ben Budapestre költözött. Zelk Zoltán a baloldali mozgalmakhoz csatlakozott, kommunistának vallotta magát. Első verse 1928-ban a „Nyugat” c. irodalmi folyóiratban jelent meg. Első verses kötete 1930-ban jelent meg, melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Zelk megismerkedhetett a „Nyugat” második nemzedékével, köztük József Attilával. 1945 után Zelk ünnepelt költő. Hangzatos „talpnyalással” felérő verseket írt Sztálinról és Rákosiról. 1947-ben Baumgarten, 1951-ben Kossuth, illetve József Attila díjjal jutalmazták a rendszert dicsőítő verseiért. Gyermeklapot is indított „Kisdobos” címmel, ahol elsősorban saját gyermekverseit népszerűsítette. Az 1956-os eseményeknek lelkes híve. A „nagy” íróperben 3 év börtönnel sújtották. 1971-ben Robert Graves-díjat kapott. 1981-ben hunyt el.

4. Rajk László (1909-1949) politikus, miniszter. Életéről több is megtudható Duncan Shiels: „A Rajk fivérek” c. könyvéből (Megjelent: a Vince Kiadónál: 2007-ben). Rajk László 1929-től a Bp.-i Egyetem bölcsésztudományi karán folytatott tanulmányokat francia-magyar szakon, amit nem fejezett be. 1930-ban bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, 1931-től a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja. 1933-tól építőmunkásként dolgozott a MÉMOSZ (Magyar Építőmunkások Országos Szervezete) frakciójának vezetője. 1935-ben nagy építő sztrájkot szervezett. 1936-ban Prágában távozott pártutasításra. Innen Spanyolországba távozott és részt vett a polgárháború harcaiban. A bukás után Franciaországba internálták. 1941-ben hazatért és feleségül vette Földi Júliát. 1941-ben letartóztatták 1944-ben szabadult a KMP utódpártjának a Béke Párt Központi Bizottságának lett a titkára, a Magyar Front egyik vezetője. Rajk, Bajcsy-Zsilinszky Endrével és másokkal szervezte az ellenállási mozgalmat. A nyilasok letartóztatták Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták. 1945 májusában tért haza. Fontos párttisztségeket töltött be. 1946-1948 között belügyminiszter volt, majd 1949 májusáig letartóztatásáig külügyminiszter.

1949. május 30-án letartóztatták és koholt vádak alapján - nyilvános tárgyaláson - halálra ítélték és kivégezték.

Rajkot 1955-ben rehabilitálták és 1956. okt. 6-án újratemették.

5. Horváth Márton (1906-1981) Az ötvenes évek művelődés-politikájának egyik kidolgozója 1948-1956 között vezető szerepet játszott a voluntarista kultúrpolitika, a sematizmus uralkodóvá válásában nagy szerepet játszott. Horváth Márton az 1956-os forradalom alatt politikailag „megingott”. 1957-ben a „Munkásmozgalmi Intézet” munkatársa. 1957-1960. között a Petőfi Irodalmi Múzeumban tevékenykedett. 1960-1963. között a Hunnia Filmstúdió vezetője, majd ismét a Petőfi irodalmi Múzeumhoz került. 1966-ban nyugdíjazták.

6. Révai József (1898-1959) politikus, közíró, miniszter. Életével ezen a honlapon a „Moszkoviták” és a „Raporton Moszkvában” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

7. Darvas József (1912-1973) szül: Dumitrás József kétszeres Kossuth-díjas író, publicista, politikus, a népi írók egyik képviselője. Apja béres volt, aki az első világháborúban vesztette életét. Anyja négy gyermekét egyedül nevelte. Kiskunfélegyházán 1932-ben elvégezte a tanítóképzőt. Korán kapcsolatba került a baloldali így a diákmozgalmakkal, majd a népi írók mozgalmával. 1933-ban letartóztatták, két hónapot töltött fogdában.

Öt évig volt rendőri felügyelet alatt. 1934-től újságírói feladatokat is ellátott. Több korabeli folyóiratban is publikált. 1942-ben részt vett a „Történelmi Emlékbizottság” létrehozásában. 1943-ban Erdei Ferenccel együtt Balatonszárszón a „népi baloldal” álláspontját képviselték az ország jövőjét illetően.

Darvas 1945 után egészen 1956-ig több tárca élén állt. 1953-1956. között népművelésügyi miniszter. 1956-ban a nyílt utcán kis híján agyonverték. Először 1951-1953. között, majd 1959-től ismét az újjászervezett Magyar Írószövetség elnöke volt. 1957-1959. között a Hunnia filmstúdió igazgatója. Szerkesztette a „Kortárs” c. folyóiratot is. 1957-től az MSZMP tagja, 1960-tól a HNF (Hazafias Népfront) alelnöke, 1971-től az Elnöki Tanács tagja: Főbb munkái: „országjáró riportok (1930-as évek) „Máról-holnapra” (regény) „Szakadék” c. drámai mű, 1945 után: írta Bp.-ről a „Város az ingoványon” c. művét. 1963-ban adták ki „Részeg eső” c. regényét.

8. Huszár Tibor (1930-) Széchenyi díjas szociológus, egyetemi tanár az MTA rendes tagja. Az „értelmiség-szociológia” neves kutatója. 1983-1992. között az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója. 1990-ben rövid ideig országgyűlési képviselő. Életével ezen a honlapon a „Kádár házaspár levélváltásai” c. szerkesztés bevezetője részletesebben foglalkozik.

9. Hollós Ervin, előző nevén: Holzschlag (1923-2008) Eredetileg szűcssegéd, később kommunista pártmunkás aktivista, belügyi dolgozó, író egyetemi oktató. 1945-től a MADISZ, majd a DISZ vezető funkcionáriusa. 1956-tól állambiztonsági tiszt. A forradalmat követő megtorlások egyik szervezője. 1962-től egyetemi oktató. „Írói” munkássága a pártállami propagandaanyagok írásában merült ki. Állambiztonsági alezredesként a Belügyminisztérium III/3. csoportfőnökség vezetőjeként nyugdíjazták.

Főbb munkái: „Kik voltak, mit akartak” (Kossuth Kiadó 1967), „Rendőrség, csendőrség, VKF 2” (1971) Hollós E-Lajtai V: „Köztársaság tér 1956” (Kossuth Könyvkiadó három alkalommal adta ki).

10. Nógrádi Sándor (1894-1971) kommunista pártvezető, vezérezredes, csoportfőnök. Már 1918-ban belépett az MSZDP-be (Magyarországi Szociáldemokrata Párt), majd 1919-ben a KMP-be (Kommunisták Magyarországi Pártja). A baloldali diktatúra után Csehszlovákiába emigrált. Később a Komintern (Kommunista Internacionálé) megbízásából Berlinben és Moszkvában dolgozott. 1944-ben a „Kossuth Rádió” magyar adásainak egyik szerkesztője. 1945 után államtitkár, az MKP (Magyar Kommunista Párt) Központi Vezetőségének propaganda osztályát vezette. 1949-1956. között a Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnöke. Hosszú évekig az MDP KV. tagja. 1963-1967. között országgyűlési képviselő, később az Elnöki Tanács tagja egészen nyugdíjazásáig.

11. Méray Tibor (1924-) eredetileg magyar-latin szakos tanár, újságíró, szerkesztő, író. Életével részletesebben a „Két politikai bizottsági ülés 1954-ből” a „Moszkoviták” c. szerkesztés ezen a honlapon is foglalkozik.

12. Gerő Ernő (1898-1980) kommunista politikus, miniszter. Életével ezen a honlapon a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai látogatása” a „Moszkoviták” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.

13. Kornai János (1928-) Széchenyi-díjas közgazdász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. Az ún. „szocialista gazdasági rendszer” valamint a „nem egyensúlyi rendszerek” a „postszocialista átmenet” egyik nemzetközileg ismert kutatója.

14. Farkas Mihály (1904-1965) kommunista pártvezető, az ötvenes évek ún. „négyes fogatának” egyik tagja, honvédelmi miniszter. A koncepciós perek egyik „kiagyalója”.

15. Andics Erzsébet (1902-1986) történész, kommunista politikus, az MTA rendes tagja. Farkas Vladimir (Farkas Mihály fiáról van szó) anyósa. Berei Andor felesége. 1918-ban a KMP egyik alapító tagja. A tanácshatalom után Bécsbe emigrált. Beiratkozott a bécsi egyetem történelem szakára. 1921-ben visszaküldték Magyarországra, illegális pártmunkára. Letartóztatták és 15 évi fegyházra ítélték. 1922-ben fogolycsere révén a Szovjetunióba került, félbehagyott tanulmányait itt folytatta. 1928-tól tudományos kutatóként dolgozott, 1930-tól különböző főiskolákon tanított. 1937-1941. között a Moszkvai Állami egyetem tanára lett.

1940-ben szerzett kandidátusi fokozatot. 1943-1944. között ő vezette a krasznogorszki antifasiszta iskolát.

1945-ben tért haza. Pécs küldötteként tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945-1957-ig országgyűlési képviselő (1957-ben megfosztották mandátumától). 1948-1950. között a Bp.-i Közgazdaságtudományi Karán tanított.

1946-1953. között az MDP Pártfőiskoláján is oktatott. 1949-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

1956. okt. 28-án családjával a Szovjetunióba távozott. 1956. nov.-én rövid időre visszaérkeztek, Szolnokon férjével a „Szabad Népet” szerkesztették. 1956. nov. 16-án ismét a Szovjetunióba távoztak. Andics Erzsébet férjével együtt a „rákosisták” közé tartozott. Visszatérve az országba, katedrát kapott az ELTE történelemtudományi tanszékén, ahol 1976-ig tanított.

16. Ny. Sz. Hruscsov (1894-1971) orosz-szovjet kommunista politikus. Ezen a honlapon a „Titkos vendégek Titó villájában…” „Raporton Moszkvában” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik. Ny. Sz. Hruscsov a „desztalinizáció” elindítója a Szovjetunióban. 1956 februárjában a XX. pártkongresszuson négy órás titkos beszédben leplezte le a zsarnok Sztálin bűneit.

17. Biszku Béla (1921-) eredetileg szerszámlakatos. Keményvonalas kommunista politikus, parlamenti képviselő. Az ötvenes évek első felében középszintű pártvezető. 1957-1961. között belügyminiszterként a megtorlások egyik irányítója. Életével ezen a honlapon „A kocka el volt vetve” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

18. Vida Ferenc (1911-1990) jogász, bíró, mint tanácsvezető bíró halálra ítélte Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst. Vida Ferenc jómódú ügyvéd gyermekeként született. 1932/1933-ban részt vett a cionista mozgalomba. Jogi Akadémiát végzett Szegeden. 1934-ben Tel-Avivban részt vett az ottani munkáspárt szervezésében. 1936-tól Magyarországon ügyvédjelölt. Közben az illegális kommunista mozgalomban is részt vesz. Jellegzetes „arabos” külseje miatt „Tunisz” néven vált ismertté. 1942-ben életfogytiglani börtönre ítélték, illegális kommunista szervezkedésért.

Neve az 1956-ot követő megtorlások során vált ismertté. 1956-os tevékenységekért 20 személyt akasztatott fel..

Listáján szerepelt: Déry Tibor és társai, Zsámboki Zoltán és társai és mások elitélése.

Forrás: Internet - Wikipedia,

www.historiamozaik.atw.hu

2010. február

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor