„Ricardo bácsi”-nak is szólították a fiai

mottó: „száz halál katasztrófa,

egymillió halál statisztika”

Adolf Eichmann

A háború befejezése után több álnéven is élt Otto Adolf Eichmann magas rangú náci tiszt, ss-obersturmbanführer a deportálások fő szervezője. A Harmadik Birodalom hóhérja 1944. március 19-e után néhány nappal érkezett Magyarországra. A célja az volt, hogy magyar segédlettel és kb. 300 főt számláló kommandójának közreműködésével megszervezze több százezer magyar zsidó deportálását. A deportálásokat május közepétől indították, két hónap elteltével már közel félmillió zsidó elhurcolására került sor. Eichmann¹ ezután visszatért Németországba, majd október 17-én - 50000 munkaképes zsidó férfi kiállítását követelve - ismét visszatért Magyarországra. Az első halálmenetek 1944. november 6-án indultak el a nyugati határ felé. A háború végén Eichmann - ahogy mondani szokták - „alámerült” és hosszú évekig nem lehetett róla tudni szinte semmit. Aztán 1960 tavaszán hurokra került. A mostani szerkesztés bujdosása és elfogásának történetét dolgozza fel, a rendelkezésre álló irodalom segítségével.

A utolsó hónapok Németországban…

1944 karácsonya körül érkezett vissza Berlinbe, a háború kimenetelét illetően nem lehettek illúziói. „Talán már csak egyedül a Führer² hitte fanatikusan, hogy még minden >>jóra<< fordulhat és végül is ők győznek, nem a lenézett ellenség.” Berlinbe vezető útja során sok halottat látott mindenfelé, a szövetségesek bombázták az utat és a vasutat. Amíg valamilyen „reményt” látott a háború folytatására „igyekezett a zsidókat bizonyos földrajzi és közigazgatási pontokba gyűjteni” és őket ott tartani. De januárra megváltozott a helyzet. Himmlerék³ minden vonatot leállítottak, sőt belekezdtek a megsemmisítő táborok likvidálásába is.

Még az auschwitzi táborvezetőség is parancsot kapott, hogy a még életben lévő foglyokat indítsa el nyugat felé.

A harmincas évek végén

és a negyvenes évek elején birodalmi érdekekre hivatkozva megtudta akadályozni, hogy fénykép készüljön róla. Magyarországon azonban nem sikerült „féken tartania a sajtót, meg aztán a tehetős zsidók külföldre kerülve, nem tettek féket a nyelvükre”.

Hírszerzési forrásokból megtudta, hogy a szövetségesek már elkészítették a leendő háborús bűnösök névsorát. „Ő ráadásul előkelő helyet foglalt el ezen a listán.” Tudta, hogy Hitler és a birodalom bukása után felelősségre vonják és szinte biztos volt abban, hogy halálbüntetés vár rá. A náci vezetők nagy része így ő is a nyomok eltüntetésébe kezdett, 1945 elején iratok tömegét égette el. De ha azt remélte megússza a dolgot tévednie kellett, túl sok volt a tömegsír és a krematórium, ezek mind árulkodtak.

A bujkálás kezdete…

„Eichmann már akkor is rejtőzködött, amikor még Berlinben töltötte a heteket.” Minden aktát azonban nem tüntethetett el. Sok levél parancs így is fenn maradt, olyanok is, amelyek ellene szóltak.

A többi náci szervhez hasonlóan a Gestapo is hamis iratokat osztott ki, azoknak, akiket erre „méltónak” tartott. Csak a vezetők jöhettek szóba, ők viszont kaptak, valamilyen iratot „ha elveszik a Birodalom eltűnhessenek az egyszerű németek tömegében.” Eichmann márciusban még nagyon büszke volt, Müller⁴, a Gestapo főnöke neki is felajánlotta a hamis személyi iratokat, de ő kollégáival ellentétben nem kért ezekből. Később mégis rájuk fanyalodott.

1945 áprilisában kezdődött a „szétfutás”, Hitler kivételével szinte minden magas rangú náci, valamilyen ürüggyel elhagyta Berlint. Kaltenbrunner⁵ Ausztriában volt. Himmler egy utolsó feladattal odaküldte őt is, akinek a családja már egy ideje itt élt.

Eichmann felhasználta az alkalmat,

hogy elbúcsúzzon feleségétől és három fiától. A búcsúzás részletei nem ismeretesek. Azt sem lehetett tudni, hogy feleségével Verával megússzák-e egyáltalán az egészet.

Később elmondta: „mérget adott feleségének: ha az oroszok érnének oda előbb, végezzen önmagával és a gyerekekkel” Altaussee-ban búcsúajándékként egy árpagyönggyel teli táskát és egy fél zsák lisztet adtam át feleségemnek. Valamint méregkapszulákat, egyet neki, és egyet-egyet a gyerekek számára, és ezt mondtam:>>”ha az oroszok jönnek, el kell harapnotok; ha a britek vagy az amerikaiak, nem lesz rá szükségetek”<< - írta önéletrajzában.

Őt „elszólították a kötelességek” - de nem sietett vissza Berlinbe. Tudta, hogy Kaltenbrunner is Ausztriában van, akkor már ő volt az RSHA vezetője (Heydirch⁶ 1942-es halála óta). A főnök szívesen fogadta Eichmannt. Beszélgetések nem volt hosszú, inkább katonás, mindketten sejtették bujkálásuk máris megkezdődött. Kaltenbrunner azzal az ürüggyel ment az ausztriai Altaussee-be, hogy elrejtse a biztonsági főhivatal aktáit, az elrabolt javak egy részét: aranyat, drágaköveket stb.

Ő „kényelmesebb ürügyet talált: meglepő módon azt közölte főnökével, hogy partizánosztagot alakít és beveszi magát az Alpokba”. A főnök úgy tett, mint aki ezt el is hiszi, sőt még dícsérte is beosztottját bátorságáért és leleményességéért.

A hegyekbe vonultak….

A forma szerint Eichmann tényleg beváltotta ígéretét „partizáncsapatot” alakított. Útközben elrejtőzni igyekvő román fasisztákkal találkoztak és egy ideig együtt kerestek partizánharcra alkalmas helyet. Közben Kaltenbrunner üzent nekik: „hogy a háború elveszett, Németország kapitulált, és 1945. május 7-ével megszűnik minden harci tevékenység. Hitler öngyilkos lett. A harmadik Birodalom feltétel nélkül megadta magát.” Nem sokat tudni erről a pár hetes partizánakcióról. Mindenesetre hűséges emberei bíztatták őt, hagyja el őket. Hamis papirok birtokában aztán mégiscsak „vette a kalapját” és tovább állt, „harcostársai” csak 15 év múlva láthatták viszont a jeruzsálemi filmhiradásokban. „Egy tárgyalóterem golyóálló üvegkalitkája mögött”.

Aztán elindult gyalog Németország felé…

Segédtisztjével indult útnak. Néhány nappal később fogságba estek. „Otto Adolf Eichmann, a Gestapo alezredese egy Ulm környéki ideiglenes fogolytáborba került Karl Adolf Barth néven. A Luftwaffe egyenruháját viselte, a Barth névre szóló papirok is ezt állították. Az amerikaiak a táborba megkezdték a SS-ek felkutatását. Ehhez tudni kell, hogy a háború alatt az SS-hez, a Gestapóhoz és más biztonsági szervezetekhez tartozó katonák bal karjának felső belső oldalára betetováltatták vércsoportjukat. Ezzel próbáltak segíteni a sebesült katonákon, hogy adott esetben azonnal kaphassanak vérátömlesztést. Mindez a leleplezést jelentette volna Eichmann számára. Ezért segédtisztjével hamarosan megszöktek a táborból.

Ismét amerikai kézre került…

Mindez 1945 augusztusában történt. Megint hamis papirokat mutatott fel. Most egy hozzá közel álló történetet adott elő. Azt mondta, hogy Otto Eckmannak hívják (ez még hasonlított is nevéhez…) és az SS hadnagya (a tetoválást nem sikerült eltüntetnie…!), aki a 22-es lovashadosztálynál szolgált. Az amerikaiak az oberdachstetteni fogolytáborban rutinszerűen kihallgatták „Eckmann hadnagyot”, de fogalmuk sem volt róla kivel állnak szemben. Az amerikaiak nem is rendelkeztek az azonosításhoz szükséges eszközökkel (Eichmann ugyanis még fénykorában kerülte a fotósokat, gondoskodott arról, hogy képei ne jelenjenek meg az újságokban). „Eckmann hadnagy tehát egy volt a sok tízezer hadnagyból, és úgy is bántak vele.” Ő pedig szerényen visszahúzódott.

Ismét eltelt néhány hónap, mialatt Eichmann ott ült egy amerikai fogolytáborban. Közben összeszedték a háborús főbűnösöket. 1945. nov. 20-án megkezdődött a „Nagy per” Nürnbergben.

Már korábban emlegették a nevét, kerestették őt. Különösen a zsidó szervezetek nyomására kutatták Eichmann alezredes nyomait.

Újabb szökés…

„Amitől Eichmann joggal tartott, hamarosan bekövetkezett. A neve egyre gyakrabban hangzott el, a vádlottak egyrészt önmaguk védelmében, másrészt a valós eseményeknek megfelelően emlegették őt……De amíg a világ elszörnyedve hallgatta a zsidók sorsáról és tragikus pusztulásáról szóló híreket, addig >> Eckmann hadnagynak<< azon járt az esze, hogy nem szabad tovább kockáztatnia. Minden nap eljöhet a lebukás. Ha valaki felismeri biztosan beárulja.” Miután Dieter Wisliceny - akivel tegeződtek is és együtt intézték sok millió zsidó elszállítását a táborokba - ellene vallott Nürnbergben, ráeszmélt, hogy ezek után nem számíthat senki „diszkréciójára”. Mindent el fognak mondani róla, semmi sem marad titok.

A táborban indulás előtt még szerzett néhány hamis papírt. Az egyiket szimpatikusnak találta meg is kedvelte „ez Otto Heninger névre szólt.”

Észak felé vándorolt a kaotikus országban, miközben más menekülőkkel is találkozott. Ezek többsége kelet felől jött, az orosz zónából menekültek.

Eichmann Hamburgból egy Bréma melletti, Eversen nevű kisvárosba utazott. A város a hatalmas Lünebergi sikságon, Észak-Németországnak az Elba és Aller folyók között elterülő gyéren lakott, kopár pusztaságán épült. Ottani kapcsolata egy Feiersleben nevű erdész volt, az egyik oberdachstetteni tiszt testvére.

Egy fogolytársa családjánál dolgozott,

mint fakitermelő, távol minden lakott helytől, hozzá hasonló múltjukat titkolók társaságában. Egy idő után, valamilyen úton-módon szerzett egy tyúkfarmot. Csirkéket nevelt, amit az akkori helyzetben jól lehetett jó pénzért értékesíteni. Társai sem tudták, kicsoda ő, falvaktól, városoktól távol eső kis farmon élt néhány bajtársával. Ez idő alatt nem figyeltek fel rá a hatóságok. Ravasz módon a brit megszállási zónában választott magának búvóhelyet, ahol viszonylag kevés katonai hírszerző tiszt és tábori rendőr kutatott a náci háborús bűnösök után.

Így telt el több mint négy év!

Rádiót hallgatott, újságot olvasott, emberek között alig mutatkozott. Úgy élt, mint egy segédmunkás, a farm „és önmaga bujkálásának rabjaként.” Nem találkozott senkivel, nőkkel sem. Nem adott hírt magáról, még családjának sem. Ahogy múlott az idő egyre inkább nőtt benne a bizonyosság, hogy meg fogja úszni. Nemcsak a nürnbergi „nagy perben”, hanem az ún. kisebb nürnbergi perekben is elhangzott többször a neve. Ráadásul azt is megírták az újságok, hogy néhány túlélő zsidó mindent elkövet kézre keritésére. A legelszántabbak erre a célra külön nyomozószervet hoztak létre, amit zsidó alapítványok pénzzel támogattak is.

A bizonyítékok ellene egyre gyűltek. Rudolf Höss⁷ eskü alatt vallomást tett a nürnbergi törvényszék előtt Kaltenbrunner védelmében, és kapcsolatba hozta őt Auschwitz-Birkenau működésével. Ráadásul elkészült a jelentés az 1944-es budapesti eseményekről.

Eichmann hallhatott arról is, hogy Simon Wiesenthal⁸ utasítására - az ő szóhasználatában egy „zsidó kommandó” behatolt felesége házába.

Irány külföld…

A Nürnbergben később sokat emlegetett bergen-belsen-i haláltábor közelében lévő tyúkfarmon élt egészen 1950 tavaszáig. Ebben az időben úgy vélte elsősorban német földön, vagy Ausztriában fogják keresni. Nem érezte magát biztonságban. Voltak bizonyos laza kapcsolatai korábbi bajtársaival „el tudta intézni, hogy külföldre vigyék őt.”

Abban az időben működtek olyan sajátságos „mentőszervezetek”, amelyek a mindenképpen eltűnni akaró tiszteket külföldre tudták juttatni, általában Latin-Amerikába. Ezek az országok - Brazília, Argentína és Paraguay - szívesen befogadták a levitézlett németeket. Nem vettek részt a második világháborúban, kiadatási szerződésük sem volt Németországgal. A „mentőszervezetek között az ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen) és a PÓK (Die Spinne) járt az élen.

A „zavarosba halászást” a megváltozott politikai helyzet is jól szolgálta. A hidegháború kifejezetten jót tett az ilyen szervezetek működésének. A német állam kettészakadt, Nyugat és Kelet szemben állt egymással.

Az a szervezet, amely őt külföldre mentette, először az ilyen személyeket rejtekhelyre vitte. Itt készítették elő a hamis iratokat, „közben pedig a nemzetközi szálakat mozgatva a menekülés útvonalát is megtervezték.”

Máig felderítetlen módon

három társával együtt az ország délkeleti határára vitték. „Onnan megbízható személyek vezették át a csoportot az amúgy sem igazán őrzött határon Ausztriába. Onnan hamarosan tovább mehetett Olaszországba.”

Eichmann egy a ferencesekhez tartozó genovai kolostorba került. Itt tartózkodott egy hónapot. Aztán egy bizonyos „Francesco atyától” menekült útlevelet kapott. Az efféle dokumentumok akkoriban elég nagy, de már megállapíthatatlan mennyiségben voltak forgalomban egész Európában.

1950. július közepén

- és ez már ismert, bizonyított tény - Adolf Eichmann egy Ricardo Klement névre szóló menekült útlevelet kapott. „Ennek adatai szerint Olaszországban született német állampolgár volt, aki a háborús események hatására szeretne kivándorolni. A kivándorlás célországaként Argentínát jelölte meg. Az argentin konzulátus szinte azonnal adott neki vízumot. 1950. aug. közepén a hajó, amellyel utazott, kikötött Argentína fővárosában Buenos Airesben.

„Negyvennégy éves volt, és bizony nem más, mint egy német műszerész. Egy nagyon is egyszerű menekült a háború sújtotta Európából, aki most már csak nyugodt, munkás életre vágyik.

Októberben - az odamenekült németek bíztatására - személyazonossági okmányokért az argentín rendőrséghez fordult. Így aztán rövid idő múlva Ricardo Klement alias Adolf Eichmann argentín állampolgár lett.

Eichmann után kétféle nyomozás folyt.

Az egyik a hivatalos a másik a nem hivatalos. A hivatalosra az alapot az Egyesült Nemzetek háborús bűnösök ügyeivel foglalkozó bizottsága szolgáltatta. A nürnbergi perben többször elhangzott ugyan a neve, bár nem a súlyának megfelelően. Egyedül a zsidó propaganda nem felejtette megemlíteni minden lehetséges helyen és időben az ő felelősségét. Valójában a zsidók is csak évek múlva szereztek tudomást gaztetteiről. „Hogy ő találta ki a gázkamrák alkalmazását…hogy az ő javaslatára sikerült napi 24 ezer zsidót majdhogynem nyomtalanul eltüntetni, csontliszté, fogarannyá, matracszőrré, füstté >>feldolgozni<<”

Egészen az ötvenes évek végéig

nem akadtak a nyomára. Az izraeliek azonban nem adták fel. A célhoz legközelebb a nagy vadász, Wiesenthal jutott, „végső soron feltehetően neki (is) köszönhető, hogy megtalálták Eichmannt.”

A privát „nyomozó” szervek: figyeltették Eichmann családját, beépültek ismerősei, egykori barátai közé.

Felesége a háború végén jó ideig még Ausztriában maradt a gyerekekkel. A bosszúra áhítozó nyomozók őt is körüldongták, bár igyekeztek észrevétlenek maradni. Vera a feleség „azt mondta a gyerekeknek: Klausnak, Horstnak és Dieternek, hogy apjuk elesett a háborúban.”

Mégis sejthető,

hogy Eichmann valamilyen formában tudatta vele, hogy él és egészséges. A férj nem küldött pénzt, semmilyen fellelhető úton-módon nem adott jelet az asszonynak. Az asszony életében felbukkant egy férfi, próbálta elcsábítani az asszonyt, - a titkosszolgálati jegyzőkönyvekből tudható - hogy nem járt sikerrel. Az is elképzelhető, hogy Vera tényleg nem tudta, mi van a férjével. Maximum talán csak annyit, hogy él, ami egyben azt is jelentette, hogy férjének rejtőzködnie kell. A privát nyomozók követték a csonka Eichmann családot, bárhová is mentek. De Vera sohasem találkozott férjével, sem annak konspirált esetleges küldöttével. Postai úton sem kommunikáltak egymással.

Eichmann valódi profi volt.

Vagy magától volt ilyen, vagy figyelmeztették és felkészítették rá az ODESSA szervezet emberei, ne hagyjon nyomokat. Tény, hogy Eichmanné megfigyelése tökéletesen eredménytelen maradt.

Az egyik verzió azt állította, hogy ő arab álnéven Kuvaitban bujkál. Ám az izraeliek az ötvenes évek végére bizonyosságot szereztek.

Tudták már, hol keressék.

Hamarosan megkezdték az akció szervezését. De erről mások nem tudtak, nem tudhattak.

Csendesnek tűnő argentín évek…

Számos ottani némettel találkozhatott. „Egyikük később, az ötvenes évek vége felé, Németországba küldött levelében meg is említette, hogy látta Eichmannt. Ő közben szorgalmasan tanulta a nyelvet, tudvalévő az ODESSA szervezet helyi rezidensei egyengették az ott élő németek útját. Jó munkahelyet, lakásokat szereztek nekik.

Az argentín személyazonossági igazolványt azonban nem adták olyan gyorsan. Az igazolványt, amely legális munkavállalást biztosított csak 1952-ben kapta meg. Hála a német kapcsolatoknak ő már régen dolgozhatott persze igazolvány nélkül is.

A Capri vállalatnál, ahol dolgozott, nem ő volt az egyetlen náci. A cég földméréssel, építéssel, vízvezetékek telepítésével foglalkozott. „Ricardo Klement”-et itt művezetőnek alkalmazták. De mindez nem a főváros környékén történt. Volt annyira óvatos, hogy egyenlőre igyekezett minél távolabb kerülni a nagyvárostól. Az a veszély is felmerült, hogy a háború előtt vagy alatt, az ő közvetítésével vagy anélkül odakerült zsidókkal is összeakadhat. Ezért

óvatosan visszavonult északnyugatra,

légvonalban kb. 1000 km-re a fővárostól. A tartomány fővárosa San Miguel de Tucumán elégséges távolságot adott számára. A terület az Andok lábánál terült el, a chilei határ innen nyugatra mindössze háromszáz, a bolíviai északra vagy ötszáz kilométerre volt. Észak-Argentína rohamosan fejlődő vidéknek számított. A Capri cégnek mindig volt munkája. Itt a tulajdonosok és a munkatársak javarésze is „bajtárs” volt. Nem várta meg a korlátlan ott-tartózkodásra jogosító személyi igazolványt. Nyilván tanácskozott a „gondolkodókkal” is, mielőtt megtette a következő lépést. 1950 augusztusától 1953 áprilisáig élt és dolgozott Tucumánban. Munkatársai visszaemlékezései szerint csendes, visszahúzódó ember volt. Korán kelt, keményen dolgozott, de kollégáival nem nagyon barátkozott. Ebben az időben még hiányos volt a spanyol nyelvtudása. De rengeteg lehetősége nyílt beszélgetni osztrák földijeivel is.

Az egyik felettese például Siegfried Uiberreither volt, Stájerország egykori Gauleitere. Miközben a folyók áramlási adatait szállította a Grazi Műszaki Egyetem volt igazgatójához, aki annak idején elkötelezett náci volt. Eichmann kezdett beleszokni új életébe, még azt is megengedte, hogy fényképet készítsenek róla lóháton ülve, khaki munkásingében és nadrágjában, háttérben egy meredek szikla előtt folyó hegyi patakkal.

Aztán elkövetett egy hibát.

1950 decemberében a szülein keresztül, kódolt üzenetben tudatta Verával, hogy életben van és nincs semmi baja. „Gyermekeid nagybátyja, akit mindenki halottnak hitt él és jól van”- tudatta.

Aztán annyi év után először nem kerülő utakon, konspiratív módokon, hanem „teljesen közvetlenül, postai úton vette fel a kapcsolatot feleségével. Maga után hívta őt és a gyerekeket. Nem ismert, hogy okozott-e megrázkódtatást Vera Eichmann-nak az a tény, hogy hírt kapott Argentínából. Sejthető, hogy mindig is tudta: a férje él. Hogy ő és a gyermekek miből éltek Ausztriában a háborút követő években, senki sem nyomozta igazán. Könnyen elképzelhető, hogy Eichmann 1945 áprilisában hagyott náluk némi aranyat és egyéb értékeket.

Az asszonynak is ügyelni kellett a konspirációra. Nem mondhatta a gyermekeiknek, hogy az apjuk él, amikor már elmondta nekik még az elején, hogy meghalt a háborúban. Sőt most kellett csak igazán vigyázni, hiszen ha nem cselekszik elég óvatosan, férje nyomaira vezeti a kopókat.

Ezt megelőzően…

közben a szövetséges hadsereggel együttműködő, illetve a haláltáborokat túlélő zsidók is megalakították saját kutatócsapataikat. Magánszemélyek is felajánlották szolgálataikat a háborús bűnösök után nyomozó szövetséges szervezeteknek é a rendőri erőknek. Ezek között volt Tuvia Friedman és a már említett Simon Wiesenthal is. Friedman 1927-ben született a lengyelországi Radomban, megjárt több koncentrációs tábort, sikerült túlélnie a radomi gettót. Wiesenthal 1908-ban született Dél-Lengyelországban, a német megszállás idején csaknem öt évet töltött el különböző gettókban. 1945-ben csodával határos módon élve került elő Mauthausenből, fejében egy listával azokról az SS-ekről, akikkel találkozott és azzal a fanatikus elhatározással, hogy az igazságszolgáltatás kezére adja őket. Két évig dolgozott amerikai szervezeteknek.

Wiesenthal volt az,

aki megtalálta Vera Eichmannt Altaussee-ben, aki kihallgatásán elmondta, hogy férjét 1945-ben látta utoljára, és azóta már el is vált tőle. Fényképet ő sem tudott adni férjéről. 1947 végén Wiesenthalt tájékoztatták, hogy Vera Liebl a Bad Ischl bírósághoz fordult, férje halottnak nyílvánítása ügyében. A holttányilvánítási eljárásban tanúnak kellett igazolni az illető eltűnését. Wiesenthal kiváncsi volt ki lehetett az a tanú, aki ott volt Eichmann prágai halálánál. Kiderült, hogy a férfi nem más, mint Karl Lucas, Vera Liebl sógora. Wiesenthall ebből arra következtetett, hogy az egész csak egy színjáték és riasztotta, az illetékes amerikai szervet. Így azok megakadályozták a holttányilvánítást.

Ellenkező esetben Eichmann minden „aktáját” lezárták volna és megszűnt volna minden érdeklődés iránta.

Wiesenthalról tudni kell, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a bélyegeket, rengeteg bélyeggyűjtővel állt kapcsolatban az egész világon. „1953 márciusában az egyik levelezőtársa, egy német báró azt írta, hogy egy argentín kapcsolata szerint Eichmannt Argentínába látták és, hogy talán újra egyesült családjával. Wiesenthal kötelességtudóan tájékoztatta az ausztriai izraeli nagykövetséget, de az ügy itt is elakadt, szólt a Zsidó Világkongresszus befolyásos, jó kapcsolatokkal rendelkező elnökének is. Ez sem vezetett eredményre. Így az Eichmann-akták a Jad Vasembe, Jeruzsálem új irattárába kerültek.

A fiúk számára meglepetésként hatott,

hogy kiderült elhunyt apjuknak a távoli Argentínába sok-sok éve él egy unokafivére, bizonyos „Ricardo bácsi”, aki hívja őket. Vándoroljanak ki Argentínába és ezentúl éljenek ott, ő majd biztosítja a jövőjüket - ígérte az ismeretlen rokon.

Arról nincsenek bizonyítékok, hogy a gyerekek tudatában voltak-e annak, ki volt az apjuk?

Mondta-e ezt valaki nekik az iskolában, felfigyelte-e bárki is a nevükre?

Az viszont tudható, hogy a férj levelében figyelmeztette nejét: az igazat semmilyen körülmények között ne mondja el a fiuknak, hiszen bármikor kifecseghetik a hírt. Az biztos, hogy hét éve nem látták az apjukat, 1945 tavaszán pedig még nagyon kicsik voltak. Így aztán, amikor Argentínában újra találkoztak egyik gyerek sem ismerte fel az apját. Nekik ő „Ricardo bácsi” volt, és ha némileg hasonlított is apjuk régi fényképeihez, vagy saját halvány emlékeikhez. Nem ismeretes, hogy a gyerekek, mikor tudták meg az igazat. Tény, hogy 1960 tavaszán, amikor Eichmannt elrabolták és Izraelbe vitték, a gyerekek már tudták, hogy ki az a „Ricardo bácsi.”

Vera Eichmann útlevelet kapott.

Törvényes úton kért és kapott útlevelet a maga és fiai számára, majd ezzel együtt hajójegyeket vásárolt és hamarosan Argentínába érkezett. A Linzben lakó asszonynak az osztrák hatóságok 1951 tavaszán kiadták a kért iratokat; igaz valami okból az asszony útlevele nem az „Eichmann”, hanem a Vera Liebl névre szólt. A három fiú már saját útlevéllel utazott. A legidősebb, Klaus akkor tizenhat, a második, Horst tizenkettő és a legkisebb, Dieter (akinek a keresztapja Dieter Wisliceny volt - és aki Eichmann ellen vallott Nürnbergben - már régen felakasztották háborús bűnösként…) tíz éves volt a kivándorlás idején.

1952. július 28-án érkeztek Buenos Airesbe

Még egy év sem telt el Eichmann odaérkezése óta és a családja máris követte. Klement és még néhány német fogadta a családot. Vera így emlékezett a jelenetre. „Ott állt Adolf megöregedett. Sírtam örömömben és bemutattam őt a gyerekeknek.>>Ő Ricardo bácsitok<<”

A fiuk nem ismerték fel apjukat…..A rejtőzködésben töltött évek sokat öregítettek rajta: kopaszodni kezdett és szemüveget viselt. De a bácsi szép kis összeget adott nekik édességre, ezért nagyon boldogok voltak. Az Argentínában eltöltött első estéjükön együtt vacsoráztak, és öt napig maradtak a főváros egyik hotelében. Azután elutaztak Rio Porteróba, a CAPRI tucumáni műveleteinek központjába. Ő egy Graneros nevű közeli településen élt. 1951-ben költözött ide, kibérelt egy házat feltehetően azért, hogy helyet biztosíthasson a családjának is. A falu eldugott kis hegyi település volt.

„Amint berendezkedtek,

Vera és ő elmondták a gyerekeknek, ki is valójában >>Ricardo bácsi<<, és kioktatták őket arról, hogyan vezessék félre az esetleges kiváncsiskodókat.” A gyerekek hamar rájöttek, hogy apjuk szigorú munkafelügyelő. „Klaus Eichmann 1966-ban ezt nyilatkozta a Quick magazinnak:>> Nagyon gyorsan megtanultunk spanyolul. Apám megparancsolta, hogy naponta száz szót tanuljunk meg - nem többet, nem kevesebbet. Pontosan százat. Apánk nagyon korrekt ember volt mindennek meghatározta a módját, mindennek szigorú rendben kellett történnie.<<”

A cég, ahol dolgozott

1953-ban csődbe ment ők pedig a fővárosba költöztek, ahol az Olivos kerületben, a Chacabuco utca 4261-ben bérelt egy kis házat. A kerületben sok német emigráns élt. Hat évet éltek a fővárosnak ebben a kerületében.

Eichmann megtakarított pénzét először egy mosodába fektette, a vállalkozás azonban nem tudta felvenni a versenyt az olcsó szolgáltatást nyújtó kínai mosodákkal. Később ezért textil boltot nyitott, de ez is csődbe ment, közben a pénze is elfogyott. Ezután szállítási igazgatóként vállalt munkát egy egészségügyi cikkeket gyártó cégnél, de ez sem vált be. „Így végül egy ideig angóra nyúl farmot vezetett Buenos Airestől kb. hatvanöt kilométernyire. A farm tulajdonosa szintén egy német menekült volt, Eichmann távoli rokona. Ez a vállalkozásuk 1958-ban ment csődbe. Visszament a fővárosba és kénytelen volt raktárosként munkát vállalni egy gázkészülék gyárnál, melyet egy másik ex-náci vezetett.” 1959 márciusában előnyösebb munkát kapott, hegesztőként és szerelőként helyezkedett el a Gonzalez Catán-i Mercedes-Benz gyárban, ahol igen sok németet és egykori SS-t foglalkoztattak. Az üzem a főváros egyik ipari elővárosában volt, „ezért minden nap két-két órát kellett utaznia”. Ez az utazás okozta később végül a vesztét.

Esténként néha hegedült is.

A szomszédok egy görnyedt férfira emlékeztek, aki csak ritkán nézett a szemükbe, és keveset beszélt. „A tinédzserkorba lépő fiuktól eltekintve a család nem nagyon szocializálódott. Esténként néha elővette a hegedűjét. 1953-ban felesége ismét teherbe esett, és ősszel megszülte negyedik fiukat. Ricardo Francisco Eichmann-nak nevezték el, és az apja nagy örömét lelte a vele folytatott játékban. Klaus az egyik fiú eljegyzett egy helyi lányt, ő volt az első, aki megnősült és elköltözött otthonról, unokákkal ajándékozva meg a családot. Eichmann „faragatlannak” tartotta fiait, akiket szerinte csak az egyszerű örömök érdekeltek. Klaus 1966-ban így nyilatkozott az újságíróknak: „El se hinnék, milyen szigorú volt. Az öregünk nagyon szigorú ember volt.”

Nem beszélt politikáról…

különösen nem a fiaival. Határozottan megtiltotta nekik, hogy a házon kívül politizáljanak. Vere a felesége 1961-ben ezt nyilatkozta a riportereknek: „Azt mondta nekik, nem akarja, hogy katonák legyenek. Jobb, ha egyszerű munkások maradnak, mintha tiszt lesz belőlük. És soha ne csatlakozzanak semmilyen politikai párthoz.”

Folyamatosan tartotta a kapcsolatot

az egykori SS-ekkel is. Az egyik legközelebbi barátja Otto Skorzeny⁹ volt, aki 1948 júliusában szökött meg Európából, és a következő évben érkezett Argentínába. Skorzeny 1944 októberében fontos szerepet játszott a Szálasit¹⁰ hatalomra juttató államcsínyben. SS barátai még dr. Josef Mengelének¹¹ is bemutatták, aki 1949-ben Helmut Gregor álnéven érkezett Argentínába. 1958-ban megtakarított pénzéből 65000 pesót ölt bele egy elmocsarasodott földterületbe, Buenos Aires Bancalari peremkerületében. Eichmann a fiai segítségével leszivattyúzta a vizet, lerakta egy ház alapjait és elkezdte az építkezést. A munkával tervszerűen haladtak. Klaust a fiát lenyűgözte apja gyakorlati szakértelme és munkafegyelme.

A Garibaldi utca 14. sz. alatt épülő ház

jókora távolságban állt az úttól, elkülönülve a másik oldalon lévő kis nyaralótól. A ház a biztonságérzetét nyújtotta neki, mert távol volt a zajos szomszédságtól, a családnak pedig 360 fokos rálátást biztosított a környező területre.

Eichmann minden reggel a 202-es úton gyalogolt ki a buszmegállóhoz, és a 203-as jelzésű busszal ment dolgozni. Esténként ugyanezzel a busszal tért haza, pontosan 7.40-kor ért a megállóba. Koromsötétben tette meg a 300 méteres utat a házig, időnként egy zseblámpa segítségével kerülgette az út és az első porta között lévő senki földje pocsolyáit és göröngyeit.

Miután elhaladt a Garibaldi utca és a 202-es kereszteződésétől egy saroknyira lévő bolt mellett, megszűnt minden világítás, kihalttá vált a környék. Tökéletes hely volt az emberrabláshoz.

Eközben üldözői mozgásba lendültek.

A több évi tétlenség és melankólia után üldözőit felvillanyozták a hitelesnek tűnő új információk argentínai jelenlétéről. A hírek meglepő helyről származtak. 1956-ban Klaus Eichmann találkozott egy Sylvia Hermann nevű csinos fiatal lánnyal. A lány apja szintén német emigráns volt, de más körülmények között érkezett az országba. Lothar Hermann félig zsidó származású volt és 1938 végén vándorolt ki Argentínába, miután rövid látogatást tett egy koncentrációs táborban, ahová illegális szocialista tevékenység miatt csukták le. Sylvia időnként elhívta magukhoz Klaust és az apja többször beszélgetett a fiatalemberrel.

Beszélgetésük egy nap a közelmúlt történelme felé kanyarodott, és szöget ütött a fejébe valami, amit Eichmann fiától hallott. „Egyszer, amikor a beszélgetés, a zsidók sorsára terelődött a II. világháború idején, azt mondta, a németek jobban tették volna, ha maradéktalanul elvégzik a feladatukat. Egy másik alkalommal megemlítette, hogy apja a német hadsereg tisztje volt” - emlékezett a lány apja. Sylvia megszakította a kapcsolatot Klaussal, és a családjával együtt Coronel Suarezbe a fővárostól több száz kilóméterre lévő településre költözött.

Ám egy évvel később

Eichmann neve felbukkant egy újságcikkben, ami a háborús bűnösök frankfurti perével foglalkozott. Az Apa visszaemlékezett leánya udvarlójának nevére és levonta a kézenfekvő következtetést. Klaus, Eichmann fia. Tehát Eichmann Argentínában van. Lothar Hermann fanatikus náciellenes volt, ezért haladéktalanul értesítette a frankfurti hatóságokat.

Levele szerencsére Hesseni főügyészhez, Fritz Bauerhez került.

Fritz Bauer egy zsidó család fiaként

1903-ban született Stutgartban. Jogot tanult, de pályafutását egy hároméves koncentrációs táborban töltött időszak félbeszakította. Bauer elkötelezett náciellenes volt, szabadulása után Dániába emigrált, ahol folytatta jogi és antifasiszta tevékenységét. Amikor a németek megszállták Dániát Stokholmba menekült, jogot tanított a svéd főváros egyetemén. 1949-ben visszatért Németországba.

Bauernek először meg kellett győződnie az információ hitelességéről. Elküldte a levél írójának, Sylvia apjának Eichmann személyleírását, és megkérte a férfit, hogy azonosítsa a szökevényt. Apa és leánya nekivágtak a fárasztó munkának. Visszatértek a fővárosba. Érdeklődtek az Eichmann fiú baráti körében, majd Sylvia bekopogtatott a család Chacabuco utca 4261 számú házába is, Klaust kereste. „Egy középkorú férfi nyitott ajtót, aki azt mondta ő Klaus apja. Hermann számára ez már elegendő bizonyíték volt, ezért elküldte Fritz Bauernek az olivosi címet.”

Bauer óvatosságból

a legfontosabb tényeket egy Németországban dolgozó izraeli hivatalnokon keresztül továbbította az izraeli Külügyminisztériumhoz, abban a reményben, hogy Jeruzsálemben majd cselekednek. És valóban Walter Eytant a Külügyminisztérium főigazgatóját felvillanyozta a lehetőség, hogy a célszemély Argentínában él. Összehozott egy találkozót Isser Harellel az izraeli titkosszolgálat vezetőjével, de Harel szkeptikus volt. Annyit azért megtett, hogy egyik emberét elküldte a német főállamügyészhez Bauerhez. 1957. november 6-án Bauer megadta neki a címet, és határozottan kijelentette, „ha valakinek Eichmann után kell mennie Argentínába, akkor azok csak az izraeliek lehetnek.”

Végül arra az elhatározásra jutott

az izraeli titkosszolgálat vezetője, hogy „elküld egy ügynököt Buenos Airesbe, ellenőrizni Bauer információját, de 1958 januárjáig semmi sem történt az ügyben. Akkor végül odaküldték Yoel Gorent, aki alig beszélt spanyolul és a helyi segítőkön keresztül tudott csak eligazodni a városba. Főként a Chacabuco utca környékén cirkált. Annyira szegényesnek találta a környéket, hogy el sem tudta képzelni, hogyan élhetne itt az SS egykori befolyásos tagja. Ezért Goren negatív jelentést küldött haza.

A főügyész tovább makacskodott.

Az izraeli titkosszolgálat vezetője azonban ragaszkodott hozzá, hogy ki akarja vizsgálni az információ forrását. A német főügyész Bauer azt tanácsolta neki az ő képviselőjének álcázva küldjön egy Moszad ügynököt Hermannhoz Sylvia apjához Argentínába. A titkosszolgálat vezetője még így is várt 1958 márciusáig, amikor véletlenül megtudta, hogy egy magas rangú rendőrtiszt ismerőse hivatalos ügyben Buenos Airesbe látogat. A rendőr küldetése sem járt sikerrel.

A szemfüles Simon Wiesenthal közben egy linzi központú újságban felfigyelt egy bizonyos Frau Maria Eichmann gyászjelentésre. A hír attól volt különös, hogy a gyászolók között szerepelt az elhunyt menyének, Vera Eichmann-nak a neve is. Vajon Vera Liebl, aki a háború után elvált férjétől, miért vette fel újra a nevét? Ugyanez az újság 1960 februárjában Eichmann apja, Adolf Karl haláláról is tudósított. Vera Eichmann és fiai ismét szerepeltek az újságban, mint a gyászoló család tagjai. Wiesenthal ebből arra következtetett, hogy Vera ismét összejött Eichmannal, aki ezek szerint életben van.

Wiesenthal újra beleásta magát az ügybe.

Megbízott egy ügynököt, hogy kérdezze ki Vera anyját. Az asszony közölte, hogy lánya feleségül ment egy Klement nevű emberhez. Akkor miért használta az Eichmann nevet a gyászjelentésekben - hacsak Klement nem maga Eichmann? Vélte Wiesenthal.

Továbbította az információt

az izraeli hatóságoknak. A hatóságok most már „sokkal nagyobb érdeklődéssel fogadták” az információt.

A német főügyész 1959 decemberében egy államügyben Izraelbe utazott, és elárulta ottani kollégájának, hogy a Moszad (az izraeli titkosszolgálat), milyen „kiváló lehetőséget hagyott kisiklani ujjai közül.”

A német főügyész feldühödött, hogy felbecsülhetetlen hírei milyen hűvös fogadtatásra találtak.

Most azonban az izraeliek

elszánták magukat a cselekvésre. Először meg kellett bizonyosodni arról, hogy a Chacabuco utcai Klement azonos a szökevény Klementtel, aki valójában Eichmann.

Első lépésként egyik ügynöküket elküldték Frankfurt am Mainba az „Eichmann dosszié” legfrissebb információinak tanulmányozására.

Ezután a titkosszolgálati vezető konzultált Izrael miniszterelnökével, David Ben Gurionnal. Amikor a miniszterelnök megtudta, hogy Eichmann valószínüleg Argentínában él, azt javasolta, hogy Izrael ne folyamodjon kiadatásért, hanem titokban hozza ki a célszemélyt az országból és állítsa bíróság elé.

Ben Gurion Izrael miniszterelnöke

1959. december 6-án a következőt jegyezte fel naplójába: „Ha kiderül, hogy ott van, akkor elkapjuk és idehozzuk. Isser majd gondoskodik róla.”

Eichmannt először figyeltették, majd elkapták.

Zvi Aharonit bízták meg

az akció részleteinek kidolgozásával és végrehajtásával. Ezt megelőzően azonban tájékoztatták az izraeli főállamügyészt, az igazságügyi miniszter, és Golda Meir külügyminisztert a művelet lebonyolításának várható következményei miatt. A jogi álláspont az volt, ha Eichmannt sikerül kihozni Argentínából, akkor izraeli bíróság elé állítják. A jogi kiadatást valójában sohasem fontolgatták, Golda Meir pedig nem tiltakozott. Így tehát nyitva állt az út az első alapos izraeli felderítő küldetésre.

Zvi Aharoni - akit hamis papirokkal 1960. március 1-jén küldtek Buenos Airesbe - ideális ember volt a feladatra. Berlinben született, és 1938 októberében a családjával együtt hagyta el Németországot. Öt évig élt Palesztinában egy kibucban. Végigharcolta a függetlenségi háborút, és 1948-ban csatlakozott az izraeli hírszerző szolgálathoz.

Már Argentínában összegyűjtött egy csapat helyi önkéntest „csupa olyan zsidót, akiket az izraeliek megbízhatónak tartottak apróbb feladatok elvégzésére és két nappal később

látogatást tett a a Chacabuco utcába.

A ház - amit keresett - teljesen üres volt, néhány munkás a falakat festette. Aharoni ezután azt találta ki, hogy futárt meneszt a házhoz egy ajándékkal Ricardo Klement számára (március 3-án volt a születésnapja), azzal, hogy egy barátnője küldte, és megérdeklődi, hogyan tudná azt eljuttatni neki.

A futár március 11-én felkereste „Titót”, akinek korábban átadta a csomagot, azzal, hogy továbbította-e a címzettnek („Tito” beceneve volt Dieter Eichmann-nak). Tito nevetve felelte, hogy nem tudta eldönteni a testvérének vagy apjának adja-e, de végül a testvére kapta.

Aharoni ebből azt a következtetést vonta le „ha a Ricardo Klement név Ricardo Eichmannt takarja, akkor bizonyára az apját Eichmannak hívják. Aharoni kódolt üzenetet küldött Harelnek: „Klement Eichmann.” Közben „Tito” elmagyarázta a futárnak, hogyan találja meg Klement (Eichmann) házát.

Március 12-én - követve „Tito” útmutatását Aharoni végigautózott a 202-es úton. Elgurult az egy szintes, lapos ház előtt is.

A következő öt nap folyamán megfigyelés alatt tartotta az épületet, és távolról több fotót is készített róla. Közben megbízottjai ilyen-olyan ürüggyel megközelítették a házat és rejtett fényképezőgép segítségével felvételeket készítettek.

Aharoni maga is megpróbálkozott

egy közeli képet készíteni Eichmannról. Április 3-án vasárnap Eichmann otthon volt, a kertben dolgozott. Két önkéntese - egyikük táskájában rejtett fényképezőgéppel - odasétált a kerítéshez, és beszédbe elegyedett Eichmann-nal. Miközben ártatlanul csevegtek, a táska hordozója egy egész sorozatnyi képet készített. Aharoni távolról figyelte őket egy autó hátsó ülésén rejtőzve.

Aharoni - mielőtt visszautazott volna Izraelbe - elvitte a filmet egy színvonalasabb fotóüzletbe. Ugyanis biztos akart lenni abban, hogy a megfelelő embert találta meg. Csak a szerencsén múlt, hogy a felbecsülhetetlen értékű film birtokában másnap elutazhatott az országból.

Elkezdték összeállítani a „csapatot.”

Izraelben kijelöltek egy tapasztalt hírszerző tisztet, Rafi Eitan személyében, aki az akció élére állt és szervezni kezdte a csapatot Eichmann elfogására.

Aharoni alig három hét múlva ismét úton volt Argentína felé - az előőrs szerepében - négy Moszad ügynök társaságában. Aztán további izraeli ügynökök indultak útnak Argentína felé.

„Volt köztük egy technikus, aki értett a biztonságos házak felméréséhez, illetve ahhoz, hogy rejtekhelyeket és cellákat alakítson ki bennük; egy hamisító, aki hamis papirokkal látja majd el Eichmannt és a csapat tagjait. Egy orvos, aki megállapítja, hogy van-e nála méreg, majd benyugtatózza a célszemélyt és gondoskodik a megfelelő egészségi állapotáról; és egy női ügynök, aki főz és takarít a rajtaütő csapat tagjaira. Azt a látszatot keltve, hogy bázisuk valójában egy teljesen szokványos háztartást rejt.

A titkosszolgálat vezetője

május elején érkezett meg Buenos Airesbe, hogy személyesen felügyelje a műveletet. Tartani lehett az akció meghiúsolásától, hiszen a főváros 80 000 fős német közösségében, de legfőképpen a peronista mozgalom soraiban hemzsegtek a nácik és szimpatizánsaik. A csapat tagjai az első néhány napban folytatták Eichmann házának megfigyelését, és rájöttek, hogy célpontjuk kiszámítható napi rutin szerint él. Megfigyelték, hogy a busz minden munkanapon pontosan este 19.40-kor teszi le őt a buszmegállóban, ahonnan egy sötét, elhagyott úton sétál el házukig.

Miközben az ügynökök egy része autókat bérelt a megfigyeléshez és az emberrabláshoz, a többiek biztonságos házakat vettek ki. A titkosszolgálat vezetője komoly erőfeszítéseket tett a repülőgép biztosítása érdekében is.

Végül 1960. május 11-ében állapodtak meg.

„Aznap este a csapat tagjai elhelyezkedtek Eichmann háza körül. A családból csak a gyanútlan Vera, valamint a gyerekek közül Ricardo és Dieter tartózkodtak otthon. Klausnak már volt saját otthona, ott élt feleségével Margaritával és gyermekükkel.”

Minden csendes volt,

sötétség burkolta be az izraeliek két autóját, melyeket az emberrabláshoz választottak ki. A tartalék autó két emberrel egy vízáteresztő csatorna tetején parkolt, részben egy vasúti híd takarásában. Olyan szögben állították le, hogy fényszóróival pont elvakítsa a buszmegállóból hazafelé igyekvő Eichmannt.

Az emberrabló csapatot szállító első számú autó a Garibaldi utcában parkolt. A volánnál Aharoni ült. Vele volt a technikus, aki kialakította Eichmann „celláját” a biztonágos házban, valamint Peter Malkin a puszta kezes harc szakértője. Az ő dolga volt Eichmannt elkapni és tartani, „hogy képtelen legyen méregkapszulát használni vagy segítséget kérni.”

19.40-kor még nyoma sem volt Eichmannak

vagy a busznak. Már kezdték elveszteni a reményt, amikor befutott a busz és leszállt róla a célszemély. Az egyik ügynök felnyitotta a motorháztetőt, mintha az autó lerobbant volna - így akarták elaltatni Eichmann gyanúját.

A „puszta kezes harc” szakértője, amikor elég közel ért Eichmannhoz megszólította őt:

„Un momentito, senor”

közben hátralépett az útját elzáró férfi közeléből. Az ügynök a célpont kezére koncentrált, azt próbálta megragadni. Dulakodni kezdtek, mindketten egyensúlyukat vesztették és belezuhantak az út menti árokba. Úgy estek el, hogy az ügynök Eichmann alá került, miközben egyik kezével „áldozata” száját tapasztotta be, a másikkal pedig a karját markolta. Eichmann üvölteni próbált. Aharoni beindította az autót, hogy elnyomja Eichmann hangját, de a hangzavarnak csak akkor szakadt vége, amikor a másik két ügynök is az Eichmannal küzködő ügynök segítségére sietett. Együttes erővel betuszkolták a célpontot az autóba, lenyomták a hátsó ülésre és lekötözték.

Ha ellenáll agyonlőjük.

Miközben az autó elindult egy pokrócot dobtak a fogolyra, aki elcsendesedett. Aharoni a biztonság kedvéért közölte vele: „Ha ellenáll agyonlőjük”. Eichmann így felelt: „Már belenyugodtam sorsomba.”

Aztán a biztonságos házhoz hajtattak, egyenesen a garázshoz, „ahonnan Eichmannt egy összekötő ajtón keresztül átvezették a számára előkészített, átalakított „cellába.” A helyiségben csak egy vaságy volt, rajta egy matraccal. A falakra és az ablakok elé szintén matracomat rögzítettek, hogy blokkolják a fényt és a hangokat. Aztán levetkőztették őt és odabilincselték az ágyhoz. A doktor alaposan átvizsgálta nincs-e nála rejtett méregtabletta. Tiltakozása ellenére az orvos a műfogsorát is kivette, hátha ciánkapszulát tart benne.

Ezután azonosította az orvos

különféle testi jellegzetességek alapján. Ilyen volt például a forradás, ami akkor keletkezett, amikor megpróbálta eltávolítani az SS-vércsoport tetoválását. Majd pizsamát adtak rá és megkezdődött az első kihallgatás. Eichmann sokkal inkább emlékeztetett egy szegény nyomorult, szánalmas figurára.

„A nevem Adolf Eichmann”

Az első feladat az volt, hogy a célpont saját maga igazolja személyazonosságát. Megkérdezték a nevét, mire azt válaszolta: „Klement.” Amikor valódi neve után érdeklődtek így felelt: „Otto Heninger.” Miután Aharoni megmérte Eichmann magasságát és a testsúlyát, valamint feljegyezte egyéb személyes jellemzőit, felolvasta NSDAP és SS-tagsági számát, és megkérdezte a foglyot, helyesek-e az adatok. Eichmann azt válaszolta, igen. Akkor újra megkérdezték a nevét, amire már azt felelte: „A nevem Adolf Eichmann.”

Ettől kezdve egyszer sem utasította vissza a válaszadást. „Soha nem emelte fel a hangját.”

Majd megkérdezték Josef Mengele és Martin Bormann¹² tartózkodási helyéről, akik még mindig a Moszad körözési listája tetjén szerepeltek. Hátha Mengelét is elkaphatják. Eichmann azonban nem sokat árult el két szökevény náciról.

Három napi raboskodás és vallatás után

megkérdezték tőle, hajlandó-e izraeli bíróság elé állni. Ő - mint mondta kész az igazságszolgáltatás elé állni, de csak Argentínában, vagy Németországban. Fogvatartói végül legyűrték ellenállását és kicsikartak tőle egy nyilatkozatot, amelyben szabad akaratából kijelenti, hogy hajlandó Izraelbe utazni és bíróság elé állni.

„Ez a levél nagyon fontos bizonyíték volt annak eldöntésében, hogy Eichmann vajon önszántából, vagy kényszerítés hatására ment-e Izraelbe.”

Végül elérkezett az utazás napja.

A terv szerint ki kellett cserélniük Eichmannt annak az El Al-járatnak az egyik utaskísérőjére, aki május 19-én érkezett Argentínába, az ünnepségeket (Argentína nemzeti ünnepéről van szó - a szerk) megtekintő izraeli küldöttséggel - többek között Abba Eban külügyminiszterrel.

A hamis papirokért felelős ügynök lefényképezte Eichmannt, majd rögtönzött műhelyében legyártotta szükséges dokumentumokat, hogy foglyukat felvihessék a repülőgépre.

Amikor közölték Eichmannal, hogy hamarosan indulnak, ő családja miatt kezdett aggódni: „Semmi pénzt nem hagytam nekik. Mi lesz a feleségemmel és a fiaimmal?” kérdezte kihallgatóitól.

Az orvos másnap úgy benyugtatózta Eichmannt,

hogy segítséggel tudott csak járni, de beszélni nem. Betették egy autóba két, szintén a légi személyzet tagjainak álcázott Moszad-ügynök társaságába és a repülőtérre hajtottak vele. „A jármű gond nélkül áthaladt a biztonsági ellenőrzésen, és a várakozó repülőgéphez gurult. Őrei gyakorlatilag felcipelték a fedélzetre, és mindenkinek azt mondták, hogy társuk másnaposságtól szenved. Eichmannak mindvégig nyitva volt a szeme, és a beinjekciózáshoz használt tűt ki sem vették a kezéből, hogy az orvos szükség esetén még adhasson neki nyugtatót. A célszemélyt beszíjazták az egyik ülésre.

A repülőgép, egy négymotoros

Bristol Britannia május 20-án, alig valamivel éjfél előtt szállt fel. Ez volt az El Al légitársaság legmodernebb, kontinensek között közlekedő utasszállítója. A pilóta leszállás nélkül repülte át az Atlanti Óceánt, és tizenhárom óra múlva Dakarban szállt le tankolni. Két francia vámtiszt végigsétált az utastéren, de nem figyeltek fel az első osztály egyik párnázott ülésén szendergő „utaskísérőre.” Az utazás utolsó szakasza még tíz és fél óráig tartott.

1960. május 22-én délelőtt 07.35 kor Adolf Eichmann megérkezett Izrael államba.

A Lydda repülőtéren a gép egy félreeső szektorba gurult, ahol a rabot átadták a rendőrségnek. Eichmann eztán a vádak megszerkesztéséig „egy különlegesen felkészített átmeneti fogdába szállították, ahol elvégezték az azonosítást. Aztán egy izraeli bíró hivatalosan kiadta a letartóztási parancsot. Eichmannt a Camp Iyarba szállították - ez volt a kód neve annak a rendőrségi létesítménynek Izrael északi részében, amelyet teljesen kiürítettek és erőddé alakítottak egy cella körül, ahol egyetlen személyt akartak fogva tartani Adolf Eichmannt.

Ben Gurion miniszterelnök

előbb a kabinetben, majd az izraeli parlamentben a Knesszetben is bejelentette a náci gyilkos elfogását.

„Egyes beszámolók szerint a döbbent csendet elcsukló hangok és halk kiáltások törték meg. Mások a rövid hallgatás után kitörő tapsviharról beszélnek. Ebben és az ezt követő eseményekben nehéz megegyezésre jutni bármiről is, aminek köze volt Adolf Eichmannhoz.”

Hosszú előkészítés után megkezdődött a per

„1961. április 11-én kedden reggel kilenc órakor Adolf Eichmann belépett az üvegkalitkába és megkezdődött a nürnbergi után az évszázad második pere” - de ez már egy másik történet.

Felhasznált irodalom:

Stefan Niemayer

Eichmann, milliók gyilkosa

Merényi Könyvkiadó Bp.

David Cesarini

EICHMANN élete és bűnei

Gold Book Kiadó Bp.

Szövegmagyarázat

1. Adolf Eichmann (1906- 1962) német alezredes, a náci párt tagja, a zsidó deportálások főszervezője. Nevezik őt a Harmadik Birodalom „hóhérjának” is. Ifjúkorát Linzben töltötte (csakúgy, mint Hitler). Villamosmérnöknek készült, állítólag pénzügyi okok miatt tanulmányait nem fejezte be. 1932-ben belépett a náci pártba.

Később Németországba távozott, ahol csatlakozott az SD-hez. Berlinben Himmler a Zsidó Tudományos Múzeum élére helyezte, majd 1935-től az SD berlini központjában a zsidóügyek felelőse. 1937-ben Palesztinában tanulmányozta a zsidók kivándorlásának lehetőségeit. 1938-tól a bécsi Zsidó Kivándorlási Központot vezette.

1939-től az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) zsidó ügyosztályának vezetője. Eichmann 1942-ben részt vett Berlin wansee negyedében szervezett azon a megbeszélésen, ahol Hitler utasítására megtervezték az európai zsidóság - mintegy tizenegymillió személy - likvidálását. Állítólag ő vezette a jegyzőkönyvet. Rendszeresen ellenőrizte a haláltáborokat. A látvány állítólag több esetben is megrendítette. Wilhelm Höttl az auschwiczi haláltábor parancsnoka szerint Eichmann „belülről nem volt erős.” Egy-egy tragikus látvány után gyakran pálinkázott és sligovicát ivott. Számára a vasúti menetrend és a statisztika volt a fontos. Ha a vonat elindult többé már a deportáltak nem voltak számára fontosak. Számára az volt a fontos, hogy „ne boruljon fel a statisztika és precíz legyen a vasúti menetrend.”

A „hóhér” Magyarországon is tevékenykedett 1944-ben. Először közvetlen munkatársai Hermann Krumey és Dieter Wisliceny (ez utóbbi jó barátja is volt) jöttek Magyarországra. Eichmann néhány nappal később érkezett.

Céljuk az volt, hogy a magyar hatóságok segítségével megszervezzék a zsidóság nagyarányú likvidálását. A különböző haláltáborokba közel félmillió zsidót deportáltak 1944 nyarán és késő őszén. A háború után emberei ellenőrizték a különböző halállistákat, egyeztették a névsorokat. A háború után Eichmann „eltűnt” a hatóságok szeme elől. Csaknem másfél évtized után izraeli ügynökök „kihozták” rejtekhelyéről. Izraelben bíróság elé állították és kötél általi halálra ítélték, amit 1962. május 31-én végre is hajtottak.

2. Adolf Hitler (1889-1945) 1933-tól német kancellár, 1934-től haláláig a „német nép Führere”, a Nemzeti Német Szocialista Munkáspárt vezetője. Hitler a német történelem leghirhedtebb vezetője. Életével részletesebben ezen a honlapon a „Mussolini lejtmenetben” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.

3. Heinrich Himmler (1900-1945) magas rangú náci vezető, a német rendőri erők, ideértve a biztonsági erőket is az ő irányítása alatt állt. Életével ezen a honlapon a „Heinrich Himmler végnapjai” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

4. Heinrich Müller (1901- ) a Gestapo berlini főnöke, a német titkosszolgálat „zsidóügyekkel” foglalkozó vezetője. Müller szorosan együttműködött Adolf Eichmannal a zsidók likvidálásában. 1945 áprilisában eltünt.

Gestapo= titkos államrendőrség, németül: Geheime Statspolizei, 1933-ban hozták létre. Első vezetője: Rudolf Diels, 1934-től Hermann Göring, majd Heinrich Himmler. A Gestapo legfőbb feladata a „belsőellenség” megfigyelése, nyilvántartása, végső soron likvidálása volt. A nürnbergi perben 1946-ban a szervezetet és vezetőit az „emberiség ellen” elkövetett bűnökkel vádolták, a szervezetet feloszlatták, vezetőit felelősségre vonták.

5. Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák ügyvéd, az Anschluss előtt az osztrák nácik vezetője.

1941-től magas beosztásokban tevékenykedett a biztonsági szolgálat, a rendőrség és az SS kötelékében.

Életével részletesebben ezen a honlapon a „Még néhány óra aztán mindennek vége” szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik.

6. Reinhardt Heydrich (1904-1942) hivatásos katona, politikus a német biztonsági szolgálat vezetője.

Életével részletesebben a „Heinrich Himmler végnapjai” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.

7. Rudolf Franz, Ferdinánd Höss (1900-1947) az auschwitzi, ezt megelőzően más haláltáborok vezetője.

Apja nyugdíjas katonatiszt volt. Hösst és lánytestvéreit szigorúan vallásos légkörben nevelték. 1916-ban önként jelentkezett frontszolgálatra az első világháború idején. Tizenhét évesen már a német hadsereg altisztje.

A háború után - számos későbbi nácival együtt - „nem találta a helyét” a civil életben. Alkalmi munkákból tartotta el magát. 1922-ben belépett a náci pártba (NSDAP). 1923-ban már részt vett egy középiskolai tanár meggyilkolásában, ezért tízévi szabadságvesztésre ítélték. Jó magaviselete lehetővé tette, hogy 1929-ben szabaduljon. Höss családot alapított, hamarosan három gyermek apja. 1934-ben Himmler rábeszélte, hogy csatlakozzon a koncentrációs táborokat ellenőrző „Halálfejes” (Totenkopf) SS-hez. Höss jól teljesített. 1940-ben megbízták az auschwitzi haláltábor megszervezésével. Irányításával egy 40 négyzetkilóméteres, SS őrökkel, a külvilágtól hermetikusan elzárt komplexumot hozott létre.

1941-ben személyesen irányította a „Ciklon B”-vel folytatott kísérleti gázosításokat, majd Eichmannal választották ki azokat az ún. „parasztházakat”, amelyeket aztán ideiglenes „gázkamrává” alakítottak. Höss családja a tábor mellett élt egy szolgálati lakásban. A Höss-házaspár negyedik gyermeke Dachauban, az ötödik Auschwitzban született. Hössnek 1943-ban viszonya volt egy női fogollyal, aki tőle teherbe is esett. A parancsnok szeretett volna bármilyen eszköz igénybevételével megszabadulni a fogolytól. Valószínű emiatt mentették fel parancsnoki beosztásából. Ugyanakkor „felfelé buktatták”, ugyanis a haláltáborok főfelügyeletével bízták meg Rudolf Höss a háború után bujkált. A britek azonban letartóztatták. Sokkoló tanúvallomást tett Nürnbergben.

Hideg fejjel, „tárgyilagosan és egykedvűen” beszélt rémtetteiről. Odáig is „elment”, hogy nem bánta azt sem, ha felakasztják. Höss - a többi nácitól eltérően - maximálisan együttműködött a hatóságokkal. A lengyelek vonták felelősségre. A letartóztatása idején - a lengyel ügyész kérésére - részletesen megírta visszaemlékezését. 1947 tavaszán az auschwitzi I. számú krematórium előtt felakasztották.

8. Simon Wiesenthal (1908-2005) zsidó származású osztrák építészmérnök. Túlélte a holocaustot, amit az amerikai hadseregnek köszönhetett. A második világháború idején 13 különböző koncentrációs táborban járt, köztük 5 haláltáborban, de főleg gettókban. A világháború után életének legnagyobb részét a szökésben lévő náci vezetők és háborús bűnösök felkutatásának és bíróság elé állításának szentelte. 1977-ben az egyik legnagyobb zsidó cionista szervezet az ő tiszteletére „Simon Wiesenthal Center” névre keresztelték.

A Moszad (izraeli titkosszolgálat) emberei szerint Wiesenthal Eichmannal kapcsolatos információi „félrevezetőek, teljesen értéktelenek voltak.”

9. Ottó Skorzeny (1908-1975) a Waffen-SS tisztje. A második világháború idején több kommandó akció szervezője és irányítója. Nevéhez kötődik Benito Mussolini olasz diktátor kiszabadítása, de ő irányította 1944. október 15-én az ifjabb Horthy Miklós elrablását, majd koncentrációs táborba hurcolását. A háború után 1948-ig a darmtadti börtönben volt, ahonnan megszökött. Előbb Párizsba, majd Spanyolországba, végül Argentínába szökött. Az ötvenes évektől ismét Spanyolországban található. A korszak több politikusának is tanácsadója volt (Nasszer, Juan Peron és mások). Üzleti vállalkozásai révén miliomossá vált. Gerincvelő rákban halt meg Németországban 1975-ben.

10. Szálasi (Szalosján) Ferenc (1897-1946) hungarista politikus, a nyilaskeresztes párt és mozgalom vezetője.

Az ún. „Szálasi puccs” (1944. okt. 15.) után nemzetvezető. Életével ezen a honlapon a „Horthy kormányzó az amerikaiak védőőrizetében” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.

11. dr. Josef Mengele (1911-1979) orvos, német SS tiszt az auschwitzi koncentrációs tábor orvosa. Mengele a táborban embereken különböző kísérleteket folytatott (ikreken, cigányokon és zsidókon). Kísérletei a német faj „felsőbbrendűségét” volt hivatva igazolni, illetve a vizsgáltak „alsóbbrendűségét” bizonyítani. A háború után Dél-Amerikában bujkált. Nem sikerült kézrekeríteni.

12. Martin Bormann (1900-1945) náci vezető, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt „pártkancelláriájának” vezetője, Rudolf Hess (1940) Angliába való távozása után. Bormann Hitler szűkebb környezetéhez tartozott.

A háború végén előbb „eltűntnek hitték”, majd a hetvenes években Berlinben folyó építkezések során bizonyíthatóan az ő maradványit találták meg. Bormannt távollétében Nürnbergben halálraítélték.

Forrás:

Internet Wikipedia

www.historiamozaik.atw.hu

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor