Az 1946/1947-es párizsi békekonferencia két epizódja

Boldizsár Iván (1912-1988) publicista, tagja volt a Párizsban részt vevő magyar delegációnak. 1946. július 24-én indult a Külügyminisztérium stábjával a konferencia¹ színhelyére. Élményeit „Napló” formájában dolgozta fel. A delegációt Gyöngyösi János külügyminiszter vezette. A konferencia időtartama alatt néhány magyar politikus is megjelent Párizsban, hogy a magyar érdekek mellett lobbizzon. Így Nagy Ferenc miniszterelnök, Gerő Ernő közlekedési miniszter, de a lobbizók sorában volt található Károlyi Mihály is. A magyar delegációt végig éltette a remény, hogy az ország számára kedvező döntések születnek a tárgyalásokon. Látnivaló volt azonban, hogy az ország területi igényeit már korábban a győztesekből alakult „Külügyminiszterek Tanácsa” 1946. május 7-i délelőtti ülésén szinte véglegesen eldöntötte. Ezzel bővebben a „szövegmagyarázat” foglalkozik². Az olvasó elé kerülő két epizód Gyöngyösi János külügyminiszter felszólalásának előkészítéséről és Nagy Ferenc miniszterelnök és Bidault francia miniszterelnök találkozójáról - a szerzőre jellemző szuggesztív erővel - tudósít.

Az első

Elkészül Gyöngyösi János³ felszólalása

Boldizsár Ivánék a beszéd francia lefordítására Sauvageot professzort a párizsi rádió magyar adásának vezetőjét kérték fel. A professzor „lelkesen, sőt lelkendezve fogadja az ajánlatot.” A professzor Kelemen tanárt is magával hozta a rádió kellemes hangú bemondóját. „Gyors vacsora” következett a delegáció szálláshelyének 304-es szobájában, majd Kelemen „már be is teszi a gépbe a papírt négy másolattal.” És a professzor elkezdi franciára fordítani a szöveget.

„Szöveg és stílus

A helyzet az, hogy a gazdasági rész teljesen megvan, majdnem azt mondtam nyomdakész, de az erdélyi vonatkozású részeken az egyik szakértő változtatni akar, tekintettel a Tatarescu⁴ beszédre, a csehszlovák résszel pedig sehogy sincsen megelégedve a miniszter és a delegátusok. Készül egy új erdélyi szöveg, amelyet némi tanakodás után elvetnek.

A miniszter szobájában, az 504-esben gyűlik össze a delegáció. Sauvageot már fordítja a szöveget, de újra meg újra átolvassák, itt változtatnak egy szót, ott kicserélnek egy jelzőt. A változtatásokkal leszalad valaki a 304-esbe, Sauvageothoz, aki görög nyugalommal veszi tudomásul ezeket a csiszolgatásokat. Megígéri, hogy igyekszik beilleszteni őket, a stílus egyenetlenségébe. Engedély kér, hogy a mondatokat franciásítsa, anélkül természetesen, hogy az értelmüket megváltoztatná.

Az engedélyt megkapja.

Tizenegy tájban lemegyek hozzá, és átveszem az első flekkeket. A kissé protokollízű magyar szövegből kicsordul a francia nyelv édessége, a politika szabályai szerint készült mondatok a francia írásművészet arányosságát öltik magukra. Különös, hogy ez a forma közelebb áll Gyöngyösi első szövegéhez, amelyet azután a különböző szempontok szerint kissé átgyúrtak. Az első fogalmazás - különösen az eleje, amely ünnepélyes volt és a szó legszebb értelmében deklaráció, kinyilatkoztatás - írásmű volt, s most Sauvageot fordításában, szinte kedvem volna azt írni, újraköltésében ismét irodalmi színvonalhoz közeledik. Félhangon felolvasom az első mondatokat. Valahogy az a furcsa és politikától természetesen igen távol álló érzésem támad, hogy most már nagyobb baj nem lehet. Szerencsére Párizsban vagyunk.

A magyar eredetit a francia fordítással együtt adom át az angol fordítónak, Bérczy főkonzul úrnak.”

„Este tizenegykor már nem lehetet a szöveget se javítani, se ékesszólóbbá tenni.”

Gyöngyösi János elkezdte a szöveget hangosan felolvasni.

„Amikor az első perc végén először hangzott el a „magyarok”, les Hongrois, és ezt a miniszter léz ongroá-nak olvasta, a küldöttség megdermedt. A sok követ, nagykövet, konzul, főkonzul, tanácsos és attasé összenézett, de a főnököt kijavítani egyikük sem merte. A külügyérek között én voltam az egyetlen maszek, noha ezt a szót akkor még nem ismertük. Tisztelő barátság fűzött Gyöngyösi Jánoshoz. Krákogtam, köhögtem. Előbb neheztelve rámpillantott, majd megállt.

„Valami baj van?”

Baj nincs, de a hongrois szóba a „h” hangsúlyos. Nem kell magyar „h”-ként kiejteni, de nem is szabad egybeolvasni az előtte álló szó mássalhangzó-végződésével.

Gyöngyösi elnevette magát

Ezt ő nagyon jól tudta, hiszen gimnáziumi franciatanár volt. „De e szép nyelvet kicsit békéscsabai kiejtéssel beszélem.”

Újra olvasta a mondatot, szépen lé ongroá-nak. Egy bekezdés múlva megint léz ongroá lett belőle. Nevetett mi is vele. Átkozottul jó kedvünk kerekedett. Éjfél lett közben, mindenki kora reggel óta dolgozott, a beszéd formába öntése és lefordítása közben senki sem gondolt a vacsorára, de a hiányzó kalóriák pótlására reprezentációs barackot vettünk magunkhoz. Abban az időben a feleségem is velem volt Párizsban.

Éjfél felé nyugtalanná vált.

Fel akart telefonálni a delegációs szobába, de a központnak megtiltottuk a kapcsolást. Éppen nagy nevetés közben kopogtatott. Beengedtük. A miniszter elébe sietett, kezet csókolt, és közölte, őt, mint francia nőt, Szent Genovéva küldte e percben megsegítésünkre. Josette nem egészen értette: a szent hölgy a hunok ellen védte meg Párizst. Tudja ő már jól, amit egy francia sem tud, hogy a magyaroknak semmi közük a hunokhoz, de akkor miért küldte őt Mademoiselle Genevéve éppen a magyarok megsegítésére.

A miniszter felkérte a delegáció minden tagját, hogy hagyják magára.

Csak a feleségem és én maradjunk vele.

Josette majd felolvas neki egy-egy mondatot, ő utána mondja, s ezt addig ismétlik, amíg még véletlenül se fordul elő egy lé zongroá vagy hasonló. Josette megtiszteltetésnek tartotta ezt a fordított Szent Genovéva-szerepet, de csak egyedül. Férjére nincs szüksége, mert az mindenbe beleszól.

Egy ideig olvastam szállóbeli szobánkban, azután elmondtam egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet Szent Genovéva további közbenjárását kérve, majd elnyomott az álom.

Josette hajnali négykor érkezett meg.

„Kívűlről megtanulta. Egy kis Békéscsaba még van benne, de lé zongroá nincs. Megköszöntem a haza nevében, és aludtunk még három órácskát. A miniszter talán még ennyit sem aludt.”

A miniszter aztán elmondta beszédét.

„A Luxemburgi-palota nagy, félkör alakú tanácstermében, a későbbi szenátusi ülésterembe úgy világított ősz haja és mészfehér arcbőre, mintha fényszórót irányítottak volna rá. Fényszóró nem volt, a mikrofon alig működött. A magyar küldöttséget az elsősorba ültették. A magyar történelem folyamatosságának jelképeként, de nyílván nem véletlenül, Szekfű Gyula⁵ ült Gyöngyösi János mellett. A rangsornak megfelelően én a félkör szélén kaptam helyet. Onnan jól ráláttam a miniszterre. Észrevettem, hogy előveszi a beszédet, beleír valamit, megmutatja Szekfű Gyulának, az elolvassa, majd két tenyerét kissé széttárva jelzi, hogy nem tud rá válaszolni. A miniszter ekkor megkeresett tekintetével, és intett, hogy menjek oda. Az ülés még nem kezdődött el, üres volt a terem, csak mi ültünk ott magányosan, a vádlottak padján.

Odamentem

A külügyminiszter az erdélyi határok kérdésénél beleírt egy mondatot. Franciául természetesen. „Nincsen benne nyelvtani hiba?” - kérdezte. A mondat a Magyarország szóval kezdődött. La Hongrie espe’re… Magyarország reméli, hogy az igazságtalanságot, amellyel Trianonban sújtották, legalább részben jóváteszik. Rendben van feleltem.

Nem bízott bennem.

Nézesd meg Sauvageot-val. Körülnéztem, nem láttam a teremben. „Akkor olvastasd el a feleségeddel.” Feleségem a sajtópáholyban ült, ennyi svindlit megérdemelt az éjszakai korrepetálás után.

Jó mondtam, de közben már láttam, hogy vonul be az elnökség, mindjárt kezdődik az ülés. Nagy nyomásban, az álmatlanság okozta révületben, a történelmi pillanat nehéz légkörében az ember találékonnyá válik. Gyorsan lemásoltam azt az egy mondatot, de ott hagytam a teljes szöveget a miniszternél, hátha közben szólítják.

Amikor a folyosók útvesztőjében, az alabárdos köztársasági gárdistákat kerülgetve, igazolványomat meglobogtatva a sajtópáholyba érkeztem már megkezdődött az ülés.

Josette átfutotta a mondatot.

Hibátlan. Nagyot bólogattunk mind a ketten Gyöngyösi felé. Megköszönte mosolygott.

E pillanatban már szólították is.

Nem volt időm visszamenni az ülésterembe, jól esett feleségem mellett maradni, választott új hazájának nehéz perceit együtt átélni.

A külügyminiszter halkan kezdte,

azután felemelte hangját. Használt az éjszakai főpróba, a szavaknak egyszer sem az első szótagját hangsúlyozta. A terem csak felében - harmadában telt meg:

Nem voltunk „ügy” Párizsban.

Elhangzott az első, azután a második lé ongroá. Megszorítottam a feleségem kezét. Ekkor következett a beírt mondat. A miniszter kissé közelebb emelte a papírt, mintha saját kézírását nehezen tudná kisilabizálni, majd kimondta az első két szót. Így: la zongri.

A teremben megállt a levegő.

Bár inkább mondott volna mindig lé zongroá-t mert a la szócskát sosem lehet kötni a következő szóhoz.

Gyöngyösi János egy pillanatra rátette a papírt a mikrofonra. A teremben néhányan elvigyorodtak. Ekkor a leírt szöveget az asztalon hagyva, újra elmondta a Magyarországgal kezdődő mondatot a Magyarországot ért igazságtalanságról. És megint, most már lassan szinte szótagolva, nagy nyomatékkal ugyanúgy: la Zongri. Szembenézett a teremmel. Megtapsolták.

A második

„Nagy Ferenccel⁶, Párizsban

1946. szeptember 9. A miniszterelnök, Nagy Ferenc nem jól érezte magát abban a teremnyi lakosztályban, amelyet Párizsban az Elíziumi Mezők útján, ott is a Claridge - szállóban a vendéglátó francia külügyminisztérium a rendelkezésére bocsátott.” „Akkora, mint egy táncterem - panaszolta az első reggelinél. - Kérjetek kisebbet.”

Párizsi követünk magyarázni kezdte, hogy ez dukál neki. „Dukál a fene. Menj az igazgatóhoz és mondd meg neki, hogy én egyszerű parasztember vagyok, nem szeretem az ilyen úri dolgokat.” A követ feszengett. „Mire vársz?”

A követ megpróbálta tréfára venni a dolgot.

„Amit mondasz, le se lehet fordítani franciára.” Itt keveredtem bele a dologba. A miniszterelnök hozzám fordult. „Mit nem lehet? Hogy ez a szoba nagy nekem?” A követet ugyan szívesen megizzasztottam volna, mert állandó okoskodásaival és kínos protokoll-érzékenységével megnehezítette a békedelegáció dolgát, de most védelmére keltem. Az elejét szó szerint le lehet éppen fordítani.

De az egyszerű paraszt embert már nem értené meg ez a párizsi igazgató. Az úri szót pedig szó szerint sem lehet visszaadni.

„Már miért ne lehetne? Annyit már tudok franciául, hogy az úr az möszjő.”

Nem feleltem mindjárt. A követ most nyeregben érezte magát, és magyarázni kezdte, hogy a francia monsieur nem azt jelenti, mit a magyar úr.

A miniszterelnök nem válaszolt.

Olyan keményen hallgatott, hogy a követ nem bírta tovább folytatni. Körülöttünk is elhallgattak a reggelizők. A magyar csoport fölé ráborult a történelem buvárharangja. A miniszterelnök nem kereste, mint hetek óta az egész delegáció, mi lehet az oka a süket értetlenségnek, valahányszor ügyünk igazságát szóba hozzuk.

Hogyan is érthetnének meg bennünket a franciák, angolok, amerikaiak, ha még azzal sem tudunk a tudatuk küszöbén átlépni, hogy nálunk urak voltak, az urak uralkodtak, az urak üzentek háborút.

Odahaza idegenkedtem ettől a miniszterelnöktől, éppen a parasztot nem hittem el neki. Itt, Párizsban egyszerre közel kerültem hozzá. Halkan és szomorúan azt mondta a követnek, hogy persze ő is úr, hogyan lehetne szószólója egy parasztnak a szálló igazgatójánál.

Felálltam.

Azt mondtam, hogy úrféle vagyok én is, de elintézem a szobaügyet. Felkerestem az igazgatót. Előadtam, hogy a miniszterelnök úr szeretne az első emeletről följebb költözni, mert rossz alvó, zavarja az utca zaja. Az igazgató désolé volt. A felső emeleteken nincsen megfelelő szobájuk.

Csóváltam a fejemet, de biztosítottam, hogy majd így is ráveszem a miniszterelnököt az átköltözésre.

A követ holta napjáig nem bocsátotta meg nekem.(Már réges-régen nem volt magyar követ Párizsban, de az ottani lapjaikban újra meg újra belém döfött.) A miniszterelnök viszont ettől kezdve maga mellé ültetett. Nem tudta, hogy elintéztem ugyan az ügyét, de el is árultam. Megbecsülése, akkor sem csökkent, amikor a salátaügyben csak félsikert értem el.

Az első ebédnél csodálkozott,

hogy a pincér a sült után hozza a salátát. A második nap megkért szóljak már rá erre az értetlen francia pincérre. Megkockáztattam, hogy a franciák a hús után eszik a salátát, mégis megkértem a pincért, hogy másnap a vacsoránál együtt tálalja. A pincér odahozta a maitre d’hotelt.

Nem engedtem szóhoz jutni. Tudom, mondtam, hogy itt mi a szokás. De a miniszterelnök úr egy időben óhajtja elfogyasztani a húst és a salátát. Három napig érvényes volt az óhaj. A negyedik nap vacsoránál kihűlt a borjúsült, de a saláta csak nem érkezett meg.

A következő napon fogadta a francia miniszterelnök magyar kollégáját. Nagy Ferenc azért jött ki Párizsba a békekonferencia kilencedik hetében, mert Budapesten egyszerűen nem akarták elhinni, hogy semmilyen reményünk nincs a trianoni határok megváltoztatására. Ügyetlen a delegáció, azt mondogatták.

Először kiküldték Gerő Ernőt⁷,

a közlekedési minisztert. Majd ő szót ért az elvtársakkal. Ugyanazt a választ kapta Manuilszkijtől, a szovjet delegáció harmadik emberétől, pedig Gerő Ernő neki titkára volt a Kominternben, amit nekem mondott egy pohár beaujolais mellett a Pravda tudósítójának.

Hogy ebben már megegyeztek a győztes hatalmak.

Meg hogy ha 1944. augusztusában megmozdulunk, amikor a románok kiugrottak… Hogy akik nem mozdultak, nem mi voltunk, hanem azok, akiket Nagy Ferenc uraknak nevezett, nem változtatott a helyzeten.

Gerő Ernő lógó orral ment haza.

Ekkor Budapesten elhatározták, hogy ha a kommunistáknak nem sikerült, majd megpróbálják a kisgazdák. Egyébként is jó benyomást fog kelteni, hogy valamennyi ország közül csak a magyarok képviseltetik magukat a miniszterelnökkel.

Nagy Ferenc beszélt Molotovval⁹, Byrnesszel¹⁰, Visinszkíjjel¹¹, Smutsszal¹². Bevin¹³ Londonban volt.

Bidault¹⁴ egy hétig váratta a miniszterelnököt

„Aznap reggel egy zsakettes úr jelent meg a Matignon-palotából, és érdeklődött, ráér-e a miniszterelnök úr őexcellenciája ma 14 óra 30 perckor.

„Ide Te kísérsz el” - mondta Nagy Ferenc

A delegációban is, a követségen is nagy volt a megrökönyödés, majd a felzúdulás. Jól mulattam. Egyik érv szerint nem elég magas a rangom, mert nem vagyok diplomata. A másik szerint rangomon aluli volna tolmácskodni. Az első érvre legyintett Nagy Ferenc. A másodikra azt felelte, hogy Bidaultnak is lesz tolmácsa, majd az fordít, és én ellenőrzöm. „Te kellesz a franciáknál, mert Te megfogod érteni, amit mondani akarok.” Mi lesz az? Nem árulta el.

Délelőtt átnézte az anyagot.

„Ha a francia tolmács nem tudja lefordítani azt, hogy kincses Kolozsvár, te majd segítesz neki.” Megígértem. Indulás előtt biztonság okából megkérdeztem a feleségemet. „Nem kell lefordítani” - válaszolta. De kell. „Mi ezt úgy sem értjük.” Akkor is. „Kolozsvár, notre trézor. De ez nem alliterál. Ne fordítsd le. Kinevetnek.”

Bidault törékeny alakja

elveszett az óriási íróasztal mögött. Megsértődtem a haza nevében, mert nem tessékelt bennünket a karosszéke felé, ott maradt az íróasztalának védőbástyája mögött. Végül mégis tolmácsolnom kellett. A francia tolmács lány csak azt volt hajlandó lefordítani, amit Bidault mondott. A grófi hölgyek jellegzetes torokhangján beszélt magyarul, az „r”-eket úgy gurgulázta, ahogyan én sohasem fogom tudni, ha franciául beszélek. A leányzónak nem sok dolga volt. A kezdeti udvarias semmitmondások után

 Bidault csak hallgatott.

A magyar miniszterelnök elmondta Trianon igazságtalanágait, a népesedési arányokat, a trianoni határokon túl lakó magyar tömböket. Kolozsvárnál nem fordítottam a kincsest. Bidault csak egyszer kérdezett közbe:

„Mikor vándoroltak be azok a magyarok Romániába és Csehszlovákiába?” Nagy Ferenc mély lélegzetet vett, arca kipirult, rám nézett, azután elfulladó hangon, de türelmesen válaszolt.

Bidault újra hallgatott

Nagy Ferenc egy mondat közepén megállt. Megálltam én is. A francia miniszterelnök megkérdezte tolmácsát, hogy fordítási problémáim vannak-e. A lány megrázta a fejét.

„Et alors?” E két semmi szónál megakadt a tolmács. Hát akkor? - fordítottam Nagy Ferencnek. „Kérdezd meg, érti-e, amit mondok.” Vonakodtam lefordítani, persze, hogy érti. „Fordítsd le!” Megtettem. Bidault lekötelezően mosolygott, és igennel felet. „Akkor miért nem mond már valamit?” Ezt sokkal körülményesebben és udvariasabban fordítottam le, a gróf kisasszony cinkos mosollyal jutalmazott.

Bidault azt felelte, hogy nincs mit mondania.

„A miniszterelnök úr bizonyára ismeri kormányom álláspontját. Ehhez nem tudok hozzátenni semmit.”

„Akkor kérdezd meg tőle, ő is hús után eszi-e a salátát.”

Vendéglátóink felé fordultam, bocsánatot kértem egy kis magánbeszélgetésre. Ne kívánd, hogy ezt tolmácsoljam, kérleltem a miniszterelnököt.

„Akkor majd megkérjük a kisasszonyt.”

Ezt nem engedhetem meg. Lefordítottam.

Bidault rám meredt, azután kérdő tekintettel a tolmácsára néztem. Az bólintott nincs tévedés.

Bidault felállt az íróasztala mellől,

egy ideig mereven nézett bennünket, azután hahotában tört ki. „Természetesen a hús után eszem. Mindenki úgy eszi.”

Nagy Ferenc is felállt.

„Nem mindenki.” - mondta, sarkon fordult, és kiment a szobából.

A kocsiban hallgattunk. A Concorde téren megkérdezte a miniszterelnök: „Miért nem szólsz egy szót se?”

„Nincs mit fordítanom” - szaladt ki a számon. Azon nyomban megbántam. „Ne vedd zokon” - kérleltem. Késő volt. A szállóba visszatérve közölte, hogy este hétkor mindenképpen hazautazik az Arlberg expresszel.

Marasztaltuk mind. Ma délután lesz a békekonferencia román bizottságában a vita a magyar módosító javaslatról. Hiszen éppen erről tájékoztattam Bidault-t. Hajthatatlan maradt. Minden el van itt döntve. Otthon van rá szükség.

Mire délután hat órakor a Luxemburg-palotából telefonon kerestem a Claridge-szállót, hogy jelentsem neki: igaza volt, már elindult a kocsija a Gare de Lyon felé.

Harminc év múlva

Boldizsár Iván találkozott vele újra Washingtonban, Szegedy - Maszák Aladár¹⁵ lakásán. Arról volt akkoriban szó, hogy hazajön. Délután hat órakor kezdtünk el beszélgetni. Éjfélkor megkérdezte, emlékszem-e a salátára és Bidault-ra, „Köszönöm, hogy akkor Párizsban nem mondtad el a többieknek. Ha meghalok, írd meg.”

„Minek? Nem azon múlt.”

„Tudom. Éppen azért írd meg.”

Felhasznált irodalom:

Boldizsár Iván

Don- Buda-Párizs

Magvető Könyvkiadó Bp.1982

Szövegmagyarázat

1. A párizsi békekonferencia 1946. július 29-én kezdett munkához. Résztvevői azok a „társult és szövetséges” államok voltak, amelyek „jelentős katonai erővel tevékenyen részt vettek az európai ellenségekkel szembeni háborúban.” Az ún. szövetségesek (Szovjetunió, Egyesült Államok, Nagy-Britannia) mellett Franciaország és Kínán kívül még tizenhat állam tartozott ide: Ausztráliától, Új-Zélandig. A velük szemben álló országok: Németország és a vele szövetséges további öt állam: Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország és Románia, a legyőzötteket képviselték. A munka plenáris üléseken, bizottságokban és albizottságokban folyt. A legyőzött államok a bizottságok munkájában nem vehettek részt. Csak, ha külön meghívták őket.

A konferencián elfogadott határozatok nem voltak végleges döntések, hanem csupán ajánlások, amelyeket a Külügyminiszterek Tanácsa hagyott jóvá vagy vetett el. A békekonferencia olyan konzultatív testület volt, amelynek ajánlásai a vele párhuzamosan ülésező Külügyminiszterek Tanácsától függtek. Tagjai (a három szövetséges továbbá Franciaország és Kína) vétójoggal rendelkeztek. Ezért a tervezeteket megváltoztatni csak mindegyikük egyetértésével lehetett. A magyar békedelegáció létszáma - bizonyos ingadozással - huszonnégy fő körüli volt.

A delegáció vezetője Gyöngyösi János külügyminiszter volt, aki titkárával 1946. aug. 8-án érkezett Párizsba és a Konferencia zárónapjáig 1946. okt. 15-ig ott is maradt. A delegációhoz közel tucatnyi újságíró csatlakozott, így Boldizsár Iván is.

A delegáció tagjait a francia Külügyminisztérium a dél-afrikaiakkal együtt a Champs-Elysées egyik több emeletes szállodájában a Claridgeban helyezte el. A magyar békeszerződést 1947. febr. 17-én írták alá Párizsban Magyarország második világháború előtti határai lényegében változatlanok maradtak.

2. A Külügyminiszterek Tanácsa: A volt győztesek a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia továbbá Franciaország és Kína külügyminisztereiből álló testület volt. A testületet a Potsdami Konferencia (1945. júl. 17. - aug. 2.) hozta létre. Tagjai döntéseiket csak teljes egyetértésben hozhatták meg. A Tanács 1945. szeptemberi ülésén a szovjet kormány álláspontja az 1944. augusztusában és szeptemberében tárgyalt román fegyverszüneti egyezmény „tetőaláhozásakor” még az volt, hogy „Erdély nagyobb hányada” kerüljön Romániához. Vagyis olyan formulát fogadtak el, hogy a béketárgyalások kimenetelétől függően „Erdély egésze vagy nagyobb része” kerüljön Romániához. A szovjet külpolitika azonban Magyarország kárára megváltozott, amely a már említett 1945. szeptemberi külügyminiszteri értekezleten munkájában nyilvánult meg először. A Tanácsülésén a szovjet fél ugyanis azt javasolta, hogy „egész Erdélyt” Románia kapja meg. A szovjetek ezt az álláspontot képviselték az 1946. márciusi londoni külügyminiszter-helyettesi majd a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésén is. Románia tehát politikai, katonai, és stratégiai szempontból fontosabb volt a Szovjetunió számára, mint Magyarország.

Az amerikai vélemény a Tanács első ülésén az volt, hogy a „bécsi döntéseket” meg kell semmisíteni és vissza kell állítani Magyarország 1938 előtti határait, de ezt „még Románia esetében módosíthatónak” tartotta.

1946. áprilisára ez olyképpen módosult, hogy az amerikaiak elsődlegesen a „bécsi döntések” semmisségének kimondására helyezték a hangsúlyt, azzal, hogy a magyar és a román kormány közvetlenül tárgyaljon egymással a határkiigazításáról olyan mértékben, hogy az jelentősen csökkentse „az idegen uralom alatt élő személyek számát.”

Az angolok 1945. szeptemberéig az amerikai álláspontot osztották. A Külügyminiszterek Tanácsa 1945. szeptemberi ülésén véleményük Erdélyről a szovjet állásponthoz közeledett. Valószínűleg azért, hogy „ellenszolgáltatást” reméltek a szovjetektől az olasz békeszerződés ügyében.

A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i ülésén aztán végérvényesen megpecsételődött Erdély sorsa.

Molotov ugyanis megismételte, azt a korábbi szovjet javaslatot, hogy „Erdély egészét” Románia kapja meg.

Az ülés az „1940. aug. 30-i bécsi döntést semmisnek és meg nem történtnek nyilvánította. Ugyanakkor - mint fogalmaztak - a „szövetséges és társult hatalmak készek elismerni, a román-magyar határ minden olyan kiigazítását, amelyben a közvetlenül érdekelt felek utólag kölcsönös megállapodásra jutnak és amely jelentős mértékben csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát” (a formula: első része a szovjet, a második része az amerikai javaslatot rögzítette.)

Az amerikai külügyminiszter Byrnes, látva Molotov hajthatatlanságát váratlanul bejelentette az ülésen, hogy kész visszavonni javaslatát (a formula második részét), ha a szovjet kormány is ezt teszi javaslatával (a formula első részével). Molotov külügyminiszter elfogadta ezt a javaslatot. Így megmaradt a határozat azon része, amely az 1940. aug. 30. bécsi döntést semmisnek és meg nem történtnek nyílvánította.

A magyar küldöttség ezek ismeretében „készült fel” a párizsi békekonferenciára. A magyar delegáció a magyar-román határt, már nem 22 000 km²  nagyságban kívánta korrigálni Magyarország javára, hanem mindössze 5000 km²-re tartott igényt. Továbbá elérni kívánta a szomszédos országokban élő kisebbségek állampolgári jogainak biztosítását, újabb kitelepítések megakadályozását, a jóvátételi terhek csökkentését. Végső igényünket pedig már csak 4000 km²-ben jelölte meg, félmillió - mintegy 67%-os arányban - a határmenti városokban élő magyar lakóssal. Javaslatukban „Székelyföld” széles körű autonómiája is szerepelt.

Tatarescu román külügyminiszter, a román delegáció vezetője 1946. szept. 2-i felszólalásában élesen ellenezte a magyar javaslatokat. Beszéde végén mégegyszer felidézte azokat a „nagy áldozatokat”, amelyeket Románia hozott a háborús győzelem érdekében. A Konferencia „Politikai Bizottsága” 1946. szept. 10-én 10 szavazattal 2 szavazat ellenében megerősítette az „Egész Erdélyt” Romániának ítélő döntést. Molotov a Konferencia 1946. okt. 10-i ülésén kijelentette, hogy „Erdély kérdése a román nép megelégedésére oldódott meg.” A békeszerződést 1947. febr. 10-én írták alá Párizsban.

3. Gyöngyösi János (1893-1951) kisgazda politikus, lapszerkesztő, külügyminiszter. Életével a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai útja” szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik.

4. GheorgheTatarescu az 1946/1947-es párizsi békekonferencia idején román külügyminiszter.

5. Szekfű Gyula (1883-1955) történész, publicista, egyetemi tanár az MTA tagja. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai útja” szövegmagyarázata foglalkozik.

6. Nagy Ferenc (1903-1979) kisgazda politikus, a Független Kisgazda és Polgári Párt vezéregyénisége, miniszterelnök. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc moszkvai útja” szövegmagyarázata foglalkozik.

7. Gerő Ernő (1898-1980) kommunista politikus, a szovjet NKVD tisztje, közlekedési miniszter. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai útja” szövegmagyarázata foglalkozik.

8. Dmitríj Zaharovics Manuilszkíj (1883-1959) szovjet politikus, 1924-től a Kommunista Internacionálé (Komintern) vezető tisztségviselője. Az SZK(b)P Politikai Bizottságának tagja. 1944-től Ukrajna miniszterelnök-helyettese és külügyminiszter.

9. Vjacseszláv Molotov (1890-1986) orosz szovjet politikus. Fiatal korától a bolsevikok támogatója, Sztálin egyik leghűségesebb „pályatársa” és kiszolgálója. Több éven keresztül külügyminiszter, majd miniszterelnök.

Sztálin halála után (1953. márc. 5.) fokozatosan vált „kegyvesztetté.”

10. James Byrnes a Párizsi Békekonferencia idején az Egyesült Államok külügyminisztere.

11. Andrej Januárjevics Visinszkíj (1883-1954) lengyel nemzetiségű szovjet büntetőjogász. Az SZK(b)P történetének kezdetén a mensevikekhez tartozott. Valószínűleg emiatt pályáját egy „megfelelési kényszer” is motiválhatta. A szovjet vádhatóság legfelsőbb tisztségeit töltötte be hosszú éveken keresztül. Legfőbb Ügyészként súlyos vádakat konstruált Sztálin potenciális ellenfeleivel szemben a harmincas években.

A Kamenyev-Zinovjev, a Pjatakov-Radek, és Buharin perében halálbüntetés kiszabását indítványozta, amit végre is hajtottak. Büntetőjogi „elméleti” munkásságáért 1947-ben még „Sztálin Dijat” is kapott.

Kamenyev

Zinovjev

Pjatakov

Radek

Buharin

12. Smuts angol búr származású tábornok.

13. Ernest Bevin 1945-1951. között brit külügyminiszter. A párizsi békekonferencia, illetve a Külügyminiszterek Tanácsában a brit érdekeket képviselte.

14. George Bidault a párizsi békekonferencia idején Franciaország miniszterelnöke.

15. Szegedi Maszák Aladár (1903-1988) hivatásos diplomata. A Bp.-i Egyetem Közgazdaságtudományi Karán 1927-ben szerzett diplomát. 1927/1928-ban a heidelbergi egyetemen, majd a párizsi École Libre des Sciences Politiques- on tanult. 1928/1937-ben a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. 1937-1942. között a berlini magyar követség titkára. 1943/1944-ben a Külügyminisztérium Politikai Osztályának helyettes vezetője, majd vezetője. 1943-ban jelentős szerepet játszott a Kállay-kormány különbéke megkötésére irányuló titkos tárgyalásainak lebonyolításában, Magyarország kényes politikai helyzetének a szövetséges hatalmak diplomatái előtti megindokolásában. Magyarország német megszállásakor (1944. márc. 19.) a Gestapo letartóztatta és Dachauba deportáltatta. Innen 1945-ben tért vissza. 1945-1947. között magyar követ volt Wasingtonban. A párizsi békekonferencián, mint a magyar delegáció tagja igyekezett megakadályozni kétszázezer szlovákiai magyar lakossági csere útján történő áttelepítését. 1947-ben lemondott követi megbízatásáról és az amerikai fővárosban telepedett le. 1950-1969. között az „Amerika Hangja” magyar adásának munkatársa.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2009. november