Csodafegyverek

Élvezettel olvastam Németh István tollából „A csodafegyver” c.tanulmányát a Rubicon történelmi magazin 2015/11 számában. A bevezetőben ez olvasható: „Miután Albert Speer 1942 tavaszán fegyverkezési miniszter lett, új fegyverek fejlesztését szorgalmazta, hogy az ellenfél számszerű fölényét kiegyenlítse. Rakéták, sugárhaj-tású vadászgépek, tengeralattjárók,, távirányítású bombák, nehézpáncélosok, nagy erejű robbanóanyagok fejlesztését forszírozta. Valamennyi területen úttörő jellegű projektek kezdődtek . A legnagyobb problémát azonban az időhiány jelentette, mivel az új fegyverek sorozatgyártásáig hosszú út vezetett. A frontokon elszenvedett csapásokat a náci vezetés kitartásra buzdító jelszavakkal és új, titkos fegyverek bevetésének igéretével igyekezett ellensúlyozni.

Goebbels propagandaminiszter

tisztában volt azzal,hogy a rendszernek a helytállás erősítése érdekében szüksége van a csodafegyver propagandájára, de azzal is, hogy a megtorlás fogalmát nem lehet lejáratni. Ezért propaganda-apparátusának fékezésére kényszerült. Speer 1944. szeptember közepén egyenesen Hitlerhez fordult, aki óvott a túlhajtott propagandától. Hitler állítólag négyszemközt igazat adott neki, de mégsem akart lemondani a csodafegyver propagandájáról. Mivel a repülőbombák és rakéták bevetésük során csak korlátozott sikert értek el, a náci hívek újabb fegyverekre vártak.

Hitler a rakéták bevetését szorgalmazta, ám pontosan felismerte korlátozott katonai jelentőségüket, amíg azokat hagyományos robbanófejekkel szerelik fel. Ezért a rakétafegyver és az újonnan kifejlesztett >szuper-robbanóanyag< kombinációjában reménykedett. 1944 közepétől különféle ködös kifejezésekkel beszélt erről. 1944.július 20-án az ellene elkövetett merénylet után néhány órával Mussolininak a V-2 elnevezésű rakétát említette, amellyel >Londont a földdel teszi egyenlővé< A magyar Miklós Béla tábornoknak is új megtorló fegyverekről beszélt: a V-1 repülőbombáról, a V-2 rakétáról, a V-3 szuperágyúról, és a V-4-ről. De vajon mit értett utóbbi alatt? 1944. augusztus elején szintén az > új robbanó anyagról< be-szélt a román Antonescu marsallnak. Ezt csak akkor alkalmaznák- mondta- , ha egy csapásra véget vetne a háborúnak, mert fennáll a veszély, hogy az ellenség 8-10 hónapon belül rendelkezhet ezzel az anyaggal.> A négy fegyver egyikének olyan erős a hatása, hogy a becsapódási helytől 3-4 kilométeres körben minden emberi életet megsemmisít< - folytatta.

Az SS beavatkozik

Miután 1943. augusztus 18-án éjjel az angol légierő (RAF) közel 600 bombázója megtámadta a peenemündei rakétakísérleti telepet, a Führer-főhadiszálláson megállapodás született a rakétagyártás jövőjéről, s munkamegosztás jött létre a fegyverkezési minisztérium és az SS között. A műszaki kérdésekért továbbra is Speer felelt, a koncentrációs táborok foglyainak foglalkoztatását a rakétagyártásban pedig Himmlerre bízták, aki az >A4 program< (vagyis a rakétaépítés) külön megbízottjának nevezte ki Hans Kammler építőmérnököt, a Waffen-SS tábornokát. A porosz tiszt típusát megtestesítő, kíméletlen, fanatikus, hideg, számító Kamm-ler kiváló szervező tehetséggel rendelkezett, s korábban a föld alatti gyárak építését irányította.

A rakéták tervezése és gyártása a továbbiakban három helyszínen folyt: fő gyárát Nordhausen közelében építették ki (álcázása: Mittelwerk, más néven KZ Dora) föld alatti sziklajáratokban, ahol a 80 km-re fekvő buchenwaldi koncentrációs tábor foglyait dolgoztat-ták embertelen körülmények között. A rakétafejlesztés Ebensee közelében, Salzburgtól 100 km-re keletre, szintén föld alatti műhelyekben folyt (álcázása: Zement, Südwerk). A kísérleti sorozatgyártás (Ostwerk) pedig a Lengyel Főkormányzóságban, a Bliszna melletti földfelszíni rakétatesztelési területen zajlott.

Az 1944.július 20-án elkövetett Hitler ellenes merénylet után Himmler lett a tartalék hadsereg főparancsnoka és a szárazföldi hadsereg fegyverkezésének főnöke. Augusztus 6-án Hans Kammlert bízták meg a >V-2 bevethetőségének elérésével< s ő felelt a rakéták gyártásáért is, de Speer tiltakozása miatt utóbbi megbízását Himmlernek vissza kellett vonnia. Jóllehet a V-2 rakéta gyártása már 1943 decemberében megkezdődött,műszakilag még nem volt kifogástalan állapotban. A tesztelés során kétharmaduk a repülés utolsó szakaszában szétesett, robbanófeje pedig mélyen befúródott a földbe, s ezzel gyengítette a robbanás hatását. Hitler elvesztette türelmét, s a V-2 helyett a V-1 repülőbomba bevetését szorgalmazta. A V-1 első bevetési kísérlete azonban kudarcba fulladt: a szövetségesek invázióját követő héten, 1944 június 13-án 63, állásból elindított repülőbomba közül csupán 10 hagyta el az indítóállványt, s ezek közül is négy közvetlenül a földbe fúródott. Ezért 1944. augusztus végén le kellett állítani a London elleni bevetéseket. Hitler reményei ismét a V-2 felé fordultak, s a Dóra tábor teljes gőzzel dolgozott. Himmler, aki tapasztalta a >csodafegyverek< gyengeségeit, kinevezte Kammlert a > sugárfegyverek< megbízottjának is, de ő azokat jelentéktelennek látta, s alig foglalkozott velük.

Rakéták-atomfegyverek hordozójaként?

A hadsereg Kummersdorf helyett rövidesen Usedom szigetén építette ki új kísérleti telepét. 1943-tól sorozatban készültek a birodalom egyes részein az Aggregat 4-ek, melyeket londoni bevetésük után V-2-nek ( 2.számú megtorló fegyver-Vergeltungswaffe-2) neveztek el. A folyékony hajtóanyaggal működő föld-föld rakéta egyik technikai újdonsága volt, hogy az erős tolóerejű hajtóművet kipörgés gátló rendszerrel látták el. 1942-ben először 80 km magasra, 1945-ben pedig már 200 km magasra emelkedett. Hitler a rakétáról tartott film-bemutató után az eszköz tervezőjét, Wernher von Braunt professzornak nevezte ki.

Peenemündében 1943 júniusában külső koncentrációs tábor működött, amelynek pincéjében 500 ember összezsúfolva gyártotta a V-2 középső és farok részét. A karlshageni és a trassenheidi hadifogolytáborban összesen 1400 fogoly és 3000 >keleti munkás< élt, akik Lengyel-országból és a Szovjetunióból érkeztek. A britek 1943,augusztus 17-18. éjjelén a >Hydra akció< keretében megkísérelték lebombázni a telepet – a légitámadást von Braun egy bun-kerben vészelte át. Ezután a németek a rakétagyártást a föld alá telepítették, s berendezték a Harzhegységben lévő Nordhausen melletti Dora koncentrációs tábort. A Dora körül 40 külső tábor alakult. 1944 késő nyarán ide érkezett Wernher von Braun testvére, Magnus von Braun is, aki a giroszkóp, a szervomotorok és a turbószivattyúk fejlesztésével foglalkozott.

Az SS iratai szerint a V-2 gyártása során 12000 kényszermunkás halt meg – újabb számítások szerint majdnem 20000 fő -, a bevetése pedig 8000 áldozattal járt. A rakétafegyver előállítá-sa-amelyet találati pontatlansága miatt csak a polgári lakosság ellen lehetett bevetni –így több emberéletet követelt, mint az alkalmazása. Összesen 3000 rakétát indítottak; egyhar-madát Londonra , a többit Antwerpenre és Párizsra. Robbanóerejük alig haladta meg egy közepes bombatámadásét, így katonai-stratégiai jelentőségük meglehetősen szerény volt. Inkább lélektani hatásuk lehetett jelentős, mert a légvédelem nem tudta előre jelezni és elhárítani a rakétákat.

Himmler befolyást akart szerezni a V-2 fejlesztésében is , von Braun azonban elutasította ,ezért 1944 márciusában a Gestapo letartóztatta. A tudóst hazaárulással vádolták, s csak Speer és Dornberger tábornok közbenjárására engedték szabadon. 1944 októberében, a V-2 nyugati fronton történt bevetését követően viszont a Vaskereszt kardokkal díszített lovag-keresztjével tüntették ki.

Az amerikai csapatok –messze benyomulva a közösen meghatározott szovjet megszállási övezetbe- 1945. április 11-én elfoglalták a Dora tábort. A zsákmányolt 100 darab V-es rakétát az Egyesült Államokba szállították, s ezek alkották később az amerikai rakétaprogram alapját. Néhány nappal korábban von Braun és Dornberger tábornok csoportja Hans Kammler parancsára Dél-Németországba, majd az oberammergaui laktanába költözött. Később a csoport szétvált von Braun a testvérével együtt a felső bajorországi Weilheimben keresett menedéket. Mivel útközben gipszkötése kilazult, felkeresték a sonthofeni magánklinikát. Dornberger a francia hadsereg megérkezése előtt Oberjochba vitette, ahol a peenemündei vezetők cso-portját az Ingeburg sporthotelben szállásolták el. Itt töltötték kellemes idő és jó ellátás közepette a háború utolsó napjait.

Felső-Bajorország amerikai megszállása után az angolul beszélő Magnus von Braun 1945. május 2-án néhány tudóstársával együtt jelentkezett az amerikaiaknál, mivel számíthattak érdeklődésükre a német rakéták iránt. Az amerikaiak Garmisch-Partenkirchenbe internálták és kihallgatták a német szakértőket. A nyár folyamán Braunék segítették a nyolctonnányi irat és a rakétarészek elszállítását, nehogy azok a szovjetek kezébe kerüljenek, majd 1945 szeptemberében kisebb csoportjuk az Egyesült Államokba repült. Új hazájuk a Texas állambeli Fort Bliss lett, ahol az amerikai hadsereg felügyelete alatt álltak. 1945-1946 fordulóján még több száz peenemündei rakétaszakember érkezett Fort Blissbe. Első feladatuk az amerikai szakértők tájékoztatása volt a V-2 működéséről és építéséről. A szakértők amerikai jelenléte csak 1946 decemberében került nyilvánosságra.

A V-2 működése

A V-2 a korabeli mérnöki tervezés csúcsát és a legmagasabb technikai színvonalat jelentette. Műszaki paraméterei önmagukért beszéltek. Üresen ( a 750 kg-os robbanófejjel együtt) 4.5 tonnát, feltöltött állapotban 12.9 tonnát nyomott.. Ebből a főhajtómű üzemanyaga mintegy 8.7 tonnát tett ki –a 75%-os etilalkohol 3.8 tonnát, a folyékony oxigén 4.9 tonnát nyomott. A rakétamotor tolóereje kb.20 kN, maximális sebessége 5400 km/h, üzemanyag fogyasztása kb.130 kg/s, gyorsulása az induláskor 0.9-1 g. Maximális repülési magassága 80-100 km, hatótávolsága meghaladta a 320 km-t. A 14 méter magas rakéta a robbanófejből, az irányító-és elektronikus rendszerből, az alkohol-és víztartályból, a folyékony oxigén tartályból, a turbinából, a hidrogén-peroxid-és kálium-permanganát-tartályból, az üzemanyag-szivattyúból, az égési kamrából, fúvókákból és terelőlapokból állt.

Az indításhoz fel kellett tölteni a rakétát a szükséges folyadékokkal ( alkohol,folyékony oxi-gén, hidrogén-peroxid, permanganát), továbbá az akkumulátorokat. A két darab 27 V.fe-szültségű, egyenként 20 Ah teljesítményű főakkumulátornak fontos szerepe volt, hiszen az indítás után ezek vezérelték az elektromos berendezéseket. A következő lépés a turbina indí-tása volt. Itt nyolc db. hét liter űrtartalmú tartályt alkalmaztak 32 bar nyomású sűrített leve-gővel. A turbinába befecskendezték a peroxidot , majd a nagy nyomású levegő a szűrőn, a nyomáscsökkentőn és a biztonsági szelepen keresztül a permanganátot a turbinába juttatta ,az így létrejött reakció révén a turbina percenkénti 3800-as fordulatszámra gyorsult, eköz-ben a teljesítménye 580 lóerő volt. Az égésterméket két nyíláson vezették ki. A turbina az alkoholt 23, a folyékony oxigént pedig 17.5 bar nyomással préselte az égési térbe, ahol a kettő keveréke 15 bar nyomáson és kb. 2000 Celsius- fokos hőmérsékleten meggyulladt. Az égés következtében létrejövő mintegy 2000m/s sebességgel kiáramló gázok tolóereje emelte magasba a rakétát. Az alkoholt nem rögtön és direkt módon fecskendezték be, hanem az üreges részben cirkuláltatták. Ennek a hőcsere miatt volt fontos szerepe, így hűtötték a tüzelőteret és melegítették elő az alkoholt.

A rakéta irányítását négy belső –a kiáramló gáz vezetésére a fúvóka alatt- és négy külső tere-lőlap végezte. A vízszintes irányítást végző belső és külső lapok egyszerre, a függőleges repülést vezérlők pedig egymástól függetlenül működtek. A rakétákba giroszkópot építettek be a hossztengely körüli forgás megakadályozására és a vízszintes irányszög beállítására és a víz-szintes irányszög beállítására, némelyiknél ezt segédberendezésekkel egészítették ki. Az égé-si idő szabályozására rádiós vezérlést és/ vagy gyorsulásmérőt használtak. A rakétafejbe 750 kg robbanóanyagot építettek be. Az amatol nevű anyag 60%-ban ammónium-nitrátból,40%-ban TNT-ből állt. Az amatol begyújtásáról több módon is gondoskodtak. Két elektromos gyújtót alkalmaztak –a burkolat elején és a gyújtószerkezet végén –tehetetlenségi szerkezetekkel, valamint az elülsőhöz elektromos érintkezőket is kötöttek. Az egész rendszert pedig akkumulátorral működtették. A kialakítás biztosította a működést gyakorlatilag bármilyen módon és szögben történő becsapódás esetén. Beszereltek még biztonsági kapcsolókat is, ezek célja a rakéta felrobbantása volt üzemzavar, például a hajtómű leállása esetén.

A V-2 szerkezeti felépítése

Az indítóeszköz tervezésénél a legfőbb szempont a mobilitás volt. Ehhez mintegy 30-32 járműre volt szükség. Miután a területet megfelelően elrendezték, következett az indítás előkészítése. Első lépésként felállították az indítóállványt és a lángterelőt, majd rögzítették a szállító járművet.. Levették a takaró ponyvát , csatlakoztatták a szükséges kábeleket, beszerelték az orrgyújtót, egy kivételével a rögzítő szíjakat leoldották, és elkezdődött a rakéta függőleges helyzetbe állítása emelőmotor és hidraulikus rendszer segítségével. Ez utóbbi művelet 12 percet vett igénybe. Ennek végeztével kioldották az utolsó szíjat is, és ellenőrízték a rendszert. Amennyiben nem találtak hibát, elkezdődött a rakéta feltöltése a szükséges anyagokkal. A feltöltés után a rakétát irányba állították úgy,hogy az indítóállványt elforgatták, majd a fúvókához helyezték a pirotechnikai gyújtót, ehhez pedig elektromos összeköttetést biztosítottak.

Ezzel tulajdonképpen elő is volt készítve az indítás. Következő lépésként a személyzet biztonságos távolságba vonult. Fülkeként általában páncélozott járműveket használtak; ezekben alakították ki a starthoz szükséges elektromos és rádiós rendszert. Az első kapcsoló megnyomásával megkezdődött a turbina ellátása üzemanyaggal, a turbina beindult, s elkezdődött a hajtóanyag befecskendezése az égéstérbe. Ebben a pillanatban bekapcsolták a pirotechnikai gyújtót, amely begyújtotta az alkohol és folyékony oxigén keverékét, az A4.es pedig meg-kezdte repülését. Közvetlenül az indítást követő másodpercekben a rakéta sebessége alacsony volt ahhoz, hogy a külső légterelők irányítsák, ezért volt szükség a belső terelő lapokra, amelyek a kiáramló gázt vezették. Miközben a rakéta elhagyta az indítás helyszínét, a giroszkópos rendszer elvégezte az irányszög beállítását.

A célpont elérést úgy oldották meg, hogy kiszámolták a röppálya hosszát, majd a megfelelő pillanatban leállították a hajtómű üzemanyag-ellátását, így a rakéta a kijelölt területre zu-hant. A motor leállítását rádiós vezérléssel és /vagy gyorsulásmérő alkalmazásával végezték. A repülés ezen időszakában történt a robbanófej élesítése is. Ezután minden kapcsolat meg-szűnt a kiszolgáló személyzet és a rakéta között az A4-es haladt a maga útján.

Az A4-es kétségtelenül a német rakétaprogram csúcsa volt., amely Wernher von Braun vezetésével vált valóra. Bár találati pontatlansága viszonylag nagy volt –maximális hatótávolság-ban 50%-os eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét-, ám technikatörténeti szem-pontból mégis úttörő, egyedülálló a maga korában.

A források szerint 6000-nél több készült belőle, ebből mintegy 3200 került bevetésre. Egy rakéta előállítási ideje előállítási ideje 4000 munkaóra volt, költsége 119600 birodalmi márka. A rakétákon többféle festést használtak. A kezdeti, elsősorban kísérleti példányokra két fajta fekete-fehér mintát festettek a követhetőség érdekében. Később ezt kiegészítették a zöld színnel. Ezután három-négy szín együttes használatával négy különböző terepszínű mintát alkalmaztak. Semmilyen felségjelzés nem került a rakétákra, viszont egyes példányokon voltak rajzolt képek, illetve az alsóbb részeken sorozatszámok.

A Dora-középszárny

Az új létesítmény felépítéséért a a gátlástalanságáról ismert Hans Kammler SS-vezérőrnagy felelt. Himmler törekvései ellenére a program főfelelőse továbbra is Albert Speer maradt. Már egy héttel a Hitler- Himmler megbeszélés után kijelölték a föld alatti gyár helyét: a türingiai Nordhausen melletti Kohnstein-hegység alagút rendszerét, amelyben korábban olajat és vegyi fegyvereket raktároztak. A raktár ekkor még mindössze két, egyenként másfél kilométeres alagútból állt, amelyekben sínpárok húzódtak. Az egyik alagút átszelte az egész hegyet.

Az első,107 fős fogoly-szállítmány

már 1943.augusztus 28-án megérkezett, hogy a másik alagutat is meghosszabbítsák és a két alagutat kisebb alagutakkal kössék össze. Lebetonozták az alagutat, utat építettek, vágányokat fektettek, újabb kamrákat alakítottak ki, és felállították a nagy gyártósorokat. Minden munkát a foglyokkal végeztettek, többnyire szállító eszközök nélkül. Hat héten belül összesen hatezer férfi foglyot irányítottak az építkezésre, nagyrészt oroszokat, lengyeleket és franciákat. Novemberben már nyolcezren dolgoztak a Dorában. Zsidó foglyok csak 1944 nyarán érkeztek a létesítménybe.

A kezdeti időszakban

az SS pokoli körülmények között, éjjel-nappal dolgoztatta a foglyokat. Az alagutat állandóan robbanások rázták meg, mert a sziklákat dinamittal robbantották ki.. A levegőt sűrű por töltötte meg , s a levegővétel kínzó gyötrelmekkel járt. Mivel mellékhelyiségek és mosdók nem voltak, a foglyok félbevágott olajos hordót használtak latrinának. A kíméletlen munkától többen összeomlottak, s még a latrináig sem tudtak elmenni. Az alagút építésének első hét hónapjában hatezer fogoly halt meg.

Az egymással párhuzamosan futó A és B alagút végül egyenként 1,8 km hosszúságban, 30 méteres magassággal készült el. A két alagutat 46 kisebb járat kötötte össze, amelyek teljes hossza elérte a 20 km-t, összterületük pedig meghaladta a 250 ezer négyzetmétert.

1943 decemberében

Albert Speer meglátogatta a középszárnyat, s megdícsérte Kammlert rendkívüli teljesítményéért >a földalatti létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet túlszárnyalni.<

Időközben

a peenemündei rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit széttelepítették az országban, hogy >a föld alatti létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet túlszárnyalni<

Időközben a peenemündei rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit széttelepítették az országban. A szélcsatornát a bajor Alpokban fekvő Kochelban építették fel. Az egyes telepek közötti kommunikációs nehézségek ellenére – s a kényszermunkásokkal szembeni példátlan brutalitás közepette – elkezdődött a az A4 rakéta további fejlesztése. A Dora 160 méter hoszszú szerelőcsarnokában a V-2 rakéták sorozatgyártása 1944 januárjában indult be, majd nyáron megkezdődött a V-1 repülőbombák gyártása is. A Heinkel és a Junkers cég pedig repülő-gépeket, illetve repülőgépmotorokat gyártott az alagútban. A foglyoknak csak 1944 tavaszán állították fel a kinti tábort, amellyel életkörülményeik némiképpen javultak.

Hosszabb távon a rakéták valóban forradalmi fegyverek voltak, de néhány ezer darab elenyé-sző hatással járt volna. Hitler; felismerve ezt kijelentette; >Ha bevetésre kerül, akkor évente százezret kellene készíteni és kilőni.< A mérnökök tanulmányai azonban kimutatták,hogy ezek a tervek és számok teljesen abszurdak.

Az egy tonna robbanóanyaggal ellátott rakéták ugyan erős lélektani hatást váltottak ki, de nem lehetett háborús fordulatot elérni velük. Így kézenfekvő módon a katonák körében felmerült, hogy a rakétákat tömegpusztító fegyverek hordozó eszközeként kellene alkalmaz-ni.

Mivel az atomfizikusoktól semmiféle jelzés nem érkezett, hogy túljutottak volna az alapkutatásokon, 1944-ig a rakéták atomrobbanófejekkel való ellátása nem jött szóba. Diebner folyamatosan informálta a rakétamérnököket az >urángéppel< kapcsolatos munkálatokról. Már nukleáris hajtású repülőgépekről és rakétákról vitáztak, sőt kutatási megbízásokat is kiadtak. A rakétamérnökök kezdettől fogva nagy dimenziókban gondolkodtak, s a későbbi űrhajózás Rudolph Schubert főmérnök a peenemündei telepen az ötezer kilométeres ható-sugarú >Amerikarakétának< 33 méter magas csarnokot akart építeni. A pénz nem számított.

A harmadik birodalom katonai helyzetének drámai romlásával Hitler a távolsági rakéták kísérleti periódusának lerövidítését s gyártásának mielőbbi megkezdését sürgtette. Bevethető vagy nagy hatósugarú rakéták sorozatgyártása azonban kiterjedt tervezést és hosszas tesztelést igényelt; nem hónapokra, hanem évekre volt szükség. Wernher von Braun és Dornberger rakétamérnökök tudták ezt, mégis igent mondtak az >Amerika-rakétára<, amelynek projektje 1944 őszétől teljes gőzzel folyt.

Fantáziatervek

Az SS lazítani akart a két rakétamérnök csoportjától való függésen, ezért a Rheinmetall-Borsig cég által épített, Rheinbonte típusú rakétát is kipróbálta, amelyet 1-5 kg-os kisbombák hordozójának szántak. A projekt sorsáról az amerikai hírszerzés sem tudott többet kideríteni. Von Braun később azt mondta: sohasem akarta az atombombát irányított rakétával kombinálni; az atomreaktort csak a V-2 hajtóművének tervezte. De ejtették a tervet, mivel Német-országban hiányzott az ehhez szükséges nyersanyag, ez azonban féligazság volt.

Az SS a Skoda-művekben is

saját rakétaprojektet épített fel. V-101 típus jelzéssel 1800 km-es közepes hatótávolságú rakétát fejlesztettek ki. Amikor mindinkább kirajzolódott,hogy a pomerániai és a Keleti-tenger partján lévő kísérleti telepek a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt elvesznek, Kammler előkészítette a kísérletek türingiai folytatását. Az új rakéták kipróbálásának csúcs-pontjaként 1945.március 16-án egy nagy rakétát lőttek ik a Rudisleben melletti lőszergyár területéről.

Miközben az SS

saját rakétaprogrammal kísérletezett, 1944 őszén Peenemündében ismét elővettek egy korábban félretett projektet, az úszó kilövőbázisról indítható rakéták tervét. A Próbapad XII. kódnevet viselő projekt keretében tengeralattjáróval a célterület közelébe kívántak vontatni egy speciálisan erre a célra készített úszóalkalmatosságot. A rakéta indításához a tengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie,l ezért rendkívül sebezhetővé vált. A sürgősség és a titkosság magas fokát az magyarázta,hogy a projekt az amerikai keleti partok elleni támadásra irányult.

1944 végén ismét felbukkantak

a szövetséges fővárosok elleni támadások fantáziatervei., amelyekben döntő szerepet játszottak volna a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt rakéták. Végül is ezek a tervek nem jutottak túl a kísérleti és tervezési szakaszon: a tengeralattjárók átfegyverzését nem lehetett befejezni, a nagy hatósugarú rakéták legjobb esetben is a kipróbálás kezdeti szakaszában voltak; az FBI pedig 1944 decemberében letartóztatta a két német ügynököt, akik a New York elleni támadásra koordinálták volna.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/11

Szövegmagyarázat:

Wernher Magnus Maximilian von Braun báró (1912-1977) apja kelet-porosz nagybirtokos, későbbi birodalmi ellátásügyi miniszter volt. Miután anyjától kapott egy csillagászati távcsövet, hamar az ég felé fordult érdeklődése, amelyet Hermann Oberth >Rakétával a viálgűrbe< c. könyve is táplált. Figyelemmel kísérte a rakétakísérleteket, csodálta az Opel rakétaautóját, s viszonylag korán csatlakozott az Űrutazási Társasághoz, amelynek legfiatalabb tagja volt. Kivételes kreativitása és érdeklődése hamar megmutatkozott, rövid időn belül Hermann Oberth aszisztensévé lépett elő. Az érettségin fizikából és matematikából kimagasló eredményt ért el. A berlini és zürichi főiskolán tanult. 1932-ben diplomát szerzett, s polgári alkalmazottként bekapcsolódott a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal rakétaprogramjába. 1934-ben doktorált Berlinben. Von Braun 1937-től a hadsereg peenemündei kísérleti telepének műszaki igazgatója lett. 1937-ben kérte felvételét az NSDAP-ba, 1940-ben az SS –be, ahol a Sturmbanführer rangig emelkedett. Wernher von Braun 1946 végén eljegyezte unokahúgát, majd 1947 februárban hajóval –katonai felügyelet mellett- aa megszállt Németországba utazott, s Landshut lutheránus templomában feleségül vette Maria von Quistorpot. Szülei a feleséggel együtt követték fiukat az Egyesült Államokba. A hadsereg leszerelése miatt csak 1950-ben, a koreai háború kezdetén aktivizálták őt és csoportját. 1953 nyarán került sor a V-2-re épülő, de erősebb Redstone rakéta kísérletére. Egymást követték a különböző rakétafejlesztések és az űrhajózási programok, amelyek a szovjet Szputnyik 1957.októberi fellövése után felgyorsultak. Az amerikai Apolló-programon hamarosan hamarosan 400 ezren dolgoztak.1960-ban a NASA tervezési irodájának igazgatója lett. Részt vett az amerikai űrprogram megvalósításában, legnagyobb eredménye a Saturn-V hordozórakéta megalkotása, amellyel az Apolló űrhajókat juttatták a Hold térségébe. Az ő érdeme volt,hogy meggyőzte Kennedyt a Holdra szállás megvalósíthatóságáról. Mivel az amerikai szenátus az elhúzódó vietnami háború miatt megkurtította az űrhajózási programot, otthagyta a NASA-t, s egy űrhajózási konszern alelnöke lett.1973-ban egy rutinszerű orvosi vizsgálaton vesedaganatot diagnosztizáltak nála, majd sikeres műtétje után két évvel vastagbélrákkal operálták.1976 novemberétől már nem tudta elhagyni a kórházat; 1977.június közepén halt meg a virginiai Alexandriában.

Szerkesztette: Dr.Temesvári Tibor 2016. január