Oldalak

2012. február 9., csütörtök

Albert Speer húsz éve

Egy háborús bűnös naplójából
Albert Speer (1905-1981) a III. Birodalom főépítésze, fegyverkezési miniszter.
Pályaválasztásában nagy szerepet játszott, hogy apja és nagyapja is építész volt. A húszas évek elejétől Karlsruhéban, Münchenben, majd Berlinben tanult. Építészmérnöki diplomát 1928-ban szerzett. Az egyetemen rövid ideig a kor neves építésze Heinrich Tessenow professzor tanársegédje volt.
A professzor bíztatására - bár ő nem politizált - részt vett egy náci gyűlésen, ahol Hitlert hallotta szónokolni. Ekkor 1930. december 30. - volt. Néhány nap múlva - a lelkesedés hatása alatt - belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (NSDAP). Építészként pártfelvonulások építményeit tervezte és kivitelezte stábjával. Neve akkor vált ismertté a pártban, amikor Goebbelstől (1933) megkapta a propaganda minisztérium renoválásának munkáit. Itt ismerkedett meg közelebbről Hitlerrel, aki maga is vonzódott a festészethez és csodálta Speer szaktudását. Egy év múlva 1934-ben a birodalom első építésze lett. Munkakapcsolata Hitlerrel szinte mindennapossá vált. Berlin átalakításának részeként 1938-ban megkapta az új birodalmi kancellária tervezését és építését. Ettől kedve a Führer legszűkebb környezetéhez tartozott. Nevéhez fűződött az ún. „Nürnbergi Pártnapok” koreográfiájának tervezése majd kivitelezése. Ő rendezte Leni Riefensthallal a nácikat dicsőítő „Az akarat diadala” c. filmet, amely a pártnapoknak kívánt emléket állítani.
Már a háború alatt - 1942-ben - repülőszerencsétlenség áldozata lett dr. Fritz Todt fegyverkezési miniszter. Todt feladatai közé tartozott a fegyverkezés, a lőszerellátás, irányítása, de a közút és víziutak, erőművek felügyelete is. Halála után - sokak meglepetésére - Hitler Speert nevezte ki helyére. Hitler ugyanis már korábban megismerhette Speer szervezési kvalitásait és abban bízott, hogy az új miniszter ezt a feladatát is kitűnően megoldja. Irányítása alatt a német hadiipar - a bombázások ellenére -, 1944-re elérte teljesítőképességének csúcsát.
Speer tudta, hogy mindezt foglyok és kényszermunkások tömeges alkalmazása nélkül nem lehetett volna elérni.
A háború vége felé az ún. „csodafegyverek” bevetésének előkészítése is Speerhez tartozott. A háború végén kihallgatóinak azt hangsúlyozta, hogy Németország 1947-ig nem jutott volna atombombához.
A második világháború vége felé fokozatosan szembekerült Hitlerrel. Bár ő is azok közé tartozott, akik 1944. április végi napok egyikén meglátogatta és érzékeny búcsút vett a bunkerben Führerétől. Speer már 1944. novemberében arról informálta Goebbelst: ha így folytatódik, Németország elveszti a háborút. Szembehelyezkedett a totális megsemmisítést előíró „Néró-programmal”, kegyvesztetté vált. Egyik helyen arról is megemlékezik, hogy megfordult a fejében a bunker lakói - többek között Hitler - életének kioltása. Állítólag mérgező gázt tervezett bevezetni a bunker szellőző nyílásán keresztül.

A nemzetközi felelősségre vonás alapjai:

A második világháború ötödik évében, 1943. október 30-án Moszkvában a Szovjetunió, Anglia, az Egyesült Államok és Kína kormányainak képviselői közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben a fasiszta Németországgal és szövetségeseivel harcban álló, valamennyi nemzet nevében ünnepélyesen kijelentették, hogy a Németországban megalakuló bármely kormánnyal megkötendő fegyverszüneti egyezménnyel egyidőben azokat a személyeket, akik háborús bűncselekményekért közvetlenül felelősek, azokba az országokba küldik, felelősségre vonás céljából, amelyekben a náci megszállás idején bűntetteiket elkövették. A nyilatkozat ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a Német Birodalom és a náci párt azon vezetőinek a felelősségre vonása, akiknek bűncselekményei nemcsak egy bizonyos megszállt területtel függnek össze, a szövetséges kormányok közös döntése alapján fog megtörténni.
A nyilatkozat elveinek végrehajtásaként Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945. augusztus 8-án Londonban egyezményt kötött az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek megbüntetésére.
A londoni egyezmény három csoportba sorolta azokat a bűncselekményeket, amelyek miatt a háborús főbűnösöket az egyezmény által létrehozott Nemzetközi Katonai Törvényszék elé kellett állítani:

a)      béke elleni bűncselekmények, s ezalatt agresszív terv előkészítésében s annak végrehajtásában való összeesküvésben való részvétel,
b) háborús bűncselekmények, amelyek alatt olyan kegyetlenségek is értendők, amelyeket a hadműveletek s a katonai megszállás alatt a nácik a polgári lakossággal, hadifoglyokkal szemben elkövettek,
c)   az emberiesség elleni bűncselekmények, nevezetesen a háború kitörése előtt vagy után a polgári lakosság ellen elkövetett gyilkosságok, elhurcolások, száműzetések, akár politikai, faji vagy vallási okokból történtek.

A Nemzetközi Katonai Törvényszék

A Törvényszék székhelyéül Nürnberget választotta. Ebben nyilván szerepet játszott, hogy a nemzeti szocialista Németország, a náci pár évről évre ebben a bajor városban tartotta pártgyűléseit, fáklyás menetekkel és dörgedelmes Hitler szónoklatokkal. A törvényszék 116 tanút szóban hallgatott meg. Megvizsgált közel 2000 írásbeli tanúvallomást, 403 nyilvános ülést tartott.

Vége a háborúnak

Albert Speer 1945. májusában az amerikaiak fogságába került. A nürnbergi perben (1945. nov. 20 - 1946. okt. 1.) háborús bűnösként több, mint 20 társával együtt bíróság elé állították és elítélték.
A háborús főbűnösök közül 12 személyt kötéláltali halálra1, 3 személyt életfogytiglan tartó, további 5 személyt különböző időtartamú börtönbüntetésre ítéltek, három személyt2 felmentettek. Róbert Ley (1890-1945) a Német Munkafront vezetője mielőtt a perre sor került volna cellájában felakasztotta magát.
A büntetés letöltésének helyéül a szövetségesek a nyugat-berlini spandaui börtönt jelölték ki.

Irány a nyugat berlini spandaui börtön

A börtönkomlexumot katonai börtönnek építették 1876-ban. Celláiban hatszáz embert lehetett elhelyezni. Később a hadsereg laktanyának is használta, az első világháború után pedig polgári börtön lett. A nácik idején vizsgálati fogságban lévő katonák, koncentrációs táborokba szállítandó politikai foglyok gyűjtőhelye volt. A nürnbergi perekben szabadságvesztésre ítélt háborús főbűnösöknek a négyhatalmi megszállás alatt álló Berlinben kellett letölteniük büntetésüket, így esett a választás Spandaura.
A börtön utolsó lakója Rudolf Hess volt, aki Speer 1966. októberében történő kiszabadulása után még huszonegy évet töltött itt. Hess halála után a börtönt lerombolták, megakadályozva ezzel, hogy a börtön esetleg zarándokhellyé váljon.
A szállítás napján 1947. július 18-án a hét elitélt hajnali négykor kelt. A tárgyalás vége óta először megkapták saját ruháikat, de hónapok óta először fordult elő, hogy az elitéltek beszélgettek egymással, miközben órák hosszat ácsorogtak, amerikai katonáktól szorosan körülvéve, mert az indulási parancs késett. Induláskor egy-egy katonához bilincselve gyorsan levitték őket az udvarra beültetve az elitélteket két katonai teherautóba. Majd a mentőautók az utcán besoroltak a mintegy tíz csapatszállítóból álló konvojba. Speerék jó hangulatban voltak a rövid repülőút alatt. Egy kényelmes DC-3-as amerikai személyszállító gép vitte őket Berlin nyugati szektorába. Az idő szép, gyönyörű volt.
Aztán megérkeztek Spandauba. Speer és Schirach, de még inkább Neurath, Raeder, Dönitz és Hess komoly megpróbáltatásnak érezték, hogy idegenek vagy akár egymás előtt le kell vetkőzniük. A négy igazgató - a magas rangú amerikai, brit, francia és orosz tisztek - jelenléte volt számukra a legmegalázóbb.
„Mindegyikünknek adtak egy világoskék pamutnadrágot, egy silány inget, egy elnyűtt zubbonyt, egy pár fatalpú vászoncipőt és egy fegyencsapkát, de azt mondták, ne öltözzünk fel, várjunk szépen vigyázzállásban, amíg valamennyien át nem estünk az orvosi vizsgálaton.”
Hess azt mondta, rosszul érzi magát, az orosz igazgató engedélyezte neki, hogy leülhet a földre. A többiek tovább álldogáltak. Nyomatékosan tudtukra adták, hogy a ruhák, amiket most átvettek, náci koncentrációs táborokból származnak, elítéltek hordták őket. Ezt az információt kétszer is lefordították. Speer szerint „semmit se tudtak volna kitalálni, ami jobban megalázhatott volna.”
Ezután egy barátságos orosz orvos alaposan megvizsgálta Speeréket, majd felöltözhettek. Ezt követően egy másik vasajtón át, - amit bezártak mögöttük - a cellatraktusba vezették őket.
„A sorrend, melyben áthaladtak ezen az ajtón, határozta meg azt a számot, amely a nevüket helyettesítette egészen a szabadulásukig, és amelyet azon a délutánon vegytintával elől-hátul rá kellett írniuk a felsőruháikra. Speer az 5-ös szám lett ….. ettől fogva így szólították.”

A zárka

„Hossza három méter, a szélessége körülbelül két és fél méter, a magassága négy méter volt, a falak színe sárga, a mennyezeté fehér. A magasan lévő rácsos kis ablakot világosbarna műanyag fedte, ennek egy részét azonban - szellőztetés céljából - ki lehetett nyitni.
Az egyik falhoz nyolcvanegyszer negyvennyolc centiméteres faasztal volt erősítve, előtte faszék, az egyik sarokban fafedeles vécé, a nyitott ruhásszekrény fele polcos, fele akasztós volt. És végül volt a cellában egy fekete vaságy fejtámasszal, párnával,lepedőkkel és egy áthúzott amerikai katonai matraccal, amely védjegye szerint a texasi San Antonióban készült.
Az ágy végén szimmetrikusan összehajtogatva, öt szürke gyapjútakaró feküdt, mindegyiken azonos bélyegző, három nagy fekete betű: GBI.” A takarók egy korábban a háború alatt Speerhez tartozó munkatáborból származtak.

Rudolf Hess, Walter Funk, Erich Reader: életfogytiglan,2

Albert Speer, Baldur von Schirach: húsz év2
Konstantin von Neurath: tizenöt év2
Karl Dönitz: 10 évet kapott2

Baldur von Schirachhal együtt 1966. október 1-én pontban éjfélkor szabadult.


G. M. Gilbert börtönpszichológus szerint a vádlottak közül Speer ítélte meg leginkább realisztikusan a helyzetet. Ő Speer korábban sem táplált illúziókat saját sorsát illetően. Így a vádirat nem rendítette meg túlságosan. Elismerte, hogy az elkövetett bűnök iszonyatos mérete miatt történelmi szükségesség a bírósági tárgyalás megtartása, amit általánosan jó dolognak tartott.
Nem látta sok értelmét, hogy túlságosan sok szót vesztegessen egyéni sorsára, bár bűnösségét legalább annyira kétségbevonta, mint a többiekét. Azt állította, hogy fogalma sem volt a vádiratban felsorolt bűncselekményekről. Nem tudott többet a koncentrációs táborokról, mint, amennyit a többi miniszter. „Hitlerrel 1945. márciusában közölte, hogy a háború elveszett és hogy Németországot - tekintet nélkül az egyéni következményekre - meg kell menteni a végpusztulástól.” Hitler állítólag erre azt válaszolta, hogy amennyiben Németország nem tudja megnyerni a háborút, akkor nem érdemli meg, hogy továbbra is fennmaradjon.
Speer elfogadta a vád jogosságát, amely az egész náci vezetőségre kollektív felelősséget hárított az elkövetett bűnökért. Elismerte, nem szolgálhat mentségül az, hogy „csak parancsnak engedelmeskedtek.”

Speer húsz évet töltött börtönben

Albert Speer tudatosan, erős akaraterőről tanubizonyságot téve készítette fel magát a húsz évi börtönbüntetés elviselésére. A nap minden óráját, minden percét szisztematikusan beosztotta. Bámulatos időbeosztással igyekezett tartalmat adni a hosszú éveknek. Nagyobb részt az ő irányításával és még aktívabb közreműködésével „kertet teremtett a börtönépületet körülvevő bozótos területen és körkörös ösvényeket alakított ki rajta.” Már a hetedik évet töltötte Spandauban, amikor 1954-ben elhatározta, hogy napi sétáiból egy 40000 kilométeres „világ körüli vándorutat” állít össze. A testedzést fantáziagyakorlatokkal kötötte össze térképek és a világvárosairól, hegyeiről és folyóiról szóló utikönyvek segítségével, amelyeket barátjától, volt munkatársától Rudolf Wolterstől kapott. Ilyen módon Speer közel 32000 kilométer tett meg a hátralévő évek alatt.
Az írás, az emlékek rögzítése nemcsak tartalmas, hanem hasznos időtöltésnek bizonyult. Még a nürnbergi, majd a spandaui feljegyzéseinek fennmaradása jórészt Woltersnek köszönhető, aki Speer családjáról is gondoskodott a húszéves börtönbüntetés alatt.
Az iratok kicsempészése eleinte egy holland ápoló közreműködésével történt, később - mint a naplóban írta - a hozzá lojális és vele rokonszenvező őrök segítettek. Több ezer levelet írt feleségének. Volt olyan levél, amely harminc, negyven oldal hosszú is volt. Ilyen mennyiségű további leveleket írt gyermekeinek és Woltersnek. A leveleket egy-egy észak-német kisvárosban Coesfeldben gépelték át, Wolters tervezőirodájában. Több mint másfél évtizeden keresztül a gépelési munkát Wolters egyik munkatársa Marion Riesser grafikusnő végezte.
Speer a börtönből számos levelet írt Annemarie Wittenberg Kempfhez is. Annemarie tizennyolc éves korában lett Speer titkárnője.
Börtönbeli életének jótékony alakulására nagy hatással volt Georges Casalis, aki a spandaui börtön lelkésze volt még az első három évben. Casalis szerint Speer állandóan viaskodott saját lelkiismeretével. Életének nagy dilemmáját az jelentette, hogy egyrészt erkölcsi kényszert érzett az elnyomott bűntudattal való szembenézésre, ugyanakkor görcsös igyekezettel próbálta tagadni bűnösségét is. „Ez az ellentmondás határozta meg életét a nürnbergi pertől kezdve csaknem haláláig.”
Casalis 1950. nyarán hagyta el Berlint. Speer feljegyzése szerint ő június 1-jén látta utoljára. Igen szomorú volt, amikor elment. Egy időre mély apátiába és depresszióba süllyedt és csak önmagára koncentrált. Ugyanakkor megőrízte a három legfontosabb dolgot, amelyet Casalis, ez a protestáns lelkész elfogadtatott vele: a meggyőződést, a fegyelmezett gazdagító olvasás szokását, és az őszinte, mélyen átérzett bűntudatot. Közel két évébe telt, amíg Casalis távozását kiheverte. Ebben a számára válságos időszakban rengeteg időt töltött a börtön kertjében. A húszévi rabsága alatt a legtöbbet esztétikai szempontból a kerti munkában érte el.
Amikor Speerék Spandauba érkeztek a kb. 6000 négyzetméternyi kert szinte dzsungel volt. Távozásakor 1966. október 1-jén egy csodálatosan elrendezett park képét mutatta, rengeteg virággal, konyhakerttel, ahol salátát és epret termesztettek, feljavítva velük élelmezésüket. Sok volt az alma és a szilvafa is.
Erről gyerekeinek egyik alkalommal így írt: „Ma magam is meglepődtem, amikor szemlét tartottam a kertemben. Számba vettem az állományt, és kiderült, hogy nyolcszáz eperbokor, száz orgonabokor - most már két méter magas mind -, száz gesztenyefa és ötven mogyoróbokor tulajdonosa vagyok.”
Börtönéletében legalább ilyen fontos volt az olvasás. 1946-1956. között közel 1500 könyvet olvasott el. Egyik levele, amelyet Woltersnek írt erről így tanúskodik: „Nem tudom, beszéltem-e neked az olvasási módszeremről - írta. Egyszerre három könyv lehet a cellámban meg a Biblia. Az egyik általában építészeti, a másik olyan fajta, amely nagyobb szellemi erőfeszítést kíván - filozófiai, teológiai vagy természettudományos munka -, a harmadik pedig szórakoztató: regény vagy útirajz. Délután fél hattól olvasok és a nehezével kezdem: tíz-húsz oldal után, attól függően mennyire vesz igénybe a szöveg (világéletemben pedáns voltam, úgyhogy most is amikor megkapok egy könyvet, rögtön súlyozom és eldöntöm, hány oldalt olvashatok el belőle naponta) áttérek az építészetre, és miután legalább négyszer le kell tennem a könyvet az újságok miatt, amiket az őrök celláról cellára visznek, és amiket kötelességszerűen - milyen terhes kötelesség! - át is lapozok, a villanyoltás előtt az utolsó félórát a könnyebb műfajnak szentelem és ezt reggel, felkelés előtt is megengedem magamnak.”

Viszonya rabtársaihoz

Öt évébe került, amíg átlagosnak mondható kapcsolatba került rabtársaival. Az egykori külügyminiszterrel Neurathtal semmiféle problémája nem volt. Funkkal is „elég jó kapcsolatot alakított ki” bár csak a zene és a humor tartotta őket össze.
Kapcsolatairól egyik vidámra sikerült gyerekeinek írt levelében ezt írta: „Hogy lássátok, milyen komoly problémáink vannak, íme egy eset: szombaton, az istentisztelet előtt szoktunk fürödni, ketten egyszerre, mert a fürdőszobában két kád van. Mivel heten vagyunk, az utolsónak egyedül kell fürdenie és ez általában én vagyok. Nos, a múlt héten Funk megkérdezte tőlem, volna-e kifogásom ellene, hogy ő maradjon utolsónak: az egyik orosz őr ugyanis, akit ki nem állhat, tizenegykor kezdi meg a szolgálatot és az első dolga mindig az, hogy benéz a fürdőbe, ahol akkor általában Funk és Hess van. Jó, mondtam, majd fürdöm én Hess-szel. Mármost úgy esett, hogy Hess előtt értem a fürdőszobába, és elhelyezkedtem az az én kádamban - ahogy halad az idő tudniillik, sok mindent már a saját tulajdonunknak éreztünk, így a kádakat is. Aztán bejön Hess és rám szól: Ejnye mit keres az én kádamban? Mint tudjátok, békés természetű vagyok. Ó ez az Ön kádja? - mondom, azzal kikászálódom belőle - csorog rólam a víz - és beülök a másik kádba. Hess nagyon gyorsan elkészül, már megy is míg én tovább pancsikolok - legközelebb küldhetnétek nekem egy kacsát, hogy legyen mivel játszanom! Hamarosan bejön Funk, fürdésre készen, komoly képet vág. Ejnye mit keres az én kádamban? – mondja. Ez hat év óta az enyém. Tudom, hogy félig-meddig tréfál és elnevetem magam. Na várjon - mondja - büntetésül csak Wágnert fogok játszani az egész istentisztelet alatt. Mint tudjátok, ő ül a harmóniumnál - nagyon szépen játszik. És tényleg megtette…. Az a szörnyű, szörnyű Wágner, a Lohengrin-től. Az istenek alkonyáig, negyvenöt percen át! Hát tessék, így folyik itt az élet.”
Speer tegező viszonyban volt egykori barátjával, Dönitz-cel, de kettejük kapcsolata nem volt barátságosnak mondható. Ugyanis Dönitz hiába bizonygatta Speer - nem tudta elhinni, hogy Hitler nem az ő rábeszélésére nevezte ki Dönitzet utódjául.
A „Spandaui börtönnapló”-ból kiderül, hogy húsz év alatt nem volt nagy bizalma Schirach iránt, - bár vele beszélgetett a legtöbbet - akivel együtt szabadult 1966. október 1-jén 0 órakor.
Külön érdekessége a történetnek, hogy a különcködő, a börtönben is képzelt betegséget szimuláló Hess-hez került a legközelebb. Speer ugyanis a kezdetektől fogva jó indulatot mutatott iránta. Ő mindenkinél zárkózottabb volt Spandaui évei alatt Speer cellája szomszédos volt Hessével, kettejük kapcsolatára ez is hatással lehetett. Hitler volt helyettese Führerének feltétlen és rendíthetetlen híve maradt a börtönben élete végéig.
Közöttük különös bajtársiasság alakult ki köztük. „Mind a ketten magányos farkasok voltunk, mind a ketten rengeteget olvastunk és a rabtársaink mind a kettőnket utáltak. De volt valami fontosabb is ennél. Mind a ketten közel álltunk Hitlerhez, mind a ketten élveztük ezt a közelséget és aztán - ezt többször megvitattuk Spandauban - mind a kettőnknek be kellett látnia, hogy ennek megvannak a korlátai. Hitlernek nem volt barátja, nem voltak baráti érzései, talán nem is tudta mi a barátság. Így mindkettőnket komoly érzelmi vereség ért. Hess elmondta nekem, hogy a landsbergi börtönben, ahol Hitler neki diktálta a Mein Kampf-ot - és, ahol szorosabb közelségben éltek egymással, mint mi ketten Spandauban -, Hitler annak ellenére, hogy sokszor vidámnak, sőt kedélyesnek mutatkozott, tartózkodó és magányos volt.”

Hess hosszú életének végéig kitartott amellett, hogy a nemzetiszocializmus eszmerendszere „él és nem halt meg” és, hogy Hitler „Németország legnagyobb fia.” Az utolsó szó jogán elmondott beszédében azt mondta: Hitler sohasem hallhat meg.
A háborús főbűnösök közül összesen tizenegy személyt 1946. október 16-ról 17-re virradó éjszaka akasztották fel. Speer a naplójában rögzítette mindkét napot. Október 17-én reggel az életben maradottakat leköltöztették a börtön földszintjére, ahol kitakarították a kivégzettek celláit. Az edények még ott voltak a helyükön, az utolsó vacsora maradványai, kenyérmorzsa, félig üres bádogpoharak. Rendetlenség jellemezte a cellákat. Csak Jodl cellája volt rendezetten kitakarítva, a takaró előírásszerűen összehajtogatva. Az egyik cella falán Seyss-Inquart naptárában egy kereszt jelezte élete utolsó napját, október 16-át. Október 17-én délután a kivégzések helyszínén egy üres tornateremben Hess, Speer és Schirach seprűvel, felmosóronggyal a kézben takarítottak. A padló egy helyen elszíneződött „mintha egy nagy vérfolt volna rajta.” Jellemző Hess vakhitségére, hogy amikor meglátta az elszíneződött padlón a vérfoltot, vigyázzba vágta magát és hitleri üdvözlésre lendítette karját

Speer - Hessel ellentétben - nyilvánosan elítélte Hitlert és megtagadta elveit. Ennek ellenére kölcsönösen tisztelték egymást. Hess - emlékezett Speer - bizonyos emberi dolgokat jobban érzékelt. Egyszer a hatvanas években úgy látszott kiszabadulhatnak. Azt mondta Hessnek, ha ez megtörténik, majd meglátogatja Allgauba: elüldögélnek egy jó palack bor mellett és talán még nevetni is tudnak majd egyik másik spandaui emlékükön. Mire ő ezt felelte volna: „Ha egyszer netán mind kijutunk innen, senki nem fog senkit meglátogatni közülünk, és az holtbiztos, hogy Spandaun sose fogunk nevetni.” Igaza lett! - emlékezett Speer.

Volt-e alkalom a börtönben a gondolatok írásbeli rögzítésére?

Albert Speer a „Spandaui börtönnapló” előszavában erről így ír: „Amikor kinyitottam a bőröndöt, amelyben családom a Nürnbergből és Spandauból húsz év alatt hozzájuk eljuttatott irományaimat őrizte, több mint húszezer oldal hevert előttem: megszámlálhatatlan mennyiségű naplófeljegyzés, engedélyezett és kicsempészett levelek, a lehető legkisebb betűkkel, naptároldalakra, cédulákra, kartonpapírra vagy toalettpapírra róva. Egyes feljegyzések folyamatosan, hónapokon át, napról napra íródtak, másokban nagy megszakítások mutatkoztak, aszerint, ahogy újra meg újra erőt gyűjtöttem, nekifutottam, majd elfásultan vagy csüggedten ismét letettem a tollat.”

Az utolsó nap

Speer szerint 1966. szeptember 30-a az utolsó börtönben töltött nap semmiben sem különbözött az előzőktől: a személyzet tartotta magát a szokványos napirendhez. Csak egyszer támadt némi izgalom, amikor az egyik őr hozta a hírt, hogy Willy Brandt3 egy csokor szegfűt küldött a lányának.
Hess délután azt kérte, zárják rá a cellaajtót. Az őröknek megüzente, hogy egyedül szeretne maradni, és hogy vacsora után bevesz egy erős altatót.
A kerti séta után - amely újabb hat kilométer volt - Speert is cellájába csukták. Aztán hozták az ebédet, majd újságolvasás következett, újra ajtónyitás, újabb körök a kertben - most négy kilométer - aztán vissza a cellába. Engedélyt kért az igazgatóktól, hogy lemezeit Hessre hagyhassa. Ehhez hozzájárultak.
Hess vacsorára sem jött ki cellájából, Speer átment hozzá. Ő intett: hagyjam el …. Fogja rövidre - mormolta. Isten Önnel Hess úr! - mondta Speer - Hiszen tudja, hogy …. Ne,ne! vágott Speer szavaiba - Ez már .. Jaj hagyjuk ezt!
Később Hess kérte, hogy kapcsolják ki a villanyt cellájában.
Speer lefeküdt a priccsre. Az utolsó könyv, amit kikért a könyvtárból, Heinrich Tessenow: „Kézművesség és kisváros” c. műve volt. Mégegyszer el akarta olvasni a könyv utolsó mondatait, amit mestere 1920-ban vetett papírra.
Aztán beletörődő hangulatban lefeküdt, hogy éjfélig a még hátralévő órákat pihenéssel töltse. Némi sürgés-forgás után behozták a régi sízubbonyát, amelyben tizenkilenc évvel ezelőtt megérkezett Spandauba. Ezután átkísérték az igazgatókhoz. Féltizenkettő volt. Az angol igazgató, mint az e havi előljáró, barátságosan felkérte, hogy foglaljon helyet. Majd megjelent Schirach is - együtt szabadultak - aki fáradtnak és megviseltnek látszott.
Egyetlen formaság volt vissza még: Speer visszakapta a forgalomból már rég kivont 2778 birodalmi márkát, amit 1945. májusában koboztak el tőle. Aztán átadtak neki még egy aláíratlan, keltezés nélküli elismervényt: „EC. Teich Jr. Őrnagytól, a nürnbergi börtön igazgatójától átvettem a 32 G 350037 sorszámú Alfréd Speer nevű foglyot.” Kapott még valami ideiglenes irományt is, hogy egy alkalommal légi úton elhagyhatja Berlint.
Az igazgatók sajnálták a végképp magányossá vált Hesst. Aztán az egyik igazgató megjegyezte, hogy Speer és Schirach autója már az udvaron várakozik. Ez az a kisudvar, amelyen keresztül 1947. július 18-án egy amerikai katonához bilincselve Speer belépett a spandaui börtön épületébe.
Már csak néhány perc hiányzott a 24 órához. Az igazgatók felálltak és elkísérték a szabadulókat a kijárati ajtóhoz. Speer még megjegyezte, hogy az igazgatók kövessenek el mindent, hogy Hess ne szenvedjen túlságosan. Odakinn először feleségét pillantotta meg. Fürgén szaladt Speer felé, az ügyvéddel.
Búcsúzóul Schirach kezet nyújtott Speernek. Minden jót kívántak egymásnak Az udvaron egy fekete mercedes várta. Régi szokásához híven az első ülésen akarta helyét elfoglalni, de ügyvédje a hátsó ajtó felé tolta. Úgy illik - mondta az ügyvéd -, hogy a börtönt a felesége oldalán hagyja el.
Amikor az óra huszonnégyet ütött, kinyilt a kétszárnyú kapu és a szabadulókat egy csapásra vakító fény öntötte el. Reflektorok sokasága szegeződött a távozókra. Villanófények kereszttüzében hajtottak ki a kapun, majd elkanyarodtak.

A börtön ott magasodott a hátuk mögött és Speer nem mert visszanézni.

Forrásmunkák jegyzéke:

G. M. Gilbert
Nürnbergi Napló
Magvető Kiadó Bp.1967

Burton C. Andrus
A nürnbergi huszonkettő
Kossuth Könyvkiadó 1978

Albert Speer
Spandaui Börtönnapló
Interpress Bp.1999

Gitta Sereny
Albert Speer küzdelme az igazsággal
Európa Könyvkiadó Bp.1998



Szövegmagyarázatok:

1. A halálos ítéleteket 1946. október 16-ról 17-re virradó éjszaka hajtották végre. A holttesteket Dachauban égették el, a hamvakat szétszórták.

Akasztófán végezte:

Alfréd Jodl (1890-1946) hivatásos katona, tábornagy az OKW hadműveleti osztályának vezetője, a támadó háborúk egyik tervezője.
Joachim von Ribbentrop (1893-1946), katonatiszt, politikus 1936-1938. között londoni nagykövet. 1938-1945 között birodalmi külügyminiszter. A „Molotov-Ribbentrop Paktum” egyik aláírója 1939. augusztusában.
Wilhelm Keitel (1882-1946) hivatásos katona, vezértábornagy, 1938-tól az OKW főnöke. A német fegyverletétel aláírója.
Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák ügyvéd, 1937-től az osztrák SS vezetője, 1943-1945. között a német biztonsági rendőrség (SD) és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője.
Alfred Rosenberg (1893-1946) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) politikusa, ideológus. A megszállt keleti területek birodalmi minisztere.
Hans Frank (1900-1946) jogász pártpolitikus, 1933-tól bajor, majd birodalmi belügyminiszter. 1939-1945. között Lengyelország főkormányzója.
Julius Streicher (1885-1946) német politikus. Részt vett Hitler oldalán az 1923-as müncheni „sörpuccsban” 1939-1945. között Frankföld gauleitere.
Wilhelm Frick (1877-1946) ügyvéd, az ún. „faji törvények” megfogalmazója. 1933-1943. között birodalmi belügyminiszter, 1943-1945. között Cseh és Morvaország birodalmi protektora.
Artúr von Seyss-Inquart (1896-1946) osztrák náci. 1938-ban belügyminiszter, majd szövetségi kancellár. 1938/39-ben Ausztria birodalmi helytartója. 1939-1940-ben Lengyelország helyettes főkormányzója. 1940-1945. között Hollandia birodalmi biztosa.
Fritz Schauchel Türingia kormányzója, munkaügyi főmegbizott.

A kivégzés előtt a börtönben öngyilkos lett:

Hermann Göring (1893-1946) a III. Birodalom második embere. Számos náci tisztség betöltője, birodalmi marsall. A német légierő (Luftwaffe) főparancsnoka.



Távollétében halálra ítélt:

Martin Bormann (1900-1945) a Nemzetiszocialista Németmunkáspárt (NSDAP) kancelláriájának vezetője, Rudolf Hess Angliába történt távozása (1941. május 10.) után a pártba Hitler helyettese.

A háborús főbűnök alól felmentve:

Hjalmar  Schacht a birodalmi bank elnöke.
Franz von Papen kancellár, alkancellár, bécsi, majd ankarai követ.
Hans Fritsche újságíró rádiókommentátor, a birodalmi propaganda minisztériumban Goebbels helyettese.

2. Rudolf Hess Walter Richárd (1894-1987) német politikus, 1920-tól Hitler személyi titkára. Az 1923-as sikertelen müncheni puccskísérlet után a landsbergi börtönben neki mondta tollba a „Mein Kampf”-ot.
1934-től a Führer helyettese a pártban (NSDAP), birodalmi miniszter. 1941-ben Skóciába repült, hogy egy különbéke lehetőségéről tárgyaljon az angolokkal, letartóztatták. A nürnbergi perben 1946-ban háborús főbűnösként életfogytiglani börtönre ítélték. A spandaui börtön egyedüli lakójaként 1987-ben öngyilkos lett.
Erich Reader (1876-1960) német tengernagy, a haditengerészet újjászervezője. 1935-1943. között a flotta főparancsnoka. Részt vett a Norvégia elleni támadás tervezésében. Nürnbergben 1946-ban életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadlábra helyezték.
Walter Emmanuel Funk (1890- 1960) 1933-ban birodalmi sajtófőnök, majd gazdasági miniszter.



Konstantin von Neurath báró (1873-1956) birodalmi külügyminiszter 1932-1938. között, 1939-1943-ig Cseh és Morvaország birodalmi protektora. A nürnbergi perben tizenöt évre ítélték, 1954-ben szabadlábra helyezték.










Karl Dönitz (1891-1980) német tengerésztiszt. 1936-tól a tengeralattjáró egységek parancsnoka. 1943-tól vezértengernagy, 1943-1945. között a haditengerészet főparancsnoka. Hitler 1945 áprilisában utódjául jelölte. A nürnbergi perben tízévi börtönre ítélték, 1956-ban szabadult.









Baldur von Schirach (1907-1974) a Német Birodalom ifjúsági vezetője 1933-1940. között.
 Majd a háború végéig Bécs gauleitere és birodalmi helytartója.






3. Willy Brandt (1913-1992) eredetileg újságíró volt. A nácik elől Norvégiába menekült. A nürnbergi per eseményeit még a norvég kormánynak tudósította, majd hazatért. Az SPD (Német Szociáldemokrata Párt) egyik egyéniségévé vált. Kritikus időszakban 1957-ben Nyugat-Berlin főpolgármestere lett. 1964-től az SPD elnöke. 1969-1974. között az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) kancellárja. Brand kancellár 1970-ben varsói látogatásakor koszorút helyezett el a varsói gettólázadás emlékművénél, ahol váratlanul a protokoll szabályokat félretéve letérdelt az áldozatok emlékművénél.





Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Kelt, 2009. április hó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!