Sztálin és de Gaulle találkozása 1944 végén

Charles de Gaulle neve az újabb generációknak már nem sokat mond. Ő volt az a francia, aki a második világháború első percétől szembehelyezkedett Hitlerékkel és először szinte magányos farkasként, küzdött hazája függetlenségéért, és a nácizmus ellen. A még „lábon álló” Harmadik Köztársaság hadügyi államtitkáraként néhány tiszttársával 1940. június 17-én Londonba repült, hogy a szövetséges Anglia oldalán szervezze az ellenállást, hazáján kívül, a gyarmatokon és mindenütt a világban, ahol franciák éltek. Az ezredes csak a normandiai partraszállás után 1944 nyarán tért vissza hazájába, hogy csapataik élén részt vegyen a főváros felszabadításában, majd az ország talpraállításában. De Gaulle 1944 szeptemberétől - első visszavonulásáig - az átmeneti kormány elnöke lett. 1946 őszétől, vidéki birtokán Colombey-les - Deux-Eglises-i otthonában írta háborús emlékiratát. Ennek egyik epizódja a Sztálinnal való találkozása 1944. december elején.

Útban Moszkva felé

Egyiptom:

De Gaulle¹ november 24-én indult el repülőgépen Moszkvába. Vele volt „Georges Bidault², Juin tábornok³, Palewski⁴, Dejean⁵ stb.” és elkísérte Bogomolov⁶ a „Szabad Franciaország”-hoz akkreditált szovjet követ.

Így folytatja: „Kairóban leszálltunk, s az alkalmat felhasználva meglátogattam Faruk királyt. Az okos, jól tájékozott, fürge szellemű fiatal uralkodó nem titkolta előttem, hogy Egyiptom helyzete nagy aggodalommal tölti el. Bár országa közvetlenül nem vett részt a világkonfliktusban, a király örült Hitler küszöbönálló vereségének. De attól félt, hogy a Nyugat győzelme a keleti arab államokban megingatja az amúgy is labilis egyensúlyt.” A király kifejezésre juttatta, hogy rokonszenvvel viseltetik Franciaország iránt. Végezetül I. Faruk⁷ arról biztosította De Gaulle-t,” hogy nagyra értékeli a francia kolóniát, amely a legnagyobb mértékben hozzájárult országa fejlődéséhez.”

A következő állomás Teherán volt:

„Irán fővárosa egy háromszorosan megszállt város nyugtalan képét mutatta. Britek, oroszok, amerikaiak jártak-keltek könyöknyi közelségben, s egymást lesték a nyomorúságos tömeg közepette, míg a perzsa elit mélabúsan magába zárkózott.”

De Gaulle-t és kíséretét Reza Pahlavi⁸ sah a legbarátságosabban fogadta. „Szomorúan fejtette ki, milyen helyzetbe került birodalma, mert a három nagyhatalom jelenléte és követelései miatt ő maga is” úgy látja, ez a helyzet országát szétszakítással fenyegeti. „A külföldi hatalmakkal szemben” - hangsúlyozta De Gaulle - a sah nem lehet más „mint a megszemélyesített függetlenség.”

November 26-án szálltak le Bakuban.

Ahogy De Gaulle írja: a bakui repülőtéren fogadta a felvonuló díszszázad tisztelgését „igen jó kiállású alakulat volt, lefelé tartott szuronnyal, kidüllesztett mellkassal, döngő léptekkel masírozott el előttem. Igen, ez az örök orosz hadsereg!”

Az oroszok azzal álltak elő - miután a rossz időjárás nehezítette a repülést - hogy különvonaton utazzanak tovább. Emiatt, mint írja „két napig vesztegeltünk Bakuban. Az időt jól-rosszul a félig kihalt városban sétával, a városi színház egyik előadásának megtekintésével, a TASZSZ hírügynökség távirati jelentéseinek olvasásával, valamint étkezésekkel töltöttük, amelyeket hihetetlen fényűzés és bőség jellemzett. A különvonatot >>nagyherceginek<< mondták, mivel Miklós nagyherceg használta az első világháború idején. Jól berendezett négy napig utaztunk, a vágányok állapota miatt meglehetősen lassan. Az állomásokon mindig néma, de szemmel láthatóan barátságos tömeg vett körül.

Kértem, érintsük Sztálingrádot is. Kérésemet tisztelgő gesztusnak szántam az orosz haderők iránt, amelyek ott vívták ki a háború kimenetele szempontjából döntő fontosságú győzelmet.”

December 2-án érkeztek Moszkvába

A pályaudvaron Molotov⁹ külügyminiszter fogadta őket, akit tábornokok vettek körül. „Teljes létszámban megjelent a diplomáciai testület. Elhangzottak a himnuszok. Remek díszmenetben tisztelgett egy kadét zászlóalj.”

De Gaulle a francia követségre hajtatott, ott akart lakni, hogy megkímélje magát a sok jövés-menéstől. „Bidault, Juin és Dejean abban az épületben szálltak meg, amelyet a szovjet kormány bocsátott rendelkezésükre.”

A francia küldöttség többi tagja megbeszéléseket folytatott „Molotovval és vezető tisztviselőivel.” Juin „hosszan tárgyalt a vezérkarral, és főnökével Antonov¹⁰ tábornokkal.”

Véleménye Sztálinról…

De Gaulle: „Ám, amint az természetes is volt a leglényegesebb dolgok megbeszélése Sztálin¹¹ és közöttem zajlott le…személyéről az a benyomás alakult ki bennem, hogy egy szenvedéstől és totális összefogástól elcsigázott ország ravasz és kérlelhetetlen, nemzeti becsvágytól fűtött bajnokát látom magam előtt.”

Így folytatja: „Sztálin a hatalom megszállottja volt. Egy összeesküvésektől teli szőtt élettől megedződve hozzászokott ahhoz, hogy leplezze indulatait, és benső énjét, hogy ábrándot, szánalmat, őszinteséget nem ismerve minden emberben akadályt, vagy veszedelmet lásson; nála csupa mesterkedés, bizalmatlanság és konokság volt minden…..A maga módján szerette is hazáját. Oroszország pedig elfogadta őt, mint egy nehéz időszak cárját, és elviselte a bolsevizmust, hogy a maga javára használhassa azt….Az volt a szerencséje, hogy olyan életerős és türelmes nép állott mögötte, amelyet a legszörnyűbb, amelyet a legszörnyűbb nélkülözés sem bénított meg, továbbá, hogy olyan gazdag erőforrásokkal rendelkező földre támaszkodhatott, amelyet a legnagyobb pazarlás sem bír teljesen kimeríteni, s végül olyan szövetségeseket talált, akik nélkül nem verhette volna le az ellenséget, de azok sem győzhettek volna nélküle.

Összesen körülbelül tizenöt órát kitevő személyes megbeszéléseink alatt kifürkésztem nagystílű és leplezett politikáját. Ez a marsallnak öltözött kommunista, fortélyosságba burkolózó diktátor, megnyerő kedélyű hódító mindig kész volt a megtévesztésre. Ám a szenvedélyessége olyan ádáz volt, hogy gyakran felszínre tört, habár nem volt híján bizonyos borongó bájnak.”

December 2-án este a Kremlben

Lift vittel fel a franciákat egy hosszú folyosó bejáratához. „A folyosó mentén a biztonsági szolgálat embereinek sűrű sora állt. Túlsó végéből tágas helyiség nyílt, amelynek egy asztal és néhány szék volt a bútorzata. Molotov bevezetett minket, és kisvártatva megjelent a >>marsall<<. A szokásos udvariaskodások után leültünk az asztal köré. Sztálin akár beszélt, akár nem lesütött szemmel állandóan titokzatos ábrákat rajzolgatott.”

A német kérdéssel kezdték. „A jelenlévők közül senki sem kételkedett abban, hogy a Reich a szövetséges hadseregek csapásai alatt rövid időn belül összeomlik; a marsall hangsúlyozta, hogy a legkeményebb csapásokat az oroszok mérték rá”….Sztálin kiemelte annak szükségességét, „hogy minden egyes kérdést az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával közösen kell tanulmányoznunk.”

De Gaulle: „Mindazonáltal megkérdezte tőlem, milyen garanciákat kíván Franciaország Nyugaton. Amikor azonban a Rajnáról, a Saar-vidékről és a Ruhr-vidékről beszéltem neki, kijelentette, hogy e kérdéseket csak négyhatalmi tárgyalásokon lehet eldönteni. A Németország keleti határaira vonatkozó kérdésemre viszont határozott választ adott:>> Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia ősi lengyel területeit vissza kell adni Lengyelországnak.<< Tehát lényegében az Odera lesz a határ? - kérdeztem.>> Az Odera és a Neisse<< - jelölte meg pontosan ->>  Azonkívül területmódosításokat kell végrehajtani Csehszlovákia javára.<<

Megjegyeztem, hogy nincs elvi kifogásunk e területváltozások ellen, amelyek egyúttal kárpótlást nyújthatnak Lengyelország keleti határának rendezéséért. Hozzáfűztem azonban: Engedje meg, hogy megállapítsam: Ön szerint a rajnai kérdés jelenleg nem dönthető el, viszont az oderai kérdés már eldöntöttnek tekinti. Sztálin nem szólt rá semmit, csak rajzolgatta tovább a vonalakat meg a köröket. „Majd kisvártatva indítványozta:>> Tanulmányozzuk együtt egy orosz-francia paktum megkötésének lehetőségének módozatait avégett, hogy országaink közösen előre védekezzenek egy esetleges új német agresszió ellen.<<

„Erre készek vagyunk” - válaszolta De Gaulle.

Bidault és Molotov,

a következő napokban többször tárgyalt egymással

„Kicserélték tervezeteiket, amelyek mellesleg szólva erősen hasonlítottak egymáshoz.” Molotov ebédet adott a Szpiridonovkában*, „amelyre Dekanozov, Litvinov, Lozovszkíj külügyminiszter-helyettesek is meghívást kaptak. Sztálin szintén jelen volt. A csemegénél poharát felemelve üdvözölte megkötendő szövetségünket - Igazi szövetség legyen - kiáltott fel -, nem amolyan Laval¹²-féle! Hosszan társalogtunk egymással.

* Szpiridonovka, egy forgalmas belvárosi utca Moszkvában, ahol a Külügyminisztérium fogadóháza is található.

„Amikor elismeréssel szóltam az orosz hadsereg legújabb sikeréről” - folytatta De Gaulle „arról, hogy az a haderő, amelynek Tolbuchin¹³ a főparancsnoka* gyors ütemben nyomult előre Magyarországon így hárította el a dicsérő szavakat - >> Ugyan már, néhány város! Berlin és Bécs, oda kell mennünk! Időnként oldottabbá és fesztelenebbé vált a modora, még tréfálkozott is. ->> Meglehetősen nehéz lehet olyan országot kormányozni, mint amilyen Franciaország, ahol senki sem fér a bőrébe-<< jegyezte meg - Igen! - feleltem. - És ebben nem vehetek Önről példát, mivel ön utánozhatatlan….”

A moszkvai Nagy Színházban

„Egy alkalommal vendéglátóink megcsodáltattak velünk egy szép balettelőadást a Nagy Színházban. Valamelyik este pedig a Szpiridonovkában monstre fogadást rendeztek tiszteletünkre, ahol nagy számban tolongtak a népbiztosok, magas rangú funkcionáriusok, tábornokok, feleségestül, és ott volt minden Moszkvában tartózkodó külföldi diplomata meg szövetséges katonatiszt.

Egyszer pedig a Vörös Hadsereg Házában népdalok és népi táncok sorozatából álló impozáns műsort mutattak be nekünk. Ezeken a rendezvényeken Molotov mindig velünk volt, mindig szabatos pontossággal fogalmazta meg mondatait és óvatos megfontoltságot tanúsított. Csak akkor bízott minket más kísérőkre, amikor misét hallgattunk Francia Szent Lajos-templomában, meg amikor ellátogattunk a Verebek hegyére, ahonnan Napóleon megpillantotta Moszkvát.”

A francia nagykövetségen

De Gaulle: „A nagykövetségen seregnyi olyan értelmiségit és írót láttam vendégül, akit a szovjet hatóság hivatalosan a >> Franciaország barátai<< kategóriába sorolt. Köztük volt Viktor Fink, és Ilja Ehrenburg¹⁴….A grófnak született Ignatyev tábornok, aki egykor Párizsban a cár katonai attaséja, majd hosszú ideig az emigráció egyik vezetője volt..” szintén ott volt a fogadáson.

A diplomáciai csatározás

igazi tétje Lengyelország

De Gaulle: „Mivel határozottan tudni akartam, mit szándékoznak tenni az oroszok Varsóban, ha majd csapataik bevonulnak, december 6-án a Kremlben tartott tanácskozás során nyíltan feltettem a kérdést Sztálinnak. Velem volt Bidault, Garrau és Dejean; Sztálinnal pedig Molotov, Bogomolov meg Podzerov, a kitűnő tolmács.

Kijelentette: „a határok kérdésének Sztálin által kifejtett megoldása, tehát keleten a >> Curson-vonal*<< nyugaton az >> Odera-Neisse*<<, elfogadhatónak tűnik a számunkra. De megismételtem: szükségesnek tartjuk, hogy Lengyelország valóban független állam legyen…

* Curson of Kedlestone lord angol külügyminiszter (1859-1925) a szövetségesek konferenciáján (1920. július) etnikai alapú határvonalat javasolt Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. Az 1921-es rigai békében a szovjetek beleegyeztek, hogy a határ ettől a vonaltól, mintegy 250 km-re keletre húzódjon. A második világháború végén a két ország között nagyjából ismét az „eredeti” Curson-vonalat állították vissza. Churchill ennek előzményéről - a Teheráni Konferenciát idézve így írt: „Azt javasoltam, hogy vitassuk meg a lengyel kérdést, Sztálin beleegyezett. Emlékeztettem rá, hogy Lengyelország miatt üzentünk hadat Németországnak.

Egyszóval Lengyelország fontos nekünk. Oroszország nyugati határának biztonságánál semmi sem fontosabb. De a határvonalakkal kapcsolatban semmilyen igéretet nem tettem….Én személy szerint úgy gondolom, hogy Lengyelország nyugatabbra helyezhetné területét, valahogy úgy, ahogy a katonák a >> balra zárkózz<<vezényszóra kettőt lépnek oldalra. Eközben Lengyelország persze óhatatlanul német lábakra tiporna, de mindenesetre erős Lengyelországra van szükség. Lengyelország olyan hangszer, amely nélkül Európa zenekara nem teljes. Sztálin kijelentette, hogy a lengyel népnek megvan a saját kultúrája és a saját nyelve, amelynek fenn kell maradnia, amely nem törölhető el.>> Próbáljuk megvonni a határvonalakat?<<- kérdeztem,>>Próbáljuk<< Nincs felhatalmazásom a parlamenttől, hogy határokat állapítsak meg, s azt hiszem az Elnöknek sincs….

Sztálin megkérdezte, hogy a lengyelek nélkül lássunk-e hozzá. Azt mondtam, hogy igen, s hogy a lengyelekhez majd akkor forduljunk, ha egymás között már nem hivatalos egyezségre jutunk. Eden ekkor megjegyezte, hogy nagy meglepetéssel hallotta Sztálintól aznap délután, hogy a lengyelek akár egészen az Odera vonaláig is terjeszkedhetnek. Sztálin megkérdezte, vajon azt képzeltük-e, hogy leakarja nyelni Lengyelországot. Eden azt felelte, hogy nem tudja mennyit akarnak megenni az oroszok, s megkérdezte, mennyit hagynak meg. Sztálin kijelentette, hogy az oroszok nem akarják maguknak, ami másé, ámbár lehetséges, hogy Németországba beleharapnak. Eden megjegyezte, hogy amit Lengyelország keleten elveszít, nyugaton visszanyerheti. Ezután három gyufaszállal bemutattam, hogy tolódna el Lengyelország nyugat felé. Sztálinnak tetszett a dolog, s egyelőre ezzel váltunk el egymástól.”

A következő napokban ismét visszatértek a határok ügyére. Churchill így folytatja: „Sztálin azt mondta…sem miképp sem szabad megengedni, hogy a lengyelek ukrán és belorusz területekre tegyék rá a kezüket. Ez nem lenne igazságos. Az 1939-es határrendezéssel Ukrajna és Belorusszia földje visszakerült Ukrajnához és Belorussziához. Szovjet-Oroszország ragaszkodik az 1939-es határokhoz, mert nemzetiségi szempontból az az igazságos határvonal.

Eden megkérdezte, hogy a Ribbentrop-Molotov vonalról van-e szó.>> Hívja, aminek akarja<<, mondta Sztálin. Molotov megjegyezte, hogy általában a Curson-vonal néven szokták emlegetni.>> Nem így van<< mondta Eden  >>jelentősek az eltérések<< Molotov azt mondta, hogy nincs eltérés. Erre elővettem egy térképet megmutattam rajta a Curson-vonalat, az 1939-es határvonalat, továbbá megjelöltem az Odera vonalát.

Eden szerint a Curson-vonal Lwówtól keletre húzódott. Sztálin azt válaszolta, hogy az én térképemen helytelenül húzták meg a vonalat. Lwównak az orosz oldalon volna a helye, mert az igazi Curson-vonal nyugatra, Przemysl felé kanyarodik. Molotov majd előkeríti a Curson-vonal térképét és leírását. Nem akar ő lengyel lakosságot bekebelezni, s örömmel lemondana minden olyan körzetről, amelyről kiderül, hogy lengyel a lakossága.

Molotov ekkor elénk tárta a Curson-vonal orosz változatát, valamint Curson lord rádiótáviratának szövegét valamennyi helységnévvel. Megkérdeztem Molotovot, volna-e kifogása ellene, ha a lengyelek megkapnák Oppeln vidékét. Azt felelte, hogy valószínű nem volna. A lengyelek akkor járnának el bölcsen, mondottam, ha megfogadnák a tanácsunkat. Lwówért nem vagyok hajlandó nagy lármát csapni. Ezután Sztálin marsallhoz fordultam hozzáfűztem, hogy azt hiszem elvben nincs közöttünk nagy nézeteltérés.

Még a potsdami konferencián (1945.07.17-07.25), a jaltai találkozó (1945.02.2-02.12) után is Lengyelország határai is terítéken voltak. Churchill: „Jaltában beleegyeztünk, hogy Oroszország Lengyelország rovására egészen a Curson-vonalig terjessze ki határát” bár nem állapodtak meg pontosan a nyugati határról. A potsdami konferencia véglegesítette a lengyel határokat.

A francia kormány jelenleg a Londonban alakult lengyel kormánnyal tart kapcsolatot, amely egyetlen percre sem hagyta abba a németek elleni harcot. Ha egy napon Franciaország esetleg arra az elhatározásra jutna, hogy változtat e viszonyon, szándékát csak három szövetségesének egyetértésével valósítaná meg.

Majd Sztálin marsall vette át a szót,

és egyre jobban nekihevült. Dohogott, harapós megjegyzéseket tett, szónokolt, s miközben hallgattam, határozottan éreztem, hogy szenvedélyességének fő tárgya és politikájának középpontja a lengyel ügy. Kijelentette, hogy Oroszország >> nagy fordulatot<< hajtott végre e nemzet irányában, amely évszázadokig ellensége volt, de amelyben ezentúl barátot akar látni. Ennek azonban feltételei vannak.>> Lengyelország - mondotta - mindig folyosóul szolgált a németeknek, hogy megtámadhassák Oroszországot. Ezt a folyosót le kell zárni, mégpedig magának Lengyelországnak. E célból döntő fontosságú lehet az Odera-Neisse határvonal, ha majd a lengyel állam erős és demokratikus lesz. Mert - jelentette ki a marsall - csak olyan állam lehet erős, amelyik demokratikus.<<

Majd rátért arra a kérdésre,

milyen kormányzat alakuljon Varsóban. Kíméletlenül, nyersen beszélt, gyűlölettel és megvetéssel emlegette >> a londoni embereket<<, felmagasztalta a szovjetek égisze alatt alakult Lublini Bizottságot, azt állítva, hogy Lengyelországban egyedül ez utóbbit várják és óhajtják.>> Abban a harcban, amely országukat felszabadítja - jelentette ki -, a lengyelek nem látják, mire jó a londoni reakciós kormány és Anders hadserege. Viszont tapasztalják a Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak és Berling tábornok csapatainak jelenlétét és tevékenységét. Azzal is tisztában vannak, hogy a londoni kormány ügynökei okozták a varsói felkelés kudarcát, mert a felkelést a legártalmasabb könnyelműséggel robbantották ki, a szovjet parancsnoksággal való tanácskozás nélkül, olyan időpontban, amikor az orosz csapatok nem voltak abban a helyzetben, hogy beavatkozhassanak.”

De Gaulle-hoz fordult:

„Ön azt mondta, hogy Franciaországnak befolyása van a lengyel népre. Ez igaz! De miért nem használja fel arra, hogy a szükséges megoldást tanácsolja neki? Miért helyezkednek ugyanarra a meddő álláspontra, amelyhez Amerika és Anglia ragaszkodik mind a mai napig? Csendes hangon fűzte hozzá: - Annál is inkább, mert London és Washington még nem mondta ki utolsó szavát.

De Gaulle: „Tudomásul veszem az Ön álláspontját, megértem nagy horderejű konzekvenciáit, de meg kell ismételnem, hogy Lengyelország jövendő kormányzata a lengyel nép ügye, és véleményünk szerint a lengyel népnek lehetőséget kell kapnia rá, hogy általános szavazással jutassa kifejezésre akaratát.

Ő azonban elmosolyodott, és halkan dünnyögte: >> - De azért meg fogjuk egymást érteni.<<

De Gaulle: „megkérdeztem tőle,

 milyen sorsot szán a balkáni államoknak. Azt válaszolta: hogy Bulgária miután elfogadta a szövetségesek fegyverszüneti feltételeit, megtartja függetlenségét, de megkapja >>megérdemelt büntetését<, és szintén >> demokratikussá

kell válnia. Ugyanez áll Romániára is. Magyarország azon a ponton volt, hogy megadja magát a szövetségeseknek. De a németek ezt megtudták, nem tudom hogyan - mondta Sztálin -, és letartóztatták Horthy kormányzót. Ha Magyarországon demokratikus kormány alakul - tette hozzá a marsall -, segíteni fogjuk, hogy Németország ellen forduljon. Jugoszláviával nincs ilyen probléma, mivel egységesen felkelt a fasizmus ellen, - Sztálin dühösen beszélt Mihajlovicsról, kit szerinte az angolok Kairóban rejtegetnek. Ami Görögországot illeti: - oda nem hatoltak be az oroszok, a teret átengedték a brit csapatoknak és hadihajóknak. Ha tehát tudni kívánja, mi történik Görögországban, az angolokhoz kell fordulnia.<< „

Az utolsó munkaülés december 8-án volt

De Gaulle: „December 8-án Bidault, Garraeau és Dejean kíséretében a Kremlbe mentem, hogy Sztálinnal, Molotovval és Bogomolovval megtartsuk az utolsó munkaülést. Azzal kezdtem, hogy leszögeztem, milyen módon kívánja Franciaország Németország sorsának szabályozását: a Rajna bal partján megszűnik a német központi állam szuverenitása; az ott elcsatolt területek megőrzik német jellegüket, de autonómiát kapnak, és gazdaságilag a nyugati övezethez tartoznak; a Ruhr-vidék nemzetközi ellenőrzés alá kerül; keleten az Odera és a Neisse vonala alkotja a német határt. Sajnáljuk, hogy Oroszország a feltételek alapján jelenleg nem óhajt Franciaországgal megállapodást kötni, amelyet azután Angliának és az Egyesült Államoknak is javasolni lehetne. Álláspontunkat azonban emiatt nem fogjuk módosítani……

Sztálin megjegyzés nélkül hagyta

a német határokkal kapcsolatos fejtegetésemet, de hangoztatta, hogy véleménye szerint egy háromoldalú paktum lenne célszerű. Aztán hirtelen irányt változtatott: - Önnek tulajdonképpen igaza van! - kiáltott fel. - Miért is ne köthetnénk egymással kétoldalú szerződést?

De azt meg kell értenie, hogy Oroszországnak lényeges érdeke fűződik a lengyel kérdéshez. Szövetséges és baráti és következetesen németellenes Lengyelországot akarunk. Ez nem lehetséges azzal a kormánnyal, amelyik Londonban van, és amelyik a mindenkori hevesen oroszellenes szellemet képviseli. Viszont megtudnánk érteni egymást egy másik Lengyelországgal, amelyik nagy, erős és demokratikus. Ha Önök osztják ezt a nézetet, ismerjék el nyilvánosan a Lublini Bizottságot, és kössenek vele hivatalos megállapodást. Akkor mi is nyélbe üthetjük a paktumot Önökkel. Egyébként ne felejtsék el, hogy mi oroszok a lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot ismertük el, s ez a bizottság veszi át Lengyelország kormányzását és közigazgatását abban a mértékben, amint csapataink elűzik onnan az ellenséget, következésképpen Önöknek Lublinhoz kell fordulniuk minden olyan ügyben, amely Önöket Lengyelországban érinti….

Így most már világos volt minden.

Határozottan Sztálin értésére adtam, hogy Franciaország kész biztonsági paktumot kötni Oroszországgal, hogy nem viseltetik semmilyen rosszakarattal a Lublini Bizottsággal szemben, de nincs szándékában e bizottságot Lengyelország kormányaként elismerni, sem hivatalos tárgyalásokba bocsátkozni vele…..Majd hozzáfűztem: - Franciaországnak és Oroszországnak egy független, egységes és valóságos Lengyelország közös érdeke, nem pedig egy csinált Lengyelország, amelyben Franciaország a maga részéről nem bízna. Véleményünk szerint a jövendő lengyel kormány kérdését csakis maguk a lengyelek rendezhetik, országuk felszabadítása után és a négy szövetségessel egyetértésben. - Sztálin semmilyen újabb megjegyzést nem tett erre. Csak annyit mondott udvariasan? Örvend, hogy másnap ismét találkozhat velünk; ugyanis vacsorát készült adni tiszteletünkre.

December 9-én egész nap

nyomasztó volt a légkör.

Molotov megerősítette Bidault előtt azt a feltételt, amelyhez Sztálin az egyezmény aláírását kötötte. Sőt már át is akarta nyújtani neki a szerződéstervezet szövegét, amely a franciakormány és Lublin között jönne létre, és ebben Párizs hivatalosan elismerné a lengyel Felszabadítási Bizottságot. Az oroszok odáig mentek jószolgálati buzgalmukban, hogy még azt a nyilatkozatot is megfogalmazták, amely a hírt a világ tudtára adná. A francia külügyminiszter természetesen közölte a szovjet népbiztossal, hogy ez az indítvány elfogadhatatlan.”

Közben a Lublini Bizottság tagjait az angolokhoz hasonlóan meghívták a francia követségre. „Többek között ott volt Bierut az elnökük, a >> külügyekkel<< megbízott Osuska-Morawski és Rola-Zymiersky tábornok, a >> nemzetvédelem..<< felelőse.”

De Gaulle közölte velük, hogy „a francia kormány Christian Fouchet őrnagy személyében delegátust küld hozzájuk, az általuk ellenőrzött területekre, a franciákat, elsősorban a francia hadifoglyokat érintő gyakorlati kérdések rendezése végett. …De, mint a szövetségesek többsége, továbbra is a Londonban tartózkodó lengyel kormánnyal” maradnak hivatalos kapcsolatban - tette hozzá De Gaulle.

Ezen a napon egy „megható óra” keretében a tábornok fogadta „a Normandia-Nyeman repülő ezred”* tisztelgését Moszkvában.

* A „Normandia-Nyeman” különleges francia repülő alakulat volt a második világháború idején. De Gaulle rendeletére 1943 tavaszán francia pilóták érkeztek a Szovjetunióba, hogy a JAK-típusú szovjet repülőgépeken részt vegyenek az ellenség üldözésében. 1943. márc. 22 - 1945. május 9 között 273 ellenséges gépet lőttek le az ezred pilótái.

Fogadás a Kremlben

De Gaulle: „Negyven orosz - népbiztosok, diplomaták, tábornokok, magas beosztású funkcionáriusok, majdnem valamennyien fényes egyenruhában - gyűlt össze a Kremlnek abban a szalonjában, ahová a franciákat bevezették. Ott volt az amerikai nagykövet és a brit ügyvivő is. Monumentális lépcsőn mentünk fel, a falakat ugyanazok a festmények díszítették, mint a cár idejében Némelyik ijesztő témát ábrázolt: az ádáz irtiszi* csatát, Rettentő Ivánt**, amint megfojtja a fiát stb.

* Dzsingisz kán 1227 körül felosztotta birodalmát a négy fia között. Az egyik fiú leszármazója a „Kék Horda.” Segítségével az Urától keletre az Ob és az Irtisz vidékén saját kánságot alapított. Az irtiszi csata valószínűleg a kánság csapatai ellen vívott orosz csata egyik jelenetét ábrázolhatja.

** Rettentő Iván = IV. Iván (Rettegett Iván: 1530-1584) Oroszország cárja. Három fia közül Ivánt, egy vita hevében saját kezűleg ölte meg. További két fia Fjodor és Dimitríj közül a gyengeelméjű Fjodor követte a trónon.

Sztálin marsall kezet rázott vendégeivel, majd betessékelte őket az ebédlőbe. Az asztal fényűző módon volt megterítve, csillogott, ragyogott minden. Elképesztően dús választékú lakomát szolgáltak fel.

Sztálin meg én egymás mellett ültünk,

s fesztelenül, ide-oda csapongva csevegtünk. Podzerov és Laloy szóról szóra tolmácsolta minden mondatunkat. A folyamatban lévő hadműveletekről, a funkciónkkal járó nagy elfoglaltságunkról beszélgettünk, meg arról, melyikünk hogyan vélekedik az ellenség vagy a szövetségesek jeles személyeiről. A paktumról egyetlen szó sem esett. Mindössze annyit kérdezett tőlem közömbös hangon a marsall, hogy milyen benyomást tettek rám a Lublini Bizottság emberei. Azt válaszoltam, hogy használható csoportnak látszanak, de minden bizonnyal nem őket tartom a független Lengyelországnak. Sztálin közvetlenül és egyszerűen beszélt. Úgy tett, mintha parlagi, kezdetleges műveltségű ember volna, aki nyers, jócskán itta a krimi bort, amelyből több palackkal is hoztak neki. De a kedélyes látszat alatt fel lehetett ismerni a könyörtelen harcot vívó bajnokot.

Egyébként az asztal körül ülő oroszok szüntelenül őt lesték. Részükről nyilvánvaló engedelmesség félelem, az ő részéről pedig éberen őrködő tekintély - ilyen volt, amennyire megítélhettem, ennek a politikai és katonai vezérkarnak és ennek az emberileg teljesen magányos vezérnek az egymáshoz való viszonya.

Hanem hirtelen megváltozott a kép.

Eljött a pohárköszöntők ideje. Sztálin rendkívüli jelenetbe kezdett. Először meleg szavakkal méltatta Franciaországot, és szívélyes szavakat intézett személy szerint hozzám. Én ugyanilyen hangon nyilatkoztam róla, és Oroszországról. Majd üdvözölte az Egyesült Államokat és Roosvelt elnököt, azután Angliát és Churchillt, s ünnepélyes komolysággal hallgatta Harrimann és Balfour válaszait. Megtisztelte tósztjaival Bidault-t, Juint, minden jelenlevő franciát, a francia hadsereget, a Normandia-Nyeman ezredet. A formaságok lebonyolítása után került sor a nagy parádés jelenetre.

Harmincszor állt fel,

hogy a jelenlevő oroszok egészségére ürítse poharát. Egymás után köszöntötte fel őket.

Molotov, Berija¹⁵, Bulganyin¹⁶, Vorosilov¹⁷, Mikojan¹⁸, Kaganovics¹⁹ stb. népbiztosok voltak az elsők, akiket a gazda aposztrofált. Aztán sorra kerültek a tábornokok meg a funkcionáriusok. Mindegyiknél dagályosan méltatta az illető érdemeit és felelősségteljes munkáját. De mindig elragadtatott lelkesedéssel dicsőítette Oroszország erejét és hatalmát.

Például így kiáltott oda a tüzérség

Felügyelőjének

>> Voronov! Egészségedre! A te hivatásod, hogy a csatamezőkön kibontakoztassad a mi ágyúink erejét. Ennek az erőnek köszönhető, hogy az ellenséget széltében-hosszában szétzúzzuk. Rajta! Bátran előre az ágyúiddal!<<

A haditengerészet vezérkari főnökéhez

fordulva:

>> Kuznyecov tengernagy! Még nem ismeri eléggé a világ a mi flottánkat. Türelem! Egyszer majd a tengerek urai leszünk.<<

Jakovlev repülőmérnökhöz a JAK

típusú kitűnő vadászgép tervezőjéhez:

>>Köszöntelek! A te repülőgépeid pásztázzák az eget. De még több és még jobb gépekre van szükségünk. A te feladatod, hogy megcsináld őket.<<

Néha fenyegetéssel elegyítette a méltatást. Novikovra, a légierő vezérkari főnökére ráförmedt: >> Te használod fel repülőgépeinket. Ha rosszul használod fel őket, tudnod kell mi vár rád.<<

Újjával az egyik jelenlevőre mutatva:>> Ime! Ő a hátország vezetője. Neki az a dolga, hogy anyagot, embert szállítson a frontra. Iparkodjék úgy végezni a dolgát, ahogy kell. Különben felakasztják.<<

Minden köszöntő végén elkiáltotta magát:

>>Ide hozzám!<<

mire a megnevezett, helyét elhagyva odasietett, hogy poharát a marsall poharához koccintsa, amit a többi orosz mereven és némán figyelt.

Ennek a jelenetnek nem lehetett más a célja, mint lenyűgözni a franciákat, fitogtatni a szovjet erőt és annak hatalmát, aki ezzel az erővel rendelkezik. Rám azonban olyan hatást tett, hogy ezek után még kevésbé voltam hajlandó segédkezet nyújtani neki Lengyelország ügyében, mint valaha.

A vacsora után

a szalonban is tartózkodóan szemléltem Sztálint és a mellettem ülő diplomaták konok koórusát: Molotov, Dekanozov és Bogomolov az egyik oldalon; Bidault, Garreau és Dejean a másikon. Az oroszok fáradhatatlanul újrakezdték, hogy vegyük fontolóra a Lublini Bizottság elismerését. Én azonban, minthogy a kérdést már eldöntöttem, s döntésemet tudattam velük, haszontalan szófecsérlésnek tartottam ezt az új disputát…….

Ezt látva Sztálin még rálicitált; >> Ó, ezek a diplomaták! - kiáltott fel. - Milyen fecsegők! Csak egyetlen módon lehetne elhallgattatni őket: géppuskával halomra lődözni valamennyit.<

Majd otthagyva az alkudozókat a többiektől kísérve átvezetett egy közeli terembe, hogy megnézzünk egy 1938-ban forgatott szovjet propagandafilmet…….

Időközben magamhoz kérettem Georges Bidault, hogy megkérdezzem tőle, hajlandók-e a szovjetek aláírni a paktumot vagy sem. A külügyminiszter azt válaszolta, hogy továbbra is minden attól függ belemegyünk-e a francia kormány és a lengyel bizottság által kiadandó közös nyilatkozatba, amely a francia-orosz szerződés bejelentését tartalmazó kommünikével egyidejűleg kerülne nyilvánosságra.>> Ha így áll a dolog - jelentettem ki Bidaultnak -, akkor fölösleges, és nem is illik a végtelenségig elnyújtani a tárgyalást. Majd én véget vetek az egésznek.<<

Éjfélkor, miután a filmvetítés befejeződött,

és a teremben újra világosság lett, felálltam, és így szóltam Sztálinhoz: - Búcsúzom Öntől. Nemsokára indul a vonatom. Nem is tudom kellőképpen megköszönni azt a módot, ahogyan személy szerint Ön és a szovjet kormány az Önök vitéz országában fogadtak engem. Kölcsönösen tájékoztattuk egymást álláspontjainkról. Megállapítottuk, hogy a lényegben egyetértünk, vagyis abban, hogy Franciaország és Oroszország együtt folytatja a háborút a teljes győzelemig.

A viszontlátásra, marsall úr!

-          Sztálin úgy rémlett, először nem értette: - maradjon még - dörmögte. - Még egy filmet vetítenek - De amikor kezemet nyújtottam, megszorította, és nem tartóztatott. Az ajtó felé menet búcsút intettem a társaságnak, amely döbbenetében szinte kővé dermedt.

Molotov utánam sietett.

Halálsápadtan kísért le a kocsimhoz. Neki is köszönetet mondtam a vendéglátásért. Motyogott néhány szót, nem tudta leplezni zavarát. Kétségkívül mélységesen lesújtotta a szovjet népbiztost, hogy semmié foszlik egy terv, amelynek megvalósításáért oly kitartóan fáradozott. A frontváltoztatáshoz már kevés az idő, a franciák elutaznak. Meg aztán a dolgok jelenlegi állása folytán nagyon is lehet tartani attól, hogy de Gaulle paktukkötés nélkül tér vissza Franciaországba. Milyen következménye lesz ennek? Nem őt Molotovot fogja-e Sztálin felelőssé tenni a kudarcért? Nem őt, Molotovot fogja-e majd Sztálin felelőssé tenni a kudarcért Én pedig szép nyugodtan visszatértem a francia követségre, elszántan bízva, hogy felülkerekedünk.

Látva, hogy Bidault nem jött utánam,

üzentem neki, hogy kövesse példámat. Garreau-t és Dejeant ott hagytuk, hogy tartsák a kapcsolatokat, amelyek esetleg hasznosak lehetnek, de nem köteleznek minket semmire.

Lényegében véve biztos voltam a dolgomban. S valóban, úgy éjjel két óra körül megjött Maurice Dejean, hogy új tényállásról számoljon be. Miután Sztálin hosszasan tanácskozott Molotovval, az oroszok kijelentették: a Párizs és Lublin közti viszonyt illetően hajlandók belemenni egy lényegesen enyhébb megfogalmazású nyilatkozatba. Erre Grreau és Dejean úgy hitték, hogy módjukban áll ilyen szöveget indítványozni: >> A Francia kormány és a Lengyel Felszabadítási Bizottság közt létrejött megegyezés értelmében Christian Fouchet úr Lublinba, X.Y, úr Párizsba utazott.<<

Molotov kijelentette, hogy >>amennyiben de Gaulle tábornok elfogadja a lengyel ügyben ezt a megoldási formulát, azonnal aláírhatjuk a francia-orosz paktumot.<<

Én természetesen hallani sem akartam róla,

hogy a Lublini Bizottsággal való >>megegyezés<< kitétel bármiféle szövegben szerepeljen. Kijelentettem, hogy néhány nap múlva csak olyan hírt jelenhet meg, amely Franciaország politikájának és az igazságnak megfelelően egyszerűen a következő tényt közli:>>Fouchet parancsnok megérkezett Lublinba.<< Dejean elment, hogy közölje ezt Molotovval, aki ismét tanácskozott Sztálinnal; Molotov kijelentette,hogy beéri ennyivel. Egy utolsó kikötése azonban mégis volt, s ez arra az időpontra vonatkozott, amikor a nyilvános közlemény bejelenti majd, hogy Fouchet megérkezett Lublinba.

A szovjet népbiztos nyomatékosan kérte,

hogy a közlemény a francia-orosz szerződés megkötéséről szóló kommünikével egyidejűleg jelenjen meg, azaz huszonnégy órán belül. Én azonban éppenséggel nem akartam a két időpont egybeesését, és visszaküldtem Dejeant, hogy ezt határozottan mondja meg.

December 10-ét írtunk

Ez lesz a szerződés dátuma. Ami Fouchet galiciai tartózkodását illeti, arról legkorábban 28-án lehet nyilvános közleményt kibocsátani. Végül ebben maradtunk. Bidault közben szintén visszament a Kremlbe, hogy partnereinkkel megszerkessze a paktum végleges szövegét. A fogalmazványt bemutatták nekem és én teljes egészében jóváhagytam. A szerződésben a két fél kötelezte magát, hogy a teljes győzelemig folytatja a háborút, egyikük sem köt különbékét Németországgal, s később közösen megtesznek minden szükséges intézkedést egy esetleges új német veszély elhárítására. A két ország tagja lesz az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A szerződés húsz évig érvényes.

Jelentették nekem, hogy a végső tárgyalások.

a Kremlnek egyik olyan helyiségében zajlottak le, amely szomszédos volt azokkal, ahol továbbra is ki-be jártak az estélyre meghívott vendégek.

E nehéz órák alatt Sztálin állandóan

tájékoztatta magát a tárgyalások állásáról,

s orosz részről mindig ő mondta ki a döntő szót. Közben azonban a szalonokban járt-kelt, beszélgetett, koccingatott. Különösen Pouyade ezredest, a Normandia ezred parancsnokát tüntette ki figyelmével. Végül jelentették nekem, hogy minden kész a szerződés aláírására, amely Molotov hivatalában fog megtörténni. Hajnali négy órakor mentem oda.

A szertartás bizonyos ünnepélyességgel

zajlott le.

Orosz fotóriporterek buzgólkodtak, némán és tolakodás nélkül. A két külügyminiszter, a két küldöttség tagjaitól körülvéve, aláírta a francia és orosz nyelven megfogalmazott példányokat. Sztálin meg én mögöttük álltunk.>> Ez már ratifikált szerződésnek tekinthető - mondtam neki - Remélem, e tekintetben nincsenek aggályai.<< Utána kezet ráztunk egymással.

>>Ezt meg kell ünnepelni!<<

    -Jelentette ki a marsall.

Röpke pillanatok alatt asztalokat terítettek meg, s leültünk a hajnali lakomához. Sztálin olyan játékosnak mutatkozott, aki elegánsan tud veszíteni.

Nyájas bókkal fordult hozzám: - Derekasan kitartott>> Jól van! Szeretek olyan valakivel tárgyalni, aki tudja, mit akar, még akkor is, ha nem osztja nézeteimet. - Ellentétben a néhány órával előbb eljátszott tüzes jelenettel, amikor pohárköszöntőkkel fordult munkatársaihoz, most higgadt közönnyel beszélt mindenről, mint aki a fenséges derű magas csúcsáról szemléli a többieket, a háborút, a történelmet és saját magát is.

Végeredményben csak a halál nyer

mondotta. Hitlerről sajnálkozó hangon jegyezte meg: ->> Szegény ember ő már nem ússza meg<<- Nem látogatna meg minket Párizsban? - invitáltam, mire így válaszolt: - >>Hogyan tehetném? Öreg vagyok. Nemsokára meghalok.<<

Franciaország boldogulására emelte poharát; Franciaországnak - úgymond- most elszánt, hajthatatlan vezetői vannak, s ő azt kívánja, hogy ez az ország nagy és erős legyen, mivel Oroszországnak szüksége van egy nagy és erős szövetségesre. Végül Lengyelországot éltette, jóllehet egyetlen lengyel sem volt jelen; úgy beszélt, mintha engem akarna szándékainak tanújává tenni.>> A cárok mondotta - rossz politikát folytattak, amikor uralkodni akartak a többi szláv népen. Nekünk azonban új politikánk van. A szlávok mindenütt legyenek függetlenek és szabadok! Így lesznek majd a barátaink. Éljen az erős, független, demokratikus Lengyelország! Éljen Franciaország, Lengyelország és Oroszország barátsága!<< Rám nézett: ->>Mit gondol erről de Gaulle úr? <<  -Sztálint hallgatva felmértem azt a szándékot, amely a szovjet világban a szavak mögött rejtőzik.

Így feleltem: Egyetértek azzal, amit Sztálin úr Lengyelországról mondott - és hangsúllyal megismételtem - Igen, azzal, amit mondott.

A búcsúzás a marsall jóvoltából

valóságos ömlengéssé vált.

Bízvást számíthat rám! - jelentette ki. - Ha önnek, ha Franciaországnak szüksége lesz ránk, még az utolsó levesünket is megosztjuk Önökkel. - Aztán hirtelen felfigyelve a mellette álló Podzerovra, az orosz tolmácsra, aki minden megbeszélésen jelen volt, és mindent fordított, a marsall komorrá vált arccal komoly hangon így szólt hozzá:>> Túl sokat tudsz, te! Kedvem volna, hogy Szibériába küldjelek!<< Én az enyéimel elhagytam a helyiséget. A küszöbről visszapillantva láttam, hogy Sztálin ismét visszaült az asztalhoz, egyedül.

Még azon a reggelen elutaztunk Moszkvából. Mint jövet is, visszafelé szintén Teheránon át repültünk…..

Felhasznált irodalom:

Charles de Gaulle

Háborús emlékiratok

A riadó 1940-42

Az egység 1942-44

A haza üdve 1944-1946

Gondolat Kiadó 1973

Winston S. Churchill

A második világháború második kötet

Európa Könykiadó Bp. 1995

Szövegmagyarázat:

1. Charles de Gaulle (1890-1970) francia hivatásos katona. Egy öt gyermekes értelmiségi család (apja professzor) gyermeke. Az első világháború idején Pétain alatt szolgált. 1916-ban Verdunnél fogságba esett. A két világháború között több tanulmányt jelentetett meg, amelyben felhívta a figyelmet a gépesített alakulatok jelentőségére. 1939-1940-ben hadosztályparancsnok. 1940 májusában sikertelenül próbálta megállítani Guderian német tábornok páncélos erőit, bár ő maga a csatában nagyszerű parancsnoknak bizonyult. 1940 júniusától hadügyi államtitkár. Röviddel az ország kapitulációja előtt Londonba távozott és csak a háború végén tért vissza hazájába. 1940. június 18-án nyilvánosságra hozta Nyilatkozatát, amelyben híressé vált mondata: „Franciaország csatát vesztett, de nem vesztette el a háborút.” Bár az angolok a kezdetektől támogatták, az amerikaiak rokonszenvét csak 1943-ban nyerte el. Ettől az évtől Algírban a „Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság” az USA által favorizált Giraud tábornokkal együtt, de később Giroud az elnöki beosztásból távozni kényszerült. A normandiai-partraszállást követően 1944 nyarán tért vissza hazájába. Párisba történt bevonulásával érte el pályafutása csúcspontját. 1945-1946-ban miniszterelnök, és hadsereg főparancsnok. Politikai okokból lemondott, de évek múlva (1958) az Ötödik Köztársaság közvetlenül választott elnökeként tért vissza a hatalomba. Egy évtizedig volt elnöke hazájának.

2. Georges Bidault (1899-1983) francia politikus, külügyminiszter.

                              

3. Alphonse Juin (1888-1967) hivatásos francia katona, tábornok, a „Szabad Franciák” parancsnoka.

4. Gaston Palewski (1901-1984) lengyel származású, francia politikus, katona, De Gaulle közeli barátja. Palewski a légierőben teljesített szolgálatot, 1940-ben csatlakozott a „Szabad Franciák”-hoz.

5. Maurice Dejean (1899-1982) francia diplomata egy időben (1930-1939) berlini követ, 1939-től a kapitulációig külügyminiszter. 1941. elején Londonba csatlakozott a „Szabad Franciák”-hoz. A háború után Prágában, később Tokióban képviselte hazáját.

6. Szergej Bogomolov szovjet diplomata. Kezdetben Vichy-ben képviselte hazáját, majd a „Szabad Franciák” oldalán Londonban volt országa képviselője.

7. I. Faruk király (1920-1965) 1936-1952 között Egyiptom királya. A második világháború idején országa igyekezett semleges politikát folytatni. Hatalmát Gamal Abdel Nasszer forradalma döntötte meg.

8. Mohhamad Reza Pahlavi (1919-1980) 1941-1979 között Perzsia (Irán) utolsó uralkodója. A sah amerikai és izrael-barát politikát folytatott. Hatalmát a szélsőségesen fundamentalista iráni forradalom döntötte meg Komeini Ajatollah vezetésével.

9. Vjacseszlav, Mihajlovics Molotov (1890-1986) eredetileg: Szkrjabin (1890-1986) szovjet vezető politikus, a sztálini diktatúra (1924-1953-ig és az azt követő néhány évben ). Szovjet részről ő írta alá a „Molotov-Ribbentrop paktumként” (1939.aug.23.) elhíresült megnemtámadási egyezményt.

10. Alekszej Innokentyjevics Antonov szovjet tábornok. Személyes adatait nem sikerült felkutatnom.

A második világháború utolsó szakaszában a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettese. Antonov 1944. okt14-én három pontból álló ultimátumot intézett a magyar kormányhoz, azzal, hogy az előterjesztés kézhezvétele után 48 órán belül teljesítse a fegyverszüneti feltételeket.

11. Joszif Visszarionovics Sztálin (1878-1953) grúz származású szovjet diktátor, generalisszimusz. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.

12. Pierre Laval (1883-1945) francia politikus, három alkalommal az ország miniszterelnöke. Tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd szülei Párizsba küldték tanulni. A középiskola, majd az egyetemi tanulmányok után, rövid ideig katonai szolgálatot teljesített. 1909-től jogászként dolgozott. Politikai pályája elején szocialista nézeteket vallott. Az első világháború után több miniszteri posztot is betöltött. 1931-ben miniszterelnökké választották, kormánya azonban 1932-ben felbomlott. 1934-től gyarmatügyi miniszter, 1935-től alig egy évig ismét miniszterelnök. A második világháború idején, Franciaország német megszállása után a németek Pétain marsallt bízták meg egy kollaboráns kormány megalakításával. Laval ebben a kormányban miniszteri pozíciót vállalt, majd 1940 júliusában rövid ideig a miniszterelnöki posztot ismét elvállalta.

Pétain 1940 decemberében lemondatta, majd le is tartóztatták. 1942. április 18-tól újból miniszterelnök.

Laval és kormánya - bár erre a szövetségesek felszólították - nem fordult szembe a németekkel. A második világháború után, 1945-ben hazaárulás vádjával bíróság elé állították és golyó általi halálra ítélték.

13. Fjodor Ivanovics Tolbuhin (1894-1949) hivatásos katona, szovjet marsall. Már a cári hadseregben is szolgált, 1918-ban azonban a Vörös Hadsereghez csatlakozott. A második világháborúban előbb a krimi fronton, szolgált, majd az 57.-ik hadsereg parancsnokaként részt vett a sztálingrádi csatában. 1943-ban a Donyec medence több városát csapataival visszafoglalta. Jerjomenko csapataival együttműködve felszabadította a Krim félszigetet. 1944 májusától Malinovszkíj fegyvertársaként a 3.-ik Ukrán Front parancsnoka lett. A Iasi-kisinyovi nagy győzelmet követően mindketten megkapták a marsallbotot. Ezt követően Tito partizánjaival együttműködve részt vett a belgrádi hadműveletekben. Csapatait ezután Magyarországra rendelték, ahol azok főszerepet játszottak Budapest bevételében és a Balaton körüli csatákban. A háború után a délkelet európai szovjet erők, később a kaukázoson túli Katonai Körzet parancsnoka volt.

14. Ilja Ehrenburg (1891-1967) zsidó származású szovjet író és propagandista. Könyvei túlnyomórészt a polgártársadalmak bírálatával foglalkoztak Több szatirikus mű szerzője. Rokonszenvezett országa politikájával. Könyveinek egy részét Magyarországon is megjelentették.

15. Lavrentyíj Pavlovics Berija (1899-1953) grúz származású szovjet kommunista politikus. 1938-1953 között a szovjet titkosszolgálatok vezetője, belügyi népbiztos. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.

16. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin (1895-1975) orosz nemzetiségű szovjet politikus, hadügyminiszter, 1955-1958 között miniszterelnök. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.

  

17.Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet politikus, lakatosból lett marsall. A második világháború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökeként erőteljesen részt vett Magyarország „szovjetizálásában”. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.

18. Anasztaz Mikojan (1895-1978) örmény származásű szovjet politikus több fontos állami és párt tisztség betöltője. Mikojan 1956 júliusában, majd okt. 23-tól - okt. 31-ig Magyarországon tartózkodva a magyar párt döntéseinek egyik „előkészítője” volt. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.

19. Lazar Mojszejevics Kaganovics (1893-1991) zsidó származású ukrán-orosz politikus. 1924-től Sztálin odaadó követője. Eredetileg cipész, mások szerint csizmadia volt. Az 1917-1918-as időkben a bolsevikok oldalán részt vett az új hatalom megszilárdításában. 1925-1928 között az ukrán Kommunista Párt főtitkáraként Molotovval együtt súlyos felelősség terheli az éhínség bekövetkezésében és általánossá válásában. Kaganovics később a moszkvai pártbizottság első számú vezetője lett. Közvetlenül Sztálin halála (1953.március 5.) után miniszterelnök helyettes, ezt követően fokozatosan kiszorítják a hatalomból.

Forrás:

Internet-Wikipedia

www.historiamozaik.atw.hu

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Pécs 2011. január