2015. május 14., csütörtök

Népbíráskodás Magyarországon 1945-1950


A Rubicon történelmi magazin 2015/4 számában érdeklődéssel olvastam Zinner Tibor történész „Népbíráskodás Magyarországon 1945-1950” c. tanulmányát. Úgy gondoltam, hogy a szerző írását közreadom olvasóimnak. „A később győztessé váló szövetségesek már az 1942. január 13-án Londonban kibocsátott Szövetségi Nyilatkozatban kinyilvánították, hogy nem fognak napirendre térni a háborús bűnök felett. Az 1943. október 19-30. között Moszkvában megtartott külügyminiszteri értekezleten azt is kijelentették, hogy >a fasiszta vezetőket és más, háborús bűnösként ismert vagy gyanúsított személyeket le kell tartóztatni és az igazságszolgáltatásnak átadni.<

Pártok a számonkérésről
A hazai illegális kommunisták 1944.szeptember 1-jei kiáltványukban követelték a magyar Gestapo azonnali megszüntetését, tagjainak és vezetőinek letartóztatását és bíróság elé állítását. A Kállai Gyula1 és Rajk László2 által megfogalmazott, 1944.október 2-i akcióprogram szerint az egyik legfőbb feladat >a háborús felelősök letartóztatása, vagyonuk elkobzása és nép-ítélet elé állítása<. Ugyanebben az időben Moszkvában is készült egy akcióprogram. 1944. szeptember 28-i tanácskozásukon a magyar emigráns kommunisták azt tervezték, hogy >a hazaárulók és háborús bűnösök feletti ítélkezésre külön bíróságokat kell szervezni,< továbbá >a háborús bűnösöket és hazaárulókat le kell tartóztatni, köztük a kormányzót, az 1941. április 6 óta hivatalban volt kormányok összes minisztereit és politikai államtitkárait.< A vita során egyfelől javasolták a háborús bűnösök vagyonának elkobzását, másfelől felmerült, hogy ne kössék a felelősségre vonás időpontját 1941 áprilisához.
A magyar kommunisták
elképzeléseit azonban a moszkvai birodalom vezetői számos helyen módosították. A jövőbeli Quislingek elképzelései nem térhettek el Sztálin3 világbirodalom teremtő vágyaitól. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szegedi programjából már kimaradt Horthy Miklós felelősségre vonása, új elem volt viszont a háborús bűnösök vagyonának elkobzása.
A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én határozott a magyarországi hadműveletek alatti s utáni „katonai” és „politikai” feladatokról. Ez a> háborús és népellenes bűnözők felelősségre vonását államhatalmi feladatnak< minősítette. A Vörös Hadsereggel együtt „érkező” szovjet Állambiztonsági Népbiztosság munkatársai azonnal megkezdték a szervezőmunkát, hogy megteremtsék az új magyar tisztogató, megtorló, megfélemlítő, elnyomó szervezet felállításának feltételeit. Az MKP így szerezhette meg a rendőrségi és politikai rendőrségi pozíciók zömét, tagjai ezért játszhattak a kezdetektől meghatározó szerepet az erőszak-apparátusban. Gyakorta előfordult, hogy a koalíciós pártok képviselőiként váltak ismertté a közvélemény előtt, miközben titokban a kommunista párt tagjai voltak. Közéjük tartozott például >nemzeti parasztpárti< belügyminiszter Erdei Ferenc és a >kisgazdapárti< budapesti rendőrfőkapitány, Sólyom László.
1945 nyarán a belügyi testületek
95%-a kommunistákból állt. Zömmel >szervezett munkások< alkották az új gárdát, ők, mint >ellenállók<, illetve >megbízhatónak tűnő< egyének lettek az állomány tagjai. Mindemellett Rákosi Mátyás4 - miként erről 1945 február 19-én Dimitrovot5 tájékoztatta - új veszélyt látott azokban a zsidókban >akik korábban munkásszázadokban voltak és most hazatérnek (…)sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek; ügyesek és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert. Északnyugat Magyarországon - valamint Budapesten - a pártot erősen elzsidósodottnak tekintik: E volt munkaszolgálatosok jelentős része korrupt karrieristának bizonyul, és nagy károkat okoz pártunk tekintélyének. Harcolunk e veszély ellen, s ezért néhány városban szinte máris antiszemitának tekintenek bennünket.<
A térfoglalást
nem sikerült megakadályozni, mert azok is bekerültek a titkos rendőrség soraiba, akiket kizárólag >bosszúvágy<, a >kapzsi kereseti lehetőség, szadisztikus ösztönöknek és hajlamoknak a kielégítése indított arra < hogy itt helyezkedjenek el. Mi több >sokan a múlt rendszer bűnösei közül is< itt kerestek >menedéket<. Minderről a főállamügyész-helyettes népügyész tájékoztatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) Pest megyei kirendeltségét 1945 szeptemberében.
A népbíróságok felállítása
A tételes jog rendszerében két tendencia érvényesült a második világégés után. Egyrészt a hagyományos, formalizált jog alkalmazása a szokott magánjogi, peres és közbűntényes esetekben. Másrészt a politikai ítélkezés új körülményeknek megfelelő felhasználása. Kezdetben még ez utóbbi esetben is nagymértékben támaszkodtak az előző évtizedekben és a világháború idején keletkezett >tételes< jogszabályokra. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elvi felhatalmazására ugyanakkor külön rendelkezéseket, törvényerejű miniszterelnöki rendeleteket léptettek életbe olyan tettek szankcionálására, amelyekről korábban jogszabály nem rendelkezett. A nemzetiszocializmus felett diadalt aratott nagykoalíció politikai büntetőkoncepciójával azonos elvek érvényesültek a második világháború utáni magyarországi jogpolitikában, de azt megelőzve! Így nem csupán a kivételes, hanem a tömeges politikai büntetőpolitikai koncepció napi jogszabályainak hatálya alá estek.
Ez a kettősség követhető nyomon
a joggyakorlat személyi, szervezeti és intézményi feltételeiben. A korábbi bírói kart lépésről lépésre eltávolították, s ezzel párhuzamosan laikus >megbízható< - eufemisztikusan népinek nevezett - elemeket vontak be az ítélkezésbe. A régi törvényszéki szervezet mellett új, különbírósági, népbírósági rendszert vezettek be. A szovjet- angolszász felelősségre vonási elképzelések gyakorlati megvalósítása a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a korabeli sztálini eljárási módokkal egyezett meg: mérlegelés nélkül, megfellebbezhetetlen >ukázoknak megfelelően születtek az ítéletek. A különleges helyzetben kiadott jogszabályok keret-rendeletek voltak, és ezek széles lehetőséget biztosítottak a különbíróságok számára, beleértve a megtorló jellegű, kivételesen súlyos ítéleteket is. A pártpolitikai küzdelmekről befolyásolt bíráskodás számos klasszikus jogelvet sértett meg.
Szegeden a helyi nemzeti bizottság
már 1944. december 13-án határozott a népbíróság felállításáról, de a rendelet kidolgozása és közzététele elhúzódott 1945. január 9-ig. A z utolsó népbíróság a tiszaparti nagyvárosban 1950. április 1-jével fejezte be működését. Ez volt a népbíráskodás első, 1944-1950 közötti időszaka Magyarországon. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 26-án fogadta el a népbíróságok felállítására vonatkozó első jogszabályt, a 81/1945 M.E.sz. rendeletet, amelyet a Magyar Közlönyben február 5-én tettek közzé. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 11-én emelte törvényerőre a népbíráskodásról szóló addig született négy miniszterelnöki rendeletet (1945.évi VII. törvénycikk.)
A fővárosban
A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27-én döntött - a kommunista párti Vas Zoltán előterjesztése alapján - a helyi népbíróság felállításáról. Az elfogadott határozat tartalmazta a sürgősséget is. Ennek alapján az első végre is hajtott ítéletet a Budapesti Néptörvényszék 1945.február 3-án hirdette ki, de még nem a miniszterelnöki rendeletet, hanem a hadra kelt seregbeli eljárást alkalmazva. Másnap a három halálra ítéletből kettőt - Rotyis Péter főtörzsőrmestert és Szívós Sándor szakaszvezetőt - azok Oktogonon felakasztották, a távol lévő Haynal Alajos vezérőrnagy soha nem állt bírái elé.
1945.július 22-én
Révai József6 az írta a Szabad Népben, hogy „reakciós az, aki antikommunista”. A régi Magyarországon meghatározó erővel bíró politikai tényezőket egyre kevésbé differenciáltan értékelték, s a korábbi időszakot „fasiszta” minősítéssel ítélték. Révai írásából kitetszett, hogy aki pártja vezetésének vagy a hatályos moszkvai vonalnak politikai céljait keresztezi - avagy feltehető, hogy keresztezni meri, netán egyáltalán akarja -, az mind reakciós, a „demokrácia” és a „nép ellensége” ezért úgy is kell bánni vele. Ennek alapján mosták össze a ténylegesen a ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket elkövetőket azokkal, akiket a kommunisták ellenfélnek tekintettek. Az MKP mindennapi politizálásában a demokrácia-reakció fogalompárra szűkült az érdekek tagoltsága. Révai Szabad Népben megjelent írása érzékeltette, hogy a megfélemlítő apparátus számára potenciálisan milliókra tágul az üldözendő „ellenség” köre. Ekképp vált parttalanná a múltban történteket nemes egyszerűséggel „fasizmusnak” tituláló haraggal és részrehajlással megtorló közigazgatási és bírói gyakorlat.


Politikai fegyver
Hol helyezkednek el a népbíróságok a honi igazságszolgáltatás történetében, miként értékelhetjük a magyar népbíróságok szerepét és tevékenységét.
A népbírósági tanácsok
megfélemlítését s a közvélemény esetleges kritikájának megakadályozását célozták a korábbi periódus igazságügyi vezetőivel, bíráival szemben indított büntetőeljárások. Ezek kiegészítették a létszámcsökkenést eredményező igazolási és „B” listás eljárásokat, az internálásokat. A politikai rendőrség népügyészeket, államügyészeket, bírákat is letartóztatott, majdnem megbénítva a népbíráskodást. 1946. november 7-én az igazságügyi tárca államtitkára már arra hívta fel a jogszolgáltatók figyelmét, hogy „kilencmillió magyarnak ítélkeznek”. A bírói és ügyészi testület azonban nem maradt távol a politikai élet hullámveréseitől.
A munkáspárti politikusok
az új ellenségkép kialakítása során nem csupán az ún. horthysta és Szálasi-féle periódus állami berendezkedésének politikai és erőszak-szervezeti vezető rétegeire koncentráltak, törekvésük messze túlmutatott a különböző ún. antifasiszta rendeletekben célba vett csoportosulások tagjainak felelősségre vonásán. Ennek távolabbi hátterében az állt, hogy 1946-tól mind nyilvánvalóbb lett a konfrontáció a győztes hatalmak viszonyában. Magyarországon a különbíróságok különböző pártérdekeket kifejezésre juttató tanácsainak létrejöttében az igazságszolgáltatás olyan politikai fegyverré vált, amely nem csupán az elkövetett cselekmények számonkérését szolgálta, hanem alapvetően a politikai érdekeknek rendeződött alá. A belügyi és katonai nyomozó szerveket az MKP kisajátította, ami eleve ellentétes volt az állam védelmével. Ennek függvényében torzult el és vált pártérdekké a bírói eljárás.
Ebben a kontextusban bontakozott ki
- a kor publicisztikai megfogalmazása szerint - a”fasisztamentes Magyarország” megteremtését célzó komplex „számonkérési „rendszer. részeként egy problémákkal teli, már annak idején is súlyos kritikákat kiváltó ítélkezés gyakorlat. A „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában nem csupán azokat vonták (vonhatták) különböző közigazgatási és bírósági el-járások hatálya alá, akik az 1944-1945-ös változásokat megelőző politikai szisztémákban bizonyíthatóan torz, emberiesség ellenes politikát valósítottak meg és bűntetteket követtek el, hanem azokat is, akik a következetes forradalmi átalakulás megvalósításának esetleges vagy vélt ellenzői lehettek, így háborús és népellenes bűnössé minősítésük törvénytelen, elítélésük, maghurcolásuk jogtalan volt.




A titkos rendőrség,
valamint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya 1945 februárjától-márciusától tartóztatta le azokat a személyeket, akiket - ha büntetőügyükben vádemelésre okot adó cselekményeket találtak átadtak a népügyészségeknek. A „fasiszta maradványok felszámolásának „népügyészségi és népbírósági szakaszában népügyészek és népbírák vettek részt. A népbíráskodás - az igazságügyi tárca első embere, dr. Ries istván6 szerint - „a nemzet pere megrontóival szemben voltaképpen egy per, mely technikai szempontból bomlik különböző perekre,”
Bosszúvágy és bűnösmentés
A népbírósági tanácsok a rájuk rótt feladatokat hajtották végre a „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy e büntetőperek elítéltjeivel szemben a büntetőeljárás különböző szakaszaiban számos törvénytelenséget is elkövettek. Fizikai és lelki erőszakkal csikartak ki beismerő vallomásokat - például „beismerem, hogy fasiszta beállítottságú voltam” - és hamis vallomásokat. Ismertek az alaptalan vádaskodásokat tartalmazó feljelentések, a meg nem történt - vagy másképp, esetleg mások által elkövetett - eseményeket tartalmazó vádiratok, a büntetőperek vádlottjait a „katonás” tárgyalásvezetéssel megfélemlítő tanácselnökök, a történelmi tények szabados kezelése, majd a sajátos interpretáció okozta problémák a tényállásokban, a valótlanságoknak helyt adó első és másodfokon kihirdetett határozatok stb.
A budapesti politikai rendőrség feladata,
vezetőjének 1945. február 20-i feljegyzése szerint -„ a nyilasok, fasiszták, lefogása, néptörvényszék elé állítása a demokratikus Magyarországgal szembenálló mindennemű szervezkedés és mozgalom likvidálása” volt. Eseteinek 60%-a a társadalom közreműködése (feljelentések, besúgások), 40%-a saját kezdeményezés (nyomozás) útján keletkezett. Péter Gábor7 szerint a „feljelentések nagy része alaptalan és bosszú műve volt.” Mindez azonban érdektelen volt, mert az ártatlanokat utóbb megvádolták és bíróság elé állították. Ha pedig valakit felmentettek, akkor vissza kellett kísérni a politikai rendőrséghez - ahol folytatva a korábban kialakított törvényellenes gyakorlatot - internálhatták, erőteljes kommunista kritikáját adva a népbíráskodásnak. Már 1945 őszétől, egyfajta „harmadfokként”…
A politikai rendőrségen
az elfogult tanuk, hamis felismerők és fel nem ismerők, gyanús mentővallomásokat tevők, gyanúsítottak ártatlanságát hangoztatók és akasztását követelők között gyakorta voltak zsidók is, akik - miként Bibó István8 is utal rá - magatartásukkal gerjesztették az antiszemitizmust. Mindez jelentősen befolyásolta az ún. tömegperekben ítélkező népbírósági tanácsokról a társadalomban kialakult képet. Mivel az erőszakszervezetekbe bekerült egykori deportáltak és munkaszolgálatosok gyakorta fizikai erőszakkal megszerzett nyomozati eredménye a büntetőeljárásban számos esetben zsidó származású népügyész vagy népbíró elé került, sokan vélték úgy, hogy 1945-ig a zsidók felett a magyarok, most a magyarok felett a zsidók ítélkeztek. A vagyonjogi vitákkal csak tovább éleződött a helyzet.
A megaláztatásokból,
meghurcolásokból visszatértek közel sem következetes antifasizmusának érvényesülésekor nem mindig a korábbi jogi képzettségből fakadó tudás volt a meghatározó. Az egykori diszkrimináltak közül sokan a hatályos jogszabály szellemével, tartalmával ellentétesen vádoltak, ítélkeztek. S a feljelentők, valamint a vád és a védelem tanúi körében sokszor a valóságot is torzító bosszúvágy volt érzékelhető.
A problémákat fokozták
az első-és másodfokú népbíráskodás fórumai közötti konfliktusok. A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) bírái kizárólag szakképzett jogászok voltak, és tudásuk alapján joggal minősíthetők az objektivitás mércéjének a „pártbíróságként” aposztrofált elsőfokú népbíróságokkal szemben. Ries István mégis úgy jellemezte a másodfokú bíráskodást, hogy ott” nem ítélkezés nem megtorlás, hanem nagyon szép formában való háborús és népellenes bűnös mentés folyik.” Elfogadhatatlan elmarasztaló álláspontja a korabeli ellentmondásos jogszabályokból következett. Amíg a laikus népbírák és tanácselnökük ítélete a „fasizmus felett aratott győzelemnek” számított addig a NOT enyhítő határozatai miatt a „hivatásos fasisztamentők gyülekezőhelye” címkét kapta. A másodfokú ítélkező fórum bírálata azért is megalapozatlan, mert bírái csak minden második népbírósági büntetőügyben jártak el. A büntetőperek alapján rögzíthető, hogy a pártpolitikai döntések által behatárolt elsőfokú népbírósági radikalizmussal szemben a NOT - sokszor még a SZEB kényszerítő jellegű beavatkozási kísérletei ellenére is - körülményekhez képest a törvénykezés tisztaságát igyekezz védeni.
A HÁBORÚS FŐBŰNÖSÖK
1945 októberétől kezdve szállították Magyarországra Nyugatról az ún. háborús főbűnösöket. Miként dr. Sulyok Dezső ügyvéd9, korának jeles polgári politikusa is megállapította közülük kettő, dr. Bárdossy László10 és dr. Imrédy Béla11, a két miniszterelnök volt jelentős személyiség. Halálra ítélték és 1946.január 10-én, illetve február 28-án végezték ki őket. A deportáltató „trió” - a két belügyi államtitkár, Baky László és dr. Endre László, valamint miniszterük, Jaross Andor - büntetőügyében szintén halálbüntetést szabott ki a népbíróság. Az államtitkárok sorsa 1946. március 29-én, a miniszterüké április 11-én teljesedett be.
Az 1946.március 1-jén
halálra ítélt Szálasi Ferenc és társai bűnügyében elhangzott ítéleteket követően, március 12-én és 19-én voltak az akasztások: a nemzetvezetőt, Beregffy Károlyt, Gera Józsefet, és Vajna Gábort, illetve Csia Sándort, br. Kemény Gábort és Szöllősi Jenőt ekkor kísérték bitó alá. A Sztójai Döme12 vezette ún. Quisling - kabinet tagjai közül 1946. augusztus 24-én végezték ki a volt kormányfőt, Reményi-Schneller Lajost és Szász Lajost. A 2. magyar hadsereg tragédiája miatt bűnössé kikiáltott Jány Gusztáv ítéletét 1947. november 28-án Budapesten hajtották végre (felmentette a vádak alól a Legfelsőbb Bíróság 1993. október 4-én).
A szövetséges hatalmak
1946. augusztus elejéig a kikért 546, háborús bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy közül 312 főt adta át a magyar hatóságoknak. 1948. április 28-án a kikért, de ki nem adott személyek száma már 518 volt. A magyar kommunisták ugyan terve vették a kormányzó büntetőjogi felelősségre vonását, de Sztálin 1946.április 16-án Moszkvában tudatta a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette delegációval, hogy „Horthyt nem kell bíróság elé állítani.” Molotov ehhez még hozzáfűzte a kormányzó „azzal, hogy fegyverszünetet kért, részben jóvátette bűneit.” A taktikus moszkvai diktátorral és vezetőtársával szemben van olyan magyar történész, aki úgy vélekedik napjainkban, hogy a kormányzó „bűnrészes volt 437 ezer magyar vidéki zsidó totális jogfosztásában, kirablásában és deportálásában”, és kormányzóságának utolsó hónapjaiban kb. 350 ezer vesztette életét.
A jugoszláv és a román kiadatási kéréseknek ugyanakkor a magyar szervek eleget tettek. Sőt néha szóban előadott kérelmeket is teljesítettek. A szovjet megszálló hatóságok nem terjesztettek elő kiadatási kérelmeket, maguk intézkedtek, rövid úton…Ezekben az országokban Jugoszláviában, Romániában és a Szovjetunióban - sokszor még a magyar népbíróságok korábban hozott ítéleteinél is súlyosabb megtorlásban részesültek a kiadottak , és halálbüntetést szenvedtek. Az újvidéki vérengzésért is felelős Grassy Józsefet és Zöldy Mártont 1946. január 11-én ítélték halálra Budapesten, kiadatásuk után. 1946 őszén Jugoszláviában végezték ki őket, miként Feketehalmy-Czeydner Ferenc tábornokot is. A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökét, az előbbieket évekkel korábban felelősségre vonni kívánó Szombathelyi Ferencet is az idő tájt végezték ki, hasonlóképp Jugoszláviában. Őt azonban a Legfelsőbb Bíróság utólag, 1994. március 16-án felmentette a vádak alól. Ennek hatály azonban nem vonatkozik a jugoszláviai ítéletre.
Miképp értékelhető?
A honi népbíróságok ítélkező tevékenysége jogerős ítéleteik ismeretében nem ítélhető „véreskezűnek”. Nyilvánvaló, hogy főként a törvénytelen kivégzésekkel zárult büntetőügyeket már akkor és utóbb is okkal bírálták, és nem meglepő számos jogerős ítéletük későbbi hatályon kívül helyezése. Mások, a viszontagságokat túlélők és a honi holokauszt vérzivatarának összefüggéseit feltárók viszont keveslik a felelősségre vonás nagyságát és mértékét, főképp a népellenes cselekedetek kitervelőinél, hatályba léptetőinél és a végrehajtóknál. Azért, mert, egyrészt a korabeli közigazgatásban tevékenykedőkkel szemben főképp adminisztratív eljárásokat foganatosítottak annak idején, és nem vették igénybe a népi igazság-szolgáltatást, másrészt a világháborúk közötti magyarországi, utóbb szélsőjobboldali és fasiszta szerveződéseknek minősített politikai erők - korabeli és később ismertté vált - létszámadataihoz viszonyítva a népbíróságok kb. minden 15-17 személyt büntették meg.
A valóság valahol e két álláspont között húzódik.
A népbíróságok a második világégés utolsó hónapjaitól rájuk rótt feladatot nem szabotálták el, az állandóan változó, fokozatosan radikalizálódó politikai mozgástérben végrehajtották, mi több, gyakorta inkább túlteljesítették. Nem kis mértékben azért, mert a politikai erőtényezők a csenevész magyar náciellenes erők helyett rájuk oktrojálták olyan feladatok elvégzését is, amelyeket a világháború során másutt másképp „oldottak meg”. A népbírósági tanácsokba delegáltak pártjuk álláspontját képviselték. Ezért vált politikai csatározások színterévé a népbíráskodás, hol a koalíción belüli baloldali radikalizmus, hol az ezzel ellentétes „mentőakciók” érhetők tetten. A megszálló erők siettette baloldali fordulat fokozatosan rányomtat bélyegét a népbíráskodásra. A ’45-ös voksolások után a munkáspártok - elsősorban - a kommunisták és hasonlóképp az igazságügyi területet felügyelő szociáldemokraták, főként az igazságügyi tárcát vezető dr. Ries István és köre közreműködésével - a „fasiszta maradványok” elleni harc mellé az ún. népi demokratikus forradalom győzelméért folytatott küzdelmet is betelepítették a népbírósági tárgyaló termekbe, ahová így a múlt bűneinek felszámolása mellé egyre gyakrabban a mindennapos politikai harc is beszüremkedett. Az antifasizmust cégéről felhasználva igyekeztek lehetőséget keresni – s találtak is- egyfelől a „gyüjtőpártnak” tekintett kisgazdapárt és a mögötte meghúzódó politikai erők „leszalámizására”, másfelől a baloldali térnyerésre.
Így következhetett be,
hogy a törvénysértő büntetőeljárások szinte a kezdetektől jelen voltak. A koalíciós alapon hozott ítéletek lehetőséget teremtettek a pártatlan „pártharcokon felüli” népbíróság csalfa nimbuszának kialakulásához, és elterelték a figyelmet azokról a folyamatos törvényszegésekről, amelyek jelei mind a nyomozati, mind a népügyészi fázisban mindvégig tetten érhetők voltak. Mindez egyúttal gátja lett annak, hogy a népbíróságok azt a tevékenységet folytassák, amiért létrehozták őket. A hibáik, torzulásaik, törvénysértéseik nem választhatók el a működésüket meghatározó korszak belső és külső összetevőitől. A népbíróságok kihirdetett ítéleteikben teret engedtek az igazságszolgáltatást befolyásoló politikai akaratnak, és figyelmen kívül hagyták azokat a milliókat, akiknek nevében ítélkeztek.”
Forrás: „Rubicon történelmi magazin 2015/4 szám
Szövegmagyarázat:
1. Kállai Gyula (1910-1996) kommunista politikus, országgyűlési képviselő, miniszter, miniszterelnök.










2. Rajk László (1909-1949) baloldali, kommunista politikus, országgyűlési képviselő, 1946-1948 között belügyminiszter.1949.május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták.






3. Joszif. V. Sztálin (1878-1953) grúz származású, szovjet pártvezető, diktátor.










4. Rákosi (eredetileg Rosenfeld) Mátyás 1892-1971) 1945-1956 között az MKP, az MDP főtitkára, 1952-1953 között a Minisztertanács elnöke, az ún. „Rákosi-korszak” és a személyi kultusz magyarországi meghonosítója.






5. Georgi Dimitrov (1882-1949) bolgár kommunista párt főtitkár, 1935-től a Kommunista Internacionálé vezetője. 1945-től haláláig Bulgária első számú vezetője.










6. Révai (1916-ig Léderer: 1898-1959) József kommunista politikus, író a „Rákosi-korszak” meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa. A teljhatalmú „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Révai Farkas) tagja.








7. Péter Gábor (eredetileg: Eisenberger Benjamin: 1906-1993) kommunista politikus, az ÁVO (Államvédelmi Osztály), majd az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) vezetője 1945-1952 között. Főszerepet játszott az ún. koncepciós perek kiagyalásában és végrehajtásában, amelyeknek maga is áldozata lett.






8. Bibó István (1911-1979) jogász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1946-1949), könyvtáros (1947-1948), az ELTE könyvtárosa (1951-1957), politikai fogoly (1957-1963), majd a KSH alkalmazottja (1963-1971).








9. dr. Sulyok Dezső (1897-1965) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő, polgármester.







10. Bárdossy László (1890-1946) diplomata, politikus, miniszterelnök.










11. Imrédy Béla (1891-1946) gazdasági szakember, politikus, országgyűlési képviselő, pénzügyminiszter, miniszterelnök.










12. Sztójai (Sztojakovics) Döme (1883-1946) szerb származású magyar politikus, diplomata, altábornagy, rövid ideig miniszterelnök és külügyminiszter.










Szerkesztette: dr. Temesvári Tibor

2015. április

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!