2012. április 19., csütörtök

Rákosi néhány emléke Kun Béláról és a moszkvai emigrációról

Rákosi Kun Béláról és a moszkvai emigrációról

Utoljára hagyja el az országot


Rákosi Mátyás, amikor 1956. július 26-ának hajnalán feleségével és orvosával Moszkvába repült a „Lajhárnak” nevezett öreg kormánygépen, nem gondolhatta, hogy többé nem jöhet vissza Magyarorzágra. A haláláig tartó időszak - 1971-ben halt meg - alkalmat adott, hogy megírja visszaemlékezéseit. Erre a munkára a magyar és a szovjet pártszervek egyaránt ösztönözték. Az emlékek megírását ugyanakkor csak kisebb-nagyobb zökkenőkkel segítették.





Szabadulása a Csillag börtönből


Köztudomású, hogy az 1919-es eseményekben játszott szerepe miatt - 1935-ben a népbiztosok perében - kiszabott büntetését - a szegedi „csillag-börtönben” töltötte, csak 1940. októberében távozhatott a Szovjetunióba. Rákosi arról is ír, hogy szabadulását a Szovjetunió és Németország közvetlen a háború előtti közeledése (Ribbentrop-Molotov paktum 1939. aug. 23.), az éppen időszerű nemzetközi helyzet nagyban könnyítette.
„A kiszabadulásomnak, pontosabban kicserélésemnek volt egyébként más következménye is. Szabadon bocsátásom fejében a magyar kormány visszakapta az 1848-as forradalom zászlóit, amelyek a világosi fegyverletételnél az orosz hadsereg kezébe kerültek, s azóta a moszkvai hadtörténeti múzeumban, majd a forradalmi múzeumban őrizték őket. Már 1935-ben, a népbiztosi per lefolytatása után is szó volt arról, hogy esetleg megfelelő kompenzáció ellenében kiadnak a Szovjetuniónak. A cseretárgy akkor is részben ez a vagy ötven lobogó volt, de szóba jött még magyarországi Szent Erzsébet gyönyörű ezüst urnája, melyben állítólag hamvai is benne voltak (A tárgyalásokat akkor Vámbéry Rusztem védőm vezette. Elmondotta, hogy elővigyázatból megvizsgálták ezt az urnát, de nem találtak benne semmit. Ezt még utólag lehet pótolni jegyezte meg Vámbéry.). A cseréből azonban akkor nem lett semmi, mert engem a börtönből a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságába választottak.
Vámbérynek egyik érve a kicserélésem mellett az volt, hogy a tíz évi börtön és elkülönítés annyira megviseltek és diszkvalifikáltak, hogy belőlem már többé úgysem lesz politikus… A szabadulásom után Manuilszki1 elmondotta, hogy ők elővigyázatból megkérdezték a budapesti szovjet követet, hogy ez a választás nem befolyásolja-e hátrányosan a kicserélésemről folyó tárgyalásokat, de onnan megnyugtató választ kaptak.
1941. januárjában Kristóffy2 moszkvai magyar követ felvetette a kérdést, hogy miután ők kiadtak engem, kérik, hogy a zászlókat küldjék Magyarországra. Megfelelő tárgyalások után után március 20-án a Vörös Hadsereg központi házába hozták ezeket a lobogókat. Ünnepélyes külsőségek között átadták Kristóffy követnek, s szovjet katonai díszkísérettel útnak indították. A zászlókért különvonat ment a szovjet határra, s Budapesten a Hősök terén a szovjet tisztek ünnepélyesen átadták a magyar hadsereg képviselőinek, akik a várban lévő hadimúzeumba vitték.

1. Dmitríj Zaharovics Manuilszkíj (1883-1959) szovjet politikus, évekig a Komintern Titkárságának vezetője, 1922-től a Komintern munkatársa. Több funciót betöltő politikus volt.
2.  Kristóffy József M.o. moszkvai követe 1939. szept.-től. Előzőleg a varsói követségen teljesített szolgálatot.


A zászlókat átadásuk előtt én alaposan megnéztem, s nem minden megindulás nélkül gondoltam rá, hogy ezek a viharvert lobogók még majd száz év elmúltával is szolgálatot tettek a forradalom ügyének…”
A Szovjetunióba való távozását azonban legfőképpen Sztálinnak köszönhette: „Felhívták az elvtársak a figyelmemet arra, hogy kellene a Szovjetunió Kommunista Pártjához és Sztálinhoz egy levelet intéznem, melyben köszönetet mondok a kiszabadításomért, s egyúttal közlöm, hogy szívvel-lélekkel támogatom a párt politikai vonalát. Mikor megmondtam, hogy Sztálinhoz már küldtem egy köszönő táviratot, azt válaszolták, hogy ez helyes, de nem elég… Megfogalmaztam magyarul a C. K3-hoz intézendő levelemet. Az elvtársak megnézték s rögtön két kifogásolni valót találtak benne. Az egyik az volt, hogy Sztálin nevét minden jelző nélkül használtam, s mindjárt javasolták is, hogy írjam a neve elé a szokásos epitetonokat (a szovjet nép bölcs vezére, Lenin nagy ügyének folytatója stb.)… A másik kifogásuk az volt, hogy a levélben egy mondatban beszéltem Sztálin és Dimitrov4 fáradozásairól, amit szabadulásom érdekében kifejtettek. A két elvtárs jelentősége, magyarázták nekem, nem olyan, hogy egyenlőségi jelet lehetne tenni közéjük Sztálin égbe nyúló hegyorom, s az én fogalmazásomból ez nem tűnik ki. Ilyen tanácsok alapján elkészült a levél…” Rákosi megemlékezik arról is, hogy szabadulásának előkészítésében nagy szerepet játszott Alpári Gyula a Párizsban élő baloldali emigráns, akivel később a Gestapo1944-ben végzett, valamint Magyarországon élő ügyvédje: dr. Strasszer Ernő.

Munkakezdés a Komintern-ben


Emlékei szerint néhány hónapos üdülés és szanatóriumi kezelés után 1941. február 23-án kezdett el dolgozni a Kommunista Internacionlé végrehajtó Bizottságában. Kevésbé ismert, hogy a „magyar ügyeket” addig Gerő Ernő végezte, „akivel ettől fogva 1956. nyaráig a legszorosabban és barátian” együtt dolgozott.
Megemlíti, hogy „a magyar emigráció Kun Béla5 letartóztatása után szabad prédája volt minden ambiciózus besúgónak (köztük Nagy Imrének is).”
Amikor a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságában átvette a magyar ügyek intézését valósággal megrohanták a bebörtönzöttek hozzátartozói. Rákosinak nem volt tiszta képe arról, hogy mi zajlott le a Szovjetunióban a szabadulását megelőző tizenhárom évben.

Elsőnek Kun Béla ügyét vetette fel. Beszélt Dimitrovval, akivel Kun legalább tizenöt évig együtt dolgozott. Rákosi kételkedett, ezt írja: „Én minden kertelés nélkül megmondtam Dimitrovnak, hogy nem hiszem el azt, hogy Kun Béla áruló vagy a nép ellensége lehetett. Hibákat nem egyszer csinált, de az, hogy az ellenséghez csatlakozott volna, szerintem teljesen ki volt zárva. Dimitrovnak láthatóan kellemetlen volt ez a beszélgetés. Azt mondotta, hogy várjak, amíg jobban megismerem az elmúlt esztendőkben történteket. Hozzátette: a politikai perek nagy számánál fogva előfordulhatott, hogy téves ítéleteket is hoztak, vagy ártatlanokat is elítéltek. De elképzelhetem, hogy nagy nemzetközi figuránál, mint Kun Béla, alaposan megnézték az ügyet a legfelsőbb elvtársak is, és itt a tévedés ki van zárva… Vagy egy hét múlva magához kéretett Manuilszki, aki közölte, hogy utasítása van arra, hogy Kun Béla kérdését velem ismertesse.
3. C.K. Centralnüj Komityet magyarul Központi Bizottság.
4. Georgi Dimitrov (1882-1949) a Kommunista Internacionalé (Komintern) vezetője.
5. Kun Béla (1886-1938) erdélyi származású poltikus. 1919.márc. 21-től a Forradalmi Kormányzó Tanács külügyi, majd hadügyi népbiztosa, a kommün tényleges vezetője.
A bukás után Bécsbe, majd a Szu.-ba emigrált. Egy Komintern „vizsgálat” alapján 1937-ben letartóztatták, állítólag 1939-ben a börtönben halt meg, mások szerint 1938. aug.-ban kivégezték.
1924-ig, amikor én Magyarországra utaztam, Manuilszki Kun Béla egyik legjobb barátja volt, s emiatt kétszeres figyelemmel hallgattam majdnem két órás fejtegetéseit, amelyekben félig arról beszélt, hogy az ítélet helyes, s nekünk, magyar kommunistáknak, akik legközelebbről ismerjük Kun működését és mindazt, amit elkövetett kötelességünk, hogy kérdését az ítélet szellemében ott, ahol erre szükség van, megvilágítsuk a kételkedők előtt. Arra a kérdésemre, hogy Kun Béla életbenvan-e még Manuilszki nem tudott válaszolni…”


Manuilszki közlései teljesen nem nyugtatták meg Rákosit, mégis az a vélemény alakult ki benne, hogy Kun elitélése indokolt volt. Kétségei azonban továbbra is voltak, ezek száma szaporodott, amikor ténylegesen munkába állva heti rendszerességgel fogadta azokat a magyarokat, akiknek családtagjai az önkény áldozataivá váltak. „Az első beszélőre vagy tízen jöttek, közülük nyolc kérte, hogy bezárt hozzátartozóját szabadítsam ki” - írja. A következő alkalommal már megtelt a váró. A harmadik alkalommal 30-40-en is várták és reggel négy óra lett, mire valamennyit meghallgatta. Ezek a beszélők emlékei szerint „szörnyű” panasznapokká váltak. Szinte kizárólag a bezártak hozzátartozói keresték fel, akiknek nagy részét személyesen is ismerte. Sokan elhozták a periratokat, s közben sírva-zokogva bizonygatták szeretteik ártatlanságát. Legtöbbjük meggyőződéssel vallotta, hogy „Magának csak fel kell venni a telefont, egy jó szót szólni Sztálinnak, s a férje, (fiam, fivérem, apám stb.) már szabadon is van.”
Ezekre a panasz-napokra a szovjetek persze hamar felfigyeltek. Emiatt Manuilszki ismét hívatta Rákosit, figyelmeztette, hogy legyen óvatos, ne tegyen olyan ígéreteket, amelyeket nem tud teljesíteni, és jó lenne, ha a fogadásokat befejezné, vagy azokon legyen jelen a C. K. egy megbízottja is. Később hasonló ügyekben már nemcsak magyarok, hanem kint élő más elvbarátai is felkeresték.
Rákosi mindent egybevéve arra az elhatározásra jutott, hogy Sztálinhoz fordul. Bár magyar barátai mindent elkövettek, hogy erről lebeszéljék. Mégis Dimitrovhoz fordult, közölje Sztálinnal, az összes magyar politikai perek felülvizsgálatát akarja. Dimitrov értésére adta, hogy kérése teljesíthetetlen és csak baja származik belőle. Két-három héttel azután, hogy Dimitrovval találkozott, hivatták a szovjet pártközpontba. Bevezették egy szobába, ahol Zsdanov6 és Malenkov7 fogadták. Mindkettő komor volt és elégedetlen. „A szót Zsdanov vitte” - írja. Több mint egy órán át magyarázta - néha élesen és elitélően -, hogy rossz úton jár, milyen helytelen volt javaslata, amiből látszik a bizalmatlanság a szovjet-rendszerrel szemben. Zsdanov, aki, mint később erről Rákosi többször is meggyőződött, „hallatlanul metsző hangot tudott használni, ezúttal kitett magáért.”
Az eset után néhány héttel megjelent a lakásán Kun Ágnes és Miklós, Kun Béla gyerekei, akiket másfél évtizede látott utoljára. Szenvedélyesen követelték, hogy vesse fel apjuk kérdését. A Kun testvérek „Őszintén” fel voltak háborodva, amikor közölte velük, hogy ez az adott viszonyok között teljesen lehetelen, „erről most szó sem lehet.” A kínos jelenet után Rákosira vágták az ajtót „csak úgy zengett a ház” - írja.

6. Zsdanov Andrej Alexandrovics (1896-1948) szovjet politikus. Az ún.szocialista realizmus és sematizmus politikai élharcosa.
7. Malenkov, Georgíj Maximilianovics (1902-1988) 1930-tól pártpolitikus. 1953-1955 között a ministertanács elnöke. Közvetlenül a forradalom leverése után - 1956/57-ben titokban „emisszáriusként” többször járt M.-on.

Egy-két héttel később megjelent a lakásán Alexander Faggyejev az író. Nagyon megörült jövetelének, de öröme csakhamar lelohadt. Kiderült, azért jött hozzá, hogy segítse kiszabadítani Hidas Antal magyar író-költőt. Hidas Antal Kun Béla lányának Kun Ágnesnek volt a férje. Hidast a szovjet hatóságok nyolc évre ítélték. Faggyejev a SZU kommunista pártja C.K.-jának tagja volt. Rákosinak eszébe jutott az a C.K.határozat, amelyet Zsdanov és Malenkov nemrég közöltek vele, s amelyben elutasították a magyar perek felülvizsgálatát. A furcsa az volt - írja Rákosi -, hogy a C.K.-nak Faggyejev is tagja volt. Faggyejev nem is értette, hogy miről van szó. Csak Sztálin halála után, az Sz.K.P. XX. kongreszusa után vált világossá Rákosi előtt: mi is volt Faggyejev zavarának oka. Akkor halotta, a C.K.-t sokszor évekig nem hívták össze. A határozatokról így a C.K. tagok gyakran nem is tudtak.
Közvetlenül a német támadás előtt (1941. jún. 22.) a szovjetek letartóztatták Rudas Lászlót8 és Lukács Györgyöt9 az emigráció két vezető tagját. A letartóztatás nagy riadalmat okozott a moszkvai magyarok körében, akik attól tartottak, hogy újabb üldözési hullám veszi kezdetét.

A hozzátartozók ekkor is Rákosihoz fordultak. Ő ismét Dimitrovhoz segítségét kérte, arra hivatkozva, hogy Dimitrov mindkét személyt jól ismeri. Komplikálta a dolgot, hogy közvetlenül a második világháború előtt „Lukács valami irodalmi vitába keveredett” álláspontját a szovjet irodalmi körök helytelennek nyilvánították. Dimitrov „láthatóan kelletlenül” hallgatta Rákosi kérését, igaz el sem utasította. Többszöri sürgetésre végre megígérte,hogy szóvá teszi a dolgot Sztálin előtt. Közben Rákosi elkövette azt a súlyos hibát, hogy közvetlenül Beriához10 fordult. Beria - akivel telefonon beszélt - a legdurvábban elutasította: „Úgy látom, Maga ellenséges elemek kiszabadítására specializálta magát.” Végül is Dimitrovnak sikerült az ügyet Sztálin előtt ismertetni. „Sztálin elég komoran hallgatta az esetet, de azzal a megjegyzéssel, hogy az én kezességemre és felelősségemre teszi, teljesítette kérésemet.” Néhány nap múlva Rudas és Lukácsot szabadon engedték.

8. Rudas László (1885-1950) moszkvai emigrációban élő ujságíró, politikus. A háború után a pártfőiskola igazgatója, majd a Közgazdaságtudományi Egyetem rektora. Hegedűs András „A történelem és a hatalom igézetében” c. könyvében erről így ír: „Rudas a két fő tantárgyat, a dialektikus materializmust és a politikai gazdaságtant tanította. Igen mechanikus-dogmatikus értelmezésben adta elő. Nála a dialektikus materializmus elsősorban tételek gyűjteménye volt a politikai gazdaságtan pedig gazdasági törvények precíz gyűjteménye.”

9 Lukács György, Bernát (1885-1971) filozófus, esztéta, egyetemi tanár, marxista gondolkodó kommunista politikus. Moszkvai emigrációs körökben a 20-as évek végén a „Blum tézisek”-kel híresült el. (Blum Lukács fedőneve volt.) Ebben a párt céljaként már nem az ún. „proletárdiktatúra” kivívását, hanem átmenetként egy „munkás-paraszt diktatúra” megvalósítását tartotta megvalósíthatónak.

10. Beria, Lavrentyíj Pavlovics (1899-1953) szovjet-grúz politikus. 1938-1953. között belügyi népbiztos, a törvénytelenségek egyik irányítója. Állítólag Sztálin halála után (1953. márc.5.) - minden tárgyalás nélkül - agyonlőtték.

Forrás:
Rákosi Mátyás:
Visszaemlékezések 1940-1956. I. kötet
Napvilág Kiadó 1997.


 Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!